VILLAMAGNAI BOLDOG LŐRINC

VILLAMAGNAI BOLDOG LŐRINC

 (1475-1535) 

Lőrinc a Marche tartomanytól délre eső Abbruzzo tartomány keleti felében, Villamagna-ban született. Erről a hegyes, dombos vidékről alig akad ferences szentünk, boldogunk. Szülei nemes és köztiszteletben álló emberek voltak némi emberi gyarlósággal. Amikor ugyanis fiuk bejelentette, hogy ferences óhajt lenni, apja mindenáron le akarta beszélni. S amikor se a szép szó, se a szidalmak, fenyegetések nem használtak, fiát házi őrizet alá helyezte. Lőrinc azonban innen megszökött, s apja ellenére ferences lett. Fogadalma letétele után pappá szentelték s a környéken hirdette Isten igéjét szép eredménnyel. Szavával, jópéldájával sokakat segített az istenes életre. Amikor látták erényes, önmegtagadó életét, egyre inkább szentként emlegették. Lorinc olyan korban élt, mely az Egyház egyik legválságosabb kora volt: a reneszánsz egyes főpapjai, urai, sőt szerzetesei lejáratták az Egyház tekintélyét. Ekkor lépett fel Luther: megszövegezte az új vallás tételeit (1517), a pápa kiközösítette (1520), Rómát a zömében protestáns hadsereg szörnyűségesen feldúlta (Sacco* di Roma 1527). Mindezek az események nem voltak ismeretlenek Lőrinc előtt, beszédeiben ki kellett térni rájuk. Feltűnő, hogy két női ferencest kivéve (B. Ludovica és Merici Szt. Angéla) ezidőtájt nincs Itáliában más ismert ferences szent vagy boldog Lőrincen kívül. Vannak szép számmal ferences szentek, boldogok, de a század második felében, már a katolikus megújhodás korában (pl. Alkantarai Szt. Péter). Lőrinc halála igazi papi halál: Ortonában (szintén az Abbruzzo tartományban) egyik nagyböjti beszéde közben a szószéken rosszul lett, rá egy-két nappal meg is halt 60 éves korában. Évszázados tiszteletét XI. Piusz pápa hagyta jóvá.

„Jézus, minden gyötrődő lélek igaz java és édes vigasztalója, fordítsd szemedet szeretettel Róma felé. Tekints irgalommal Jegyesedre, mely ily nagy viharral küszködik: mennyi vérnek kell még folynia köztünk, ha a te áldó és megbocsátó Kezed meg nem állítja a vészt és helyre nem állítja a békét, egyetértést, mint a hajdani időkben, amikor még Egyházad alázatos és szegény volt.”

Savonarola imája a 15. század vége felé.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Lőrincet lelki erővel ruháztad fel, hogy szerzetesi hivatása útjában a nehézségeket legyőzze, s igehirdetésével s erényes életével sokak épülésére legyen. Add, hogy minket tőled semmi kísértés vagy más viszontagság el ne tántorítson. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Ámen.

 

Nagyböjti kalendárium 25.

Nagyböjti kalendárium – március 29.

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

Jézus mindenek között az első és a legnagyobb hirdetője az evangéliumnak.

Urunk, Istenünk,
add, hogy a nagyböjti szent időben örvendezve készüljünk
húsvét titkának megünneplésére,
és annak gyümölcseiből boldogan részesüljünk.
A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.

 

Húsvét titkai

A halál és a feltámadás

Az emberi történelem során a halál és a feltámadás nagyon ritkán kerül egy lapra. Mi, katolikusok ugyan igyekszünk felhívni a szomorkodók figyelmét arra a vigasztaló tényre, hogy a keresztény életnek nem a megsemmisülés a vége. A sír úgy van elrendezve, hogy a virágok mindig eszünkbe juttassák a föld mélyében porladó test reményét a feltámadásra, a test újra éledésére az utolsó ítélet alkalmával. Az első keresztények a temetés után sokkal, nagyobb reménnyel tudták vigasztalni önmagukat és másokat is. Náluk a gyászolás nem volt szokás, különösen nem egy teljes éven át. A temetőlátogatáskor pedig élő hittel néztek fel a kapu felett elhelyezett kiírásra: FELTÁMADUNK! Urunk, Jézus Krisztus élettörténetében viszont egészen másként kerül szemünk és értelmünk elé ez a két fogalom. Az emberi sors tanulmányozásánál az ószövetségben úgy találkozunk a halál gondolatával, hogy csak az életidegen bűn említése nyitja rá szemünket, mint nagyon távoli lehetőségre akkor, amikor Isten életadó adományaira mutatva mondja: „a kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz”. (Ter 2,16-17) Az első emberpár vajon mit érthetett a halál említésekor? Jézus akkor említi meg a saját halálát, amikor a nyilvános működése közepe felé arról érdeklődik tanítványaitól:„Kinek tartják az emberek az Emberfiát? (Mt 16.13) meglehetősen gyatra beszámolóikat Jézus válaszra sem méltatja. Újabb kérdése? „Hát ti mit mondtok, ki vagyok? Simon Péter válaszol: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (15-16) Jézus ezért megdicséri Pétert. Utána azonnal megjövendöli szenvedését:„Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnapra feltámad”.(21) Az első, majd második és harmadik jövendölése saját haláláról, minden esetben egyetlen összetartozó kérdéskört jelez. Pál apostolnál olvassuk a szenvedések megalázó felsorolását: ezeket Jézus nagy lélekkel fogadja el: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlen ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,5-11) Szent Pál több levélrészletében is a saját sorsára alkalmazza Jézus halálát és feltámadását.„Ha egyszer már meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk hát tovább benne? Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis vele együtt eltemetkeztünk a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is. Hiszen tudjuk, hogy a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt azért feszítették keresztre, hogy a bűn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek. Aki így meghalt, megszabadult a bűntől. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úr rajta”

Nagyböjt 3 hete szombat

Nagyböjt 3 hete szombat

Oz 6, 1-6; Lk 18, 9-14

„Mert mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik”

A középkorban, a társadalmi életben, a tudományban, az államigazgatásban igyekeztek az emberek vallásos alapokon berendezkedni, gondolkodni és élni. Ez azt jelentette, hogy Istent tekintették mindenek legfőbb Urának, aki nemcsak megteremtette a világot, de fönn is tartja, gondviselésével igazgatja, atyja a szegénynek, ellenőrzi a gazdagokat, jutalmazza az igazság és a szeretet alapján álló emberi törekvéseket. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a középkor hibátlan volt. Akadtak nehézségek bőven. De aki vétett, az előbb-utóbb belátta bűnét, bűnbánatot tartott, és igyekezett megjavulni. A beképzelt farizeusokat, pedig Isten büntetése várta. Az igazságot nem kényszerrel érvényesítették, hanem a tudományok igen magas színvonalán próbálták közkinccsé tenni. A skolasztikának nevezett tudományos világ vonzotta a fiatalokat. Egyetemek kezdték fémjelezni az egyes tudományágakat: Bologna a jogot, Párizs egyeteme, a Sorbonne a teológiát és filozófiát. Nagyon híres tudósok tanították a diákokat: Nagy Szent Albert teológus volt, de egyszerre élen járt a természettudományok művelésében is. Ő is a domonkosok rendjének volt a tagja, mint a skolasztika egyik nagymester, Aquinói Szent Tamás. A mi rendünk, a Kisebb Testvérek Rendje, azaz a ferencesek olyan tudósokkal dicsekedhettek, mint Szent Bonaventúra, Páduai Szent Antal, kicsit később Boldog Duns Scot János. Ezek a nagyszerű tudósok ma is nyugodtan megállják a helyüket, ennek ellenére a maguk korában sem azzal voltak elfoglalva, hogy önmagukat ajnározzák. Tehát igazán alázatosak voltak. Semmi kérkedés, öntudatos tudománytisztelet, Isten és emberszolgálat a nemzetek élén állók Isten kegyelméből való uralkodóknak vallották magukat. Ők voltak az országok teljhatalmú urai, de úgy szolgálták népüket, mint Szent István királyunk, aki a pusztai élethez szokott törzsi magyarságból egységes nemzetet nevelt, az állattenyésztés, halászat, vadászat helyett a belterjes európai nemzetgazdaságot honosította meg a külföldi szerzetesek segítségével úgy, hogy harminc év alatt majdnem Nyugat-Európa-i színvonalra is emelkedtünk. A szociális gondoskodás részben a szegények segítésében, részben a betegek egyre nívósabb gondozásában mutatkozott meg. Szent Erzsébetünk saját költségén két kórházat is alapított és működtetett. A társadalmi élet alapja az Isten akarta tiszta családi élet volt. Hibák midig akadtak, ismétlem, de tudtak bűnbánatot tartani. Ha elgondolkodunk a mai állapotok felett, jó ötszáz éve a vallás kiiktatását kezdték ajánlani. Úgy adták el szellemi portékájukat, hogy az Isten a teremtés után elfáradt, elhúzódott a harmadik égbe, ott pihenget. Aztán merészebben folytatták: az emberi észnek köszönhetünk minden jót. Istent ki is iktathatjuk az életünkből. A családot lehet nyűgnek tekinteni, felbontani a vallásos köteléket. Aztán mostanában: nem fontos a közoktatás, az erkölcs sem az, a kultúra visszafejlődhet, lehetünk modern barbárok. Akik az államot vezetik, nem tartoznak senkinek semmivel. Nyugodtan alapozhatják sikereiket a hazugságra és ügyeskedésre. Dicsekedjünk eredményeinkkel, ami semmiből is állhat.Aki magát megalázza Isten és népe előtt, szolgálni akar, azt az Úr magasztalja fel.

SZENT MAILLÉ JANKA-MÁRIA

Szent MAILLÉ JANKA-MÁRIA

 III. r. 

(1331-1414)

 Jeanne-Marie de Maillé* forangú francia családból származott. 6 éves korában karácsony éjszakáján a Szuzanya megmutatta neki a Kisded Jézust. 12 éves korában szüzességet fogadott. Szülei és egyik nagybátyja ekkor már kiszemelték számra a leendo férjet: Robert de Sillé bárót. O azzal a föltétellel fogadta a házasság tervét, ha volegénye megígéri, hogy önmegtartóztatásban fog élni vele. Robert, aki gyermekkori pajtása volt, ebbe bele is egyezett. 1348-ban volt meg az esküvo. Békében, megértésben éltek, s mindketten buzgó segítoi voltak a betegeknek s egyéb rászorulónak. Janka ekkoriban lépett be a ferences III. rendbe. Közben a francia-angol háborúban Sillé báró súlyos sebesülést szenvedett, fogságba került és meghalt. A 31 éves özvegytol férje rokonai elvettek mindent, ami a házasság elott férjéé volt, így Janka anyjához volt kénytelen költözni. Övéi újból férjhez akarták adni, de o ellenállt. Tours-ba, Szent Márton városába költözött, s közel a ferencesek kolostorához egy szuk lakásban húzta meg magát. Életét ezentúl Isten és felebarátai szolgálatának szentelte. Szegényesen élt, vezekelt a bunösökért. A Szent Márton kórházban látogatta a betegeket, beszélt nekik Jézus tanításáról, erényekrol, a szentek példájáról. Egyesek mindezt nem jó szemmel nézték, bolondnak tartották, s valósággal elüldözték a kórházból. Egyszer valaki az utcán úgy hátbadobta egy kovel, hogy mozgássérült lett. Ferences lelkiatyja meg volt róla gyozodve, hogy Janka imádságos, misztikus lélek, talán csodatevo is, de független fouri hölgy, aki tartja a kapcsolatot rokonaival; tehát hagyta, hogy szabadon látogassa rokonait s eleget tegyen zarándok vágyának. Tours városa volt továbbra is a fix pont, ahova újra meg újra visszatért azalatt a 27 év alatt, ameddig özvegyként Tours-ban élt. Nagy gondja volt az Egyház egysége. Sok zarándokútja ezt a célt szolgálta. Beszélt VI. Károly királlyal is ez ügyben. Tours városban halt meg 82 éves korában. Halálakor arca visszanyerte fiatalos szépségét. Klarissza ruhában temették el a ferencesek templomában. IX. Piusz pápa 1871-ben avatta boldoggá.
II. János Pál pápa tanítása a kereszténység egységérol:
„A Szentlélekhez való huség belso megtérést és buzgó imádságot követel. Imádkozzunk azért is, hogy a jogos türelem, mellyel várjuk Isten idejének eljövetelét, ne változzon tétlen belenyugvássá a hitbeli szakadás fennálló helyzetébe.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jankát arra késztetted, hogy szüzességét a házasságban is megorizze, özvegyen pedig az imának, jócselekedeteknek, zarándoklatoknak szentelje életét. Közbenjárására segíts bennünket, hogy földi zarándokságunk után a mennyei hazába jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.

A év március 28.

Jézus feltámadása győzelem volt a halál fölött

A nagypénteki események botrányt jelentettek a tanítványoknak. Jézus hiába készítette fel őket a lehető legjobban, a zsidó hagyományoktól, a messiási elképzelésektől nem tudtak elszakadni.Jézus, amikor szeretettel feloldotta a hozzá tartozók sértett önérzetét, elmagyarázta nekik az Atya megváltás-tervét, akkor megértették, hogy nem lehetett másként kiengesztelni a sértett isteni felséget, csak az isteni Személy egyenrangú cselekedetével. Az isteni igazság megkövetelte azt is, hogy a sértő bűnelkövetők ugyanilyen rangú kiengesztelést nyújtsanak neki. Szükség volt arra, hogy a kiengesztelő az emberi nem tagja legyen, hogy jogosan képviselje az embereket. A Második Isteni Személy az Atya tervei szerint öröktől vállalta a megtestesülést, hogy emberi teste az összes anyag ősmintája lesz. Emberi lelke pedig az emberi lelkek és az angyalok szellemiségének ősmintája. Az ősbűn elkövetése után vállalta azt is, hogy az isteni igazságot a világ minden emberének nevében kiengeszteli a halálával. Ezt földi életének végén megtette. A tanítványok nem értették meg ezt. Amikor Jézus meghalt, annyira megbotránkoztak halálán, hogy hitüket elvesztették. Péter apostol Dávid királyra hivatkozott, aki ezer évvel korábban így szólt, mikor Jézus értünk meghalt: „Szemem előtt az Úr mindenkor, ő áll jobbomon, hogy meg ne inogjak. Örül hát szívem és nyelvem énekel, sőt testem is reményben nyugszik e. Mert nem hagyod a lelkem az alvilágban, nem engeded, hogy rothadás érje Szentedet. Az élet útját mutattad meg nekem és örömmel töltesz el színed előtt” (ApCsel2,25-28) a főapostol az idézet után, azonnal rámutat az utolsó vacsora épülete közvetlen közelében álló halotti emlékműre. Megmagyarázza, hogy Dávid nem beszélhetett a saját feltámadásáról, hiszen teste ebben az emlékműben nyugszik a beszéd előtt ezer év óta. Ekkor értették meg, hogy Jézusnak meg kellett halnia, hogy az istenemberi halála teljesen kiengesztelje az isteni igazságosságot, mint Szent Pál írja: „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették, de harmadnap föltámadt, az Írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s a rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Többet dolgoztam mindegyiküknél, igaz ugyan hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van. Mindegy tehát, hogy én vagy ők: ugyanazt hirdetjük, s így lettetek hívőkké”. (1Kor 15,3-11) Jézus a győzelmét Isten örök terveként így emlegeti meg: Volt egy gazda, aki szőlőt telepített. Aztán különféle munkásokra bízta, de sosem fizettek neki bérletet. Volt, akit megvertek, olyan is akadt, akit megöltek. Utoljára a fiát küldte, de őt is kidobták a szőlőből és megölték. Aztán a sok igazságtalanság után „a gonoszokat a gonoszok sorsára juttatja, szőlőjét pedig más bérlőknek adja ki bérbe, akik idejében beszolgáltatják a termést.” „Erre Jézus azt kérdezte: Sose olvastátok az Írásban: A kő, melyet az építők elvetettek, szegletkő lett. Az Úr tette azzá, s ez csodálatos a szemünkben. Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét”(Mt 21,41-43) Ha az Úr ma intézkedne, hány ország maradna fenn?

Nagyböjti kalendárium 24.

Nagyböjti kalendárium – március 28.

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

Kreatív módszerek, másfajta kifejezésformák kerülnek előtérbe, a régi jelek és a szavak a mai világ számára jelentéstartalmukban meggazdagodva merülnek föl újra. Valójában véve minden igazán missziós tevékenység mindig újnak tekinthető.

Urunk, Istenünk,
öntsd szívünkbe jóságosan kegyelmedet,
hogy mindig visszatartson az emberi botlásoktól,
és a te segítségeddel mindig ragaszkodjunk mennyei parancsaidhoz.
A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.

Nagyböjt 3 hete péntek

Nagyböjt 3 hete péntek

Oz 14, 2-10; Mk 12, 28b-34

„Nem vagy messze az Isten országától”

Urunk, Jézus Krisztus az emberi nem legfőbb tanítója. Az Ő emberi esze a teremtett értelmek között, tehát az angyalok és a világtörténelem során a földön élt és most és majdan még élő emberek értelme összességén túltesz. Mindazt, amit tudnia lehet és kell, mint Megváltónak, tudja. Emberi értelme viszont természetesen nem mindentudó, mert az csak az isteni értelem kiváltsága. De azt elmondhatta tanító körútjain: figyelmeztetésül zsidó vitapartnereinek: „Aki felülről jön, fölötte van mindenkinek. Aki a földről való, az földi, és a földről beszél. Aki a mennyből jön, feljebb való mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott, de a tanúságát senki sem fogadja el. Aki elfogadja tanúságát, az igazolja, hogy Isten igazmondó”. (Jn 3, 31-33) Az a törvénytudó, akivel most a felolvasott evangéliumi részletben találkoztunk, feszült figyelemmel hallgatta Jézus vitáját a szaddúceusokkal. Ezek voltak a Jézus korabeli szabadelvűek, akik azt hitték, mint minden szabadelvű, hogy mindenkinél okosabbak. Jézust is zavarba akarták hozni az egy asszony és hét testvér históriájával. Mózes törvényére hivatkozva elmondják, hogy a törvény szerint a meghalt testvérnek gyermektelen özvegyét a testvéreinek sorba feleségül kellett venniük, hogy utódot támasszanak testvérüknek. Egyiknek sem sikerült a feladatot teljesítni. Akkor a mennyországban majd kinek a felesége lesz az özvegy? Jézus megfelelt nekik: „Nyilván azért tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat sem az Isten hatalmát”. (Mk 12, 24) Nem tudjátok, hogy az emberi szaporodás csak a földön lehetséges. Amikor ezt hallotta egy hívő írástudó, megdicsérte Jézust. Ő is kérdezett azonban valamit: „Melyik a legelső az összes parancsok közül?” (28) Jézus elmondja Mózes válaszát: „Az összes parancs közül a legelső ez: Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, és minden erődből. Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (29-31) Az írástudó boldogan gratulál Jézusnak, és elmondja, hogy ő is ezt gondolta. Az Úr erre ennyit válaszol: „Nem vagy messze az Isten országától” Kicsit visszapillantunk Jézus első igehirdetésére, amikor minden zsidónak megüzente: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1, 15) Mit hiányolhatott Jézus ennek az írástudónak a gondolkodásából? Azt,hogy nem ismeri Jézust,teljes megváltói küldetését, és mondanivalójának lényegét:Az Isten országa az a szellemiség, amelyben az igazság és a szeretet az alapérték, ezen belül, pedig a teljesen önzetlen szeretet mindenki iránt, akiket a jó Isten mellénk rendelt, hogy boldogságukat teljes erőnkből szolgáljuk. Mi ezt már könyv nélkül is tudjuk, sőt teljes odaadással gyakoroljuk. Hála Istennek.

SALZBURGI SZENT RUPERT

SALZBURGI SZENT RUPERT 

püspök
+Salzburg, 718(?) március 27. 

Számos olyan ír szent van, akinek az ünnepét megünneplik vagy megünnepelték német nyelvterületen is -- sőt gyakran csak ott --, német szent viszont csupán egy akad, akinek az ünnepét a német nyelvterületen kívül csak Írországban ülik meg. Szent Rupert az, akit a salzburgi érsekség legfőbb védőszentjeként tisztel. Írországban Robertach néven ismert. Tiszteletének oka, hogy a kontinensen tevékenykedő írek barátja volt. Egyik utóda, az ír Szent Virgil, 774. szeptember 24-én Szent Rupert csontjait a Rupert által alapított Szent Péter-templomból átvitette az új, Rupertnek szentelt templomba, amely a püspök székhelye lett.

A Római Martirológium azt mondja Rupertről, hogy ,,a bajorok és noricumiak között csodálatosan elterjesztette az Evangéliumot''.

Hrodpert -- ahogy eredetileg hangzott a neve -- egy nemes frank nemzetségből származott, és a 7. század második felében Wormsban magas egyházi méltóságra jutott. Abban az időben azon fáradoztak a bajor Agilolfing hercegek, hogy a kereszténységet elterjesszék országukban. Theodó herceg Ruperttől kért segítséget. Rupert először küldöttek által akarta megállapítani, hogy adottak-e a termékeny munka feltételei. A híradás kedvezően hangzott; mindenekelőtt biztosra lehetett venni a hercegi ház támogatását. Rupertnek ünnepi fogadtatást készítettek Regensburgban; lehetővé tették számára, hogy a hercegségben illő helyet keressen a maga és társai számára tevékenységük központjául, és hogy templomokat állíthasson helyre (a korábbi hithirdetők alapításai gyorsan elpusztultak), és más szükséges épületeket, elsősorban bizonyára kolostorokat építhessen.

Egy későbbi hagyomány szerint Rupert messze túljutott az ország határain, a Tauernen át Karintiáig, ott azután szlávoknak prédikált, mielőtt állandó lakóhelyet választott volna. Történetileg bizonyos ebben a hagyományban, hogy Rupert lerakta a Kelet felé irányuló misszionálás alapjait.

Rupert a társaival együtt azon a helyen telepedett le, ahol a Fischbach beleömlik a Wallerseebe. Egy Szent Péternek szentelt kis templomot épített ott, amely később Szent Péter tavi temploma (Sankt Peter Seekirchen) néven vált ismertté. Theodó herceg később neki adományozta a régi római várost, Juvavumot határoló területet és a fölébe épített kastélyt. Juvavum áldozatul esett a népvándorlás kori viharoknak, omladékait gyom fedte, a római telepesek utódai szétszórtan laktak a vidéken. A város újra felépítését Rupert művének tekintik. A város peremén, a kastély lábánál egy nagyobb, hasonlóképpen Szent Péternek szentelt templomot emelt, s ennek kolostora és iskolája csakhamar felvirágzott; hozzá tartoztak azok az értékes sóbányák, amelyek után az újjáéledő város a ,,Salzburg'' nevet kapta.

Rupertet apátnak és püspöknek nevezik. A püspöki hivatal abban az időben sok helyen, sőt Írországban kizárólagosan, nem egy városhoz és egy egyházmegyéhez kötődött, hanem egy kolostorhoz. Úgy látszik, hogy Rupert a Szent Péter kolostor püspöke volt; Salzburg egyházmegyéjét csak több évvel a halála után létesítette Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.).

Rupert a Szűzanyának szentelt női kolostort is alapított (ma Nonnenberg), és unokahúga, Eintrud vezetése alá rendelte. Hogy előmozdítsa a papság kiképzését, hazájából tizenkét munkatársat hívott be; köztük volt a később szintén szentként tisztelt Chuniald és Gislar. A Szent Péter-kolostor közössége, amint Rupert életrajzából tudjuk, alapításától kezdve kitűnt a liturgikus napirend szigorú megtartásával, amely éppúgy volt ír, mint bencés hagyomány.

Rupert ,,az Úr feltámadásának napján'' halt meg, s ezt az írországi hagyomány szerint március 27-re teszik.

Rupertet püspökként, egy sóshordóval a kezében ábrázolják, s a környék bányászai védőszentjükként tisztelik.

Nagyböjti kalendárium 23.

Nagyböjti kalendárium – március 27.

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

Minden alkalommal, amikor megpróbálunk a forráshoz visszatérni, és az evangélium ősrégi anyagából újra friss dolgokat meríteni, új utakra találunk.

Fölséges Istenünk, add,
hogy minél inkább közeledik megváltásunk nagy ünnepe,
annál nagyobb áhítattal törekedjünk
húsvét szent titkának ünneplésére.
A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.

A év március 27.

Megváltásunk ára Krisztusnak drága vére.

Szent Péter, a főapostol összesen két levelet írt az egyetemes Egyháznak. Első levelének fő témája a megváltás ismertetése. Mindenek előtt megköszöni az Atyának, hogy Fia által megadta nekünk a halálból való feltámadást és új életet ajándékozott nekünk, amelyet majd a mennyországban ad meg nekünk „elpusztíthatatlan, tiszta és soha el nem hervadó örökségként”(1Pét 1,4)

Ezt a hatalmas értéket meg kell becsülnünk: „Ha Atyának hívjátok azt, aki részrehajlás nélkül ítél meg mindenkit a tettei alapján, éljetek istenfélelemben zarándoklástok idején. Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak drága vére árán”. (17-19) Itt tehát rámutat az apostolfejedelem arra, hogy az istenadta előnyök után bűnbe került – eladósodott az emberiség. Isten pedig a bűnbeesés után rögtön megígérte, hogy az orvul elvett istenfiúságot vissza fogja adni, de arra a megígért segítségre, amely szerint „az asszony ivadéka széttiporja a kígyó fejét”, csak sokára kerül majd sor miattunk (Ter 3,15). „Általa hisztek majd Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és megdicsőítette, hogy hitetek és reményetek Istenben legyen”. (1Pét 1,21) „Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem a saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett”(12) Drága a megváltás. Az emberek a Krisztus születése előtti időkben általában étel-, ital- és élőállat-áldozatokat mutattak be az általuk tisztelt felsőbb hatalmaknak. Az egyetlen élő, igaz Istennek is meghatározott áldozatokat kellett bemutatni. A kecskegida és a bárány sem volt olcsó a szegények értékrendjében, hiszen néhány hét vagy hónap alatt rengeteget fejlődött az élőáldozat. A nagytestű állatokat kellően fel kellett nevelni: a borjú, már sok takarmányt elfogyasztott, de a tetszetős küllemű állatot büszkén vezették a templom udvarába, onnan az oltár elé. Ott átadták a papnak, aki kötéllel a templom kapujához vezette: bemutatta, vagyis megmutatta az Úrnak. Aztán lemosták, majd levágták, feldarabolták, és az Úr által kihirdetett szabályok szerint egészen elégő-, hála- vagy kérő áldozatként darabolták, sütötték, elégették, elfogyasztották. Az állat- vagy más fajta áldozat sohasem volt igazzá tevő erejű áldozat. Jézus önmagát adta engesztelő áldozatul:„Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért” (Iz 53,11b-12)„Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért”(Mt 20,28)„Júdás kapott egy csapat katonát, és a főpapoktól és farizeusoktól szolgákat, és kiment velük lámpákkal, fáklyákkal és fegyverekkel fölszerelve. Jézus tudta, mi vár rá. Eléjük ment és megszólította őket: Kit kerestek? A názáreti Jézust, felelték. Jézus megmondta nekik: Én vagyok. Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Amikor azt mondta: Én vagyok, meghátráltak és a földre rogytak. Jézus ezért újra megkérdezte: Kit kerestek? A názáreti Jézust, felelték. Erre Jézus így folytatta: Mondtam, hogy én vagyok. De ha engem kerestek, ezeket engedjétek el. Így beteljesedett, amit mondott: Senkit sem vesztettem el azok közül, akiket nekem adtál”. (Jn 18,3-9) Amikor Péter kardot rántott és levágta Malkus nevű szolga fülét, Jézus így szólt: „Tedd hüvelyedbe kardodat!Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?"

Nagyböjt 3 hete csütörtök

Nagyböjt 3 hete csütörtök

Jer,7,23-28;Lk 11,14-23

„Egyszer Jézus kiűzött egy ördögöt, amely néma volt”

Jézus az Isten egyszülött Fia, aki érettünk emberré lett. Az ördögök rettenetesen gyűlölték, mint ahogy ma is gyűlölik. Az angyalok teremtése után azonnal próbatételnek vetette alá őket Isten, mert tiszta szellemek voltak, nem volt szükség arra, hogy évtizedekig spekuláljanak, mint az emberek, hogy hová akarnak kerülni: a mennyországba vagy a pokolba. Nekik elég volt néhány perc a megfontolt örök döntésre. A próba egyetlen kérdés eldöntéséből állt: Az Istent imádni kell, mert végtelen nagyúr. Isten Második Személye a történelem során személyi fönsége alá felveszi az emberi természetet is, összeköti örökre az isteni természettel, és istensége miatt emberségét is imádni kell. Vállaljátok? Az agyalok kilenc kara azonnal gondolkodni kezdett. Egy részük Mihály arkangyallal élükön azonnal döntött: Igen, vállaljuk. A másik rész viszont nem értjük miért, gőggel felelt: az angyal sokkal nagyobb és előkelőbb teremtmény, mint az ember. Ha a Második Isteni Személy teremtmény természetét veszi fel, miért nem a legnagyobb angyalét. Emberként nem imádjuk! „Ekkor nagy harc támadt az égben. Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak is hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították”. (Jel 12, 7-9) Mondhatnánk, nagy kár, hogy Szent János majd jó hetven évvel később látta mindezt és írta meg okulásunkra: „Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal, s tudja, hogy kevés ideje van!” (12) Ott volt az említett eseménynél a néma ördög kiűzője, maga Jézus. Az ördög engedelmeskedett neki, mert Isten, és azonnal megszűnt hatalma a megszállt ember felett. Azonnal beszélni is kezdett a szerencsésen meggyógyult. A néma ördög mobiltelefon nélkül is azonnal segítséget kért. Néhány társa felingerelt pár ugratható embert, akik jó partnerként most a már megtestesült Fiúistent szerették volna megleckéztetni: Ez a Jézus „az ördögök fejedelme, Belzebub által űzi ki az ördögöket”(Lk 11,15) Jézus pillanatok alatt elnémítja esztelen vádlóit: „Ha a sátán meghasonlott önmagával, hogyan állhat fönn az ő országa?” (18) Aztán hivatkozik arra is az Úr, hogy apostolai, akiket a zsidó népből válogatott, mind megkapták tőle az ördögűző hatalmat. „De ha én Belzebub hatalmával űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki? Ők lesznek tehát a ti bíráitok. De ha én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa”. (19-20) a sátánnak számos kedveltjét tartják számon a mai világban. De vannak olyanok is bőven, akik nem sátánimádók ugyan, de áll rájuk Jézus mondása: „Miért nem értitek a beszédemet? Mert nem tudjátok hallgatni az igéimet. Ti az ördögatyától vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok cselekedni. Ő gyilkos volt kezdet óta, és az igazságban meg nem állt, mert nincs benne igazság. Amikor hazugságot szól, magától beszél, mert hazug, és a hazugságnak atyja” (Jn 8, 43-44) Tisztességes magyar nem lehet ördögpárti. Kerüljétek a hazugokat.

BILLERBECKI SZENT LIUDGER

SZENT LIUDGER 

missziós püspök
*Zuylen, 742. +Billerbeck, 809. március 26. 

Liudger életműve Nagy Károly idejére esik. A frízek és szászok térítésével mindaddig az angolszászok és frankok foglalkoztak. Nagy Károly a kard erejével külsőleg legyűrhette ugyan ezeket a törzseket, a szívüket azonban nem tudta meghódítani. Ezért olyan szentre volt szükség, aki mint hazai apostol meg tudta találni az utat a nép szívéhez. Ez volt Szent Liudger történeti küldetése.

A korai középkor lelki atyái közül csak kevesen állnak olyan elevenen előttünk, mint Liudger. Altfrid (+849), a szent egy közeli rokona és második utóda Münster püspökeként és a negyedik Werden apátjaként, a werdeni szerzetesek kérésére összeállította Liudger életrajzát. Hogy működésének történetén túl személyiségét is szemléletesen megragadhatjuk, azt Liudger egyetlen hátrahagyott írásának köszönhetjük: Emlékezések utrechti Gergelyre és Bonifácra. Ez nemcsak az általa atyaként tisztelt férfiaknak, hanem neki magának is múlhatatlan emlékművet állít. Bepillanthatunk általa Liudger lelkébe, gondolkodásába, jellemébe és eszményeibe.

A frízek és frankok, a germán istenhit és a keresztény üzenet közti viták egészen különleges módon Liudger családjának sorsává lettek, hiszen már második és harmadik nemzedéke élt ebben a szellemi-vallási küzdelemben. Liudger nagyapja, Wurssing a frízek királya, Radbod (+719) elől Dokkum vidékéről a frankok országába menekült, ott azután a családjával együtt megkeresztelkedett. Martell Károly visszaküldte Wurssingot az újból meghódított frízföldre, s az Utrecht melletti Zuylenben hűbérbirtokot kapott. Itt szavaival és példájával egyaránt közreműködött a keresztény hit meggyökereztetésében. Az egész család a misszió szolgálatában állott, és támogatta Szent Willibrord (lásd: 574. o.) tevékenységét. Így volt ez még apja, Thiadgrin idejében is, aki feleségével, Liafburggal, valamint Liudgerrel és testvéreivel, Szent Hildigrimmel, a későbbi püspökkel, Szent Heriburggal, a későbbi apátnővel, továbbá még legalább két, név szerint nem ismeretes nővérével együtt példás keresztény családi életet élt. Liudger már fiatal éveiben az utrechti Szent Márton-kolostor iskolájába került. Sokat hallott Willibrordról, tizenegy évesen pedig Bonifácot ,,látta saját szemével meggyengült, fehér hajú, öreg emberként'', amint csaknem negyven év múlva írta érezhető meghatódottsággal; nemsokára azután azt kellett hallania az ifjú Liudgernek, hogy ősi birtokuk közelében, Dokkumnál több társával együtt vértanúhalált szenvedett. Feltételezhetjük, hogy Liudger Utrechtben ott állt a mártírok ravatalánál. Utrechtben Bonifác tanítványának, Szent Gergely apátnak a vezetésével előkészült arra, hogy egykor majd e nagy atya nyomába léphessen. Liudger kétszer hallgatta a híres Boldog Alkuint (735 körül- -804) Yorkban, az angolszász misszió utánpótlásának régi bázisán. Itt lett diákonus; itt bontakozott ki különleges hajlama és ,,szeretete a tudomány iránt'' (Altfrid), ezt azután Utrechtben ápolta tovább. Nagyon tisztelt atyáinak a példája azonban a világba vitte. 776-ban Szent Alberich (+ 784) püspöktől, Gergely utrechti utódától átvette első megbízatását a Deventer vidékére szóló önálló missziós munkára, ahol 758-tól 772-ig Szent Lebuin angolszász pap tevékenykedett. Alberich második megbízása Liudgert a frízföld belsejébe vezette. Miután 777-ben Kölnben pappá szentelték, hét éven át a fríz keleti körzet első hazai misszionáriusaként a dokkumi Pál-templomban, családja régi hazájában és Szent Bonifác vértanúságának a helyén tartózkodott. Szent Willehad helyébe lépett, aki a hetvenes évek kezdete óta dolgozott itt, most pedig Bréma püspöke lett. Tudományos hajlamának és képzettségének megfelelően Liudger ebben az időben az év egy részét az utrechti iskola vezetője- és tanítójaként töltötte el.

A keleti körzetben végzett sikeres munkáját megszakította Widukind felkelése, amely átcsapott frízföldre is. Liudger ezt az időt (784-- 787) itáliai zarándoklatra használta fel. Ezúttal is nagy elődeinek: Willibrordnak, Bonifácnak és Gergelynek a példáját követte; mint azok, ő is tisztelettel adózott Szent Péter és utódai sírjánál; hozzájuk hasonlóan ő is egy kolostor alapítását tervezte. Hadrianus pápával (772- -795) megbeszélte a fríz és a szász misszió helyzetét, és ereklyéket kért tőle jövendő kolostora számára. Liudger ezután két évig Montecassinóban maradt, hogy a szerzetesi életet Szent Benedek regulájának bölcsőjénél, Theodemar apát (778--797) vezetésével ismerhesse meg. Szerzetesként élt itt, de fogadalmat nem tett. Egész életében bensőségesen kötődött a monasztikus eszményhez. A szerzetesi élet megfelelt lényének, de ismételten másra kényszerült.

Amikor 787-ben Nagy Károly is Montecassinóban időzött, a király, aki az időközben lecsendesített fríz-szász vidékek missziójának újjászervezésén fáradozott, találkozott Liudgerrel, akire már bizonyára Alkuin is felhívta a figyelmét. Liudger most átvette a király megbízásából az öt középfríz táj és a Bant-sziget missziójának vezetését. 791-ben Helgolandig hatolt előre.

A 792. év fontos eseményeket hozott. Egy új fríz felkelés egy évre megszakította Liudger tevékenységét ezen a missziós vidéken. Menekülnie kellett, de az énekes Bernlefet, akit egykor meggyógyított a vakságból, hátrahagyta világi segítőként, hogy a gyermekeknek szolgáltassa ki a szükségkeresztséget. Károly ezúttal felajánlotta Liudgernek a trieri püspöki széket, de ahelyett, hogy elfogadta volna a megtisztelő ajánlatot, hivatását továbbra is a misszióban látta. Károllyal kineveztette magát az elhunyt Bernrad apát utódává, aki kb. 785 óta vezette Nyugat-Szászország misszióját. Itt, Münsterlandban a politikai helyzet Widukind megkeresztelkedése óta olyan nyugodt volt, hogy már Bernrad is sikerrel tudott tevékenykedni. Liudger is haladéktalanul munkához látott. Életrajzírója, Altfrid ezt közli:

,,Mimigernefordban tekintélyes kolostort alapított Istennek a kanonoki regula szerint élő szolgái számára. Megszokott módján fáradozott teljes buzgósággal és nagy gondossággal, hogy a vad szász néphez eljuttassa az üdvösség üzenetét. Kiirtotta a bálványimádás tüskés vadonát, és buzgó lelkipásztori gondossággal vetette el mindenfelé Isten igéjét. Templomokat emelt és papokat hozatott, akiket aztán ő képezett ki, hogy méltó munkatársai legyenek Isten igéjének hirdetésében.'' Megszervezte egyházkerületét, s ennek központját a székesegyház, egy háromhajós bazilika képezte; ez adta azután a helység új nevét (Münster) a 11. század végén. Szent Pál, Dokkum védőszentje lett a templom és a püspökség patrónusa is. A dómiskolában derék papságot képezett ki. Amit Utrechtben, Yorkban és Montecassinóban befogadott, tanítva adta itt tovább. Prédikálva járta be egyházkerületét, és egész sor új plébániát létesített. Missziós és szervező munkájára a koronát püspökké szentelése tette fel, amitől sokáig húzódozott. Ennek dátuma, 805. március 30. egyben Münster püspökségének alapítási napja is.

Apostoli szegénységben és egyszerűségben akart szolgálni élete végéig vesztfáliai és fríz egyházkerületének. Amint élt, úgy is halt meg: 809. március 25-én virágvasárnap reggel Coesfeldben prédikált, majd Billerbeckbe zarándokolt. Itt még egyszer prédikált, majd kilenc óra felé ,,beteg testtel, de erősen az izzó szeretettől bemutatta utolsó szentmiseáldozatát. A következő éjszakán tanítványai körében itt adta vissza hűséges lelkét az Úrnak'' (Altfrid).

Nagyböjti kalendárium 22.

Nagyböjti kalendárium – március 26.

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

Jézus Krisztus fel tudja perzselni azokat az unalmassá vált sablonokat, amelyek fogva tartanak bennünket, és amelyekhez mi annyira ragaszkodni tudunk; és meglep bennünket az állandó, isteni természetű kreativitásával.

Urunk, Istenünk,
taníts minket önfegyelmezésre,
és tápláld lelkünket szent igéddel
a negyvennapos húsvéti előkészület idején.
Add, hogy teljes odaadással megtagadjuk magunkat érted,
és mindenkor egy szívvel-lélekkel imádkozzunk.
A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.

Minden hívő ember Allelúját zengjen!

„Krisztus feltámadott, Üljük meg e napot Szent örvendezésekkel, Minden hívő ember Allelúját zengjen!” (Ho 84,1)

Nagypénteken 12-15 óráig kétféle bámulója volt a Názáreti Jézusnak: az egyik Jézus kiválasztottjaiból állt. Ezek erősen hitték a keresztre feszítés pillanatáig, hogy Mesterük legyőzi a bűnt és a halált. A másik csoportba Jézus ellenségei tartoztak: ők nem hittek Jézusban. Az Ő megváltójuk a lóra pattanó hadvezér, akinek eljövetelét várták, hogy végre, annyi szenvedés, megaláztatás után beteljesedjék Ábrahám áldása, és minden nép megnyerje a kiválasztott nép által a boldogságot. Mindketten csalódtak. Jézus hívei elvesztették a hitüket. Az emmauszi tanítványok így fogalmazták meg csalódásuk okát: „Főpapjaink és a tanács tagjai halálra ítélték. és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek”(Lk 24,20-21) Ők haza is indultak húsvét délután. Ők meghallgatták Jézusnak az ószövetségi Szentírásból vett magyarázatait, felengedett szívükben a csalódás fagyos göröngye, sőt az asztalnál az utolsó vacsora Eucharisztiája olyan kegyelmet sugárzott beléjük, hogy azonnal rohantak vissza Jeruzsálembe megvinni az apostoloknak is Jézus feltámadásának örömhírét.(25-33) Ezzel elkezdődött hitük megerősödése. Az apostolok elmondták, hogy Péternek is megjelent az Úr. Így már a köreikhez tartozó asszonyokkal küldött húsvéti örömhír is más színben ragyogott: már hozott nem mondták rémhírnek az általuk hozott jó hírt, hogy üres Jézus sírja, és ezt angyalok is tanúsítják. Az örömük mégis akkor lett teljessé, amikor a vigasztaló hírek után a zárt ajtón keresztül meg jelent közöttük Jézus. „Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: Békesség nektek! E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: Békesség nektek!” (Jn 20,19-21a) Ez a barátságos hang, a kettős béke-köszöntés nagyon jólesett a tanítványoknak. Jézus már előre gondolkodott: Hitetlenségük, gyávaságuk, az üzenetek semmibe vétele igen nagy bűntudattal nehezedett rájuk. A belső vihart volt hivatva lecsillapítani a kettős béke-szó. Ám Jézus akkor már történelmi eligazítást akart nekik adni. Ebben a közegben kapták a teljes történelemre érvényes gyóntatóképzés lényegét: Amint Jézust meglátták, „öröm töltötte el a tanítványokat”, jegyzi fel János apostol, a szeretett tanítvány. Úgy-e, értjük ezt? Jézus látta a tanítványai lelkében: a hit megtagadását: nem mertek Jézus mellé állni sem az aktív Kaifás, sem a nyugdíjas Annás főpap közelében. Péter meg is tagadta. Júdáspénzért elárulta. Jézus pedig nem marasztalta el egyiket sem. „Példát adtam nektek”„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akiknek megtartjátok, az bűnben marad”(21-23) Az Atya mondta Fiának: Fiam!
A földre indulsz. Legfőbb dolgod: testvérük, lenni. Tanítani az igazságra és a szeretetre, meghalni értük, majd a bűneiket megbocsátani. Amikor pedig majd Te fogsz hívni és küldeni „csak” embereket, mondd el nekik: Neked is sok munkádba és szenvedésedbe került a papi küldetés. Nekik sem lesz könnyű, de hangsúlyozd: rájuk lesz bízva a boldogság kulcsa: tanítják az isteni igazságot, őrzik a boldog reményt, és adják az önzetlen örök szeretetet. Mindehhez pedig az Én fiaim lesznek és a Te barátaid!

Nagyböjt 3 hét szerda

Nagyböjt 3 hét szerda

MTörv 4, 1. 5-9; Mt 5, 17-19

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat”

A Szentírásnak két része van. Az elsőt Ószövetségnek, a másodikat Újszövetségnek nevezzük édes anyanyelvünkön. Eredetileg görög nyelven emlegettük: Biblia. Ez szó a görög biblos (könyv) rendhagyó képzésű többes szám alanyesete. Így egyszerűen könyveket jelent. Mindkét részt szövetségnek mondjuk, mert mindkettőben Istennek velünk kötött szövetsége az alap. De egyik könyvgyűjtemény sem magával a szerződés megkötésével kezdődik, hanem megfelelő előkészülettel indul. Az Ószövetség első könyve a világ teremtéséről beszél, úgy ahogyan a könyv szerzőjének, Mózesnek látomásban bemutatta Isten a Sínai hegyi negyvennapos látomássorozatban. Mivel Isten nagyon sok törvényt adott át Mózesen keresztül az ószövetségi választott népnek, az izraelitáknak, az egész könyvgyűjteményt összefoglalóan a Törvény névvel illetjük. Negyvenöt könyvtekercs volt eredetileg a gyűjtemény. Ezerkettőszázötven év irodalmát öleli föl hármas tagozásban: történelmi, prófétai és bölcsességi könyvek gyűjteménye. Mind a negyvenöt könyvet szentnek tartjuk, mert a kinyilatkoztató Isten a forrása, akinek ihletésére, parancsára írták meg választott férfiak. A negyvenöt könyvet nyugodtan átvehettük az Ószövetség kincstárából, mert Urunk Jézus nyilatkozata a mai evangéliumban egyértelmű garanciát jelent: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony mondom nektek, amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában” (Mt 5, 17-19). Jézus nyilatkozata ma is érvényes. A mi szent könyvünk is ez a bibliai rész. Isten szava él benne. Az írók a Szentlélek ihletésében írták könyveiket, a másolók nagyon vigyáztak a hibátlan szövegrögzítésre. Az első könyvek héberül íródtak, aztán kerültek a szövegbe arám nyelvű szavak, majd szövegrészek is. A babiloni fogság után a zsidók már általában arámul beszéltek. Az ősi hébert csak az írástudók ismerték igazán. Ezért Krisztus előtt 300 körül görög nyelvre fordították az ősi héberről a szent szövegeket. Mivel eredetileg a héber szövegekben csak a mássalhangzókat és úgynevezett félhangzókat jelöltek, Krisztus után 600 évvel magánhangzókat is kezdtek modern jelekkel érzékeltetni, hogy a mássalhangzók közé milyen magánhangzók kerüljenek. Most újfent meg kell hogy védjük az ószövetségi Szentírást. Akadnak köztünk népünket és kultúránkat féltők, akik szerint az Ószövetség a mi számunkra felesleges. Jézus garanciája és a szent szövegek egyetemes isteni eredete miatt ez nem helyes megállapítás.

GYÜMÖLCSOLTÓ BOLDOGASSZONY

Szűz Mária örömhírvétele

A mai ünnep annak a világraszóló eseménynek állít örök emléket, hogy Isten elküldte Gábor főangylát Názáretbe, József jegyeséhez, Szűz Máriához, hogy adja tudtára a nagy örömhírt: Isten akarja emberré váló Fiának anyjává tenni. Ezt az örömhírt Szent Lukács evangéliuma közli a világ számára: 1,26-38. Hogy mit jelent Isten fiának emberré levése, a mai ünnep előverses sztrichirájában így énekeljük: „Vigadjanak az egek és örvendezzen a föld, mert az Atyával egy öröklétű, egy kezdet-nélküli és egy-trónusú Fiú, emberszerető irgalmának gazdagságát felöltvén, Atyja tetszése és akarata szerint kiüresítette önmagát, és egy szűznek a Szentlélektől megtisztított szíve alá szállott. Ó, mily nagy csoda! Az Isten az emberek között, a befogadhatatlan egy anyaméhben, az időkön felül álló az időben, és minő hallhatatlan, hogy a fogantatás is mag nélkül történt, az önfeláldozás kifejezhetetlen, és minő titokzatos!, mert Isten az, Aki magát kiüresíti, megtestesül, és az életbe jön át...” Páratlan szavakkal magyarázza a titkot Szent Szofróniosz pátriarka: „Megtestesül az, Aki nem testből való. A mi alakunkat ölti magára az, Aki isteni természete szerint nem rendelkezik külső vagy látszólagos alakkal. Ő a testetlen olyan testet ölt magára, mint a mienk, és valóban ember lesz, Ő, Akit mindörökre Istennek vallunk. Azért akart ember lenni, hogy hasonló által tisztítsa meg a hasonlót, hogy testvér által mentse meg a testvért, hogy azonos által világosítsa meg az azonost.

URUNK SZÜLETÉSÉNEK HÍRÜLADÁSA (GYÜMÖLCSOLTÓ BOLDOGASSZONY)

Mária életének legnagyobb titkát ünnepli ezen a napon az Egyház: az asszonyok közt Áldott anya lett és az "Ige testté lett". A liturgiában ezt a csodát térdet hajtva említették évszázadokon keresztül. Mai liturgiánkban a szentmise Hitvallásában a "Megtestesült ..." szavakat meghajolva mondjuk. A mai ünnepen és Urunk születésének ünnepén (Karácsonykor) a jelenlegi előírások szerint is térdet hajtunk. Ezt a titkot hirdeti naponta háromszor templomaink harangja, hívva mindenkit az "Úr Angyalának" imádkozására.

A Názáretben lakó Máriával, József jegyesével a küldött, Gábor angyal közölte a nem remélt megtiszteltetést, Isten megváltó akaratát, Jézus csodálatos fogantatását (Lk 1, 26-38).

Az ünnepet Rómában már a 7. században bevezették, neve "Annuntiatio Domini" volt, vagyis az Úr hírüladása. Keleten a legrégebbi időktől az egyik legnagyobb ünnep. Hosszú időn át Karácsony előtt ünnepelték a milánóiak és Spanyolországban.

Alapgondolat:

Az Ige emberré lett miértünk, sőt Érted, mert végtelenül szeretett!

Nagyböjti kalendárium 21.

Nagyböjti kalendárium – március 25.

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

Ő ezekkel az újdonságaival változatlanul, folytonosan meg tudja újítani az életünket, a közösségeinket, különösen akkor, ha a keresztény küldetésünk sötét időket, vagy az egyház nehézségeket él át.

Urunk, Istenünk,
maradjon velünk mindenkor kegyelmed,
tegyen készségessé szolgálatodra,
és szerezze meg nekünk állandó oltalmadat.
A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.

 

A MEGVÁLTÁS 2.

A MEGVÁLTÁS

Megváltásunk ára Krisztusnak drága vére.
Szent Péter, a főapostol összesen két levelet írt az egyetemes Egyháznak. Első levelének fő témája a megváltás ismertetése. Mindenek előtt megköszöni az Atyának, hogy Fia által megadta nekünk a halálból való feltámadást és új életet ajándékozott nekünk, amelyet majd a mennyországban ad meg nekünk „elpusztíthatatlan, tiszta és soha el nem hervadó örökségként”. (1Pét 1,4)
Ezt a hatalmas értéket meg kell becsülnünk: „Ha Atyának hívjátok azt, aki részrehajlás nélkül ítél meg mindenkit a tettei alapján, éljetek istenfélelemben zarándoklástok idején. Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak drága vére árán”. (17-19) Itt tehát rámutat az apostolfejedelem arra, hogy az istenadta előnyök után bűnbe került – eladósodott az emberiség. Isten pedig a bűnbeesés után rögtön megígérte, hogy az orvul elvett istenfiúságot vissza fogja adni, de arra a megígért segítségre, amely szerint „az asszony ivadéka széttiporja a kígyó fejét”, csak sokára kerül majd sor miattunk (Ter 3,15). „Általa hisztek majd Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és megdicsőítette, hogy hitetek és reményetek Istenben legyen”. (1Pét 1,21) „Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem a saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett”(12) Drága a megváltás. Az emberek a Krisztus születése előtti időkben általában étel-, ital- és élőállat-áldozatokat mutattak be az általuk tisztelt felsőbb hatalmaknak. Az egyetlen élő, igaz Istennek is meghatározott áldozatokat kellett bemutatni. A kecskegida és a bárány sem volt olcsó a szegények értékrendjében, hiszen néhány hét vagy hónap alatt rengeteget fejlődött az élőáldozat. A nagytestű állatokat kellően fel kellett nevelni: a borjú, már sok takarmányt elfogyasztott, de a tetszetős küllemű állatot büszkén vezették a templom udvarába, onnan az oltár elé. Ott átadták a papnak, aki kötéllel a templom kapujához vezette: bemutatta, vagyis megmutatta az Úrnak. Aztán lemosták, majd levágták, feldarabolták, és az Úr által kihirdetett szabályok szerint egészen elégő-, hála- vagy kérő áldozatként darabolták, sütötték, elégették, elfogyasztották. Az állat- vagy más fajta áldozat sohasem volt igazzá tevő erejű áldozat. Jézus önmagát adta engesztelő áldozatul:„Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért” (Iz 53,11b-12)„Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért”.(Mt 20,28)—„Júdás kapott egy csapat katonát, és a főpapoktól és farizeusoktól szolgákat, és kiment velük lámpákkal, fáklyákkal és fegyverekkel fölszerelve. Jézus tudta, mi vár rá. Eléjük ment és megszólította őket: Kit kerestek? A názáreti Jézust, felelték. Jézus megmondta nekik: Én vagyok. Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Amikor azt mondta: Én vagyok, meghátráltak és a földre rogytak. Jézus ezért újra megkérdezte: Kit kerestek? A názáreti Jézust, felelték. Erre Jézus így folytatta: Mondtam, hogy én vagyok. De ha engem kerestek, ezeket engedjétek el. Így beteljesedett, amit mondott: Senkit sem vesztettem el azok közül, akiket nekem adtál”(Jn 18,3-9) Amikor Péter kardot rántott és levágta Malkus nevű szolga fülét, Jézus így szólt: „Tedd hüvelyedbe kardodat! Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem.(11)

Gyümölcsoltó-Boldogasszony

Gyümölcsoltó-Boldogasszony

„Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél!”

„Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret a neve, egy szűzhöz, aki el volt jegyezve egy férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg Mária. Bement hozzá az angyal, és így szólt: Üdvözlégy, kegyelemmel teljes. Az Úr van teveled. Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez?” (Lk 1,26-29) Ezer évvel korábban egy próféta kereste fel Mária ősét, a zsidók második királyát, aki templomot akart építeni a fölséges Istennek. A próféta Istentől vitt hírt Dávidnak: Nem fogadja el kezedből a templomépítést, de majd a fiad fölépítheti. Viszont Isten megígéri, neked, hogy Ő a családod tagjaiból épít neked királyi házat. A te házadból származik majd a Messiás. Mária erről az ígéretről bizonyára tudott. Szülei éppen azért költöztek északabbra a Jeruzsálem közelében fekvő Betlehemből, mert az volt Dávid szülővárosa, és onnan várták a születendő Messiást. Úgy mondják, hogy Heródes király is tudott erről a hírről, ezért üldözte a Dávid család tagjait. Most pedig itt van a fényes mennyei követ, akit Isten nyilván fontos üzenettel küldött hozzá. Az ősapának, Dávidnak adott. kegyelemből kap most ő is? Azért jött az angyal és nevezte őt neve helyett új névvel: Kegyelemmel teljesnek? De mit takar ez a csodálatos új név? Mária nyilván nem tudott akkor még arról, hogy Őt az Úr öröktől fogva kiválasztotta megtestesülő Fia Édesanyjának, és a lelkét ugyanolyan gonddal és szeretettel teremtette meg, mint az ősszülőkét, vagyis azonnal hozzá teremtette a megszentelő kegyelet is. Ő ez által egyetlen szeplőtelenül fogantatott emberként született. Teljesen bűntelen volt és kegyelmi védelmet kapott arra is, hogy soha ne vétkezzék. És a legnagyobb kegyelem, amit most közöl vele az angyal:„Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél! Íme, méhedben fogansz, és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Júda házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”. (30-33) Beteljesül tehát, amit törzsed ősének, Júdának mondott messiási áldásként apja, Jákob, más néven Izrael: „El nem vétetik Júdától a fejedelmi pálca, sem a vezér botja az ő térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek”. (Ter 49,10) Ezek a csodálatos üzenetek vagy ismerősök voltak a zsinagógai szentírás magyarázatból, vagy a Szentlélek ott adta neki tudtára, hogy értesüljön Isten titkairól, mielőtt az Úr üzenetére válaszol. Mária azonban rendkívüli természetes ajándékokkal is föl volt díszítve, ismerte az emberélet egyik legboldogabb titkát, a gyermekek életfakadásának gyönyörű isteni elrendelését, tiszta, szent szemével ránézett az égi követre és így tette fel a kérdést: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek? Az angyal ezt felelte neki: A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; ezért a Szentet is, ki tőled születik, Isten Fiánk fogják hívni. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiút fogant öregségében, és már a hatodik hónapjában van, akit magtalannak hívtak, mert Istennél semmi sem lehetetlen. Mária erre így szólt: Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint. És eltávozott tőle az angyal”. (34-38) Köszönjük Istennek, köszönjük a Szent Szűznek életünk csodaszép ajándékát, Jézus Krisztust.

SVÉD SZENT KATALIN

SVÉD SZENT KATALIN

 apáca
*Svédország, 1331 körül. +Vadstena, 1381. március 24. 

1484-ben megengedte VIII. Ince pápa, hogy Karin Ulfsdottert, akit ugyan nem avattak szentté, de 1381-ben bekövetkezett halála óta szentként tiszteltek, szent anyja mellett a Brigitta-rend második alapítónőjének tekintsék. Katalin sorsa és rendeltetése ugyanis az volt, hogy második helyen álljon egy nagyobb mellett. Svéd Szent Brigitta (lásd: A szentek élete, 365. o.) nyomdokain haladva, annak halála után neki kellett a rendalapítás művét befejeznie, és Sziénai Szent Katalinnal (lásd: A szentek élete,180. o.) együtt -- de teljességgel elkápráztatva attól a fénytől, amely a sziénai szentből áradt -- a pápákat Avignonból visszavezetnie Rómába.

Katalin 1331 körül született negyedikként a nyolc gyermekből, akiket Brigitta a férjének, Ulf Gudmarssonnak ajándékozott. Ulf nagy birtokok és jövedelmező ércbányák tulajdonosa, a svéd uralkodóház rokona, a király bizalmasa és tanácsadója volt. Amikor a gyermekek valamennyire felnőttek, elhagyta otthonát és vagyonát, s hátralévő napjait az alvastrai cisztercitáknál élte le.

Katalint szülei Risberg kolostorában neveltették; csak tizennégy évesen tért haza, és ekkor anélkül, hogy megkérdezték volna a szándékát, férjhez adták Kyreni Egárdhoz (+1351). Rövid házasságuk alatt Katalin férje hozzájárulásával továbbra is azt a szigorú vezeklő életet élte, amelyet Risbergben kezdett el. Ezekben az években halt meg az apja, s anyja hamarosan visszavonult egy Alvastra melletti remetelakba. Ott kapta nagy látomásaiban a megbízatást és a regulát rendalapítása számára, és azt a parancsot, hogy menjen Rómába. Ősi családi birtokát, Vadstenát átalakította kolostorrá, és elutazott az Örök Városba. Négy évvel később megparancsolta Katalinnak, hogy utazzék hozzá, s ezt a lánya kimondhatatlan örömmel fogadta. Nyilvánvaló lett Brigitta számára, hogy kezdődő nehéz munkájában Katalinnak kell mellé állnia segítőként. Az a Róma, amelyben a két nő hosszú elválás után átölelte egymást, számukra borzasztó város volt. A pápák negyven év óta Avignonban székeltek, és csúnya történeteket meséltek udvartartásuk léhaságáról, simóniájukról és nepotizmusukról. A Krisztus földi helytartója iránti keresztény tiszteletnek nyoma sem maradt. Itáliában és mindenekelőtt magában Rómában szétesett a rend, pogány, habzsoló mohóság és zabolátlanság ködlött fel a régi latin talajon. Az Orsinik, a Colonnák és más hatalmas római nemesi nemzetségek véres utcai csatározásaikkal a város nagy részét rommá tették. Kecskenyájak legelték azt a füvet, amely a Szent Péter bazilikában sarjadt ki. A városban oly nagy volt a bizonytalanság, hogy Brigitta alig merte elkísértetni magát a szentek sírjaihoz irányuló fáradhatatlan zarándoklataira rendkívül szép tizenkilenc éves lányával. A leány kétszer is csak nehezen tudott megmenekülni attól, hogy elragadják. Katalin egy levelében így panaszkodott minderről:

,,Nyomorúságos az életem, bezárva, mint valami állat, miközben mások templomba járnak és táplálhatják lelküket. Testvéreim Svédországban legalább békében szolgálhatnak Istennek.'' Haza szeretett volna térni, s ekkor érkezett meg a hír Egárd haláláról. Ezzel végképpen anyja sorsához és hivatásához láncolódott.

Jellemző mindkét szent asszonyra, hogy az egyházi élet rettenetes elhanyagoltsága sem vette el a kedvüket és hűségüket sem rendítette meg; ellenkezőleg: buzgóságuk fellángolt. Saját magukon kezdték a reformot: vezekeltek és imádkoztak. Naponta órákon át elmélkedtek Krisztus szenvedéséről, míg csak látható nem lett számukra a szenvedő Úr, és sebeiben meg gyalázatában fel nem ismerték a mindenkori Egyházat. Szolgálatkészen dolgoztak hát a kimerülésig, hogy az Úr misztikus testének roncsolt tagjait helyreállítsák. Zarándokházat rendeztek be, amelyben a hazájukból érkező számtalan zarándok jó szállást, és olyan gyóntatóatyát talált, aki megértette nyelvüket. Bejárták a nyomornegyedeket, összeszedték az öregeket, betegeket és elárvult gyermekeket, hogy gondoskodjanak róluk. Több mint húsz éven át élt Katalin anyja szeretetszolgálatának, miközben amaz járta a bíborosok és püspökök palotáit, hogy elérje rendi regulája megerősítését, és szenvedélyes leveleiben emésztő aggódással ostromolt pápákat és királyokat, hogy könyörüljenek az Egyházon.

1372-ben Brigitta elindult élete utolsó nagy zarándokútjára Jeruzsálembe, és magától értetődően azt kívánta, hogy a lánya kísérje el. Katalin haldoklóként hozta vissza az anyját. Halála előtti látomásában Brigitta átélte élete vágyának beteljesülését: beöltözését Vadstenában. Katalint rendelte lelki örökösévé, és a leány anyja relikviáival együtt 1373-ban V. Orbán bulláját is magával vitte hazájába, s ez engedélyezte a vadstenai jámbor nőknek a szerzetesruhát, a fogadalmat és az alapítónő regulája szerinti életet.

Csak rövid ideig élvezte Katalin Vadstena békéjét, és állt apátnőként a növekvő közösség élén. 1375-ben már ismét Rómában volt, hogy a svéd királyi ház megbízásából előkészítse anyja szentté avatását. Ott találkozott a pestisbetegek ágyánál Sziénai Szent Katalinnal, aki -- akkor még nem volt harmincéves sem -- bátorságával és izzó Krisztus- szeretetével magával ragadta az egész világot. A svéd Katalin ismét megtalálta azt a nagyobb társnőjét, akinek a kíséretében szolgálva feláldozta önmagát. Hogy a hallgatag svéd nőnek mekkora része volt abban a csodálatos diadalmenetben, amelyben Sziénai Szent Katalin visszavezette Rómába XI. Gergelyt, azt csak Isten tudja. Úgy tűnik azonban, hogy a pápa is megsejtette ezt. Gergely utóda, VI. Orbán, aki alatt 1378-ban elkezdődött a nyugati egyházszakadás, a két szent nőt együtt akarta Nápolyba küldeni, hogy Johanna királynőnek, aki a szakadár pápát, VII. Kelement támogatta, lelkére beszéljenek. A tervből azonban nem lett semmi, Katalin pedig visszautazott Vadstenába, mert a római zűrzavarok lehetetlenné tették Brigitta boldoggá avatásának további munkáját.

Ereje megtört. Gyomorbaja még az Eucharisztia vételét is lehetetlenné tette számára, de annyira kínozta a vágy, hogy betegágyához vitette a szent ostyát, hogy legalább láthassa.

1381. március 24-én halt meg Vadstenában. 

A év március 24.

„mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére”(Zsid 9,14)

Amikor Izrael népe Mózes vezetésével elérkezett a Sínai hegyhez, tábort ütöttek a hegytől tisztes távolságban. Isten felhívta a hegyre Mózest. Egy darabon követhette őt „Áron, Nadab és Abihu, meg hetvenen Izrael vénei közül, de már messze le kellett borulniuk. Csak Mózes járulhatott az Úr elé”(Kiv 24,1.2) Mózes másnap lejött a hegyről. Kihirdette a népnek Isten minden szavát, amit engedelmesen elfogadtak. Másnap felállítottak Izrael emlékére tizenkét oszlopot. Aztán fiatal bikákat öltek le áldozatul az Úrnak. „Mózes pedig vette a vér felét, és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét az oltárra hintette. Utána vette a szövetség könyvét, és felolvasta a népnek. Ők kijelentették. Amit az Úr parancsol, azt követjük és megtartjuk. Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet, és így szólt: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr e feltételek mellett kötött veletek”. (68). Ezek a szertartások nem hoztak lelki tisztulást, ezért az első sátorrészbe mindig beléptek a szolgálatot végző papok. A másodikba azonban csak a főpap lépett be egyszer egy évben, azzal a vérrel, amelyet a maga és a nép bűneiért ajánlott föl. A Szentlélek ezzel azt jelezte, hogy addig, amíg az első sátor fennáll, a legszentebb szentélybe vezető út nem nyílik meg, mert olyan ajándékot és áldozatot mutatnak be, amelyek a bemutatót lelkileg nem tehetik tökéletessé, mert csak testi szertartások, amelyek ételből, italból állnak és kötelező erejük csak az újjárendezés idejéig tart.Krisztus azonban a ránk váró javak főpapjaként jött el, s belépett abba a nagyobb s tökéletesebb sátorba, amit nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. (Itt a Zsidókhoz írt levél szerzője utal arra az isteni parancsra, hogy a földi szent sátort Mózes annak a mennyei sátornak a mintájára készíttesse el, amelyet látott az égben.) Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett” (9,6-12) Jézus haláltusája a kereszten Máté apostol szerint ezekkel a szavakkal indult: „Éli, Éli, lama szabaktáni? Vagyis: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Az ott állók közül néhányan hasztalan akarták félremagyarázni ezt a felkiáltást azzal, hogy a kereszten függő szenvedőt leminősítsék a nagy próféta bajbajutott késői prófétaiskolásává. Ha ezek az „ott állók” sejtették volna, hogy milyen sokat vár el Isten Jézustól! Jézus nagyon jól tudta, hogy neki addig kell szenvednie, amíg mindent meg nem tesz az emberek megváltásáért. Azt is tudta tehát, hogy neki a zsidó főpapok ezerháromszáz éves szolgálata alapján még ezt a rettenetes szót is ki kellett ejtenie: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” A zsidók nem értették, miért csak szimbolikus a sok-sok főpap áldozata: sem önmaguk, sem a mindenkori élők javát nem tudták biztosítani, hogy haláluk után beléphessenek a mennyországba. Az ő áldozatuk csak reményt tudott adni, hogy jön majd a Megváltó, aki Istenember lesz, nem oktalan állatok vérét ontja, hanem a saját végtelen értékű vérét adja tökéletes odaadással, és utána széttépheti a szentsátor, a templom függönyét, azon átmegy a mennyei boldogságba, és megnyitja a lehetőséget a pokol tornácán lévőknek is, meg a később meghalóknak is a belépésre. Emlékezzünk a Tábor hegyi látomásra: Ott volt Mózes és Illés, a két óriás az Ószövetségből, és hálásan beszélgettek Jézussal az Ő szenvedéséről (Vö. Lk 9,28-36) Ők akkor már a biztos beteljesülés örömhírét vitték a pokol tornácára: Jézus győz!