Nagyböjt 4 hete szombat

Nagyböjt 4 hete szombat

Jer, 11,18-20; Jn 7,40-53

„Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta!”

Jézus templomi beszéde közben az egyszerű nép körében felvetődik a gondolat, hogy annyira szépen beszél Isten üdvözítő dolgairól, hogy Ő lehet a Messiás, de azonnal akadtak olyanok, akik elevenen emlékeztek az egyik legfontosabb messiási jövendölésre, amelyből félreérthetetlenül tudta minden zsidó, hogy a Messiásnak Betlehemben kell születnie (Mik 5,1) Amikor a napkeleti bölcsek harminc évvel korábban megérkeztek Jeruzsálembe, és a célba értek boldog lelkesedésével kérdezték: „Hol van, aki született, a zsidók királya? Mert láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.” (Mt 2, 2) Mindenki zavarodottan nézett rájuk. Akkor az ellenséges lelkületű Heródes király elképedt, megrémült, de azonnal kapcsolt, hogy ezt a papoknak tudniuk kell. Tudták is. A király elé érve hallották a problémát, „hogy hol születhetett a Krisztus” (4), azonnal idézték Mikeás jövendölését. Itt meg most a nép idézi okosan Mikeást, és a papok nem tudják, vagy állhatatosan nem akarják tudni, mit mondott az egyik legfontosabb messiási jövendölésben az Úr egykori követ. Vagy talán tudják a jövendölést, de készakarva nem szólnak róla, mert akkor a nép megkérdezhetné: Miért mondogatjátok Jézussal kapcsolatban állhatatosan, hogy Galileából nem jön próféta? Megkérdeztétek, utána jártatok legalább titokban, hogy a Názáretinek mondott Jézus ténylegesen hol született? „azokat, akik a népből hallották ezeket a szavakat (Jézuséit), azt mondták: Ez valóban a próféta! Mások így szóltak: Ez a Krisztus! Némelyek, pedig megjegyezték: Csak nem Galileából jön a Krisztus? Nem ezt mondta az Írás: Dávid utódaiból. És Betlehem helységből jön a Krisztus, ahonnan Dávid származott? És a sokaságban szakadás támadt miatta”. (Jn 7, 40-43) Ebben a fontos vitában hallgatólagosan részt vettek azok a papi szolgák, akiket azért küldtek oda a főpapok, hogy fogják el Jézust, és megkötözve vezessék a tanács elé. Dühösen vették tudomásul a megbízók, hogy nem fogták el a Názáretit. A szolgák így védekeztek: „Soha ember így nem beszélt! Erre a farizeusok megkérdezték őket: Talán bizony titeket is félrevezetett? Vajon a főemberek vagy a farizeusok közül hitt-e valaki benne? De ez a népség, amely nem ismeri a törvényt, átkozott”. (46-49) Így tehát nemcsak Jézust, de az igazságot komolyan kereső egyszerű népet is súlyosan és igazságtalanul elítélték a zsidó vezetők. Nikodémus, aki Jézus nyilvános működése elején éjszaka kereste fel Jézust, mert félt farizeus párttársaitól, most védelmébe vette Jézust nyilvánosan: „Vajon a mi törvényünk elítéli-e az embert, mielőtt kihallgatták volna őt, és meg nem tudták, mit cselekedett?” (51) íme, Jézus mellett az igazság kezdi betölteni egyik küldetését: szétválasztani az igazakat a hazugoktól. A sokszor kicsúfolt, a rettegőknek lealázó nevet adó öreg zsidó majd még egyszer kiáll nyilvánosan Jézus mellett, amikor nem vesz részt Jézus elítélésében, de odaáll a halott Jézus mellé, és öreg barátjával ketten ünnepélyesen elmerik temetni a mindenkitől elhagyatott halott Messiást. Mi pedig feleljük a kétkedőknek: Nézzétek az igazságot, és a szerint ítéljetek!

Nagyböjti 4 hete péntek

A MEGVÁLTÁS XI.

„mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére”

Amikor Izrael népe Mózes vezetésével elérkezett a Sínai hegyhez, tábort ütöttek a hegytől tisztes távolságban. Isten felhívta a hegyre Mózest. Egy darabon követhette őt „Áron, Nadab és Abihu, meg hetvenen Izrael vénei közül,de már messze le kellett borulniuk. Csak Mózes járulhatott az Úr elé”. (Kiv 24,1.2) Mózes másnap lejött a hegyről. Kihirdette a népnek Isten minden szavát, amit engedelmesen elfogadtak. Másnap felállítottak Izrael emlékére tizenkét oszlopot. Aztán fiatal bikákat öltek le áldozatul az Úrnak. „Mózes pedig vette a vér felét, és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét az oltárra hintette. Utána vette a szövetség könyvét, és felolvasta a népnek. Ők kijelentették. amit az Úr parancsol, azt követjük és megtartjuk. Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet, és így szólt: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr ezen feltételek mellett kötött veletek”. (68). Ezek a szertartások nem hoztak lelki tisztulást, ezért az első sátorrészbe mindig beléptek a szolgálatot végző papok. A másodikba azonban csak a főpap lépett be egyszer egy évben, azzal a vérrel, amelyet a maga és a nép bűneiért ajánlott föl. A Szentlélek ezzel azt jelezte, hogy addig, amíg az első sátor fennáll, a legszentebb szentélybe vezető út nem nyílik meg,mert olyan ajándékot és áldozatot mutatnak be, amelyek a bemutatót lelkileg nem tehetik tökéletessé, mert csak testi szertartások, amelyek ételből, italból állnak és kötelező erejük csak az újjárendezés idejéig tart. Krisztus azonban a ránk váró javak főpapjaként jött el, s belépett abba a nagyobb s tökéletesebb sátorba, amit nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. (Itt a Zsidókhoz írt levél szerzője utal arra az isteni parancsra, hogy a földi szent sátort Mózes annak a mennyei sátornak a mintájára készíttesse el, amelyet látott az égben.) Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett” ( 9,6-12) Jézus haláltusája a kereszten Máté apostol szerint ezekkel a szavakkal indult: „Éli, Éli, lamma szabaktáni? Vagyis: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Az ott állók közül néhányan hasztalan akarták félremagyarázni ezt a felkiáltást azzal, hogy a kereszten függő szenvedőt leminősítsék a nagy próféta bajbajutott késői prófétaiskolásává. Ha ezek az „ott állók” sejtették volna, hogy milyen sokat vár el Isten Jézustól! Jézus nagyon jól tudta, hogy neki addig kell szenvednie, amíg mindent meg nem tesz az emberek megváltásáért. Azt is tudta tehát, hogy neki a zsidó főpapok ezerháromszáz éves szolgálata alapján még ezt a rettenetes szót is ki kellett ejtenie: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” A zsidók nem értették, miért csak szimbolikus a sok-sok főpap áldozata: sem önmaguk, sem a mindenkori élők javát nem tudták biztosítani, hogy haláluk után beléphessenek a mennyországba. Az ő áldozatuk csak reményt tudott adni, hogy jön majd a Megváltó, aki Istenember lesz, nem oktalan állatok vérét ontja, hanem a saját végtelen értékű vérét adja tökéletes odaadással,és utána széttépheti a szentsátor, a templom függönyét, azon átmegy a mennyei boldogságba, és megnyitja a lehetőséget a pokol tornácán lévőknek is, meg a később meghalóknak is a belépésre. Emlékezzünk a Tábor hegyi látomásra: Ott volt Mózes és Illés, a két óriás az Ószövetségből, és hálásan beszélgettek Jézussal az Ő szenvedéséről (Vö. Lk 9,28-36) Ők akkor már a biztos beteljesülés örömhírét vitték a pokol tornácára: Jézus győz!

I. Ferenc pápa

Milyen ember az új pápa?

Az Avvenirében Luigi Geninazzi és Filippo Rizzi beszámoltak Ferenc pápának a szegények, a fiatalok, a nevelés iránti elkötelezettségéről.

Téved, aki gyengeségnek értelmezi az új pápa szelídségét – hangsúlyozzák a szerzők. 2002-ben, az argentin gazdaság összeomlásakor Jorge Mario Bergoglio bíboros kemény szavakkal leplezte le az igazságot: az általánosan eluralkodott korrupció veszélyezteti a nemzet egységét. 2002-ben Argentínában tömegtüntetések zajlottak az utcákon, tereken, a rendfenntartó erők agresszívan közbeléptek. Buenos Aires érseke saját szemével látta akkor az eseményeket az ablakból, és rögtön felhívta telefonon De La Rua elnököt, és kérte, hogy vessen véget a rendőri erőszaknak.

Nem habozott. Ám célja mégsem a hangos szembenállás volt, hanem a csendes tiltakozás. Meghallotta a szenvedők csendes sírását, és nem szorítkozott csupán a szép szavakra. Az egyházmegyei Caritas segítségével azonnal megszervezte a szegények konyháját, segélyeket osztott, és mindenütt ott volt, ahol szükség volt az Egyház anyai, vigasztaló szavára. Felemelte hangját, hogy védje a népet, amelyet a „spekulatív gazdaság perverz és névtelen mechanizmusai nyomorítanak meg”.

A cikk szerzői röviden így fogalmazzák meg az új pápa lelkipásztori hozzáállását: „határozottan a szegények és a kirekesztettek mellett áll, kritikus a hatalommal szemben, de idegen tőle minden ideológiai állásfoglalás, amely osztályharccá redukálná a kereszténységet.” Határozottan elhatárolódik a régi latin-amerikai felszabadítás teológiájától, ugyanakkor nem enged, amikor a leggyengébbek emberi jogainak, társadalmi és gazgasági érdekeinek védelméről van szó.

Józan mértékletesség és lendületes határozottság jellemzi az új pápát. Ő az első jezsuita Szent Péter székében. A szegények iránti aggodalom mellett mindig fontos volt neki a nevelés. Érseki széke elfoglalása után Buenos Airesben azonnal eldöntötte, hogy létrehoz egy neveléssel foglalkozó püspöki vikariátust a fiatalok képzésére. Így nyilatkozott: „Korunk tragédiája, hogy a kamaszok egy olyan világban élnek, amely nem lépett túl a saját kamaszkorán. A fiatalok egy olyan társadalomban nőnek fel, amely nem vár el tőlük semmit, nem neveli őket áldozathozatalra és munkára, nem tudja már, mit jelent a dolgok szépsége és igazsága. Ezért a kamaszok megvetik a múltat és félnek a jövőtől. Az Egyház feladata, hogy újra megnyissa előttük a remény ösvényeit.”

Amikor 2001 februárjában bíborosi rangra emelték, nem akart új stólát vásárolni, átszabatta elődje ruhadarabját. A szabó viccelődött is vele: „Hát, nem épp az Ön mérete, de ez van.” Amikor argentin hívei el akartak utazni a székfoglalási szertartásra, azt kérte tőlük, hogy maradjanak otthon és osszák szét a pénzt a szegények között.

Geninazzi és Rizzi elmondják: Bergoglio bíboros vezércsillaga ezekben az években VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása volt. A Latin-amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CELAM) 2007-es aparecidai találkozója tanulságainak fényében az új evangelizáció útját a missziós lelkület és a konkrét cselekvés síkján határozta meg, és fontosnak tartotta, hogy az Istentől távol élők, főként felnőtt emberek, de a gyermekek is könnyebben hozzájuthassanak a keresztséghez és a szentségekhez.

Fontos lépése volt, amikor 2009-ben az argentin fővárosban létrehozta a barakkvárosok pasztorációjának püspöki bizottságát. Sürgető szükségszerűségnek érezte, hogy az Egyház eljusson az Istentől távoli emberekhez, és ebből fakadóan nem feledkezhetett meg azokról, akik az utolsók voltak Buenos Airesben.

A Biblia buzgó olvasójaként, Szent Ignác Lelkigyakorlatainak mélységig hatoló ismerőjeként mindig arra buzdította az argentin társadalmat, hogy küzdjön a főbűnök ellen, és mindig óvott a szekularizációtól, amely képes eltorzítani az Egyház arcát. Egy interjúban Henri De Lubacot idézte, aki szerint az Egyházra leselkedő legnagyobb veszély a világias felfogás a spiritualitásban. Ez azt jelenti, hogy „magunkat tesszük a középpontba.” A szerzők azzal zárják ismertetésüket, hogy az új pápa minden bizonnyal óvja majd egész nyáját, szeretett Egyházát a lelki elvilágiasodástól. 

Nagyböjt 4 hete csütörtök

Nagyböjt 4 hete csütörtök

Kiv 32,7-14; Jn 5,31-47

„Nekem nincs szükségem emberek tanúságtételére"

Jézus a harmincnyolc éve beteg ember meggyógyításával és a szombati pihenés isteni törtvényének helyes értelmezésével alaposan magára haragította az ószövetségi vezetők egy részét. Az Ő célja a betegek meggyógyításával mindig ugyanaz volt: segíteni a bajbajutottakon és Messiásként bemutatkozni kortársai előtt, majd a történelem folyamán a benne hinni szándékozók hitétmegerősíteni. A vita folytatódik a mai beszélgetés során is. Jézus már csak az Atyával való kapcsolatát magyarázza, és bizonyítja érvelésével a küldetése igazságát. A zsidótörvények szerint önmagáról senki sem tanúskodhat érvényesen. Ezért Jézus is külső tanúkra hivatkozik, így utal Keresztelő Jánosra, hiszen őt a zsidó vezetők is elfogadták, követeikkel igazoltatták. Benne jobban megbíztak, hiszen az Ószövetséghez tartozott, imádkozott és böjtölt, tehát nem tért el feltűnően a zsidó szokásoktól De vele kapcsolatban is hivatkozik Jézus arra, hogy tanúságát szívesen mellőzik már: „Ti Jánost kérdeztétek, és ő tanúságot tett az igazságról. Ő égő és világító lámpás volt, ti pedig csak ideig-óráig akartatok örvendezni az ő fényében" (3 3.3 5) „Nekem nagyobb bizonyítékom van Jánosnál. A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek; aszok a művek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem hogy az Atya küldött” (36) Jézus tudja, hogy ez újabb berzenkedést szül ellenfeleiben, hiszen mondhatják: mi nem ismerjük Atyádat. Ha Jézus nem Istent mondta volna atyjának, akkor nem is erőltették volna szavai igazságát, de ők pontosan az ellen tiltakoztak, vitatkoztak, háborogtak, hogy Jézus az Istent mondta Atyjának (Jn 5,18) Ezért folytatja közléseit az Úr még a földi és közismert tényéknél is nagyobb bizonysággal: „Rólam az Atya tett tanúságot, aki küldött. Ti soha az ő hangját nem hallottátok, sem arcát nem láttátok, és az ő igéje nem marad meg bennetek, mert nem hisztek annak, akit ő küldött" (Jn 5,37-38) Jézus utalhat arra a tényre, hogy Keresztelő János mellett hallhatták volna az Atya hangját, hiszen az égből kijelentette a Jordán partján álló Jézus felett a keresztelkedése után: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik" (Mt 3,17) Viszont van a kezükben olyan bizonyíték, amely Jézust igazolja, az ószövetségi Szentírás: „Vizsgáljátok az írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam, ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen". (39-40) Ezzel Jézus kifejti nekik, hogy az Ószövetségben kifejezetten benne van, hogy a Messiás szerzi vissza az elvesztett megigazulást, a bűnöktől való megszabadulást, és csak a Jézusba vetet, hiten keresztül lehet üdvözülni, vagyis a mennyországba jutni: „Menjetek el az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz, és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik" (Mk 16,15-16). Jézus mindent megtett és megtetet velünk is, hogy bizonyítsuk mindenkinek, hogy csak benne van üdvösség. Imádkozzunk, hogy kapja meg minden ember a hit kegyelmét!

Nagyböjt 4. hete szerda

Nagyböjt 4. hete szerda

Iz 49, 8-15; Jn 5,17-30

„a zsidók még inkább az életére törtek, mivel nemcsak megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának mondta”

Jézus nyilván tudva és akarva cselekedte a jót a harmincnyolc éve beteg ember meggyógyításával. Készakarva találkozott vele a templomban is: egyrészt figyelmeztetnie kellett őt, hogy bűnei büntetése miatt volt rajta a csaknem négy évtizedes kilátástalannak tűnő várakozás a Beteszdában másrészt ezt a kegyelmet meg kell becsülnie, mert különben még súlyosabb baja is eshet, ha újra vétkezik. Jézus tudatosan szombaton gyógyított. Nagyon jól ismerte a zsidók berzenkedéseit önmagával szemben, mivel egymás után végezte gyógyításait szombati napokon. Ezzel egy korabeli felfogást ítélt el, amely a farizeusok véleményét emelte az isteni törvény szintjére. Embernek ehhez nincs joga. A szombati pihenést Isten rendelte el, hogy mindenkinek legyen ünnepnapja hetente egyszer. Ezen a napon pihenjen, tartózkodjék a kemény és folyamatos fizikai munkáktól. Ugyanezt engedélyezze családja tagjainak, cselédjeinek, más munkásainak, még a rabszolgáknak is. A teremtésnél így látta jónak az Úr. Pihenjen a fáradt test. A lélek viszont kapjon lehetőséget arra, hogy felemelkedjék menyei Atyjához, többet imádkozzék, menjen a zsinagógába közösséget építeni a többi emberrel, érezze magát egyenlőnek a többiekkel. Jézusnak bizonyítania kellett, hogy Ő Istennek egyszülött Fia, aki Atyjától születése óta, tehát öröktől fogva megkapta az isteni természetet. Ennél fogva mindent együtt művel az Atyával. Együtt gondolkodik Vele a végtelen isteni értelemmel, együtt akar –tesz- az isteni akarattal, mert az övé is: „Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom” (17) „Amiket ő tesz, azokat cselekszi ugyanúgy a Fiú is” (19) Idetartozik a teremtés, a világ fenntartása, a gondviselés minden apró és csillagmozgató tevékenysége, de még a halottak feltámasztása is. (21). Az Atya sok féle jogot adott a zsidó vezetőknek. Talán ezt is féltették, hogy jön ez a Názáreti, beleavatkozik a szokott vezető réteg kiváltságaiba, megcsonkítja az ő jogaikat. Ilyen nagy feladat volt az ítélethozatal vitás kérdésekben a törvények alapos ismerete alapján. Jézus nem járt az ó iskoláikba, nem tanult tőlük, nem tartozik a kiváltságos körökhöz. Erre Jézus kijelenti: „Az atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta, hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, az Atyát nem tiszteli, aki őt küldte” (22-23) Jézus szokatlan igéket tanít. Tulajdonképpen a Szentháromság titkár kezdi ismertetni a zsidókkal az első két személyről adott tanításában. A harmadik Személyről majd később lesz szó, amikor már Isten belső, végtelen életének ezzel a titkával módjuk volt megbarátkozni. Az Ószövetség választott népe, annyi titok ismerője közösségben ma sem ismeri el Istene legfőbb titkát. Pedig e nélkül senki az üdvösségre nem juthat. Imádkozzunk értük, és minden gőgös emberért, hogy az üdvösség hitbeli feltételeit tanulással és mély hittel tudják elfogadni.

Nagyböjt 4. hete kedd

Nagyböjt 4. hete kedd

Ez 47, 1-9. 12; Jn 5, 1-16

„akarsz-e meggyógyulni?”

Jézus egy zsidó ünnepre fölment Jeruzsálembe. Három olyan nagy ünnepük volt az ószövetségi választott népnek, amelyre várták Jeruzsálembe az egész országot. Rendszerint közös menetben indultak a városokból és a falvakból a törvénytisztelő emberek. Mivel az ilyen templomba menés maga is időigényes volt, maga az ünneplés is napokig tartott, otthon maradt a lakosság két harmada vigyázni a házra, etetni a jószágot, gondozni a gyerekeket. Jézus szabadon járt-kelt, több ünnepre is fel tudott menni a templomba. Adta is a jó példát. Ilyenkor módja nyílt arra is, hogy nagyobb közösséghez szóljon. Az evangélista most nem említi, hogy milyen ünnepre zarándokolt fel az Úr. Most tanítást akart adni az akkor élőknek és nekünk, kétezer évvel későbbi híveinek is. Felhívja a figyelmet a Betezda nevű fürdőre, és ezzel kapcsolatosan Isten sokféle gondoskodására, hogyan törődik a mindenkori betegekkel. Ennek egyik fontos módja a gyógyvíz alkalmazása. Vannak olyan gyógyvizek, amelyekben ásványi anyagok találhatók. Ezek bizonyos betegségeket segítenek gyógyítani. A Betezda nem ezekhez tartozott. Itt közvetlen isteni erő gyógyított, de nem állandóan, hanem csak időnként, kiszámíthatatlan alkalmanként. Ahogyan a szent szöveg fogalmaz: „Az Úr angyala időnként leszállt a tóba, felkavarta a vizet, s aki a víz felzavarása után először ment bele a tóba, meggyógyult, akármilyen betegségben sínylődött”. (Jn 5, 4) Itt tehát Isten érzékelhetően természetfeletti erővel gyógyított. „Volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendő óta beteg volt. Mikor Jézus meglátta őt, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta van így, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni? A beteg azt felelte: Uram, nincs emberem, aki, amikor felkavarodik a víz, bevigyen engem a tóba. Mire, pedig én odaérek, más megy be előttem”. (5-7) Isten tehát adta a lehetőséget harmincnyolc év alatt nagyon sok esetben, de megkívánta, hogy emberi szeretet is mutatkozzék meg a gyógyulás érdekében. Aki korlátozva volt a mozgásában, annak segíteni kellett akkor is. Vagy családtag ücsörgött a beteggel együtt, vagy meg kellett fizetni az ápolót. Akinek se egyik, se másik nem adatott meg, az így járt: akár harmincnyolc évig ott nyüglődhetett, nem jutott le időben a felkavart vízbe, tehát emberi szeretet híján az isteni irgalom ölébe. De azért jött ide most Jézus, hogy az isteni irgalmat egészen más módon, rendkívüli kegyként adja meg a türelemmel szenvedőnek: „Jézus azt mondta neki: Kelj föl, vedd ágyadat, és járj! Az ember azonnal meggyógyult, fogta az ágyát és járni kezdett”. (8-9) Kedveseim! Kinek szól ez az örömhír Jézus rendkívüli segítőkészségéről? Az akkori zsidók egy részének biztosan nem, hiszen együtt érző öröm helyett azonnal veszekedni kezdtek a boldog meggyógyulttal: „Szombat van, nem szabad az ágyadat vinned!” (10) a farizeusi törvény, tehát nem Istené, ugyanis tiltotta, hogy egy vacak gyékényszőnyeget vigyenek. Nekünk akar üzenni Jézus: 1938-ban adtam nektek óriási kegyelmet, hogy tartsatok bűnbánatot, és elveszem ellenségeiteknek a következő évtizedekre ellenetek betervezett gazemberségeit. Nem tértetek hozzám. Hetvenegy év borzalmas szenvedései végén most teljes csőd közepette újra üzenek: Kelj föl magyar népem hitetlenséged görcseiből, bénultságából, vedd a kezedbe sorsodat, és járj az én útjaimon: az igazság és szeretet útján. De többé ne higgy a hazugságnak és a gyűlöletnek és akkor boldogan élni, fogsz! 

Nagyböjt 4. hete hétfő

Nagyböjt 4. hete hétfő

Iz 65,17-21; Jn 4,43-54

„Ismét elment tehát a galileai Kánába”

Az evangélista hosszan tudósítja olvasóit Jézusnak szamariai útjáról. A Jákob kútjánál történtek rávilágítanak az Úr általános emberszeretetére. A két nép ősidők óta ellenséges viszonyban élt, szóba sem álltak egymással. Jézus a felebaráti szeretetről szóló példabeszédében mégis egy szamaritánust állít a zsidók elé, mint aki igazán érti Isten szeretet-parancsát. Aztán a valóságban maga mutatja be, hogyan kell feloldani az évszázados gyűlölködést, és megmutatni, hogy Ő, a Megváltó, minden néphez érkezett: napokig náluk tartózkodott, hirdette nekik is Isten országát, vagyis az igazság és szeretet szellemiségét. Onnan tovább gyalogolva Galilea határába érkezik. Oda, ahol nevelkedett öt-hat éves korától, ahol harminc éves koráig kemény fizikai munkával kereste maga és Édesanyja számára a kenyeret, és ahol egykori honfitársai le akarták taszítani a szakadékba. Most ugyan nem Názáretbe tér vissza, mert más mondanivalója van a történelemnek.„Ismét elment tehát a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta”. (Jn 4, 46) Ott kezdte csodatételeinek sorozatát azzal, hogy Megváltóként az emberteremtés örömteli hangulatát akarja felidézni. Nem ugyan a semmiből, de a könnyen elérhető vízből ad lakodalmas örömöt, az életet kezdő új párnak. Így biztatja őket: sok-sok nehézség ellenére az emberi élet alapja az egy férfi és egy nő életre szóló szövetsége, a házasság. Azt is hangsúlyozza csodájával, hogy Ő ott áll segítőkészségével a családok mellett, és a boldogságukat szolgálja. Ő, egyedül! Most pedig egy másik életszolgálatot akar biztosítani. Kána Kafarnaum közelében van. Híre fut azonnal a vidéken: Jézus Kánában tartózkodik! A betegek szeme felcsillan: bízhatunk a gyógyító erejében és szeretetében. Meghallja ezt egy ott lakó királyi tisztviselő. Ő már a kétségbeesés szélén áll, mert szeme fénye, élete folytatója, örököse, a kisfia nagyon beteg. „Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte őt, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert már a halálán volt. Erre Jézus azt mondta neki: Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek”.(47-48) Lehet, hogy nemcsak a kétségbeesett apa, de a történet mostani átélői is azt gondolják, hogy ebben a kiélezett helyzetben miért kell Jézusnak teológiai eszmefuttatást kezdeményeznie, hogy első a hit, utána lehet szógyógyításról. Ez nem emberi okoskodás, hanem a lényeg hangsúlyozása: minden lehetséges a hívőnek (Mk 9, 23) Viszont megcsodálhatjuk Jézus lelki nagyságát abban, hogy értékeli: az apa gyötrelmeiben ott él a bizalom, ha tökéletlenül is: Jézus tud és akar is segíteni, nem utasítja el a kérését. Ezért meri újra sürgetni: „Uram, gyere el, amíg meg nem hal a gyermekem!” (49) Jézus, pedig így szól hozzá immár be is teljesítve az apa kérését: „Menj, a fiad él. Hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki, és elment”. (50) Ez már valóban természetfeletti erény volt, amit Jézus ott és akkor ajándékozott neki. Amíg úton volt, jöttek elébe szolgái, és jelentették, hogy él a fia. Most már teljesen megnyugodott az apa, de azért tisztázta a tényeket: „Megtudakolta tőlük, hogy melyik órában lett jobban. Azt felelték neki, hogy tegnap hét órakor hagyta el őt a láz. Megértette ebből az apa, hogy éppen abban az órában, amelyben Jézus azt mondta neki: a fiad él. Hitt ő és egész háza népe” (52-53) Most mi kérjük: Urunk, meggabalyodott társadalmunkban állj a házastársak és gyerekek mellé! Az eltérő nemzetiségeknek is adj megértést: hitet, mert csak a hívőknek válik minden a javukra.

Nagyböjt 4. vasárnap

Nagyböjt 4 vasárnap

Józs 5, 9a. 10-12; 2Kor 5, 17-21; Lk 15, 1-3. 11-32

„Az Úr így szólt Józsuéhoz: Ma levettem rólatok Egyiptom gyalázatát”

Izrael népe megindult törzsenként felsorakozva a Jordán folyó keleti partja felé. Elöl haladt négy pap. Vállukon vitték Isten apró ládikáját, a frigyszekrényt. Ez. 100x60x60 cm-es akácfa szekrényke volt, kívül-belül aranyozva. Arany fedőlapján két apró kerubszobor állt, összehajló szárnyaik között Isten mennyei fényessége ragyogott. A Jordán nem nagy folyó, de medre színültig tele volt a hegyekben olvadó hó levével. Hogyan kel át ezen nemcsak a harcos férfiak legalább félmilliós csapata, de a gyerekek, asszonyok és öregek tömege? Igaz, amikor népük Egyiptomból menekült, mögöttük a fáraó és óriási hadserege készült leszámolni velük, akkor Isten a tenger vízét kettéosztva folyosót nyitott nekik a vízfalak között, de most a sodró ár nem kisebb akadék az átkelésnél. Józsue harsány hangon kiált: a négy pap lépjen a Jordán medrébe! A csendben hallani az áradó folyó zúgását. A papok már mind a négyen a vízben, azaz az ellettük fallá merevedett folyó hullámok mellett-alatt állnak. A Holt-tenger felé sebesen lefolyik a víz, üres marad a meder. Jobbról, pedig torlódnak a hullámok, dombbá, majd heggyé növekszik. A távol lakó bennszülöttek rémülten nézik: Micsoda hatalmas Istenük van ezeknek az idegeneknek! A zsidók, pedig szorongva, mégis boldogan mennek a víztelen medren keresztül az Ígéret földjére. Amikor az utolsó is átér a nyugati partra, Józsue parancsára a frigyszekrényt vivő papok is felkapaszkodnak a folyómederből. „Ekkor az Úr így szólt Józsuéhoz: Ma levettem rólatok Egyiptom gyalázatát”. Estére kelve álltak a sátrak. Már nem potyogtak a negyven éven át húst jelentő fürjek, reggel nem hullott a kenyérnek szánt manna. Az Ígéret földje hatalmas mezein ringott az érett búza, ebből szedtek és pirítottak ennivalót a honfoglalók. Este, pedig megsütötték a húsvéti bárányt. Az Úr ugyanis így rendezte népe sorsát: a húsvéti báránnyal kezdődött menekülésük Egyiptomból, és új hazát is általa kaptak. Négyszázharminc évvel korábban Ábrahám unokája, Jákob hetvened-magával szabad emberként telepedett át Egyiptomba, ahol fia, az egykor eladott József alkirályként fogadta a határon. Később azonban félni kezdtek tőlük az őslakók. Az új királyok előbb a bábákkal akarták megöletni az újszülött kisfiukat, amikor pedig ezek egyetlen életet sem voltak hajlandók kettétörni, micsoda hős asszonyok a családokkal dobáltatták bele a Nílus folyóba a fiú-csecsemőket. A felnőtteket, pedig rabszolgának nyilvánították, ütötték-verték, ha nem dolgoztak kedvükre. Az Isten választott népérő most szabad hazában az Úr végleg levette a rabszolgaság gyűlölt igáját. Testvéreim! Nemzeti ünnepünk előtt ez az üzenet nekünk, magyaroknak szól. Isten szabad népként vezette ide a Kárpát-medencébe őseinket. Száz éven átvezettünk majdnem ugyanennyi győztes hadjáratot Európába. Mindenki félt és tisztelt bennünket. Géza nagyfejedelem belátta, hogy erős nemzetté kell kovácsolni a hét törzset, és mind gazdasági, mind politikai téren integrálódnia kell népének. Ehhez adta Isten fiát, Istvánt, majd a Szűzanyát égi Királynőnknek. Az utóbbi ötszáz évben, mondják tudósaink, nem volt szabad Magyarország. Ma nekünk szól az Úr: Leveszem rólatok ellenségeitek gyalázatát.