A pápa
megindító beszéde a püspököknek: Akkor is virrasszatok, amikor maga Isten
burkolózik homályba
Szeptember 13-án a Szentatya
kihallgatáson fogadta azt a mintegy százharminc püspököt (és ordináriust),
akiket az elmúlt évben szenteltek fel, és akik egy kéthetes vatikáni képzésen
vettek részt.
Magyar
részről köztük volt Szocska Ábel nyíregyházi görögkatolikus megyéspüspök,
Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát és Pál József Csaba temesvári
megyéspüspök.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Örömmel fogadlak ma benneteket zarándoklatotok végén, melyet új püspökökként
végeztetek Péter és Pál eme régi és mindig új Rómájának lelki forrásainál.
Amikor átölellek benneteket mint az Egyház új pásztorait, akiket vélhetően még
eltölt annak ámulata, hogy meghívást kaptatok ennek a saját erőinkkel nem
arányos és nem azokhoz mért küldetésre, szeretnélek mintegy félrevonni
benneteket, titeket és a rátok bízott egyházakat, szeretnék
Krisztus érintésével, Isten evangéliumával hozzátok lépni, mely felmelegíti
a szívet, megnyitja a fület és megoldja a nyelvet arra az örömre,
amelyet nem lehet megzavarni, és amely nem szűnik meg, mert nem vásárolt és nem
kiérdemelt öröm, hanem tiszta kegyelem!
Az evangélium örömének fényében próbáltátok megérteni a nemrégiben Istentől
ajándékba kapott identitásotok misztériumát. Helyes nézőpontot választottatok a
püspöki szolgálat megközelítésére, amelyre igényt egyáltalán nem tarthatunk, és
nincs szó se jogcímről, se szerzett jogokról. Mintegy „véletlenül” találtunk rá
életünk kincsére, és ezért meghívást kaptunk, hogy adjunk el mindent, hogy
őrizzük a szántóföldet, ahol ez a kimeríthetetlen kincslelőhely található (vö.
Mt 13,44). Mindennap kezünkbe kell vennünk ezt az értékes ajándékot, keresnünk
kell fényében az igazi fényt (vö. Zsolt 35,10), és
arcát szemlélve engednünk kell, hogy átalakítson bennünket.
Pásztori feladataitok közül a legsürgősebbről beszélek most, ez a pedig az
életszentség! Ahogyan az Egyház felettetek elmondott imája fogalmaz: az Atya,
aki ismeri a szívek titkait, arra választott ki benneteket, hogy szolgáljátok
őt éjjel-nappal, és kegyessé tegyétek őt népetek iránt (vö. Pontificale
Romanum, a püspökszentelés imádsága).
Nem pusztán emberi vizsgálódás, hanem felülről származó választás eredménye
vagytok. Ezért nem időnkénti odaadás, nem változékony hűség, nem válogatós
engedelmesség kívántatik meg tőletek, nem, hanem arra hívattatok, hogy
éjjel-nappal égjetek!
Akkor is virrasszatok, amikor eltűnik a fény, vagy amikor maga Isten burkolózik
homályba, amikor kísértést éreztek arra, hogy meghátráljatok, és amikor a mindig
lesben álló gonosz ravaszul azt suttogja, hogy sosem köszönt már be a hajnal.
Épp akkor újból boruljatok a földre (vö. Ter 17,3),
hogy hallgassátok Istent, aki szól és megújítja ígéretét, melyet sosem von
vissza. Akkor is maradjatok hűségesek, amikor a nap hevében megfogyatkozik az
állhatatosság ereje, és az erőfeszítés eredménye többé nem meglévő
erőforrásainktól függ.
És
mindezt nem azért, hogy tápláljátok magatokban a nélkülözhetetlenség
narcisztikus igényét, hanem hogy kegyessé tegyétek az Atyát népetek iránt.
Isten már jóindulattal van az ember iránt. Az ő isteni lénye, mely létezhetett
volna nélkülünk
is, az ő Fiában, Jézusban értünk valóként mutatkozik meg.
Őbenne felkínálja magát a lemondást nem ismerő Isten atyasága; őbenne
megismerjük az isteni szívet, aki semmit és senkit nem tart elveszettnek. Ez az
az üzenet, amelyet a hívőknek joguk van megtalálni ajkatokon, szívetekben és
életetekben.
Amikor most megkezditek szolgálatotokat, kérlek benneteket, hogy Istent
állítsátok életetek középpontjába: ő az, aki mindent kér, de cserébe felkínálja
a teljességben élt életet. Nem a felvizezett és középszerű életet, nem a
magánnyal és beképzeltséggel teli értelmetlen életet, hanem az ő állandóan
biztosított társaságából, Fia keresztjének alázatos erejéből, a bennünk lakozó
győztes szeretet derűs biztonságából fakadó életet.
Ne engedjétek, hogy megkísértsenek benneteket katasztrófahírek vagy
vészpróféciák, mert az számít igazán, hogy állhatatosak maradjatok, ne
hagyjátok, hogy kihűljön a szeretet (vö. Mt 24,12), és felemelt
fejjel az Úr felé nézzetek (vö. Lk 21,28), hiszen az Egyház nem a
mienk, hanem Istené! Ő előttünk is létezett és utánunk is létezni fog! Az
Egyháznak, a kicsiny nyájnak a sorsa Isten Fiának keresztjében van
győzedelmesen elrejtve. Nevünk bele van vésve az ő szívébe – bele van vésve a
szívébe! –; sorsunk az ő kezében nyugszik. Ezért ne pazaroljátok legjobb
erőiteket kudarcok számbavételére és keserűségek felhánytorgatására, és ezáltal
ne hagyjátok, hogy szívetek és látószögetek beszűküljön! Krisztus legyen
örömötök, az evangélium legyen táplálékotok! Szemeteket csak az Úr Jézusra
szegezzétek, és szokjatok hozzá az ő fényéhez, tudjátok rendületlenül keresni
azt ott is, ahol – akár pislákoló fénysugáron keresztül is – megjelenik.
Ott, közösségeitek családjaiban, ahol kitartó türelemmel és anonim
nagylelkűséggel az ajándékba kapott életet dajkálják és táplálják.
Ott, ahol él az emberek szívében az a törékeny, de elpusztíthatatlan
bizonyosság, hogy az igazság előnyt élvez, hogy a szeretet nem hasztalan, hogy
a megbocsátásnak van ereje változtatni és kiengesztelni, hogy az egység mindig
győz a szakadáson, hogy az önmagunkról való, mások érdekében tett megfeledkezés
bátorsága nagyobb megelégedettséget nyújt az egó sérthetetlen előjogánál.
Ott, ahol sok megszentelt személy és Isten sok felszentelt szolgája csendes
önátadásban, kitartóan dolgozik, nem foglalkozva azzal, hogy a jó gyakran nem
kelt zajt, nem lesz blogok témája és nem kerül újságok címlapjára. Ők kitartóan
hiszik és bátran hirdetik a kegyelem és az irgalom evangéliumát az embereknek,
akik szomjasan keresik, hogy miért éljenek, reméljenek, szeressenek. Nem
ijednek meg, amikor látják Krisztus testének sebeit, melyeket mindig a bűnök és
nemritkán az Egyház gyermekei okoznak.
Jól tudom, mennyire burjánzik korunkban a magány és az elhagyatottság, terjed
az individualizmus és növekszik a mások sorsa iránti közöny. Férfiak és nők,
gyermekek és fiatalok milliói vesznek el a vonatkozási pontokat elhomályosító
világban, és szoronganak amiatt, hogy nem tartoznak sehova. Sorsuk nem szólítja
meg mindenki lelkiismeretét, és sajnos gyakran azok, akik a legnagyobb
felelősséggel tartoznak, bűnösen elkerülik őket. Nekünk viszont nem szabad
semmibe vennünk Krisztus testét, mely nemcsak az Oltáriszentségben bízatott
ránk, amelyet megtörünk, hanem a népben is, amelyet örökül kaptunk.
A sebei is hozzánk tartoznak. Kötelességünk megérinteni azokat, nem azért, hogy
egyébként érthető harag programszerű megnyilvánulásait hívjuk elő, hanem hogy
olyan helyekké tegyük őket, ahol Krisztus menyasszonya megtanulja, milyen
mértékben torzul el, amikor a vőlegény vonásai elhalványodnak az arcán. És azt
is megtanulja, honnan induljon újra, alázatos és lelkiismeretes hűséggel Urának
szavához. Egyedül ő garantálhatja, hogy szőlőskertjének venyigéin az emberek ne
vadszőlőt találjanak (vö. Iz 5,4), hanem jó bort (vö. Jn 2,11), az igazi
Szőlőtő borát, aki nélkül semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5).
Ez az Egyház célja: szétosztani a világban ezt az újbort, aki Krisztus. Semmi
sem téríthet el bennünket ettől a küldetéstől. Állandóan szükségünk van másik
tömlőkre (vö. Mk 2,22), és mindaz, amit teszünk, sosem elegendő
ahhoz, hogy az újborra méltókká tegyük azokat, amelyet befogadniuk és
továbbítaniuk kell. De épp ezért tudniuk kell a tárolóknak, hogy az újbor
nélkül csak hideg kőkorsók lesznek, melyek csak
arra képesek, hogy emlékeztessenek a hiányra, de arra nem, hogy teljességet
adjanak. Kérlek, semmi se térítsen el benneteket ettől a céltól: teljességet
adni!
Életszentségetek ne elszigetelődés eredménye legyen, hanem az Úr által rátok
bízott Egyház élő testében virágozzon ki és hozzon gyümölcsöt, hiszen ő a
kereszt lábánál rábízta édesanyját a szeretett tanítványra. Fogadjátok az
Egyházat menyasszonyként, akit szeretnetek kell, szűzként, akit őriznetek kell,
anyaként, akit termékennyé kell tennetek. Szívetek ne szeressen bele más
szerelmekbe, virrasszatok, hogy egyházaitok szántóföldje termékeny legyen az
Ige magja számára, és ne tapossák azt vaddisznók (vö.
Zsolt 80,14).
Hogyan
tudjátok ezt megtenni? Emlékezve arra, hogy nem mi állunk
„életszentség-adagunk” eredeténél, hanem mindig Isten. Kicsinyke
életszentség ez, mely abból táplálkozik, hogy az Úr kezére hagyatkozik, mint az
elválasztott kisgyermek, akinek nem kell kérnie az anyai közelség bizonyítását
(vö. Zsolt 131,2). Ez az életszentség tudatában van annak, hogy semmi
hatékonyabbat, nagyobbat, értékesebbet nem tudtok felkínálni a világnak, mint a
bennetek lévő atyaságot. Veletek találkozva minden ember legalább kicsit
érinthesse meg Isten szépségét, az ő társaságának biztonságát és közelségének
teljességét. Ez az életszentség növekszik, miközben felfedezi, hogy Isten nem
háziasítható, nincs szüksége kerítésekre szabadsága megvédéséhez,
és nem fertőződik meg, miközben közelebb lép, sőt, megszenteli, amit megérint.
Nincs szükség erényeink számbavételére, sem aszketikus programra, sem személyes
erőink tréningezésére vagy hetente újrakezdett diétára, mintha az életszentség
csak akaratunk erőfeszítésétől függne. A szentség forrása az a kegyelem, hogy
tudunk találkozni az evangélium örömével, és engedjük, hogy az töltse be egész
életünket olyannyira, hogy nem is tudunk már másképp élni.
Mielőtt mi léteztünk volna, Isten már létezett és szeretett bennünket. A
szentség nem más, mint érinteni a bennünket megelőző Istennek ezt a testét.
Érintkezésbe lépni az ő jóságával. Nézzétek a betlehemi éjszakában meghívott
pásztorokat: abban a gyermekben Isten jóságára találtak! Olyan öröm ez, amelyet
senki sem vehet el tőletek! Nézzétek az embereket, akik távolról nézték a
Golgotát: mellüket verve tértek haza, mert látták Isten Igéjének vérző testét.
Isten testének látása ás a szívben, és előkészíti a helyet, ahol lassanként
lakást vesz az isteni teljesség.
Ezért kérem tőletek, ne szégyelljétek egyházaitok testét. Kezdjetek párbeszédet
kérdéseikkel. Kérem, hogy különösen figyeljetek oda a papságra és a
szemináriumokra. Nem válaszolhatunk az általuk támasztott kihívásokra, ha nem
korszerűsítjük a kiválasztás, a kísérés, az értékelés folyamatait. Válaszaink
azonban jövőtlenek lesznek, ha nem foglalkoznak azzal a mély spirituális
ürességgel, amely nem kevés esetben botrányos gyengeségeket tett lehetővé, ha
nem leplezik le azt az egzisztenciális űrt, amelyet azok tápláltak, ha nem
tárják fel, miért némították el ennyire Istent, miért iktatták ki őt egy
bizonyos életmóddal, mintha nem is létezne.
Mindannyiunknak alázatosan magába kell szállnia és fel kell tennie a kérdést,
mit tehet annak érdekében, hogy szentebbé tegye az Egyház arcát, az Egyházét,
amelyet a legfőbb Pásztor nevében kormányzunk. Nem kell másokra mutogatni,
bűnbakokat keresni, ruhánkat megszaggatni, mások gyengeségei között turkálni,
ahogyan azok a
fiak szeretik tenni, akik úgy éltek otthon, mintha szolgák lennének
(vö. Lk 15,30–31).
Itt együtt és egymással közösségben kell dolgozni, de biztosan abban, hogy az
igazi szentség az, amelyet Isten művel bennünk, amikor Lelke iránt tanulékonyan
visszatérünk az evangélium egyszerű öröméhez, és az ő boldogsága megtestesül
mások érdekében döntéseinkben és életünkben.
Ezért
arra hívlak benneteket, hogy örvendezve és ne keserűen, derűsen és ne
aggodalmaskodva, vigaszra lelve és ne vigasztalanul haladjatok előre –
keressétek az Úr vigasztalását! –, és őrizzétek meg azoknak a bárányoknak a szívét, akik – még ha
farkasok veszik is körül őket – tudják, hogy győzni fognak, mert a pásztor
segítségére számítanak (vö. Aranyszájú Szent János: Homíliák,
33,1: PG 57,389).
Mária, aki karján hordoz minket anélkül, hogy megítélne bennünket, legyen az a
tündöklő csillag, amely vezeti utatokat!
Köszönetet mondok Marc Ouellet és Leonardo Sandri bíborosoknak, valamint az
általuk vezetett kongregációknak áldozatos munkájukért, és apostoli áldásomat
adom mindannyitokra és az egyházakra, amelyek szolgálatára meghívást kaptatok.
Köszönöm!