KAPPADÓKIAI SZENT GORDIUSZ

Szent Gordiusz

 vértanú

 
Gordiusz a kappadókiai Cezareában született keresztény szülőktől, akiktől keresztény nevelést kapott. Érett korában belépett a hadseregbe. Ott minden társát felülmúlta testi erejével és lelki bátorságával. Mindezekért századossá nevezték ki. Licínius császár uralkodása idején (307-324) üldözés kezdődött a keresztény Egyház és a keresztények ellen. A keresztények sokféle kínzásokat és megaláztatásokat viseltek el ebben az üldözésben. Gordiusz látva ezt az igazságtalanságot, úgy döntött, hogy elhagyja a szolgálatot a saját elhatározásából. Minden vagyonát és ismerősét, rokonát elhagyva, egy járhatatlan pusztába ment, ahol csak Isten szeme láthatta. Ott, felébresztve magában az örök élet utáni vágyat, böjtökkel, imádsággal, virrasztásokkal és Isten igéjének tanulmányozásával készült a harcra Krisztusért. Amikor elérkezett Mars pogány isten ünnepe, Gordiusz előjött, megjelent a nép között a cirkuszban és nyíltan megvallotta keresztény hitét. A város parancsnoka megkínoztatta, és kardhalálra ítélte a IV. század elején.

Mindennapi kenyerem 3.

Mindennapi kenyerem 3.

Mózes kiesdette Istentől népe számára a mannát. Ő szólt az eljövendő nagy prófétáról is, akire mindenben hallgatni kell. Felmerül a kérdés: nem Jézus az? Jézus király ugyan, de nem ezt a kikiáltást akarta elérni. Elküldi a tanítványokat a csónakkal a túlsó partra. Felballag egyedül a hegyre. Nyilvánvaló csodájával megmutatta, hogy hatalma van az anyag felett, szaporítja, ahogy akarja, ahogy szükséges. Másnap hajnalban a tavon a csónakban széllel, hullámmal bajlódó tanítványok után gyalog indul. Ők egész éjjel nem jutottak túl a tó közepén. Nem birkóznak meg az elemek erejével. Egy újabb jelzés ez Jézustól: „Nálam  nélkül semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5) Jézus a vízen jár Most nem mindenhatóságát, mutatja, hanem felkelti a figyelmet a jelen és a jövő gondolkodóinak: lám, teljesen elvette a testének súlyát, állva megtartja a víz. Jézus jelzi: testének tömegét is el tudja venni anélkül, hogy maga a teste károsodnék. Péternek is megadja a vízen járás lehetőségét, amíg el nem vész a derűs, vállalkozó kedvű hite. Hite abban, hogy Jézus mindenkinek mindent megtehet, amit akar. Aztán beszáll a csónakba, és az rögtön kifut a partra. Az előkészítés első szakasza véget ér. Jézus bemegy a kafarnaumi zsinagógába. Imádkozik, hallgatja a felolvasást és vár. Várja az előző napi tömeget, hogy bejelentse nekik élete nagy örömhírét: Az Atya nemcsak értünk adja egyszülött Fiát, hanem nekünk is adja, mint az örök élet kenyerét és a velünk lakó testvért, jó barátot. Most talán érzi egy kicsit annak a boldogító kijelentésnek ízét, amit, a böjtölést firtatóknak mondott: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” (Mt 9, 15) A természet síkján a vőlegénység lényege oda ajándékozni önmagát egy életre, a menyasszony boldogítására. Jézusnál: Oda ajándékozni önmagát az egész történelemre az Egyház, az emberiség boldogítására. Amikor megérkeznek  az előző napi vendégek lelkesen keresik a kenyeres jótevőt, és folytatást remélnek. Jézus pedig igyekszik a figyelmet a gyomor tájékáról a szív és lélek síkjára terelni. A földi kenyér körül forog az eszük, nem értik az ígért adomány végtelen többletét. A gyomor és a negyven évig ingyen kapott manna, ez az ideájuk. „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.” Ekkor azt mondták neki: „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” Jézus azt felelte nekik: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondom nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6, 32-40) A válasz: visszautasítás. „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: „Hogyan adhatja ez testét nekünk?” Jézus azt felelte nekik: „Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, a bennem marad és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely az égből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog. Ezeket mondta Kafarnaumban, amikor a zsinagógában tanított.” (Jn 6, 48-59).„Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (60) Sokan otthagyják. Jézust nem helyettesítheti senki és semmi, ha elutasítják, a boldogságot vetik el maguktól. A kenyér kell, az élet Kenyere nem. Nekünk, sok évtizedes szentáldozás után forrón szeretett, mindig várva-várt Vendégünk, Testvérünk, Barátunk? Amikor konszekrálunk, elsőmisés áhítattal tartjuk Őt kezünkben? Átérzett igazságot cseng a hangom, amikor mondom: „Ő általa, őbenne és ővele Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…”Összeolvad bennünk a két kenyér szükségessége: nincs élet sem az egyik, sem a másik nélkül.

Karácsonyi idő szombat

Karácsonyi idő szombat

Keresztelő János tanúságtétele folytatódik a mai evangéliumi részletben. A Keresztelő itt már nem csak egy kisebb csoport vagy néhány személy, hanem nagyobb számú nép előtt jelenti ki Jézusra mutatva: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,29). Ezt követően arról beszél, hogy megkeresztelkedése alkalmával látta Jézusra szállni a Szentlelket, majd kijelenti: „Én tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!” (Jn 1,34). Míg a küldöttek előtt titokzatosan beszélt, most a nép előtt egészen nyíltan szól, tanúskodásának tartalmát bárki könnyen megértheti.
Mivel igazolja Keresztelő János, hogy igaz a tanúskodása? Először egy látható jelre, a keresztelésekor Jézusra galamb alakjában leszálló Szentlélekre hivatkozik, ő látta ezt a jelet. Majd pedig egy természetfeletti dologról tesz említést: isteni kinyilatkoztatásból tudja, hogy az az ember fog Szentlélekkel keresztelni, akire leereszkedik, s akin rajta marad a Lélek. Amikor az evangélista ebben a formában leírja Keresztelő János tanúságtételét, ő már tudja, hogy a hit természetfeletti kinyilatkoztatásra és az ezt igazoló látható jelre, jelekre épül. A Keresztelő a jelet látva meggyőződhetett arról, hogy a neki adott kinyilatkoztatás valóban igaz, azaz beteljesedett.
Ha felismerem a jeleket, melyeket Isten mutat, eljutok a hitre.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, vigyél el oda, ahova akaratod szerint mennem kell! Hadd találkozzam azokkal, akikkel akaratod szerint találkoznom kell!. Add tudtomra azt, amit akaratod szerint mondanom kell! És add, hogy ne legyek akaratod akadálya! 

GARDI SZENT TERÉZ

GARDI TERÉZ

 SZűZ, III. r. 

(1769-1837)

Élete feledésbe ment volna, ha feljegyzéseit, melyeket lelkivezetője kérésére leírt, nyilvánosságra nem hozzák. Egyszerű családból származott az itáliai Emília tartományban, Gyermekkorától nagy tisztelettel volt a szentségi Jézus és a Boldogságos Szűz iránt. 32 éves korában lépett be Szent Ferenc III. rendjébe; s hogy nem volt középszerű tagja a rendnek, mutatja, hogy Szent Ferenc többször is megjelent neki. Egy alkalommal azt mondta neki: „Amióta a terciárius ruhát hordod s elhatároztad, hogy engem követsz, atyád lettem, te pedig a leányom.” Arra is intette, ne keresse az emberek szórakoztató társaságát, csak Isten dicsoségét. Elöljárójának mint Isten helyettesének akaratát kövesse s legyen alázatos. - Szülei halála után gyermekek nevelésével foglalkozott. Szívbetegsége miatt azonban egy idő múlva abba kellett hagynia ezt a tevékenységet, s mindinkább a szenvedés útját járta. Más misztikusokhoz (Szt. Kreszcencia) hasonlóan a sátán különféle zaklatását, kísértését viselte el. Majd lelki szárazság, Istentől való elhagyatottság, kétségbeesés környékezte meg. Mindezek fölött azonban úrrá lett Isten iránti nagy szeretete és lelkiatyjának mutatott engedelmessége által. Ilyen próbákkal és szenvedésekkel készítette elő az Úr szeretett leányát rendkívüli kegyelmi adományaira. Mint Kreszcencia, Schaffer Anna, Fidelis Weiss, ő is bizonyos napokon (különösen pénteken) átélte az Úr Jézus szenvedéseit, részesült a szent sebek (stigmatizáció), valamint a misztikus eljegyzés kegyelmében. Ez utóbbi egy ünnepen történt, amikor megjelent neki az Úr Jézus Szent Anyjával és a szeretett tanítvánnyal, Szent Jánossal s őt jegyesének nevezte. 68 éves korában költözött át égi Jegyeséhez az emiliai Imolában, 1837, jan. 1-én. Boldoggá avatási eljárását 1918-ban indították el.
„Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nekem a világ megfeszíttetett, és én a világnak. Én az Úr Jézus jegyeit viselem testemen.” (Gal 6,14.)

Imádság:

Istenünk, te tiszteletreméltó Teréz szüzet sok küzdelem közepette vezetted el

az istenszeretet tökéletességére, és Szent Fiad szenvedése jeleivel kitűntetted.

Add, hogy mi is növekedjünk az Isten- és a felebaráti szeretetben. A mi Urunk

Jézus Krisztus által.

Mindennapi kenyerem 2.

Mindennapi kenyerem

 
Mózes kiesdette Istentől népe számára a mannát. Ő szólt az eljövendő nagy prófétáról is, akire mindenben hallgatni kell. Felmerül a kérdés: nem Jézus az? Jézus király ugyan, de nem ezt a kikiáltást akarta elérni. Elküldi a tanítványokat a csónakkal a túlsó partra. Felballag egyedül a hegyre. Nyilvánvaló csodájával megmutatta, hogy hatalma van az anyag felett, szaporítja, ahogy akarja, ahogy szükséges. Másnap hajnalban a tavon a csónakban széllel, hullámmal bajlódó tanítványok után gyalog indul. Ők egész éjjel nem jutottak túl a tó közepén. Nem birkóznak meg az elemek erejével. Egy újabb jelzés ez Jézustól: „Nálam  nélkül semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5) Jézus a vízen jár Most nem mindenhatóságát, mutatja, hanem felkelti a figyelmet a jelen és a jövő gondolkodóinak: lám, teljesen elvette a testének súlyát, állva megtartja a víz. Jézus jelzi: testének tömegét is el tudja venni anélkül, hogy maga a teste károsodnék. Péternek is megadja a vízen járás lehetőségét, amíg el nem vész a derűs, vállalkozó kedvű hite. Hite abban, hogy Jézus mindenkinek mindent megtehet, amit akar. Aztán beszáll a csónakba, és az rögtön kifut a partra. Az előkészítés első szakasza véget ér. Jézus bemegy a kafarnaumi zsinagógába. Imádkozik, hallgatja a felolvasást és vár. Várja az előző napi tömeget, hogy bejelentse nekik élete nagy örömhírét: Az Atya nemcsak értünk adja egyszülött Fiát, hanem nekünk is adja, mint az örök élet kenyerét és a velünk lakó testvért, jó barátot. Most talán érzi egy kicsit annak a boldogító kijelentésnek ízét, amit, a böjtölést firtatóknak mondott: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” (Mt 9, 15) A természet síkján a vőlegénység lényege oda ajándékozni önmagát egy életre, a menyasszony boldogítására. Jézusnál: Oda ajándékozni önmagát az egész történelemre az Egyház, az emberiség boldogítására. Amikor megérkeznek  az előző napi vendégek lelkesen keresik a kenyeres jótevőt, és folytatást remélnek. Jézus pedig igyekszik a figyelmet a gyomor tájékáról a szív és lélek síkjára terelni. A földi kenyér körül forog az eszük, nem értik az ígért adomány végtelen többletét. A gyomor és a negyven évig ingyen kapott manna, ez az ideájuk. „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.” Ekkor azt mondták neki: „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” Jézus azt felelte nekik: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondom nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6, 32-40) A válasz: visszautasítás. „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: „Hogyan adhatja ez testét nekünk?” Jézus azt felelte nekik: „Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, a bennem marad és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely az égből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog. Ezeket mondta Kafarnaumban, amikor a zsinagógában tanított.” (Jn 6, 48-59).„Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (60) Sokan otthagyják. Jézust nem helyettesítheti senki és semmi, ha elutasítják, a boldogságot vetik el maguktól. A kenyér kell, az élet Kenyere nem. Nekünk, sok évtizedes szentáldozás után forrón szeretett, mindig várva-várt Vendégünk, Testvérünk, Barátunk? Amikor konszekrálunk, elsőmisés áhítattal tartjuk Őt kezünkben? Átérzett igazságot cseng a hangom, amikor mondom: „Ő általa, őbenne és ővele Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…”Összeolvad bennünk a két kenyér szükségessége: nincs élet sem az egyik, sem a másik nélkül.

Karácsonyi idő péntek

Karácsonyi idő péntek

„A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá (Jánoshoz) Jeruzsálemből, s megkérdezték: Ki vagy? Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: Nem én vagyok a Messiás. Ezért megkérdezték tőle: Hát akkor? Talán Illés vagy? Nem vagyok, felelte. A próféta vagy? Erre is nemmel válaszolt. Így tovább faggatták: Akkor ki vagy? Választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról? Ezt felelte: A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az úr útját, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusok közül jöttek, s tovább kérdezgették: Akkor miért keresztelsz, ha nem vagy sem a Messiás, sem Illés, sem a próféta? János így válaszolt: Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt” (Jn 1,19b-28)
Krisztus előtt 586-ban a babiloni király, Nebukadnezár, már második éve ostromoltatta seregével Jeruzsálem várát. Haragját az váltotta ki, hogy a jeruzsálemiek megunták a neki fizetendő adókat, és alkudoztak az egyiptomi fáraóval, hogy nyújtson katonai segítséget, mint szövetségesének. Amikor ezt a babiloni király megtudta, elhatározta, hogy lerombolja Jeruzsálemet. Isten egy időben négy prófétát küldött népéhez: fizessetek adót Nebukadnezárnak továbbra is, mert Egyiptom erőtlen. Aztán hagyjanak fel a bálványimádással, mert Isten nem tűri tovább. Jeruzsálem vezetői és népe is ellentmondtak az Úrnak. A két évig (587-586) tartó ostrom teljesen szétdúlta a várost a babiloni katonák fogságba hurcolták a nép előkelőbb és gazdagabb rétegét. Hetven éves fogság után új uraik, a perzsák és médek engedélyével hazatérhettek, mint foglyok és adófizetők, a fővárost és templomát felépíthették, de nem lett többet önálló országuk egészen Krisztus utáni XX. század közepéig. Híres prófétájuk volt a fogságban Dániel. Megjövendölte a fejleményeket, és ennek alapján várták a zsidók a Messiás-királyt, aki világbirodalomhoz segíti népét. Amikor Keresztelő János odaköltözött a Jordán partjára és Izajás próféta szavaival felhívta az emberek figyelmét az idők nagy változására, mennydörgő szózatai szíven talált sok zsidó embert. Sokan azt gondolták, hogy Illés jött vissza, akit nyolc évszázaddal előbb élve ragadott az égbe tüzes szekéren az Úr, vagy az a próféta, aki majd a világ végén készíti elő a Messiás útját. Hatszáz év nyomorgás után micsoda öröm volt ez a zsidók számára! Kijöttek a Jordán partra a papi rend tagjai, hogy a főpap és a főtanács tájékozódjék: Jánosban talán itt van a Messiás! Ő azonban nyíltan megmondta, csak előkészítője a mennyei küldött útjának. Ez is öröm volt: tömegesen mentek bűnbánatot tartani, és hitet tettek arról, hogy Izrael népe új vezére mellé megtisztultan akar felsorakozni. Ehhez segítette őket a bűnök lemosása a Jordán vízében való megmerítkezés által, vagy annak legalábbis a kísérlete. Jánost azonnal elfogadnák Messiásnak. Örülnek neki. Miközben harminc éve köztük él Názáretben Jézus, maga az Isten Fia. Harminc évvel korábban angyalok hozták a mennyei üzenetet: „Ne féljetek! Íme, nagy örömöt adok tudtul nektek, és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket”. (Lk 2,10-12) 2014-ben mit teszünk „az igazi örömmel, aki maga lesz a béke”? (Mik 5,4a) Katolikus keresztények, merjük hallatni hangunkat: Testvéreim! Kétezer éve megszületett Isten Fia, Jézus Krisztus. Isten Őt adta egyetlen Megváltónak. Nemcsak emléke van, hanem rengeteg temploma. Térjetek be az egyikbe, és a főoltáron kis lámpa jelzi: Itt lakom. Vegyetek a szívetekbe!

CLUNY SZENT ODILÓ

Szent Odiló

apát, hitvalló. A Clugny-kolostor apátja. 998-ban elrendelte szerzete minden templomában a halottakért imádkozzanak november 2-án. Ezzel kezdődött a halottak napja megünneplésének szokása. Küzdött a háborúskodás ellen. Tanított a tisztítóhelyen szenvedők iránti részvétre. Az 1016-os európai éhínség alatt a kolostora mindenét eladta, hogy a szegényeken segíthessen. Halálára egy éves böjttel, imával és virrasztással készült. †1048. 

Az élet igéje – 2015. január

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Jézus megszólította: »Adj innom!«” (Jn 4,7)

Jézus elhagyta Júdea tartományát és Galileába indult. Így keresztül kellett mennie Szamárián. Elfáradt az úton, és a déli napsütésben leült a kútnál, amelyet Jákob pátriárka épített ezerhétszáz évvel azelőtt. Megszomjazott, de nem volt korsója, hogy vizet vegyen.

Tanítványai bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. Jézus egyedül maradt. Ekkor egy asszony odament korsóval vizet meríteni, és Ő inni kért tőle. Ez ellenkezett a kor szokásaival: a férfiak soha nem fordultak közvetlenül egy asszonyhoz, főként nem ismeretlenül. Ezen felül pedig a júdeaiak és a szamáriaiak vallási megosztottságok miatt előítéletekkel tekintettek egymásra. (…) Jézust azonban semmiféle akadály nem gátolja, és beszélgetni kezd az idegennel. A szíve mélyére szeretne hatolni, és kér tőle:

„Adj innom!”

„Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, aki hisz bennem” – hirdeti fennhangon később a jeruzsálemi templomban (7,37). A víz minden élethez nélkülözhetetlen, és a száraz vidékeken, mint Palesztina is, még jobban látszik, mekkora nagy érték. Amit Jézus ajándékoz nekünk, az „élő víz”. Ez jelképezi az általa kinyilatkoztatott Istent, aki Atya és szeretet, aki Szentlélek, isteni élet, amit elhozott. Jézus összes ajándéka élő, és az életet szolgálja: Ő maga az „élő kenyér” (vö. 6,51), az Ige, amely életet ad (vö. 5,25), egyszerűen Ő az Élet (vö. 11,25–26). János, aki szemtanú volt, azt is elmondja, hogy a kereszten, amikor az egyik katona lándzsáját Jézus oldalába döfte, „nyomban vér és víz folyt belőle” (19,34): teljesen odaajándékozta önmagát.

Jézus azonban nem akar felülkerekedni az asszonyon. Még a rendetlen együttélés miatt sem dorgálja meg. Ő, aki bármit meg tud adni, most kér, mert valójában arra van szüksége, hogy az asszony odaajándékozza magát:

„Adj innom!”

Kér, mert fáradt és szomjas. Az élet ura koldussá teszi magát, nem rejti el valódi emberségét. Kér azért is, mert tudja, hogy ha a másik ad, akkor könnyebben megnyílik, és kész lesz arra, hogy ő is elfogadjon. Ebből a kérésből indul ki a beszélgetés. A párbeszéd folytán leomlottak a védekezés falai, és feltárult az igazság: a víz, amelyet Jézus hozott. Erre az asszony otthagyta, ami abban a pillanatban a legértékesebb volt számára, a korsóját, mert ennél jóval nagyobb kincset talált.

Ez az evangéliumi történet, úgy gondolom, az ökumenikus párbeszédet illetően is tanít bennünket, ez a hónap pedig minden évben különösen is felhívja erre a figyelmünket. A keresztények egységéért meghirdetett imahét rádöbbent bennünket, hogy már túl régen tart a botrányos szakadás az egyházak között, és arra hív, hogy gyorsabban haladjunk a felé a mély közösség felé, mely nem ismer akadályokat, ahogy Jézus is legyőzte a szakadást a zsidók és a szamaritánusok között.

A keresztények között élő szakadás pedig csak az egyik a sok széthúzás közül, amely a környezetünkben tapasztalható: félreértések, békétlenség a családban vagy a házban, feszültség a munkahelyen, harag a menekültek iránt. A bennünket elválasztó falak legtöbbször szociális, politikai vagy vallási okokból épülnek, de lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert mások a szokásaink, a hagyományaink, és ezt nem tudjuk elfogadni. Ez robbantja ki a konfliktusokat a népek és nemzetek között, de ez szül ellenségeskedést a kerületben, a lakóhelyünkön is. Vajon nem nyílhatnánk meg mi is, hogy befogadhassuk a másikat Jézus példájára, legyőzve a különbözőségeket és az előítéleteket? Miért ne hallhatnánk meg, amikor megértésért, segítségért vagy egy kis figyelmességért kiált a másik, akkor is, ha ehhez túl kell látnunk a kifejezésmódján. Aki ellentétes oldalon áll, vagy más kultúra, más vallás vagy társadalom gyermeke, abban is ott rejtőzik Jézus, és kérésével hozzánk fordul:

„Adj innom!”

Önkéntelenül is eszünkbe jut erről Jézusnak egy hasonló igéje, amely a kereszten hangzik el, és szintén János evangéliumában szerepel: „Szomjazom” (19,28). Az ember elsőrendű szükséglete ez, mely minden más nélkülözést kifejez. A munkanélküli, a magányos, az idegen, a más hitű vagy más vallású és az ellenséges emberben is, mindenkiben, aki szükséget szenved, fölismerhetjük Jézust, aki így szól: „Szomjazom”, és azt kéri: „Adj innom”. Elég, ha csak egy pohár vizet adunk – ahogy az evangélium mondja –, és megkapjuk a jutalmat (vö. Mt 10,42), hogy párbeszédet indítsunk, amely helyreállítja a testvériséget.

És amikor rajtunk a sor, mi is kifejezhetjük szükségleteinket, nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy „szomjazunk”, és mi is azt kérjük: „Adj innom”. Jézus az asszonyban föl tudta ismerni azt, aki képes arra, amit ő maga nem tudott megtenni. Így hozzá hasonlóan mindenekelőtt az előttünk álló ember képességeire, a benne esetleg elrejtve élő értékekre építve meríthetünk mi is vizet.

Mindennapi kenyerem. 1

Mindennapi kenyerem.

A fölséges Isten a teremtéskor csodálatosan szép földet hozott létre és adott a gyermekévé fogadott embernek. De nemcsak gyönyörűvé tette az az ember lakóhelyét, hanem hasznossá is. Az ember testből és lélekből áll. A teste táplálékra szorul, hogy élni és növekedni tudjon. A munkában elhasználódott energiáit is pótolnia kell. Így tudósít erről a Biblia: „Elkészült tehát az ég és a föld, s azok minden ékessége.” (Tér 2, 1) „Ültetett az Úr Isten egy kertet édenben, keleten, és elhelyezte benne az embert, akit alkotott. S növesztett az Úr Isten a földből mindenféle fát, amelyet látni szép, és amelyről enni jó – az élet fáját is a kert közepén, s a jó és a rossz tudásának fáját. Édenből folyóvíz jött ki, hogy öntözze a kertet, utána pedig négy ágra szakadt.” (8-10) Volt tehát az embernek bőven ennivalója a gyümölcsfákon, de dolgoznia is kellett, hogy mást is termeljen: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg.” (15) A kenyér lett az egyik legfontosabb táplálék, amit Isten ajándékozott az embernek: „Füvet sarjaszt az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyeret adsz a földből, és bort, hogy vidámítsa az ember szívét. Hogy ragyogjon az arca az olajtól, és a kenyér erősítse az ember szívét.” (Zsolt 104, 14-15) a bűn elkövetése után a legnagyobb büntetés az volt, hogy „átkozott legyen a föld miattad. Fáradozva élj belőle életed minden napján… Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél.” (Tér 3, 19) Ádámnak már az étkezés kifejezésére is a kenyerezés volt a gyűjtőfogalom. A népek bűneinek büntetésére is a szolgált, hogy hiányzott a mindennapi kenyér „Én viszont azt tettem veletek, hogy elfogyott a harapnivaló minden városotokban, és szűkké tettem a kenyeret minden helységetekben, és ti mégsem tértetek vissza hozzám, mondja az Úr.” (Ám 4, 6) Az emberiség legnagyobb részének a kenyér lett a legfőbb tápláléka. Minden táplálék megvan benne, mondják. Az étkezést is kenyerezésnek hívták keleten. A régi magyar nyelvben a családfenntartó munkát kenyérkeresetnek hívták. A legjobb barátját pedig kenyeres pajtásnak szólította a magyar férfi. Egyiptomról tudjuk, hogy kiváló gabonatermő ország volt. Ez mentette meg a szárazságok idején a környező népeket is, pl. a zsidókat. Nekünk, magyaroknak is nagy örömünk a finom magyar kenyér, amelyet bőven terem az áldott magyar föld. Átvitt értelemben is nagyon fontos nekünk a kenyér, hiszen Urunk, Jézus is ezt tette meg a lélek táplálékául, úgy hogy ezt változtatta át saját Testévé. Ide iktathatjuk az Eukarisztia második hordozóját, a bort is, amint a fentebb idézett zsoltárban is láttuk. Nézzük ennek a gondolatnak a kivirágzását a kinyilatkoztatásban. Isten a pusztában csodás módon a kenyeret a zsidó népnek negyven évig minden nap. A Megváltónak Betlehemben kellett megszületnie. Oda való volt ősapja, Dávid. De Betlehem jelentése: kenyér háza. Viszont később nem a földi kenyere tette ismertté a nevét, hanem legnagyobb Szülötte, a Messiás: „De te, Efrata Betlehemje kicsiny vagy ugyan Juda ezrei között, mégis belőled származik majd nekem Izrael jövendő uralkodója, származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza.” (Mik 5, 1) Jézus körülbelül másfél éves koráig élt ott, tehát megkóstolhatta, fogyaszthatta a betlehemi kenyeret. Mária kínálhatta vele a napkeleti bölcseket is: vigyék el jó hírét, és majd nyerjék el egykor ennek mennyei változatát is. Felnőttként Jézus maga is kenyérkereső ember lett Szent Józseffel együtt, majd egyedül is. Minden bizonnyal megosztotta kenyerét nemcsak Édesanyjával, hanem más rászorulókkal is. Előre vetítette a nagy ajándékot, amit mindenkinek szánt. Aztán elérkezett a nyilvános működés ideje, a nagy, egész társadalmat érintő három éves tanítás és csodatevés. Az első nagy ajándék a kánai borcsoda. Ott a bor fogyott el, a szív megvidámítója. Később a pusztában elfogyott Jézus hallgatóinak kenyere, és Jézus akkor kezdte előkészíteni élete nagy - nagy ajándékát, az Eukarisztiát. Az emberek Jézust hallgatták három napon át. A tanítványok el akarták őket küldeni ennivalót venni a közeli falvakba. Ezt Jézus nem engedte. Ő akart segíteni rajtuk, mert a lélek nagy energia forrására kívánta ezzel felhívni a figyelmüket. Figyeljük meg, mennyire céltudatosan cselekszik. Tudatosítja a kenyér hiányát: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?” (Jn 6, 5) „Fülöp azt felelte neki: „Kétszáz dénár áru kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.” (7) András megtoldja: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?” (9) Ezután Jézus letelepíti az ötezer férfit. Kis túlzással: asztalhoz ülteti őket. Legalább ennyi asszony és gyerek is van jelen. Fölcsigázódik a figyelem. Mindenki feszülten lesi, mi következik? Ki kapja meg a kevéske ennivalót? Milyen módon osztják szét? Jézus pedig fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a halakból is adott, amennyit akartak.” Jóllakott mindenki. A csoda nyilvánvaló volt, nem kellett senkinek magyarázni. Jézus azonban gondolt a jövendő hitetlenkedőkre is, ezért mindegyik apostol kezébe nyomott egy-egy kosárkát, hogy szedjék össze a lehullott maradékot, aztán tegyék ki középre, hogy mindenki jól láthassa. Velünk, illetőleg a hitetlen gáncsoskodókkal akarja láttatni: nem holmi látszat volt a szaporítás, nem hipnózis, aminek hatására az üres gyomrot telinek lehet érezni. A maradék is valóságos kenyér, nem is kis mennyiség. A józaneszű emberek a történtek után királlyá akarják kikiáltani Jézust.

Szűz Mária Isten Anyja

Szűz Mária Isten Anyja

 
Az istenség Isten öröktől fogva önmagától birtokolja. Istenben tehát csak természet van és Személy. Személynek mondjuk az értelmes természetben székelő önállóságot. Az isteni természetet öröktől fogva birtokló Személyt Atyának nevezzük. Az isteni természet öröktől fogva van. Abszolút egyszerű, semmi összetétel nincs benne. Ez az isteni természet önmaga végtelenül értelmes, mindentudó, végtelenül hatalmas, mindenható, ami természetesen azt is kifejezi, hogy tőle származik a Fiú. Mivel ez az első származás élőnek élőtől való kijövetele a természet hasonlatosságára, azért ezt az első isteni származást születésnek is nevezhetjük. Az Atyától születő Személy neve Fiú. Ezt az isteni születést Szent János evangélista műve bevezetésében az emberi megismerés hasonlóságával állítja párhuzamba. Így jobban megértjük, és beláthatjuk a szellemi születés lényegét.„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél”.(Jn 1,1-2) Itt van a Fiúnak egy másik neve. Az új név i új viszonyt is jelent. Valamit, amitől az Atya és a Fiú kapcsolatát jobban megérthetjük. E szerint a szemlélet szerint az Atya megismeri önmagát. Ez az önismeret a végtelen első Személyről végtelen kell legyen, egyben kimerítő, minden vonatkozásban teljesen pontos. Az ember önismerete is akkor jó, ha pontos és kimerítő, tehát minden benne van. Ezt a végtelenül pontos önismeretet Isten ki is tudja mondani, ezért Szónak is mondhatjuk, vagy latinul Verbumnak, görögül Logosznak. Mindez az Isten belső életében történik öröktől fogva. Nem szabad elfelednünk, hogy minden személy értelmes természetben székel, tehát a Fiúnak is szüksége van az isteni természetre. Mivel ez nem szaporítható, nem is darabolható, az Atya végtelen nagylelkűséggel odaadja az egész isteni természetet Fiának. A Fiú ettől végtelenül boldog. De mivel tudja, hogy az Atya személye sem maradhat az isteni természet nélkül, azonnal vissza is ajándékozza azt, és ettől, kezdve, tehát öröktől közös már az isteni természet. Az isteni akarat szintjén származó harmadik isteni Személy, a Szentlélek pedig a két első isteni Személytől kapja meg a kettejüknek immár közös isteni természetet, és ajándékozza vissza Ő is a két első Személynek. Ez Isten belső élete. Ez az úgy nevezett szentháromságos isteni élet. Hárman beszélgetnek, mindentudók, de nemcsak a tudás, hanem a szeretet is összeköti őket. Mindez tehát öröktől fogva van, ez csak az övék. „Szentháromságnak életem, halálom, S testemmel együtt lelkemet ajánlom. Tégedet imádlak, Mindörökkön áldlak: Oszthatatlan Istenség, Háromságban egy Fölség. Méltó dicséret légyen az Atyának, Kit vall a föld és vall az ég urának. Szüntelen dicsérünk, Érted ég mi szívünk: Oszthatatlan Istenség, Háromságban egy Fölség.  (Ho 105,1-2)

LABOURÉ SZENT KATALIN

LABOURÉ SZENT KATALIN 

 a rendben november 28. 

*Fain-les-Moutiers, 1806. május 2. +Párizs, 1876. december 31. 

Catherine Labouré jámbor parasztházaspár tizenegy gyermeke közül kilencedikként született a burgundiai Fain-les-Moutiers-ben 1806. május 2-án. Amikor anyja korai halála után nővére belépett az Irgalmas nővérekhez, Katalin a húgával együtt kiválóan ellátta a háztartás vezetését. Élete munka, imádság és vezeklés volt, szabad idejét a templomban töltötte, pénteken és szombaton böjtölt. Apja azt az álláspontot képviselte, hogy elég a kolostorba egy lánya, s Katalintól, kedvelt leányától több évig megtagadta, hogy beléphessen a rendbe.

Katalin körülbelül tizennyolc éves korában azt álmodta, hogy egy markáns arcvonású ősz pap szentmisét mutat be. Erős késztetést érzett, hogy odamenjen hozzá, mégis ijedten a helyén maradt, amikor a mise után intésével hívta. Egy másik alkalommal azt álmodta, hogy meglátogat egy beteget, s a betegágynál ismét találkozott ezzel a pappal. Akkor egy hang így szólt hozzá: ,,Leányom, jó dolog ápolni a betegeket. Most menekülsz előlem, egy napon azonban boldog leszel majd, ha hozzám jöhetsz. A jó Istennek terve van veled. Ne felejtsd ezt el!'' Amikor néhány évvel később az Irgalmas nővérek egyik társalgójában meglátta alapítójuk, Páli Szent Vince képét, fölkiáltott: ,,Ez az a pap, akit álmomban láttam!''

Végre 1830 áprilisában novícia lett az Irgalmas nővéreknél Párizsban. Ebben az időben gyakran voltak látomásai az Eucharisztia Jézusáról, s fölébredt benne a szent vágy, hogy láthassa egyszer a Szűzanyát is. Vágya elsőként 1830. július 19-ének éjjelén teljesedett. Így mondta el ezt ő maga:

,,Ekkor érkezett el életem legboldogabb pillanata. Lehetetlen lenne leírnom, amit tapasztaltam. A Szűzanya elmondta nekem, hogyan viselkedjem a gyóntatóatyámmal, és sok mindent rám bízott, amiről nem kell beszélnem. Beszélt arról is, hogyan viseljem a rám váró szenvedéseket, miközben bal kezével az oltárra mutatott, amely előtt térdre borulva ki kell öntenem a szívemet; ott találok meg minden vigasztalást. A jó Isten küldetéssel akar megbízni téged -- mondta.''

Gyóntatóatyjával, akire később a társulat vezetését bízták, közölnie kellett: tegyen meg minden lehetőt, hogy bizonyos visszaélések megszűnjenek, s a regulához való hűség ismét helyre álljon, különösen ami az olvasmányokat, az idő kihasználását és a látogatásokat illeti. Ha aztán megint hűségesen megtartják majd a regulát, s egy másik társulat akar hozzájuk csatlakozni, bele kell egyezniök az egyesülésbe. -- Egy püspöknek aggodalom nélkül nyújtsanak menedéket a Szent Lázárban, a lazaristák anyaházában, Szent Vince másik alapításában.

Elképzelhetjük, micsoda belső küzdelembe került egy vidéki novíciának, hogy ilyenféle megbízásokat adjon át a gyóntatóatyjának, és milyen kételkedéssel fogadhatta azokat a fiatal, harminc éves lazarista atya, másrészt pedig mennyire meg lehetett lepve, amikor 27- én kitört a júliusi forradalom, és a Szent Lázár-kolostor kapujánál meglátta a menedéket kérő Frayssinous püspököt, X. Károly kultuszminiszterét.

1830. november 27-én Katalin a közös elmélkedés alkalmával látta a Szűzanyát. Egy félgömbön állt, lába alatt eltaposott kígyó tekergőzött. Kezében gömböt tartott, rajta arany kereszt állott, kezének ujjait gyűrűk díszítették, amelyekbe különböző nagyságú drágakövek voltak illesztve, és csodás fény sugárzott belőlük. A látnoknő a bensejében hangot hallott: ,,Ez a gömb, amelyet látsz, nemcsak az egész világot ábrázolja, hanem Franciaországot és minden embert külön-külön is.'' A kövekből előtörő sugarakról pedig megjegyezte: ,,Azoknak a kegyelmeknek a jelképei ezek, amelyeket kiárasztok mindenkire, aki csak kéri tőlem.'' Azt is megértette azonban, hogy egyes sötét drágakövek, amelyek nem sugároztak fényt, azokat a kegyelmeket jelképezték, amelyeket senki sem kért. Ezután hirtelen megváltozott a látomás. A Boldogságos Szűz már nem tartotta a földgömböt, hanem leeresztett fénysugarakat árasztva, karjai irgalommal telve tárultak a föld felé. Alakja körül ovális keretben arany betűkkel formálódtak ki ezek a szavak: Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekszünk! Szívében pedig megkapta a megbízatását: ,,Veress érmét e minta szerint! Aki hordja, nagy kegyelmeket nyer, különösen ha a nyakán viseli. Elárasztja a kegyelem azokat, akik bizalommal hordják az érmet.'' A nővér azután látta az érem másik oldalát is, melyen Mária nevének kereszttel koronázott monogramja, alatta Jézusnak töviskoronával körülvett, illetve Mária tőrrel átdöfött Szíve volt látható; a képet tizenkét csillag vette körül.

E látomásai többször ismétlődtek, gyóntatóatyja azonban elutasítóan viselkedett, és csak 1832-ben beszélt a megbízatásról Párizs érsekével. Ez nem ellenkezett, s így 1832. június 30-án kibocsátották az első 2000 érmet. Egy érmet magával vitt az érsek egy halálos beteghez, akit ki akart békíteni Istennel és az Egyházzal. (A Napóleon által mecheleni érsekké emelt Msgr. de Pradt volt az, aki csípős tollával sokat írt az Egyház ellen.) Eleinte úgy tűnt, nem jár sikerrel az érsek. Már az ajtó felé indult, amikor sietve visszahívták. Teljes fordulat történt: a haldokló megsiratta tévedéseit, és igazán épületes halállal halt meg. Ez a csodás megtérés Párizs érsekét megerősítette a jelenések valódiságában, ez volt az első eset, amelyet oly sok követett.

A nép az érmet mindjárt csodásnak nevezte. 1834 áprilisában megjelent az első írás, címében a ,,csodás érem'' névvel. Az érem csakhamar elterjedt egész Európában. Tény, hogy diadalútja révén a katolikusokban tudatossá vált Mária szeplőtelen fogantatásának titka, s hogy nagy örömmel fogadták, amikor azt 1854-ben dogmaként hirdette ki IX. Pius pápa.

Katalin negyvenhat éven át élt irgalmas nővérként Párizsban az öregek otthonában. Először a konyhában foglalkoztatták, majd az öregek és betegek ápolásában, végül pedig a kapunál. Tökéletes példája lett az irgalmasságnak, amely nem ismer mást, csak a betegek, öregek, gyermekek gondozását, feladatát egészen csöndben, szerényen, alázatosan teljesíti, mert szívében az istenszeretet emésztő tüze ég.

Amikor egyszer az iránt érdeklődtek, hogyan imádkozik, ezt válaszolta: ,,Imádkozni nem nehéz. Amikor a kápolnába megyek, letérdelek a jó Isten előtt, és így szólok Hozzá: ťUram, itt vagyok. Add, amit akarsz!Ť Ha ad nekem valamit (lelki vigasztalást, felüdülést), vidám vagyok és megköszönöm neki. Ha semmit sem ad, azt is megköszönöm, mert tudom, hogy semmit sem érdemlek. Utána pedig elmondok Neki mindent, ami az eszembe jut, elbeszélem szenvedéseimet és örömeimet, és hallgatom Őt. Ha ti is hallgatjátok, hozzátok is szól majd. A jó Istennel ugyanis beszélni kell és hallgatni kell Őt. Mindig szól, ha egyszerűen és szerényen átadjuk Neki magunkat.''

Fiatalabb rendtestvéreinek ezt tanácsolta: ,,Ha bánatod van, menj a szentségház elé, és mondj el mindent a jó Istennek! Ő senkinek sem adja tovább, és megadja az erőt elviseléséhez.'' -- Az otthon egyik öregje, aki meghasonlott Istennel, a világgal és önmagával, minden alkalmat felhasznált arra, hogy a nővéren töltse ki a mérgét és bosszantsa őt. Valaki egy ilyen alkalommal vigasztalni akarta, és így szólt hozzá: ,,Nővér, ez az ember itt... micsoda közönséges lélek!'' ,,Hát akkor -- válaszolta ő -- imádkozzék érte!'' Máskor ilyen nehéz esetekben ezt mondta magának csöndesen: ,,Ezt a jó Istenért'', vagy: ,,Istent kell keresnünk mindenben.''

1876. december 31-én halt meg. Teste épen maradt, és az Irgalmas nővérek párizsi templomában nyugszik. 1933-ban boldoggá, 1947. július 27-én szentté avatták.

Kéznyújtásnyira 

P. Vértesaljai László SJ év végi hálaadó elmélkedése Isten hétköznapi csodáiért

Nem is tudom, kinek mondjam el, elmondjam-e, hiszen ezek olyan apróságok, melyek az emberrel jártában-keltében történnek. Mégis elmondom, mert olyan rendkívüli itt minden! Szenteste előtt egy nappal a Szent Péter téren csak úgy átsétálni, azért ugye, mégis csak különleges! Új fényben úszik a bazilika homlokzata és a kupolája, ragyog a sok lámpa a tér közepén, az obeliszk mellett felállított hatalmas karácsonyfán… és a betlehemest ajándékozó Verona város óriási barlangjában még mindig üres a jászol! Már közel van az Ünnep, de még nincs itt! Már csak egyet kell aludni…!

Este hét óra van, ilyenkor már a hivataloknak zárva kellene lenniük! Én pedig éppen azt remélem, hogy valahol a Vatikánban egy szoba még nyitva lesz, ahol várnak rám. Nemigen járok arrafelé, az utat sem ismerem, érdeklődöm hát. Új, kékszínű, mágneskártyás vatikáni személyi igazolványom átjuttat minden ponton, a svájci gárdisták és a vatikáni csendőrök a papi ruhámra föl szépen szalutálnak és már benn is vagyok a Cortile Belvedere tágas udvarában. Teljesen kihalt minden, olyannyira, hogy kedvem szottyanna egy nagyobb sétára. Jobbra szökőkút vize csobog, egyébként betlehemi csönd telepszik mindenre. Végül aztán balra indulok, ellépdelek a vatikáni tűzoltóság mellett, aztán a Sixtus kápolna tövében gárdista irányít, ott a lift, menjek csak fel a prima loggiára. Megyek is én bátran, s látom, hogy van még tovább is, a második szint és a harmadik…! Az a pápai lakosztály világa! Közben landolok az első loggián, ahol rövidlátó gárdista érdeklődik, hogy mit keresek én errefelé, ahol madár sem jár. Ez bizony igaz, mert kihalt itt minden múlt év március közepe óta. Az új lakó kiköltözött a „sufniba” és ez most itt parlagon hever.

Ritka madár errefelé még a fehérruhás pápa is! Vannak, akik nehezményezik ezt, őket most szelíden kézen fognám és vezetném a prima loggián: Gyertek velem együtt és lássátok! Körbenéznénk és látnánk, hogy valóban pompás itt minden, az üveggel borított reneszánsz árkádos folyosó, mely szinte végeláthatatlan, oly hosszú! Itt-ott mellékfolyosók nyílnak…, a falakat pompás „grottesche” freskók díszítik. Közben azért haladok, noha húzom az időt…, míg egyszer csak olvasom az elém meredő réztáblát: „Ufficio delle Celebrazioni Liturgiche del Sommo Pontefice - Pápai liturgikus szertartások hivatala”. Itt egy fiatalember fogad, s kérdi, hogy én vagyok-e a „padre Lazlo Vertesalala…”. „Úgy nagyjából” válaszolok, de azért meglep ez a jól informáltság és már át is veszem a borítékot, benne egy szép sárga mártott papírral, mely feljogosít arra, hogy Ferenc pápa éjféli miséjén koncelebrálhassak. Végre megvan! – gyullad ki az öröm bennem és a hála Pio atya iránt, aki „elintézte” nekem, hogy mégis, MÉGIS ott lehessek.

Mert ennek története van. Annak múltbeli része a Mária utcához kötődik, amit el kellett hagynom, és most nem is tudom, állnak-e már a karácsonyfák, érződik-e a finom fenyőillat a templomban. Errefelé csak piros mikulásvirág járja, szegény olaszok! Karácsony estére gondoltam már napok óta, s arra az eshetőségre, hogy a végén még nem lesz mit csinálnom. „Nagy szégyen lenne” – gondoltam, s erre megijedtem, mert ezt az állapotot így én nem ismerem, Karácsonyt tájt aztán „assolutamente” nem! Szépen kigondoltam tehát, hogy akkor átsétálok a közeli Szent Péter bazilikába a „fél tízes itteni éjfélire” és egy kicsit besegítek Ferenc pápának, áldoztatni, úgy ahogy azt rendesen csinálják a pesti jezsuitáknál, a Lőrinc pap téren. Megtudtam, ehhez engedély kell, s miegyéb. Írtam tehát az adott címre szárnyas szavú levelet, és elküldtem. Felfolyamodtam nagy barátomhoz, Pió atyához és lestem a választ, ami hamar meg is érkezett. Hozta a hírt, hogy nagyon sajnálják, de nincs már lehetőség… és így tovább, hosszú körmondat. Nálunk úgy mondják ezt egyszerűen: Minden jegy elkelt! Na, nem kell fizetni érte, csak éppen időben odafolyamodni. Az odafolyamodást gyorsan eltoltam Nagyböjtre, hogy Húsvétkor azért mégis csak ott lehessek a helyemen.

Töprengtem, míg végül földerengett, hogy akkor „hívő” leszek, „egyszerű hívő”, akik ezrével bejuthatnak az éjféli misére. Igen ám, de ehhez is papír kell és ahhoz felfolyamodás. Két nappal Karácsony előtt ez itt Rómában pont olyan, mint Betlehem volt fél nappal az Isten Fia születése előtt: Minden hely elkelt! Miután elfogadtam az első elutasítást, erre a másodikra már nem gondoltam, hogy itt is baj lehet. Egyszerű hívőnek lenni! Azzal már csak nem lehet baj! Aztán jött a válasz: „Nagyon sajnálják, de….”

Elfogadtam ezt is, és így telt el a napom, a közös rádiós Nagykarácsonyi ünneppel, aztán a mi Kiskarácsonyunkkal a szerkesztőségünkben, ahol még énekeltünk is, mind a hárman. Este, úgy hat tájt, éppen záróra felé, csörren a telefon, gondoltam, ismét egy jókívánság, vagy valamelyik otthoni tévé kéri a pápa beszédét előre…

De nem! A Prima Loggia-ról hívtak, hogy egy bizonyos „hosszúfurcsanevű” magyar jezsuita mehet a jegyért. Mint „pádre” vagy mint „egyszerű hívő”? Ezt nem tisztáztuk, de ahogy kész lettem, indultam is a már említett módon.

Visszafelé azért valami meleget éreztem a szívemben. A kicsik melegét, akiknek nincsen protekciójuk, akik ezért és azért fel-felfolyamodnak, akiket el-elutasítgatnak, és akik azért el-elfogadgatják, ha mégis megérkezik a titkon remélt kedvező válasz. Előttem a hosszú kihalt folyosó, sehol egy teremtett lélek. Megállok, körbenézek. Gyönyörű, gyönyörű itt minden, négyszáz éve egyfolytában gyönyörű! És milyen kevesek léphetnek ide be! Néha állam- és kormányfők! Ritkán és nagyon ritkán, elvétve és elkésve egy-egy oda-nem-illő felfolyamodó!

Ferenc pápára gondolok, a Szent Márta kapu melletti Házra, s a ház melletti kicsi benzinkútra. Odajárnak tankolni a vatikáni kisemberek. Néha én is. Többnyire kicsi Fiatokkal. Máriák, Márták és Józsefek! És ott él az argentin Jorge is, aki most Ferenc pápa, reggelente egy kicsit benzingőzben ugyan, és csúcsidőben sok-sok vendég között. Hát nem groteszk? Nem! Karácsony! Mint Betlehemben.

Mert ennek a történetnek folytatása van, éppen Karácsony estéjén. A fél tizkor kezdődő „éjféli misére” már nyolckor ott kell lenni a Bronzkapu mögötti irdatlan hosszú folyosón. Gyülekezünk, minden földrészről, s örömmel látom, hogy döntő mértékben fiatal papok sorjáznak szépen. Kilenckor beengednek a már zsúfolásig telt bazilikába és ahogy egymás után helyet foglalunk, majdnem nekem jut a korlát melletti szélső hely, ahonnét karnyújtásnyira lehet majd látni a bevonuló Ferenc pápát. Éppen én vagyok az eggyel több, tehát mehetek a sor végére, de az is jó lesz nekem. Mint kiderült, a tévés közvetítés onnan is szépen mutatta az ősz fejemet, még Édesanyám is felismert otthon.

Kilenckor elimádkozzuk latinul az örvendetes rószafűzért. Igen, van amikor egészen jólesik az imádság. Hát ez ilyen volt. Mellettem egy kínai atya, mélyen zengő hanggal úgy imádkozik latinul, mintha valódi középkorász lenne. A mise előtt tapintatosan bemondják sokféle nyelven, hogy tartózkodjunk a tapstól. Így is lesz, jön a pápa, taps nincs, de velem együtt mindenki nyújtja a nyakát, aztán megnyugszik a figyelem és megállapodik a Gyermeken. Ő a Főszereplő, aki közénk, övéihez jött. Titkon nagyon reméltem, hogy a mintegy háromszáz koncelebráló pap közül én is bekerülök azok közé, akik áldoztathatnak majd. A negyedik sorban ülök, a felajánláskor egyik szertartásmester-segéd osztogatja a fehér ostyákkal teli áldoztatótálkákat, és éppen az utolsó előtti leszek a mintegy százból. Aztán eljön a kommúnió pillanata, a szentáldozásé. Lépdelek a templom bejárata felé, és ott az alvégen – nálunk úgy mondták „alszegen” – áldoztatok. Jönnek a hívek a korláthoz, s nyújtom nekik Karácsony gyümölcsét, Jézust, akit Mária nyújt nekünk. Ez volt mindig a papi életem egyik legszebb, naponta ismétlődő, gyönyörűséges pillanata: Jézust nyújtani. Ugyanazzal a mély megrendüléssel, itt talán nagyobb örömmel, hozzá most háromkirályos hódoló tisztelettel jönnek a nagy Szent Péter bazilika eme kis részének a hívei a korlázhoz, hogy találkozzanak Vele.

A beszékezett terület miatt nehézkes a közlekedés, de ilyenkor mindenki a legjobb formáját mutatja: utat engednek egymásnak, félreállnak, egymásra mosolyognak. Karácsony van, lám a kis Jézus, aki egyébként főállásban egy örökkévalóságon át az Isten Hatalmas Fia, most szállást vesz az emberszív kicsi Betlehemében. Ez nagyon szép szolgálat! Csillogó szemeket látni, benne a mély hitet: Igen Ő az, aki eljött! Latinul, vagy olaszul mondom: „Corpus Christi, Corpo di Cristo”, és nyújtom a jászollá formált tenyerekbe, vagy az ajakra, ahogy kérik. Jó ez a szabadság, a mise előtt semmiféle eligazítást nem kaptunk, tehát a bizalom jegyében osztjuk az Istent. Furcsa ezt mondani, de így van!

A jelenlévők közül senki nem kétli, sőt még az is jóváhagyja, aki nem él, talán mert nem élhet Vele. Az egyik áldozó, bicegő, töröttlábú fiatal lány nem tud közel jönni. Föltartja a kezét, szemében hatalmas hit, mondatlan nagy könyörgés: „Ugye, én is kapok? Sugaras arccal válaszolok és pillanatok alatt öt pár kéz alkotta - szeretet-híd – nyújtja az Urat. Kézből kézbe vándorol – pontosan ez az Isten Fia megtestesülésének a követezménye – míg megérkezik. Látom, megérkezik. Az a fiatal lány, alig meri megérinteni, homályos szemekkel nézi a tenyere jászlában, csodálja, mint egykor a pásztorok és ráhullik egy könnycsepp a szeméből. Így áldozik, „két szín alatt”. Hát nem gyönyörű! Úgy érzem magam, mint Édesanyánk, ahogy gyermekkorunkban a vasárnapi asztalnál Apánknak és a nyolc gyermeknek szótlan szétosztotta az ebédet. Egyszer kérdeztem Tőle: Mami, van ennél szebb? Egy gondolat után válaszolt: „Igen, amikor szoptattalak benneteket!”.

Karácsony van. Kapjuk azt, aki Betlehemben, a Kenyér házában „tejtől csendesült”. Mégis szép ez a világ, most a 2014-es év utolsó napján is, mert Te teremtetted, és mert el is jöttél ide. Velünk vagy!

Kéznyújtásnyira!

Róma, 2014. december 31.

Hálaadás az év utolsó napján

Hálaadás az év utolsó napján

 
A buzgó és jól gondolkodó vallásos ember esténként megköszöni Istennek mindazt a jót, amit az Ő kegyelméből tenni tudott. A lassan kihunyó óév utolsó szentmiséjén ugyanezt szeretnénk tenni, hiszen az emberi jellemvonások egyik nagyon fontos értéke a hálaadás. Megköszönöm, Uram, a reggeli fényt. Igaz, fővárosi szobám ablakából sohasem látom a felkelő napot, édesapám öreg koráig tartó rajongását a hajnalhasadtáért nem élvezhetem. De a sápadt villanyfény helyett mégis csak nagy jele szeretetednek: Te küldesz világosságot, ingyen, örömmel. Szent Ferenc atyánk szerint ez fény a Te ragyogó arcodat deríti ránk. Köszönöm kolostorunk celláját, ahol évek óta dolgozom és imádkozom. Szent magányban élhetek benne. Ugyanilyen hálát mondok a családi házakért, lakásokért, ahol gyermekeid Érted és egymásért élik napjaikat. Kötve vannak a közösséghez, alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Sokszor talán nehezen viselik a magány hiányát, de a szeretet, a másik családtag boldogsága, boldogítása, megértése nagy érték. Köszönet a különböző hivatásokért. Különösen a gyermeknevelés vállalásáért, a fészekért! Köszönöm a napi szentmisét. Urunk áldozatát nem egyedül mutatom be: vannak szép számmal, akik odacsoportosulnak az oltár köré. Akik megértik Szent Pál lelkesedését, hogy az állandóan áradó bűn ellen védelmet csak Jézus áldozata jelent: „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által". (Róm 5,20-21) A templomon kívül már sokan érzik, hogy a bűnáradása fojtogatja a társadalom torkát, sőt ténylegesen kivégez ártatlan életeket, de még a többségi vallást vállalók sem jöttek rá, hogy erre egyetlen orvosságot adott az Úr: a kereszten kiérdemelt kegyelmek vég nélküli áradását. A kegyelmet ingyen adja Jézus, de kérni kell. A miséző pap felemeli a szent Testet és Vért, a csodálatos forrást. Aki ott van, hittel kéri, az tudja árasztani a bajok ellen. Köszönöm, Uram, köszönöm, testvéreim. Köszönöm az egyszerű imafüzért. Nem mindig könnyű időt biztosítani rá, de örömmel mondom a ferencesek héttizedes öröm olvasóját, úgyis olyan sok a bánat és a gyász szerte az országban, világon. Köszönet a lelkipásztori munka maradékáért. Minden nap frissítem honlapomat, ami a tanításnak új lehetőségét nyújtja nekem. Másoknak pedig alkalom jobban megismerni a Szentírást és hitünk igazságait. Köszönet az Úrnak a sok szeretetért, amelyet tőle közvetlenül és jó barátokon, munkatársakon, rokonokon, testvéreken keresztül kapok. Érezzétek, hogy hálás vagyok érte, az esti koncelebrált szentmisémet ezekért és sok más köszönnivalóért mutatom be. Adjon az Úr sok kegyelmet, áldást az újévre. Igyekezzünk boldoggá tenni mások életét, akkor mi magunk is boldogok lehetünk.

BOLDOG COLONNA MARGIT

BOLDOG COLONNA MARGIT

 klarissza

 (1210-1280)

A Colonna főúri családból származott, mely családból a 13. században s később is több bíboros támadt. A család birtokai a Róma környéki Latium (ma:Lazio) tartományban voltak. Margit már serdülő korában elvesztette szüleit s ekkor kisebb testvérei, János és Jakab nevelése is rá hárult. Ennek a feladatának igyekezett Isten segítségével megfelelni. Akkoriban már voltak ferencesek a környéken, így Szent Ferenc és Szent Klára élete ismeretes volt előtte. Az ő hatásukra a szüzességet s az Istennek szentelt életet választotta, miközben rokonai nagy nyomást gyakoroltak rá, hogy menjen férjhez. Amikor testvérei nagykorúak lettek, néhány szolgálóval elvonult a Prenestrino hegyre, felvette a klarisszák ruháját és a klarisszák szabályai szerint élt, habár nem lépett be a rendbe. Buzgó imaélettel, a lemondás és felebaráti szeretet gyakorlásával igyekezett Krisztushoz közel lenni. Egy hagyomány szerint egy alkalommal Jézus megjelent neki, liliomkoszorút (a szüzesség jelképét) tett a fejére, gyűrűt (az eljegyzés jelét) húzott ujjára. Közben a már bíborossá lett Jakab testvérével elzarándokolt Rómába az apostolok sírjához. Örökségét részben vallásos intézmények, részben a szegények támogatására fordította. Buzgósága több leányt is követésére vonzott, így a Prenestrino hegyen szerzetes közösség létesült. Margit részben betegeskedése miatt még jó ideig nem lépett a klarissza rendbe, de késobb ez megtörtént olyan formában, hogy az egyházi elöljárók (bizonyára bíboros öccse közbenjárására) a Prenestrinoi házat klarissza rendháznak ismerték el. (Egyébként a családnak több vára is volt, valószínu, hogy Margit és a klarissza közösség is a prenestrinoi várban lakott, ahol védelmet s ellátást találtak.) Betegségeit türelemmel viselte. 7 évig oldalán gennyes sebet viselt, mint isteni Jegyese szeretetének jelét, hogy hozzá a szenvedésben is hasonlóvá váljon. Utolsó órájában így imádkozott: „Köszönöm Istenem, hogy testemet gyengévé és beteggé tetted, hogy lelkemet annál inkább visszaadhassam Neked.” 1280-ban vagy 1284-ben halt meg. Sírjánál csodák történtek. Késobb IV. Honóriusz pápa (1285-87) holttestét a római Szent Szilveszter templomba vitette át, amely melletti rendházba a klarissza közösség Prenestrinoból átköltözött. Margit tiszteletét IX. Piusz pápa hagyta jóvá.
„Öleld át a szegény Krisztust! Lásd, ő megvetetté lett érted, kövesd tehát példáját, és légy te is megvetetté érette ezen a világon. Ne szűnj meg magad elé idézni, szemlélni és hő vággyal követni Jegyesedet, aki üdvösségedért megvetetté, megkínzottá lett... Ha együtt szenvedsz vele, együtt is fogsz uralkodni, ha együtt bánkódsz vele, együtt is fogsz örvendezni, ha a kereszten osztozol vele kínjaiban, a szentek fényességében fogod birtokolni az örök hajlékokat, s neved dicsőséges lesz.”

Szent Klára 2. leveléből Prágai Szent Ágneshez.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Margitot arra segítetted, hogy a gazdagságról lemondva
a szegény és szenvedő Krisztus követője legyen. Add, hogy életének példáján
épüljünk, s Jézus szenvedését hordozva testünkben, dicsőségének is részesei
lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

Átölelni a világ drámáját

Átölelni a világ drámáját 

 
Megrázhatja az emberiség egy részét az egyre szélesebb körben eluralkodó „mély szegénység”, vagyis a nyomor. Isten az embereket nem szegénységre teremtette, amelyben állandóan központi téma a nélkülözés. Maga Urunk, Jézus sem nyomorra született. Nevelőapjának komoly ipari képzettsége volt. Dolgozott. El tudta tartani családját. Amikor Jézus megszületett Betlehemben, a barlangistállóban, csak addig laktak ott, amíg a betlehemi illetőségű, de máshol élő emberek dolgukat befejezték, végeztek az összeírással. Akkor már volt üres ház. József azonnal bérelt egy ilyet, és rögtön dolgozni kezdett. Jézus nem tette gazdaggá szüleit. De amint elérte a tizenkét éves kort, Szent József mellett ő is dolgozni kezdett. Ez példaadás is volt a keresztények számára. A hagyományos kérés nemzeténél így szólt Istenhez: Se gazdagságot, se nyomort ne adj nekem, hanem csak a megélhetéshez szükségeseket biztosítsd, Uram! Assisi Szent Ferenc is a munkára építette a mozgalmát, majd erre kapott engedélyt III. Ince pápától. Megértette Jézus Krisztust, aki a mennyei Atyára bízta életét és apostolai számára is ezt az életformát szabta ideálnak: „Méltó a munkás a maga bérére”.(Lk 10,7) Ha pedig nem kapja meg az ennivalót a ferences a munkájáért, akkor mehet koldulni. A szegényeken segíteni kell, hogy állapotuk maradjon „tisztes szegénység”, sose koplalás és nyomor! Inkább emelkedjék az életnívó családja és mások javára. A közösség is ezen munkálkodjék. Akiknek pedig anyagi örökségben, vagy tehetségben több adatott, azok lássanak hozzá a világ nyomorának felszámolásához. Ezt a módszert is Jézustól tanuljuk: Semmije sem volt, és elfogadta az Őt követő jómódú asszonyok állandó segítségét. (Lk 8,1-3)

Karácsony nyolcadának 6. napja

Karácsony nyolcadának 6. napja

Jézus templomi bemutatása alkalmával a férfi, Simeon mellett megjelenik egy női személy, Anna is. Szerepe ugyanaz, mint Simeoné, tudniillik tanúskodni arról, hogy e gyermekre várt a választott nép, benne valósult meg Isten ígérete, ő a Megváltó.
Lukács evangélista beszámolója több dolgot rögzít róla, amelyek közül minden bizonnyal vallásos buzgósága a legfontosabb. Buzgóságát jelzi, hogy „nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal” (Lk 2,37). Az evangélista nem jegyzi le Anna szavait, nem tesz említést külön neki adott kinyilatkoztatásról és arról sem, hogy eltöltötte volna a Szentlélek, amely elemek Simeon esetében nagy hangsúlyt kaptak. Ehelyett buzgó imádságát, böjtölését, szolgálatát és több évtizedes hűségét emeli ki, amelyek érdemessé tették arra, hogy megláthassa a Megváltót, akire ő és nemzedéke várakozott. Újabb elemként jelenik meg, hogy az általa felismert igazságról másoknak beszélni kezd, azaz tanúságot tesz a jelenlévők előtt arról, hogy a templomba hozott újszülött gyermekben, Jézusban felismeri a Megváltót.
Bízni abban, hogy Isten ígérete valóra fog válni, hűséggel és kitartással várni a megvalósulást, buzgón imádkozni Istenhez, és a hit szemével felismerni a Megváltót - mindezt megtanulhatjuk Anna asszonytól.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Születéseddel az isteni szeretet jött el emberi világunkba. Legyen minden család a szeretet otthona! Legyen minden család az élő Isten otthona! Legyen minden család az élő hit otthona! Urunk, jelenléted teremtse meg a szeretetet és a békét minden családban, hogy a családtagok egymást segítve és felelősséggel teljesítsék hivatásukat! Segítsd a keresztény családokat, hogy tanúságot tegyenek a világban a szerelem, a szeretet, a házasság és a család szépségéről! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet! 

Mi játszódhat le ekkor Isten benső életében?

Mi játszódhat le ekkor Isten benső életében? 

 
Mondhatja, szeretetből szeretetre teremtettem az embert. Megbántott engem és bántja egymást is. Fiaskót vallottam jóságommal. A tékozló fiúról mondott példázatban mintázza Jézus ezt a hangulatot. Mi pedig ismerhetjük ezer példából olyan családok életéből, ahol a szülők jól nevelték gyermekeiket, előkészítették őket az életre, boldogságra esélyes házasságra, mégis mintha a feje tetejére állt volna minden. A szülők vigasztalhatatlanok: hol rontottuk el? Isten hiába vár az első megrettenést követő szívbéli bánatra. A Bibliában egy szó sem esik arról, hogy az ember bocsánatot kért volna. Maga kezdeményezi a bocsánatot a kígyónak címzett szavakkal: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: O széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod" (15) Ez minden hívő olvasatában azt jelenti: Elküldöm a Megváltót. Van azonban itt egy ki nem mondott mozzanat: a Megváltó széttiporja a kígyó fejét, vagyis az ördög hatalmát, de nem mond semmit arról, hogy hogyan és milyen áron. Mert a megváltás, kiváltás, az megfizetést jelent. Ki fizet és mivel? Mi már tudjuk a választ: az Isten Fia fizet a halálig szóló engedelmességével. A bűn ugyanis mindig engedetlenség. A megváltás ennek ellenkezője kell legyen: mindvégig tartó engedelmesség. Az Atya Fiára néz ekkor: Látod? A sértés parttalan, mérhetetlenül nagy. Kárhozatot érdemel. Az ember nem tudja soha jóvá  tenni a vétkét. „Az ember nem válthatja meg magát, senki sem adhat váltságdíjat magáért. Igen drága lelkének váltsága: soha meg nem fizetheti, hogy örökké éljen és ne jusson az enyészetre" (Zsolt 49, 8-9) Csak mi tudunk segíteni rajtuk. Ha megtestesülsz, és lesz emberi akaratod, és azzal is elfogadod a halálig tartó engedelmességet, Te meg tudod fizetni váltságdíjukat helyettük, a nevükben. Számodra ez majd szörnyű szenvedést jelent, de én veled leszek, és benned én magam is szenvedni fogok. Jézus erről már a földön, szenvedésre készen így tanít: „íme, eljön az óra, sőt már itt is van, amikor elszéledtek, mindenki az otthonába, engem pedig magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességtek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot" (Jn 16, 32-33)

Ferenc pápa üzenete a Taizéi Találkozóra: Nyissátok meg a szabadság útjait!

Ferenc pápa üzenetet küldött annak a több ezer fiatalnak, akik december 29. és január 2. között Prágában gyűlnek össze a Taizéi Közösség hagyományos év végi találkozójára.

Legyetek a föld sója egy olyan világban, amelynek újra rá kell találnia Isten „ízére” – ezt kívánja Ferenc pápa a mintegy 30 000 fiatalnak, akik december 29-én Prágába érkeztek a találkozóra.

A vértanúk emlékezete, képzelőerő, az evangélium hirdetése: ezt kéri a pápa a harmincezer fiataltól, akik a cseh fővárosban tartózkodnak a Bizalom Zarándokútjának 37. állomásán. A hagyományos év végi találkozón a földrész ifjúsága ad egymásnak találkozót, hogy együtt imádkozzanak és meghallgassák egymást. Szentlelkén keresztül, Krisztus adománya révén a föld sója lehettek, mert így akarja visszaadni a világnak valódi ízét, fölfedezve az Istennel és a testvérekkel való szeretetközösség szépségét – írja üzenetében a pápa.

A szabadság útja

1990-ben, mikor a berlini fal romjai még a földet borították, a Taizéi Közösség az akkori Csehszlovákiában tartotta összejövetelét. 25 évvel később, amikor a Cseh Köztársaság a demokrácia visszaállításának negyedszázados évfordulóját ünnepli, emlékezzetek meg imáitokban a vértanúkról, akik megmutatták hitüket. Emlékezzetek meg azokról a jóakaratú férfiakról és nőkről, akik önzetlenül felajánlva magukat, olykor nagy szenvedések árán lehetővé tették, hogy országuk visszatérjen a szabadság útjára – kéri üzenetében a pápa.

Találékony vándorok

Jézus életét magunkba fogadni mindig együtt jár azzal, hogy tanúskodunk róla másoknak. A pápa bízik a taizéi fiatalok képzelőerejében és találékonyságában, amellyel az evangélium örömét hirdethetik és befogadhatják a különböző országokban. Az Evangelii Gaudium kezdetű buzdítását idézve Ferenc pápa a fiatalokat a hit vándorainak nevezi, akik boldogan viszik el Jézust minden utcába, minden térre, a föld minden sarkába. Utalva novemberi törökországi látogatására, a Szentatya kitér a taizéi találkozó ökumenikus jellegére: éppen azok az ortodoxok, katolikusok és protestánsok, akikkel találkoztok a nemzetközi taizéi összejöveteleken kérik tőlünk, hogy lépjünk előre a teljes szeretetközösség útján.

 

APAMEAI SZENT MARCELL

Szent Marcell atya

Szentünk a szíriai Apameából származott, nemes és gazdag szülőktől. Fiatal korában elvesztette szüleit. Először Nagy Antiochiába ment, hogy ott tanulmányokkal foglalkozzon. Azonban a belső, lelki tudományokkal is akart foglalkozni. Elosztotta minden örökségét, aztán Efezusba ment, és ott istenfélő férfiaktól tanult. Utána Konstantinápolyba ment, és ott belépett a nem-alvó szerzetesek kolostorába. Mivel éjjel-nappal, megszakítás nélkül végezték Isten dicséretét, felváltva, azért nevezték őket nem-alvóknak. Szent életének és csodáinak híre messzire elterjedt. Szent élete miatt a kolostor elöljárójának is megválasztották. Hatvan év szerzetesi élet után 486 körül halt meg békében.