Larandai Szent Pápa

Szent Pápa 

vértanú

Szentünk a likaóniai Laranda városából származott és Maximián császár uralkodása alatt élt. Krisztus hite miatt először városában szenvedett, aztán Diokaiszariában, végül az izauriai Szeleukiában. Ütötték, vasakkal szaggatták, arcát az ismeretlenségig összetörték, és vasszögekkel bélelt cipőben járatták hosszú úton át, végül egy gyümölcsfához kötözték, ahol meghalt.

A papnövendék válaszol – Mikor döntöttem Isten mellett?

A papnövendék válaszol – Mikor döntöttem Isten mellett?

Fiatalok kérdéseire keresi a választ Máté János Kristóf, az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet ötödéves papnövendéke. Írásait rendszeresen közreadjuk oldalunkon.

Egyszer, mindig és soha.

Egyszer,

mikor kimondtam azt az igent, azt az akarati döntést, hogy én hinni akarok. Igent mondtam az Életre, a Szeretetre. Ez az első, tudatos igen akkor volt, amikor 16-17 évesen újra el tudtam menni misére, újra szentségekhez tudtam és akartam járulni.

Meg akartam ismerni azt, aki vállalta helyettem a keresztet. Meg akartam ismerni az Életet. Addig éltem, legalábbis azt hittem, hogy az, amit csinálok, az a nagybetűs élet. A másik kihasználása, megvezetése, a saját kicsinyes vágyaim hajkurászása. Apró, múló dolgokat akartam megszerezni, elérni. Megszereztem, de utána nem volt célom. Kihasználtam a másik embert, felhasználtam a céljaimhoz, a pillanatnyi örömeim eléréséhez, de utána semmi célom nem volt. Saját magam által kreált „istent” kergettem. Ez az „isten” a hatalom és a kicsinyes, önző örömök voltak.

Rá kellett jönnöm, hogy ennél több az élet. Feltettem a kérdést, hogy mi vagy ki az Élet maga. És az Istenre ráleltem, illetve újra rátaláltam. Arra az önzetlen szeretetre, ami az élet maga. Rájöttem, és megéreztem, hogy valaki minden érdek és hátsó szándék nélkül szeret. Megtapasztaltam a szerethetőségemet, és ez volt az, ami elkezdte betölteni az űrt bennem, amit én magamnak kreáltam. Ekkor döntöttem Isten mellett először.

Mindig,

mindennap, minden reggel kimondom az igent. Mikor éreztem a hívást a papságra, azt hittem, hogy elég kimondani egyszer az igent Isten felé. Azonban fokozatosan elkezdett a papságra készülődésem rutinná, megszokássá válni. Felkelés, imádság, főiskola, ebéd, tanulás, vacsora, imádság, pihenés, alvás. Elkezdtem belekerülni egy megszokásba, egy rutinba, amiből egyre jobban kezdett kikopni az első igen.

Rádöbbentem, hogy gépiessé válik az imádságom, a kapcsolatomban Istennel felszínesség kezdett eluralkodni. Rájöttem, hogy Isten rám kimondott igenje nem változik – hiszen akarja, hogy éljek, hogy legyek, máskülönben nem is létezhetnék –, az én igenem viszont kezdett megkopni.

Úgy döntöttem, hogy minden reggel kimondom az igent az Istenre, kimondom az igent hívására, de ez a döntés már más igen, mint az előző napi, mert mindennap változom, alakulok, és az új igen úgy hangzik el, hogy tudom, az előző napi döntés mivel járt.

Soha

nem tudom kimondani a végső, tökéletes igent, mert ember vagyok. Eleshetek, hibázhatok, csalódhatok – nem Istenben, hanem magamban –, így nem tudom elégszer kimondani az igent az Istenre. Ha minden nap minden órájának minden percének minden pillanatában erős szívvel és akarva mondanám, hogy „Istenem, melletted döntök”, az sem lenne elég.

De Isten nem a tökéletes igent akarja, hanem azt az igent, ami az enyém, az én igenem. Ez nem azt jelenti, hogy felszínesnek kell lenni, hanem azt, hogy annak ellenére, hogy eleshetek, hogy néha nagyon is nehéz kimondani, de mégis kimondom. Istennek így fontos az ÉN, a TE, MINDENKI igenje.

Most felmerülhet a kérdés és a kritika, hogy könnyen beszélek, hiszen nincs más dolgom kispapként, és majd papként sem lesz, mint hogy folyton mondogassam az igent.

Hihetetlen, de én is ember vagyok. Sokszor nagyon nehéz Isten mellett dönteni. Isten soha nem vár el senkitől semmi olyat, ami teljesíthetetlen volna.

Egyedül lehet, hogy nem tudnám megtenni – néha olyan keresztet kell vinnem, amit egyedül nem bírok el. Ilyenkor kell kimondani azt, ami a legnehezebb: „Uram, kérlek, segíts, én ehhez kevés vagyok.” Nehéz beismerni a gyengeséget, de amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős, ahogy Szent Pál is tanította.

Ha Jézussal együtt akarok járni az élet útján, akkor bármilyen kereszt is jön, vele végig tudok menni, és a legfontosabb, hogy sose leszek egyedül, mert lesz valaki, aki szeretni fog, csak döntenem kell, és tiszta szívből kimondanom az igent az Életre és a Szeretetre, röviden Istenre.

Nagyböjt 1. hét szombat

Nagyböjt 1. hét szombat

A kölcsönös szeretet önmagában hordja jutalmát, hiszen minden szeretet akkor teljesedhet be, ha viszonzásra talál. Lényege szerint az Isten országa sem más, mint kölcsönös szeretet. Ha azonban csak viszonozzuk a szeretetet, amellyel mások felénk fordulnak, mi különöset teszünk? Azt, ha tiszta a szeretet, meg kell tenni, de ezt megteszik bizonyos kapcsolataikban a pogányok is – megélve így az Ország eljövetelét. De mit teszünk mi akkor, ha nincs viszonzás? Ilyenkor derül ki, hogy valóban hiszünk-e az eljövendő kölcsönös szeretet országában.

Jézus Krisztus akkor is szeretett bennünket, amikor mi még meg sem születtünk, illetve amikor még bűnösök voltunk: nem viszonoztuk szeretetét, sőt durván visszautasítottuk. Ő mégsem adta fel, mint mi szoktuk annyiszor megsértődve az első kudarc után. A szeretet lényege az, hogy tovább szeret. Ez a belső természete. Jézus Krisztust azért küldte az Atya, hogy a kölcsönös szeretet mennyországát megnyissa minden ember előtt. Ez azt is jelentette, hogy szüntelenül neki kellett kezdeményeznie, és sorozatosan el kellett szenvednie szeretete félreértését, viszonzatlanságát és visszautasítását, egészen a kereszthalálig. A kereszt azonban szeretete győzelmének eszköze lett: értünk felajánlott halálában nyilatkoztatta ki, hogy ő továbbra is, mindennek ellenére is szeret, s végtelen értékű áldozatával örök jövőt nyitott minden ember előtt, hogy megtérjen és befogadja a szeretetet, a Szentlelket.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy folytatni tudjuk küldetésedet: legyünk kezdeményezők a szeretetben, és ajánljuk fel másoknak a kölcsönös szeretet mennyországát. Kérünk, segíts, hogy el tudjuk viselni a szeretet visszautasítását, hogy képesek legyünk tovább szeretni akkor is, amikor meg nem értésbe, ellenállásba, gyűlöletbe ütközünk, erőt merítve a Te irántunk való kifogyhatatlan szeretetedből és az emberi kapcsolatainkban megtapasztalt kölcsönös szeretetből.

MARILLAC* SZENT LUJZA

MARILLAC* SZENT LUJZA 

III. r., rendalapító
*1591. augusztus 12. +1660. március 15. 

Lujzának nemesi származása, értelmessége és szépsége alapján előkelő hely juthatott volna Párizs nagyvilági életében. A Gondviselés azonban a szegények, elhagyottak, nyomorultak világában jelölt ki számára különleges helyet.

Törvénytelen származású lévén nem tudjuk, ki lehetett az édesanyja. Louis de Marillac első felesége, Márta gyermektelenül halt meg 1588--89- ben, amikor Lujza még nem volt e világon. Atyja pedig csak 1595. január 12-én nősült meg másodszor. Második felesége, Antoinetta Le Camus, a belleyi püspök nagynénje, özvegy Thiboust-né, már négy gyermek anyja volt, amikor hozzáment. 1601-ben született egy közös gyermekük.

Lujza gyermekéveiről semmit sem tudunk. Amikor nagyobbacska lett, a domonkos nővéreknél helyezték el, akik úri módon nevelték 13 éves koráig. E nővérek között volt egy unokanővére. 1604-ben a család anyagi nehézségei miatt kivették a kolostorból és egy jóval szerényebb intézetben helyezték el, ,,egy szegény párizsi kisasszonynál'' (lehet, hogy az édesanyjánál?), aki leányokat tanított varrni, hímezni és rajzolni. Lujza nála maradt 1613-ig, s ez idő alatt először tapasztalta meg a szegénységet.

Amikor fiatal leányként felfogta származását, erős kisebbségi érzés fogta el. A szemlélődő élet felé fordult, s menekülni akarván a világból, fogadalmat tett, hogy apáca lesz, és fölvételét kérte a Saint- Honoré utcai kapucinus apácákhoz. A kapucinusok provinciálisa azonban úgy vélte, hogy Lujza egészsége nem fogja bírni a kolostori életet, s eltanácsolta azzal, hogy ,,az Úrnak más tervei vannak vele''. Lujza hagyta, hogy szülei a házasság felé tereljék, s mivel mégiscsak Marillac volt, sokan pályáztak kezére. Atyja és mostohaanyja kiválasztották számára Antoin Le Gras-t, Medici Mária heroldját és titkárát. Az esküvőt 1613. február 5-én tartották. Még abban az évben megszületett Michčle nevű kisfiuk. Annak ellenére, hogy férjét és gyermekét nagyon szerette, szívében nem hunyt ki a tökéletesség utáni vágy.

Kétségek kezdték gyötörni házassága miatt, anyagi nehézségei támadtak, s mikor férje is hosszabb időre megbetegedett, arra gondolt, hogy Isten bünteti őt, mivel nem lépett kolostorba. A belső sötétség éjszakája borult rá ezekben az években, s csak a szegényekkel való törődésben talált valami megnyugvást. Arra gondolt, hogy elválik férjétől, de egy nagybácsi ebben megakadályozta. Félelmei ekkor odáig sodorták, hogy kételkedni kezdett a lélek halhatatlanságában és még Isten létében is. 1618--19-ben azonban megismerkedett Szalézi Szent Ferenccel (lásd: A szentek élete 57. o.), s beszélgetéseik megkönnyebbülést hoztak számára. Ugyancsak nagy segítséget jelentett a belleyi püspök, Jean Camus okos lelkivezetése is. Tőle engedélyt kapott arra, hogy 1623. május 4-én fogadalmat tegyen: haláláig özvegy marad, ha férje nála előbb hal meg. Június negyedikén a pünkösdi szentmise közben közvetlenül Istentől kapott megvilágosítást. E kegyelmet Lujza a nem sokkal korábban meghalt Szalézi Szent Ferenc közbenjárásának tulajdonította. Később így beszélt erről:

,,Rádöbbentem, hogy a férjem mellett kell maradnom, de eljön az idő, amikor szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tehetek azokkal együtt, akiket oly sokra becsültem. Egy menhelyen láttam magamat, s nem tudtam megérteni, miként lehetséges, hogy nővérek jártak ott ki-be.'' (Azért csodálkozott a nővérek láttán, mert akkoriban minden szerzetesnő klauzúrában élt, s éppen a Szeretet Leányai lettek az elsők, akik időnként azt elhagyhatták.)

1624 végén megismerkedett Páli Szent Vincével (lásd: A szentek élete 542. o.), s e találkozás sorsdöntő lett lelkiélete számára. Beszélgetéseik során lassanként visszatért önbizalma és megértette, hogy az Úr milyen utat szán neki. 1625. december 21-én meghalt a férje, 1628-ban fiuk, Michčle szemináriumba lépett. Lujza ekkor megújította özvegységi fogadalmát, s teljesen fölszabadult a szeretet sokak számára való gyakorlására. ,,A nők szeretetgyakorlatában forradalmat indított el azáltal, hogy a kolostori élet tökéletességét összekapcsolta a kolostoron kívüli tevékenységgel'' (Calvet).

1629. május 6-án Szent Vince megbízta azzal, hogy látogassa végig a tartományban alapított menhelyeket. Lujza gyönge egészsége ellenére megtette ezt, összegyűjtötte a ,,szegények szolgálóit'', tanította őket, magyarázta a szabályzatot, buzdított és javított, azaz éltető lelke lett a vincés alapításoknak.

1633. november 29-én Szent Vince egy új, jelentős művet bízott rá: a Szeretet Leányainak megalapítását. Lujza házába gyűjtötte össze azt a 3- 4 fiatal leányt, akik elszánták magukat arra, hogy a szegényeknek szolgálnak és jóságos nevelőjük és irányítójuk lett. Továbbra is foglalkozott szegényeket gondozó asszonyokkal is, de a Szeretet Leányainak lett haláláig főnöknője. Megtanította őket arra, hogy az Úr a szegények; betegek, kitett gyermekek, öregek, utcalányok és árvák gondozására küldi őket.

Szent Vincét -- mint értelmes és tanulékony, de alázatos munkatárs -- mindenben állhatatosan és okosan követte. E két szent a szeretet területén oly tökéletesen működött együtt, hogy emberi szemmel nézve sokszor nem is lehetett szétválasztani, hogy egy-egy szó, tanítás vagy gyakorlat melyiküktől indult el. Szent Vince előrelátó módon soha nem akarta, hogy a Szeretet Leányait -- a szó akkor általános értelmében -- apácáknak tekintsék, mert ez klauzúrás létformát jelentett volna. Lujza ebben is követte, és közösen harcoltak minden külső és belső nyomás ellen, hogy megőrizhessék eredeti tervüket, mely összhangban állt az 1623-i pünkösd látomásával.

Ezt mondta Szent Vince első leányainak: ,,Számotokra a kolostor a betegek háza, s aki az ágyban fekszik, az a főnöknőtök. Cellátok a lakószobátok, kápolnátok a plébániatemplom, kolostorotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség..., beszélőrácsotok az istenfélelem, fátylatok a szent szelídség.'' -- Az alapítók szándéka szerint a Szeretet Leányainak olyan ruhát kellett viselniük, mint a párizsi külvárosok leányai viseltek; Lujza maga özvegyi ruháját és sötét fátylát viselte.

1642. március 25-én Lujza és négy társnője örökfogadalmat tehetett a szegénységre, tisztaságra, engedelmességre és a szegények szolgálatára, de később a közösségben az évenkénti magánfogadalom vált általánossá. Az első szabályzatot 1633--34-ben Lujza állította össze, Vince csak átsimította. A későbbiekben többször igazították a körülmények diktálta követelmények szerint. 1645-ben, majd 1655-ben Vince saját kezűleg írt egy szabályzatot, melyet konferenciákon magyarázott. Lujza is részt vett a nővérek lelki nevelésében.

1647-ben Vince ezt írta Lujzáról: ,,Már tíz éve olyannak látom, mintha csak halott lenne. Ha valaki ránéz, azt hinné, hogy a sírból jött elő, oly sápadt és törékeny a teste, de egyedül Isten tudja, micsoda lelkierő lakik benne... ha rosszullétei engednék, s olykor nem volna számára tiltva, szüntelenül leányait látogatná és együtt dolgozna velük, pedig már nincs benne más élet, csak az, amit a kegyelemtől nyer.''

Mindezek ellenére Lujza még sokáig élt. Utolsó idejét teljesen kitöltötte a leányainak adott buzdítás és tanítás. Lelkiéletük alapjává -- Szalézi Szent Ferenc nyomán -- az életállapotnak megfelelő szemlélődést tette, Jézus Krisztus életének követésében. Elvezette leányait a belső élet egyszerűségére, rejtettségére és az önfeledtségre. S ezek elérésére a szeretet apostolkodását jelölte ki útjukként.

Hetvenéves volt, amikor -- néhány hónappal Vince halála előtt -- meghalt. Szenttéavatási eljárást csak 1886-ban indítottak, ami azzal magyarázható, hogy a Szeretet Leányainak szabályzata magában foglalta, hogy közülük az alázat és a rejtettség gyakorlására -- senkit sem avathatnak szentté.

1920-ban boldoggá, 1934-ben szentté avatták, 1960-ban a szociális gondozást végzők védőszentjévé választották.



Imádság:
Add, Urunk, Istenünk, hogy Szent Lujza példája szítsa föl bennünk az istenszeretet lángját, melyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott Egyházad elmúlhatatlan dicsőségére. Krisztus, a mi Urunk által.

Jakab Gábor: Összezavarodott világunkban Ferenc pápa az egyetlen hiteles erkölcsi tekintély

Nemzeti ünnepünk, március 15-e alkalmából Áder János köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntette ki Jakab Gábor pápai káplánt, a kolozsvár-kerekdombi-plébánia plébánosát. Az ünnepi alkalom után beszélgettünk az erdélyi katolikus egyházi sajtó megteremtőjével.

– Gratulálunk a kitűntetéséhez...

– Életem eddigi legnagyobb kitüntetését 2007-ben kaptam, amikor szülőfalum, Farkaslaka díszpolgárává nyilvánítottak. Azért is emlékezetes ez számomra, mert ugyanezt a címet –  post mortem –  Tamási Áron is megkapta, ugyanakkor, amikor én. Jóleső érzéssel vettem át most Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrtól is ezt az újabb megtisztelő kitüntetést.

– Eszményképei a három Áron: Gábor Áron, Tamási Áron és Márton Áron. Mi az, ami ennyire erősen megérintette Önt a személyiségükben?

– Egyetlen szóval: az emberségük. Hadd említsek itt egy  tanulságos epizódot Mozart A varázsfuvola című operájából. A Bölcsesség templomában azt kérdezi az öreg pap Sarastrótól: Vajon megállja-e Tamino, a darab főhőse, a rá váró súlyos próbákat? Hiszen ő herceg! Sarastro pedig így válaszol: „Több annál; Ember!” Az imént említett Áronokról is joggal mondható el ugyanez. Tamási Áron írja egy helyen: „Erdély mindig egyes-egyedül állott, mint egy hatalmas, szomorú fenyő, amely csodát cselekszik a viharban. Emberei is egyedül állottak és állanak, míg a világ világ lesz.”

– Ön az erdélyi magyar katolikus egyházi sajtó megteremtője. Kiemelkedő szerepet játszott a Keresztény Szó folyóirat és a Vasárnap című hetilap létrehozásában, újraindításában. 1991-től hosszú ideig volt főszerkesztője mindkét orgánumnak. Miben látja a sajtóapostoli küldetés lényegét?

– Egy kis túlzás is van a vélekedésében. Valóban részt vettem az erdélyi magyar nyelvű egyházi sajtó elindításában, hiszen a közel fél évszázadig tartó kommunista érában a mi egyházunknak nem volt sajtója, mint a testvéregyházaknak. Márton Áron püspök úrnak is felajánlották ezt a lehetőséget, de persze csak jelentős kompromisszumok árán valósulhatott volna meg, s ő ezt nem vállalta, visszautasította. Megkérdezte a rendszer akkori elvtársait afelől, hogy lesz-e cenzúra. És mondták, hogy lesz. Mire a püspök így válaszolt: akkor mi megvárjuk azt az időt, amikor nem lesz. Nos, ez az idő csak az 1989-es politikai változásokkal következett be.

Az alapító főszerkesztő Bajor Andor közismert  író volt, aki pályatársát, Fodor Sándort kérte fel felelős szerkesztőnek. Mivel Andor rövid idő után meghalt, az akkori főpásztor, Bálint Lajos engem nevezett ki főszerkesztőnek, s a feladataimat tizenhat éven át, a lemondásomig el is láttam.

Úgy gondolom, a sajtóapostoli küldetés lényege a templomokban igehirdetés formájában elhangzó evangélium továbbadása irodalmi eszközökkel. Eligazítást ehhez a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa által kiadott Communio et progressio című dokumentum adhat, amely nagyon tömören így fogalmaz: „A médium nem azonos a templomi szószékkel.“

– Sokat  beszélünk a keresztény értelmiség szerepéről. Erdélyben mi a helyzet ezen a téren?

– Kötetlen társasági beszélgetések során nemegyszer meséltem el a következő kedves élményemet, amely még Bajor Andor főszerkesztősége idején történt. Bejött a szerkesztőség hivatalába egy elegánsan öltözött hölgy, és valakire hivatkozva kezdte indulatosan sorolni a Keresztény Szó elleni kifogásokat. Andor egyszer csak rákérdezett, kinek a véleményét idézi: – Tessék mondani, ki az illető, talán egy értelmiségi? – Nem – hangzott rögtön a válasz, – egy pap. – Nagyot nevettünk, és még később is mindig jót derültünk, amikor szóba került ez az eset.

Ki az értelmiségi? Éveken keresztül volt egy csípőficamos, mindössze három vagy négy elemi osztályt végzett öreg harangozóm, aki korábban nyegyven évig szolgált egy valóban nagyon művelt katolikus plébánosnál a szomszéd településen, Kisbácsban. Szabadidejében elolvasta a pap könyvtárának valamennyi történelmi témájú könyvét. Autodidaktaként így olyan nagy történelmi ismeretanyagra tett szert, hogy akármelyik egyetemi tanárral is képes volt vitába szállni és okosan érvelni. Nos, habár nem voltak diplomái, én őt ma is értelmiséginek tartom,  mert érdekelte a világ sorsa, s benne az ember, a nemzet jövője.

Mivel az „átkosban“ annak idején nem voltak Erdélyben egyházi iskoláink, így katolikus értelmiség sem jöhetett létre. Értelmiségiek persze akkor is voltak, de nem alkottak társadalmi réteget. Ez a helyzet csak 1989-ben változott meg. A kolozsvári Babeş-Bolyai egyetemen szinte azóta létezik egy katolikus fakultás, amely folyamatosan biztosítja az utánpótlást, olyannyira, hogy ma már joggal beszélhetünk erdélyi katolikus értelmiségről, illetve olyan tehetséges fiatalokról, akik szellemi hátteret jelentenek többek között az említett sajtóorgánumokhoz. Nagyon büszke vagyok rájuk, nem kell szégyenkeznünk...

– Mi lehet a  keresztény értelmiség szerepe a jövőben?

– Az, hogy írásaikon és tanulmányaikon keresztül hallassák hangjukat, hogy elkötelezett és hitvalló véleményformálókká válhassanak ebben a szellemileg nagyon is összezavarodott világban.

– Csaknem hatvanévi papi szolgálata során fölvetődött-e Önben a kérdés, hogy van-e értelme mindannak, amit végez?

– Bizony igen, és nem is egyszer. Különösen az utóbbi években gyakran elgondolkodom azon, hogy ha Isten úgymond minden a maga számára, akkor tulajdonképpen miért teremtett engem, miért volt szüksége éppen rám. E drámainak mondható kérdésre megnyugtató választ végül is a papi breviáriumban találtam, Szent Ireneusznál, aki az egyik fejtegetésében ezt írja: „Isten nem azért alkotta meg Ádámot, mintha rászorult volna, hanem, hogy legyen kit megajánndékozzon.” Igen, a jóság folyamatosan kiárad. Mióta ezt megértettem, azóta  Áprily Lajos költőnek ez a mindössze négysoros kis verse a mindennapi imádságom: „Adj, Istenem, bölcsességet, / vágyaimnak csendességet, / illedelmes öregséget, / s könnyű véget, könnyű véget.“

– Az embereket ma – talán minden korábbinál jobban – az érzelmek irányítják, indulatosan viszonyulnak a problémákhoz. Mivel magyarázza ezt?

– Válaszomat egy Winston Churchilltől származó bölcsességgel kezdem: „Nemcsak ahhoz kell bátorság, hogy az ember kiálljon és beszéljen,  hanem ahhoz is, hogy leüljön és meghallhgasson másokat.“ Sajnos mindennel és mindenkivel szemben nagyon türelmetlenek lettünk, és csak magunkra figyelünk, magunkkal törődünk. Megállásra, elgondolkozásra és komoly önvizsgálatra volna szükségünk. És ki kellene szabadulnunk a mobiltelefon megbéklyózó hálózatából, hogy másokkal is gyakrabban találkozhassunk és szót válthassunk.

Az állami kitüntetés átvételére egy nappal korábban utaztam Budapetre, hogy este, az interneten előre megvásárolt belépőjeggyel elmehessek a Duna-parton épült csodálatos Nemzeti Színházba, az erdélyi Bánffy Miklós  A nagyúr című regénye nyomán készült Isten ostora című előadásra. A színház külső falán ez a madáchi felirat fogadott: „Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?“ Mellbevágott ez a mondat, mert lényegében ez az a gyötrő és gyakran visszatérő kérdés, ami engem is foglalkoztat. Kezemben a színház műsorfüzete, s onnan olvasom a rendező, Vidnyánszky Attila következő sorait az előadásról: „Attila a hunok királya, hatalma csúcsán áll: uralma alá hajtotta a fél világot, de nem pusztította el Rómát... Ha végignézünk a jelenen, azt látjuk, hogy a világban oda-vissza hullámzásban mozognak egész népek. Vendégmunkások milliói özönlenek egyik földrészről és országból a másikba. Háborúk, polgárháborúk, éhínségek miatt emberek százezrei kénytelenek elmenekülni hazájukból, új hazát, menedéket keresve. A Kelet és a Nyugat drámai találkozásainak, összeütközéseinek történelmi dimenzióját éljük – megint. Izgalmas kérdés, hogy meg tudjuk-e őrizni – nem csak mi, mások is – a  csak ránk (rájuk) jellemzőt, vagy feladjuk identitásunkat.“ (Sajnos, az előadás az egyik kulcsszereplő sérülése miatt az első felvonással félbeszakadt.) Nagyon szeretek színházba járni, s Kolozsváron van is erre alkalmam. A színház  is egyfajta templom, Thália temploma, ahogyan mondani szoktuk. Shakespeare szerint mindig tükröt tart elénk, s így megmutatja az arcunkat, azt, hogy milyenek vagyunk, és milyennek kellene lennünk. Mi a magyarázata annak, hogy az emberek indulatosan viszonyulnak a problémákhoz? A féktelen egoizmus, az önmagunkba való teljes becsavarodás, a szinte senkire és semmire nem figyelő önzés.

– Hogyan lehet tenni ez ellen keresztény lelkülettel?

– Csakis a becsületesen és lelkiismeretesen végzett munkával, a példás helytállással. Tehát végezzük el a magunk helyén és a magunk eszközeivel a ránk szabott konkrét feladatokat. József Attila egy verssorát idézem ide: „Nem azért jöttem, hogy bőgjek (…), hanem, hogy tegyek!” Minden jobb világot, gyökeres változást megcélzó munka önneveléssel kezdődik és azzal is folytatódik.

– Ferenc pápáról sok negatív vélemény fogalmazódik meg júniusi, csíksomlyói látogatásával kapcsolatban. Miként vélekedik erről a kérdésről?

– Érzésem szerint máris túlságosan feltupíroztuk a látogatásával kapcsolatos várakozásainkat és reményeinket. Nagyon sokan a számok bűvöletében élünk, s nem a valóságban. Ezért egy kis önmérsékletre szeretném inteni magunkat. Hiszen a pápa, ha Isten is úgy akarja,  remélhetőleg  és mindannyiunk közös örömére eljön Romániába. De majd éppúgy el is megy. A megoldandó egyházi és nemzetiségi gondjaink és feladataink pedig maradnak. Azokat nem végzi el helyettünk a pápa. Hasznos útmutatás a régi bölcs magyar mondás: Segíts magadon, és az Isten is megsegít. De valóságos örömmel várjuk őt, hogy élő Péterként megerősítsen minket őseink hitében

– Véleménye szerint miért támadják olyan sokan a pápát katolikus oldalról is?

– Egyszerűen azért, mert ma túlzás nélkül ő az egyetlen hiteles erkölcsi tekintély a szellemileg túlságosan is összezavarodott világban. Nála, úgy tűnik, a tettek tökéletesen fedik a szavakat! Érdemes hát odafigyelni az útmutatásaira.