ALEXANDRIAI SZENT CIRILL

ALEXANDRIAI SZENT CIRILL
*370 körül +Alexandria, 444. június 27. 

Alexandria a 4. században az igaz hitért folytatott harccal az egész Egyház figyelmét magára vonta. Szent Atanáz püspök (lásd május 2-án) utódai, miközben őrizték a katolikus hitet, püspöki székük tekintélyét is meg akarták szilárdítani. Arra törekedtek, hogy az egész keleti egyház, még a konstantinápolyi és az antiochiai patriarchátusok fölé is kiterjesszék fönnhatóságukat. Ez a szándék főként Teofilosz alexandriai és Aranyszájú Szent János konstantinápolyi püspök vitájában nyilvánult meg. 403-ban, az úgynevezett tölgyes zsinaton Teofilosz letétette Aranyszájú Szent Jánost (lásd szeptember 13-án). E zsinaton Teofil kísérője unokaöccse, az ekkor már pap Cirill volt.

Cirill iskolázását Teofilosz irányította. Ezután Cirill bizonyos időt a szerzetesek közt töltött, de hamarosan kiderült, hogy életmódjuk nem neki való. Teofilosz 412-ben meghalt. Cirillt választották a helyébe, s több mint harminc éven át volt püspök.

Igazhitűsége és magánélete kifogástalan volt, de Teofiltól nemcsak egyházpolitikai ambícióit örökölte, hanem indulatait is. Így például 418-ig nem volt hajlandó fölvenni Aranyszájú Szent János nevét a püspökök névsorába, akikről a liturgiában megemlékeztek, pedig a pápa ismételten szorgalmazta. Azt válaszolta, hogy annak fölvétele egyenlő volna Júdásnak az apostoli kollégiumba való visszavételével.

Cirill egész életén át a tanulás és a kutatás embere akart maradni. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy a lehető legnagyobb pontossággal meghatározza a Szentírás és a hagyomány tanítását. Kitartó, szorgalmas munkával arra törekedett, hogy a hit misztériumait pontosan és világosan kifejtse. Gondolatait szoros logikával építi, stílusa azonban már nem a klasszikus rétoroké, hanem a bizantinizmus jegyeit (egyhangúság, kissé dagályos bonyolultság) mutatja.

Hű maradt az alexandriai teológiai iskola hagyományaihoz, de Origenésztől elhatárolta magát, s ugyanígy az antochiai iskolától is. Hogy személyiségét és életszentségét megérthessük, soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Cirill inkább lelkipásztor mint tudós, és inkább hadvezér a teológiai közdőtéren mint dialogizáló békekövet.

Alig lett püspök, máris ellentéte támadt Oresztész városprefektussal, aminek véres összecsapások lettek az eredményei. Keményen szembeszállt anovatiánus eretnekekkel, a zsidókkal és a pogányokkal is. Valószínű alaptalanul gyanúsították azzal, hogy 415- ben legalábbis eszmei része volt a város prefektusával jó barátságban lévő Hüpatia, platonikus filozófusnő meggyilkolásában. Egy éjszaka a zsidók rátámadtak a keresztényekre. Amikor megvirradt, a keresztények Cirill biztatására viszonozták a támadást, majd száműzték a zsidókat a városból.

Életének legnagyobb tette Mária istenanyaságának megvédése, ami igazában a krisztológia és a szentháromságtan alaptételeinek megőrzése volt a monofizitákkal és a nesztoriánusokkal szemben. 5 éves küzdelem volt ez, csúcspontja az efezusi zsinat, mely 431-ben dogmaként mondta ki Mária istenanyai méltóságát. Sokan szemére vetették akkor is, később is merev ragaszkodását az igazsághoz és kérlelhetetlenségét ellenfeleivel szemben. De éppen ez vall életszentségéről: fölismerte, hogy amikor a kereszténység szívét és szemefényét éri támadás, akkor nem tárgyalni, hanem harcolni kell.

428-ban az egyiptomi szerzetesek egy csoportja panaszt tettek Cirill szigora miatt Konstantinápolyban Nesztoriosz pátriárkánál, aki korábban szintén szerzetes volt Antiochiában. Erkölcsileg feddhetetlen volt, de tanításában nem egyszer félreérthetően fogalmazott, különösen a Boldogságos Szűznek az akkor már elfogadott istenanyaságával, Theotokosz nevével kapcsolatban.

Cirill levelet írt Celesztin pápának, melyben Nesztoriosz tévedéseit ostorozta. Celesztin erre zsinatot hívott össze, mely elítélte Nesztorioszt, és egyúttal Cirillt bízta meg, hogy kimondja rá a kiközösítést.

Theodoziosz császár azon volt, hogy vonják vissza püspökének elítélését, hiszen kinevezését ő szorgalmazta. Ezért egyetemes zsinatot hívott össze Efezusba. A pápa helyeselte az intézkedést. A császár zsinatot hirdető dekrétuma azt írta elő, hogy minden tartományt néhány püspök képviseljen. Cirill viszont ötven püspökkel, tetemes számú pappal és szerzetessel érkezett.

431. június 21-én Cirill -- 78 püspök tiltakozása ellenére -- másnapra tűzte ki a zsinat megnyitását. Arra szólította föl Nesztorioszt, hogy ,,vádlottként'' jelenjék meg a zsinat előtt, nem pedig arra, hogy foglalja el helyét a zsinaton. Távollétében született meg a döntés: Máriát valóban megilleti a Theotokosz cím, Nesztorioszt pedig megfosztják hivatalától. Cirill ezzel az címzéssel közölte vele: ,,Nesztoriosznak, az új Júdásnak''. Ennek hírére a város, amelyet Cirill egyiptomi kísérete kellően előkészített, hangos örömtüntetést rendezett. Úgy tűnt, hogy a dolognak vége, anélkül, hogy ezt a zsinatot törvényesen megnyitották volna.

Valójában a zsinat még nem fejeződött be. Amikor valamivel később megérkeztek Kelet püspökei, tájékoztatták őket a dolgok állásáról. Azok néhány más olyan püspökkel együtt, akik nem helyeselték Cirill vezetését, összesen negyvenhárman külön ,,zsinatocskára'' gyűltek össze. Cirillt letették az efezusi püspökkel, Memnonnal együtt, katonákat küldtek érte és bebörtönözték. Ezek után érkeztek meg a pápai legátusok, akik jóváhagyták Nesztoriusz letételét. Augusztus első napjaiban végül megérkeztek a császári legátusok is Teodoziosz levelével: ,,Jóváhagyjuk Nesztoriosz, Cirill és Memnon letételét, amint Tisztelendőségtek értésünkre adta.'' -- A zűrzavar teljessé vált.

Nesztoriosz és Memnon engedelmeskedett, Cirill viszont kapcsolatot keresett az udvarral. Teodoziosz gyűlést hívott össze Kalkedonba, és az a zsinatot föloszlatottnak nyilvánította. A püspököknek engedélyezte a hazatérést, Cirillnek és Memnonnak pedig meghagyta, hogy Efezusban várják meg ügyük végét. Cirill azonban már úton volt Alexandria felé. Így végződött az efezusi zsinat.

Rossz érzésekkel telve és a dolgok folyásától némileg megtépázva Cirill belátta, hogy eljött a kompromisszumok és engedmények ideje. Annál is inkább készségesnek mutatkozott, mert Nesztoriosz visszavonult egy kolostorba. Egyezség jött létre, amelyben Cirill föladta egyéni elgondolásait, amelyeket a börtönben tizenkét elítélő tételben fogalmazott meg. Aláírta a hitvallást, amelyet János, antiochiai pátriárka küldött neki. Ezzel helyreállt a béke. Cirillnek egy híres levele örökítette meg számunkra ezt az eseményt.

433-tól Cirillről nem lehetett hallani, pedig még 11 évig volt pásztora Alexandriának, mert tudjuk, hogy 444. június 27-én halt meg.

De éppen ezek a csendes évek jelzik, hogy nem önmagáért kereste a békétlenséget és a harcot.

A kopt és a bizánci egyház június 27-én emlékezik meg Szent Cirill püspök temetéséről. A római kalendáriumba 1882-ben vették föl ünnepét, február 9-i dátummal. 1969-ben áthelyezték június 27-re.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Cirill püspököt a Boldogságos Szűz Mária istenanyasága igazságának győzhetetlen bajnokává tetted, kérünk, engedd, hogy akik a Szűzanyát valóban Isten Anyjának hisszük, Fiad megtestesülése titkában üdvösséget találjunk!

Jézus Szive Litánia 23.

Jézus Szíve, lándzsával átdöfött Szív, irgalmazz nekünk!

 
Talán minden felnőtt tudja, hogy az emberi szív az anyaméhben a magzatfejlődés első időszakában kezd kialakulni, belekapcsolódik az élet szolgálatába, és dobog hűségesen az egész életen át. Ezt a szolgálatot végezheti úgy is, hogy megáll csendesen, amikor az Istentől kijelölt idő lejár. A nagy betegségek következtében ki tud fáradni, felmorzsolódik minden ereje, esetleg egy heveny szívinfarktus iszonyú fájdalma szakítja meg hűséges szolgálatát. Régóta tudják gonosz emberek, hogy a szívet erőszakkal is meg lehet állítani. A gyilkosságok egy része ősidőktől fogva a szíven ejtett sebbel történt. Jézus Szíve erős, egészséges, munkával edzett szív volt. Az örök Atya Fiának Szíve, amelyet a Szentlélek külön figyelemmel alkotott, sosem volt gyenge, még kevésbé beteg. Jól bírta az erős fizikai munkát, a sok koplalást és egész napos szabadtéri prédikálásokat. Hősiesen birkózott a tizenhét-tizennyolc órás szenvedéssel is. Beteljesült korábbi jövendölése is, hogy az életét senki sem tudja elvenni, maga adja oda, hogy aztán vissza is vegye, mert erre kapott utasítást Atyjától. Ezért a kereszten iszonyatosan szenvedve, mögötte az ostorozás gyilkossággal felérő kínjaival, valóban maga adta oda az életét: „Beteljesedett” (Jn 19,30) „Erre Jézus hangosan fölkiáltott és kilehelte lelkét”(Mk 15,37) a halál beállta után „egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz folyt ki.” (Jn 19,33) Jézus halálát tehát nem a szíven döfés okozta, de akarta ezt a sebet, mert ebből fakadt az Egyház és minden ember üdvössége. A „lándzsával átdöfött Szív” tehát az élet forrása. Kérhetjük irgalmát, érti, és szívesen teljesíti kérésünket.

Sirák Fiának Könyve 23.

A nép fellázadt törvényes vezetői ellen, egyben Isten ellen is.

 
Egész éjszaka sírtak, jajgattak, és döntést hoztak: „Válasszunk magunknak vezért, és térjünk vissza Egyiptomba! Erre Mózes és Áron Izrael fiainak egész egybegyűlt közössége előtt arcra borultak. Azok közül meg, akik az országot kikémlelték, Józsue, Nun fia s Káleb, Jefunne fia, megszaggatták ruhájukat, és beszédet intéztek Izrael fiainak egész közösségéhez: ’Az a föld, amelyet bejártunk, hogy kikémleljük, jó ország, nagyon jó. Ha elnyerjük az Úr tetszését, elvezet bennünket abba az országba, s tejjel-mézzel folyó országot ad nekünk. Nem szabad az Úr ellen lázadoznotok, sem pedig annak az országnak a népétől félnetek. Elnyerjük őket, oltalmazó árnyaik eltűnnek, ha velünk lesz az Úr. Ne féljetek hát tőlük!’ (Szám 14,4-9) Isten, aki hosszan tűrő és irgalmas, megvárta a lázadás végét. „Már épp azon gondolkodott az egész közösség, hogy megkövezi őket, amikor az Úr dicsősége Izrael minden fia előtt megjelent a megnyilatkozás sátoránál. Így szólt az Úr Mózeshez: Meddig akar még ez a nép gyalázni? Meddig nem hisz nekem még a körében mutatott jelek ellenére sem? Pestissel sújtom, elpusztítom! Téged azonban néppé teszlek, nagyobb és erősebb (néppé). Mózes azonban így beszélt az Úrhoz: Az egyiptomiak hallottak felőle, hogy hatalmaddal kivezetted ezt a népet közülük, s annak az országnak valamennyi lakója arról is értesült, hogy te, az Úr, ennek a népnek a körében vagy, hogy te, Uram, szemtől szembe megjelensz, s felhőd fölöttünk lebeg, s nappal a felhőoszlopban, éjjel meg a tűzoszlopban előttünk haladsz. Ha most egy emberkén elpusztítod ezt a népet, azok a népek, amelyek értesüléseket szereztek felőled, azt fogják mondani: az Úr nem volt képes rá, hogy elvezérelje ezt a népet arra a földre, amelyet esküvel ígért nekik, azért hát lemészárolta őket a pusztában. Bizonyuljon hát nagynak a hatalmad, Uram, ahogyan megígérted, amikor ezt mondtad: az Úr türelmes, s bőségben van nála a kegyelem, megbocsátja a bűnt és a gonoszságot, de azért nem hagyja megtorlatlanul, ellenkezőleg, az apák vétkét a harmadik s negyedik nemzedékig számon kéri az utódokon. Nagy irgalmadban bocsásd meg hát ennek a népnek a bűnét, ahogyan Egyiptomból idáig (mindig) megbocsátottál ennek a népnek. Erre így válaszolt az Úr: Megbocsátok, ahogy kérted. De valóban, amint igaz, hogy élek, s amint igaz, hogy az Úr dicsősége elárasztja a földkerekséget, azok az emberek, akik látták dicsőségemet, s azokat a jeleket, amelyeket Egyiptomban és a pusztában mutattam, s mégis már vagy tízszer próbára tettek, s nem hallgattak szavamra, nem látják meg azt a földet, amelyet atyáiknak esküvel ígértem; senki se látja meg azok közül, akik gyaláztak. Hanem szolgámat, Kálebet, mivel más lelkület töltötte el, s egészen mellettem állt, elvezérelem arra a földre, amelyen járt, s utódai birtokukba is veszik”(Sám14,10-25) Sirák fia ezer év múlva ezt a kétféle beszédet ítéli el a bölcsesség tanításakor: „Nehogy kétféleképpen szóló embernek mondjanak, vagy fondorlatos, üres fecsegőnek. Mert hogyha gyalázat az tolvajnak bére, kemény ítélet vár a kétfélén beszélőre is. Ne hibázz kicsiben, és ne vétkezz nagyban, és ne válj barátból soha ellenséggé. Ahogy a rossz hírnév szégyen és gyalázat, az a sorsa a kétféleképp beszélő bűnösnek is. Ne ess mohóságod hatalmába soha. nehogy, mint a bika, úgy összetaposson. Lombodat leeszi, gyümölcsöd letépi, s te magad maradsz, mint az elszáradt fa. A zabolátlan lélek gazdája tönkremegy, ellenségei előtt gúny tárgyává válik” (Sir 5,14-15) A Mózessel majd Istennel perelők ott az Ígéret földjének határán későn döbbentek rá ostobaságukra: a 20-60 éveseknek ki kell halniuk a pusztában, nem léphettek be az újhazába. A 95. zsoltár végét pedig a Krisztusi papságnak naponta idéznie kell: Negyven évig viszolyogtam e nemzedéktől. Így szóltam: Tévelygő szívű nép ez, nem ismeri útjaimat. Ezért esküdtem meg haragomban: Nem mennek be nyugalmam országába!(Zsolt 95,10-11) Urunk aggódik értünk. Alázattal kérjük a Bölcsesség Lelkét. 

Árpádházi Szent László

Árpádházi Szent László

„Sziklahitű László, ki nem ismersz félelmet,
Légy ereje, pajzsa gyenge szívű népednek:
Ingadozó lelkek, sok csapással vertek
Tőled kérnek védelmet” (Hozsanna 302,1)
Prohászka Ottokár székesfehérvári püspökragyogó elme volt. Kora prófétájának is méltán nevezték. A próféták elsődlegesen nem jövendőmondók voltak, hanem Isten üzenetét közvetítették koruk emberének. A kegyelem fényénél beleláttak a titkok világába, és üdvös eligazítást adtak a feladatok felismeréséhez és jó teljesítéséhez. Ottokár püspök utolsó éveiben a Trianonban megalázott haza talpra állításán és a jövő szellemiségének kialakításán fáradozott, míg 1927. április 4-én budapesti egyetemi templom szószékén ketté nem szakította szentbeszédét és életét a halál angyala. Nagy eszméi között találjuk a kiváló meglátást: „a magyar kereszténység eszménye Szent László. Benne virágzott ki jellemző típussá a magyar kereszténység; benne forrt össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel. Addig a kereszténység idegen földbe ültetett fa volt; öntözte azt István könnyeivel, a hithirdetők keresztvízzel, a vértanúk vérükkel, meg is fogamzott, de még nem gyökeresedett meg úgy, hogy magába tudta volna szívni a föld sajátos elemeit, s az elemek szerint színt, alakot, életet ölteni. A kereszténység még nem volt magyar” (Összes munkái, XII. 112-114) Szent Lászlóban érezte meg igazán népünk, hogy a kereszténység az egész magyar nemzet kincse, hogy minden magyar lehet Isten gyermeke, hogy a kereszténység nem idegen szellemiség. Szent Istvánban mindig is atyát látott népünk. Ma is szívesen hívjuk bajainkban: „Hol vagy, István király, téged magyar kíván, Gyászos öltözetben teelőtted sírván”(Ho 294B 1) Szent Lászlóban a harcos magyar férfi testesült meg. A hős magyar ideál, amelyet megcsodáltak az idegenek is, nem volt ellensége a keresztény alázatnak. Az alázatosság keresztény erény, de nem alamusziság, félénkség. László ifjú korától kezdve bátor harcos, jó vezér. Rajonganak érte. Szívesen látnák a trónon Salamon helyett. László a kardot választja. Az örökösödés rendje kívánja így. Amikor azonban világossá válik, hogy Salamon nem királynak való, sőt a mindig szabad magyart idegenek vazallusává teszi, akkor a közösség érdekében detronizálja, és helyére lép. „A haza minden előtt” Nem félti életét kockára tenni a csatákban. Mindig elöl járt az ütközetekben, és csatabárdja csatát nyert. Az elrabolt magyar lányt egyéni hősiességével szabadítja ki. Hőstetteinek se szeri, se száma. Bátor politikájában is: vállalja a szomszéd társországnak, nem fél az idegentől, mert kölcsönös előnyöket tud biztosítani. Bátorság, bölcsesség, szentség. Jó lenne, ha mai szellemi harcainkban Lacfi nádor bölcsessége élne hazafiainkban, és mernének bátor kiállásaikban imádkozni Szent László segítségéért: „Uram Isten és Szent László!” (Arany János: Szent László) Jó lenne, ha az igazság győzelme után most nem a megalázott tatár túlerő és annak vezére, hanem a globális szellemiség vallaná megtörten: „Nem a székely, nem is Lacfi, kit Isten soká megtartson, hanem az a László, László, az győzött le minket harcon” (uo.) 

PIAGALEI BOLDOG HERKULÁN

BOLDOG HERKULÁN

 (1309-1451)

A Perugia* közelében lévő Piagale városkában született, elnevezése: Boldog Piagale-i Herkulán (latinosan: Plagario-i). Belépve a Ferenc-rendbe nagy elszántsággal törekedett az erényes életre. Amint pappá szentelték, Krisztus hűséges szolgája akart lenni és különösen az igehirdetés által szolgálni a lelkek üdvét. Működési területe Toszkána és Romagna* városai, községei. Különösen gyakran és nagy hatással beszélt Krisztus szenvedéséről. Az volt a vélemény, hogy ezen a téren korának összes szónokát felülmúlta. Úgy beszélt, hogy hallgatói legtöbbször hangos zokogásba törtek ki. A toszkánai Aquila városban egy nagypénteken oly szívhez szólóan beszélt, hogy a hívek egész beszéde alatt hangosan zokogtak. Egy nemesasszony, Maria Catalana azonban nem hatódott meg, sőt visszatetsző volt számára a nép sírása, ezért felkiáltott: „Elég, Herkulán testvér, elég!” A szónok erre hangosan válaszolt: „Még jobban, Donna Maria, még jobban! Igen! Sírjunk, zokogjunk! Nem tudunk elég könnyet ejteni Krisztus szenvedésén; több vért ontott érettünk az Úr, mint amennyi könnyet valaha is ejthetünk.” Persze ő nemcsak beszélt, hanem imáiban, elmélkedéseiben és vezekléseiben folyton át is élte Urunk szenvedését. Luccában*, ahol nagyböjti prédikációkat tartott, nagy volt a szorongás: ellenség fenyegette a várost és elfogyott a gabona is. Herkulán bátorította őket: bízzanak Isten gondviselésében. S ígérte, hogy a húsvéti időben megszűnik az éhínség és eltávozik az ellenség. Ez be is következett. Áldásos működése 1451. máj. 28-án ért véget a romagnai Castel-Nuovo*-ban. Állandó tiszteletét IX. Piusz pápa erősítette meg 1860-ban.

„Mivel a világ nem ismerte föl Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy oktalannak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívőket. A zsidók csodákat követelnek, a görögök bölcsességet keresnek. Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak oktalanság, de a meghívottaknak, akár zsidók, akár görögök: Krisztus, Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1 Kor 1,21 sk.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Herkulánt szent Fiad szenvedése iránt különös buzgósággal tűntetted ki. Add, hogy Urunk szenvedéséről elmélkedve mi is iránta való szeretetre gyulladjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.