Az Élet Igéje – 2014. március

„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.” (Jn 15,10)

„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.” (Jn 15,10)

A negyedik evangélium hosszan leírja, hogy Jézus milyen szavakkal fordult apostolaihoz az utolsó vacsora után. (Jn 13,31-17,26) Ebből a részből választottuk mostani igénket. Jézus azt hangsúlyozza, hogy ha megtartjuk parancsait, akkor megmaradunk szeretetében. Az előző vers gondolata idéződik fel bennünk, amikor Jézus így szól apostolaihoz: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.” (Jn 14,15)
Ebből világosan kiderül, hogy a parancsolatok megtartásának oka, gyökere a Jézus iránti szeretetből kell, hogy fakadjon.
A Jézus iránti szeretet és parancsolatainak megtartása tehát összefügg egymással. Ez a szeretet ugyanis arra ösztönöz, hogy egyre hűségesebben éljük szavait. Igéjének élése által viszont megmaradunk szeretetében, vagyis egyre jobban növekszik bennünk az iránta való szeretet.

„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.”

Tehát megmaradni az Ő szeretetében. De valójában mit akar mondani ezzel Jézus?
Kétségkívül azt, hogy az iránta érzett igazi barátságunk jele és bizonyítéka parancsolatainak megtartásában rejlik. Ez a feltétele annak, hogy Jézus is viszonozza barátságunkat, és biztosítson bennünket a magáéról. De – úgy tűnik – még valami mást is szeretne mondani: azt, hogy parancsolatainak megtartása a Jézusra jellemző szeretetet hívja életre bennünk. Megismerteti velünk azt a szeretetet, mely Jézus egész földi életét áthatotta; mely által teljesen egy volt az Atyával, s mely ugyanakkor arra késztette Őt, hogy azonosuljon, eggyé váljon minden testvérével, főként a legkisebbekkel, leggyengébbekkel, legkitaszítottabbakkal.

Jézus szeretete meggyógyította a lélek és a test minden sebét, örömöt és békét ajándékozott minden szívnek, s megszüntetett minden megosztottságot azáltal, hogy a testvériséget és az egységet építette minden ember között.
Ha életre váltjuk szavait, Jézus fog élni bennünk is, s minket is szeretetének eszközévé tesz majd.

„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.”

Hogyan éljük tehát e hónap igéjét? Úgy, hogy szem előtt tartjuk a célt, melyet elénk állít, és határozottan elindulunk felé: olyan keresztény életre törekszünk, mely nem elégszik meg parancsolatainak kicsinyes, rideg és felületes megtartásával, hanem nagylelkűen tesz eleget azoknak. A szenteket ez jellemezte. Ők valóban az élő Isten Igéjének megtestesítői.
Ebben a hónapban válasszunk ki egy igét, Jézus egyik parancsát, és próbáljuk meg életre váltani!

S mivel az új parancs („Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”) a szíve és összefoglalása Jézus minden igéjének, éljük ezt teljes odaadással!

Chiara Lubich

SZENT VERZERI TERÉZ EUSZTÓCHIA

SZENT VERZERI TERÉZ EUSZTÓCHIA

 szűz, III. r., rendalapító

 (1801-1852) 

Az olaszországi Bergamoban született. Megalapította a Jézus Szíve Leányai Kongregációt a leányifjúság nevelésére. A kongregáció első főnökasszonya. 1850-ben, Rómában részt vett Jeromos öccsének püspökké szentelésén. Bresciában fejezte be életét 1852. márc. 1-én. Gyér életrajzi adataihoz kiegészítésül hozzátesszük: Bergamo püspöki székhely, itt élt szent Barbadico Gergely püspök a 17. században. A 19. század végén itt volt szeminarista Angelo Giuseppe Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa. Brescia pedig az a város, ahol Merici Szent Angéla 1535-ben az orsolyiták rendjét megalapította. Egyébként a 19. században kb. száz női ferences kongregáció létesült, melyek különböző apostoli és karitatív tevékenységet fejtenek ki, közülük többen foglalkoznak a leányifjúság nevelésével, így az említett orsolyita rend, továbbá Postel Szent Mária Magdolna által 1807-ben alapított Irgalmasság Szegény Novérei kongregáció, a Keresztes Novérek mindkét ága – ok kortársai Verzéri Teréznek; a század végén pedig Cabrini Szent Franciska szerzetes közössége, a Jézus Szíve Missziós Nővérek, az Egyesült Államokban. Ok mind a ferences családhoz tartoznak. Verzeri Boldog Terézt II. János Pál avatta szentté 2001. jún. 10-én.
Részlet II. János Pál szenttéavatási beszédéből:
„Verzeri Szent Teréz rövid, de tartalmas élete során engedelmesen ráhagyatkozott a Szentlélek vezetésére, örökösen érezte Isten oltalmát, átadta magát a mennyei Atyának. Megélte Isten hiányának sajátos misztikus élményét is. Törhetetlen hite akadályozta meg abban, hogy a megpróbáltatások ellenére se veszítse el az Isten irgalmába vetett bizalmát. Az általa alapított Jézus Szíve Leányai kongregáció tagjainak is azt a tanítást hagyta örökségül: A belső és külső szenvedések közepette is meg kell őriznünk hitünket az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Teréz arra indítottad, hogy a leányifjúság erényes nevelésére új szerzeteskongregációt alapítson, add nekünk, hogy példája szítsa fel bennünk az istenszeretet lángját, melyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen!

Francisco de Osuna: 14./B Mindig szeretettel, sohase haraggal fenyítsd lelkedet.

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM

14./B Mindig szeretettel, sohase haraggal fenyítsd lelkedet.

Por amor y sin enojo corrige siempre tu ánima.

Vannak, akik azzal próbálják igazolni pökhendiségüket, amellyel félresöprik a Szentírás figyelmeztetéseit a szüntelenül való imádkozásról, hogy Szent Ágoston egy rövid megjegyzését idézik, miszerint aki nem szűnik meg jót tenni, az nem szűnik meg imádkozni sem. Bár nem tagadjuk Szent Ágostonnak ezt a mondását, mégis fenntartjuk, hogy az nem erre vonatkozik, és azok is félreértik a dolgot, akik ezzel akarnak elöljáróik kedvében járni. Ebben a mondásban ugyanis Szent Ágoston csupán összehasonlítja a tevékeny életet élőket azokkal, akik az imádságnak szentelik magukat. Amikor azt mondja, hogy aki nem szűnik meg jót tenni, az nem szűnik meg imádkozni sem, akkor azt az embert vigasztalja, aki annyira el van foglalva jótettekkel, hogy nem tud az imával törődni, és bíztatja, hogy ha nem szűnik meg dolgozni, akkor imádkozni sem szűnik meg, mert az előbbi pótolja az utóbbit. Szent Ágoston ezt nem az imádkozóknak, hanem a munkálkodóknak írja, mintha azt mondaná, hogy ha fel akarnak érni az előbbiekkel, akkor ne szűnjenek meg jót tenni. És úgy tűnik, valóban így is van, mert amikor az Úr azt mondta Mártának, hogy Mária a jobbik részt választotta – nos, ha akkor Márta azt válaszolta volna, hogy aki nem szűnik meg jót tenni, az nem szűnik meg imádkozni sem, ahogy talán ő sem, akkor az Úr erre azt mondhatta volna, hogy ez igaz, de aki csak Istennel foglalkozik és nem aggódik annyi minden miatt, mint ahogy Márta, az figyelmesebben tud imádkozni, mint ő. Márta tehát nem volt olyan tökéletes, mint ha kizárólag a Legfőbb Jóval lett volna elfoglalva, akire mindannyiunknak szüksége van, mert ő mindenek célja, vagyis mint ha úgy tett volna, mint nővére, Mária, aki az Úr lábainál ülve nagyon csöndesen, lelkének füleivel hallgatta szavait. Ezért én azt mondom, hogy aki szüntelenül jót tesz, az valóban szüntelenül imádkozik, de imája nem olyan tiszta, mint aki semmi mással nem foglalkozik, mint Isten dolgaival, mert ha a figyelem több dologra irányul, akkor megoszlik és kevesebb jut mindegyikre. Így aki egyszerre tevékeny és szemlélődő, az az egyiktől veszi el, amit a másikra fordít. Azt az érvet is szokták alkalmazni, hogy bebizonyítsák, nem lehet szüntelenül imádkozni, miszerint mivel az élet számtalan szükséges tennivalói és a mások segítése elvonnak minket, ezért időt kell szentelnünk az aktív életnek, és ilyenkor a szemlélődés szünetel. Mennyire ismerősek az élet számtalan szükséges tennivalói, hiszen mindannyiunkat elárasztanak.Ha az áhítatot nélkülözők tudnák, hogy imádkozhatnának és dolgozhatnának is egyszerre, ha akarnának, akkor abbahagynák az érvek előráncigálását és nem mentegetnék magukat Isten tanácsaival szemben. Bár vannak munkák, amelyek annyira igénybe vesznek, hogy nem tudunk teljes figyelemmel imádkozni, mialatt végezzük, de tudunk legalább egy kicsit. És ha a szerzetesek olyanok lennének, amilyennek lenniük kellene, akkor minden időt az imának szentelnének, és semmivel sem foglalkoznának, ami nem viszi őket előre az imádságban, mert ahogy Szent Ferenc Atyánk mondja: minden földi dolognak az imádságot kell szolgálnia, és az összeszedett embernek kerülnie kell azt, ami nincs az imádság hasznára. A Szent így inti testvéreit, amikor tanácsolja nekik, hogy hűségesen és odaadóan dolgozzanak, úgy, hogy elűzik a tétlenséget, de nem oltják ki az imádság és áhítat szent lelkületét. Az alvás az, mondják, ami jobban elvon az imától, mint bármi más ártatlan dolog. Alvás közben nem imádkozhatunk, mert az értelem nem működik. Viszont ahogy az előző betűben kezdtem elmondani, olykor némelyek nagyobb áhítatot éreznek alvás közben, mint ébren, és az Úr kegyelmét gyakran könnyebben fogadjuk be alvás közben, mint ébren, mert – ahogy valaki elmagyarázta nekem – az ember érzékei összeszedettebbek akkor. Azt hiszem azonban, hogy ezt nem tudod megérteni mindaddig, amíg meg nem tapasztaltad magad is, és akkor el tudod mondani a menyasszonnyal: "Aludtam, de szívem ébren volt" Richárd szerint ez azért van, mert az illető az ébren töltött órák során érdemeket szerez arra, hogy alvás közben látogassa meg az áhítat. Ez annyira így van, hogy aki ezt nem fogadja el, azt méltán nevezhetjük hitetlenkedőnek. Ha az ördög van olyan gonosz, hogy alvás közben hozza elő neked azt a rosszat, amire ébren gondoltál és vágyódtál, akkor miért nem tudod elhinni, hogy Isten van olyan jó, hogy pihentedben adja neked azt, amire ébren vágyakozol? És ha erre azt mondod, hogy akkor a nem volna imádság, mert alvás közben elhagy minket a szabadság, akkor értsd meg, hogy ha bűn az, hogy ha ébren alkalmat adok a rossznak és attól álmomban szenvedek, akkor a kegyelmet hozó alkalmak alapján méltán lehetek imában alvás közben is. A testi betegség még az, ami elvon minket az imától. Ha viszont a lélek egészséges, akkor a betegség nem vonhat el egészen az imától, sőt, Szent Pállal mondhatjuk: "Amikor beteg vagyok, akkor vagyok erős". Ismertem egy embert, aki tökéletesen imádkozott, mialatt heves láztól szenvedett, ami sokféleképpen megkínozta, és egy öregembert is, aki csak arról beszélt, amit maga is átélt, és azt mondta, hogy nagyon is lehetséges egyszerre szenvedni és szüntelenül imádkozni. Van egy közkeletű mondás, ami látszólag cáfolja mindazt, amit eddig mondtunk: "A röpima áthatol az egeken is". Ha ez a mondás egyszerűen csak ellentétben állna azzal, amit előzőleg mondtunk, akkor el is hagyhatnánk, de ha jól értjük, akkor nagyon is igaz, és mivel az egyik igazság nem mondhat ellent a másiknak, ezért ennek is itt kell szerepelnie a többi igazság mellett. Ha a röpima áthatol az egeken, akkor mennyivel erőteljesebb a hosszabb, kitartóbb ima, ahogy a mi Urunk példájából is láthatjuk az özvegyet illetően, aki kiesdekelte a bírótól, amit akart. Ezért a röpima áthatol az egeken, de a hosszabb ima eléri a nyolc angyali kart is, és fölhág egészen a Fönséges trónusáig, ahonnan nem tér vissza anélkül, hogy minden kérése ne teljesülne. Mert abban áll ez, hogy úgy szólongatjuk őt, ahogy az Úr tanácsolta, és ahogy a kánaáni asszony tette, aki mintaképe minden imádkozónak. És maga az Úr is példát adott erre, amikor a kertben imádkozott, harmadszorra a leghosszabban. Azért is nevezhetünk egy imádságot "röpimának", mert röviden szólunk benne, követve az Úr tanácsát. Ebből a szempontból a rövidség az imádság eszközére, és nem az imádságban töltött idő hosszára vonatkozik. Az imádság a lélek fölemelése Istenhez; némelyek a meditáció létráján másznak fel, mások az érzés és a vágy szárnyain szállnak, de akik a legszerencsésebbek, azok a leggyorsabb, legrövidebb eszközzel emelkednek fel Istenhez, és gyorsabban tudják bejárni ezt az utat és tovább maradhatnak vágyott céljuknál, ami a lélek és Isten egyesülése. Minél hamarabb emelkedik fel a lélek Istenhez, annál jobban egyesül vele, és minél tisztább a szív, minél kevesebb kitérőt tesz a teremtett dolgok környékén, annál gyorsabban eléri Istent. (IV. fejezet)

Évközi 7.hét szombat

Évközi 7.hét szombat

Mk 10,13-16

„Hagyjátok a kisgyerekeket, hadd jöjjenek hozzám!”

A mai evangélium arra a csodálatos szeretetre világít rá, amelyet Urunk, Jézus érzett és ma is érez a gyermekek iránt.„Ekkor kisgyerekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket; de a tanítványok elkergették azokat, akik hozták őket. Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: Hagyjátok a kisgyerekeket, hadd jöjjenek hozzám, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda. Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket” (Mk 10,3-16) Az édesanya és karján a kisbaba gyönyörű kép. A Teremtő Isten, az élet Ura, gyengéden tartja föléjük kezét, adja rájuk áldását. Gyermekkorom óta ezt éreztem, amikor a Szentírás legelső fejezete az emberek teremtését adja elő:„Majd azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”! (Ter 1,26) „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!”(27-28) A teremtés csúcsa: gyönyörű családi kép, amelyet írásban Isten festett. Szent az ős minta, a Szentháromság, és szent a teremtés csúcsa, az emberi család. A sátán mindig átkozott, de legátkozottabb, amikor földi csatlósaival a családot tönkreteszi. Vagy hatvan éve hittanórára mentem. A terem ajtaja előtt egy kislány állt és nézett rám tündér-tiszta szemével:„Tisztelendő Bácsi! Úgy-e, én is bemehetek? Be vagy iratkozva? Eltört a mécses, felsírt az imént mosolygó szempár:„Nem vagyok beíratva, de én is szeretem a Jézuskát!” Kővé dermedve álltam. Bizonyára a tanteremben bent ül egy pedagógus, aki engem ellenőriz. Ha ezt a kislányt, Jézus kedvencét beviszem, elveszik tőlem a városra szóló hitoktatói engedélyemet. Ennek a rajongó, gyermeki hitvallásnak gyilkosa nem lehetek. Gyere, mondtam. Nem ült a teremben ellenőr. Amikor a számadás elkezdődik Jézus nagyon szigor ú lesz.„Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék!”(Mk 9,42)

FIRENZEI Boldog ANTÓNIA

FIRENZEI Boldog ANTÓNIA

 II. r. ferences

(1401-1472)

 Előkelő firenzei családból származott. Szülei akaratából korán házasságra lepett, de férje halála után ellenállt rokonai unszolásának, hogy újabb házasságot kössön. A tökéletesség vágyával belépett a Boldog Angelina által akkoriban alapított szerzetes III. rendi Szent Honufriusz kolostorba. Miután erényességét sokszorosan igazolta, előbb Folignoba*, majd Aquilába küldték, ahol a Szent Erzsébetről nevezett kolostort 14 éven át kormányozta. O azonban többre vágyott. Kapisztrán Szent Jánossal is megbeszélte a dolgot, hogyan térhetne át a Szent Klára eredeti Regulája szerint folytatott életre, hogy minél inkább élje az Istennel egyesült életet. V. Miklós pápa jóváhagyásával (1450 körül) Aquilában a Krisztus Teste kolostorban 14 nővérrel Szent Klára Regulájára fogadalmat tett, s ezzel a várost új szerzetesközösséggel gyarapította. A kolostort azóta „Szegény Szent Klára” kolostornak nevezték. Kapisztrán Szent János rendelkezésére a nővérek vezetőjévé lett, s legfőbb törekvése arra irányult, hogy a nővéreket, főképp saját példájával, a szerzetesi tökéletességre vezesse. Alázatára vall, hogy a legalantasabb munkákat magának tartotta fenn. A türelem gyakorlására alkalmat adott neki hozzátartozói molesztálásai, igazságtalanságok, rágalmak, mik ártatlanul érték, és 16 évi betegsége. S nehogy a test a lélek ellen lázadjon, a test ellenállását kemény munkával és önmegtagadásokkal igyekezett megtörni. A szegénységet, sőt az élet fenntartásához legszükségesebb dolgok hiányát is örömmel viselte el, csak viselt ruhát hordott, sohasem újat. Ami szabad ideje maradt, imádságra fordította. Éjszakákat imádkozott át, néha extázisban. Szeretetét mindenki megtapasztalta, főként a betegek. Éjjel-nappal ágyuknál volt, anyai gondoskodással vette őket körül, testi enyhülést, lelki- erősítést nyújtott nekik: Előre tudva elköltözése idejét, a nővéreket a Regula megtartására, egymás iránti szeretete buzdította. Az Egyház szentségeivel megerősítve 71. évében költözött át a szebb hazába. Erényeinek fennmaradó emléke, a sírjánál történőcsodák eredményeképp IX. Piusz 1847-ben boldoggá avatta.
„Intem és buzdítom az Úr Jézus Krisztusban összes nővéreimet, hogy mindig iparkodjanak utánozni a szent egyszerűség, alázatosság és szegénység útját, valamint a szent szerzetesi életmódot, miként maga Krisztus és boldogságos Ferenc atyánk tanította megtérésünk óta.”
Szent Klára Végrendeletéből.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Antóniát életútján Szent Klára rendjébe vezetted. Segíts,
hogy érdemei és példája által a földön téged egyre igazabb szeretettel szeressünk, a boldog örök életben pedig színről színre láthassunk. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen! 

Francisco de Osuna: 14. Mindig szeretettel, sohase haraggal fenyítsd lelkedet.

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM


14. Mindig szeretettel, sohase haraggal fenyítsd lelkedet.

Por amor y sin enojo corrige siempre tu ánima.

A képzelet szárnyalásai ellen

Az összeszedettséget gyakorló emberek úgy vannak a lelkükkel, mint a vadász a madárral, amelyet elevenen befog és kalitkába tesz. Amíg a madár szabad volt, nyugodtan gubbasztott fönt a fán, de amint kalitkába teszik, egy perc nyugta sincs, hanem ide-oda ugrál, és miközben ki akar szabadulni, beveri a fejét. Ha sikerül kitörnie, olyan magasra repül, hogy a vadász egészen lemond arról, hogy valaha is újból kalitkába zárja. Szinte ugyanígy, amikor az áhítatos ember be akarja tenni a lelkét az összeszedettség kalitkájába, nyugtalanabbnak érzi, mint azelőtt, és úgy látja, hogy elveszíti addigi nyugalmát, elszórakozik, és azon veszi észre magát, hogy kevesebb a békéje, mint mielőtt a gyakorlást elkezdte. A képzelet szárnyalásai olykor annyira vadul csaponganak, hogy már szinte lemond arról, hogy valaha képes legyen az összeszedettség gyakorlására. Némelyeket annyira meggyötör a képzeletük, hogy ennek kiküszöbölésén igyekezve túl görcsösen akarják kiszorítani ezeket a képeket, megfájdul a fejük, elgyöngülnek és más bajuk lesz. Haraggal akarják kijavítani azt, amit csak szerető türelemmel lehet, ahogy a betűnk is mondja: "Mindig szeretettel, sohase haraggal fenyítsd lelkedet"
(I. fejezet)

A kalitkába zárt madár képéhez visszatérve: egyértelmű, hogy sokkal hatásosabban meg lehet szelídíteni szeretettel, mint szigorúsággal. Jobban meg tudod nyugtatni, ha becézed és simogatod szárnyait, mint hogy ha megütöd vagy megijeszted. Ezért amikor úgy érzed, hogy lelked elkalandozott különféle zavaros gondolatok sodrában, ne ijeszd, meg és ne okozz neki még nagyobb fájdalmat, hanem szeretettel korhold, egyszerű, szívhez szóló szavakkal. Ha érzed, hogy elkalandoztál, így szólongasd: "Hová repültél, lelkem? Mi egyebet hoztál magaddal, mint hanyagságot? Hát nem tudod, hogy az Úr azokat látogatja meg, akik otthon vannak, és otthagyja azokat, akik szívüktől távol járnak? Ne legyél csavargó, hiszen ha a Legfölségesebb mátkája akarsz lenni, akkor lakat alatt kell lenned, tisztaságod jeléül."Ilyen szavakkal szólongasd a lelkedet, kedvesen, mint egy diákot. Feledve a múlt elszórakozásokat, elejét veheted a jövőbelieknek, ha elveszel mindent, ami ilyet okozhatna, és mindezt a lehető legnagyobb szeretettel, mert semmi sem bátorít másokat annyira, hogy megtegyék, amit kérünk tőlük, mint ha szeretjük őket. Ezt a gyakorlatot nem erővel, hanem ügyességgel vihetjük csak véghez. Semmi nem ügyesebb a szeretetnél, amelynek hasonlatosnak kell lennie ahhoz az ostorhoz, amivel egy pörgettyűt pörgetünk, és nem hagyjuk eldőlni. A lélek ugyanis egy pörgettyű, természete folytán hajlamos, hogy eldőljön. Mindig gyarló: hamar belefárad, hogy szívének belső titkos kamrájában dolgozzon, ott, ahol sosem szunnyad, sosem alszik, aki őre Izraelnek, de ha a szeretetet ostorával fegyelmezzük, akkor megújítja erőfeszítéseit. Jól jegyezd meg, hogy minden lelki gyakorlat alapvető feltétele a kitartás. Nem jó kifogás, hogy keveset haladsz előre a lelki tapasztalatban, mert minden áhítatgyakorlat, még a legelemibb is, hasznunkra van, ha folyamatosan végezzük. Ezért számodra az a legjobb gyakorlat, amit a legkitartóbban gyakorolsz. Ha belegondolsz, rájössz, hogy a legtöbb emberben növekszik az áhítat a gyakorlat végzése során, és én ezért szúrom be mindegyik ábécéskönyv első betű-aforizmájába a "mindig" szót vagy valami hasonlót. (II. fejezet)

Mit jelent "szüntelenül imádkozni"?

Hogy belásd, milyen gyakran int minket az Írás a szüntelenül való imádkozásra, hallgasd meg, mit mond a bölcs: "Ne tartson vissza semmi a szüntelen imádságtól, és holtodig ne szégyelld igaz voltodat." A szent Tóbiás pedig arra tanítja fiát, hogy Istent forgassa szüntelenül elméjében, Dávid pedig mindig maga elé képzelte az Urat. A bölcs továbbá azt mondja: "Aki megtartja a törvényt, megsokszorozza az imát" Az Úr pedig azt mondja: "Szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni". Az apostol a tesszalonikaiaknak: "Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért. A második levélben pedig: "állandóan imádkozom értetek, hogy Istenünk méltóvá tegyen benneteket a meghívásra". Timóteusnak ezt írja: "Azt kívánom, hogy a férfiak mindenütt tiszta lélekkel emeljék imára kezüket"Az Úr ezt mondja az apostoloknak és általuk mindenkinek: "Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt" . Az apostol pedig a kolosszeieknek: "Hálát adunk Istennek, Urunk, Jézus Krisztus Atyjának, valahányszor értetek imádkozunk" Saját példájával az Úr maga is el szokott menni barátai mellől, hogy az éjszakát imádságban töltse. Az apostolokról azt is mondják, hogy az Úr mennybemenetele után kitartottak az imádságban a Miasszonyunkkal együtt, Szent Péterről pedig azt, hogy amikor bebörtönözték, az egyház szüntelenül imádkozott érte. Szent Pál azt írja a rómaiaknak, hogy legyenek buzgóbbak, vagyis kitartóbbak az imában, és filippieknek pedig ezt: "Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt" Az özvegyeknek pedig azt mondja az apostol, hogy éjjel-nappal imádkozzanak. A házasokat Szent Péter kéri, hogy jól bánjanak egymással és tiszteljék egymást, hogy az imádságnak ne legyen bennük akadálya. Szent Jakab írja: "Igen hathatós az igaz ember szüntelen könyörgése" Szent Pál az efezusiaknak: "Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben”. Szerinte az istenszeretők könyörögnek bűneik bocsánatáért, és imádságuk meghallgatásra talál. Ezekben és számtalan más helyen is, amelyek most hirtelen nem jutnak az eszembe, a Szentírás arra int minket, hogy szüntelenül imádkozzunk, tartsunk ki az Úr imádásában, aki gyakran késlelteti kegyeit, hogy imáinkat megsokszorozzuk és azok még érdemszerzőbbek legyenek az ő szent Fölsége előtt.

Évközi 7.hét péntek

Évközi 7.hét péntek

Mk 10,1-12

„A teremtés kezdetén Isten férfivá és nővé alkotta őket!”

A történelem folyamán az emberek nem mindig gondolkodtak egyformán sem önmagukról, sem egymáshoz való viszonyukról. Az ősszülők első fia pl. úgy vélte, hogy ő élet és halál ura. Hiába szólt hozzá Isten, amikor már forrt benne a düh és a bosszúvágy, hogy öccsét még Isten is jobban szereti, mint őt: „Miért gerjedtél haragra, s miért horgasztod le a fejed? Nemde ha jól cselekszel, jutalmat nyersz, de ha rosszul, legott az ajtóban leselkedik a bűn! Kíván téged, de te uralkodjál rajta”.(Ter 4,6-7) Káin nem hallgatott Isten szavára, kihívta öccsét a szabadba és megölte. Káin negyedik unokája két feleséget vett magának, és így dicsekedett: „Megöltem sebemért egy férfit, sérülésemért egy ifjút. Hétszeres a bosszú Káinért: de hetvenhétszeres Lámekért!” (23-24) Ha az emberek a kezdet kezdetén ilyen szabadosan gondolkodtak az emberi életről, a házasságról még könnyebben alkottak az erősebb nem tagjai saját kedvtelésükre előnyös helyzetet. Ábrahámnak a törvényes felesége, Sára adta mellékfeleségül a szolgálóját, hogy majd az ő térdén szülve az övének számítson a fiú. Jákobnak nagybátyja, Lábán, csellel adta a kevésbé szép lányát, aztán a szebbet, hogy mindketten törvényes feleségek legyenek. Aztán a két nővér még a szolgálójukat is uruknak adták mellékfeleségül, hogy minél több fia lehessen Jákobnak. Így jött világra négy asszonytól a zsidó nép tizenkét ősapja, a jövendő törzsek ősei. Isten ezt jóváhagyta (Ter 29,1-30,24); de a válást csak a szövetségkötés után nézte el: (MTörv 24,1) Most, amikor a Názáreti Jézus szigorúbb elveket hirdet, a zsidó férfiak szeretnék tudni, hogy az ő kényelmüket szolgáló kiváltságoknak mi lesz a sorsa? Ezért teszik fel neki a kérdést: „Szabad-e a férfinak elbocsátani a feleségét?” (Mk 10,2) Remélték, hogy a mózesi szokásjogot Jézus is jóváhagyja. Jézus azonban nyíltan megmondta a mózesi rendelkezés okát: „a ti szívetek keménysége miatt írta nektek e parancsot. A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nővé alkotta őket. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybe- kötött, azt ember szét ne válassza!” (Mk 10,5-9) Az embereknek tudomásul kellene venniük, hogy Isten az egész világ Ura és a mi Mennyei Atyánk. Mint úr, abszolút hatalom, parancsai mindig érvényesek, akkor is, ha az emberek másként gondolják, ellene szóban vagy írott törvényekben tiltakoznak. Az emberek ellenállása ezeken a törvényeken semmit nem változtat. Legkésőbb az ember halála után elszámoltat mindenkit. Mivel szerető szívű Atya az Isten, a megbánt botlást megbocsátja, de az elvekből jottányit sem enged. Az ítéletnél figyelembe veszi, ha valaki emberi gyengeségből vétkezik.

BOLDOG CHAPDELAINE ÁGOSTON

BOLDOG CHAPDELAINE ÁGOSTON

*La Rochelle, 1814. január 6. +Si-linkien, 1856. február 27.

 

Anglia Kína elleni szerencsétlen ópiumháborúja 1842-ben a nankingi szerződéssel fejeződött be, amely Kínát arra kényszerítette, hogy öt kikötőjét nyissa meg az angol kereskedelem számára. Ugyanezeket az előjogokat megszerezte több európai hatalom is. Franciaország már az 1844. évi vhampoai szerződésben rögzítette a vallásgyakorlás szabadságát az öt kikötőre vonatkozóan. A kínai tárgyalófelek viszonylag könnyen és gyorsan engedtek a franciák kívánságának, nem annyira az általuk nem ismert keresztény vallás iránti tiszteletből, inkább azért, mert azt hitték, hogy Franciaországban szövetségest találnak Anglia ellen. Amikor ebbeli reményeik szétfoszlottak, a vallásszabadságot sem vették túlságosan komolyan. Ezek az események megingatták a Középső Birodalom belső biztonságát, s a folyamatot az ún. Tajping-lázadás csak elmélyítette. A lázadás (1850--64) Kantonból indult ki és Nanking elfoglalásával (1853) érte el tetőpontját. Kirobbantói vallási rajongók voltak, akik keresztény elemeket építettek be a konfuciánus világnézetbe, ezért a keresztényeket azzal gyanúsították -- ezúttal az ország déli részén --, hogy együttműködnek a forradalmárokkal. Ebbe a zűrzavarba került bele a fiatal francia hithirdető, amikor 1852-ben partra szállt Hongkongban.

Auguste Chapdelaine (1814--1856) egy La Rochelle közelében lakó, mélységesen vallásos családból származott. Szívósságát és megtörhetetlenségét családi örökségként, közelebbről az apjától kapta, aki a forradalom utáni nehéz években az Egyházhoz hű katolikusok és a gyakran rejtekhelyről rejtekhelyre igyekvő papok támasza volt. Ezek az események, amelyek születésekor még eleven emlékekként éltek családjában, a kis Ágostonra minden bizonnyal mély hatást gyakoroltak; már korán felébredt ugyanis benne a vágy, hogy pap legyen. Ám kemény mezei munka közben kellett várakoznia a huszadik évéig, amíg megkezdhette a tanulmányait.

A coutances-i szemináriumban, ahol 1843. június 10-én pappá szentelték, érlelődött meg elhatározása, hogy hithirdető lesz. Türelmének azonban ismét kemény próbát kellett kiállnia. Az egyházmegye általános vikáriusa megmagyarázta neki, hogy nincs kétsége ugyan missziós hivatása felől, de bizonyos okokból, amelyeket nem közölt vele, egy ideig még várakoznia kell kívánsága teljesülésére. A fiatal pap minden további nélkül engedelmeskedett, és káplán lett Boucayban. Plébánosa később úgy nyilatkozott arról a két évről, amely alatt hűségesen szolgált nála, hogy missziós eszménye tántoríthatatlanul a szeme előtt állott, és hogy vezeklési gyakorlatokkal készült majdani megvalósítására (hetenként háromszor böjtölt és gyakran ostorozta magát).

Végre 1851. február 16-án beléphetett Párizsban a külföldi missziók szemináriumába. Egy évvel később, 1852 áprilisában az egykori boucayi segédlelkész már megkapta beosztását a Kvantung és Kvangszi tartományokban levő kínai misszióba. Április 29-én elutazott. Kína déli részeinek misszionálását 1848-ban a párizsi missziós szemináriumra bízták. 1853-ban Zefirin Guillemint (1814--1886), Ágoston földijét nevezték ki ezeknek a vidékeknek apostoli prefektusává; ő a vele egykorú Ágostont küldte Kvangszi tartományba, ahol a missziós munkát újra kellett kezdeni, mert másfél évszázad óta nem lépett hithirdető ebbe a kiterjedt tartományba. Első kísérlete alkalmával nem jutott nagyon messze. Megtámadták és kifosztották, ezért vissza kellett térnie Kantonba. Második útján eljutott legalább a szomszédos Kveicsu tartományba, ahol egy kiemelkedő misszionárius, a későbbi apostoli vikárius és püspök, Lions (+1893) vezette be a missziós életbe és a kínai nyelvbe.

Eközben Kvangszi tartományban egy buzgó világi apostol tevékenysége következtében kialakult egy új keresztény közösség magva. Hírét vették, hogy a tartományuk számára kijelölt hithirdető Kveicsuban tartózkodik. Küldöttek mentek érte; öt napig tartó meneteléssel érte el végül missziós vidékét Silin-him kerületi székhely közelében. Azonban már tíz nap múlva négy másik katolikussal együtt elfogták, és kihallgatásra a kerület székhelyére vezették. A jóakaratú mandarinnak meg kellett állapítani, hogy az elfogottak nem tartoznak sem a (tajpingi) forradalmárokhoz, sem a mohamedánokhoz, akik hasonlóan zendülést támasztottak. Hogy azonban biztos legyen a dologban, a periratokat el kellett küldenie a tartomány kormányzójához, és meg kellett várnia annak döntését. Így hát a hithirdetőnek és a katechumenoknak a karácsony ünnepnapjait fogságban kellett tölteniök. A követek azonban forradalmárok kezébe kerültek, kirabolták és további utazásukban akadályozták őket. Visszaérkezésük után a keresztényeket szabadon engedték. Ágoston végre elkezdhette tulajdonképpeni missziós munkáját.

1855. július 10-i levelében nagy örömmel értesíti párizsi elöljáróját, hogy 170--180 katechumennel megkezdte a keresztségre való előkészületet. Az első keresztségeket Szent Józsefnek, a kínai egyház védőszentjének ünnepén szolgáltatta ki. Elsőként az a világi apostol keresztelkedett meg, akinek a buzgóságát tanúsította mindenekelőtt a katechumenek csapata. A József nevet kapta. Az év folyamán valószínűleg további keresztelendők is megkapták a keresztség szentségét.

A hithirdető azonban nem túl sokáig örülhetett fárasztó, mégis boldogító apostoli munkájának. Már 1856 februárjában újból üldözni kezdték az ifjú közösséget. Ágoston a kerületi székhely egy katolikus írójánál keresett először menedéket; ahelyett azonban, hogy a még nyugodt, szomszédos Kveicsu tartományban igyekezett volna biztonságba jutni, a nyájánál akart maradni. Már a következő napon elfogták, és a kerületi mandarin elé vezették. A vád zendülésre való felbujtás volt, és azzal a felszólítással végződött, hogy rossz vallásáról mondjon le. Ágoston áthagyományozott válasza így hangzott: ,,Mivel vallásom az igazi, nem mondhatok le róla. Egyébként nincsenek rossz szándékaim. Arra intem az embereket, hogy tegyék a jót, és így kiérdemeljék a mennyország boldogságát.'' Erre a fogoly 300 ütést kapott a talpára és 300 ütést bambusznáddal a testére. Vérrel és súlyos sebekkel borítva szó nélkül szenvedett. Súlyos éjszaka után, bilincsbe verve, amely még csak mozgást sem engedett neki, a következő reggel halálra ítélték, de a február 26-ról 27-re virradó éjszaka belehalt sebeibe; csak ezután fejezték le, és holttestét az állatok elé vetették.

Bármilyen kicsi és jelentéktelen volt is Ágoston első kialakuló közössége, két tagjának, a fiatal Pei-mu Lőrincnek és egy ifjú özvegynek, Csau-Kong Ágnesnek meg kellett osztania papjukkal a vértanúságot. Lőrinc már Ágostonnal volt a körzet székhelyén, amikor menedékhelyén megjelent közösségének néhány asszonya kisgyermekével együtt. Férjük már fogságban volt. Ágoston segítségét és tanácsát kérték, s abban egyeztek meg, hogy az asszonyok gyermekeikkel együtt a mandarin lába elé borulnak, hogy férjük és apjuk életéért könyörögjenek. Mivel mégsem volt bátorságuk az ilyen, kínai viszonyok között rendkívüli lépéshez, Lőrinc vezetőként élükre állt. Ekkor a mandarin egész dühe ellene fordult. Mialatt az asszonyokat kegyetlenül megverték és fogságba vetették, neki borzasztó kínvallatást kellett kiállnia, s ez azzal a felszólítással végződött, hogy tagadja meg hitét. Bátor magatartása a mandarin dühét a végsőkig fokozta, úgyhogy őt még Ágoston elfogása előtt kivégezték.

Csau-Kong Ágnes Kveicsu szomszédos tartományából való volt, ott született 1833-ban. Fiatalon férjhez adták egy keresztény férfihoz, majd annak halála után nem ment ismét férjhez, hanem iskolába járt, és tudását az Egyház szolgálatába állította. Amikor Ágoston Lions nevű társától alkalmas hitoktatónőt kért leendő közössége asszonyai és lányai számára, Ágnes ajánlkozott erre a feladatra. Úgy látszik, hogy önfeláldozó és sikeres tevékenysége magára vonta üldözői figyelmét, mert már a férfiak első csoportjával együtt elfogták és fogságba vetették. A bírósági tárgyalás napján, amikor Ágoston sorsa is eldőlt, igen kiemelkedő bátorságot tanúsított. Sem ígéretek, sem fenyegetések nem tudták eltántorítani hitétől. Az elítélése előtt mondott és áthagyományozott kevés szava az ókeresztények kihallgatásaira emlékeztet. Ugyanazzal a halállal sújtották, mint Ágostont. Négy nappal később halt meg sebei következtében.

Ezekről a Kvangszi tartományban végbement eseményekről Guillemin, a távoli Kanton missziójának elöljárója csak július elején értesült hírnökök és levelek útján, s elküldte az első tudósítást Lyonba, a Hitterjesztés Művének vezetőségéhez. Ezen alapulnak a fentiek is. A püspök írása végén kifejezett kívánsága, tudniillik, hogy a vértanúk vére szolgáljon Kvangszi egyházának javára, meglepő módon beteljesedett: a tartománynak a kínai hierarchia felállításakor már három püspöke volt. Ágostont két társával, Lőrinccel és Ágnessel együtt 1900. május 27-én avatták boldoggá.

Francisco de Osuna: 13. Elalvás előtt imádkozz, és utána térj ahhoz vissza mielőbb.

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM

13. Elalvás előtt imádkozz, és utána térj ahhoz vissza mielőbb.

Oración antes del sueño ten, y despué torna presto.

Az imádság három fajtája – az első a szóbeli

Az első fajta imádság a szóbeli; ennek megfelelően ez azoké, akik az isteni offíciumot recitálják, és az Urat ajkuk imájával dicsérik. Az összes szóbeli ima közül a legáldottabb a Miatyánk, főleg szerzőjének érdeméből, akinél bölcsebb és hatalmasabb nincsen, és aki oly sok bűnt megbocsáthat annak, aki elmondja szavait. Aki áhítattal mondja ezt az imádságot, az soha nem távozik bűnbocsánat nélkül, mert ahogy Szent Ágoston mondja, az Úr bocsánatos bűnöket enged el ezért. Aki ezt az imádságot áhítattal végzi, az Atyát kéri a Fiú nevében, aki szerzette, és mivel az örök Atya jobban szereti ennek az imádságnak a szerzőjét bármely más imádság szerzőjénél, készségesebben válaszol arra. Urunk úgy rendelte, hogy az imában ne a szót szaporítsuk, hanem vágyakozásunkat és szeretetünket. Maga az Úr is betartotta ezt a tanácsot, amikor rövidre fogta imáját és ezekkel a szavakkal kezdte: "Mi Atyánk". A második szó fellobbantja szeretetünket Isten iránt, akit Atyánknak szólítunk, míg az első szó a felebarátaink iránti szeretet gyújtja fel, mert azzal, hogy kimondjuk: "Mi ...", már testvéreinknek valljuk őket és a kegyelem által Isten fiainak. Másokért és magunkért egyaránt imádkozunk tehát ezzel a szóval, amikor Isten úgy szólítjuk meg, mint mindenki egyetemes Atyját. Bár az Egyház rendszerint úgy zárja imádságait, hogy "Krisztus, a mi Urunk által", az Úr Imájában erre nincs szükség, mert, ahogy Szent Ciprián kifejti, az Atya már az imádságból kitalálja, hogy ezek Fiának szavai, mert ő maga is gyakran szokta ezt imádkozni, amikor hangosan imádkozott a hívek körében. A hívek minden másnál hamarabb megtanulták ezt az imádságot, mert az apostolok tanították, és sehol sem olvassuk, hogy bármelyikük is maga írt volna imádságot, vagy mást tanított volna, mint ezt. (I. fejezet)

Mivel az Úrnak ez az imádsága annyira fölötte áll minden más imádságnak, ezért a szentek nagyszerű kifejtéseket írtak róla. Ezekből annyi van, hogy most nem fogom mindegyiket bemutatni, hanem csak azt a kifejtést hozom, amelyet Szent Ferenc alkotott és maga is imádkozni szokott. Aki ezt gondosan átelmélkedi, az rájön, hogy jó okom volt rá, hogy bevegyem, mert ennél nem találtam hasznosabb imádságot, ami a hívek szívét hamarabb lángra lobbantaná, mint ez. A kifejtés az imádság szavaival együtt így szól:"Ó Szentséges Atyánk, teremtőnk, megváltónk, vigasztalónk és Üdvözítőnk. Aki a mennyekben vagy: az angyalokban és a szentekben; te világosítod meg őket tudásukban, mert te vagy, Uram, a fényesség; te gyújtasz szeretetre, mert te vagy, Uram, a szeretet; te töltöd el őket bentlakásod által boldogsággal, mert te vagy, Uram, a legfőbb jó, az örök, akitől minden jó ered s aki nélkül semmi jó nincsen. Szenteltessék meg a te neved: ragyogjon föl bennünk a te ismereted, hogy felismerjük, milyen a te jótéteményeid szélessége, ígéreteid hosszúsága, fönséged magassága és ítéleteid mélysége. Jöjjön el a te országod: hogy te uralkodjál bennünk kegyelmeddel és vezess bennünket a te országodba, ahol színed látása homálytalan, szereteted tökéletes, barátságod boldogságot árasztó, élvezésed örökkétartó. Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is: hogy teljes szívünkből szeressünk téged és szüntelenül reád gondoljunk, hogy teljes lelkünkből mindig utánad sóvárogjunk, hogy teljes elménkből minden szándékunkat feléd irányozzuk és mindenben a te tiszteletedet keressük s hogy végül minden erőnkből minden képességünket, lelkünk és testünk minden rezdülését a te szereteted szolgálatára fordítsuk és semmi másra; felebarátainkat úgy szeressük, mint önmagunkat, erőnkhöz képest iparkodjunk mindenkit szeretetedre gyullasztani, mások szerencséjén nem kevésbé örülni, mint a magunkén, szerencsétlenségükben pedig részvéttel lenni irántuk, és senkit meg nem bántani. Mindennapi kenyerünket: a te szerelmes Fiadat, a mi Urunk Jézus Krisztust, add meg nekünk ma: annak a szeretetnek emlékezetére, megértésére és tiszteletére, mellyel irántunk viseltetett, és azokéra, amiket érettünk mondott, tett és szenvedett. És bocsásd meg vétkeinket: a te kibeszélhetetlen irgalmasságodért, szerelmes Fiad szenvedésének erejéből, s a Boldogságos Szűz és minden választottak érdeméért és közbenjárására. Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek: és ha nem bocsátunk meg valamit egészen, add, Uram, hogy teljesen megbocsássunk; add, hogy az ellenséget igazán szeressük, s érettük nálad buzgón közbenjárjunk, senkinek rosszért rosszal ne fizessünk, s azon legyünk, hogy benned mindenkinek hasznára legyünk. És ne vígy minket kísértésbe: se burkoltba, se nyilvánvalóba, se váratlanba, se tartósba. De szabadíts meg a gonosztól: a múlttól, a jelentől és a jövendőtől. Amen."Ha meg akarnánk mutatni, mennyire jó ez a kifejtés, akkor magát a kifejtést kellene magyaráznunk, és megvilágítanunk, hogy a hozzáadott szavak milyen nagyszerű összhangban vannak Krisztussal és az ő szándékával. Nem kell azonban többet mondanunk, mert ezek a szavak hiteles szeretettől ragyognak.Bár az Úrnak ez az imádsága, ahogy elmondtuk, a legkiválóbb szóbeli ima, nem szabad elhagynunk emiatt más szóbeli imádságot, mert esetleg belefáradunk ugyanannak a mondásába. Azt is látjuk azután, hogy egyes szent emberek írtak nekünk megfelelő imádságokat, és az is nagyon hasznos az ember számára, ha hangos szóval kimondja, amire vágya indítja vagy ami ínségéből fakad. A nyilvános bűnös, azután Hanna, Sámuel anyja, és Júdás Makkabeus és sokan mások is hangosan imádkoztak az Úrhoz rövid szavakkal, melyeket ők állítottak össze, és nagy hévvel kérték őt ínségükben. Mivel az ilyen, ínségből fakadó saját imák a könnyek bő áradatát szabadítják fel, és mert az így kimondott szavak új jelentéssel gazdagodnak és az ő saját nyomorúságukat fejezik ki, ezért akkor igazán hatásosak, ha a szív mélyéből törnek fel. (II. fejezet)

A második fajta imádság a szívünkben folyik, amikor ajkunkkal nem mondjuk ki a szavakat. Így imádkozunk, amikor szívünk egyedül beszélget az Úrral, és belülről esdeklünk előtte mindenért, amire szükségünk van. Rendszerint nagy kegyelem az osztályrészünk, amikor így egyedül időzünk az Úrral, mintegy titokban, hogy senki meg ne hallja, mintha sugdolóznánk vele. Dávid imádkozott így, amikor ezt mondta az Úrnak: "Szolgád megtalálta szívét, hogy imádkozzon hozzád" Hogy ez az imádság tovább tartson, mint az előző fajta, amely kevésbé kiváló, ehhez meg kell találnunk a szívünket: ott kell hagyni minden más gondot, bármi legyen is az, ha felesleges vagy bűnre visz. A szent próféta így imádkozott, amikor népét kivezette Egyiptomból. Bár ajka hallgatott és csak a szíve beszélt, Isten mégis azt kérdezte Mózestől: Miért kiáltasz hozzám? A jó gondolatok ugyanis hangosabban szólnak az Úr előtt és értékesebbek, mint a jó szavak, mert a jó gondolatok önmagukban is hatásosak, de a jó szavak keveset érnek, ha jó gondolatok nem kísérik azokat. Isten először a szívet nézi, nem a nyelvet. A nyelvnek a szív ad kedvességet, de a szív nem kap semmit a nyelvtől, legfeljebb a hitvallást, amit bizonyos helyzetekben hangosan kell elmondani. Minden szent és jámbor gondolat, akár az Úr szenvedéséről, akár az Egyházról, akár az utolsó ítéletről szóljon is, erre az imádságra megy vissza, amit a szív tár az Úr elé, míg az ajkak némák. Világos, hogy aki a szent passióról elmélkedik vagy gondolkodik, az imádkozik, mint ahogy az is, aki úgy gondolkodik bűneiről, ahogyan kell, mert azért gondol azokra, hogy irgalmat nyerjen.Ehhez a fajta imádsághoz, amit szent gondolatok alkotnak, az kell, hogy tanuljunk meg kívülről néhányat az Úr történeteiből és misztériumaiból, vagy más jó dolgot, amit hallunk vagy olvasunk, mert ezek lesznek a fa az Úr oltárán, ahol a tüzet tápláljuk. Tudnod kell azonban, hogy a leghasznosabbak az Úr szenvedéséről felidézett gondolatok; bár nem árt gyakran cserélgetni a témát, a liturgikus idő szerint. Jóllehet az imádságnak ez a második fajtája, melyben szent gondolatokat alkalmazunk, esetleg nem alkalmas a kezdőknek vagy a tompább eszűeknek, akkor sem áll egészen távol tőlük, mert nekik is kell szent gondolatokat forgatniuk magukban. Például, biztosan ők is vágyakoznak a boldogságra és sok más magasztos dologra, és nem tudják Isten mindenek fölött szeretni, ha nem gondolkodnak róla, hiszen a szeretetnek feltétele, hogy olykor elgondolkodjunk arról, akit szeretünk. És ők is veszik a szentségeket, ami felkészülésként előfeltételez némi elmélkedést és szent gondolatokat.Azért említem a boldogság utáni vágyat, mert soha nem fogjuk élvezni, csak ha gondolunk rá. A szerzetesek, és akik elhagyták a világot, és visszavonultak a szemlélődés kedvéért, azoknak kötelező így imádkozniuk, és nagyobb lehetőségük van rá, illetve kell, hogy legyen, mert a szerzetesrend egy olyan szent hely, amely az imádságban való előrehaladás céljára jött létre és ennek van szentelve. Ahogy tehát az erényes világiak között általános, hogy hangosan imádkozzanak, a második fajta imádságnak megszokottnak kell lennie a jó szerzetes számára a kolostorban, amely az imádság háza és nem rablók tanyája, mert sajnos az lesz belőle, ha mások adományából nem azért esznek, hogy tudjanak imádkozni, hanem hogy pletykáljanak és lebzseljenek, ezzel ugyanis nem tartják tiszteletben az adományozók szándékát és az adományok elfogadásával rablást és tolvajlást követnek el. Bárki, aki más tulajdonát nem úgy használja, hogy tiszteletben tartja a tulajdonos szándékát, nyilvánvalóan visszaélést követ el és tolvajnak nevezhető. Akik nekünk alamizsnát adnak, azok egyértelmű, hogy azért teszik, hogy elszórakozás nélkül imádkozhassunk az Úrhoz, és ha ezt nem tesszük, akkor megsértjük jótevőink szándékát, akiknek tartozunk. (III. fejezet)

A harmadik: Isten szerető szemlélése

A harmadik fajta imádságot mentálisnak vagy spirituálisnak nevezik, és ennek során a lélek legfelső része a vágy és a gyöngéd érzelem szeretettől erősített szárnyain emelkedik Istenhez. Minél nagyobb a szeretet, annál kevesebb szóval élünk és annál átfogóbbak és találóbbak ezek, hiszen az igazi szeretet nem beszél mellé, nem keres bonyolult okfejtéseket, hanem elcsöndesül és magasztos dolgokat ér el. Tudja ugyanis, hogy ha visszahúzódik a teremtményektől és összeszedetté lesz Istenben, akkor Ő egészen magához fogadja, és minél összeszedettebb és lángolóbb, annál teljesebben fogadja magához. Az evangéliumban ezeket mondja az Úr az így imádkozókról: "Igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Isten lélek, és ezért lélekben kell imádni őt, és azt akarja, hogy úgy imádjuk őt, ahogyan van." Az imádság annál inkább talál elfogadásra, minél nagyobb összhangban van az imádkozó és az Úr, akihez imádkozik. Mivel az Atya maga tiszta lélek, és nincsen teste, ezért imádságunk annál inkább tetszésére lesz, minél távolabb van a képzelődéstől és még a szívbeli gondolatoktól is, amelyeket nem lehet eléggé magasztossá tenni ahhoz, hogy az Úrhoz képest ne legyenek alantasak. Legtisztábban és legközvetlenebb módon azok a vágyak imádkoznak Istenhez, amelyek testi hasonlóság nélkül ölelik át Istent, tiszta, testetlen lényében, és az a szeretet, amelyet nem érdekelnek a szavak, mert aki így imádkozik, az már csak az Énekek Énekének szavait mondja: "A kedvesem az enyém és én az övé vagyok." Nincsenek szavak, amelyek ennél nagyobb összeszedettséget és lelki mélységet fejeznének ki, amelyek ennyire mindent átfognának, vagy amelyek jobban megfogalmaznák az imádság célját azok számára, akik ezt átélik. Isten legnagyobb ajándéka barátainak – önmaga, és az ember legnagyobb ajándéka Istennek – önmaga, mivel azonban ennek a cserének a ránk eső részét nem tudjuk Isten segítsége nélkül beteljesíteni, ezért a jegyes először azt mondja: "A kedvesem az enyém", és nem azzal kezdi, hogy "én az övé vagyok". Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ember önátadása Istennek és Isten önátadása az embernek az ajándékok oly tökéletes cseréjét alkotja, hogy amikor valaki átadja önmagát, úgy tűnik neki, mintha Isten egészen és teljesen betöltené. Úgy is mondhatnám, hogy ha ezt az embert, aki birtokolja Istent, nem világosítaná meg a hit, akkor szinte azt mondhatná, hogy Isten eltölti őt és rajta kívül szinte nincs is. Az igaz ember úgy érzi, Isten annyira betölti őt, hogy mellkasa szinte szétpattan, és határtalannak érzi magát. Akik az összeszedettség imájában átadják magukat Istennek, azokat ez a csere néha olyan nagylelkűségre készteti, hogy semmit nem tartanak meg maguknak, elveszítik akaratukat és nem akarnak magukról dönteni; az Istennek szóló önátadásban annyira elfelejtik önmagukat, mintha nem is léteznének. Ezt a három féle imádságot jelképezi a három menedék város, a három kenyér, amit barátunktól kérnünk kell, a három nap, melynek elteltével Jézust a lélek templomában megtalálták, a három nap, amely után feltámad szívünkben, és hogy Krisztus háromszor imádkozott a kertben. Az első fajta imádság olyan, mint amikor levelet küldünk egy barátunknak, a második, mintha egy kedves barátunkat küldenénk hozzá, a harmadik, mintha személyesen mennénk. Az első: csók a lábon, a második: kézcsók, a harmadik: csók az ajakra. Az első megtérít minket a hitre, amit ajkunkkal meg kell vallanunk; a második megtérít minket a reményre, amit szívünkben kell hordoznunk; a harmadik bekapcsol minket a szeretetbe, amit tetteinkkel meg kell mutatnunk. Az első a tisztulás, a második a megvilágosodás, a harmadik tökéletessé válás: ez a hármas hierarchikus aktus. Az elsővel fejlődik az emlékezet, a másodikkal az értelem, a harmadikkal az akarat. És ahogy az Úr nagyobb kegyelmeket ad a harmadik törvény által, ami a kegyelem törvénye, mint az első, a természet törvénye, és a második, az írott törvény által, ezért az imádság harmadik fajtájában Isten nagyobb kegyelmeket ad, mint az első kettőben. (IV. fejezet)

Évközi 7.hét szerda

Évközi 7.hét szerda

„Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz”

Az apostolok kitüntetésben részesültek, amikor Jézus kiválasztotta őket, hogy tanítványok, majd fő-tanítványok, azaz apostolok legyenek. Mint a zsidók népének nagyobbik része, várták a Messiás eljövetelét. Ha nem is voltak olyan előnyös helyzetben, mint az írástudók, akiket iskolába járattak tehetős szüleik, ahol nem csak írni és olvasni tanulták az ősi héber betűket, hanem megtanulták, hogy az ószövetségi Szentírás kizárólag mássalhangzós szövegébe milyen magánhangzókat kell beolvasni, és ezek a szent szövegek mit jelentenek. Magyarázták nekik az egyes könyvek tartalmát is. Szóltak az íróikról, a történelmi körülményekről. Ismerték Dániel próféta fogságban írt könyvét és benne a Megváltó születésének viszonylag pontos dátumát is. (Dán 9,23-27) Az apostolok nem jártak rabbi képző iskolába, de a helyi zsinagógákban mindig hallgatták a végzett rabbik vagy műveltebb férfiak bibliai felolvasását, szentírás-magyarázatát. Voltak társadalmi mozgalmak, szerveződtek csoportok, hogy ha jelt ad a Messiás, ők mögéje álljanak fegyveres harcra készen. Sőt akadtak abban az időben önjelölt messiások is. Jézus is választott ilyen buzgó fegyverest (lásd Lk 6,15) Amikor híre futott, hogy valami új próféta a Messiás eljöttét hirdeti Júdeában a Jordán partján, a galileai férfiak is igyekeztek felkeresni és meghallgatni. Így hallottak Keresztelő Jánostól a Jordán partján sétáló Jézusról: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”. (Jn 1,29) János és András Jézus mögé álltak, amíg ő meg nem hívta őket szállására. Aztán János a bátyját, Jakabot, András pedig az öccsét, Simont vitte magával másnap Jézushoz. Kis idő múlva ezt a négy férfit szülőföldjükről, Betszaidából hívta meg követésére, majd később a tizenkettő főtanítvány közé, a kis csapat élére választotta őket. János lett „az Úr szeretett tanítványa”, bátyja az első apostol-vértanú. Minden rendkívüli eseményben részt kaptak. Merték azt kérni, hogy Jézus jövendő országában ők lehessenek a miniszterek. Talán erre a kitüntető jézusi szeretetre volt féltékeny János apostol, amikor a mai evangélium élményét tette szóvá Mesterénél: „Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem követ minket. Megtiltottuk neki. Jézus azt felelte: Ne tiltsátok meg neki! Mert senki, aki az én nevemben csodát tesz, nem fog engem egyhamar szidalmazni. Hiszen aki nincs ellenetek, veletek van”(Mk 9,38-40) A bölcsesség és a szeretet tárháza Jézus szentséges Szíve. A mi szívünknek sokat kell tanulnia e Szentséges Szívtől, amíg hozzá hasonulunk, és megértjük, hogy az „Ő Szíve minden szív királya és középpontja”A földön Jézusnál a nagy iskolát feltétlen ki kell járnunk: a teljes önzetlenségét.

BAJORORSZÁGI SZENT EDINA

BAJORORSZÁGI SZENT EDINA

szűz

1063 - 1109

Francia királyi sarj volt. Nem kívánt férjhez menni, ezért Bajorországba menekült és remete lett. Egy hatalmas tölgyfa odvában élt, életét imával, böjttel és szeretet gyakorlással töltötte. Állítólag 1109-ben bekövetkezett halála után, a fa kérgéből olaj csepegett, amitől sokan meggyógyultak!

Francisco de Osuna: 12. Megnyugvást elérni ne a megértéstől, hanem az ízleléstől remélj.

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM

12. Megnyugvást elérni ne a megértéstől, hanem az ízleléstől remélj.

No entiendo, mas gustando, penses alcanzar reposo.

Értelem és akarat

Két szárny adatott a léleknek, hogy Istenhez szárnyaljon és elérje a belső összeszedettség magányát. Szent János szerint ebben a magányban a lélek Istentől kap táplálékot, a kegyelem étkét, és elfoglalja azt a helyet, amelyet az Úr készített neki. Az értelem és az akarat az a két szárny, amely a léleknek adatott, hogy keresse a nyugalmat a szívnek abban a magányában, ahol Isten minden szükségeset megad, hogy vágyunk beteljen. Ő maga készítette nekünk ezt a helyet, mert látta, hogy magunktól képtelenek vagyunk rá. Szent János ezeket a szárnyakat a sas szárnyaihoz hasonlítja, akinek röpte és hazája az egekben van, mert aki ezt az imamódot követi, inkább nevezhető mennyeinek, mint földinek. Szent Pál szerint: "A mi hazánk a mennyben van" Ennek ellenére vannak, akik képesek azt gondolni, hogy a szemlélődés nyugalmát elérhetik csupán a balszárny, az értelem verdesésével. Olyanok, mint az a csónak, amely egyetlen evezővel akar révbe érni, vagy az úszó, aki csak egy karral tempózva akar partot érni. Betűnk elmondja nekik, hogy nem érhetik el a vágyott nyugalmat csupán az értelem által, ez a balszárny, hanem a jobb szárnyukat is használniuk kell, ez pedig az ízlelés. (I. fejezet)

A lelki vigasztalást hogyan kívánhatjuk?

Három fő módja van annak, hogyan kívánhatjuk a lelki vigasztalást. Az első: Isten iránti gyűlölettel. Akik a pokolban vannak, azok így vágyakoznak, akárcsak mi, amikor ellenségünk vagyonára fáj a fogunk. A második: a vágy kedvéért, amikor nem másra irányul a kívánságunk, hanem pusztán az ízre, mint amikor meg akarjuk kóstolni a korai szőlőt vagy a fiatal gyümölcsöt, hogy mi is megfiatalodjunk, ahogy mondani szokták. A harmadik: hogy felgyulladjon bennünk a szeretet, vagyis hogy az erény gyümölcsének megízlelése arra vezessen minket, hogy még őszintébben szeressük őt és minden erényt kövessünk. E hármon kívül van még több is, de ezekről itt nem beszélünk, mert túl sok lenne, és azért sem, mert, ahogy a manna mindenkinek a saját szájíze szerint ízlett, úgy a vigasztalás utáni vágy, amely ott rejlik minden ember szabad akaratában, az illető céljának megfelelően alakul. Ne lepődj meg azon, hogy a lelki vigasztalást rossz céllal is lehet akarni, mert akik a dologban tanultak, azok kifejtik, hogy semmi nem létezik, amit ne lehetne rosszul használni. A szabadságunk, hogy gonoszat tegyünk, olyan óriási, hogy még a teológiai erényekkel és Isten ajándékaival is vissza tudunk élni, mint tette Simon Mágus is. Ilyen alapon nemcsak a vigasztalásokkal kapcsolatban vádolhatnának meg téged az önszeretettel, hanem bármely más erénnyel kapcsolatban is, még a vértanúság elszenvedésével kapcsolatban is. De tegyük félre az ürügyeket, amelyekkel az ördög rendszerint minden jót kifordít, akár ő maga, akár más által, és vizsgáljuk meg a lelki vigasztalásokra való vágyakozás két másik fajtáját. Az egyik az, hogy semmilyen célunk nincs vele, a másik pedig, hogy ez által jobban akarjuk szolgálni Istent. Ha elismerjük, hogy ez a két módozat jó, akkor tiszta a pálya, mert nem hiszem, hogy élne épeszű ember, aki pusztán azért vágyakozna a lelki vigasztalásra, mert kíváncsi rá, hogyan ízlik, és nem irányítja azt Istenre. De még ha meg is engednénk az érvelés kedvéért, hogy létezik ilyen ember, nem látom be, hogy mi rossz származhatna abból, hogy így vágyakozik rá, sőt, nyilván sok jó fakad belőle. Ha tehát nem vétkezünk sem halálos, sem bocsánatos bűnnel, amikor enni akarunk a cédrusfa terméséből és törvényes módon tesszük ezt, akkor még kevésbé vétkezünk, ha lelki dolgokat kívánunk megízlelni, amelyek önmagukban véve kívánatosabbak. Még kevésbé lehetséges ez azért, mert a cédrusfa gyümölcsét törvénytelen eszközökkel is megszerezhetjük, de a lelki vigasztalás csak az áhítatból és az erényből származhat, ahogy Szent Bernát mondja: "Parancsaid által, mondja Dávid, megértésre jutottam – tudd tehát, hogy a vigasztalást semmi más módon nem ízlelheted meg, csak ha engedelmeskedsz Isten parancsainak."Ha valaki így ízlelné meg a vigasztalást, azzal fokozódna benne a vágy, következésképpen arra kényszerülne, hogy egyre inkább megtisztuljon és megfürödjön a könnyekben, és a lélek, mint új Eszter, méltóvá váljon, hogy bevigyék a királyi hálóterembe. Kétségkívül, az ízlelés által jutna el a szeretetre, ahogy Szent Bernát mondja: "Boldogok, akik sírnak, mert vigasztalást nyernek. És mi más lenne a vigasztalás, mint a bocsánat reményéből nyert magasztos áhítat, a jóság feletti szelíd örvendezés, és a bölcsesség megízlelése, amit, legyen mégoly csekély, a jóságos Úr felhasznál, hogy felfrissítse a megfáradt lelket? Nem más az ízlelés, mint felhívás a vágyakozásra és késztetés a szeretetre, mert meg van írva: 'Akik belőlem esznek, éheznek majd utánam'." Ez Szent Bernáttól van. Adná Isten, hogy minden bűnös megváltoztatná a véleményét, és a világi vigasztalásokról lemondva lelki vigasztalásokat keresne lelke nagyobb hasznára, mert így alig valaki veszne oda, hiszen maga a finom ízlelés, ha elérik, végül is Istenhez térítené őket. És bár némely áhítatos ember talán nem megfelelően tiszta szándékkal közeledik Istenhez, vagyis az ízlelést az ízlelés kedvéért kívánja, ez mégsem elég ok arra, hogy otthagyassuk velük ezt a gyönyörűséget, bár az önszeretet rakódik rá. Ez a tanács összhangban van Gerson véleményével: "Ha Istenben találunk gyönyörűséget, legyen az bár kevésbé tiszta módon, mint ahogy kellene, mégis jobb annál, mint ha a világ, a test és az ördög élvezeteihez ragaszkodunk." Gerson szó szerint ezt mondja, amikor vádakra válaszol, és arra bíztat, hogy közeledjünk Istenhez, bárhogyan is. Mivel erre képtelenek vagyunk vigasztalás nélkül, ezért jobb azt Istenben keresni, mint a világban, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a szándékunk nem olyan tiszta, mint kellene. Akkor mondjuk, hogy a szándékunk nem olyan tiszta, mint kellene, amikor az élvezetet önmagáért keressük, az élvezet azonban megérdemli, hogy mindenáron keressük, még akkor is, ha önmagáért való, mert ha belegondolsz, rájössz, hogy ebben az egyre tisztább és ízesebb élvezetben megvan minden indok arra, hogy minden más jót is keressünk. Az élvezet tisztaságáról mondják: "a [bölcsességgel] való barátságban nagy öröm rejlik, a keze munkájában makulátlan tisztaság. A kommentár kifejti: "Minél inkább szeretik, annál szelídebbnek találják, és azt is megjegyezzük, hogy a lelki élvezet keze nem tétlen, sőt nem is csak egy keze van, hanem sok, és nagyon serények, mert amit belül és kívül elvégeznek, az olyan és annyi, hogy makulátlan tisztaságot állítanak róla."Nem hiszem, hogy emberi nyelv kellően tudná hirdetni mindazokat a jótéteményeket, amelyekben e boldog ízlelés által van részünk. A lelki vigasztalásról azt mondják: "Az istenfélő élet mindenre jó " Ahogy az Ezekiel 6 egyik kommentárja mondja, az istenfélő élet az a tisztelet, amit csak azok tudnak megadni Istennek, akik megízlelik őt, mert csak ők tudják tapasztalatból, hogyan kell őt tisztelni. Így ez az édesség minden dologban jótékony hatású. Szent Ágoston joggal mondhatja: "Míg ebben a testben zarándokolunk Isten felé, legalább ízleljük meg, milyen édes az Úr, aki a Lélek zálogát adta nekünk, hogy megtapasztalhassuk az ő édes nevét."Jóllehet mondtunk olyat, hogy a lelki vigasztalásnak még az önmagáért való keresése is dicséretes, senki ne gondolja, hogy az áhítatos ember megelégszik az ilyen vágyakozással. Amikor ilyen vigasztalást nyújt Krisztus, a lélek féltékeny Vőlegénye, akkor arra tanít, hogy a vágyakozás harmadik módja felé haladjunk, amit az előbb már elkezdtem kifejteni. Azért kell vágyakoznunk a vigasztalásra, hogy fejlődjünk az Úr szeretetében és szolgálatában. Az az evangéliumi szakasz, ahol az Úr megfeddi azokat, akik azért keresik őt, mert ettek az édes ételből, amit ő adott nekik, azt sugallja, hogy az Úr nemsokára kinyilvánítja ezt a harmadik fajta vágyakozást a léleknek, mert miután megfeddette őket, az Úr megmutatta nekik, hogyan keressék egyedül őt magát, fennköltebb vágytól hajtva, mint pusztán az édesség, és megtanította nekik, hogy ha a lélek legelső szándéka az, hogy őutána vágyakozzon, akkor jobb táplálékot nyer, mint ha szemeit Isten helyett az élvezetre szegezi. A víz jobban frissít, ha közvetlenül a forrásból merítjük, mint ha az abból folyó patakból valahol távol; ezért ha tisztábban vágyakozunk Istenre, nagyobb lelki gyönyörűségben lesz részünk, amit maga az Úr ad meg nekünk. Szent Gergely mondja erről: "A szemlélődő élet magasztosabb, mint a tevékeny, mert ez utóbbi során a jelen életben dolgozunk, az előbbi viszont megadja az eljövendő nyugalom bensőséges előízét."Utánozzuk hát az igazakat, és keressük az Urat vigasztalásaival együtt, és az ördög óvásai ellenére ne szakadjunk el az Úr édességétől. Mivel hisszük, hogy Isten is és ember is, keressük hát az Istent és az édességet, mint egyazon dolgot, és ahogy embersége az Isten megközelítésének útja, úgy édessége egy másik út, amely bátorít és sarkall, hogy hozzá siessünk. Ahogy Szent Bernát mondja: "Ha a Szentírás az Isten Fiát méznek nevezi édessége miatt, akkor nem értem, miért ne kereshetnénk őt mézével együtt." (IV. fejezet)

Ízleld, amit megértettél

Senki ne gondolja, hogy szereti Istent, ha nem akarja megízlelni is, mert a szeretet gyümölcse annak élvezése, amit szeretünk, és minél inkább szeretjük, annál nagyobb gyönyörűséget okoz. Mindebből rájöhetsz, hogy ez a betű azt tanácsolja: nagyon kevés nyugalomban és megelégedésben lehet részed az intellektuális csillogás révén, bármilyen éles is az emberi elme. Nyugalmat nem remélhetsz másként, mint ha ténylegesen meg is ízleled azt, amit megértettél. Erre vágyott Szent Ágoston is, amikor így szólt az Úrhoz: "Kérlek, Uram, engedd, hogy a szeretetben megízleljem azt, amit értelemmel is megízlelek, és vágyammal érzékeljem azt, amit értelmemmel felfogok." (V. fejezet)

Évközi 7.hét szerda

Évközi 7.hét szerda

„Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz”

Az apostolok kitüntetésben részesültek, amikor Jézus kiválasztotta őket, hogy tanítványok, majd fő-tanítványok, azaz apostolok legyenek. Mint a zsidók népének nagyobbik része, várták a Messiás eljövetelét. Ha nem is voltak olyan előnyös helyzetben, mint az írástudók, akiket iskolába járattak tehetős szüleik, ahol nem csak írni és olvasni tanulták az ősi héber betűket, hanem megtanulták, hogy az ószövetségi Szentírás kizárólag mássalhangzós szövegébe milyen magánhangzókat kell beolvasni, és ezek a szent szövegek mit jelentenek. Magyarázták nekik az egyes könyvek tartalmát is. Szóltak az íróikról, a történelmi körülményekről. Ismerték Dániel próféta fogságban írt könyvét és benne a Megváltó születésének viszonylag pontos dátumát is. (Dán 9,23-27) Az apostolok nem jártak rabbi képző iskolába, de a helyi zsinagógákban mindig hallgatták a végzett rabbik vagy műveltebb férfiak bibliai felolvasását, szentírás-magyarázatát. Voltak társadalmi mozgalmak, szerveződtek csoportok, hogy ha jelt ad a Messiás, ők mögéje álljanak fegyveres harcra készen. Sőt akadtak abban az időben önjelölt messiások is. Jézus is választott ilyen buzgó fegyverest (lásd Lk 6,15) Amikor híre futott, hogy valami új próféta a Messiás eljöttét hirdeti Júdeában a Jordán partján, a galileai férfiak is igyekeztek felkeresni és meghallgatni. Így hallottak Keresztelő Jánostól a Jordán partján sétáló Jézusról: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”. (Jn 1,29) János és András Jézus mögé álltak, amíg ő meg nem hívta őket szállására. Aztán János a bátyját, Jakabot, András pedig az öccsét, Simont vitte magával másnap Jézushoz. Kis idő múlva ezt a négy férfit szülőföldjükről, Betszaidából hívta meg követésére, majd később a tizenkettő főtanítvány közé, a kis csapat élére választotta őket. János lett „az Úr szeretett tanítványa”, bátyja az első apostol-vértanú. Minden rendkívüli eseményben részt kaptak. Merték azt kérni, hogy Jézus jövendő országában ők lehessenek a miniszterek. Talán erre a kitüntető jézusi szeretetre volt féltékeny János apostol, amikor a mai evangélium élményét tette szóvá Mesterénél: „Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem követ minket. Megtiltottuk neki. Jézus azt felelte: Ne tiltsátok meg neki! Mert senki, aki az én nevemben csodát tesz, nem fog engem egyhamar szidalmazni. Hiszen aki nincs ellenetek, veletek van”(Mk 9,38-40) A bölcsesség és a szeretet tárháza Jézus szentséges Szíve. A mi szívünknek sokat kell tanulnia e Szentséges Szívtől, amíg hozzá hasonulunk, és megértjük, hogy az „Ő Szíve minden szív királya és középpontja”A földön Jézusnál a nagy iskolát feltétlen ki kell járnunk: a teljes önzetlenségét.

GUDIVAI BOLDOG SEBESTYÉN

GUDIVAI BOLDOG SEBESTYÉN 

(ab aparicio)

 (1502-1600)

 
Mellékneve: „ab aparicio” megjelenésrol nevezett, ti. a gyakori angyali jelenések miatt. Spanyolországban Gudiva nevű helységben született. Szülei vallásosan nevelték. Jó ideig pásztorkodott. 12 évesen súlyosan megbetegedett. Legendaszerű gyógyulása története: egy elhagyatott kunyhóban várta a halált. Egy farkas azonban hozzá menve gennyes sebét kiszívta, minek következtében jobban lett. Mikor anyja rátalált, már túl volt az életveszélyen. Ifjú korában Salamancában egy gazdánál földműves munkákat végzett. Romlott társai három ízben is parázna nőkkel bűnbe akarták vinni, ő mindhárom alkalommal elkergette a csábítókat. E környezetből szabadulni akart, ezért elhatározta, hogy Mexikóba utazik. Itt is földműves munkát vállalt, de közben a bennszülötteket kocsi, eke s egyéb szerszámok készítésére tanította. Útépítésben is részt vett: a Zacatecastól Mexikó-városig épített út (kb. 500 km hosszú) az ő kezdeményezésére valósult meg. S amit keresett, azt leginkább a szegények megsegítésére fordította. Egyszer egy eladósodott embert megmentett a börtöntől: kifizette helyette tetemes adósságát. Jótékonykodása az indiánok előtt is tiszteletet váltott ki iránta. A főváros közelében kis birtokot vásárolt. Kétszer meg is nősült, de mindkét feleségével szűzi életet élt (az ő beleegyezésükkel). Közben a gonosz lélek gyakran támadta, különféle vadállat vagy csábító nő alakjában; ő győzedelmeskedett a kereszt jelével. Második felesége halála után 70 évesen belépett a Ferenc-rendbe, a laikus testvérek közé, miután minden vagyonát a szegények s a klarissza nővérek javára fordította. Fogadalmait letéve erényekkel tündökölt: egyszerűség, őszinteség, szelídség, engedelmesség, türelem. Böjtök, önmegtagadásai, virrasztások érdemessé tették arra, hogy angyalok jelenjenek meg neki, akik elhagyatott helyeken táplálták, sötétben titokzatos fénnyel vették körül, esőtől, hótól védelmezték, helyes útra terelték egyik helyről a másikra vitték. Jövendő dolgokat előre mondott, a szívekbe belelátott, vadállatok felett tökéletes uralmat gyakorolt. Halálos ágyán az Oltáriszentséget már nem tudta magához venni, csak maga elé tétette. Istennek hálát adva 98 évesen hunyt el. Halála után arca megszépült, csodás illat vette körül, VI. Piusz avatta boldoggá.
„És én két kezemmel dolgoztam és akarok tovább dolgozni. És határozottan kívánom, hogy a többi testvér is dolgozzon, ahogy a tisztesség kívánja. Akik nem tudnak dolgozni, tanuljanak meg; nem kapzsiságból, nem a munkabér megszerzéséért, hanem a példaadás kedvéért és s henyélés elkerülése végett.”
Szent Ferenc Végrendeletéből.

Imádság:

Istenünk, te megadtad Boldog Sebestyénnek, hogy szíve egyszerűségében
neked tetsző életet éljen. Add kegyelmedet, hogy közbenjárása által tiszta szívvel szolgáljunk neked és kegyelmed adományait elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

Francisco de Osuna: 11. Szüntelenül emlékezz Istenre, és sóhajokkal hívogasd.

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM

11. Szüntelenül emlékezz Istenre, és sóhajokkal hívogasd.

Memoria ten de contino, y llama á Dios con sospíros.

Légy szívedben összeszedett. Vess el minden gondot, tarts emlékezetedben Isten szent nevét, ameddig csak tudod, és sóhajtozz utána, mert így nagy jótéteményekben lesz részed és élvezni fogod Isten igaz emlékezetét, amely Szent Jeromos szerint minden gonoszságot kiűz. Ha hűségesen követed ezt a gyakorlatot, alkalmazni fogod tudni olvasás, írás vagy más olyan tennivaló közben is, amelyhez szükség van a szív összeszedettségére. (III. fejezet) Mivel Isten emlékezete ilyen jótékony hatású, ezért egész szíveddel vágyakozz rá, és sóhajokkal hívogasd, hogy megadja neked, ahogy Izajás beszélt az Úrral: "Neved és emlékezeted után vágyódott a lelkünk. Utánad vágyódik éjszaka a szívem, s reggel téged keres a lelkem bensőmben."Az összeszedettség éjszakájában, ami számunkra világosság, Isten után kell virrasztanunk belső szellemünkkel és értelmi emlékezetünkkel, hogy bensőnkben a lelkünk őt keresse majd reggel, azaz amikor elér minket az öröm, ami majd elvezet a déli verőfényre, amelynek felvirrasztását az Istenhez sóhajtozó jegyes könyörögve kéri. (IV. fejezet)Akik rendesen haladnak az összeszedettség gyakorlásában, megfigyelhetik, hogy bár nincsenek tudatában annak, hogy Isten után sóhajtoznak, mégis olyan lelki szakaszban vagy állapotban találják magukat, amelyben határtalan vágy készteti őket, hogy mélyen és őszintén sóhajtozzanak valami felfoghatatlan után. Megtörténik ugyanis az összeszedettség gyakorlóival, hogy lázasan vágyakoznak,anélkül,hogy tudnák, miért törnek fel szívükből ezek a mély sóhajok. Ilyenkor a lelket csodálkozás tölti el, és nem érti, mi okozza a sóhajokat és az őszinte vágyakozást, és nem igazán tudja, mi után áhítozik. A lélek örömet és megdicsőülést érez, és észreveszi, hogy bár röviddel előtte még hanyag volt, most már viszont eleven és éber egy olyan nyögéssel és sóhajtozással, amely a szív mélyéből fakad, miközben így szól: "Szívem szent Jézusa"(V. fejezet)

Évközi 7. hét Kedd

Évközi 7. hét Kedd

Jak 4,1-10, Mk 9,30-37

Óvás a széthúzástól.

Előszeretettel emlegetjük az őskeresztényekről alkotott véleményt: Íme, mennyire szerették egymást! Sok esetben valóban megélték a krisztusi testvériséget, tudtak óriási áldozatokat hozni egymásért.() Hajalmosak vagyunk azt hinni, hogy más fajta emberek voltak, mint mi. Páltól is tudjuk, de most Jakab írja, hogy voltak nagy viták, sőt veszekedések is. Ezeknek okát keresi, keresteti az apostol. A háborúság és civakodás egyik oka a bensőben lakó kívánság, vagyis az önzés! Az önzés visszatetsző Isten szemében. Nem erre teremtett bennünket, hanem szeretetre, arra, hogy tegyünk jót másokkal, és majd mi is boldogok leszünk. Az önzéssel irigység terem és gyűlölködés, vagyis a szeretet súlyos megsértése. Ez nem Istentől van, hanem a sátántól, aki kezdettől gyűlöl mindent és mindenkit. Álljatok ellen a sátánnak és elfut! Közelítsetek Istenhez, és Ő is közeledik hozzátok. Alázkodjatok meg Isten előtt, és Ő megadja a kért kegyelmeket. Csak a gőgöt nem szereti.Gondolkodjunk el egyéni és közösségi balsikereink felett, és alázattal ismerjük el, hogy a bensőnkben még nem élünk igazán az önzetlen szeretet követelményeinek megfelelően.

Évközi 7. hét hétfő

Szent Mátyás apostol ünnepén

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”

Jézus mennybemenetele után az apostolok árvának érezték magukat. Eddig mindig köztük élt a Mester, most végtelen messze van. Az utolsó vacsora termében gyűltek össze vagy százhúszan, a Szűzanyával együtt. Várták a nagy ajándékot, a Szentlelket, akit Jézus ígért nekik. Ő majd eszükbe juttatja Jézus tanítását, és erőt ad a tanúságtételre mindegyiküknek. Ez a terem fontos az életükben, itt mosta meg lábukat az Úr, hogy egészen tiszták legyenek, és itt mondta meg, hogy egy közülük nem tiszta, sőt gonosz szándékai vannak. Itt nyújtotta nekik a régi bárányvacsora falatjait Jézus. Adott Júdásnak is. Ez egyben jelzése is volt, ki az áruló. Társuk volt, szégyenfoltjuk lett, de a tanúságtevés nem szenvedhet hiányt. Hiszen az Írásban is ott áll: „a tisztségét kapja meg más.”(Zsolt 109,8) Péter, akit Jézus tett meg helyettesévé, indítványozza Júdás elvesztett apostoli helyének választás útján történő betöltését. Választás lesz, tehát jelölnek kettőt, akik Jézussal együtt jártak, hallgatták tanítását, látták csodáit és főként a halálból való feltámadás után látták őt élve, tehát illetékes szemtanúk lehetnek. A döntést azonban Istenre bízzák, amint Jézus is az Atyával beszélte meg, kiket nevezzen ki apostolnak. A sors Mátyásra, a második jelöltre esett. Ő lett a tizenkettedik apostol. Dante a Divina Commedia-ban két embert lát a sátán szájában a pokol fenekén. Az egyik Júdás, aki a legmagasabbra volt felemelve, és megcsalta Jézust, eljátszotta bizalmát. Mi is Isten gyermekei, Jézus testvérei, barátai vagyunk. Maradjunk hűségesek.