A pápa a kúriához:
Reformokat végrehajtani olyan, mint fogkefével tisztogatni az egyiptomi
Szfinxet
Hogyan kell működnie a római kúriának kifelé? –
Megtudhatjuk a Szentatyának abból a beszédéből, amelyet december 21-én délelőtt
mondott a vatikáni Apostoli Palota Kelemen termében, amikor fogadta a római
kúria bíborosait és hivatalvezetőit a hagyományos karácsonyi köszöntés
alkalmából.
Ferenc pápa beszédének fordítását teljes
terjedelmében (jegyzetekkel együtt) közöljük.
Kedves testvéreim!
A karácsony az Isten Fiában való hit ünnepe,
aki emberré lett, hogy visszaadja az embernek a bűn és engedetlenség miatt
elveszített gyermeki méltóságát. A karácsony a hit ünnepe azokban a szívekben,
amelyek jászollá alakulnak, hogy befogadhassák őt, azokban a lelkekben, amelyek
megengedik Istennek, hogy szegénységük farönkjén a remény, a szeretet és a hit
hajtását fakassza.
Ma ismét alkalom nyílik arra, hogy kifejezzük
egymásnak karácsonyi jókívánságainkat, és hogy mindnyájatoknak,
munkatársaitoknak, a pápa képviselőinek, továbbá mindenkinek, aki a római
kúriában dolgozik, és családtagjaitoknak szent, örömteli karácsonyt és boldog
újévet kívánjak. Kívánom, hogy ez a karácsony nyissa fel szemünket, hogy el
tudjuk hagyni azt, ami felesleges, hamis, álnok és színlelt, s meglássuk azt,
ami lényeges, igaz, jó és hiteles. Őszintén szép ünnepeket kívánok!
Kedves testvéreim!
Korábban már beszéltem arról, milyennek kell
lennie a római kúriának ad intra [befelé], idén a római kúria ad
extra [kifelé irányuló] valóságáról szeretném megosztani veletek néhány
gondolatomat, arról tehát, hogy a római kúriának milyen kapcsolatban kell állni
a nemzetekkel, a részegyházakkal, a keleti egyházakkal, az ökumenikus
párbeszéddel, a zsidósággal, az iszlámmal és más vallásokkal, aztán az egész
világgal.
Meglátásaim nyilvánvalóan a kúria kánoni
alapelvein és a kúria történelmén nyugszanak, de az én személyes felfogásomat
is tükrözik, amelyeket igyekeztem megosztani veletek az utóbbi évek
beszédeiben, a folyamatban lévő reform összefüggésében.
A reformmal kapcsolatban eszembe jut
Frédéric-François-Xavier de Mérode érsek rokonszenves és találó kijelentése:
„Reformokat végrehajtani Rómában olyan, mint fogkefével tisztogatni az
egyiptomi Szfinxet.” [1] Ez rávilágít arra, mennyi türelemre, odaadásra és
tapintatos munkára van szükség e cél eléréséhez, minthogy a kúria egy ősi,
összetett, tiszteletre méltó intézmény, amely eltérő kultúrával, nyelvvel,
gondolkodási struktúrával rendelkező emberekből áll, és amely – szerkezetileg
és kezdettől fogva – Róma püspökének prímátusi szerepéhez kötődik az Egyházban,
vagyis a maga Krisztus Urunktól akart „szent” hivatalhoz az Egyház egész
testének javára (ad bonum totius corporis). [2]
A kúria szolgálatának egyetemessége tehát a
péteri szolgálat katolicitásából fakad és származik. Egy önmagába zárt kúria
elárulná önnön létének célját, az önmaga körül forgás hibájába esne, és
önpusztításra ítélné magát. A kúria ex natura [természeténél fogva]
ad extra [kifelé] irányul, amennyiben és amíg a péteri szolgálathoz, Isten
szavának és az örömhír hirdetésének szolgálatához kötődik. Ez az örömhír pedig
az Emmánuel Isten, aki az emberek közé születik, emberré válik, hogy megmutassa
minden embernek az ő lehető legszorosabb közelségét, határt nem ismerő
szeretetét, és azon isteni vágyát, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson a
mennyei boldogság élvezetére (vö. 1Tim 2,4); az az Isten, aki felkelti napját
jókra és rosszakra egyaránt (vö. Mt 5,45); az az Isten, aki nem azért jött,
hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon (vö. Mt 20,28); az az Isten,
aki úgy alapította meg az Egyházat, hogy a világban, de ne a világból legyen,
és hogy az üdvösség és a szolgálat eszköze legyen.
Amikor nemrég köszöntöttem a keleti katolikus
egyházak atyáit és vezetőit, [3] s a péteri és kuriális szolgálatnak erre a
szolgáló céljára gondoltam, a „diakonális primátus” kifejezést használtam, mely
azonnal eszünkbe juttatja Nagy Szent Gergely kedvelt képét: Servus servorum
Dei [Isten szolgáinak szolgája]. Ez a meghatározás – krisztológiai dimenziójában
– mindenekelőtt a Krisztus követésére irányuló szilárd akarat kifejezése, ő
ugyanis a szolga alakját vette fel (vö. Fil 2,7). XVI.
Benedek, amikor róla beszélt, azt mondta, hogy Gergely ajkán ez nem egy „jámbor
formula, hanem igaz kinyilvánítása annak, ahogyan ő élt és cselekedett. Erősen
megérintette őt Isten alázata, aki Krisztusban szolgánkká vált, megmosta és
megmossa koszos lábunkat.” [4]
Hasonló diakonális magatartásnak kell
jellemeznie mindazokat, akik különféle címeken a római kúria keretei között
dolgoznak, amely – miként az egyházi törvénykönyv is emlékeztet – a pápa
nevében és tekintélyével cselekedvén „az egyházak javára és szolgálatára látja
el feladatát” (CIC 360. kánon; vö. CCEO 46. kánon).
Diakonális primátus „a pápa vonatkozásában” [5];
következésképpen ugyanúgy diakonális az a munka, amelyet a római kúrián belül
végeznek mind ad intra, mind ad extra. A felszentelt
szolgálattal járó diakóniának és a kuriális diakóniának ez a témája
felidéz bennem egy ősi, a Didascalia Apostolorumban található szöveget,
ahol azt olvassuk: „A diakónus legyen a püspök füle, szája, szíve és lelke”,
[6] mert ehhez az egyetértéshez van kötve a szeretetközösség, az összhang és a
béke az Egyházban, minthogy a diakónus a szolgálat őrzője az Egyházban.
[7] Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy a fül a hallás, de egyben az
egyensúly szerve; a száj pedig az ízlelés és egyben a beszéd szerve.
Egy másik régi szöveg hozzáteszi, hogy a
diakónusoknak mintegy a püspök szemének kell lenniük. [8] A szem azért néz,
hogy közvetítse a képeket az agynak, segítse azt döntéseket hozni, és irányítsa
azt az egész test javára.
Az ezekből a képekből leszűrhető kapcsolat a
gyermeki engedelmességen alapuló közösség Isten szent népének szolgálatára. Az
sem kétséges, hogy ilyennek kell lennie a mindazok közötti kapcsolatnak is,
akik a római kúriában dolgoznak, a dikasztériumvezetőktől és elöljáróktól az
irodistákig és mindenkiig. A Péterrel való közösség megerősíti és
megszilárdítja az összes tag közötti közösséget.
Ebből a szemszögből az emberi szervezet
érzékeire való utalás segít abban, hogy meglegyen bennünk az érzék a kifelé
fordulásra, a kívül lévőre irányuló odafigyelésre. Az emberi szervezetben
ugyanis az érzékek teremtik meg az első kapcsolatot az ad extra
világgal, mintegy hidat képeznek feléje; ezek teszik lehetővé, hogy
kapcsolatban álljunk vele. Az érzékek segítenek, hogy meg tudjuk ragadni a
valóságot és bele tudjunk helyezkedni a valóságba. Loyolai Szent Ignác nem
véletlenül folyamodott az érzékekhez a Krisztus misztériumairól és az
igazságról való elmélkedésben. [9]
Ez nagyon fontos az összeesküvések vagy a
klikkek eltévelyedett és elfajult logikájának legyőzéséhez, amelyek valójában –
minden önigazolásuk és jó szándékuk ellenére – rákos daganatot jelentenek,
amely önmaguk körül forgáshoz [autoreferencialitás] vezet, beszűrődik az
egyházi szervekbe mint olyanokba is, különösképpen pedig az ott dolgozó
emberekbe. Amikor pedig ez megtörténik, az ember elveszíti az evangélium
örömét, Krisztus továbbadásának az örömét, a vele való közösség örömét; elvész
a felszenteltségünkkel járó nagylelkűség (vö. ApCsel 20,35 és 2Kor 9,7).
Engedjétek meg, hogy ejtsek néhány szót egy
másik veszélyről, mégpedig azokról, akik visszaélnek a bizalommal, vagy
kihasználják az Egyház anyai voltát: azokról az emberekről van szó, akiket
gondosan kiválasztunk, hogy megerősítsük a testületet és a reformot, de
akik – mivel nem fogják fel felelősségük nagyságát – engedik, hogy megrontsa
őket a nagyravágyás vagy az önteltség, és amikor tapintatosan eltávolítjuk őket,
tévesen a rendszer, a „nem tájékozott pápa”, a „régi gárda” mártírjainak
állítják be magukat, ahelyett, hogy „mea culpát” gyakorolnának. Mellettük
vannak mások is, akik még a kúriában tevékenykednek, akik megkapnak minden
időt, hogy visszatérjenek a helyes útra, abban a reményben, hogy az Egyház
türelmességében megtérésre és nem a vele való visszaélésre találnak
lehetőséget. Emellett nyilvánvalóan nem szabad megfeledkezni a nagytöbbséget
jelentő hűséges emberekről, akik dicséretes szorgalommal, hűséggel,
hozzáértéssel, odaadással és nagy életszentséggel is dolgoznak.
Érdemes most visszatérnünk a test képéhez, és
kiemelnünk, hogy ezeknek az „intézményes érzékeknek”, amelyekhez valamiképpen a
római kúria dikasztériumait hasonlíthatjuk, természetüknek és céljuknak
megfelelően kell működniük: a pápa nevében és tekintélyével, és mindig az
egyházak javára és szolgálatára. [10]. Az a feladatuk, hogy olyanok legyenek az
Egyházban, mint a hűséges, érzékeny antennák: adók és vevők.
Adóantennák, amennyiben képesek hűen továbbadni a
pápa és az elöljárók akaratát. A „hűség” szó [11] mindazok számára, akik a
Szentszéknél dolgoznak, „különleges jelleget kap, minthogy ők Péter utódának
szolgálatába állítják erejük, idejük és saját mindennapi, felszentelt
szolgálatuk jórészét. Súlyos felelősségről, ugyanakkor különleges ajándékról
van szó: az idő múlásával bizalmas, érzelmi kapcsolat alakul ki a pápával, egy
természetes idem sentire [érzelmi azonosulás], amelyet jól kifejez a
»hűség« szó.” [12]
Az antenna képe egy másik mozgásra, az
ellentétesre, vagyis a vevő mozgásra is utal. Be kell fogni kell az
egyházak és a világ igényeit, kérdéseit, kéréseit, kiáltásait, örömeit és
könnyeit, hogy továbbítani tudják Róma püspökének, lehetővé téve, hogy
hatékonyabban tudja ellátni azon feladatát és küldetését, hogy „a hit
egységének és a közösségnek az örök és látható princípiuma és alapja” [13]
legyen. Ezzel a befogadással, mely fontosabb, mint az, hogy előírásokat
fogalmazzanak meg, a római kúria dikasztériumai nagylelkűen belépnek a
meghallgatásnak és a szinodalitásnak abba a folyamatába, amelyről már
beszéltem. [14]
Kedves testvéreim!
Annak elmagyarázására használtam a „diakonális
primátus” kifejezést, a test, az érzékek és az antenna képét, hogy azon terek
eléréséhez, ahol a Lélek beszél az egyházakhoz (ez a történelem), és
tevékenységünk céljának (a salus animarum [a lelkek üdvössége])
eléréséhez szükséges, sőt nélkülözhetetlen az idők jeleinek megkülönböztetése,
[15] a közösség a szolgálatban, a szeretet az igazságban, a Lélek iránti
tanulékonyság és a bízó engedelmesség az elöljárók iránt.
Talán hasznos itt emlékeztetnem arra, hogy a
római kúria dikasztériumainak és hivatalainak elnevezései is már kijelölik azt
a területet, amelynek érdekében tevékenykedniük kell. Ha jól belegondolunk, az
egész Egyház, sőt azt mondanám, az egész világ szempontjából alapvető és fontos
tevékenységekről van szó.
Mivel a kúria tevékenységi köre valóban nagyon
tág, ma arra szorítkoznék, hogy általánosságban a kúria ad extra [kifelé
irányuló] tevékenységéről beszéljek nektek, vagyis néhány kiválasztott
alapszempontról, amelyek alapján aztán nem lesz nehéz a közeljövőben számba
venni és alaposan megvizsgálni a kúria tevékenységének többi területét.
A kúria és a nemzetekkel való kapcsolattartás
Ezen a téren lapvető szerepet játszik a
vatikáni diplomácia, amely őszintén és állandóan azon fáradozik, hogy a
Szentszéket nemzetek közötti hidak, a béke és párbeszéd építőjévé tegye. Mivel
ez a diplomácia az emberiségnek és az embernek, a kinyújtott kéznek és a nyitott
ajtónak a szolgálatában áll, arra törekszik, hogy meghallgasson, megértsen,
segítsen, felemeljen, gyorsan és tapintatosan fellépjen bármely helyzetben,
hogy csökkentse a távolságokat és táplálja a bizalmat. A vatikáni diplomácia
egyetlen érdeke az, hogy mentes legyen minden világias vagy anyagi érdektől.
A Szentszék tehát jelen van a világ színterén,
hogy együttműködjön minden jóakaratú emberrel és nemzettel; hogy szüntelenül
hangsúlyozzuk közös otthonunk minden pusztító önzéstől történő
megvédésének fontosságát; hogy megállapítsa: a háborúk csak halált és
pusztítást hoznak; hogy leszűrje a múltból a szükséges tanulságokat, melyek
segítenek jobban megélni a jelent; hogy szilárdan építse a jövőt, és megmentse
azt az új nemzedékek számára.
A találkozások a nemzetek vezetőivel és a
különböző küldöttségekkel, az apostoli utakkal együtt, ezt segítik és célozzák.
Ebből érthető, miért hoztuk létre az
államtitkárság harmadik részlegét: az a célja, hogy megmutassa a pápának és az
államtitkárság elöljáróinak odafigyelését és közelségét a diplomácia
személyzetéhez, mind a szerzetesekhez, mind a világi hívőkhöz, akik a pápai
képviseleteken dolgoznak. Ez a részleg olyan személyeket érintő kérdésekkel
foglalkozik, akik már most a Szentszék diplomáciai szolgálatában dolgoznak,
vagy akik felkészülnek rá, szoros együttműködésben az általános ügyek
részlegével és az államközi kapcsolatok részlegével. [16]
Ez a különleges odafigyelés a diplomáciai
személyzet szolgálatának kettős dimenzióján alapszik: pásztorok és diplomaták,
a részegyházak és a nemzetek szolgálatában, ahol tevékenykednek.
A kúria és a részegyházak
Elsődleges fontosságú az a kapcsolat, amely a
kúriát az egyházmegyékhez és az eparchiákhoz fűzi. Ezek megtalálják a római
kúriában azt a támogatást és hordozó erőt, amelyre szükségük van. Ez a
kapcsolat az együttműködésen, a bizalmon, és sohasem a fölényeskedésen vagy
ellenségességen alapszik. E kapcsolat forrását ott találjuk a püspökök
lelkipásztori szolgálatáról szóló zsinati határozatban, ahol részletesebben is
ki van fejtve, hogy a kúria munkája „az egyházak javára és a főpásztorok
szolgálatára” irányul [17].
A római kúria vonatkozási pontja tehát nemcsak
Róma püspöke, akitől tekintélyét nyeri, hanem a részegyházak és azok püspökei
is az egész világon, tevékenysége ugyanis az ő javukra irányul.
A kúriának erre a tulajdonságára – hogy
tudniillik „a pápa, a püspökök, az egyetemes Egyház, a részegyházak” és az
egész világ szolgálatában áll – utaltam az évente sorra kerülő ilyen
találkozásaink első alkalmán, amikor hangsúlyoztam, hogy „a római kúriában az
ember különösen is érzi és »belélegzi« az Egyháznak a kettős dimenzióját, azt,
hogy az egyetemes és a részleges átjárják egymást”; és hozzátettem: „Azt
hiszem, ez az egyik legszebb élménye annak, aki Rómában él és dolgozik.” [18]
Az ad limina látogatások, ebben az
értelemben, kiváló alkalmat jelentenek a találkozásra, a párbeszédre, egymás
gazdagítására. Ez a magyarázata annak, miért akartam, hogy a püspökökkel való
találkozásokon párbeszédet folytassunk, hogy szabadon, zárt körben, őszintén
meghallgassuk egymást, ami hasznosabb a protokolláris sémáknál, a szokásos,
hivatalos beszédeknél és kéréseknél. Fontos a püspökök és a dikasztériumok
közötti párbeszéd is. Idén, a jubileumi év elmúltával újrakezdődtek az ad
limina látogatások, és a püspökök elmondták nekem, hogy minden
dikasztériumban kedvesen fogadták és meghallgatták őket. Ennek nagyon örülök,
és köszönetet mondok a jelenlevő dikasztériumvezetőknek.
Engedjétek meg, hogy itt is, az Egyház életének
ebben a különleges időpontjában figyelmünket a püspöki szinódus következő, XV.
rendes közgyűlésére irányítsam, amelynek a „Fiatalok, hit és hivatástisztázás”
lesz a témája. Kérni a kúriát, a püspököket és az egész Egyházat, hogy
különleges figyelemmel forduljon a fiatalok személye felé, nem azt jelenti,
hogy csak rájuk tekintsünk, hanem azt is, hogy a kapcsolatok és sürgős teendők
szempontjából kulcsfontosságú témákat állítsunk középpontba: a nemzedékek közötti
kapcsolatokat, a családot, a pasztoráció területeit, a társadalmi életet… Ezt
előszavában az előkészítő dokumentum világosan meghirdeti: „Az Egyház
úgy döntött, hogy megvizsgálja, miképpen kell segítenie a fiatalokat felismerni
és elfogadni a meghívást a szeretetre és a teljes életre, s felteszi maguknak a
fiataloknak is a kérdést, hogy melyek az örömhír továbbadásának leghatékonyabb
módjai napjainkban. A fiatalokon keresztül hallhatja meg az Egyház az Úr
hangját, amely ma is hallatszik. Mint Sámuel idejében (vö. 1Sám 3,1–21) vagy
Jeremiás idejében (vö. Jer 1,4–10), ma is vannak fiatalok, akik képesek
felfedezni az idők jeleit, amelyekre a Lélek rámutat. Az ő vágyaikat
meghallgatva megsejthetjük a holnap közeledő világát és azokat az utakat,
amelyeken az Egyháznak járnia kell.” [19]
A kúria és a keleti egyházak
Az egység és a közösség, mely Róma Egyháza és a
keleti egyházak közötti kapcsolatot jellemzik, konkrét példáját adják a
különbözőségben megvalósuló gazdagságnak az egész Egyház számára. Ezek – hűen kétezer
éves saját hagyományaikhoz és az ecclesiastica communioban –
megtapasztalják és megvalósítják Krisztus főpapi imáját (vö. Jn 17) [20].
Ebben az értelemben, amikor legutoljára
találkoztam a keleti egyházak pátriárkáival és nagyérsekeivel, és a „diakonális
primátusról” beszéltem nekik, annak fontosságát is kiemeltem, hogy meg- és
felülvizsgáljuk az új püspökök és eparchák választásának kényes kérdését,
amelynek meg kell felelnie egyrészt a keleti egyházak autonómiájának, másrészt
az evangéliumi felelősség szellemének, valamint annak a vágynak, hogy egyre
jobban megerősítsük az egységet a Katolikus Egyházzal. „Mindent annak a hiteles
szinodális gyakorlatnak a meggyőződéses alkalmazásával, amely a keleti
egyházakra jellemző” [21]. Minden püspök megválasztásának tükröznie kell és meg
kell erősítenie a Péter utóda és az egész püspöki testület közötti egységet és
közösséget. [22]
A kapcsolat Róma és a Kelet között egymás
spirituális és liturgikus gazdagítását jelenti. Róma Egyháza ugyanis nem lenne
igazán katolikus a keleti egyházak felbecsülhetetlen gazdagsága nélkül,
valamint azon sok keleti testvérünk hősies tanúságtétele nélkül, akik
megtisztítják az Egyházat a vértanúság vállalásával és életük feláldozásával,
csak hogy meg ne tagadják Krisztust. [23]
A kúria és az ökumenikus párbeszéd
Vannak olyan területek, amelyeken a Katolikus
Egyház, főleg a II. vatikáni zsinat óta, különösen elkötelezett munkát végez.
Ezek közé tartozik a keresztények egysége, amely „lényegi követelménye
hitünknek, olyan követelmény, amely Jézus Krisztusban való hitünkből
következik” [24]. Nyilvánvalóan egy „útról” van szó, de – ahogyan elődeim is
többször megismételték – ez egy visszafordíthatatlan út, és nem hátramenetben.
„Az egységet úton járva hozzuk létre, ne
felejtsük el, hogy amikor együtt haladunk előre, vagyis amikor testvérként
találkozunk, amikor együtt imádkozunk, amikor együtt munkálkodunk az evangélium
hirdetésén és az elesettek segítésén, akkor már egyek vagyunk. Az összes
teológiai és egyháztani különbségen, melyek még megosztják a keresztényeket,
csak ezen út folyamán lépünk majd túl, anélkül, hogy ma tudnánk, hogyan és
mikor, de ez megvalósul majd aszerint, amit a Szentlélek sugalmazni akar majd
az Egyház javára.” [25]
Ezen a területen a kúria arra törekszik, hogy
elősegítse a testvérrel való találkozást, feloldja a meg nem értés és
ellenségesség csomóit, lerombolja az előítéleteket és a félelmet másiktól, ami
gátolja, hogy meglássuk a különbözőség gazdagságát, a különbözőségben
megvalósuló gazdagságot, Krisztus és az Egyház misztériumának mélységét,
jóllehet e misztérium mindig meghalad minden emberi kifejezésformát.
Örömmel és hálával töltöttek el a pápákkal,
pátriárkákkal, különböző egyházak és közösségek vezetőivel létrejött
találkozók.
A kúria és a zsidóság, az iszlám és a többi vallás
A római kúria kapcsolata a többi vallással a
II. vatikáni zsinat tanításán és a párbeszéd szükségességén alapszik. „Mert a
találkozás civilizációjának egyetlen alternatívája az összecsapás
civilizálatlansága.” [26] Az építő párbeszéd három alapirányt követ: „az
önazonosság vállalása, bátorság a különböző elfogadására és a szándékok
őszintesége. Az önazonosság vállalása, mert nem lehet igaz párbeszédet
folytatni a kétértelműség talaján, és nem szabad feláldozni a jót azért, hogy
másoknak kedvére tegyünk; a bátorság a különböző elfogadására, mert azt, aki
kulturálisan vagy vallásilag különbözik tőlem, nem szabad ellenségnek
tekintenem vagy ellenségként kezelnem, hanem el kell fogadnom útitársként,
abban az őszinte meggyőződésben, hogy az egyes ember java mindenkinek a javában
rejlik; a szándékok őszintesége, mert a párbeszéd mint az emberi hiteles
kifejeződése nem hátsó szándékok elérésére irányuló stratégia, hanem út az
igazság felé, amelybe érdemes türelmesen belekezdeni, hogy a versengést
együttműködéssé változtassuk.” [27]
A vallási vezetőkkel létrejött találkozások –
az apostoli utakon és a Vatikánban szervezett találkozókon – ennek konkrét
bizonyítékai.
Ezek a kúria ad extra tevékenységének
csak néhány fontos, ám nem kimerítő szempontja. Ma ezeket a szempontokat
választottam, amelyek kapcsolódnak a „diakonális primátus”, az „intézményes
érzékek” és a „hűséges adó- és vevőantenna” témájához.
Kedves testvéreim!
Találkozónk elején a karácsonyról mint a hit
ünnepéről beszéltem, befejezésként azt szeretném hangsúlyozni, hogy a
karácsony viszont arra is akar emlékeztetni minket, hogy az a hit, amely nem
sodor válságba minket, az egy válságban lévő hit; az a hit, amely nem késztet
növekedésre minket, az egy növekedésre szoruló hit; az a hit, amely nem von
kérdőre minket, az egy megkérdőjelezendő hit; az a hit, amely nem lelkesít
minket, az olyan hit, amelybe lelket kell öntenünk; az a hit, amely nem forgat
fel minket, az olyan hit, amelyet fel kell forgatnunk.
Egy pusztán értelmi vagy langyos hit csak egy
javaslat a hitre, amely akkor valósul csak meg, ha képessé válik arra, hogy
magával ragadja szívünket, lelkünket, szellemünket és egész lényünket, ha
lehetővé teszi, hogy Isten újra meg újra megszülessen szívünk jászlában, ha
megengedjük a betlehemi csillagnak, hogy elvezessen minket arra a helyre, ahol
Isten Fia fekszik, nem királyok közt és luxusban, hanem a szegények és
alázatosak között.
Angelus Silesius a Kerubi vándor című
művében ezt írta: „Csak rajtad múlik: Ó, ha végre szíved kicsi jászol lenne,
Istenünk még egyszer közénk születne.” [28]
Ezekkel a gondolatokkal kívánok ismételten
boldog karácsonyt nektek és szeretteiteknek.
Karácsonyi ajándékul szeretném átadni nektek a Gyermek Jézusról nevezett Boldog
Marie-Eugène atya Je veux voir Dieu [Látni akarom Istent] című művének
ezt az olasz kiadását (Voglio vedere Dio). Ez egy spirituális teológiai mű,
mindnyájunk javára szolgál majd. Talán nem érdemes az elejétől végéig egyszerre
elolvasni, hanem érdemes a tartalomjegyzékben megkeresni azt a részt, amelyik
jobban érdekel minnket, vagy amelyikre nagyobb szükségünk van. Remélem,
haszonnal forgatjuk majd mindannyian.
Azután Piacenza bíboros volt olyan jó, hogy – a
penitenciária együttműködésével és Nykiel püspök segítségével – összeállította ezt
a könyvet: La festa del perdono [A megbocsátás ünnepe], az irgalmasság
szentévének gyümölcseként, és azt akarta, hogy ezt a könyvet is megkapjátok
ajándékba. Köszönjük Piacenza bíborosnak és az apostoli penitenciáriának!
Kifelé menet mindenki kap majd a kötetből.
Köszönöm!
[Áldás.]
És kérlek titeket, imádkozzatok értem.
Köszönöm!
