BITHINIAI SZENT PARAMON

Szent Paramon vértanú

Décius császár uralkodása alatt Aquilin a bithiniai fejedelem 370 keresztény katonát kényszertett arra, hogy áldozzanak a pogány istennek. Sem hízelgéssel, sem fenyegetéssel nem tudta erre a katonákat rávenni. Mellettük ment el egy Paramon nevű keresztény férfi. Látva a vértanújelölteket, ártatlanoknak nevezte őket, majd folytatta útját. A fejedelem visszahozatta Paramont, kivágatta nyelvét, és lándzsával átszúratta. A többieket pedig karddal lefejeztette 250 körül.

Adventre készülünk 5.

„Uram, nyisd meg ajakamat, hadd hirdesse szám dicséretedet!” 

Az Egyház hivatalos imája a zsolozsma. Amikor akár közösségben (kórusban), akár egyedül el akarjuk kezdeni a napi zsolozsmát, ezzel a dávidi zsoltárverssel zendítünk rá az istendicséretre. Közben kereszttel jelöljük meg ajkunkat. Így nyilvánítjuk ki alázatunkat, hogy a „Mindenható, fölséges és jóságos Úr” (Assisi Szent Ferenc. Naphimnusz) dicséretét zengő csillagvilághoz, a Föld díszeihez: szélöcsénk, tűzbátyánk, vízhúgunk gyönyörű panorámájához, az istenszerető és megbocsátó szívű embermilliókhoz, a földi életüket jobbra cserélő dicsőséges Egyházhoz és angyaltestvéreink beláthatatlan kórusához kívánunk csatlakozni. Úgy vagyunk ezzel mi is, mint Dániel, akihez buzgó imája közben leszálltak égből jött követek, és a legfőbb közülük megszólította Dánielt tengermorajhoz hasonló hangján. Dániel rémületében a földre zuhant, lába remegett, és csak angyali segítséggel tudott feltápászkodni. Így is némán állt az angyal előtt, mígnem egy kéz megérintette és megszólította: „Dániel, te kedvelt férfi, értsd meg az igéket, amelyeket hozzád intézek, és állj talpra, mert éppen most küldött ő engem hozzád”. (Dán 10,11) Aki átérzi, mit jelent az Egyház képviseletében énekre nyitni ajkát, bizony gyermekded merészséggel zendíti meg az ének árját: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam! Dániel háromszor hét napig böjtölt, bánta bűneit, pedig csodálatosan ártatlan szívvel tartotta meg Isten parancsait fogolytartója, Nabukodonozor babiloni király trónja mellett állva, az uralkodó kegyeitől elhalmozva. Csoda, hogy Dávid király gyönyörű bűnbánati zsoltárában így eseng súlyos vétkeit érezve lelkiismerete mélyén: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam? Pedig nagyon szeretné már zengeni újra felszabadultan az Úr dicséretét! Ifjú korától lelkesen pengette a hárfát. Olyan áhítattal zenélt, hogy a lelkiismeret-furdalásaitól sanyargatott Saul király csak az ő hárfazenéje hallatán tudott megnyugodni.(1Sám 16, 14-23) Most viszont az ő lelkiismerete nyugtalankodott, neki volt szüksége az isteni ajak-nyitásra. Erre az alázatos kérésre Isten megnyitja megtévedt gyermeke szívét is, ajkát is. Szívében megérteti vele, hogy azok az áldozatok, amelyeket Ő maga, a szövetséget kötő Isten rendelt el, és Dávid is szorgalmasan mutatott be az Úr oltárán, sőt új oltárt építtetett Sion hegyén erre a célra, a frigyládát átvivő sokadalom jelenlétében hatlépésenként több állatot is feláldozott, ezek az áldozatok önmagukban nem kedvesek Istennek: „hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg” (18-19) Dáviddal együtt tegyük mi is szívünket alázatossá, keltsük fel benne a szeretetből fakadó töredelmet, és így kezdjük az Egyház szent zsolozsmáját. Kapcsoljuk szívünkbe testvéreink, családunk, honfitársaink szívét is! „Emeljük fel szívünket!” És ne nyugodjunk addig, amíg erre a válasz nem cseng teljesen, tisztán, meggyőzően: Fölemeltük az Úrhoz. Ébredj ember mély álmodból, Megszabadulsz rabságodból. Közelít már üdvösséged, Eltörlik már minden vétked.” (Ho 9, 1) Zendítsük mi minden magyar testvérünk fülébe, szívébe ezt a csodálatos, ősi magyar éneket. Hiszen nekünk már nem kell reszketve összerogynunk az angyali látomás előtt: „Elküldé az Úr angyalát, hogy köszöntse Szűz Máriát, Kinek tiszta, szűz méhébe Alászállt az örök Ige.” (Ho 9, 2) „a prófétáknak lelkei láttak, Szent jelenésekben s téged békességben Vártak, édes Üdvözítőnk. Te ember lettél, s új tant hirdettél. A jövendölések beteljesednek Rólad, édes Üdvözítőnk. Nyújtsd malasztodat, hogy ez áldozat Bánatot gerjesszen bűnös szíveinkben. Ó, segíts meg, Üdvözítőnk!” (Ho 2, 4-5.8)

Elmélkedések 24.

Az Isteni akarat és szeretet másodlagosan a teremtményekre irányul

 
Az Ószövetség főleg a választott népre árasztott isteni szeretetet emlegeti, az egyes ember és az emberiség egésze iránti szeretet megnyilvánulásaival itt ritkábban találkozunk. A választott nép iránti szeretet meglepő gyengédséggel jut szóhoz Izajásnál: De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak'' (49,14-16; Oz 11,1.3; jer, 2,2; 3,13; 31,3). Isten egyetemes emberszeretetét leginkább a bölcsességi irodalom emlegeti. Mert szeretsz mindent, ami van, és mit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja'' (Bölcs 11,24-26 Az Újszövetség egyik alapvető gondolata, hogy Isten minden előzetes érdem nélkül halmozza el jóságával teremtményeit. A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük az Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte Fiát bűneinkért engesztelésül'' (1Jn 4,10; Jn 3,14-17; Róm 5,8; 32-39; Jn 15,9). Ennek a szeretetnek legfőbb bizonyítéka a megtestesülés (2Kor 8,9) és Jézus megváltói halála (1Jn 3,16; 4,9) Szent János Istent két ízben szeretetnek mondja (1Jn 4,8.16). Azt akarja jelezni ezzel, hogy Isten irántunk tanúsított magatartásának gyökerét az ő szeretetében kell látnunk.

Évközi 34. hét szombat

Évközi 34. hét szombat     
Dán 7, 15-27; Lk 21, 34-36
„Ekkor a lelkem megrendült; én, Dániel, megremegtem e dolgok után"

Dániel látomása rettenetes benyomást gyakorolt a prófétára is, de ugyanígy vagyunk mi, akik most, két és félezer év múlva olvassuk beszámolóját:„Ekkor a lelkem megrendült; én, Dániel, megremegtem a dolgok miatt, és az, amit a fejem látott, megzavart engem. Odamentem az egyik ott állóhoz, és biztos magyarázatot kértem tőle mindezekre. Ő megmondta és megmagyarázta nekem a dolgok értelmét. Ez a négy nagy vadállat négy olyan ország, amely a földön támad; a fölséges Isten szentjei azonban elnyerik majd az országot, és övék lesz az ország örökké, mindörökkön örökké” (7, 15-18) Jól emlékszünk arra, hogy elmélkedéseinkben többször találkoztunk már hasonló titokzatos látomásokkal. Dániel egyiknél sem földi bölcsességgel próbálta ezek értelmét kikutatni. Sosem álomfejtőként mutatkozott be, hanem mint Isten üzeneteinek avatott tolmácsolója. Igen fontos volt ez a tény, és ma is az, hogy ne emberi kerekasztal, tudományoskodás vagy valamiféle ideológia (mellébeszélés) kerekedjék ki belőlük. De vajon az angyalok biztosan ismerik és elmondhatják nekünk, embereknek is a titkokat megfejtésükkel együtt? Isten titkait az angyalok sem tudják előre, hanem rendszerint a földi történésekből ismerik meg azokat. Az angyal, akivel a próféta beszédbe elegyedik, nyilván ezért jött, hogy Dánielt felvilágosítsa. Isten a szimbólumokat az emberi felfogáshoz igazítja. Az emberek a rendkívül durva egyedekre azt mondják: ez vadállat. Érthető, hogy ha a társadalom vagy annak egy része elveszti jó neveltségét, kultúráját, nem az igaság és a szeretet irányítja tetteit, hanem a durva, faragatlan állatiasság tör ki belőle, akkor illik rájuk, az általuk képviselt közösségre ez az állati jellemzés. Dánielt saját bevallása szerint a negyedik vadállattal jellemzett birodalom érdekelte: „Aztán meg akartam tudni a valót a negyedik vadállatról, amely nagyon különbözött az összes többitől és igen rettenetes volt: a fogai és körmei vasból voltak, falt és rágott, és a maradékot lábával összetaposta; a tíz szarvról is, ami fején volt, és arról a másikról, ami kinőtt, és amely előtt három szarv lehullott; arról a szarvról, amelynek szeme volt és nagy dolgokat beszélő szája, és nagyobb volt a többinél” (19-20) Mi, a XX. századot bőrünkön megszenvedett idősebbek bizony odaállunk Dániel mellé, és konkrétan felesszük s kérdést: Urunk! Ezek a szörnyű látomások a mi korunk rémképei voltak? A háborúban el nem pusztultakat, akiket meghagytak a vasfogak, azokat táborokba ömlesztve tiport a földbe az állati vasláb? És vége van-e eme rettenetnek? Eljön-e az Ősöreg, és megmutatja-e nekünk vigaszul az Emberfiát, akinek egyedül van hatalma legyőzni a rettenetes pusztítókat? Megbirkózik-e Jézus, a szelíd és alázatos Szívű ilyen hatalmakkal? A választ a látomás adja meg: Aztán leül a bíróság, hogy a hatalmát elvegyék, összetiporják és megsemmisítsék, és az országot, a hatalmat és az ország nagyságát az egész ég alatt átadják a Magasságbeli szentjei népének; az ország örökkévaló ország lesz, és neki szolgál majd és engedelmeskedik minden király” (26-27)

Perzsiai Szent Jakab

Perzsiai Szent Jakab 

nagy vértanú

Szentünk Perzsiában született keresztény szülőktől. Jámbor nevelést kapott tőlük. Keresztény nőt vett féleségül, akivel gazdagságban és tiszteletben éltek. Izdigerd perzsa királynál és utódánál is kegyben állott. Ez utóbbi udvara vezetőjévé tette. Ezek miatt, elkábulva a világi tisztségektől, keresztény hitét megtagadta és imádta a bálványokat. Anyja és felesége levelet írtak neki, hogy megszakítanak vele minden közösséget. Ezt elolvasva, megszomorodott és nagy bűnbánatot is tartott hitehagyása miatt. A király előtt újra kereszténynek vallotta magát. A király hiába próbálta hitében megingatni, nem ért el semmi sikert. Ezért különös kínzást gondolt ki számára nehogy a többi perzsa is elforduljon a bálványoktól. Megparancsolta, hogy testének minden tagját egyenkint vágják le róla és szaggassák darabokra Szent Jakab Krisztusért ezeket a szörnyű kínokat is elszenvedte, és imádsággal ajkain halt meg 421-ben.

Adventre készülünk 4.

„Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb, leszek”

Dávid király prófétai szóra magába szállt, átgondolta tettét, megértette annak súlyosságát, aztán beismerte bűnösségét, őszintén megbánta. Isten bocsánatáról, pedig prófétai üzenet biztosította. A most elemzett bűnbánati zsoltárában azonban mintha elbizonytalanodott volna ez a meggyőződés. A fenti zsoltárversben ott rezeg a kétség: lehet ekkora bűnöket ilyen egyszerűen eltörölni, teljesen megbocsátani? Dávid király úgy érzi, hogy gyengesége nagyon messzire nyúlik vissza: „íme, gonoszságban fogantam, és bűnökben fogant engem az én anyám” (7) Bár Istenbe vetett hite csodálatos ifjúkora óta: „Oroszlánt is, medvét is megöltem én, a te szolgád, -mondja Saulnak-, úgy jár tehát majd ez a körülmetéletlen filiszteus is, mint azok. Nos, megyek és elhárítom népemről a gyalázatot, elvégre ki is ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázni merte az élő Isten seregét?” (1Sám 17, 36), szíve igazsága mégsem volt teljes Uriás esetében. Ezt sínyli meg most keservesen: „íme, te a szív igazságát szereted, bölcsességedet titokban kinyilatkoztattad nekem”. (8) Úgy érzi, ehhez a teljes szívtisztuláshoz Isten végtelen hatalma és jósága kell, mint Mózes idejében:„Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb, leszek”. Izrael népe az ószövetség megkötése előtt három nap mosakodott és mosta ruháját, hogy tisztultan állhasson Isten elé. „Az után odaküldte fiainak ifjait, hogy mutassanak be egészen elégő áldozatokat, és vágjanak az Úrnak békeáldozatul fiatal bikákat. Mózes, pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a másik felét, pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt mondták: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk. Ő, pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a második felét, pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt felelték: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk. Ő, pedig fogta a vért és meghintette vele a népet, és így szólt: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr kötött veletek e szavak alapján”. (Kiv 24, 5-8) Ugyanígy kellett eljárniuk a zsidó papoknak is az áldozati oltárnál: az áldozati állat vérét körben ráöntötték az oltárra ( Kiv 29, 15) Máskor meg kellett kenni a levágott bárány vérével Áronnak és fiainak fülét, jobb kezük és lábuk nagyujját, majd kenettel együtt rá kellett hinteni az oltárra a vért, majd Áron és fiai ruhájára is, hogy minden szent legyen. (20-21) Mózes útbaigazítása szerint ügyes férfiak elkészítették a szentsátort és felszerelését a mennyei minta alapján, de ezeket is mind vérrel kellett meghinteni. (vö. Kiv 30, 26-30) Előtte azonban meg kellett mosni Áront és fiait vízzel. (vö. Kiv 29, 4) Dávid jól ismerte ezeket a szertartásokat, benne a mosakodás és vérrel való megkenés vagy meghintés fontosságát, hogy a közönséges emberből vagy eszközből Istenhez méltó, azaz szent legyen. Ő súlyos bűnt követett el Uriás megöletésével, hogyan lehetne újra Isten elfogadott gyermeke? Érthető szívből feltörő könyörgése: „Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem, és a hónál fehérebb leszek”. Ezt kéri Dávid magától Istentől. Amikor mi javulni akarunk, mi is megmosakszunk, rendes ruhát öltünk, aztán elmegyünk a templomba. Fölkészülünk: összegyűjtjük bűneinket, megbánjuk, majd belépünk a gyóntatószékbe. Ott Jézus papja vár ránk. Meghallgatja bűnbevallásunkat, hogy tudja, Jézus parancsa szerint mit kell megbocsátania. A gyóntató papot a Szentlélek irányítja, hogy milyen útbaigazítást nyújtson, feltétel nélkül fogadjuk el! Azután feloldoz bűneinktől, majd elégtételt ad. Ezt igyekezzünk mielőbb elvégezni, hiszen a bűneinkért járó ideiglenes büntetések egy részét ezért engedi el Isten, és tökéletesen megbocsát minden meggyónt és őszintén megbánt bűnt. Az ítéleten sem hánytorgatja fel. A befejező fohász nyugtasson meg: Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével.

Elmélkedések 23.

„Pilátus a helytartóságra hívatta Jézust, és megkérdezte őt:Te vagy-e zsidók királya?”

 
Ezt a kérdést az óta is sokan felteszik tudományoskodva, nagyképűen. A Katolikus Egyház mindenkinek azzal felel, hogy az egyházi év záróakkordjaként az utolsó vasárnapot Jézus Krisztusnak, mint a mindenség Királyának szenteli. Ezért olvastatja Szent Máté evangéliumából a következő sorokat: „Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” (Mt 25,31-32.34) Jézus tehát önmagát, az Emberfiát királynak nevezi. Ez érthető, mert Ő parancsol minden embernek, legfőbb Ura mindenkinek, megfellebbezhetetlen ítéletet tart felettük. Élete vége felé, amikor ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe az Olajfák hegyéről elfogadta hívei hangos hozsannázását, Dávid fiának királyi címét. Az aggályoskodóknak pedig azt felelte: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”. (Lk 19,40) „Mondjátok Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád!” (Mt 21,5) Amikor nagycsütörtök késő este elfogták, kínozták, reggel a főtanács előtt főpapi tisztségének megfelelően hivatalosan feltette Kaifás Jézusnak a döntő kérdést: „Megesketlek téged az élő Istenre: Mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az élő Isten Fia?” Jézus azt felelte neki: Te mondtad”. (Mt 26,63-64) Ők ezt a választ káromkodásnak minősítették, ezért halálra ítélték. Másnap pedig Pilátustól azért kérték, hogy feszíttesse keresztre, mert a szidók királyának vallja magát. Pilátus ezért kérdezi meg Jézustól: „Te vagy-e a zsidók királya? Jézus azt felelte: Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam? Pilátus ezt felelte neki: Hát zsidó vagyok én? Saját nemzeted és a főpapok adtak téged a kezembe. Mit tettél?” Jézus ezt felelte: Az én országom nem ebből a világból való. Ha az én országom ebből a világból volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való. Pilátus erre megkérdezte: Tehát király vagy te? Jézus azt felelte: Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra”. ((Jn 18,33-37) Ő az egyedüli király, aki örökkön örökké él, mert önként meghalt az emberekért, de azután feltámadt, és nem hal meg soha többé. Jézus király. Halálával minden bűnt eltörölt, amit a bűnös megbánt. Nézzetek körül: ma sokaknak nem kell Jézus. A hazug és gyűlölködő embernek nem kell Jézus. Csak az vész el, aki nem az igazságból való, aki meg nem tér örökre.

Évközi 34. hét péntek

Évközi 34. hét péntek
Dán 7, 2-14; Lk 21, 29-33
„Nézem és egyszer csak trónokat állítottak fel, és egy Ősöreg leült”

Dániel sok látomásban részesült a zsidók fogsága idején. Ez a látomás egészen az övé volt. Neki adta az Úr, ő pedig leírta, mert Isten vele üzent az összes embernek, hogy tanuljanak belőle. A tenger a szent iratokban az emberi történelmet jelenti. A felette dúló viharok a nagy és fontos veszedelmeket jelzik. Az ilyen tengeri viharokból jöttek elő azok az igen furcsa állatok, amelyeket a próféta látott. Ezek nem a teremtő Isten ajándékai voltak, amelyeket Mózes látomásában meg csodált, amikor Isten a Sínai-hegyen megmutatta neki a világ teremtését, az élet különböző formáinak megjelenését. Az élet Ura magánk az életnek a létrejöttét nem mutatta meg Mózesnek és ezekről az élőkről úgy emlékezik meg, hogy az élők készen bújtak elő a vízből. Legyenek hüllők, szárnyasok vagy másféle élőlények mind szépek, csodálatra méltók. Az álomban leírt állatok ragadozók, életet pusztítók, félelmetesek. Olyan testrészeket hordoznak, amelyek nem illenek testükhöz. Az első nőstény oroszlánhoz hasonló állatnak hátára nem illenek a szárnyak. Ki is szaggatták azokat. Furcsa hogy emberszívet kapott és ember-módon kellett járnia. A második állat medvéhez hasonlított, szájában három borda volt, azt rágta, és még több húst kínáltak neki, hogy falja fel. A harmadik párducforma volt madárszárnyakkal. Ez hatalmat kapott. A negyedik állat félelmetesen erős volt vasfogakkal, amelyekkel rágott, a maradék ennivalót vaslábbal tiporta össze. Tíz szarva volt. Később leesett belőlük három, egy pici szarv nőtt a helyükön. Ezen emberszemek keletkeztek és nagyokat mondó száj. A próféta ez után látta, hogy egy Ősöregnek trónt készítenek, amire ő leült. „a ruházata fehér volt, mint a hó, és a fején a haj, mint a tiszta gyapjú; trónja lángoló tőz, kerekei égő tűz. Tüzes és sebes folyó jött ki színe előtt; ezerszer ezren szolgáltak neki, és tízezerszer százezren hódoltak neki. A bíróság leült, és felnyitották a könyveket”. (9-10) Négy vadállat felett ítélkeztek, azaz a vadállatok által szimbolizált birodalmakat ítélték meg. Istennek ugyan semmi szüksége nincs könyvekre, de a bíróság biztos tájékoztatásait kellően jelképezi az írás. Az ítélet érdekes módon csak a tízszarvú vadállat tetteiről és a kicsi szarván nyílt szájának rettenetes szavairól szólt. Az ő testét, majd a többi vadállatét is a tűzbe vetették. A Szentírás nyelvén ez a poklot jelenti.„Majd azt láttam az éjszakai látomásban, hogy az ég felhőiben valaki jött, aki olyan volt, mint az Emberfia, s amikor az Ősöregig eljutott, az ő színe elé vitték, és ő hatalmat, méltóságot és országot adott neki, hogy minden nép, törzs és nyelv neki szolgáljon, és hatalma örök hatalom legyen, amely meg nem szűnik, és országa olyan, amely el nem pusztul” (13-14) Isten országa, amelyet hirdetett Jézus, az igazság és a szeretet országa boldog és örök lesz. A hazug szájat, amely hazudik és gyűlölködik gátlástalanul, az örök tűzbe dobják.

SZIRIAI SZENT JAKAB

Szent Jakab remete

Szíriában élt remete életet az V. században. Először egy remeténél élt valamennyi ideig, és tőlük tanulta el a vezeklő élet szabályait. Aztán külön ment tőlük egy kis házba és egy ideig ott élt magányosan. Miután azt érezte, hogy nagyobb vezeklésre is vállalkozhat, egy kis, terméketlen, lakhatatlan hegyen töltötte el vezeklések között élete utolsó idejét. A szabad ég alatt élt, kitéve a természet szeszélyeinek. Mindent türelemmel viselt. Isten megáldotta őt csodatevő, látnoki képességekkel. Sok csodát tett ezek segítségével, még az általa megáldott víz is gyógyító erővel bírt. Híre messzire elterjedt. Az emberek mindenféle fajtája kereste őt áldásért, jó tanácsért és gyógyulásért, 457 után halt meg.

Adventre készülünk 3.

„Moss egészen tisztára vétkemtől, bűnömtől tisztíts meg engem.
Mert elismerem gonoszságomat, és bűnöm előttem, van szüntelen.
Ellened vétkeztem, egyedül ellened, s azt cselekedtem, ami előtted gonosz,
Hogy igaznak bizonyulj beszédedben, és igazságos a te ítéletedben” (Zsolt 51, 4-6)

Dávidnak a kor szokása szerint több felesége volt, asszonyaitól születtek gyermekei. Örülhetett annak, hogy Isten megáldotta házasságait, akkor még egészségesen gondolkodtak az emberek az életről, és azt tartották boldog embernek, aki sokáig élt, elfogadható jólétben élt és sok gyermeke volt. Nem volt tehát szüksége arra, hogy idegen asszonyt, más férfi feleségét hivassa magához, és vele töltsön egy éjszakát. Ezt neki, mint férfinak, nem rótták volna bűnül, hiszen a férfit nem vádolták soha, ha ő tört házasságot. Nekünk, az Újszövetségben élőknek ez fura gondolkodásmód. Amikor Jézus tanított, feltették neki a kérdést, hogy Mózes miért engedte meg az asszony elbocsátását. Jézus így válaszolt: Mózes „a ti szívetek keménysége miatt írta nektek e parancsot. A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nővé alkotta őket. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és lesznek ketten egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét”. (Mk 10, 5-9) Amikor Dávid beleszeretett a gyönyörű asszonyba, Betszabéba, a kötelékre, amely az asszonyt férjéhez kapcsolta Isten eredeti emberteremtő szándéka szerint, nem gondolt. Azt sem fontolta meg, hogy alattvalóit hadba viheti, ha a haza üdve úgy kívánja, de senkinek a halálát megfontoltan elő nem készítheti. Az élet ura egyedül a fölséges Isten. Amikor prófétatársa figyelmeztette minderre, akkor felsírt benne a tudat, hogy Isten rendelkezései minden emberre, a királyra is egyenlően vonatkoznak, és az ember tudja, hogy ha látszólag csupán embert bánt, akkor is Istent bántja.„Ellened vétkeztem egyedül ellened, s azt cselekedtem, ami előtted gonosz”A mai kor emberének nagyon tetszik, amit egyesek hirdetnek: az ember szabad, annyira szabad, hogy nem felelős senkiknek: sem Istennek, sem embernek. Sok ember annyira ostoba, hogy olyan vezetőket választ, akik ebben a felelőtlenségben őt megerősítik. Elfogadják alapigazságnak, hogy az erkölcs az, amit a társadalom kötelezőnek elfogad. Elfelejt gondolkodni: ha ez igaz lenne, milyen jogon kéri most számon a néhány évtizede felkapott eszmét, és zárja börtönbe azoknak az eszméknek követőit. Az akkori társadalom elfogadta azt az eszmét, akkor az volt erkölcsös, aki a szerint az eszme szerint élt. Következésképpen a mostani erkölcs-nélkülieknek arra kell felkészülniük, hogy ha másik ember által kigondolt eszmerendszer szab újabb határokat, akkor a most igaznak elfogadott eszmét vallók kerülnek a vádlottak padjára. A helyes megoldás az lenne, ha Isten örök szabályait fogadnánk el kizárólagos erkölcsi alapnak, akkor nem kellene mindig újabb és egyre átgondolatlanabb, jogszerű, de nem erkölcsös képződményekhez igazodni. Dávid súlyosan vétkezett több isteni parancs ellen is. Amikor a próféta fejére olvasta ezeket a bűnöket, azonnal átlátta tévedését: „Vétkeztem az Úr ellen!” (2Sám 12, 13) a próféta, pedig ezt közölte vele: „Az Úr meg is bocsátotta bűnödet, nem lakolsz halállal, mindazonáltal, mivel a dologgal alkalmat adtál az Úr ellenségeinek a káromlásra, fiad, aki született neked, meghal”. (2Sám 12, 13-14) a bűnök és a bűnbánat között több mint egy év telt el. Amilyen könnyűnek látszik a bocsánat Isten részéről Dávid esetében, ugyanilyen könnyű a mienkben is. A gyóntatószékben is megkapjuk egyetlen bocsánatkérő szóra a feloldozást. De ne csodálkozzunk azon, ha bűneink bocsánata után jönnek kisebb-nagyobb elégtételek. Mondjuk meg: minden ember- és társadalom elleni bűn Isten ellen van. Kisebb-nagyobb idő múltával, eljön, a számonkérés!

Elmélkedések 22.

Egyenlő szeretettel szeret-e Isten mindenkit?

 
Ha szeretetét önmagában nézzük, igennel kell válaszolnunk, hiszen szeretete azonos a lényegével. Ha azonban hatásaiban szemléljük, vagyis aszerint, hogy ez a szeretet mint akarat mit vált ki a teremtményekből,akkor azt kell mondanunk, hogy egyeseket jobban szeret, mint másokat. Az isteni szeretet mindig egyforma erővel sugárzik, de a teremtmények nem egyenlőképpen fogják fel, mint ahogyan a nap fényét is másként használják fel a szerves és a szervetlen testek. Amikor tehát azt mondjuk, hogy egyeseket jobban szeret, mint másokat, akkor voltaképpen szeretetének hatásait vetítjük vissza Istenbe. Ezzel függ össze, hogy a Biblia szerint előre való kiválasztottságról, tágabb értelemben vett predestináltságról is beszél a teológia. Ez azt jelenti, hogy egyeseket nagyobb üdvtörténeti szereppel bízott meg, és ezeknek több kegyelmet folyósít. De mivel mindenki érdeme nélkül kapja a kegyelmet, ez a predestináltság nem mondható kivételezésnek (Róm 9,20). Annál inkább, mert akinek több kegyelmet ad, attól nagyobb teljesítményt, többet vár (Mt 25,14-30). Ha a fokozatokat nézzük, akkor Isten a legtöbb szeretetet Jézus emberségére árasztotta, amikor felvette személyes egységébe. Ezután következik a Boldogságos Szűz Mária, akinek kegyelmi teljességéről beszél a Biblia és a mariológia. Utána következnek azok, akiket egyéb fontos üdvtörténeti szerepre választott ki Isten. Úgy látszik, azért akart fokozatokat a természetes és természetfölötti rendben egyaránt, hogy a nagy változatosság annál inkább tükrözze tökéletességeinek kimeríthetetlen gazdagságát. A szabad akaratú teremtmények elfordulhatnak Isten szeretetétől, visszautasíthatják. Ilyenkor is azonos mértékben árad rájuk Isten szeretete, de visszautasításuk következtében nem képesek annak felfogására, hatása nem érvényesül bennük. A kárhozat állapota ennek az elfordulásnak véglegesítése.Istennek teremtményei iránti egyetemes szeretetét közvetve dogmatizálta az I. vatikáni zsinat. Hittételként mondta ki, hogy Isten szabadon teremtette a világot. Ha szabadon teremtette, akkor akarta, és ha akarta, szerette is, hiszen a szeretés az akarásnak legegyetemesebb jellegét, jóra-irányulását kísérő és kifejező lelkülettel azonos. Tételünket nem-ünnepélyes formában is képviseli a tanítóhivatal, valahányszor Isten jóságáról és jó Istenről szól az igehirdetés és a liturgia útján.

Évközi 34. csütörtök

Évközi 34. csütörtök       
Dán 6. 12-18; Lk 20, 21-28
„Elrendeltem, hogy egész birodalmamban és országomban rettegjék és féljék Dániel Istenét”.

Az emberek sok féle módon ki vannak szolgáltatva a gonosz rossz akaratának, mert bizonyos körülmények között könnyen túljárnak a rendes, egyenes gondolkodású emberek eszén. A becsületes emberek nem gyanakszanak a gonoszokra, hogy minden egyszerűnek látszó dologban csalást, képmutatást keressenek. Így könnyen áldozatává válnak a saját jóhiszeműségüknek. Annak idején Dáriusz méd király kegyeit megnyerte Dániel próféta, annak ellenére, hogy Baltazár király és apja Nabukodonozor is nagyra értékelték őt, és Baltazár halála előtt néhány órával még ki is tüntette őt, mert megfejtette a Mene, Tekel, Fáresz titokzatos szavak értelmét. Dáriusz ugyanis értesült arról, hogy ez a fiatal fogoly mennyire becsületes teendői végzésében, és milyen hűségesen ragaszkodik Istenéhez. Dániel irigyei ezt hamarosan észrevették. Tudták, hogy amíg ő él, addig nem sok esélyük van a király közelébe kerülniük. Ezért folyamodtak egyik régi törvényük értelmében új törvényt kimondatni Dáriusszal: aki harminc napon belül máshoz fordul, mint Dáriuszhoz, azt az oroszlánok vermébe kell vetni. A király gyanútlanul aláírta ezt a látszólag semmit, mondó törvényt. Dániel viszont nem törődve ezzel az új törvénnyel, szokása szerint naponta háromszor is elmondta szokott imáit az igaz Istenhez, mégpedig kelet felé fordulva a nyitott ablak mellett. Ezt lesték és várták az ellenségei. Futottak is a királyhoz, számon kérték tőle, hogy új törvénye visszavonhatatlan-e? A király még mindig gyanútlanul ezt elismerte. Akkor aztán kimondták leplezetlen kárörömmel, hogy lám, Dániel ennek ellenére naponta háromszor is a maga Istenéhez fordul imájával. Be kell vetni az oroszlánok barlangjába, hogy azok falják fel ellenségüket. Miután a király napokig hasztalan harcolt barátjáért, kénytelen volt megtenni követelésüket. A barlang száját kővel lezáratta, majd az ő és főemberei pecsétjével lepecsételtette, hogy senki ne tudjon valami gonoszsággal bajt csinálni. Áldást kért a fogolyra hatalmas Istenétől. Másnap hajnalban aztán odasietett. „Mikor a verem közelébe ért, síró hangon hívta Dánielt, és szólította őt: „Dániel, az élő Isten szolgája, vajon a te Istened, akinek te mindenkor szolgálsz, meg tudott-e téged szabadítani az oroszlánoktól? Azt felelte erre Dániel a királynak: Király, örökké élj! Az én Istenem elküldte angyalát és bezárta az oroszlánok száját, és azok nem ártottak nekem, mert ő igaznak talált engem; de ellened sem követtem el bűnt, király!” (21-23) a király akkor kihúzatta Dánielt nagy örömmel, teljes épségben. Aztán odavitette Dániel ellenségeit egész családjukkal együtt. A kiéheztetett oroszlánok, pedig elkapkodták a levegőben és felfalták őket. A király rendeletet adott ki, hogy minden alattvalója félje és tisztelje az örökkön élő Istent.

CEZAREAI SZENT MERKUR

Szent Merkur

 vértanú

Décius és Valeriánus császárok alatt szenvedett vértanúságot a kappadókiai Cezareában. A római birodalomra rátörtek a barbárok. A császárok Rómába gyűjtötték az egész hadsereget. A hadseregben volt Merkur katona is, aki titokban keresztény volt. Az ütközet előtt angyal jelent meg neki, bátorította és egy kardot adott neki a győzelemre. A barbárok legyőzése után Merkur nem akart részt venni a pogány hálaadó áldozaton. A császár előtt kereszténynek vallotta magát. A császár megverette, tüzes parázsra fektette, a tűz kialudt a vértanú vérétől. A császár nem akarta, hogy gyorsan meghaljon, azért börtönbe záratta, és újabb kínzások után lefejeztette. Testéből jó illat, illatos myro áradt és sok csoda történt. Ezért sokan hittek Krisztusban. Testét tisztelettel eltemették illő helyen, ahol sok csodás gyógyulás történt.

Adventre készülünk 2.

„Könyörülj rajtam, Isten, irgalmad szerint, könyörületességed szerint töröld el gonoszságomat” (Zsolt 51, 3) Dávid irgalomért esedezik. Annak ellenére, hogy fiatalon szinte lányos szépségűnek tartották, kemény férfi volt. Mielőtt párviadalra indult volna a két és félméteres Góliáttal, aki hetvenkedve hívta párharcra a zsidók vállalkozó vitézét, meg kellett hallania, hogy éretlen, gyenge legénykének nézik a zsidó katonák és maga Saul király is. Erre így felelt: „Amikor szolgád legeltette apja nyáját, amikor oroszlán vagy medve jött, és elvitt egy kost a nyájból, utánamentem és leütöttem, s kiszabadítottam szájából; ha rám támadt, megragadtam az állát, megfojtottam és megöltem. Oroszlánt és medvét is megöltem én, a te szolgád; úgy jár tehát ez a körülmetéletlen filiszteus is, mint azok. Nos, megyek és elhárítom népemről a gyalázatot.” (1Sám 17, 34-36) Amikor pedig a bottal és parittyával közeledő ifjút kigúnyolta Góliát, így válaszolt neki: „Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én, pedig a Seregek Urának, Izrael Istenének nedvében megyek ellened.” (1Sám 17, 45) Parittyával halántékon dobta majd az ő kardjával, levágta és felmutatta a fejét. Ugyancsak bátran harcot kezdeményezett az ellenséges filiszteusokkal, és a király kívánta száz helyett kétszáz vitézt kaszabolt le. Határozott és kemény volt a bűnösökkel szemben. Amikor egy harcos Saul halálhírér megvitte neki, előnyöket remélve azt hazudva, hogy Saul királyt kérésére ő szúrta agyon, Dávid azonnal halálra ítélte, és rögtön ki is végeztette, mint királygyilkost. Ugyanígy járt el Saul testi hibás fiának gyilkosaival is. (vö. 2Sám 1, 16; 4, 8-12) De tudott ő is irgalmas lenni, amikor nem vette el az őt üldöző alvó Saul életét (vö.1Sám 24, 1-8). Amikor pedig magára vonta az Úr haragját esztelen népszámlálásával, a kirótt büntetések közül a járványt, választotta, mondván: „Jobb az Úr kezébe esnem, mert nagy az Ő irgalmassága, mint az emberekébe”. (2Sám 24, 14.) E szerint irgalmazz nekünk is, Urunk.

Elmélkedések 21.

Isten szerető jóakaratának és a világban tapasztalható rossznak és bűnnek az összeegyeztethetősége

 
Ez a probléma a legrégibb idők óta foglalkoztatja a keresztény gondolkodókat. Mindenkit kielégítő és minden esetre maradéktalanul biztos választ még nem talált az emberi okoskodás, hiszen Isten szándékai és útjai értelmünk számára felfoghatatlanok (Iz 55,8-9; Róm 11,33). Az értelmetlenségnek látszó jelenségek miatt lázongó értelem és a saját vagy mások szenvedései miatt gyötrődő szív számára igazi megnyugvást csak Isten bölcsességébe és üdvözítő jóságába vetett hit,továbbá az Isten jótéteményeiről meg nem feledkező hálás lelkület képes biztosítani (Róm 8,28.32-39). Ez a kérdés gyakorlati megoldása. Ennek a gyakorlati megoldásnak kegyelmét hivatottak előkészíteni azok a kísérletek, amelyek elméletileg próbálnak választ adni, és szerepük ugyanaz, mint a hihetőség indítékainak a hit aktusának előkészítésében. Ezek az elméleti kísérletek két csoportba oszthatók: részben elvi jellegűek, részben olyanok, amelyek egy-egy konkrét helyzetre próbálnak választ adni. Az elvi jellegű kísérletek általában elfogadják a régieknek azt felosztását, amely különbséget tesz fizikai rossz, pszichikai rossz és erkölcsi rossz között. Erkölcsi rossznak a bűnt mondjuk. Pszichikai rossz a szenvedés, akár testi, akár lelki szenvedés, akár mindkettő együttesen. Amikor fizikai rosszról beszélünk, a természetben tapasztalható pusztulást, rombolást, katasztrófákat önmagukban, vagyis az embertől elvonatkoztatva szemléljük. A valóságban ez a legritkább esetben fordul elő, hiszen gyakorlatilag majdnem mindig kárt, bajt, szenvedéseket, tragédiákat okoz az emberek számára is, tehát pszichikai rosszá válik. A fizikai rossz együtt jár a teremtett világrenddel, mint végességének következménye. A teremtmények kölcsönösen korlátozzák egymást létükben és tevékenységükben,új növények és állatok születésének szükségszerű feltétele a régiek kihalása. A világ fejlődése is pusztulással van egybekötve. Kétségtelen, hogy Isten nem gyönyörködik a pusztulásban, mert nem a halálnak, hanem az életnek barátja (Bölcs 11,24-26). Megengedi, mert nemcsak kárára, hanem javára is válhat az embereknek, amennyiben az egyének és az emberiség fejlődése sokszor a természet mostohasága elleni küzdelem útján megy végbe. Nehezebb választ találni a világban észlelhető pszichikai és erkölcsi rossz értelmezésére.

Évközi 34. hét szerda

Évközi 34. hét szerda 
Dán 5, 1-6. 13-14. 16-17. 23-28; Lk 21, 12-19
„Mene, Tekel, Parszin”

Az egyetlen igaz Isten komoly figyelmeztetést küldött Nabukodonozor babiloni királynak. A rémisztő szobor látványa annyira megijesztette a királyt, hogy az álmot teljesen elfeledte. A félelem azonban annyira a tudatába ívódott, hogy minden áron meg akarta érteni álma üzenetét. Annyit megértett belőle, hogy valaki nagyon fontos dolgokat üzen, és neki szól az üzenet. Amikor életveszélyesen megfenyegette álomfejtőit, mert azok képtelenek voltak kitalálni az álmot, Dániel Istenhez könyörgött három társával együtt a titok megfejtéséért, Dánielnek megmutatta az Úr az üzenetet és értelmét. Nabukodonozornak személyesen annyi szólt, hogy őt Isten a legértékesebb uralkodónak tartja: arany fej. Utána mindig kisebb birodalmak keletkeznek. Ezek egyre durvábbak, kegyetlenebbek lesznek. Nem törődnek a mindeneket teremtő egy Istennel, ezért elküldi a Megváltót az égből. Őt ezek az istentelen hatalmak szinte semmibe veszik. A hegyről legördülő pici kő azonban egyre nagyobb hatalom lesz a történelem folyamán. Végül is megsemmisíti a földi rémuralmakat, és egyedül marad hatalmas hegyként: úr lesz örökre mindenek felett. Csodálkoznék, ha ezt a megrázó történetet nem írták volna le, nem mesélték volna a trónörökösnek, Baltazárnak. Még furább lenne az ő magatartása, ha mindezeket tudta, és mégis úgy viselkedett ezervendéges lakomáján, ahogyan apja azt sosem tette. Elborult aggyal megparancsolta, hogy hozzák elő az egy Isten jeruzsálemi templomából elrabolt, de szentként, profán célokra fel nem használható kincsekként tartották pogány templomuk raktárában. Baltazár Isten feletti úrként mutogatva magát evett-ivott a szent edényekből, és erre adott engedélyt feleségeinek, mellékfeleségeinek és az egész vendégseregnek. Isten akkor küldte az író kezet, hogy írjon titkos írással rémisztő üzenetet a királlyal szemközti falra. Baltazár király rögtön észrevette és megértette, hogy az írás neki szól, és semmi jóval nem kecsegteti. Hívatta ő is, mint apja annak idején, az álomfejtőket, bölcseket, hogy mondják meg, mit jelentenek ezek a baljós írásjelek. Most sem tudta senki, mit kezdjen velük: ismeretlen írásjelek, jelentésük, pedig teljesen felülmúlta a sarlatánok képességeit. Ekkor eszébe jutott valakinek az új király udvarából kiszorult régi, megbecsült, nagy tanácsadó, Dániel. Szólt a reszkető királynak: Hívasd ide apád remek álomfejtőjét. Ő majd elolvassa a jeleket és megmagyarázza értelmüket. Amint Dánielt előkerítették, a király kikérdezte kilétéről, nagy rangot és ajándékokat ígért neki. Dániel ezeket visszautasította, de az üzenetet elolvasta és elmagyarázta jelentését. Az írás: „Mene, Tekel, Parszin. A dolog értelme a következő: Mene: Megszámlálta Isten országodat, és véget vetett neki. Tekel: megmért téged mérlegen, és könnyűnek talált. Parszin: elosztotta Isten országodat, és a médeknek meg a perzsáknak adta. Ugyanazon az éjjelen megölték Baltazár káldeai királyt” (25-28. 30) A dölyfössé vált vezetőknek érdemes lenne megfontolni ezeket az üzeneteket. A hatalom Istentől van az emberek javára. Isten időnként mindenkit elszámoltat, és igazságosan ítél: az igazság és a szeretet mércéjét alkalmazza következetesen. Az Ő ítélete mindig jogerős.

BOLDOG DUFRESSE GÁBOR-TAURIN

BOLDOG DUFRESSE GÁBOR-TAURIN 

misszionárius, püspök, vértanú

*Lezoux, 1750. december 8. +Csengtu,1815. szeptember 14.

A kínai misszió 18. századi történetét sokszor tekintik a hanyatlás és visszalépés évszázadának. Kanghszi császár 1722-ben bekövetkezett halála után Kínában burkolt keresztényüldözés folyt, mely tartományról tartományra terjedve ismételten véres egyedi üldözésekben tört ki. Ennek -- a keresztény hitvallás dicsőséges példái mellett -- nemcsak az egyének és a közösségek hittagadása lett a következménye, hanem a külföldiek egyre szigorúbbá váló szemmeltartása miatt a hithirdetők számának folytonos csökkenése is. Mindehhez járult még a jezsuita rend feloszlatása. Kívülről tekintve a 18. század valóban a visszalépés jegyében állt; és mégis a hősiesség századának kell nevezni. Egyszerű keresztények, akik hitoktatókként álltak a felszámolt közösségek élén, vagy a külföldi hittérítőket vezették útjaikon; maguk a kínai és külföldi hithirdetők, a sokféleképpen megfélemlített nyáj pásztorai hősies hitvallók voltak. A csendes és szinte névtelen főpásztorok közé tartozott Dufresse Gábor is.

1750. december 8-án született Lezoux-ban (Puy-de-Dőme). Először szűkebb hazájának iskoláiba járt, később Párizsban a híres Collčge Louis-le-Grand-ban tanult, majd belépett a Saint-Sulpice szemináriumba. 1774-ben diákonusként került a Külföldi Missziók szemináriumába. Még ez év decemberében pappá szentelték, és egyéves további előkészület után elhagyhatta Franciaországot. Szecsuán kínai tartományba rendelték.

Miután az úton és Makaóban elmélyítette nyelvismereteit, François Pottier (1726--1792) apostoli vikárius, a szecsuáni misszió szervezője a tartomány északi részébe küldte, ahol a keresztények már évek óta nem láttak papot. Itt folytatta Gábor áldásos tevékenységét, amíg azt az 1784-es üldözés meg nem szakította. Augusztus 27-én letartóztatták a senszi misszióba rendelt négy ferencest. Ebben az időben tört ki északon a mohamedánok felkelése, s az elfogottakat azzal gyanúsították, hogy titokban egyetértenek a mohamedánokkal, mivel a szokásos felfogás szerint az iszlámot és a kereszténységet egy vallásnak tekintették. A gyanú a Pekingben lefolytatott kivizsgálás során megalapozatlannak bizonyult, de kiderült a perből, hogy a betiltott keresztény vallás a kormányzat számára ismeretlen és ijesztő mértékben él tovább. A császár ezért megparancsolta, hogy a keresztények ellen szigorúan járjanak el. Már 1784 vége felé -- Szecsuánban elsőként -- elfogták Gábort, de hamarosan kiszabadult. Egy keresztény családban akarta kivárni az üldözés végét, de eljutott hozzá Jean-Didier de Saint-Martin püspök (+1801) felszólítása, hogy jelentkezzék önként, mert ezzel a keresztény közösségeket megkíméli a zaklatástól. Gábor azonnal követte a felszólítást, és 1785. február 27-én Csengtuban bebörtönözték. A püspökkel és két másik francia hittérítővel együtt, akik hasonlóképpen önként jelentkeztek, rövid szecsuáni fogság és a pekingi többszörös kihallgatás után a Középső birodalomból való száműzetésre ítélték és Kanton kikötővárosba vitték őket.

Gábor onnan Manilába ment, s ott várta az alkalmat, hogy visszatérhessen Makaóba nyájához. Bár a száműzött misszionáriusok tudták, hogy újabb felfedezésük a biztos halált jelenti számukra, a püspök és Gábor 1788. október 20-án a Makaóba való visszatérés veszélyes útjára lépett. Folyami úton jutottak el Hukuang tartományon át Csunkingba 1789. január 14-én. A hittérítő új munkateréül most Kelet- Szecsuánt és az egész Kveicsu tartományt jelölték ki. A püspök, aki 1792-ben Pottier vikárius utóda lett, útitársát már 1793-ban a misszió helyettes vikáriusává nevezte ki. Gábor 1800-ban Szecsuán püspöke lett, 1801-ben, J.-D. de Saint-Martin halála után, rábízták az egész misszió vezetését.

A hittérítők minden bizonytalanság közepette is termékeny építő munkát végeztek. Évről évre ezernél több felnőttet kereszteltek meg.

Gábor püspök apostoli vikáriusként először Pierre Trenchant-t (1766-- 1806) szentelte püspökké, később pedig Jean-Louis Florens-t (1756-- 1814), olyan pápai kiváltságok alapján, amelyeket Kína missziós püspökei kaptak az üldözések idejére. Ezután megkezdett egy munkát, amely nemcsak a szecsuáni misszió, hanem az egész kínai misszió számára nagy áldást jelentett. Papjaival megtartotta kínai területen az első zsinatot. Az óriási távolságok és a nagy veszély miatt a püspöknek lehetetlen volt látogatnia hatalmas egyházkörzetét. Ezért maga köré gyűjtötte papjait, hogy alapvető megegyezésekre jussanak a keresztények lelki gondozásával és a pogányok megtérítésével kapcsolatosan, és így egységes eljárást rögzítsenek az egész misszió számára. A zűrzavaros idők miatt ezt a zsinatot csak 1822-ben hagyták jóvá Rómában.

Egy olyan széles látókörű misszionáriusnak, mint Gábor, természetszerűen látnia kellett az üldözés idején igen szerény szemináriumi képzés hátrányait. Ő szorgalmazta elsőként és a leghatékonyabban az új központi szemináriumot a párizsi misszionáriusok Kelet-Ázsiában levő valamennyi missziója számára (1769-ig Sziámban állt fenn). Néhány kísérlet után Makaó protektorának, Letondalnak 1808-ban sikerült Malakka angol félszigeten, Puló-Penangban felállítania az új szemináriumot. Gábor évről évre odaküldte legjobb szeminaristáit.

A hittérítők nyomasztó hiánya, a tartós bizonytalanság és üldöztetés ellenére tovább fejlődött a szecsuáni egyház. A keresztények száma 1801- től 1815-ig 15.000-rel emelkedett, és Gábor halálakor már mintegy 60.000-et tett ki. Az Egyház növekedése -- amint a püspök kifejezetten hangsúlyozza a Hitterjesztési Kongregációnak írt tudósításában -- elsősorban a keresztények élénk apostolkodásából fakadt, mivel a hithirdetőknek -- még a kínaiaknak is -- óvatosnak kellett lenniök a pogányokkal való érintkezésben. Az eleven apostolság szellemét elárulja az egyház egész szervezete is. Egyetlen hithirdető, még a püspök sem maradhatott tartósan egy helyen. ,,A keresztények gondozása -- írta Gábor 1814-ben Rómába -- többnyire az olyan hívők házaiban történik, akik erre alkalmasak, és biztonságban is vannak. A keresztények nagy szétszórtsága miatt számos ilyen állomás van: Kelet-Szecsuánban 123, Nyugat-Szecsuánban 73, északon 73, délen 183, az egész tartományban 577; Kveicsu tartományban 10, Jünnanban 25.'' Az ,,állomások'' egyben a püspök és a hittérítők menedékhelyei is voltak.

Szecsuán új alkirálya határozott készséget tanúsított az iránt, hogy végrehajtsa a keresztények elleni császári dekrétumot, így az üldözés észrevehetően erősödött, különösen amikor 1814-ben új rendelkezést tettek közzé a keresztények ellen. Gábor püspök már évek óta vándoréletet élt, állandó hajsza és üldözés közepette. 1815. január 25- én a kínzások következtében már meghalt papjainak egyike, Csao Ágoston. 1815 áprilisában Dufresse kiadta utolsó rendelkezéseit a misszió vezetésére vonatkozóan. Az egyik Pulo-Penangból elbocsátott papjelölt, aki az alkirály pribékjeinek kezébe esett, a kínvallatás közben elárulta a püspök tartózkodási helyét. Így 1815. május 18-án őt is letartóztatták, majd Csengtuba vitték. Fogsága alatt jól bántak ugyan vele, de szeptember 13-án halálra ítélték, és szeptember 14-én kora reggel kivégezték. Azt a harminc keresztényt, akiket vele együtt vezettek a vesztőhelyre, és akiket mindvégig állhatatosságra bátorított, halála után nem ölték meg, hanem száműzték.

Már az 1816. szeptember 23-i konzisztóriumon magasztalta VII. Pius Krisztus e hitvallójának állhatatosságát és bátorságát. 1900-ban több sorstársával együtt boldoggá avatták.

Dufresse püspök nagy volt okos szervezőkészsége miatt, amely tovább él az 1803. évi zsinat aktáiban, és korát messze megelőzi a kínai papságra és világi apostolságra vonatkozó követelményeiben; de még nagyobb volt egyszerű alázatossága miatt, amellyel mint pap és mint püspök is megosztotta nyájának minden szenvedését és nélkülözését. Sem fogságáról, sem hazátlanságáról nem panaszkodik leveleiben, számára minden Isten akaratának egyszerű teljesítése volt.

Adventre készülünk!

Advent szertartásos időszakában három gondolattal töltekezik a vallásos ember

Visszaidézi a Messiás eljövetelére várók történelmi adventjét, készül az idei karácsonyra és Jézus Krisztus világvégi eljövetelére. Úgy óhajtjuk várni az Urat, hogy méltóbbak legyünk egyéni és nemzeti bajainkat orvosló kegyelmeire. Szent Pál apostol gondolata időszerű: „Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van.” (Róm 3,23-24) Sürgetően hozzá kell gondolnom és írnom, mint aktuális apostoli meglátást, felemelő vigasztalást: „A törvény azért jött közbe, hogy a bűnözés fokozódjék; amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által”. (Róm 5. 20-21) Isten gyermekei vagyunk, ránk mégsem vonatkozik a szent páli idézet? Az Ószövetségben Isten szíve szerint való gyermekének tartotta Dávid királyt. Olyan botlásai voltak, amelyekért komolyan vezekelnie kellett. Az ő bűnbánati zsoltárát elemezve, bűnbánatot tartva mi is forduljunk magunkba. (Zsolt 51,) Dávid király egy alkalommal házasságtörést követett el várostromban harcoló katonájának feleségével. Menteni akarta a megkövezéstől a vétkes asszonyt, azért jelentéstétel ürügyén hazarendelte a férjet, Uriást, és éjszakára házába küldte, de a férfi Dávid szolgái közt töltötte az éjszakát. Másnap is hasonlóan viselkedett. Akkor Dávid levélben utasította fővezérét, hogy Uriást a harcban veszélyes helyre állítsa, aztán hagyják őt magára. Így is történt. Uriás meghalt. (2Sám 11,) Isten ekkor Nátán prófétával üzent Dávidnak, aki azonnal belátta és megbánta bűnét: „Vétkeztem azt az Úr ellen. Azt mondta erre Nátán Dávidnak: Az Úr meg is bocsátotta bűnödet. Nem halsz meg” (2Sám 12, 13) Ekkor írta Dávid nagy bűnbánati zsoltárát, amelynek első verséről elmélkedünk.

Elmélkedések 20.

MIVEL egészítem ki igazán  Krisztus szenvedéseit?

 
Jézus rengeteget szenvedett lélekben és testben egyaránt, és szenvedéseit folytatja titokzatos testében, az Egyházban, és kéri,hogy hívei kapcsolódjanak titokzatos testének a szenvedéseibe. Jólesik rágondolni, hogy az én fájdalmaim is kiegészíti Urunk kínszenvedéseit. Kérem, fogadd el, Uram! Visszagondolva a Filippi levél gyönyörű megfogalmazására: „Szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejében olyan lett mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Isten ezért fölmagasztalta” (7-8) A krisztusi szenvedések igazi kiigazítása akkor következik be, ha életünk próbatételei elsegít minket arra a fokra, hogy mi is engedelmesen válasszuk azt, amit az Atya akar. Az Egyház első pápája, Szent Péter, kiváló utat mutat nekünk. Megdöbben már attól is, hogy Jézusnak szenvednie kell. Megpróbálja lebeszélni (Mt 16,21-23) Kemény rendreutasításban részesül. Péter, Jézus kínszenvedése kezdetén fölajánlja az Úr szenvedésének vállalását, mire megkapja a kijózanító választ: „Még ma éjjel, mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem”.(Mt 26,34) Igaz, amikor Jézus az udvaron áthaladva ránézett, elszégyellte magát, keserves sírásra fakadt (Mt 26,75), aztán annyit siratta vétkét haláláig, hogy a könnyek barázdát vájtak arcába. Jézus tovább nevelte főapostolát a Genezáreti tó partján a csodálatos halfogás után, amikor háromszor is megkérdezte: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” (Jn 21,15-17) Péter igenlő válaszaival mindannyiszor megelégedett az Úr, és ismételten rábízta juhai, tehát a benne hívő emberek lelki gondozását. Következett ezután a legnagyobb feladat, a krisztusi sors legigazibb vállalása: elfogadni azt, ami az Atya akarata. Jézus sétálni hívja Pétert. „Bizony, bizony mondom neked: Mikor fiatalabb voltál, magad övezted föl magadat, és oda mentél, ahová akartál. De majd ha megöregszel, kiterjeszted kezedet, és más övez fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod”. E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal fogja megdicsőíteni Istent. Majd hozzáfűzte: Kövess engem”. (Jn 21,18-19) Eddig Jézus ezt soha nem mondta Péternek, de ő valószínűleg tartott ettől a lehetőségtől. Most, amikor Jézus közölte vele az Atya akaratát, emberi segítség után kutat. Meglátja barátját, Jánost. Jólesnék szívének, ha vele közösen lehetne vállalni ezt a súlyos küldetést: „Uram, hát ővele mi lesz? Jézus így felelt: Ha azt akarom, hogy így maradjon, amíg el. nem jövök, mit törődöl vele? Te kövess engem!” (Jn 21,22-23) Péter megértette Isten vele kapcsolatos tervét. Mint Róma püspöke az üldözések idején még egyszer kísértésbe esett. Hívei rábeszélték, hogy meneküljön el a városból. Az Egyháznak még nagy szüksége van szolgálatára. Kora hajnalban el is indult. A szürkületben feltűnt neki vele szemben egy keresztet cipelő férfi. Amikor találkoztak, döbbenten ismerte fel Mesterét. „Quo vadis, Domine?” Rómába megyek, Péter, hogy helyetted keresztre feszíttessem magam”. Péter visszafordult. Néró császár parancsára a Vatikáni halmon keresztre feszítették. Azt kérte, hogy fejjel lefelé szegezzék a keresztfára: Nem vagyok méltó arra, hogy úgy haljak meg, mint az én Mesterem. Egy életen keresztül kapom a kegyelmeket, amelyek segítettek és segítenek felismerni, hogy Istennek komoly tervei vannak velem. Napról napra ezt kell keresnem és engedelmesen valóra váltanom. Néha nagyon nehéz. Megesik, hogy kinevetnek érte. Krisztus engedelmes lett a halálig. Én is ezt akarom. Aki pedig elmélkedésemet átelmélkedte, gondolja meg, Isten őt is éppen úgy szereti, mint Pétert vagy engem. Amit az Úr kér remek élet, csodás befejezés.

Évközi 34. hét kedd

Évközi 34. hét kedd   
Dán 2, 31-45; Lk 21, 5-11
„Te, király, valami nagy szoborfélét láttál”

Óriási riadalom keletkezett a babiloni királyi udvarban, amikor Nabukodonozor király hívatta udvari tanácsadói és bölcseit. A király nagyon rossz kedvű volt. Előadta kívánságát: „Álmot láttam, de a lelkem úgy megrémült, hogy nem tudom, mit láttam”.(Dán 2, 3) Az álomfejtők kérték, a király mondja el az álmát, akkor ők elmondják a megfejtését. A király azonban megfenyegette őket: „Szavam elhangzott! Ha el nem mondjátok nekem az álmot és megfejtését, elveszek, házaitokat, pedig elkobzom. Ha azonban megmondjátok az álmot és jelentését, jutalmat, ajándékot és nagy tisztességet kaptok tőlem” (5-6) Azután a király ki is jelölte az ítélet végrehajtóját, Áriokot, hogy végezze ki az összes álomfejtőt és bölcset, mivel csak az időt húzzák, csalni akarnak. Dániel és társai ugyan nem voltak jelen a parancs kihirdetésén, de a halálbüntetés rájuk is vonatkozzék, mondta a király. Áriok el is ment Dánielhez. Ő a királyhoz sietett, és haladékot kért. Mivel a király ismerte Dániel tehetségét, tudta azt is, hogy a többiek bálványai semmit sem érnek, de Dániel Istene csodákra képes, ezért megadta a kért kegyet. Dániel hazament. Előadta három társának a nehéz feladatot. Aztán imádkoztak az élő Istenhez. Dániel éji látomásban megnyerte a titok kinyilatkoztatását. Hálásan megköszönte az ég Istenének jóságát, az ő és minden bölcs megmentését lehetővé tevő álmot és megfejtését. Azután bement Áriokhoz, hogy ne bántsa Babilon bölcseit, hanem jelentse be őt a királynak. Mikor ez megtörtént, a királyhoz szólt Dániel: az emberek az ilyen titkokat nem ismerik. De van Isten az égben, aki mindent tud. Ismeri az álmodat, és azzal üzen neked a jövő történéseiről: „Te, király, íme, valami nagy szoborfélét láttál; ez a nagy és magas szobor előtted állt, és ránézni is rettenetes volt. Ennek a szobornak a feje igen finom aranyból volt. A melle és karja ezüstből, a hasa és ágyéka rézből, a lábszára vasból, a lába, pedig részint vasból, részint agyagból. Így láttad, míg le nem szakadt a hegyről egy kő, anélkül hogy kéz érintette volna. Ez nekivágódott a szobor vas- és agyaglábának és darabokra zúzta. Ekkor egyszerre összetört a vas, az agyag, a réz, az ezüst és az arany, és olyanná lett, mint a nyári szérű pora, amelyet elragad a szél, úgyhogy a helye sem található; a kő pedig, amely összetörte a szobrot, nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet. Ez az álom. A magyarázatát is megmondjuk neked, ó király” (31-36) Dániel így magyarázta tovább: Az arany fej te vagy király. Hatalmas, okos. Isten kezedbe adott egy óriási birodalmat, annak minden lakóját, állatát és növényét. Halálod után egy a tiednél kisebb birodalom jön, aztán másik, mígnem a rézből való az egész földet uralja.A következő olyan lesz, mint a vas: mindent összetör, az összes előbbit megsemmisíti. A vas és agyag-láb részint erős, részint törékeny lesz, és hozzá az a birodalom is hasonló lesz, amit jelképez. Az ég Istene eme birodalmak idején előkészít egy olyan birodalmat, amely a többit összetöri, ő maga, pedig fennmarad örökre.- Az álom és megfejtése igaz. A király leborult Dániel elé, és dicsérte az istenek Istenét és a királyok Királyát. Mi, pedig köszönjük meg, hogy tudhatjuk, minden birodalmat összezúzott vagy tönkre fog tenni ezután az égből jött Megváltó. Jó lenne, ha a porrá zúzás előtt bűnbánatot tartanának a gőgösök!

AKRAGANTÓI SZENT GERGELY

Szent Gergely akragantói püspök

Szicíliában született, jámbor, gazdag szülőktől, akik sokat segítettek másokon. Nyolcéves korában a tanulmányokra adták. 12 éves korában az akragantói püspök felvette az egyházi rend tagjai közé. Később Jeruzsálemben felkereste a szent helyeket. Talált egy kolostort, ott töltötte a nagyböjtöt és a húsvétot. Utána visszatért Rómába. Részt vett az V. egyetemes zsinaton és az igazhitűség nagy védelmezője lett. Mauritius császár uralkodása idején a szicíliai Akragantó püspöke lett. Egy hamis vád alapján a pápa börtönbe vetette. Két év múlva ártatlansága csodásan bebizonyosodott és újra visszatérhetett lelki nyája közé. Szent életet élve, Istentől olyan adományok bőségét kapta, hogy csak kezének érintésével minden betegséget meggyógyított. A VI. század végén, vagy a VII. elején fejezte be életét.

Az egyház hűséges, ha kincse Jézus és nem a világ bizonyosságai

Ferenc pápa szentmisét mutat be a Szent Márta-házban - OSS_ROM

Az egyház hűséges, ha egyetlen kincse és érdeke Jézus, de langyos és középszerű, ha a világ dolgaiban keresi biztonságát – fogalmazott Ferenc pápa hétfő reggel a Szent Márta-házban mondott szentmiséje során.

Az egyház egyetlen kincse Jézus

A napi Evangélium a szegény özvegyről beszél, aki két fillért dobott be a templom perselyébe, míg a gazdagok bőséges adományaikat. Jézus megállapítja, hogy ez az özvegyasszony többet adott a többieknél, mert azok abból adakoztak, amiben bővelkedtek, míg ő nyomorában mindazt odaadta, amivel rendelkezett. A Bibliában az özvegyasszony egyedülálló nő, akinek nincs férje, aki védelmezze. Egyedül kell megélnie, ahogy tud, közadományokból. Reménye csak az Úrban volt. Az Evangélium özvegyeiben szeretem látni az egyház özvegységét, amely Jézus visszatérését várja – jegyezte meg a pápa.

Az egyház Jézus jegyese, de Ura elment, és egyetlen kincse az Úr. Az egyház, amikor hűséges, elhagy mindent Urára várva. Amikor azonban az egyház nem hűséges vagy nem igazán az, vagy nincs sok hite Ura szeretetében, akkor igyekszik más dolgokkal, más biztonságot keresve túlélni, inkább a világból, mint Istentől.

Az egyház, amely sír és küzd gyermekeiért

Az Evangélium özvegyei Jézus szép tanítását adják nekünk az egyházról. A naimi özvegy például, aki fia koporsója mellett sír egyedül. Az emberek elkísérték, de szívében egyedül volt! Az egyház özvegy, amely sír, amikor gyermekei meghalnak Jézus élete számára. Egy másik özvegy, aki gyermekeit védelmezi, elmegy az igazságtalan bíróhoz, lehetetlenné teszi életét, mert mindennap kopogtat ajtaján, mondván: tégy igazságot! Végül igazságot tesz. Az egyház özvegy, amely imádkozik és közbenjár gyermekeiért. Az egyház szíve azonban mindig Jegyesével, Jézussal van. Ott fenn. Lelkünk is – a sivatagi atyák szerint – nagyon hasonlít az egyházhoz. Amikor a lelkünk, életünk közelebb áll Jézushoz, eltávolodik a világi dolgoktól, amelyekre nincs szüksége, amelyek nem segítenek és amelyek eltávolítanak Jézustól. Ilyen az egyházunk, amely keresi és várja Jegyesét, várja a találkozást, sír és harcol gyermekeiért, mindent odaad, mert csak Jegyese érdekli.

A hűséges és a középszerű egyház

Az egyház „özvegysége” arra a tényre utal, hogy az egyház várja Jézust. Ebben a várakozásban az egyház lehet hűséges, bizakodóan várva férje visszatérését vagy lehet hűtlen is, más valóságokban keresve biztonságot…Ez a langyos, középszerű és mondén, világias egyház – állapította meg a Szentatya. Gondoljunk lelkünkre. Lelkünk csak az Úrban keres biztonságot vagy máshol, amely nem tetszik az Úrnak? – tette fel a kérdést.

A liturgikus év utolsó napjaiban jót tesz nekünk, ha feltesszük magunknak a kérdést lelkünkről. A Jézust akaró egyházhoz hasonlóan a lelkünk is jegyeséhez fordul és azt mondja: Jöjj el Úr Jézus! Jöjj el! Tegyünk tehát félre minden dolgot, amire nincs szükség, ami nem segíti hűségünket – kérte Ferenc pápa hétfő reggeli homíliájában.