BOLDOG MÁRIA MARGIT CAIANI

BOLDOG MÁRIA MARGIT CAIANI

 szuz, III. r., rendalapító 

(1863-1921)

Toszkána tartomány egy falujában, Podioban született: Mária Anna Róza névre keresztelték. Eleven természetu, értelmes leány. Iskolái elvégzése után a 224 *Kajáni házimunkákkal van segítségére övéinek. Beteg bátyját évekig ápolja. Apja, anyja halála után 30 éves korában belép a bencésekhez, egy hónap múlva azonban eltávozik, mert úgy látja, neki más a hivatása. Oktatni kezdi faluja gyermekeit, akik számára egy társával iskolát nyit. Néhány társával közös életet kezd és ebbol a kis közösségbol no ki a Ferences III. Rendi Legkisebb Novérek Jézus Szívérol nevezett kongregációja, mely önmaga megszentelése mellett apostolkodással, gyermekek oktatásával foglalkozik. 1900-ban ideiglenesen jóváhagyják konstitúciójukat. A következo évben öltik magukra a szerzetesi ruhát s fonöknové Margitot választják. 1915-tol haláláig o az általános fonökno. A jelentkezoket csak alapos válogatás után fogadta be. „Nem az a fontos, hogy mennyien vagyunk - vallotta -, hanem hogy akik megmaradnak, alapos képzést nyerjenek s Jézus Szíve szerinti novérek legyenek.” Szelídséggel, alázattal, anyai szeretettel vezette a rábízottakat. Az igazi szeretetre nevelte oket s a „vadállatnak”, a rendetlen önszeretetnek legyozésére. Kiengesztelodo és szolgáló novéreket akart. A feddésnél mérsékelt volt, nem mulasztotta el a dicséretet sem. „A dicsoség Istené - mondta, a munka a mienk.” A betegek: a mi kincseink. Nem oltotta el a füstölgo mécsbelet... Mint hasonló esetben, neki is sok kellemetlenséget kellett elviselnie elöljárók, papi tanácsadók s a novérek részérol; vádakat, rágalmakat viselt el, de közben nem veszítette el lelki békéjét s bizalmát Istenben. Imádkozott és imára buzdított különösen a papságért. Betegeknél sokszor éjszakán át virrasztott, gondja volt arra, hogy felkészítse oket a szentségek felvételére. A szegényeknek naponta osztott élelmet, jó tanáccsal látta el a hozzá fordulókat, asszonyokat. Isten akarata a legfobb törvény volt számára. Gondja volt az istentisztelet, zsolozsma, egyházi ének méltó kultuszára. 1921. aug. 8-án hunyta le szemét. Ekkor 21 házban mintegy kétszáz volt a novérek száma. Életszentsége híre halála után sem csökkent; II. János Pál pápa 1989-ben avatta boldoggá.

Boldog Mária Margit tanítása az engedelmességrol:

„Kedves leányaim! Mindenekelott az engedelmességet ajánlom nektek, mely az igazi szerzetes erénye. Gyakoroljátok nemcsak nagy dolgokban, hanem a kicsiny és közömbös dolgokban is. Szokjatok hozzá, hogy készséggel engedelmeskedjetek és sohase kételkedjetek, jó-e, jogos-e a parancs.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Margitot, Jézus Szíve tisztelojét a Szent Szív kultuszának elmélyítésére és az ifjúság nevelésére új szerzetes társaság alapítására indítottad, add, hogy erényes életét kövessük itt a földön s egykor az örök boldogságban társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

A kegyelem 3.

A kegyelem

A kegyelem a megváltás titka. Ingyenes adomány, valóban ajándék. A mi Urunk, Jézus Krisztus megváltó halálából eredeztethető. Ő adja azoknak, akik vele és általa szolgálják a megváltás nagy művét. Erről beszél Szent Pál apostol: „Kérlek tehát benneteket testvérek, Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a jó, neki kedves és tökéletes. Azt mondom ugyanis mindegyikteknek a nekem adott kegyelemnél fogva, hogy senki sem gondoljon magáról kelleténél többet, hanem józanul gondolkodjék, mindenki a hit mértéke szerint, amelyet Isten juttatott neki. Amint ugyanis egy testben sok testrészünk van, s nem ugyanaz a rendeltetése minden testrésznek, ugyanúgy vagyunk sokan egy test Krisztusban; egyenként pedig egymásnak tagjai. Különböző adományaink vannak a nekünk adott kegyelemnek megfelelően: ha prófétaság, akkor gyakoroljuk a hit mértéke szerint; ha szolgálat, akkor fáradozzunk a szolgálatban; ha valaki tanít, tanítson; aki buzdít, buzdítson; aki adakozik, tegye egyszerűségben; aki elöljáró, buzgóságban; aki irgalmasságot gyakorol, vidámságban” (Róm 12,1-8)„Készséges akarattal szolgáljatok, mintha az Úrnak tennétek, s nem embereknek! Tudjátok, hogy mindenki, aki valami jót tesz, annak jutalmát megkapja majd az Úrtól, akár szolga, akár szabad”. (Ef 6,7-8) nemcsak az egyes híveknek osztja szabad akarata szerint a titokzatos Test céljainak megfelelően a kegyelmeket az Úr, hanem népek is az Ő akarata szerint részesülnek különféle kegyelmekben az egész Egyház javára. „Tudtotokra adjuk, testvérek, Isten kegyelmét, amelyet Makedónia egyházai kaptak, hogy a nyomorúság sok megpróbáltatása között bőséges lett az örömük, és igen nagy szegénységükből megszületett jószívűségük túláradó gazdagsága. Mert tanúskodom róla, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is adakoztak, és kérvén kérve igyekeztek meggyőzni minket, hogy részük lehessen a jótékonyságban és a szentek javára végzett szolgálatban” (2Kor 8,1-4) Szent Pál filippi hívei az apostolság kegyelmét kapták: „Illő is hogy így gondolkozzam mindnyájatokról, mert szívembe zártalak titeket,akik a bilincseimben,valamint az evangélium védelmezésében és megerősítésében mindannyian részesei vagytok a nekem juttatott kegyelemnek.” (Fil 1,7) Az apostol ugyanezt a részesedést ajánlja tanítványának, Timóteusnak is. Különböző karizmákban megvalósul az isteni kiválasztás:„Pál, Jézus Krisztus szolgája, meghívott apostol, akit Isten kiválasztott evangéliuma számára,- amelyet Isten előre megígért a szent iratokban prófétái által Fiáról, Jézus Krisztusról, aki által kegyelmet és apostoli megbízást kaptunk minden néphez” (Róm 1,1-3.5) „Mikor azonban úgy tetszett Istennek, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem őt a pogányok között, egyáltalán nem törődtem testtel és vérrel” (Gal 1,15-16)„Bizonyára hallottátok, hogy Istennek milyen Kegyelmi adományában részesültem a ti javatokra”. (Ef 3,2) Ez az isteni kiválasztás sajátos munkára szól és szentel fel: „Isten nekem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem; más pedig arra épít. De mindenki ügyeljen, hogyan épít rá” (1Kor 3,10) „Mert aki erőt adott Péternek a körülmetéltek apostolságára, nekem is erőt adott a pogányok között, és amikor megismerték a nekem adott kegyelmet, Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek, az egység jeléül jobbot nyújtottak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között apostolkodjunk, ők pedig a körülmetéltek között”(Gal 2,8-9)

Edit Stein: Szent Teréz Benedikta

Edit Stein: Szent Teréz Benedikta

„Miután megvilágosodtatok, a szenvedés kemény küzdelmét álltátok ki”

Edit Stein a múlt században élt. Zsidó családból származott. Ismerte ősei hitét, az Ószövetség kinyilatkoztatásait. Sok mindent tudott, ami Isten titokvilágából megismerhető volt, ami a pogányok babonáihoz, képzelgéseihez mérten csodálatosan tiszta, magasrendű hitet jelentett. Még a pogány filozófusok magasröptű eszmélkedéseit is messze fölülmúlta a zsidók ősi hite. De nem volt igazán boldogító tudás, mert az Írás az eljövendő Messiásban mutatja meg a beteljesülést. Márpedig az ószövetségi választott nép úgy vallja, hogy a Messiás nem jött el, tehát a várakozás gyötrelmeit élik át. Edit Stein gondolkodó, filozofikus alkat volt. Nem az emberi okoskodás tette naggyá, hanem az Újszövetség kinyilatkoztatása, a Szentháromság titkának ismerete, és a második isteni Személy, a Fiú megtestesülése, s az értük vállalt szenvedése és halála. Csodálatos megvilágosodás volt számára, hogy az Ószövetség valóban Jézusról szól. Így keresztelkedett meg és lett katolikus keresztény, majd karmelita apáca. A megvilágosodás után következett a szenvedés. A keresztény Európa egy része istentelen és embertelen lett. Hazug önimádók és fajimádók, vagy éppenséggel a másik oldalon társadalmi osztály-imádók nyúzták, szenvedtették és ölték az istenes és emberséges embereket. Így lett ő is ennek, gonoszságnak áldozata. Imádkozzunk hozzá, mint Európa társvédőszentjéhez, hogy segítsen megvilágosulni az elbutított tömegeket, hogy ne legyen többé másokat szenvedtető gonoszság a földön.

PASSAUI SZENT ALTMANN

PASSAUI SZENT ALTMANN

 püspök
*Vesztfália, 1015 körül. +Zeiselmauer, 1091. augusztus 8. 

Az invesztitúraharc 1075-ben Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) és IV. Henrik király (1056--1106) közt igazi drámai hévvel lángolt fel, mert egyikük sem akart engedni, és eleinte valójában mindkét félnek igaza volt. E végső elszántsággal vívott egyházpolitikai küzdelem 1122-ben a wormsi békekötéssel (konkordátummal) ért véget. Fő dolgokban a pápaság győzelmére tett pecsétet.

Azoknak az időknek német egyházfejedelmei közül alig képviselte még valaki olyan határozottan és harciassággal a pápaság és a reform ügyét, alig volt még valaki, aki olyan meggyőződéssel és rendíthetetlenül szállt volna síkra a reformcélokért, és senki más nem lett annyira veszedelmes IV. Henrik német királyra, mint Altmann püspök. Éveken át volt Németország pápával érző köreinek szüntelenül tevékeny és tekintélyes vezére. A tizenegyedik évszázad egyetlen más német püspökének sem hozott azonban olyan szenvedéssel teli sorsot az invesztitúraharc, mint neki: éveken át kerülnie kellett a püspöki székhelyét, és végül idegenben kellett meghalnia is.

Altmann életrajzát kereken ötven évvel a halála után Göttweig (Alsó- Ausztria) kolostorának egy szerzetese írta meg; nem történelmi tudósítás ez, hanem építő célzattal készült mű. Altmann származásáról és fiatal éveiről egyáltalán nem sokat közöl. Valószínűleg 1010 és 1020 közt, egy vesztfáliai nemes nemzetségből származott, és az akkor igen tekintélyes paderborni dómiskolában tanult, s miután pappá szentelték, kanonok és csakhamar a dómiskola vezetője lett. Évek teltek el, amikor egy napon III. Henrik császár (1039--1056) elé rendelték. A császár a híres aacheni székesegyház mellett működő társaskáptalan prépostjává, egyben pedig a királyi várkápolna káplánjává léptette elő. Ezzel bejutott a kiválasztottaknak abba a körébe, amelyből a középkor folyamán általában kikerültek a német püspökök. A császár korai halála után -- csupán harminckilenc éves volt -- pártfogójára talált Ágnesben, a császár özvegyében, aki néhány évig a trónon következő, még gyermek korú IV. Henrik (1056--1106) helyett a birodalom ügyeit intézte. 1058- ban Ágnes császárné Judit nevű leányát eljegyezte Salamon magyar király. A kíséretében lévő Altmann akkor járt először Passauban.

Mintegy hat évvel később látta ismét a püspöki várost, mert 1064-ben csatlakozott egy, a mainzi érsek által vezetett szentföldi zarándoklathoz. Ennek sok résztvevője nem tért többé vissza, Altmann azonban szerencsésen kiállta a vállalkozás minden veszedelmét. Útitársaival együtt hazatértében már Magyarországra ért, amikor megkapta a hírt Passau püspökévé történt választásáról. Ott ugyanis 1065. május 17-én Eigilbert püspök, egykor hasonlóképpen Ágnes császárné udvari káplánja, húszéves kormányzás (1045--1065) után meghalt. A dóm káptalanjának és Passau városának küldöttei a halálhírrel együtt elvitték az elhunyt gyűrűjét és botját a császári udvarba. A császár özvegyének közvetítésére hűséges udvari káplánját, Altmannt ,,mint mindenek közül a legalkalmasabbat és legjóságosabbat'', ahogy az említett életrajz mondja, utódjává rendelték. A jeruzsálemi zarándok visszatérésének és Magyarországra érkezésének híre már eljutott Németországba. ,,Haladéktalanul -- olvasható életrajzának ötödik fejezetében -- tekintélyes férfiakat küldtek eléje Pannóniába (Magyarországra), hogy kezébe adják a pásztorbotot és a püspöki gyűrűt, és illő tisztelettel a számára Istentől készített püspöki székhelyére kísérjék. Megérkezésekor (Passauban) mindkét nembeli hatalmas tömeg áramlott eléje, és nagy örömmel fogadta a kiválasztottat.'' Salzburgban azután Boldog Gebhard érsek (1060--1088), gyermek- és tanulókori barátja püspökké szentelte, majd Passau egész lakosságának ujjongása közben beiktatták.

Passau püspökségében a helyzet akkoriban, mint egyébként a német országokban mindenütt, egyáltalán nem volt örvendetes. A templomokat és kápolnákat nagyrészt még fából emelték, a papok erkölcse kevéssé volt példamutató, képzettségük pedig nagyon hiányos. A cölibátust alig vették figyelembe. Nem sokkal volt jobb a helyzet a kolostorokban sem. A laikus nép körében elterjedt a babona, s alig élt a vallási buzgóság. Az új főpásztorra sok munka várt. A megújulási mozgalom eszméi lelkesítették, s kezdettől fogva szilárd elhatározást tanúsított, hogy megvalósítsa azokat Passauban is. A klérus erkölcsi és képzettségbeli felemelésére lelki mintaintézeteket hozott létre. Így 1067-ben a város falai mellett egy Szent Miklósról elnevezett kolostort alapított, és ágostonos kanonokokat telepített oda, akik kolostori életközösséget képeztek, de a régi kolostorok tagjainál többet törődtek a világiak lelki gondozásával. Ezt csakhamar követte a Welf bajor herceg által létesített és a felső-bajorországi Rottenbuch Szent Miklós kolostorából történt alapítás. Messzire terjedő egyházmegyéjének keleti része számára Altmann 1083-ban megkezdte Göttweig ágostonos kolostorának alapítását Alsó-Ausztriában, Sankt Pöltentől északra, a Duna jobb partján. Ahogy a Szent Miklós kolostornak Passau és környéke számára, úgy Göttweignek Ausztria számára a szerzetesi-lelkipásztori megújulás központjává kellett válnia. Altmann érdeme tehát, hogy az új kanonokrend, amely végezetül még a 11. század vége előtt az ágostonos regulát vette át és ezért ezt követően ágostonos kanonokrendnek nevezték, az 1100 körüli időkben és a 12. század első felében Bajorország és Ausztria egyházi életében vezetővé vált.

Úgy látszik, hogy Vesztfáliában, ahonnan származott, akkoriban jobban előrehaladott volt a kőtemplomok építése, mint Bajorországban. Amikor és ahol csak lehetett, a püspök ezt szorgalmazta Passau egyházmegyéjében is, és a templomok építése után gondoskodott az istentisztelet eszközeiről.

Egy évtizede végezte már Altmann főpásztori teendőit példamutató buzgósággal és ritka tetterővel, amikor sikert ígérő reformművét hirtelen megtörte a teljes hévvel feléledő invesztitúraharc. Még ki tudta hirdetni a laikus invesztitúrának, a papok nősülésének és a simóniának VII. Gergely által az 1075. évi római nagyböjti zsinaton kibocsátott tilalmát. Amikor azonban decemberben a dóm és a püspökség védőszentje, Szent István napján a pápai utasításokat ismét szigorúan felidézte, a klérus nős tagjai rá akartak támadni, a jelenlevő világi nagyságok azonban visszatartották őket. Altmann helyzete csakhamar még nehezebbre fordult. 1075 decemberében a pápa az ifjú Henrik királyt kiközösítéssel és letétellel fenyegette meg, ha továbbra is ragaszkodik a laikus invesztitúrához. A király erre felháborodással telve 1076 januárjában birodalmi zsinatot hívott össze Wormsba. Itt szenvedélyes felindultsággal elhatározták VII. Gergely letételét. Ennek az lett a következménye, hogy a pápa az 1076. évi nagyböjti zsinaton kiközösítette a királyt. Altmann, aki vélhetően nem volt Wormsban, azonnal nyíltan a pápa oldalára állott, és félelem nélkül kihirdettette a püspökségben a királynak és minden párthívének kiközösítését. Ekkor felkelt ellene saját dómjának prépostja, a bajor főnemesi származású Eigilbert, a dómiskola vezetője, és makacsul védelmezte a király ügyét, akinek tábora csakhamar győzött is Passau területén.

Ebben az időben történhetett, hogy Altmann püspököt az aquilejai Sigehard pátriárkával együtt VII. Gergely Németország pápai legátusává nevezte ki azzal a feladattal, hogy a király híveit a pápa iránti engedelmességre késztessék, és engedelmességük esetén az egyházi büntetéstől mentesítsék őket. Altmann fáradozása nem maradt sikertelen, egyúttal Henrik helyzete láthatóan kedvezőtlenebbre fordult. A világi fejedelmek egy része már trónfosztásán munkálkodott. A Triburban 1076 őszén tartott birodalmi gyűlésen olyannyira sikerült Altmannak a Rajna túlsó partján, Oppenheimben tartózkodó királyt megindítania, hogy visszavonta a pápa letételét, s megígérte, hogy bűnbánatot fog tartani és elégtételt nyújt. Ezt persze nem azért tette Henrik, mintha a lelkülete megváltozott volna, hanem csupán azért, hogy megelőzze egy ellenkirály fenyegető fellépését. A legátus sikere arra késztetett több kiközösített püspököt, apátot és más egyházi személyt, hogy kiengesztelődjön a pápával. Henrik Itáliába indult, hogy találkozzék és kiengesztelődjön a pápával. 1077 januárjában Canossa várában történt a találkozás, mely azzal végződött, hogy Gergely feloldotta a kiközösítés alól Henriket. Ellenfelei 1077. március 15-én mégis Forchheimbe siettek (megjelent Altmann is), s ellenkirályt választottak Rudolf sváb herceg személyében. Ő azonban egyedül nem tudott felülkerekedni, úgyhogy Henrik lassanként ismét meghódította a déli német területeket, bevonult Bajorországba, majd Passauba is, hogy legkeményebb és legveszedelmesebb ellenfelét, Altmann püspököt, a német püspöki kar tagját ártalmatlanná tegye. A püspök azonban Rudolf ellenkirály védelme alatt idejében kitért előle, és Szászországba menekült a király elleni ellenállás fő seregéhez. Passauba, amelyben azontúl a király pártja uralkodott, nem tudott többé visszatérni. Végül sikerült kalandos úton Rómába menekülnie, ott az 1079. évi nagyböjti zsinaton megjelent, és beható tudósítást adott a németországi állapotokról. A pápa olyan nagyra értékelte tevékenységét, hogy amikor le akart mondani passaui püspökségéről, nemcsak megerősítette hivatalában, hanem Németország apostoli legátusává tette.

Eközben Henrik királyt, mivel fennhéjázóan követelte a pápától az ellenkirály kiközösítését, ám egyáltalán nem vette figyelembe a laikus invesztitúra tilalmát, az 1080. évi nagyböjti zsinaton másodszor is egyházi átokkal sújtották. Erre azzal válaszolt, hogy a pártján álló püspökök brixeni zsinatán Gergelyt letétette, és a ravennai Wibert püspököt ellenpápává (III. Kelemen) választatta. Altmann azonban a Svábföldre utazott, hogy mint pápai legátus Konstanzban beiktasson egy új püspököt, és Boldog Vilmos hirsaui reformapáttal (lásd: 343. o.) együttműködve híveket szerezzen Gergely pártjának. Amikor pedig Henrik 1081-ben megtorló hadjáratot indított Róma ellen, sikerült püspökségének keleti részére visszatérnie, s ott a pápának ismét megnyert II. Lipót őrgróf (1075--1095) védelme alatt a passaui egyházmegyének legalább a keleti felén az igazgatást ismét tartósan átvennie. Megújult buzgósággal folytatta megszakadt munkáját. Az is alig zavarta meg ebben, hogy Henrik király a mainzi zsinaton Gebhard salzburgi érsekkel és néhány más püspökkel együtt letette székéről. A két ellenpüspök, akiket Henrik egymás után iktatott be Passauban, nem ért el sok sikert.

VII. Gergely két utóda, III. Viktor (1086--1087) és II. Orbán (1088-- 1099) pápa alatt is ellátta Altmann a legátusi hivatalt, amely persze egyre inkább Németország délkeleti részére korlátozódott. Egy évvel a halála előtt, 1090-ben még egyszer kapott egy megtisztelő megbízatást: az új salzburgi érseknek, Boldog Tiemónak (1040 körül--1101/2) kellett a pápa nevében ünnepélyesen átadnia a palliumot, a metropolita liturgikus hivatali jelvényét. Altmann 1091. augusztus 8-án halt meg Zeiselmauerban, a Bécs mellett fekvő régi passaui birtokon. Ausztriába való visszatérése után (1081) ott volt a püspöki rezidenciája, amikor nem Göttweigben, kedves kolostorában tartózkodott.

Holttestét Göttweigbe szállították, s ott Tiemo érsek temette el a klérus és a nép nagyszámú részvételével. Még ma is ott nyugszanak hamvai. Korának legmagasabb képzettségével rendelkező, nagy tehetségű, vállalkozó kedvű és ügyes ember volt; mély vallásosság hatotta át, és osztatlanul átadta magát az egyházi reformok és a pápaság eszméjének szolgálatára; sohasem ingadozott meggyőződésében vagy magatartásában, szilárdan tudott állni a nehéz harc veszedelmeiben is. Emlékét nagy tisztelettel őrizték meg évszázadokon át és már halála után az első évtizedekben szentként tisztelték Ausztriában. Kultuszát a passaui, linzi és Sankt Pölten-i egyházmegyének hivatalosan a 19. században engedélyezték.

Kegyelem 2.

A kegyelem fogalma és fajai

Kegyelemnek mondja a Biblia Isten jóakaratát, segítőkészségét (favordivinus, benevolentia Dei); ennek megfelelő magatartását és tetteit (opera Dei), és ebből fakadó ingyenes adományait (dona Dei) TÁGABB ÉRTELEMBE már a világ teremtése is kegyelem, hiszen a teremtés indítéka Istennek a maga boldogságát megosztani kívánó szeretete volt Még inkább kegyelem az isteni gondviselés, vagyis az állandói isteni tevékenység, amely a világ immanens erőit úgy irányítja, hogy a végső beteljesedés napján megvalósuljon Isten dicsősége és a jóakaratú emberek teljes boldogsága (1Kor 15,24-28). Mindezeket régebben természetes kegyelemnek mondták, és szembe állították a természetfeletti vagy szűkebb értelemben vett kegyelemmel. SZŰKEBB ÉRTELEMBE vett kegyelmen értjük Istennek az egyes ember és az egész emberiség történetébe való különleges belenyúlásait, amelyek arra irányulnak, hogy az embereket már itt a földön Isten életének részeseivé tegyék. A régmúltban ez főképpen szövetségkötések (Noé, Ábrahám, Mózes) formájában és próféták küldésével történt. Az ilyen szövetségeknek és prófétai üzeneteknek betetőzése a Krisztusban megkötött, újszövetség (Mt 26, 28), amely a jelen üdvrendben a kegyelmek legnagyobbika (Róm 5, 8).

Évközi 18 hét péntek

Évközi 18 hét péntek

Náh 1, 14; 2, 2; 3, 1-3. 6-7; Mt 16, 24-28

„Rólad, pedig ezt parancsolja az Úr: Nevednek ne támadjon többé utódja!”

A két zsidó állam nem volt szoros szövetségen, mert az északi Izrael királyai féltek alattvalóik jeruzsálemi zarándoklataitól. Úgy ítélték meg, hogy ha évente háromszor elzarándokolnak a jeruzsálemi templomba ünnepelni, akkor előbb-utóbb összebarátkoznak Júda és Benjamin törzsével, és őket elhagyva visszaállítják Dávid király egységes királyságát. Ezért építettek két bálványtemplomot Izrael területén, és oda rendelték az istenkeresőket imádkozni. Ez az erős bálványozás majdnem teljesen kiszorította Jahveh imádását és ismeretét. Ez ellen a gondolkodás ellen harcol Illés próféta más prófétákkal együtt. A VIII. században azonban betelt Izrael gonoszsága. Isten elhatározza súlyos büntetését, 722-ben megszünteti önállóságát, Asszíria a végrehajtó. A déli országban, Júdeában is egyre inkább teret nyer a bálványozás. Ott 739-701 között Izajás próféta működik, akit nagyon gazdag megváltói jövendölése miatt az Ószövetség evangélistájának is szoktak nevezni. De halála után a hagyomány szerint kötéllel fűrészelték ketté, fél évszázadon át nem ismerünk Júdeában működő prófétát. Mintha Isten úgy rendelkezett volna, hogy Izrael teljes felszámolása elég figyelmeztetés volt Júdának, hogy térjenek meg a bálványozásból, mert isten büntetése őket is eléri. 650-600 között, ahogy Isten előre látta, az utolsó évtizedeket élte át szabadon Júda királysága, Isten négy prófétát is küldött egyre súlyosabb fenyegetéssel. Közülük ketten, Szofóniás és az ifjú Jeremiás Jeruzsálem halálos ítéletét hirdetik. Náhum és Habakuk viszont az idegenek ellen hirdetik Isten üzeneteit. Ma Náhum prófétától olvastatott az Anyaszentegyház néhány sort. Izrael államban Isten ítéletének végrehajtója Asszíria volt. Ennek fővárosa, Ninive, és királya, Szennacherib kapott utasítást a fenyítés végrehajtására. A rombolást, a nép rabszíjra fűzését viszont Isten túl kemény eljárásnak minősítette: az ostor a kelleténél durvábban csattogott. Náhum ezért mond elmarasztaló ítéletet Ninive ellen: „Rólad pedig ezt parancsolja az Úr: Nevednek ne támadjon többé utódja! Isteneid házából kiirtom a faragott és az öntött bálványokat, elkészítem sírodat, mert becstelen vagy!Felvonul előtted, aki szétszór téged, aki ostrom alá veszi ostromműveidet; Lesd csak az utat, tedd erőssé derekadat. Szedd össze minden erődet! Jaj neked, vérnek városa, te egészen hazug; telve vagy fosztogatással, és nem távozik tőled a rablás. Csattog az ostor, dübörög a robogó kerék, zihál a ló, száguld a szekér, közelednek a lovasok, csillog a kard, villog a lándzsa, tömérdek a sebesült, rengeteg a halott. Utálatosságot halmozok rád, gyalázattal illetlek, és pellengérre állítlak. Olyan leszel, hogy mindenki, aki lát, visszatántorodik tőled és így szól: Elpusztult Ninive! Ki sajnálja? Hol is találhatnék olyanokat, akik részvéttel vannak irántad?” (1, 14; 2, 2; 3, 1-3. 6-7) Ninivét egy új nagyhatalom, Babilon fogja így legyőzni. Ő ekkor tájt még sarcolja Júdát, majd tönkreveri.

THIENEI SZENT KAJETÁN

THIENEI SZENT KAJETÁN

*Vicenza, 1480. október +Nápoly, 1547. augusztus 7.

Thienei Kajetán (Gaetano da Thiene) az itáliai egyház egyik legvonzóbb alakja a reneszánsz korszakban. A 15--16. század fordulóján élt, és csendesen, de szívós kitartással fáradozott azért, hogy Közép- és Észak-Itália városaiban újra meghonosítsa az evangéliumi szellemet.

Tevékenysége nagyon széles körű volt: laikusok számára szervezte meg az Isteni Szeretet Társulatát, betegek javára alapította a Gyógyíthatatlanok Kórházát, és megújította a szerzetességet azáltal, hogy különböző férfi és női társulatokat hívott létre, és megalapította az első újkori, új szellemű szerzetesrendet, a Reguláris Klerikusok, vagy más néven Theatinusok rendjét.

Kajetán 1480 októberében született a Velencei Köztársaság területén fekvő Vicenzában. Atyja, Thienei Gáspár gróf, aki jogász és katona volt, s egy háborúban hadvezérként is szerepelt, korán meghalt. Édesanyja, Portói Mária grófnő nevelte két fiát. Kajetán gyakran felkereste a Santa Corona nevű domonkos templomot, amelyben a családnak külön kápolnája volt. Innen ered Kajetán szoros kapcsolata a domonkosokkal, s ezért választotta gyóntatójául Gian Battista Carioni cremonai domonkost. Carioni a megújuló itáliai egyház egyik vezéralakja a trienti zsinat előtti korszakban. Ő tanácsolta később Kajetánnak a reguláris klerikusok rendjének alapítását, s ugyancsak ő segítette a másik rendalapítót, Zaccaria Szent Antalt a barnabiták alapításában. Ez a két rend kísérelte meg az ellanyhult vallásos buzgóság felélesztését.

Kajetán ifjúkoráról nem sokat tudunk azon kívül, hogy a páduai egyetemen tanult, és mindkét jog doktora lett. A szünidőket a család rampazzói birtokán töltötte, ahol kápolnát emelt Szent Mária Magdolna tiszteletére. Néhány év múlva Rómában találjuk, ahol a pápai kancellárián iratok szerkesztésével foglalkozott. Ezek az évek jelentették a római reneszánsz virágkorát. II. Gyula és X. Leó pápa maga köré gyűjtötte a leghíresebb művészeket: festőket, építészeket, szobrászokat, költőket, írókat. Raffaello ekkor festette az Apostoli Signatura termeiben csodálatos freskóit, s Kajetán e termekben hivatalánál fogva sokszor megfordult. Róma egész Európa kulturális életének központjává fejlődött. A jámborság és a vallásosság területén azonban már közel sem volt rózsás a helyzet. Az emberek arról beszéltek, hogy az Egyházban -- a főben és tagokban egyaránt -- megújulásra van szükség. Össze is gyűlt az V. lateráni zsinat (1512-- 1517), de határozatai csak holt betűk maradtak. Egy Rómában élő spanyol ezt az észrevételt tette: ,,olcsón árulják itt a tettek nélküli szavakat!'' És a városnak -- amelyről Kajetán azt mondta: ,,egykor szent város volt, most pedig maga a Babilon'' -- szembe kellett néznie a protestáns reformációval.

Néhány 1517--1521 között kelt levél, melyeket Kajetán egy észak- itáliai apácának, Laura Mignaninak írt, hírt ad tevékenységéről és belső világáról. Szabad idejében egy papokból és laikusokból álló egyesületbe járt, amely az Isteni Szeretet Testvérülete nevet viselte. Tagjai között volt több, a pápai kúriában dolgozó pap és püspök is, németek, spanyolok, angolszászok egyaránt. Céljuk az volt, hogy a szívekben ,,elültessék az isten iránti szeretet magvát, és felneveljék e magot''. Pontos szabályzatuk volt, amely bizonyos imádságokat, misehallgatást, havonkénti áldozást és beteglátogatásokat kívánt meg a tagoktól. A társulat védőszentjéül az aszkéziséről híres és bibliafordítása miatt a humanisták előtt is nagy tiszteletben álló Szent Jeromost választották.

Éppen Szent Jeromos napján szentelték pappá Kajetánt 1517-ben, amikor már elmúlt harminchét éves. A következő évben édesanyja betegsége miatt vissza kellett térnie Vicenzába, de ott is minden erejét az említett társulat szolgálatába állította. Azt szokta mondani: ,,A felebarátodban mindig a keresztutat járó Jézus álljon a szemed előtt'', és maga is eszerint cselekedett. Korábban Rómában a szifiliszes betegek San Giacomo in Augusta kórházában tevékenykedett, Vicenzában is egy kórházzal kapcsolatban szervezte meg a Szent Jeromos Testvérületet. Veronában is volt egy társulat, amellyel kapcsolatban állt, s amikor édesanyja meghalt, áttelepült Velencébe, ahol 1522-ben egy új kórházat nyitott.

Kajetán ekkor életének nagyon kritikus pontjához érkezett. Szigorú vizsgálat alá vette egész addigi életét és nem tudjuk, hogy teljesen saját elgondolása alapján-e, vagy Carioni atya indítására-e, elhatározta, hogy előbbre lép a tökéletesség útján. Ahelyett, hogy további társulatokat alapított volna laikusok számára, a papság felé fordult, és olyan papokat kísérelt meg maga köré gyűjteni, akik hajlandók a példás életre és az apostoli munkát a szerzetesi élet által támogatott és táplált közösségi életformára. Olyanokra gondolt, akik leteszik a három szerzetesi fogadalmat (mert látta, hogy ezek nélkül nem lehet az evangéliumi életmódot biztosítani), de felszentelt papok, akik az Istennel egyesült életből nemcsak önmagukat, hanem lelkipásztori tevékenységük révén a híveket is táplálni tudják. Így jutott arra a gondolatra, hogy klerikus szerzetet alapít. De egyelőre még tanácstalan volt, mert ezt írta Velencéből: ,,Hagyom, hogy hajómat hányják-vessék a hullámok, amíg nem látok valami fényt, amely felé elindulhatok. Egyelőre nem látok mást, csak homályt és ködöt.''

1524. szeptember 14-én különös ünnepet ültek a Szent Péter- bazilikában, Rómában: Kajetán a római Isteni Szeretet Testvérülete tagjai között végre talált három társat, akik megértették szándékát, és csatlakoztak hozzá. Egyikük Gianpietro Caraffa püspök volt, aki harminc évvel később, 1555-ben IV. Pál néven pápa lett. A négy pap Szent Péter sírja fölött tette le a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség szerzetesi fogadalmát. A fogadalomtétel napjául azért választották a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét, mert az Üdvözítőt akarták követni apostoli életükkel. Ennek érdekében eltökélték, hogy lemondanak minden vagyonról, javadalomról és járandóságról, s csak a hívek önkéntes adományaira hagyatkoznak az Úr szava szerint: ,,Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és a többit megkapjátok hozzá'' (Mt 6,34).

Az új szerzetespapi közösség tagjai oly nagy tekintélyre tettek szert Rómában, hogy külön nevet kaptak: theatinusok. Nevük története pedig a következő: Amikor főnököt választottak, nem Kajetánt, hanem Caraffa püspököt választották meg, akit a székhelyéről Chieti püspökének is neveztek. Chieti latin neve Theates volt, innen adódott, hogy a vezetése alá tartozó papokat is theatinusoknak nevezték. Ez a név azt jelentette, hogy viselői jámbor, igazságos és szigorú emberek.

1574-ben az új rendnek mindössze két háza volt: az egyik Velencében, a másik Nápolyban. Ez utóbbinak Kajetán volt a házfőnöke. Eredeti elgondolásának megfelelően a rend csak érett és kipróbált életű embereket fogadott be, akik alkalmasak arra, hogy személyes hatásukkal is terjesszék az evangéliumot. Az egész rend arra törekedett, hogy támogassa a régi szerzetesrendek megújulását. Hatással voltak Emiliáni Szent Jeromosra (lásd február 8-án), a szomaszkaiak rendalapítójára is. Kajetán személy szerint együttműködött Maria Longóval a kapucinus apácák alapításánál, és letelepítette Nápolyban a domonkos apácákat, akiknek főnöknője Caraffa Mária lett.

Thienei Szent Kajetán hatvanhét éves korában halt meg. Halálát a kortársai úgy látták, mint önként felajánlott áldozatot Nápoly békéjéért, mert a várost éppen akkor politikai viszályok sújtották. Már hónapok óta tartott a hadiállapot, és 1547. augusztus 7-én, Kajetán halála napján érkezett meg V. Károly követe, aki békét hozott. Akik ismerték Kajetánt, tudták, hogy most, élete utolsó percében magára is vonatkoztatja a testvéreinek adott tanácsot: ,,Imádkozzatok, hogy viselhessétek az egész világ terhét, és ezáltal megmeneküljön a világ. Halljátok meg Isten szavát, amely haragvón fordul a keresztény nép felé, és vessétek magatokat Isten és a nép közé, és kiáltva mondjátok: Uram, itt vagyok én, a haragod engem sújtson!''

A ránk maradt mindössze harminc levél egyszerű, de nagyon kifejező stílusban íródott. Mindegyiket áthatja a szívbéli irgalmasság. Kajetán az egész lelki életet mint örömet határozza meg: ,,A lelki emberek igaz és kimeríthetetlen öröme az a vágy, hogy testestül-lelkestül Jézus Krisztushoz válhassanak hasonlóvá.'' Ez pedig nem mást jelentett számára, mint a megfeszített Krisztus követését. Akkoriban Itáliában a vallásos életet általában az jellemezte, hogy az emberek belefáradtak az elméletekbe és a léhaság és erkölcstelenség általános bírálatába. Ezért kiáltott így Kajetán: ,,Nem szentimentális, hanem igaz szeretetben tisztítsátok meg a lelkeket!'' Tudta, hogyan kell összekapcsolni és összhangban tartani a vezeklést és a szeretet tüzét. Nagyon megértő volt, de amikor a lényegről volt szó, nem ismert alkudozást. Így mindenekelőtt a birtoklási és a becsvágy ellen küzdött, amit a korabeli Egyház alapvető bajának ismert fel.

Thienei Kajetánt Dél-Európában és Dél-Amerikában a gondviselés szentjeként tisztelik, mert megvonta magától a szükséges javakat is, és bízott abban, hogy a mennyei Atya gondoskodni fog mindarról, amire szüksége van.

1671-ben avatták szentté. Ünnepe 1673-ban került be a római naptárba.

--------------------------------------------------------------------------------

A rokonok elmondták, hogy édesanyja nagyon nehezen hozta világra. Hosszasan vajúdott, de a gyermek csak nem akart megszületni. Akkor valakitől azt a jámbor tanácsot kapta, hogy hagyja el fényes lakosztályát, keressen a házban egy egyszerű kamrát, ahol majd megszületik a gyermek. S valóban, egy elhagyott szobában, amely szinte istállónak hatott, minden további gyötrelem nélkül megszülte a fiát. Ezt az eseményt annak előjeleként tekintették, hogy a gyermek később elhagyja családja gazdagságát, és önkéntes szegénységben fog élni.

Egyik levele, amelyet hamarosan a felszentelés után írt, mutatja, hogy mennyire megragadta lelkét az Eucharisztia misztériuma: ,,Én nyomorult féreg, én oktalan, arra merészkedtem, hogy a Paradicsom közepében Azt érintsem, aki a napot megvilágosítja és ezt a világot teremtette. Naponta veszem magamhoz őt, aki így hív: Tanulj tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű! -- és én mégsem vetem le a gőgömet. Magamhoz veszem a Világosságot és az Utat, de nem követem. Kezemben és számban ég az isteni Tűz, a szívem pedig mégis hideg marad!''

Azon a napon, amikor társaival együtt letette a fogadalmat, ezt írta egyik rokonának: ,,Látom, hogy Krisztus szegény, én meg gazdag vagyok; ő megvetett, engem megbecsülnek. Szeretnék egy lépéssel közelebb kerülni hozzá, ezért elhatároztam, hogy elhagyok mindent, amit csak magaménak mondhatok a mulandó javakból.''

Mindenki tisztelte aszkéta életmódjáért. A testét csak úgy nevezte: ,,a lázadó'', és úgy is bánt vele. A szemét annyira féken tartotta, hogy amikor V. Károly nagy pompával bevonult a városba, föl sem nézett, amikor előtte elvonult. S ha valakiről az ismerősei azt akarták mondani, hogy nagyon mértéktartó, így fejezték ki: ,,kajetános''.

A világ pompája iránti megvetését a rokonságnak is meg kellett tapasztalnia. Egy alkalommal látogatóba jöttek hozzá, és Kajetán meghallotta, hogy teljes díszben érkeznek, ahogy a reneszánsz kori Itália arisztokráciája tudott csak öltözni. Üzenetet küldött nekik, hogy ha nem Krisztus egyszerűségével jönnek, látni sem akarja őket.

Mikor velencei munkálkodásának mérlegét elkészítette, megmutatkozott, hogy mennyire reálisan látja az Egyházat, s ha kell, nem takarékoskodik a bírálattal sem: ,,Valóban csodálatos város, hogy ne sírna felette az ember! Nincs itt senki, aki a megfeszített Krisztust keresné. Elámultam rajta, hogy a nemesek körében nem találtam senkit, aki Krisztus szeretetét ne helyezné háttérbe saját megbecsülésével szemben. Nem tagadom, élnek itt jószándékú emberek, de szégyenkeznek, ha mások gyónni, vagy áldozni látják őket. Én nem fogok addig nyugodni, amíg nem látom, hogy úgy sietnek a papokhoz, mint akik éhesek Krisztusra, hogy jóllakassák őket az Eucharisztiával, és ne szégyenkezzenek, hanem tartsák nagy megbecsülésnek, hogy áldozhatnak!''

1527-ben szerzetestársaival együtt vészterhes napokat élt át Rómában, amikor a császár spanyol és német zsoldosai megrohanták és kifosztották az Örök Várost. A theatinusok házába betörő katonák a nagy szegénységen kívül semmit nem találtak, ezért a papokon töltötték ki a bosszújukat. Az egyik katona valamikor Kajetán családjánál szolgált, és nem hitte el, hogy az oly gazdag család fia nem rejteget valahol a házban igen sok kincset. Ezért végigkutattak minden zugot, s mikor semmit nem találtak, fogságba vetették mindnyájukat, hogy így csikarják ki tőlük az elrejtett kincseket; vagy ha tőlük semmit nem kapnak, legalább mások adjanak értük váltságdíjat.

A szabadságukat azonban nem váltságdíj fejében, hanem a zsolozsma imádkozásáért nyerték vissza. Történt ugyanis, hogy a ház parancsnoka, amelyben a theatinusokat fogva tartották, meghívott ebédre egy magasrangú katonatisztet. Miközben folyt a lakoma, egyszer csak a vendég fülét különös hang ütötte meg: a szomszédos helyiségből athallatszott a fogoly papok zsolozsmája. Megkérdezte, honnan jön ez a hang? Mikor elmondták neki a történteket, kijelentette, hogy addig egy falatot le nem nyel, amíg ezeket a papokat szabadon nem bocsátják. Ekkor a rabtartóknak nem volt mit tenniük, elbocsátották őket.

A nápolyi évekből ismerünk egy esetet, amelyből kiderül, hogy a theatinusok mennyire ráhagyatkoztak Istenre. Oppido gróf, aki a szerzeteseknek hajlékot adott, nagyon szorgalmazta, hogy Kajetán évenként fogadjon el megszabott járadékot, hogy a házukat fenn tudják tartani. A szent megmagyarázta neki, hogy a fogadalmuk ezt kizárja, s az isteni Gondviselés majd gondoskodik a házról a maga idejében. Arra hivatkozott, hogy Velencében sokszor tapasztalták, még az ínséges időkben is, hogy soha nem jutottak végső nyomorba. A gróf azzal tiltakozott, hogy ,,ami megtörtént Velencében, nem fog megtörténni Nápolyban!'' Kajetán csak annyit válaszolt neki: ,,Már megbocsásson, Isten Velencében ugyanaz, mint Nápolyban!''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kajetán áldozópapnak megadtad, hogy úgy éljen, mint az apostolok, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy csak Tebenned bízzunk, és szüntelenül keressük a mennyek országát!

Példája:

Szent szegénység, szent élet, szent tudás hatalmas dolgokat eredményez!

A kegyelem 1.

"KEGYELEMBŐL RÉSZESÜLTETEK A MEGVÁLTÁSBAN, A HIT ÁLTAL"(Ef 2,8)

A kegyelem

Mi a kegyelem? Isten természetfeletti ajándéka. Ingyenes adomány, amiért nem kellett megdolgoznunk, fizetnünk. Természetes az, ami hozzátartozik valami természetéhez (lényegéhez, állagához), abból fakad, a rózsának természetes, hogy virágzik, az embernek, hogy tud gondolkodni és akarni. Természetfeletti az, ami az adott természetet (lényeget, állagot) felülmúlja, számára lehetetlen: a rózsának, hogy sétáljon, az embernek, hogy különös eszközök nélkül repüljön, vagy hogy önerőből lássa Istent. Erdő Péter bíboros, prímás székfoglaló jelmondata: Kezdetben volt a kegyelem. Úgy tűnik, jelezni akarta, hogy amíg nem volt teremetett világ, tehát Istenen kívül semmi sem létezett, amit Isten megteremtett, az mind Isten ajándéka volt. Mindenfajta lény természetét felülmúlta a lét, amit elnyert a teremtésben, hiszen ami nincs, annak sem igénye, sem követelése nem lehet. A világ mostani rendjében azonban a dolgok már megvannak, lényegükhöz hozzátartozik, ami a fajtájuk jellemzője, és ez már számukra természetes. Ami pedig ezt a síkot felülmúlja, a számukra természetfeletti. Ilyen értelemben mondjuk a fenti meghatározásban, hogy a kegyelem Isten természetfeletti ajándéka. Sajátos értelemben persze mondhatjuk, hogy a dolgok lényegéhez tartozó részekben is lehetséges olyan többlet, ami nem mindenkiben található, tehát ahol megvan, ott ajándéknak nevezhető: a szem rendkívül szép színe vagy éles látása. A kegyelem csak az angyaloknak és embereknek, tehát az értelmes lényeknek szánt ajándék. A kegyelem az ember számára Isten gondviselő szeretetének különös ajándéka. Amikor a Gondviselés mostani rendjében elindul egy új emberi élet, csodálatos esemény történik. Az édesanya érett petesejtjét megtalálja és megtermékenyíti a férfi ivarsejtje, a két sejt elválaszthatatlanul egyesül. Már nem két sejt, hanem emberi test. A foganás megtörténtéről csak jóval később értesül az édesanya, tőle az édesapa. Arról viszont fogalmuk sincs, hogy gyermekük mit örököl a szülői génállományból, és ezek milyen tulajdonságokat örökítenek át gyermekükbe. Isten viszont szemmel tartja mindezt. Tudja, hogy az új emberi testbe melyik ős jó vagy gyenge tulajdonságot hordozó génje kerül át. Isten az általa eltervezett testhez a semmiből teremti a szellemi lelket. A lélek csak ennek az egy testnek a párja, formálója, éltetője, az Isten által elgondolt végső cél eléréséhez megfelelő partner. Az új ember lényege így válik teljessé. Ehhez a lényeghez teremti az Úr az emberi személyt, aki birtokba veszi az új természetet és arra a célra, irányítja, amelyet Isten kijelölt számára. Ez a cél egy új, megismételhetetlen egyén végső formája, amelyet az Isten által kijelölt élettartam alatt kell felépíteni. Isten ehhez ad sok testi-lelki erőt, de nem mindent. Azokat az erőket, energiákat, amik hiányoznak Isten az élet folyamán természetfeletti, más fajta erőkkel fogja kiegészíteni: a kegyelmekkel.

Évközi 18 hét csütörtök

Évközi 18 hét csütörtök

Jer 31, 31-34; Mt 16, 13-23

„újszövetséget kötök Izrael házával és Júda házával”

Jól ismerjük a magyar történelemből, hogy fontos cél elérése érdekében szerződni szoktak az emberek, és velük együtt mások,akik
a szövetség hasznából majd részesülnek. Ilyen szövetséget kötött a keletről nyugatra tartó hét rokon törzs, hogy az előttük magasló hegylánc mögött elterülő gyönyörű tágas vidéket közösen elfoglalják. Nem akartak már tovább vándorolni, mert mindenütt letelepedett népek éltek. Ez a Kárpátok koszorúzta föld, pedig még szabad. A hét törzsfőnök. Álmos, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm megbeszélték a honfoglaló tervet, aztán ereiket megsebezve vérüket csordították egy kupába, majd egyetértésük jeléül ittak valamennyien. Kötelezték magukat és törzsüket az együtt cselekvésre, és a honfoglalás érdekében a választott fejedelem, Árpád iránti engedelmességre.Ez volt, a vérszerződés. Ezeregyszáz év történelme alapszik ezen.Tették ezt a fogadalmat nem valami bálvány előtt, hanem az eget és földet teremtő, végtelen nagy Isten nevében. Jóval korábban, négyezer éve,
a bálványimádó, ördög uralta emberiség egy tagját, egy Ábrahám nevű hatvan éves, gyermektelen férfiút maga az ég és föld Ura, az örökkön örökké élő egy isten szólította meg:„Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12, 1-3) Ma azt mondanák: Az addig nem ismert egyetlen igaz Isten berobbant Ábrahám bálványozó életébe. Annak a helynek a közelében, ahol Isten megszólította Ábrahámot és szövetséget kötött vele, a legújabb tudományos kutatások szerint ott éltek őseink, akik soha nem voltak bálványimádók, akik háromezer évvel később is egy istenimádók maradtak: tőlük vagy felőlük nem hallhatott Ábrahám erről az ősi hitről? Elgondolkodtató, hogy azok az ősmagyarok ÉLŐ ISTENNEK nevezték Istenüket, és Ábrahám is így szólította: Él eljon. Ábrahám utódai közül unokájának, Jákobnak (Izrael) leszármazottait tüntette ki nyolcszáz év elteltével, hogy a Sínai hegyhez vezettette el őket Egyiptomból és ott szövetséget kötött velük. Mózes nevű vezérük leírta Isten törvényeit. Ezt felolvasta a nép előtt. A nép egy szívvel-lélekkel felelte:„Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott”. Bikákat vágtak le, vérükkel meghintette Mózes az egész népet. Ezt a szerződést nevezzük Ószövetségnek.(Kiv 24, 1-18) Jeremiás a hetven éves babiloni fogságból hazatérő zsidókat azzal vigasztalja, hogy Isten hamarosan újszövetséget köt velük, de az nem a zsidókkal és nem időleges jelleggel köttetik, hanem minden emberrel, örökké tart majd, és a Megváltó vérével köttetik. Azzal az Ószövetség megszűnik. „Amikor az újról beszél, az előzőt elavulttá tette. Ami pedig elavul és megvénül, közel jár az enyészethez” (Zsid 8, 13)

BOLDOG SAVOYAI LUDOVIKA

BOLDOG SAVOYAI LUDOVIKA

 klarissza

 (1461-1503)

A savoyai nagyhercegség, mely ma Franciaország része, a 15. században bizonyos fokú önállósságot élvezett. Itt látta meg Ludovika a. napvilágot mint Amadé nagyherceg leánya. Anyja XI. Lajos francia király húga volt. Hogy vallásilag kitűnő nevelésben részesült, azt garantálja apja életszentsége, mert őt a boldogok közt tiszteljük. Igen ritka eset ez a reneszánsz korban. Apjától tanulta a buzgó imaéletet, a. szentmise és szentségek kultuszát, a fényűzés kerülését, a szegények fölkarolását. Hajlott a szüzesség vállalása felé, de mivel szüleit korán elveszítette, gyámja, nagybátyja akaratából férjhez ment Chalon hercegéhez, Hugóhoz, akivel nagy szeretetben éltek. Gyermekük valószínűleg nem született. Házasságában is megőrizte ifjúkora erényeit: szerényen élt, az udvari élet felkínálta élvezeteket kerülte, s ami nagy dolog: imádságos életével, jó példájával környezetére is jó hatással volt: vallásosságban, jó erkölcsökben jó előmenetelt tettek. Férje is a tökéletességre törekvésben követte példáját. Amikor 27 évesen megözvegyült, ellenállt rokonai únszolásának, hogy újra férjhez menjen; minden törekvése az volt, hogy családi, anyagi ügyeit elrendezve régi vágyát követi: a ferences szerzetesi életre vállalkozik. Ebben az átmeneti időben még következetesebben fordult Isten felé, tekintélyes javait, melyekkel rendelkezett, a szegények, az Egyház, a szerzetesnők javára fordította, látogatta a betegeket, elhagyottakat. Végül rokonai ellenkezését legyőzve belépett az őrbei klarissza kolostorba, mely a mai Svájc területén van. Itt gyorsan kitűnt a szerzetesi erényekkel: a szerzetesi szabályok megtartásával, alázatossággal, engedelmességgel, a szegénység vállalásával. Gyengéd áhítattal fordult a szenvedő Úr Jézus és az o szent Anyja felé. 42 évés korában súlyos betegség érte, melyet türelemmel viselt, majd a szentségek buzgó felvétele után, a Szűzanyát köszöntve azon a napon, melyet előre tudott, elköltözött ebből a világból. Tiszteletét XVI. Gergely pápa erősítette meg a 19. században.

„Kívánom, hogy az asszonyok tisztességes ruhába járjanak, szemérmesen és szerényen ékesítsék magukat: ne fodorított hajjal, arannyal, gyöngyökkel és drága ruhában, hanem amint istenfélelemben élő asszonyokhoz illik, jótettekkel.” (1 Tim 2,9.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ludovikát az élet különböző útjain példaképül állítottad elénk. Add kérünk, hogy őt utánozva neked szüntelenül engedelmeskedjünk, hitben és cselekedeteinkben tetszésedre legyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

Az egyház: új szövetség és új nép

Az egyház: új szövetség és új nép - a pápa katekézise az általános kihallgatáson

Ferenc pápa augusztus 6-án, szerdán délelőtt fél 11-kor a vatikáni VI. Pál teremben megkezdte az általános kihallgatások megtartását, amelyek szüneteltek július hónapban. A nyári nagy meleg miatt nem a Szent Péter téren került sor a pápa és a hívek hagyományos szerdai találkozójára. Hatezer hivatalos jegyet adott ki a Pápai Ház Prefektúrája az alkalomra. A híveket köszöntve a Szentatya felidézte: az előző katekézisekben bemutatta, hogy az egyház egy népet alkot, amelyet Isten türelemmel és szeretettel készít fel. E néphez tartozásra mindannyian meghívást kaptunk. Ez alkalommal a pápa katekézisében kiemelte az újdonságot, amely ezt a népet jellemzi. „Egy valóban új népről van szó, amely az új szövetségen alapul, amit az Úr Jézus hozott létre azáltal, hogy életét ajándékozta értünk. Ez az újdonság nem tagadja meg és nem áll szembe a korábbi úttal, hanem előre viszi és beteljesíti azt” – hangsúlyozta a Szentatya.

Van egy nagyon jelentős összekötő személy az Ó és az Újszövetség között. Keresztelő Szent János. A szinoptikus Evangéliumokban ő az „előfutár”, a „hírnök”. Előkészíti az Úr eljövetelét, felkészítve a népet a szív megtérésére és Isten vigaszának befogadására. János evangéliumában ő a „tanú”, aki segít felismernünk Jézusban azt, aki az égből jön, hogy megbocsássa bűneinket és népét jegyesévé, az új emberiség tagjává tegye. „Előfutárként” és „tanúként” Keresztelő Szent János központi szerepet tölt be a Szentírásban, mivel hidat képez az Ószövetség ígérete és annak beteljesedése között, a próféciák és Jézusban való megvalósulásuk között. Tanúságtételével János kijelöli számunkra Jézust, hogy kövessük Őt. Elmondja, hogy ehhez alázatra, bűnbánatra és megtérésre van szükség. Erre hív bennünket.

Ahogy Mózes szövetséget kötött Istennel a törvény ereje által, amelyet a Sínai-hegyen kapott, úgy Jézus egy hegyről lejövet a Galileai-tó partján átadja tanítványainak és a tömegnek az új tanítást, amely a Nyolc Boldogsággal kezdődik. A Nyolc Boldogság az út, amelyet Isten megjelöl válaszként az emberben meglevő boldogság iránti vágyra. Ez tökéletesíti az Ószövetség parancsait. „Hozzá vagyunk szokva, hogy megtanuljuk a Tízparancsolatot, de a Nyolc Boldogság ismétléséhez viszont nem. Próbáljunk meg emlékezni rá és bevésni szívünkbe” – buzdította a jelenlevőket a pápa. Majd azt javasolta, hogy miután ő elmondja egyenként a Nyolc Boldogság sorait, a hívek ismételjék azokat hangosan utána. Ezt örömmel meg is tették. Amikor elbizonytalanodtak az ismétlésben, a pápa velük együtt elmondta újra, hogy segítségükre legyen. Miután megdicsérte őket, egy házi feladatot adott a jelenlevőknek. „Vegyétek kezetekbe az Evangéliumot, amit magatoknál hordotok… Emlékeztek ugye, hogy egy kis Evangéliumot mindig tartsatok magatoknál a zsebetekben, a táskátokban. Máté evangéliumának első fejezeteiben megtaláljátok a Nyolc Boldogságot. Ma és holnap otthon olvassátok el. Megteszitek?” „Igen” – harsogták az aulában jelenlevők. „Azért olvassátok el, hogy ne felejtsétek el, mert ez a Törvény, amelyet Jézus ad nekünk!” – figyelmeztetett Ferenc pápa. „Megteszitek? Köszönöm” – folytatta.

Ezekben a szavakban megtaláljuk a Jézus által hozott összes újdonságot. A Nyolc Boldogság Jézus arcképe, életformája. Ez a valódi boldogság útja, amelyen mi is végighaladhatunk a kegyelemmel, amelyet Jézus ajándékoz nekünk.

„Az új Törvényen túl Jézus átad nekünk egy „jegyzőkönyvet”, amely alapján megítélésre kerülünk majd. A világ végén megítéltetünk” – hangsúlyozta a Szentatya. „Melyek lesznek a hozzánk intézett kérdések? Azok, amelyeket Máté evangéliumának 25. fejezetében találunk. Ma az a feladat, hogy olvassuk el Máté evangéliumának 5. fejezetét, ahol a Nyolc Boldogság található, illetve a 25. fejezetet, ahol a jegyzőkönyv, a kérdések vannak, amelyeket az ítélet napján intéznek majd hozzánk” – tette hozzá kötetlenül Ferenc pápa. „Nem lesznek címeink, tekintélyünk vagy privilégiumaink, amelyeket felvonultathatunk. Az Úr felismer bennünket, ha mi felismertük Őt a szegényben, az éhezőben, a szűkölködőben és a peremre szorultban, valamint abban, aki szenved és, aki egyedül van…Ez az egyik alapvető kritériuma keresztény életünknek, amelyhez minden nap mérnünk kell magunkat. Erre hív Jézus.”

Ezt követően szabadon hozzáfűzte: „Elolvasom a Nyolc Boldogságot és elgondolkodom azon, hogy milyennek kell lennie keresztény életemnek. Majd lelkiismeret-vizsgálatot tartok Máté 25. fejezete alapján. Minden nap. Ez jót tesz nekünk! Ezek egyszerű dolgok, de konkrétak” – állapította meg a pápa.

Kedves barátok, az új szövetség abban áll, hogy felismerjük magunkat Krisztusban, elmerülve Isten irgalmában és együttérzésében. Ez tölti el szívünket örömmel és ez teszi életünket szép és Isten szeretetétől hiteles tanúságtétellé minden testvérünk számára, akivel a nap során találkozunk. Ne feledjétek ezt a feladatot! Máté 5. és 25. fejezete. Köszönöm! – zárta katekézisét Ferenc pápa a szerdai általános kihallgatáson.

A Szentatya ezt követően köszöntötte a világ minden részéről érkezett zarándokokat. A francia híveket emlékeztette, hogy ezen a napon ünnepeljük Urunk színeváltozását. A német zarándokok közül külön kiemelte azokat a nagyszámban Rómába érkezett fiatalokat, akikkel kedden este találkozott a Szent Péter téren. Az arab nyelvű híveket arra kérte, hogy imádkozzanak a Közel-Kelet békéjéért.

A Szentatya ezután felidézte Isten szolgája VI. Pál pápa emlékét, aki 1978. augusztus 6-án hunyt el. „Szeretettel és csodálattal emlékezünk rá, aki teljesen az egyház szolgálatának szentelte életét. Példája, mint Krisztus és az Evangélium hűséges szolgája legyen buzdítás és ösztönzés mindannyiunk számára.”

Végül Ferenc pápa a fiatalokhoz, a betegekhez és az új házasokhoz fordult. „Urunk színeváltozásának ünnepe segítsen minket, hogy soha ne veszítsük el a reményt, hanem bízzuk magunkat Krisztusra, aki érdemeink nélkül is üdvözített és megváltott bennünket.”

Urunk Színeváltozása

Urunk Színeváltozása

Dán 7,9-10. 13-14; Mt 17,1-9

Szent Máté Evangéliuma alapján tudjuk, hogy Urunk színeváltozása pontosan negyven nappal keresztre feszítése előtt történt. Ezért olvastatja az Egyház nagyböjt második vasárnapján az erről szóló evangéliumot.Ezért tartja a színeváltozás külön ünnepét pontosan negyven nappal a kereszt felmagasztalásának ünnepe – szeptember 14. – előtt, és csaknem negyven nappal, ama apostol mártírhalálának ünnepe után, aki elsőként vallotta meg – mégpedig alig pár nappal a színeváltozás előtt, hogy: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16)


Az Anyaszentegyháznak, amelyet Jézus Krisztus megígért, az Atya a megtervezője és Fiával együtt megalapítója. Tudjuk, hogy az Atyának a világ teremtésével célja, az volt, hogy legelőször a látható világ jöjjön létre. A véges ember szemében legyen a mérhetetlen terjedelmével ez a láthatatlan és végtelen isteni természetnek egyik jele. A föld agyagából kiparancsolta a növényi élet minden „füvét, fáját, virágját”, hogy minden embernek, állatnak ennivalója legyen. Előhívta a vizek mélyéből az állatok minden fajtáját. A föld agyagából kiformálta az első férfi testét és szellemi létű lelket teremtett bele. Az új élőlényt pedig nemcsak „embergyerekének” szánta Isten, hanem a lelkébe beleteremtette a megszentelő kegyelmet, amivel Ádámot azonnal Isten fogadott gyermekévé tette. Bordájából formált feleségének testet és a lelkét is a semmiből teremtette. Előírta, hogy ketten közösen hozzák létre tovább éltetőjüket, gyermekeiket. Ennek a csodálatos tervnek az útjában állított akadályt a sátán, amikor Évát és Ádámot is bűnre csábította. Ezért kellett a Második Isteni Személyt, a Fiút a teremtendő világ ősanyagának ősmintájává tenni, az Atyja szándéka szerint istenemberi szenvedésével, kereszthalálával és feltámadásával megváltani. Jézusnak el kellett rendelni, hogy aki hisz az ő küldetésében, azt kereszteljék meg, és ebben a szentségben visszanyeri az ősszülők bűnével eltékozolt „nagy jussot (örökséget) Akit gyermekként nem keresztelnek, meg vagy felnőttként nem keresztelkedik meg kellő felkészülés után, nem mehet be Isten mennyei országába sem. Kiket hívott meg Jézus a Tábor-hegyre? Pétert, a jövendő főapostolt, aki később személy szerint felelős lesz utódaiban azért, hogy Jézus nyájának tagjává igyekszik-e tenni és gondozni fogja-e Jézus bárányait? Péter mellé odaveszi Zebedeus fiait, Jakabot és Jánost. Lássák meg a hegyen, hogy Jézus küldetése nem földi hatalom megszerzésére szól. A túlvilágról a Tábor hegyre hívja Mózest, az ószövetségi Szentírás íróját, negyven évig a zsidó nép vezérét és megmentőjét. Vele együtt száll fel a hegyre az egyik legnagyobb próféta a pokol tornácáról. Mindketten szerették volna látni Isten arcát földi szolgálatuk idején, de megértették, hogy az földi élőként lehetetlen. Látták, a mikor a Második Isteni Személyt a testén és ruháján átragyogó fiúisteni dicsfény megkoronázza. Hallották a fényes felhőben felragyogó „kabód Jáhveh”-vel együtt az Atya hangját:„Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!”(Mt 17,5) Bömbölő és istent tagadó világ! Hallgass erre az atyai szóra, és meggyógyulsz tőle.

BOLDOG ALVERNAI JÁNOS

BOLDOG ALVERNAI JÁNOS

 (1259-1322)

A Marche tartomány Fermo nevű városában született előkelő szülőktől. Akkori szokás szerint már tízévesen a székeskáptalan kanonokjai közé választották. Már akkor aszkéta életet kezdett, amit társai nem néztek jó szemmel. 13 éves korában Szent Bonaventura engedélyével a rendbe lépett. Kiváló újoncmestere szavait nagy lelki szomjúsággal hallgatta s mindenben követte. Pappá szentelése után hamarosan az alvernai remetekolostorba került s ott is maradt évtizedekig. Ezért nevezzük Alvernai-nak. Volt külön egy remetekunyhója, oda vonult el áhítatgyakorlataira. Mezítláb, kopott csuhában járt, ágynak a puszta földet használta. Évente hat negyvennapi böjtöt tartott kenyéren és vízen. A test sanyargatásában sokszor túlzásba esett. Jóllehet nem volt járatos a teológiában, de nagy jártassággal rendelkezett a szentírásban és a lelkiélet dolgában. Mint gyóntató és igehirdető is messze földön ismert volt, különösen Marche és Toszkána tartományban. A misztikus jelenségek (extázisok, látomások, stb) gyakoriak voltak nála. A Fioretti öt fejezetben is szól róla. Elmondja, hogy háromévi lelki örvendezés után mint szakadt rá a lelki szárazság, vigasztalanság ideje, hogyan kereste Urát, Krisztust sóhajok és könnyek közt mindenfelé, míg végre Krisztus megjelent neki s elhalmozta vigaszával. Máskor Szent Ferenc, majd őrangyala jelent meg neki. Szentmiséje bemutatása közben többször esett elragadtatásba. Egy alkalommal közelmúltban elhunyt Jakab rendtársa jelent meg neki túlvilági dicsőségben. 1312-ben Alvernára látogatott VII. Henrik császár, s a vele való társalgáson annyira épült, hogy Alverna hegyét császári oltalomba vette. Aug. 10-én, az általa nagyon tisztelt Szent Lőrinc vértanú ünnepén halt meg 1322-ben. Rendtársai mindjárt boldogként kezdték tisztelni; tiszteletét hivatalosan XIII. Leó pápa hagyta jóvá l882-ben. Boldog János egyszer a mindenszentek ünnepe utáni napon (halottak napján) oly áhítattal és együttérzéssel mutatta be a szentmisét, s amikor Krisztus testét a magasba emelte, különösen kérte a mennyei Atyát, szabadítsa ki őket a tisztítóhelyről, látomása volt: megszámlálhatatlan sok lelket látott mint lobogó tűzből kiröppenő szikrákat szállni fölfelé. „Egyenesen az égbe repültek Krisztus érdemei által, aki mindennap fölajánlja magát élőkért és holtakért a szentmisében.” (Fioretti 50. f.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jánost a remeteéletre és apostoli tevékenységre indítottad, add, hogy közbenjáró imádságától megerősítve a szeretet útján mi is előbbre juthassunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Kínában templomokat és kereszteket rombolnak le

A kínai Vincent Zhu Weifang, Wenzhou püspöke Zhejiang tartomány helyi vezetőit teszi felelőssé azért, mert a térségben templomokat romboltak le, protestáns és katolikus templomok keresztjeit zúzták szét – adja hírül az AsiaNews hírügynökség.

A püspök július 30-i keltezéssel pásztorlevélben buzdította híveit, hogy ne féljenek, hanem őrizzék meg hitüket. Július 31-én papjai is azzal a kéréssel fordultak a helyi hatóságokhoz, hogy állítsák le az immár hónapok óta tartó hadjáratot. Protestáns és katolikus hívek sérüléseket szenvedtek, miközben megpróbálták megfékezni a templomokat és kereszteket leromboló rendőröket.

A 87 éves Zhu püspök levelében arról számol be, hogy ez a pusztító hadjárat meglepetésként hatott rá. Kezdetben nem lépett közbe, mert azt hitte, hogy csak szórványos jelenségről van szó. Bocsánatot kér híveitől a késői beavatkozásért.

A templomok lerombolásának politikája „téves és igazságtalan”, mert olyan épületeket is romba döntöttek, amelyek megfeleltek az előírt szabályoknak. A püspök megjegyzi: a romboló hadjárat a templomok tetején látható kereszteket veszi célba, amelyek a keresztény hit jelképei. Ez növeli a feszültséget az egyház és a kormány között, erőszakot okoz, továbbá megbontja a vallás és az állam közötti összhangot, fokozva a szociális instabilitást. A főpásztor szerint a templom-ellenes hadjárat tovább erősödik.

Zhu püspök arra kéri a híveket, hogy imádkozzanak az egyházmegye sorsáért, naponta ajánljanak fel egy rózsafüzér imát, péntekenként pedig egy Keresztutat. „Imádkozzunk, hogy üldözőink megváltozzanak” – írja pásztorlevelében a kínai püspök. 

Évközi 18 hét kedd

Évközi 18 hét kedd

Jer 30, 1-2. 12-15. 18. 22; Mt 15, 1-2. 10-14

„Mivel sok a bűnöd, számosak vétkeid, azért tettem ezt veled”

„Így szól az Úr, Izrael Istene: Írd le magadnak egy könyvbe mind azokat az igéket, amelyeket szóltam hozzád! Mert íme, jönnek napok, - mondja az Úr,- amikor jóra fordítom népemnek, Izraelnek és Júdának a sorsát,- mondja az Úr-, és visszahozom őket arra a földre, amelyet atyáiknak adtam, hogy birtokba vegyék” (Jer 30, 2-3) Valamikor, hatszázötven évvel Jeruzsálem pusztulása előtt Isten hatalmas csodákkal állt Jákob utódainak tengernyi soksága mellé. Egyiptomban szaporodtak szép számú közösséggé. A csodákról és isteni kinyilatkoztatásokról, elsősorban Isten és Jákob népének szövetségkötéséről azt mondta Isten Mózesnek: Írd le, amit láttál! Ugyancsak ő, amikor élete vége felé közeledett, újra elmondott mindent, ami a negyven éves vándorlás idején Izrael népével történt az ő vezetése alatt. Beszéde végén halálára készülve, tehát végrendeletszerűen összegezi a lényeget: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és akkor élni fogsz” (MTörv 30, 15-16) Aztán a századok folyamán sok bíró, majd próféta figyelmeztette népét ezekre az igékre. 722-ben az északi országot, Izraelt büntette bosszantó bálványimádása miatt. Hasztalan: el kellett pusztítani és fogságba hurcoltatni, javulni nem akaró népét. Tóbiás így írja le bűnbánó imáját: „Igazságos vagy, Uram, és minden tetted igazságos, és minden utad irgalom és igazság, s te ítéled meg a világot… És most számosak igaz ítéleteid, amelyeket végrehajtasz rajtam bűneim és atyáim bűnei miatt, mert nem éltünk parancsaid szerint”. (Tób 3, 2. 5) 587-586-ban megtörtént a végleges ostrom Jeruzsálem ellen is. A gyönyörű város hatalmas falaival, messze földön híres templomával együtt romokban hever vadállatok tanyája. „Így szól az Úr: Gyógyíthatatlan a zúzódásod, halálos a csapásod. Nincs, aki ítélne peredben sebedért, gyógyulás, hegedés nincs számodra. Szeretőid mind elfelejtettek téged, nem törődnek veled, mert ellenséges csapással sújtottalak, kegyetlen fenyítéssel, mivel sok a bűnöd, számosak vétkeid. Miért kiáltasz zúzódásod miatt, hogy gyógyíthatatlan a fájdalmad? Mivel sok a bűnöd, számosak vétkeid, azért tettem ezt veled”. (Jer 30, 12-15) Jogos és igazságos a büntetésed. Magadnak köszönheted. Isten azonban nem haragszik örökké: „Így szól az Úr: Íme, én jóra fordítom sorsát Jákob sátrainak, és hajlékain megkönyörülök, felépül a város romjain, és a palota a jogos helyén fog állni. Az én népem lesztek, én, pedig a ti Istenetek leszek”. (18. 22) Egészen kicsi fiú voltam, amikor az átelmélkedett ószövetségi fájdalmakat siratta kántorunk éneke: „Bús magyarok imádkoznak égi Atyánk hozzád: Fordítsd felénk, magyarokra szentséges szent orcád! Fáj a szívünk, könnyes szemünk, hozzád sír a lelkünk: Ennyi tengersok fájdalmat meg nem érdemeltünk”. Nem értettem egészen, de átéreztem. Atyánk most hozzánk is szól: „Ti az én népem lesztek, én, pedig a ti Istenetek leszek”

Az efezusi 7 szent vértanú

Az efezusi 7 szent vértanú

Mind a 7 ifjú katona volt. Makszimilián, Jamblich, Martinián, János, Dénes, Ekszakusztodián, és Antonin efezusi nemes családokból származtak. Testileg nem voltak rokonok, de mint keresztények a lelki rokonság kötelékeiben voltak hitben és Krisztus iránti szeretetben. Együtt imádkoztak, küzdöttek szenvedélyeik ellen és őrizték tisztaságukat. Décius császár üldözése alatt, amikor a császár Kartagénából Efezusba jött, mindenkit kötelezett arra, hogy az isteneknek áldozatot mutassanak be. Az emberek mentek is a parancsot teljesíteni, de a 7 katona helyette a keresztény templomban imádkozott. Mindezeket tudomására hozták a császárnak, aki bilincsbe verette őket. Néhány nap múlva, méltatlannak ítélve őket a katonai szolgálatra, de mégis sajnálva a fiatal embereket halálra adni, elengedte őket és más városba ment. A 7 ifjú katona pedig követve Jézus mondását, elrejtőzött egy barlangba és készült a vértanúi halálra. A visszatérő császár kerestette őket, szüleiktől tudta meg rejtekhelyüket. Azt a parancsot adta, hogy falazzák be a barlang nyílását. Az ifjak, előbb egymással beszélgetve, Istentől rájuk bocsátott mély álomba merültek és így fejezték be földi életüket. Két titkos keresztény: Tivadar és Rufinus két óntáblára mindent felírt ami a vértanúkkal volt kapcsolatos, behelyezte a kövek közé.

Együttérzés, a javakban való osztozás, Eucharisztia.

„Együttérzés, a javakban való osztozás, Eucharisztia” – a mai evangélium hármas üzenete – fejtette ki vasárnap délben Ferenc pápa

Augusztus 3-án, vasárnap délben, az Apostoli Palota ablakából üdvözölte Ferenc pápa a Szent Péter téren összegyűlt híveket és a következő beszédet intézte hozzájuk:
Kedves testvérek!
Ezen a vasárnapon az evangélium a kenyér- és halszaporítás csodáját beszéli el (Mt 14,13-21). Jézus a Galileai-tó mentén vitte végbe a csodát, egy magányos, elszigetelt helyen, ahová visszavonult tanítványaival, miután tudomást szerzett Keresztelő Szent János haláláról. Azonban sokan követték őt és Jézus, amikor meglátta a nagy tömeget, szíve megesett rajtuk és egészen beesteledtéig gyógyította a betegeket. A tanítványok, látván, hogy későre jár az idő, azt javasolták Jézusnak: bocsássa el a népet, hogy a falvakba mehessenek ennivalót venni. Jézus azonban nyugodtan így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni” (vö. Mt 14,16). Hozatott öt kenyeret és két halat, megáldotta őket, majd megtörte a kenyereket és tanítványainak adta, akik kiosztották a népnek. Ettek mindnyájan és jóllaktak, ráadásul még maradt is az élelemből! – mondta Ferenc pápa.

Ebből a történetből három üzenetet olvashatunk ki. Az első az együttérzés. A tömeggel szemben, amely utána szalad, hogy úgy mondjuk „nem hagyja békében”, Jézus nem mérgelődik, nem mondja, hogy „ezek az emberek bosszantanak engem”. Nem, nem. Hanem együttérzéssel válaszol, mert tudja, hogy nem kíváncsiságból keresik őt, hanem azért, mert szükségük van rá. Azonban jól figyeljünk: az együttérzés – amit Jézus érez – nem pusztán szánakozást jelent; ennél többet! Azt jelenti, hogy valóban velük érez, vagyis azonosítja magát mások szenvedésével, olyannyira, hogy azt magára vállalja.

Ilyen Jézus: velünk együtt szenved, velünk és értünk szenved. Ennek az együttérzésnek a jele a Jézus által végbe vitt számos csodás gyógyítás. Jézus azt tanítja nekünk, hogy részesítsük előnyben a szegények szükségleteit a sajátjainkkal szemben. Igényeink, bár jogosak, soha nem olyan sürgetőek, mint a szegényeké, akik nélkülözik az alapvető életfeltételeket. Gyakran beszélünk a szegényekről. De amikor róluk beszélünk, érezzük-e, hogy annak a férfinek, annak a nőnek, azoknak a gyermekeknek nincs miből élniük? Nincs táplálékuk, nincs ruházatuk, nincsenek gyógyszereik.A gyermekek nem járhatnak iskolába. Ezért a mi igényeink, bár jogosak, soha nem lehetnek olyan sürgetőek, mint a szegényeké, akiknek nincs miből megélniük – hangsúlyozta a pápa.
A második üzenet a javakban való osztozás – folyatta beszédében Ferenc pápa. Az első az együttérzés, a második a javakban való osztozás. Érdemes összehasonlítani a tanítványok, valamint Jézus reagálását a fáradt és kiéhezett néppel szemben. Különböznek egymástól.
A tanítványok úgy gondolják, hogy jobb elbocsátani a népet, hogy szerezhessenek maguknak ennivalót. Jézus azonban ezt mondja: ti magatok adjatok nekik enni. Két különböző reagálás, amely két, egymással szemben álló logikát tükröz: a tanítványok a világ szerint gondolkoznak, miszerint mindenkinek saját magáról kell gondoskodnia. Úgy érvelnek, mintha azt mondanák: „oldjátok meg egyedül!” Jézus Isten logikája szerint gondolkozik, ami a javak megosztásának logikája.

Hányszor fordítjuk el a fejünket, hogy ne lássuk szükséget szenvedő testvéreinket! Ez a másik irányba való fordulás az udvarias módja, hogy fehér kesztyűs kézzel mondjuk: „oldjátok meg egyedül!” Ez nem Jézustól jön: ez önzés. Ha elbocsátotta volna a tömeget, sokan ennivaló nélkül maradtak volna. Azonban az a kevés kenyér és hal, szétosztva és Isten által megáldva, elég volt mindenkinek. Azonban vigyázzunk! Nem mágiáról van szó. Egy „jel”, ami arra szólít, hogy higgyünk Istenben, a gondviselő Atyában, aki nem hagyja, hogy hiányozzon mindennapi kenyerünk, ha meg tudjuk osztani azt testvéreinkkel.

Együttérzés és a javak megosztása – foglalta össze tanítását a pápa, majd rátért a példabeszéd harmadik üzenetére: a kenyérszaporítás csodája előre jelzi az Eucharisztiát. Ezt látjuk Jézus gesztusában, amikor „megáldotta” a kenyereket (19), mielőtt megtörte és szétosztotta volna azokat a népnek. Ez ugyanaz a gesztus, amit Jézus az Utolsó Vacsorán tesz majd, amikor megalapítja megváltó Áldozatának örökös emlékét.

Az Eucharisztiában Jézus nem akármilyen kenyeret ad, hanem az örök élet kenyerét, Önmagát ajánlja fel az Atyának irántunk való szeretetből. Nekünk az Oltáriszentséghez Jézus érzéseivel kell közelednünk: vagyis együttérzéssel és azzal az akarattal, hogy megosztjuk javainkat másokkal.

Aki úgy veszi magához az Eucharisztiát, hogy nincs benne együttérzés a szükséget szenvedőkkel és nem osztja meg javait másokkal, nem érzi jól magát Jézussal. Együttérzés, a javak megosztása és az Eucharisztia. Ez az az út, amelyet Jézus ebben az evangéliumi szakaszban kijelöl számunkra.

Olyan út ez, amely elvezet bennünket arra, hogy testvériesen szembenézzünk a világ szükségleteivel, de túl is vezet bennünket ezen a világon, mert az Atyaistentől indul ki és Hozzá vezet vissza. Szűz Mária, az isteni Gondviselés Anyja vezessen bennünket ezen az úton – mondta végül a vasárnap déli Úrangyala elimádkozása előtti beszédében Ferenc pápa.
Az Úrangyala elimádkozása után Ferenc pápa köszöntötte a zarándokokat, akik az eső ellenére - szavai szerint - bátran eljöttek a Szent Péter térre Rómából és számos országból.
Köszöntötte a pisai egyházmegye fiataljait, akik gyalog zarándokoltak el az Örök Városba a Via Francigena zarándokúton, országos összejövetelük alkalmából.

A Szentatya végül mindenkinek szép vasárnapot, jó ebédet kívánt, arra kérve a híveket, hogy ne feledkezzenek el imádkozni érte.