Francisco de Osuna
Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények
válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM
14./B Mindig szeretettel, sohase haraggal fenyítsd lelkedet.
Por amor y sin enojo corrige siempre tu ánima.
Vannak, akik azzal próbálják igazolni pökhendiségüket, amellyel félresöprik a Szentírás figyelmeztetéseit a szüntelenül való imádkozásról, hogy Szent Ágoston egy rövid megjegyzését idézik, miszerint aki nem szűnik meg jót tenni, az nem szűnik meg imádkozni sem. Bár nem tagadjuk Szent Ágostonnak ezt a mondását, mégis fenntartjuk, hogy az nem erre vonatkozik, és azok is félreértik a dolgot, akik ezzel akarnak elöljáróik kedvében járni. Ebben a mondásban ugyanis Szent Ágoston csupán összehasonlítja a tevékeny életet élőket azokkal, akik az imádságnak szentelik magukat. Amikor azt mondja, hogy aki nem szűnik meg jót tenni, az nem szűnik meg imádkozni sem, akkor azt az embert vigasztalja, aki annyira el van foglalva jótettekkel, hogy nem tud az imával törődni, és bíztatja, hogy ha nem szűnik meg dolgozni, akkor imádkozni sem szűnik meg, mert az előbbi pótolja az utóbbit. Szent Ágoston ezt nem az imádkozóknak, hanem a munkálkodóknak írja, mintha azt mondaná, hogy ha fel akarnak érni az előbbiekkel, akkor ne szűnjenek meg jót tenni. És úgy tűnik, valóban így is van, mert amikor az Úr azt mondta Mártának, hogy Mária a jobbik részt választotta – nos, ha akkor Márta azt válaszolta volna, hogy aki nem szűnik meg jót tenni, az nem szűnik meg imádkozni sem, ahogy talán ő sem, akkor az Úr erre azt mondhatta volna, hogy ez igaz, de aki csak Istennel foglalkozik és nem aggódik annyi minden miatt, mint ahogy Márta, az figyelmesebben tud imádkozni, mint ő. Márta tehát nem volt olyan tökéletes, mint ha kizárólag a Legfőbb Jóval lett volna elfoglalva, akire mindannyiunknak szüksége van, mert ő mindenek célja, vagyis mint ha úgy tett volna, mint nővére, Mária, aki az Úr lábainál ülve nagyon csöndesen, lelkének füleivel hallgatta szavait. Ezért én azt mondom, hogy aki szüntelenül jót tesz, az valóban szüntelenül imádkozik, de imája nem olyan tiszta, mint aki semmi mással nem foglalkozik, mint Isten dolgaival, mert ha a figyelem több dologra irányul, akkor megoszlik és kevesebb jut mindegyikre. Így aki egyszerre tevékeny és szemlélődő, az az egyiktől veszi el, amit a másikra fordít. Azt az érvet is szokták alkalmazni, hogy bebizonyítsák, nem lehet szüntelenül imádkozni, miszerint mivel az élet számtalan szükséges tennivalói és a mások segítése elvonnak minket, ezért időt kell szentelnünk az aktív életnek, és ilyenkor a szemlélődés szünetel. Mennyire ismerősek az élet számtalan szükséges tennivalói, hiszen mindannyiunkat elárasztanak.Ha az áhítatot nélkülözők tudnák, hogy imádkozhatnának és dolgozhatnának is egyszerre, ha akarnának, akkor abbahagynák az érvek előráncigálását és nem mentegetnék magukat Isten tanácsaival szemben. Bár vannak munkák, amelyek annyira igénybe vesznek, hogy nem tudunk teljes figyelemmel imádkozni, mialatt végezzük, de tudunk legalább egy kicsit. És ha a szerzetesek olyanok lennének, amilyennek lenniük kellene, akkor minden időt az imának szentelnének, és semmivel sem foglalkoznának, ami nem viszi őket előre az imádságban, mert ahogy Szent Ferenc Atyánk mondja: minden földi dolognak az imádságot kell szolgálnia, és az összeszedett embernek kerülnie kell azt, ami nincs az imádság hasznára. A Szent így inti testvéreit, amikor tanácsolja nekik, hogy hűségesen és odaadóan dolgozzanak, úgy, hogy elűzik a tétlenséget, de nem oltják ki az imádság és áhítat szent lelkületét. Az alvás az, mondják, ami jobban elvon az imától, mint bármi más ártatlan dolog. Alvás közben nem imádkozhatunk, mert az értelem nem működik. Viszont ahogy az előző betűben kezdtem elmondani, olykor némelyek nagyobb áhítatot éreznek alvás közben, mint ébren, és az Úr kegyelmét gyakran könnyebben fogadjuk be alvás közben, mint ébren, mert – ahogy valaki elmagyarázta nekem – az ember érzékei összeszedettebbek akkor. Azt hiszem azonban, hogy ezt nem tudod megérteni mindaddig, amíg meg nem tapasztaltad magad is, és akkor el tudod mondani a menyasszonnyal: "Aludtam, de szívem ébren volt" Richárd szerint ez azért van, mert az illető az ébren töltött órák során érdemeket szerez arra, hogy alvás közben látogassa meg az áhítat. Ez annyira így van, hogy aki ezt nem fogadja el, azt méltán nevezhetjük hitetlenkedőnek. Ha az ördög van olyan gonosz, hogy alvás közben hozza elő neked azt a rosszat, amire ébren gondoltál és vágyódtál, akkor miért nem tudod elhinni, hogy Isten van olyan jó, hogy pihentedben adja neked azt, amire ébren vágyakozol? És ha erre azt mondod, hogy akkor a nem volna imádság, mert alvás közben elhagy minket a szabadság, akkor értsd meg, hogy ha bűn az, hogy ha ébren alkalmat adok a rossznak és attól álmomban szenvedek, akkor a kegyelmet hozó alkalmak alapján méltán lehetek imában alvás közben is. A testi betegség még az, ami elvon minket az imától. Ha viszont a lélek egészséges, akkor a betegség nem vonhat el egészen az imától, sőt, Szent Pállal mondhatjuk: "Amikor beteg vagyok, akkor vagyok erős". Ismertem egy embert, aki tökéletesen imádkozott, mialatt heves láztól szenvedett, ami sokféleképpen megkínozta, és egy öregembert is, aki csak arról beszélt, amit maga is átélt, és azt mondta, hogy nagyon is lehetséges egyszerre szenvedni és szüntelenül imádkozni. Van egy közkeletű mondás, ami látszólag cáfolja mindazt, amit eddig mondtunk: "A röpima áthatol az egeken is". Ha ez a mondás egyszerűen csak ellentétben állna azzal, amit előzőleg mondtunk, akkor el is hagyhatnánk, de ha jól értjük, akkor nagyon is igaz, és mivel az egyik igazság nem mondhat ellent a másiknak, ezért ennek is itt kell szerepelnie a többi igazság mellett. Ha a röpima áthatol az egeken, akkor mennyivel erőteljesebb a hosszabb, kitartóbb ima, ahogy a mi Urunk példájából is láthatjuk az özvegyet illetően, aki kiesdekelte a bírótól, amit akart. Ezért a röpima áthatol az egeken, de a hosszabb ima eléri a nyolc angyali kart is, és fölhág egészen a Fönséges trónusáig, ahonnan nem tér vissza anélkül, hogy minden kérése ne teljesülne. Mert abban áll ez, hogy úgy szólongatjuk őt, ahogy az Úr tanácsolta, és ahogy a kánaáni asszony tette, aki mintaképe minden imádkozónak. És maga az Úr is példát adott erre, amikor a kertben imádkozott, harmadszorra a leghosszabban. Azért is nevezhetünk egy imádságot "röpimának", mert röviden szólunk benne, követve az Úr tanácsát. Ebből a szempontból a rövidség az imádság eszközére, és nem az imádságban töltött idő hosszára vonatkozik. Az imádság a lélek fölemelése Istenhez; némelyek a meditáció létráján másznak fel, mások az érzés és a vágy szárnyain szállnak, de akik a legszerencsésebbek, azok a leggyorsabb, legrövidebb eszközzel emelkednek fel Istenhez, és gyorsabban tudják bejárni ezt az utat és tovább maradhatnak vágyott céljuknál, ami a lélek és Isten egyesülése. Minél hamarabb emelkedik fel a lélek Istenhez, annál jobban egyesül vele, és minél tisztább a szív, minél kevesebb kitérőt tesz a teremtett dolgok környékén, annál gyorsabban eléri Istent. (IV. fejezet)
Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények
válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM
14./B Mindig szeretettel, sohase haraggal fenyítsd lelkedet.
Por amor y sin enojo corrige siempre tu ánima.
Vannak, akik azzal próbálják igazolni pökhendiségüket, amellyel félresöprik a Szentírás figyelmeztetéseit a szüntelenül való imádkozásról, hogy Szent Ágoston egy rövid megjegyzését idézik, miszerint aki nem szűnik meg jót tenni, az nem szűnik meg imádkozni sem. Bár nem tagadjuk Szent Ágostonnak ezt a mondását, mégis fenntartjuk, hogy az nem erre vonatkozik, és azok is félreértik a dolgot, akik ezzel akarnak elöljáróik kedvében járni. Ebben a mondásban ugyanis Szent Ágoston csupán összehasonlítja a tevékeny életet élőket azokkal, akik az imádságnak szentelik magukat. Amikor azt mondja, hogy aki nem szűnik meg jót tenni, az nem szűnik meg imádkozni sem, akkor azt az embert vigasztalja, aki annyira el van foglalva jótettekkel, hogy nem tud az imával törődni, és bíztatja, hogy ha nem szűnik meg dolgozni, akkor imádkozni sem szűnik meg, mert az előbbi pótolja az utóbbit. Szent Ágoston ezt nem az imádkozóknak, hanem a munkálkodóknak írja, mintha azt mondaná, hogy ha fel akarnak érni az előbbiekkel, akkor ne szűnjenek meg jót tenni. És úgy tűnik, valóban így is van, mert amikor az Úr azt mondta Mártának, hogy Mária a jobbik részt választotta – nos, ha akkor Márta azt válaszolta volna, hogy aki nem szűnik meg jót tenni, az nem szűnik meg imádkozni sem, ahogy talán ő sem, akkor az Úr erre azt mondhatta volna, hogy ez igaz, de aki csak Istennel foglalkozik és nem aggódik annyi minden miatt, mint ahogy Márta, az figyelmesebben tud imádkozni, mint ő. Márta tehát nem volt olyan tökéletes, mint ha kizárólag a Legfőbb Jóval lett volna elfoglalva, akire mindannyiunknak szüksége van, mert ő mindenek célja, vagyis mint ha úgy tett volna, mint nővére, Mária, aki az Úr lábainál ülve nagyon csöndesen, lelkének füleivel hallgatta szavait. Ezért én azt mondom, hogy aki szüntelenül jót tesz, az valóban szüntelenül imádkozik, de imája nem olyan tiszta, mint aki semmi mással nem foglalkozik, mint Isten dolgaival, mert ha a figyelem több dologra irányul, akkor megoszlik és kevesebb jut mindegyikre. Így aki egyszerre tevékeny és szemlélődő, az az egyiktől veszi el, amit a másikra fordít. Azt az érvet is szokták alkalmazni, hogy bebizonyítsák, nem lehet szüntelenül imádkozni, miszerint mivel az élet számtalan szükséges tennivalói és a mások segítése elvonnak minket, ezért időt kell szentelnünk az aktív életnek, és ilyenkor a szemlélődés szünetel. Mennyire ismerősek az élet számtalan szükséges tennivalói, hiszen mindannyiunkat elárasztanak.Ha az áhítatot nélkülözők tudnák, hogy imádkozhatnának és dolgozhatnának is egyszerre, ha akarnának, akkor abbahagynák az érvek előráncigálását és nem mentegetnék magukat Isten tanácsaival szemben. Bár vannak munkák, amelyek annyira igénybe vesznek, hogy nem tudunk teljes figyelemmel imádkozni, mialatt végezzük, de tudunk legalább egy kicsit. És ha a szerzetesek olyanok lennének, amilyennek lenniük kellene, akkor minden időt az imának szentelnének, és semmivel sem foglalkoznának, ami nem viszi őket előre az imádságban, mert ahogy Szent Ferenc Atyánk mondja: minden földi dolognak az imádságot kell szolgálnia, és az összeszedett embernek kerülnie kell azt, ami nincs az imádság hasznára. A Szent így inti testvéreit, amikor tanácsolja nekik, hogy hűségesen és odaadóan dolgozzanak, úgy, hogy elűzik a tétlenséget, de nem oltják ki az imádság és áhítat szent lelkületét. Az alvás az, mondják, ami jobban elvon az imától, mint bármi más ártatlan dolog. Alvás közben nem imádkozhatunk, mert az értelem nem működik. Viszont ahogy az előző betűben kezdtem elmondani, olykor némelyek nagyobb áhítatot éreznek alvás közben, mint ébren, és az Úr kegyelmét gyakran könnyebben fogadjuk be alvás közben, mint ébren, mert – ahogy valaki elmagyarázta nekem – az ember érzékei összeszedettebbek akkor. Azt hiszem azonban, hogy ezt nem tudod megérteni mindaddig, amíg meg nem tapasztaltad magad is, és akkor el tudod mondani a menyasszonnyal: "Aludtam, de szívem ébren volt" Richárd szerint ez azért van, mert az illető az ébren töltött órák során érdemeket szerez arra, hogy alvás közben látogassa meg az áhítat. Ez annyira így van, hogy aki ezt nem fogadja el, azt méltán nevezhetjük hitetlenkedőnek. Ha az ördög van olyan gonosz, hogy alvás közben hozza elő neked azt a rosszat, amire ébren gondoltál és vágyódtál, akkor miért nem tudod elhinni, hogy Isten van olyan jó, hogy pihentedben adja neked azt, amire ébren vágyakozol? És ha erre azt mondod, hogy akkor a nem volna imádság, mert alvás közben elhagy minket a szabadság, akkor értsd meg, hogy ha bűn az, hogy ha ébren alkalmat adok a rossznak és attól álmomban szenvedek, akkor a kegyelmet hozó alkalmak alapján méltán lehetek imában alvás közben is. A testi betegség még az, ami elvon minket az imától. Ha viszont a lélek egészséges, akkor a betegség nem vonhat el egészen az imától, sőt, Szent Pállal mondhatjuk: "Amikor beteg vagyok, akkor vagyok erős". Ismertem egy embert, aki tökéletesen imádkozott, mialatt heves láztól szenvedett, ami sokféleképpen megkínozta, és egy öregembert is, aki csak arról beszélt, amit maga is átélt, és azt mondta, hogy nagyon is lehetséges egyszerre szenvedni és szüntelenül imádkozni. Van egy közkeletű mondás, ami látszólag cáfolja mindazt, amit eddig mondtunk: "A röpima áthatol az egeken is". Ha ez a mondás egyszerűen csak ellentétben állna azzal, amit előzőleg mondtunk, akkor el is hagyhatnánk, de ha jól értjük, akkor nagyon is igaz, és mivel az egyik igazság nem mondhat ellent a másiknak, ezért ennek is itt kell szerepelnie a többi igazság mellett. Ha a röpima áthatol az egeken, akkor mennyivel erőteljesebb a hosszabb, kitartóbb ima, ahogy a mi Urunk példájából is láthatjuk az özvegyet illetően, aki kiesdekelte a bírótól, amit akart. Ezért a röpima áthatol az egeken, de a hosszabb ima eléri a nyolc angyali kart is, és fölhág egészen a Fönséges trónusáig, ahonnan nem tér vissza anélkül, hogy minden kérése ne teljesülne. Mert abban áll ez, hogy úgy szólongatjuk őt, ahogy az Úr tanácsolta, és ahogy a kánaáni asszony tette, aki mintaképe minden imádkozónak. És maga az Úr is példát adott erre, amikor a kertben imádkozott, harmadszorra a leghosszabban. Azért is nevezhetünk egy imádságot "röpimának", mert röviden szólunk benne, követve az Úr tanácsát. Ebből a szempontból a rövidség az imádság eszközére, és nem az imádságban töltött idő hosszára vonatkozik. Az imádság a lélek fölemelése Istenhez; némelyek a meditáció létráján másznak fel, mások az érzés és a vágy szárnyain szállnak, de akik a legszerencsésebbek, azok a leggyorsabb, legrövidebb eszközzel emelkednek fel Istenhez, és gyorsabban tudják bejárni ezt az utat és tovább maradhatnak vágyott céljuknál, ami a lélek és Isten egyesülése. Minél hamarabb emelkedik fel a lélek Istenhez, annál jobban egyesül vele, és minél tisztább a szív, minél kevesebb kitérőt tesz a teremtett dolgok környékén, annál gyorsabban eléri Istent. (IV. fejezet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése