BOLDOG CHAPDELAINE ÁGOSTON

BOLDOG CHAPDELAINE ÁGOSTON és TÁRSAI

 vértanúk

*La Rochelle, 1814. január 6. +Si-linkien, 1856. február 27.

Anglia Kína elleni szerencsétlen ópiumháborúja 1842-ben a nankingi szerződéssel fejeződött be, amely Kínát arra kényszerítette, hogy öt kikötőjét nyissa meg az angol kereskedelem számára. Ugyanezeket az előjogokat megszerezte több európai hatalom is. Franciaország már az 1844. évi vhampoai szerződésben rögzítette a vallásgyakorlás szabadságát az öt kikötőre vonatkozóan. A kínai tárgyalófelek viszonylag könnyen és gyorsan engedtek a franciák kívánságának, nem annyira az általuk nem ismert keresztény vallás iránti tiszteletből, inkább azért, mert azt hitték, hogy Franciaországban szövetségest találnak Anglia ellen. Amikor ebbeli reményeik szétfoszlottak, a vallásszabadságot sem vették túlságosan komolyan. Ezek az események megingatták a Középső Birodalom belső biztonságát, s a folyamatot az ún. Tajping-lázadás csak elmélyítette. A lázadás (1850--64) Kantonból indult ki és Nanking elfoglalásával (1853) érte el tetőpontját. Kirobbantói vallási rajongók voltak, akik keresztény elemeket építettek be a konfuciánus világnézetbe, ezért a keresztényeket azzal gyanúsították -- ezúttal az ország déli részén --, hogy együttműködnek a forradalmárokkal. Ebbe a zűrzavarba került bele a fiatal francia hithirdető, amikor 1852-ben partra szállt Hongkongban.

Auguste Chapdelaine (1814--1856) egy La Rochelle közelében lakó, mélységesen vallásos családból származott. Szívósságát és megtörhetetlenségét családi örökségként, közelebbről az apjától kapta, aki a forradalom utáni nehéz években az Egyházhoz hű katolikusok és a gyakran rejtekhelyről rejtekhelyre igyekvő papok támasza volt. Ezek az események, amelyek születésekor még eleven emlékekként éltek családjában, a kis Ágostonra minden bizonnyal mély hatást gyakoroltak; már korán felébredt ugyanis benne a vágy, hogy pap legyen. Ám kemény mezei munka közben kellett várakoznia a huszadik évéig, amíg megkezdhette a tanulmányait.

A coutances-i szemináriumban, ahol 1843. június 10-én pappá szentelték, érlelődött meg elhatározása, hogy hithirdető lesz. Türelmének azonban ismét kemény próbát kellett kiállnia. Az egyházmegye általános vikáriusa megmagyarázta neki, hogy nincs kétsége ugyan missziós hivatása felől, de bizonyos okokból, amelyeket nem közölt vele, egy ideig még várakoznia kell kívánsága teljesülésére. A fiatal pap minden további nélkül engedelmeskedett, és káplán lett Boucayban. Plébánosa később úgy nyilatkozott arról a két évről, amely alatt hűségesen szolgált nála, hogy missziós eszménye tántoríthatatlanul a szeme előtt állott, és hogy vezeklési gyakorlatokkal készült majdani megvalósítására (hetenként háromszor böjtölt és gyakran ostorozta magát).

Végre 1851. február 16-án beléphetett Párizsban a külföldi missziók szemináriumába. Egy évvel később, 1852 áprilisában az egykori boucayi segédlelkész már megkapta beosztását a Kvantung és Kvangszi tartományokban levő kínai misszióba. Április 29-én elutazott. Kína déli részeinek misszionálását 1848-ban a párizsi missziós szemináriumra bízták. 1853-ban Zefirin Guillemint (1814--1886), Ágoston földijét nevezték ki ezeknek a vidékeknek apostoli prefektusává; ő a vele egykorú Ágostont küldte Kvangszi tartományba, ahol a missziós munkát újra kellett kezdeni, mert másfél évszázad óta nem lépett hithirdető ebbe a kiterjedt tartományba. Első kísérlete alkalmával nem jutott nagyon messze. Megtámadták és kifosztották, ezért vissza kellett térnie Kantonba. Második útján eljutott legalább a szomszédos Kveicsu tartományba, ahol egy kiemelkedő misszionárius, a későbbi apostoli vikárius és püspök, Lions (+1893) vezette be a missziós életbe és a kínai nyelvbe.

Eközben Kvangszi tartományban egy buzgó világi apostol tevékenysége következtében kialakult egy új keresztény közösség magva. Hírét vették, hogy a tartományuk számára kijelölt hithirdető Kveicsuban tartózkodik. Küldöttek mentek érte; öt napig tartó meneteléssel érte el végül missziós vidékét Silin-him kerületi székhely közelében. Azonban már tíz nap múlva négy másik katolikussal együtt elfogták, és kihallgatásra a kerület székhelyére vezették. A jóakaratú mandarinnak meg kellett állapítani, hogy az elfogottak nem tartoznak sem a (tajpingi) forradalmárokhoz, sem a mohamedánokhoz, akik hasonlóan zendülést támasztottak. Hogy azonban biztos legyen a dologban, a periratokat el kellett küldenie a tartomány kormányzójához, és meg kellett várnia annak döntését. Így hát a hithirdetőnek és a katechumenoknak a karácsony ünnepnapjait fogságban kellett tölteniök. A követek azonban forradalmárok kezébe kerültek, kirabolták és további utazásukban akadályozták őket. Visszaérkezésük után a keresztényeket szabadon engedték. Ágoston végre elkezdhette tulajdonképpeni missziós munkáját.

1855. július 10-i levelében nagy örömmel értesíti párizsi elöljáróját, hogy 170--180 katechumennel megkezdte a keresztségre való előkészületet. Az első keresztségeket Szent Józsefnek, a kínai egyház védőszentjének ünnepén szolgáltatta ki. Elsőként az a világi apostol keresztelkedett meg, akinek a buzgóságát tanúsította mindenekelőtt a katechumenek csapata. A József nevet kapta. Az év folyamán valószínűleg további keresztelendők is megkapták a keresztség szentségét.

A hithirdető azonban nem túl sokáig örülhetett fárasztó, mégis boldogító apostoli munkájának. Már 1856 februárjában újból üldözni kezdték az ifjú közösséget. Ágoston a kerületi székhely egy katolikus írójánál keresett először menedéket; ahelyett azonban, hogy a még nyugodt, szomszédos Kveicsu tartományban igyekezett volna biztonságba jutni, a nyájánál akart maradni. Már a következő napon elfogták, és a kerületi mandarin elé vezették. A vád zendülésre való felbujtás volt, és azzal a felszólítással végződött, hogy rossz vallásáról mondjon le. Ágoston áthagyományozott válasza így hangzott: ,,Mivel vallásom az igazi, nem mondhatok le róla. Egyébként nincsenek rossz szándékaim. Arra intem az embereket, hogy tegyék a jót, és így kiérdemeljék a mennyország boldogságát.'' Erre a fogoly 300 ütést kapott a talpára és 300 ütést bambusznáddal a testére. Vérrel és súlyos sebekkel borítva szó nélkül szenvedett. Súlyos éjszaka után, bilincsbe verve, amely még csak mozgást sem engedett neki, a következő reggel halálra ítélték, de a február 26-ról 27-re virradó éjszaka belehalt sebeibe; csak ezután fejezték le, és holttestét az állatok elé vetették.

Bármilyen kicsi és jelentéktelen volt is Ágoston első kialakuló közössége, két tagjának, a fiatal Pei-mu Lőrincnek és egy ifjú özvegynek, Csau-Kong Ágnesnek meg kellett osztania papjukkal a vértanúságot. Lőrinc már Ágostonnal volt a körzet székhelyén, amikor menedékhelyén megjelent közösségének néhány asszonya kisgyermekével együtt. Férjük már fogságban volt. Ágoston segítségét és tanácsát kérték, s abban egyeztek meg, hogy az asszonyok gyermekeikkel együtt a mandarin lába elé borulnak, hogy férjük és apjuk életéért könyörögjenek. Mivel mégsem volt bátorságuk az ilyen, kínai viszonyok között rendkívüli lépéshez, Lőrinc vezetőként élükre állt. Ekkor a mandarin egész dühe ellene fordult. Mialatt az asszonyokat kegyetlenül megverték és fogságba vetették, neki borzasztó kínvallatást kellett kiállnia, s ez azzal a felszólítással végződött, hogy tagadja meg hitét. Bátor magatartása a mandarin dühét a végsőkig fokozta, úgyhogy őt még Ágoston elfogása előtt kivégezték.

Csau-Kong Ágnes Kveicsu szomszédos tartományából való volt, ott született 1833-ban. Fiatalon férjhez adták egy keresztény férfihoz, majd annak halála után nem ment ismét férjhez, hanem iskolába járt, és tudását az Egyház szolgálatába állította. Amikor Ágoston Lions nevű társától alkalmas hitoktatónőt kért leendő közössége asszonyai és lányai számára, Ágnes ajánlkozott erre a feladatra. Úgy látszik, hogy önfeláldozó és sikeres tevékenysége magára vonta üldözői figyelmét, mert már a férfiak első csoportjával együtt elfogták és fogságba vetették. A bírósági tárgyalás napján, amikor Ágoston sorsa is eldőlt, igen kiemelkedő bátorságot tanúsított. Sem ígéretek, sem fenyegetések nem tudták eltántorítani hitétől. Az elítélése előtt mondott és áthagyományozott kevés szava az ókeresztények kihallgatásaira emlékeztet. Ugyanazzal a halállal sújtották, mint Ágostont. Négy nappal később halt meg sebei következtében.

Ezekről a Kvangszi tartományban végbement eseményekről Guillemin, a távoli Kanton missziójának elöljárója csak július elején értesült hírnökök és levelek útján, s elküldte az első tudósítást Lyonba, a Hitterjesztés Művének vezetőségéhez. Ezen alapulnak a fentiek is. A püspök írása végén kifejezett kívánsága, tudniillik, hogy a vértanúk vére szolgáljon Kvangszi egyházának javára, meglepő módon beteljesedett: a tartománynak a kínai hierarchia felállításakor már három püspöke volt. Ágostont két társával, Lőrinccel és Ágnessel együtt 1900. május 27-én avatták boldoggá. 

A pápa fogadta az argentin elnököt: küzdelem a drogkereskedelem ellen

Ferenc pápa és Mauricio Macri argentin elnök a Vatikánban - AP

Január 27-én, szombaton délelőtt Ferenc pápa az Apostoli Palotában fogadta Mauricio Macri-t, az Argentin Köztársaság elnökét. Ezt követően az államfő találkozott Pietro Parolin bíboros államtitkárral és Paul Gallagher érsekkel, a Szentszék államközi kapcsolatainak titkárával.

Az argentin püspöki konferencia és a katolikus intézmények pozitívan hozzájárulnak az emberi fejlődés és az új nemzedékek képzéséhez

A szívélyes légkörben lezajlott megbeszélések is tanúsítják a Szentszék és az Argentin Köztársaság között fennálló jó kétoldalú kapcsolatokat. A felek foglalkoztak a közös érdeklődésre számot tartó témákkal, mint az átfogó fejlődés elősegítése, az emberi jogok tiszteletben tartása, a szegénység és a drogkereskedelem elleni küzdelem, az igazságosság, a béke és a társadalmi kiengesztelődés. Ebben az összefüggésben hangsúlyozták, hogy az argentin püspöki konferencia és a katolikus intézmények pozitívan hozzájárulnak az emberi fejlődés és az új nemzedékek képzéséhez, különösen is a jelenlegi gazdasági viszonyok között. Végül pedig érintettek nagyobb jelentőségű regionális és világ méretű témákat.

Ez volt az első alkalom, hogy az új argentin elnök és Ferenc pápa találkozott

A 20 perces találkozó során Marci elnök egy tipikus barna ponchót illetve argentin tradicionális zenét és tangó muzsikát tartalmazó 12 CD-t adott át a pápának. A Szentatya az Evangelii gaudium és a Laudato sí k. enciklikái egy példányával, továbbá egy olajfát ábrázoló éremmel ajándékozta meg az argentin államfőt. Kommentárként hozzáfűzte, hogy szereti ezt az ábrázolást államfőknek adni, mert az olajfa két különálló ága azt a valamit jelképezi, ami talán nem működik, ami külön válik, de amit aztán a fa, az egymásba fonódó ágak egyesítenek.

Ez volt az első alkalom, hogy az új argentin elnök és Ferenc pápa találkozott. Korábban amikor Marci Buenos Aires kormányzója volt, már ismerték egymást.

Az Irgalmasság Szent Éve 89.

Az isteni irgalmasság arculata - Második elmélkedés

Az éhes tömeg a Genezáreti tó partján iparkodik, hogy a hajón utazó Mesterrel találkozzék. Jézus figyeli őket: tudja, hogy nagyon éhesek. A tanítványok félnek, hogy a pusztában még Jézus sem tud segíteni rajtuk. Amikor aztán a keleti parthoz érnek, kikötnek, és a Mester valóban felszólítja őket az éhes tömeg jóltartására. De ijedten mutatják: csak öt tenyérnyi kenyerük van és két kicsi haluk. Ez semmi a sokaságnak! A Mester tudja, mit akar tenni: jóllakatni az embereket, és felajánlani nekik és az egész történelem emberiségének saját Testét lelkük mennyei kenyerének. Hogy senki, később se tudjon kifogásokat keresni, ötvenes és százas csoportokba osztatja a férfiakat. Az asszonyok és gyerekek létszáma csak felbecsülés alapján ötezernyi, de a nagyétvágyú férfiaké pontosan ötezer. Jézus megáldja a készletet, az apostolokkal osztatja: aki kér, kap bőven. Repeta és tripeta jóllakásig! A tízezres tömeg azonnal kombinál: Visszajöttek a szép mózesi idők. Minden reggel manna, minden este fürjek. Kapjuk vállunkra Jézust, az új királyt. Jézus azonban eltűnik. Reggel egy csomó rámenős ember arra jövő csónakokba ugrik, és Jézus szálláshelye felé utazik. Jézust megtalálják a kafarnaumi zsinagógában, de csalódnak: Jézus nem Mózes, aki negyven évig kikönyörögte a mannát és a fürjeket. Jézus az Isten Fia, a Mennyei Kenyér maga, aki nem akar napi búza és hús dömpinget teremteni. Jézus kétezer éve azért vette fel isteni természete mellé az emberi természetet, hogy kereszthalálával eltörölje bűneinket, és a megroppant emberéletet újra tisztává,egy férfi és egy nő egész életre szóló szeretetközösségévé tegye. Ez nem könnyű feladat, ezért kell hozzá a Jézus rendelte „házasság szentsége”, amely a szükséges erőt biztosítja. Kell hozzá a tiszta akarat: téged, csak téged akarlak boldoggá tenni, és közös gyermekeinkben újraéled a lassan fogyó életünk. Nem feledjük: utódaink az Istenatya fogadott gyermekei lesznek a keresztségben és Jézus fogadott testvérei. Jussuk a menny.

 

Nagyböjt 2. hét szombat

Nagyböjt 2. hét szombat

A mennyei Atya irgalmassága nem egyszer működő, máskor szünetelő tulajdonság, hanem Isten szeretetének a világ felé való állandó megnyilatkozása. A tékozló fiú iránti irgalom nem csupán ott kezdődik, amikor az atya messziről meglátja a lerongyolódva, megszégyenülten közeledő fiút és megesik rajta a szíve, hanem már előbb: ahogy nap nap után kémleli az utat, nem jön-e már, sőt már akkor is, amikor nehéz szívvel bár, de útnak engedi az örökség neki járó részével. Az irgalom tehát nem annak szól, aki már elindult a megtérés útján, hanem mindig megelőlegezve árad ki, hogy elősegítse a megtérést. Így lesz a tékozló fiú szégyenteljes hazaérkezéséből örömteli találkozás, ünnep.

A tékozló fiú messze idegenben számot vetett addigi életével, megállapította, hogy ennél atyja házában a legutolsó béresnek is jobb dolga van, elindult hát haza. Ez még nem őszinte bűnbánat, pusztán józan számítás. A szívbéli megbánás csupán az irgalmas atyával való találkozáskor születik meg, amikor nem úgy fogadják, ahogy megérdemelné, hanem úgy, ahogy legmerészebb álmaiban sem gondolta volna. Ez az a pillanat, amikor az ember szembesül méltatlanságával a megszégyenítő irgalom fényében, de ez a megszégyenülés nem mint súly nehezedik rá, hanem a megbánás könnyeit fakasztja, s felemeli őt abba a világba, amelyben szüntelen jelen van az isteni irgalom. Csak ez az irgalom teheti újra élővé a lelkileg holtakat, új, más minőségű élettel ajándékozva meg őket.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy ne kelljen a disznók eledelét is megkívánó tékozló fiú szintjére süllyednünk ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk az atyai ház javait! Nyisd meg szemünket és szívünket, hogy egyre mélyebben feltáruljon előttünk az a csodálatos gazdagság, mely az Istennel élők osztályrésze itt a földön, és segíts, hogy ne a tékozló, és ne is az otthon maradt, de megkeseredett fiút kövessük, hanem Téged, az Atya hűséges és készséges szívű Fiát, a mi idősebb Testvérünket, akiben Atyádnak mindörökre kedve telik.

 

BAJORORSZÁGI SZENT EDINA

Szent Edina

szűz.

 1109.

 Francia királyi sarj volt. Nem kívánt férjhez menni, ezért Bajorországba menekült és remete lett. Egy hatalmas tölgyfa odvában élt, életét imával, böjttel és szeretet gyakorlással töltötte. 

A Pápai Ház szónokának második nagyböjti prédikációja: Fogadjátok be a bennetek elvetett Igét!

Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes, a Pápai Ház szónoka február 26-án, pénteken reggel tartotta meg Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai számára második nagyböjti prédikációját. A szónok témája idén az ötven évvel ezelőtti II. vatikáni zsinat, annak új spirituális olvasata.

A szerzetes kiemelte, hogy a zsinati dokumentumok közül kettő viseli a „dogmatikai” minősítő jelzőt, mégpedig a Dei verbum és a Lumen gentium kezdetű konstitúció. A zsinat szándéka az volt, hogy megerősítse a Szentírás isteni sugalmazottságának dogmáját, és egyidejűleg hangsúlyozza annak az egyházban továbbélő hagyományát is.

„Fogadjátok be a bennetek elvetett Igét” – ez volt Cantalamessa atya mostani szentbeszédének témaadó gondolata. A Biblia Istene olyan, aki beszél, aki szól hozzánk, és aki ehhez népe figyelmét kéri: „Halljad én népem, szólni akarok hozzád!” Isten szája a próféta ajka, akit Isten Lelke indít beszédre. Ez az isteni beszéd azonban végleges és teljes lesz, amikor az Ige maga testet ölt, és Isten a Fiában, Jézus Krisztusban kimondja önmagát. Jézusban az Ige már nemcsak hallható, hanem látható is, ahogy Szent Ágoston tanította, mert ő a „verbum visibile”, a látható Ige.

Ez a kimondott és meglátott isteni Ige, Jézus Krisztus az egyház számára úttá is válik. Az egyház rátalált egy olyan útra, s ez a „lectio divina”, mely meghirdeti ezt az Igét, és tagjait felkészíti arra, hogy befogadják ezt az isteni Igét. A befogadást követi annak a szemlélése, kontemplációja, amikor az Ige bensővé válik, és keresi a saját megtestesülését az egyes keresztény emberben. Ez akkor valósul meg, amikor az Ige tetté válik bennünk. Nemcsak hallgatjuk, szemléljük és mondjuk, hanem tesszük is. Ebben áll a méltó válasz Isten üzenetére – hangsúlyozta Raniero Cantalamessa nagyböjti prédikációjában.

 

Az Irgalmasság Szent Éve 88.

Jézus az irgalmas Főpap

„Mielőtt beteljesítette az isteni tervet, Jézus mindenben hasonlóvá akart válni testvéreihez, hogy azok nyomorúságát is megtapasztalja, akiknek megváltására jött. Megnyilvánulásai így mind az isteni irgalmasságot tükrözik, mégha az evangélisták nem is így minősítik őket. Lukács különös gonddal domborítja ki ezt: Jézus kedveltjei a szegények: „Áz Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” (Lk 18-19) Keresztelő János követei azt kérdezték tőle: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?’ Épp sokakat meggyógyított különféle bajokból, betergségekből, és megszabadított gonoszn lelkektől, a vakoknak pedig visszaadta a látásukat. Ezért így felelt nekik: Menjetek és jelentsétek Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek meg hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam! Amikor János követei elmentek, Jánosról kezdett beszélni a népnek: Mit mentetek látni a pusztába? Széltől hajladozó nádat? Vagy mit mentetek ki látni? Finom ruhába öltözött embert? Akik drága ruhában járnak, és a kényelemnek élnek, a irályi palotákban találhatók. Vagy mit mentetek ki látni: Prófétát? Igen, mondom nektek, többet, mint prófétát. Őróla van megírva: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. Mondom nektek: Az asszonyok fiai között nincs, aki nagyobb bolna Jánosnál. Az Isten országában azonban a legkisebb is nagyobb nála” (Lk 7,19-28) Jézus különös kegyelmeket ad az Isten fiainak, akik valami miatt kizáródtak a Mennyei Atya kedvencei közül.

Nagyböjt 2 hete péntek

Nagyböjt 2 hete péntek         
Ter 37, 3-4. 12-13a. 17b-28; Mt 21, 33-43. 45-46
„Példabeszédeit hallgatva a főpapok és a farizeusok megértették, hogy róluk beszél” (Mt 21, 45)

„Volt egy gazda, szőlőt ültetett” (Mt 21, 33) Ez a szőlősgazda maga a fölséges Isten. A teremtés befejeztével Isten életteret adott az embernek. A szőlő önmagában is ehető, lehet belőle kitűnő italt készíteni. El lehet adni a fölösleges termést, a bor is értékesíthető. Tehát a megélhetést nagyszerűen biztosítja a gondos gazdának. A példabeszédbeli gazda elkészítette a szükséges berendezéseket is. A védelmet szolgálta a kerítés és az őrtorony. A taposógödör már a szüretre készült. Amikor aztán mindenről gondoskodott, kiadta bérlőknek. Megegyeztek, hogy a termésből mennyit kell majd átadni a Gazdának. Ő, pedig messze földre elutazott. Amikor aztán a szőlőtermőre fordult, a szőlősgazda megbízott embereket, hogy az őt, illető termésmennyiséget szedjék be a bérlőktől. Azok azonban nem fizették meg a jogos járandóságot. Kit megvertek, kit elzavartak, kit meg is öltek a küldöttek közül. A gazda értetlenül állt az események előtt, azért úgy döntött, hogy egyszülött fiát küldi a vita rendezéséhez, remélve, hogy őt tisztelettel és eredményesen fogadják. Mint hallottuk, őt kegyetlenül megölték, remélve, hogy megkaparinthatják az örökségét. Ez a példabeszéd a zsidó népről szól. Isten nekik szánta az ígéret földjét, azaz Kánaánt. Oda hívta választottját, Ábrahámot. Megmutatta neki a termőföldet, amely a kenyérgabonát biztosítja, a pompás legelőket, ahol birkanyájak legelésznek, a nagyszerűen megépített, megerősített városokat. A gyümölcsösök pompásan teremtek. Ennek a jólétnek mintája volt a csodálatos szőlő, amely akkora fürtöket nevelt, hogy két ember tudta csak fölemelni. Ez mind utódaidé lesz majd hat évszázad múlva, mert ezek a mostani lakók nem adják meg nekem az imádás méltó hódolatát, ellenségemet, az ördögöt imádják bálványképeikben. El fogom majd pusztítani ezeket a hálátlan népeket, és a te utódaidnak adom néhány évszázad múlva, remélve, hogy ők kizárólag engem szolgálnak hálás szívvel. El is jött a megjelölt időpont. Mózes elvezette népét egészen a határig. Onnan, pedig Józsue vezetésével indultak a Jordánon átkelve a honfoglalásra. Úgy történt minden, ahogyan Isten annak idején megígérte: kipusztított előlük hét népet. Minden készen várt rájuk. Csak el kellett foglalni a kisorsolt örökséget. Az első évtizedek rendben teltek. De aztán kezdődött a lopakodó hűtlenség ideje: a bálványozás. Voltak Istenhez hűséges vezetők, akik gondoskodtak az egyistenhit ápolásáról, de aztán elromlottak a vezetők is a néppel együtt. Dávid király csak egyetlen egy volt. Már a fia és utódja, Bölcs Salamon is helybenhagyta a bálványozást, amikor megöregedett. Utódai, pedig üldözték az igaz hitet, Isten küldötteit, a prófétákat rendszerint kivégeztették. Isten szörnyű büntetést küldött rájuk: 722-ben az északi tíz törzset, majd 587-586-ban a déli királyságot pusztíttatta el. Elérkezett a Gazda Fia. Az időszerű vezetők: farizeusok és főpapok minden erővel ellene vannak. Már elhatározták, hogy megölik, csak a rajongó tömeg miatt még nem merik megtenni. De jól értik, hogy Jézus átlát rajtuk. 

SALAMANCAI BOLDOG SEBESTYÉN

Boldog SEBESTYÉN

 (ab aparicio)

(1502-1600)

Mellékneve: „ab aparicio” megjelenésről nevezett, ti. a gyakori angyali jelenések miatt. Spanyolországban Gudiva nevű helységben született. Szülei vallásosan nevelték. Jó ideig pásztorkodott. 12 évesen súlyosan megbetegedett. Legendaszerű gyógyulása története: egy elhagyatott kunyhóban várta a halált. Egy farkas azonban hozzá menve gennyes sebét kiszívta, minek következtében jobban lett. Mikor anyja rátalált, már túl volt az életveszélyen. Ifjú korában

Salamancában egy gazdánál földműves munkákat végzett. Romlott társai három ízben is parázna nőkkel bűnbe akarták vinni, ő mindhárom alkalommal elkergette a csábítókat. E környezetből szabadulni akart, ezért elhatározta, hogy Mexikóba utazik. Itt is földműves munkát vállalt, de közben a bennszülötteket kocsi, eke s egyéb szerszámok készítésére tanította. Útépítésben is részt vett: a Zacatecastól Mexikó-városig épített út (kb. 500 km hosszú) az ő kezdeményezésére valósult meg. S amit keresett, azt leginkább a szegények megsegítésére fordította. Egyszer egy eladósodott embert megmentett a börtöntől: kifizette helyette tetemes adósságát. Jótékonykodása az indiánok előtt is tiszteletet váltott ki iránta.

A főváros közelében kis birtokot vásárolt. Kétszer meg is nősült, de mindkét feleségével szűzi életet élt (az ő beleegyezésükkel). Közben a gonoszlélek gyakran támadta, különféle vadállat vagy csábító nő alakjában; ő győzedelmeskedett a kereszt jelével. Második felesége halála után 70 évesen belépett a Ferenc-rendbe, a laikus testvérek közé, miután minden vagyonát a szegények s a klarissza nővérek javára fordította. Fogadalmait letéve erényekkel tündökölt: egyszerűség, őszinteség, szelídség, engedelmesség, türelem. Böjtök, önmegtagadásai, virrasztások érdemessé tették arra, hogy angyalok jelenjenek meg neki, akik elhagyatott helyeken táplálták, sötétben titokzatos fénnyel vették körül, esőtől, hótól védelmezték, helyes útra terelték egyik helyről a másikra vitték. Jövendő dolgokat előre mondott, a szívekbe belelátott, vadállatok felett tökéletes uralmat gyakorolt. Halálos ágyán az Oltáriszentséget már nem tudta magához venni, csak maga elé tétette. Istennek hálát adva 98 évesen hunyt el. Halála után arca megszépült, csodás illat vette körül, VI. Piusz avatta boldoggá. „És én két kezemmel dolgoztam és akarok tovább dolgozni. És határozottan kívánom, hogy a többi testvér is dolgozzon, ahogy a tisztesség kívánja. Akik nem tudnak dolgozni, tanuljanak meg; nem kapzsiságból, nem a munkabér megszerzéséért, hanem a példaadás kedvéért és s henyélés elkerülése végett.”

Szent Ferenc Végrendeletéből.

Imádság:

Istenünk, te megadtad Boldog Sebestyénnek, hogy szíve egyszerűségében neked tetsző életet éljen. Add kegyelmedet, hogy közbenjárása által tiszta szívvel szolgáljunk neked és kegyelmed adományait elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Böjte Csaba: Az irgalmasság iskolája – A bűnösöket meginteni

Böjte Csaba ferences szerzetes a Ferenc pápa által meghirdetett rendkívüli szentévben „Az irgalmasság iskolája” címmel beszédsorozatot indított. A február 21-én Bécsben és február 23-án Déván tartott elmélkedéseiben az irgalmasság lelki cselekedeteinek első állomásáról beszélt.

Csaba testvér február 21-én, nagyböjt harmadik vasárnapján a bécsi magyar közösségnek bemutatott szentmisén tartotta meg első elmélkedését az irgalmasság első lelki cselekedetéről. Ó- és újszövetségi példákon keresztül mutatott rá, mennyire fontos a másik embert jóra inteni. Mózes megintette a fáraót, hogy nem szabad egy népet rabszolgaként kezelni, pedig nem lehetett könnyű neki. Jónás sem lelte nagy örömét abban, hogy elmenjen Ninivébe, megtérést hirdessen, mégis megtette. A próféta figyelmeztette Dávidot, aki elvette Uriás feleségét. Jézus egész élete arról szól, hogy embereket próbál a jóra inteni: az idős Nikodémust, Zakeust és másokat is megújulásra hív. Menj, és ne vétkezz – mondja a házasságtörő asszonynak. Az igazságot szép ruhába, szeretetbe öltözteti, az emberek így el tudják fogadni. Ugyanakkor ostort fog, és kikergeti a kereskedőket a templomból, hiszen az igazság fontos neki. Kitart az igazság mellett, vállalja a nagyhét szenvedését.

Csaba testvér szerint prófétaiskolát kellene indítani: megtanítani úgy megmondani az igazat a házastársunknak, főnökünknek, gyermekünknek, hogy az gyógyítson, ne fájjon.

Sok a baj körülöttünk, és olyanok kezdtünk lenni, mint az udvari papok, akik hozsannát zengenek a királynak – intett Böjte Csaba. Hiányoznak a próféták, akik mindenkivel szemben mondják az igazságot, mint Aranyszájú Szent János, Szent Ambrus. Nemcsak a papok feladata ez, az Ószövetség nagy prófétái egyszerű, hétköznapi emberek voltak, akik meghallották Isten szavát.

Vajon felvérteztük a hitünkkel, reményünkkel, keresztény értékeinkkel azokat, akik Európába jöttek? – tette fel a kérdést. A párizsi terrortámadás elkövetője Belgiumban katolikus iskolában végzett. Egy másik dzsihadista merénylő lány is Európában nőtt fel, nem is olvasta a Koránt. A mi világnézetileg semleges iskoláinkat végezték – tette hozzá. A több száz milliós Európába érkezik egymillió menekült, és összeomlik az egész, mint egy kártyavár… Jó úton járunk? Valóban Szíriát kell bombázni? – vetette fel a nyugtalanító kérdéseket.

Családunkban, közösségünkben és európai szinten is fontos, hogy néhány igazságot alázattal, jósággal ki merjünk mondani – hangsúlyozta az erdélyi ferences, aki ötezer gyereket fogadott be, akiket folyamatosan int a jóra. Ha valaki nem tanul, elmondja neki, hogy felnőttként majd a piacon fog zöldséget árulni, vagy akár a testét kell árulnia. Biztosítja, hogy ő mellette áll és segít, hogy növekedjen. Ha nem hiszi el, kiviszi az állomásra a hajléktalanokhoz, visznek süteményt, beszélgetnek velük. A gyerekek elcsodálkoznak, amikor a hajléktalanok elmesélik, hogy ők is voltak kisiskolások, és nem szerettek tanulni.

Felelősek vagyunk a gyermekeinkért, meg kell tanítani őket küzdeni az életükért! Meg kell tanítani, hogy az élet szent dolog, békében kell élni. Meg kell tanulniuk bölcsen megfogalmazni a kritikát, jobbító szándékkal – figyelmeztetett Csaba testvér.

Végül arra buzdított, hogy próbáljuk gyakorlatba ültetni az irgalmasság cselekedeteit. Segítséget kérhetünk a barátunktól a lelkiismeret-vizsgálathoz: megkérjük, mondja a szemünkbe, mit hibáztunk, hogy rendbe tudjuk tenni. Nem kell sok, elég egy igazság, hogy ne omoljunk össze – tette hozzá. Kérte, törekedjünk arra, hogy szeretettel, jósággal mondjuk el a kritikát, a másik úgy tudja fogadni, mint drága nagyböjti ajándékot. Fogalmazzuk meg véleményünket jobbító szándékkal.

A mennyei Atya megoldja, ha nagy baj van, bízzunk benne, tovább fog menni ez a világ, van jövő! – hangzottak reményteljes, biztató szavai a Bécsben elmondott prédikáció végén. Hozzátette: fontos olykor kimosni az ingeinket, rendbe tenni az életünket, a nagyböjt pedig éppen ennek az ideje.

Böjte Csaba néhány nappal később Déván folytatta elmélkedését az irgalmasság első lelki cselekedetéről. Az ó- és újszövetségi példák után elmesélte a dévai gyerekeknek egy gyergyói család történetét. Egyszer három kisgyereket vitt hozzá egy pap, hogy nevelje őket. Tudta róluk, hogy apjuk, anyjuk életben van – megnézte, vajon miért nem gondoskodnak róluk. Hazalátogatva kiderült, hogy a férfi iszik, az asszony haragjában folyton veszekszik, meg is szökött otthonról. A gyerekekkel és a férjjel együtt felkeresték az asszonyt, Csaba testvér a nagy veszekedés közepette imádkozni kezdett a gyerekekkel, végül a szülők is bekapcsolódtak, majd megfogadták, hogy jók lesznek egymáshoz, a férj nem iszik, az asszony nem veszekszik többet. Azóta a gyerekek hazakerültek, szeretetben él együtt a család, ki tudták mondani a bűneiket, és meg tudtak bocsátani egymásnak.

Csaba testvér kifejezte vágyát, milyen jó lenne meggyógyítani a családokat a veszekedésből, hogy békében, szeretetben éljenek. Higgyünk abban, hogy jó szóval, szeretettel lehet eredményt elérni. Tudjuk egymást meginteni! – kérte, és hozzátette: amikor a gyerekek felnőnek, többen megköszönik a nevelőknek, hogy annyit veszekedtek velük, amikor nem akartak tanulni.

Arra kérte a gyerekeket, hogy négyszemközt, szépen intsék meg a másikat, ha nem jó úton jár. Ha nem megy, és nagy baj van, akkor szóljanak neki. Szeretetből kell meginteni a másikat, hiszen jót akarunk neki, azt akarjuk, hogy szép élete legyen. Adja az Isten, hogy felelősek legyünk egymásért, hogy senki ne vesszen el – kérte Böjte Csaba a dévai szentmisén elmondott prédikációja végén.

Csaba testvér ezúttal egy üzenettel vezette be a bűnös ember megintéséről szóló gondolatait:

Olvastam egy fiktív levelet, amit egy elkárhozott ember írt a komájának, aki bár templomba járt, szépen élt, de soha nem figyelmeztette az ő barátját arra, hogy nem szabad bűnöket elkövetni, hogy sokkal jobb szépen, szentül élni, mint mindenféle mocskos vétkekben vergődve lassan a pokolra jutni. Döbbenetes volt számomra ez a levél, mert az elkárhozott lélek joggal kérte számon az ő barátjától, hogy miért nem hívta meg egy kávéra, és miért nem próbálta ráébreszteni őt arra, hogy ez az út, amelyen jár, a pusztulásba vezet! Az irgalmasság lelki cselekedetei közül az első arra hívja fel a figyelmünket, hogy egymásért felelősek vagyunk, hogy egymást jó szóval, szeretettel, bizalommal segítenünk kell abban, hogy istengyermeki méltóságban, szépen, szentül éljünk ezen a földön!

Természetesen a jó dolgot jól is kell végezni! Bűnösöket meginteni nem könnyű dolog! Mielőtt ennek a szép és szent feladatnak nekiállnánk, gondolkozzunk el azon, hogyan is közelítsük meg a testvérünket úgy, hogy valóban ő is, de mi magunk is szabadok, tiszták maradjunk, legyünk a bűntől. Életemben egyszer adatott meg az, hogy egy vízben fuldokló embert kimenthettem, de emlékszem, hogy mikor az életéért rúgkapáló ember felé úsztam, nagyon féltem, és figyeltem arra, hogy a veszélyben lévő ember kétségbeesésében nehogy engem is magával rántson a mélybe! Óvatosan közelítettem meg, és mikor kiértünk a partra, összeölelkeztünk, és mindketten örömünkben sírtunk! Jó volt megmenteni azt az ismeretlen fiatalembert! Jó volt Isten szép kék ege alatt szabadon lélegzeni, állni két lábon a drága anyaföldön!

Szeretettel biztatom a kedves testvéreimet, hogy nagy-nagy alázattal segítsük egymásnak talpra állni, békében, szeretetben szabadon élni, bűn nélkül. Jézus mondta, hogy nincs nagyobb öröm a mennyben, mint egy megtérő bűnös feletti öröm. Meg vagyok győződve, hogy nagyobb jót nem tudunk tenni, mint ha egymás lelki szabadságát visszaadjuk vagy segítünk nagylelkűen megőrizni. Tegyünk meg mindent azért, hogy jókedvű örömben, szabadon, istengyermeki méltóságunkban élhessük életünket…

Szeretettel,
Csaba testvér

Az Irgalmasság Szent Éve 87.

Az isteni irgalmasság arculata

 
Jézus az irgalmas Főpap „Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok irgalmas” Krisztushoz tartozunk. „Ezért, amit hallottunk, azt teljes odaadással meg kell tartanunk”(Zsid 2,1) Isten nem személyesen juttatta el a zsidókhoz fontos üzeneteit, hanem angyalaival. Ezt elevenen tapasztalhatjuk Dániel próféta könyvében. Aki a fontos isteni döntéseket, a próféta kérdéseire adott válaszokat olvasta már, emlékszik rá, hogy Gábriel főangyal azonnal indult hogy megnyugtassa a fogságban sínylődő prófétát és rajta keresztül a rengeteg zsidó foglyot, hogy Isten szereti népét, és a Jeremiás prófétának adott felvilágosítást érvényesnek nyilvánítja: „Uram, pirul az arcunk, a királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, mert vétkeztünk ellened. De te, Urunk és Istenünk, igalmas vagy és megbocsátasz, bár lázadoztunk ellened. Nem hallgattunk az Úrnak, a mi Itenünknek a szavára, s nem éltünk törvénye szerint, amelyet szolgái, a próféták által adott nekünk.Ezért zúdult ránk az átok és a fenyegetés.Most azonban, Uram, végtelen igazságosságodra kérlek, forduljon el bosszúd és haragod városodtól, Jeruzsálemtől és szent hegyedtől.Hiszen nem a mi igazvoltunkban, hanem a te végtelen irgalmadban bízva terjesztjük színed elé könyörgésünket.Egyre beszéltem: imádkoztam, megvallottam bűneimet, és népemnek, Izraelnek bűneit. Még mondtam az imádságot, amikor Gábriel, az a férfiú, akit már láttam az előbbi látomásomban, hirtelenül leszállt hozzám az esti áldozat idején. Megszólított és azt mondta:Máris eljöttem, hogy felvilágosítást adjak. Amikor imádkozni kezdtél, egy szózat hallatszott. Eljöttem, hogy tudtodra adjam, mert kedvelt férfiú vagy” (Dán 9,8-23) Erre az idézetre is utal a Zsidókhoz írt levél szerzője: Már nem az angyalok közvetítenek Isten és az Ószövetség népe között, hanem a Megváltó. A keresztények az Ő népe.

Nagyböjt 2. hete csütörtök

Nagyböjt 2. hete csütörtök    
Jer 17, 5-10; Lk 16, 19-31
„Csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit"

Mint most, Jézus korában is voltak dúsgazdagok és nagyon szegények is. Isten törvényét viszont komolyabban vették a segítő szeretet dolgában. A lakomákon külön szoktak teríteni arrafelé tévedő koldusoknak. Ennek a példabeszédbeli dúsgazdagnak nem az volt az igazán nagy bűne, amiért a pokol büntetését mérte rá Isten, hogy gazdag volt, naponta előkelően étkezett, hanem a szívtelenség. Az utcára nyíló ebédlőben egymás után hozzák a finom ételeket. A vendégek degeszre eszik magukat. Az ajtó előtt ugyanakkor ott áll halálosan kiéhezetten egy csont-bőr, sebekkel teli koldus. Nem lázad, nem átkozódik, nem hivatkozik Isten törvényére, hogy a szegényt is meg kell hívni az asztalhoz. Csak azt kéri, hogy a félig rágott és asztal alá dobott csontokat engedjék fölszedni. Nem és nem! A szerencsétlen Lázár feladja a harcot az életéért. Nem tud már állva maradni, lecsúszik a fal tövébe. Ki törődik egy szerencsétlen páriával? A környék kóbor kutyái. Azok jönnek és nyalogatják gennyes fekélyeit. És jön a jótékony halál. Isten irgalmas üzenetét hozza: Fiam, elég volt a nyomorból és a szenvedésből. Sorsodat türelemmel viselted, nem bántottál miatta sem, Istent sem embert. Gyere haza! „Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték”. (22) persze, csak a lelkét vitték át a másvilágra. Rozzant teste az utcán maradt. Jézus nem mond semmit a temetéséről, nyilván megették a kóbor kutyák. De azt hangsúlyozza, hogy lelke a személyével együtt az ószövetségi igazak közé. Egyenesen Isten barátja, Ábrahám ölelte kebelére. Mindez a pokol tornácán történt, ahol Ádámtól kezdve minden igaz lélek várta Jézus megváltó halálát.„Meghalt a gazdag is, és eltemették”. (22) Nála a temetési pompa volt a záróakkord. A lelke viszont ugyanazon az úton indult a túlvilágra, amelyen Lázárét angyalok vitték, csakhogy az ő végállomása a pokol büntető területe lett. Ott tüzes kínok, állandó, megszakítatlan szenvedés várta. Ebben a borzalmas kínlódásban megmutatta neki Isten Lázárt, aki boldogan beszélget a világ remek embereivel. Megalázza magát, és könyörög: „Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet, mert kínlódom ebben a lángban!” (24) Hasztalan immár az alázatos kérés: „Ábrahám ezt felelte neki: Fiam! Emlékezz csak vissza, hogy életedben elnyerted javaidat, Lázár, pedig ugyanígy a rosszat; ő most itt vigasztalódik, te, pedig gyötrődsz. Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék is van, hogy akik innen át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnan hozzánk ne jöhessen senki”. (25-26) Két dúsgazdag beszélget odaát. Ábrahámnak háromszáztizennyolc szolgája volt a földön. De becsületesen élt, fizette szolgái bérét, segített mindenkin élete kockáztatásával is, tűrt némán, dolgozott és tartotta Isten parancsait. Ezért nemcsak üdvözült, de a hívők atyja lett. A katolikus egyház, pedig minden hívő koporsójánál Lázárhoz igyekszik elsegíteni a megholtakat. Az ítélet alapja: másokért éltél-e, vagy önmagadért. Az előbbiek üdvözülnek, az utóbbiak elkárhoznak.

KARTHÁGÓI SZENT LUCIUS

SZENT MONTANUS, LUCIUS és TÁRSAIK, 

vértanúk
+Karthágó, 260. május 23. és 25. 

Éppúgy, mint Szent Marián és Jakab (lásd: 246. o.), ők is a karthágói papsághoz tartoztak. Diákonusként tevékenykedtek Karthágó szűkebb körzetében, s elnyerték az ottani keresztények szeretetét és bizalmát. Legszebb és tiszteletre legméltóbb feladataik közé tartozott az oltárszolgálat. Szent Ciprián (lásd: A szentek élete, 524. o.) püspök különösképpen a diákonusaira bízta a Szent Vér kiszolgáltatását a hívők számára. Ezek a klerikusok közreműködtek a kereszteléskor, és feladatuk volt, hogy gondoskodjanak a közösség szeretetének helyes fegyelméről és rendjéről.

Ciprián megengedte, hogy klerikusai teljesen önállóan működjenek, de ügyelt arra, hogy mintaszerű életet éljenek. Amikor Cipriánt 258 őszén vértanúhalála elragadta a közösségétől, Montanus, Lucius és a legtöbb diákonus még nagyobb buzgalommal teljesítette feladatát. Ez nem tarthatott sokáig, mert ők is áldozatul estek Valerianus (253--269) császár ediktumának, amely elrendelte minden klerikus kivégzését.

Sok keresztény elfogására szolgáltatott alkalmat a karthágói felkelés, amely Galerius Maximus prokonzul ellen irányult. Általános volt az elkeseredés ennek a zsarnoknak a kemény uralma ellen, de a prokonzul a keresztények üldözéséhez fogott. Ez oda vezetett, hogy őrizetbe vették Montanus, Lucius, Julianus, Victoricus és Flavianus diákonusokat néhány világival együtt, akik éppen velük voltak a házukban. A börtönben összetalálkoztak a letartóztatottak Victor pappal és egy Quartillosa nevű nővel.

A letartóztatottak ellen a bűnvádi eljárás hónapokig elhúzódott. Galerius Maximus időközben meghalt, és az egykori prokurátor, Szolón láthatóan nem siettette a keresztények elleni per lebonyolítását. Hetek vagy hónapok múlva vezették eléje első ízben a foglyokat, de csakhamar visszaküldte őket a börtönbe. A szenvedés hosszú és kemény idejét kellett kiállniok egy sötét, teljesen elhanyagolt zárkában, elegendő táplálék nélkül. Az elfogott világiak -- Primolus, Donatianus és valószínűleg Renus is -- meghaltak a börtönben a mértéktelen nélkülözések és szenvedések következtében. Donatianus, aki letartóztatásakor még katechumen volt, röviddel a halála előtt, a fogságban keresztelkedett meg.

Csak az új prokonzul hivatalba lépése után, 259 tavaszán kezdték meg újra az eljárást a letartóztatott keresztények ellen. Flavianus diákonus azután levélbeli értesítést küldött a közösségnek a perről és a vértanúk élményeiről.

,,Teljesítenünk kell a feladatunkat irántatok, nagyon szeretett testvérek -- kezdi Flavianus a levelét --, azt mondtátok ugyanis, hagy Isten szolgáinak és Krisztus felszenteltjeinek nincs más tennivalójuk, mint hogy testvéreik nagy csapatára gondoljanak. Megfontoltuk ezt, s a szeretet és kötelességtudat késztet minket erre a levélre...''

Flavianus ,,Isten szolgái''-nak és ,,Krisztus felszenteltjei''-nek nevezi magát és a többi diákonust is. Akit a püspök kézrátételével diákonussá, vagyis ,,szolgává'' és ,,szolgálattevővé'' szentelt, az egész különleges módon Jézusnak, Isten Izajás próféta által megígért szolgájának képmásává lett.

Miként Jézus a saját szavai szerint ,,nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért'' (Mk 10, 45; Mt 20, 28), úgy kell a diákonusnak is mindhalálig hűségesen feláldoznia az életét sokak szolgálatában.

Flavianus arról tudósít, hogy az időközben meghalt prokonzul tüstént a letartóztatásuk után elevenen akarta őket elégettetni, de az Úr ,,megmentette szolgáit a tűzhaláltól''; a már meggyújtott máglyát ugyanis váratlan esővel eloltotta. A vértanúk annak jelét látták ebben, hogy minden szorongattatás és megpróbáltatás ellenére teljesen elrejtőzhetnek Isten kezében.

Az új prokonzulnál lefolytatott első kihallgatásról Flavianus nem mond közelebbit. Eredménytelenül folyt le, és a foglyoknak vissza kellett térniök a börtönbe, ahol ,,éhséggel és szomjúsággal akarták őket megtörni.''

Az ínség próbatétének idejében Victor presbiter egy napon álmában az Urat látta, amint vigasztalóan szólt hozzá: ,,Még egy keveset szenvednetek kell. Valami még hátravan. Legyetek bátrak! Veletek vagyok!'' Ezután hozzáfűzte: ,,Mondd meg nekik (a fogolytársaknak): dicsőséges koszorút nyertek majd''. Ilyen és hasonló álomképekből merítettek új erőt. Egy napon, amikor már több mint negyvennyolc óra óta semmit sem kaptak enni, hirtelen előttük termett Herennianus szubdiákonus Januarius katechumen kíséretében. Sikerült bejutnia a zárkába. Az éhezőknek elhozta az ,,örök élet kenyerét'', az Úr testét. ,,Megerősödve általa -- mondja Flavianus -- a betegek és mindazok, akik nyomorúságosan érezték magukat, újból erőre kaptak. Azok, akiket a nélkülözések, a rossz kenyér és víz megbetegített, újból egészségessé váltak ettől az eledeltől. Ezért a csodás segítségnyújtásért valamennyien hálát adtunk Istennek.''

Ez az élmény ismét ráébresztette a bebörtönzött diákonusokat, hogy az Úr testével való közösség mennyire Isten szeretetének kifejezése, egyben pedig felhívás is a testvéri szeretetre. Intették hát a testvéreket is a kölcsönös szeretetre, mert nagyon jól tudták, hogy a közösségben néhány nézeteltérés fordult elő. ,,Mindig meg kell őriznünk az egyetértést és a szeretetet -- írta ezért Flavianus --, akkor leverjük az ördögöt, akkor elnyerjük az Úrtól, amit kérünk tőle. Semmilyen más módon nem érhetjük el az örök életet. Kíséreljük meg, hogy már itt is olyanok legyünk, amilyenek odafent leszünk majd!''

Hónapokig tartó fogság után végre megindult a bírósági eljárás az új prokonzul előtt. Minden vádlott megvallotta hitét. Néhány nem keresztény hallgató megkísérelte mégis, hogy rokonszenvből megmentse Flavianus diákonust; vitatták, hogy valóban diákonus, amint maga állította. Erre a többieket halálra ítélték, Flavianust pedig visszavitték a börtönbe.

A kivégzés helyére vezető úton az elítéltek ,,sugárzó arcáról belső boldogságot lehetett leolvasni'', hangsúlyozza az ókeresztény tudósító. Isten mellettük volt végső megpróbáltatásuk órájában. Útközben még alkalmat találtak arra, hogy az odasiető testvéreket szavaikkal bátorítsák. Lucius gyenge alkata következtében megbetegedett és testileg teljesen megtört. Amikor a testvérek kérlelték: ,,Gondolj ránk!'', egyszerűen így válaszolt: ,,Inkább ti gondoljatok rám!'' Tudta, hogy a harcot még nem állta ki véglegesen.

Montanus azonban ,,testben és lélekben erősen'', búcsúbeszéddel intette a jelenlevőket. Ereje nyilvánvalóan megnövekedett az előtte álló vértanúhalál kegyelméből. ,,Álljatok szilárdan, testvéreim, és harcoljatok derekasan!'' -- mondta. ,,A példa a szemetek előtt van. Ne engedjétek, hogy az elesettek hűtlensége titeket is a szakadékba rántson! Erősítsen meg inkább benneteket is türelmes kitartásunk a Krisztusról való tanúság vágyában!'' Végül az ég felé tárta a kezét, és kérte Istent, hogy Flavianus is követhesse őket a legközelebbi harmadik napon. Kettétépte a kendőt, amellyel a szemét kellett bekötnie, és úgy rendelkezett, hogy egyik felét őrizzék meg, és azzal majd Flavianus kösse be a szemét a közösség jeleként. Azt is meghagyta, hogy Flavianusnak tartsanak fenn közöttük sírhelyet. Ezután valamennyiüket kivégezték.

Montanus kérése két nap múlva valóban beteljesedett: Flavianust a harmadik napon hasonlóképpen halálra ítélték. Amikor a kivégzés helyére vezették, a testvérek nagy csapata követte. Egy váratlan eső, amely elriasztotta a kíváncsi nézelődőket, a testvéreknek még alkalmat adott arra, hogy ,,békecsókot'' váltsanak, amilyent a diákonus a szentmisében kapott és adott. Az eső pedig Flavianus szavai szerint érkezett: ,,hogy víz és vér keveredjék, mint az Úr szenvedésekor''.

Mihelyt az eső elállt, Flavianus elhagyta a pajtát, amelyben meghúzódtak, egy kiemelkedő helyre lépett, a kezével hallgatást intett és ezt mondta búcsúzóul: ,,Szeretett testvéreim, akkor nyeritek el majd az igazi békét velünk együtt, ha békében kitartotok az Egyházzal, és egymás közt is megőrzitek az egyetértést és a szeretetet. Ne gondoljátok, hogy ez csekélység!'' Végül Flavianus kijelölte még Lucianus presbitert mint a legalkalmasabbat arra, hogy Ciprián utóda legyen a püspöki hivatalban. Lucianust valóban csakhamar a püspöki méltóságra emelték.

Flavianus ezután bekötötte a szemét a hátrahagyott fél kendővel, letérdelt és ,,imádkozva végezte be passióját''.

Varga László kaposvári plébános az eucharisztikus Jézussal való kapcsolatról

Varga László kaposvári plébánossal a szentségimádásról, az eucharisztikus Jézussal való kapcsolatról beszélgetett Vértesaljai László SJ, a Vatikáni Rádió magyar adásának főszerkesztője.

– A következő eucharisztikus világkongresszust Magyarország rendezheti, másodjára 1938 után. Melyek voltak az első gondolatai és érzései a hír hallatán?

– Amikor meghallottam a hírt először, tele lettem örömmel, hogy azt az ajándékot, amit évtizedek óta személyesen is megélek és a közösségünk is megél, azt most országos és világszinten Magyarországon ünnepelhetjük. Nagyon remélem, hogy mindazt a tapasztalatot, amit az elmúlt évek és évtizedek alatt összegyűjtöttünk, közkinccsé tehetjük az ünnep alkalmából.

– Melyek ezek a személyes tapasztalatok?

– Pontosan 28 évvel ezelőtt fedeztem fel a szentségimádást, és ez lett az életem forrása. Számomra a szentségimádás azt jelenti, hogy szeretettel szemlélem a Titkot. Szeretettel, vagyis hogy mindent megosztok a valóságosan jelen lévő Krisztussal, hiszen ő jobban ismer, mint én saját magamat. Szemlélem, mert befogadni akarom és nem irányítani, sem pedig kisajátítani a saját céljaim és érdekeim mentén, és titokként, mert kimeríthetetlen. Évtizedek óta próbálom én is kimeríteni ezt a titkot, de egyre bőségesebb.

A közösségünk életében ez ugyanolyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, mely – ahogy a zsoltárokban és Jeremiásnál olvassuk – mindig a kellő időben termi meg a gyümölcseit. Minden helyen, ahol szolgáltam és ahol végeztem a szentségimádást, először egyedül kezdtem, aztán a közösséggel folytattam. Kaposváron a Szent Imre-templom 1998. január eleje óta egész nap nyitva van és folyamatosan megy a szentségimádás, és jönnek az emberek. Úgy gondolom, ebből fakad az élet, mert a szentháromságos közösséggel való közösség mindig közösségeket szül, mindig a kellő időben. Azt a közösséget, amire az egyháznak itt és most szüksége van.

A harmadik nagy gyümölcs pedig az, hogy az Eucharisztiában megtört Krisztus és a megtört ember  ugyanaz. Amit egynek a legkisebbek közül tettetek – mondja Jézus –, azt nekem tettétek, és amikor ezt a kettőt együtt látjuk és együtt ünnepeljük, akkor ebből mindig az irgalmasság testi-lelki cselekedetei fakadnak. Ezért most különösen nagy ajándék, hogy az irgalmasság évét ünnepelhetjük. Ebben a három szempontban tudnám összefoglalni, hogy mit jelent nekem a szentségimádás.

– Ezen gondolatok jegyében mit tudna kiemelni, honnét induljunk ki, az egész magyar katolikus egyház és benne azok a felelős személyek, akik próbálják megtervezni és előkészíteni az előttünk álló négy évet a nagy ünnepi eseményre, 2020-ra?

– Van egy fölülről jövő szervezés, ami azt hiszem, már elindult. Az alulról való szervezésről úgy gondolom, hogy minél több olyan templom vagy közösség kell, ahol beindul vagy folytatódik a napi szentségimádás, hogy rátaláljanak erre a forrásra, az élő víz forrására, elsősorban a katolikusok, de az a tapasztalatom, hogy mások is jönnek, nem csak a katolikus keresztények. Mert vágyakoznak, mindannyian vágyakoznak az emberek az Isten után, és ha  lelki-spirituális találkozáshoz segítjük őket, amiben az egyik leggazdagabb ajándék nekünk az Eucharisztia, akkor rá fognak találni. Nagyon remélem, hogy a 2020-ig hátralevő időben kiterjed az egész országban a szentségimádás gyakorlata, és így aztán szellemi-lelki síkon is elő lesz készítve alulról.

– Laci atya, milyen a szentségimádás konkrét formája számodra, illetve nálatok? Ez inkább egyéni személyes szemlélődést jelent az Úr Jézus jelenlétében vagy vezetett közösségi imádkozást?

– Ez leginkább egyéni és csendes. Azt szoktam kérni azoktól, akik bejönnek a templomba, hogy ne imádkozzanak hangosan és ne énekeljenek hangosan. Mert nem az a fontos, amit mi mondunk Jézusnak, hanem az a fontos, amit ő mond nekünk. Azt meg kell hallanunk! Ha állandóan mondjuk az imánkat, vagy állandóan mondjuk a magunkét, akkor nem halljuk meg, hogy ő mit mond. A mi gyakorlatunkban ez teljesen csendes jelenlét, és ezt is tanulnunk kell, a jelenlétet, a csendet is, hogy le tudjuk csendesíteni a szívünket is. Ne csak a templom legyen csendes, hanem a szívünket is le tudjuk csendesíteni, hogy hallhatóvá váljon a szeretet diszkrét hangja. És végül meg kell tanulni jelen lenni! Ez a legnehezebb feladat, mert vagy a múltban kotorászunk, és rakosgatjuk az emlékeinket, vagy tervezünk. Tehát nem vagyunk jelen, Isten pedig örök Jelen, Jelen-Lét, és ezt Tőle el lehet tanulni. Akkor így be tudjuk fogadni Őt a jelenlétben, és ami a legnagyobb ajándék, hogy amikor ez működik, akkor ez meghosszabbodik, és a jelenlét valóság lesz, a leghétköznapibb, a legprofánabb körülmények között is.

Az Irgalmasság Szent Éve 86.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE

Az Ó- és az Újszövetség szövegeiből igyekeztem a szenvedésről minden isteni megnyilatkozást. összegyűjteni. Az Ószövetség embere nehezen értette meg a szenvedést, mert ezekben a megállapításokban elsődlegesen a bűnök büntetését látta. A titok lassan kezdett megvilágosodni: a szenvedés a bűn miatt jött a világra, ezért a bűnökért kellett szenvednie az emberiségnek. A bűnöket emberi erővel megszüntetni nem lehet, az ember semmivel nem kényszerítheti Istent, hogy ezt megtegye. Ha az összes ember egy akarattal vezekelve szenvedne, akkor sem kapná meg bűnei bocsánatát. Az Isten bántása csak a vele egyenrangú személyengesztelő cselekedetével nyerhet bocsánatot. Még az Istentől rendelt ószövetségi áldozatok sem töröltek el egyetlen bűnt sem: „Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő- és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok. A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod. Parancsod, Istenem, örömmel tölti el szívemet.” (Zsolt 40,7-9) Ezer évvel megtestesülése előtt így beszélgetett a Fiúisten Atyjával a mennyországban. Az Úr akarta, hogy ezt a beszédet hallja Dávid a nemes ős és tanulja meg a világtörténelem, hogy a megígért Megváltó lejött a földre, mert isteni Személye, emberteste szenvedésével és halálával meg tudja fizetni az isteni igazságosságnak a nagy tartozást. Amikor egy zalai falu plébánosként a húsvéti áldoztatás során beléptem egyik filiám harangláb mellett épült házába, közel háromezer éves hittel találtam magam szemben. Idős asszony fogad, és majdnem teljesen süket és vak édesanyja fülébe kiáltotta bele: Megjött a plébános úr! Erre fekete ruhák közül egy szívből jövő erős, hitvalló könyörgés-özön kezdett áradni: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” (Mt 20,30) a két jerikói vak és az idős asszony hite erős forrásként táplálja bennem szüleim drága hitét és szeretetét, amíg az egykor nagy hitű Európa hite hamvadni látszik. A bűnökért járó szenvedés váltságdíjat Megváltó Jézusunk az isteni igazságosságnak egyedül fizette meg az egész emberiség nevében, ahogy már Izajás próféta is megmondta: „Magam tapostam a sajtót, népemből senki sem volt velem” (Iz 63,3) „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis Istentől megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott” (53,3-4) Egy holdkóros fiú édesapja Jézushoz könyörög a fiáért: „Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény és sokat szenved. Hol tűzbe esik, hol meg vízbe. Elhoztam tanítványaidhoz, de ők nem tudták meggyógyítani. Jézus így válaszolt: Hitelen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tűrjelek benneteket? Hozzátok ide! Jézus ráparancsolt s az ördög kiment belőle. A gyerek azonnal meggyógyult” (Mt 17,15-18) Jézus a hitetlenség és romlottság miatt szenved. Szenved, mert az emberek „viperák fajzatai”alattomos, mérges kígyók (12,34) Övéi nem fogadták be, (Jn 1,11) pedig Mózesnél sokkal fontosabb küldötte volt Jézus, az Atya Egyszülötte.

Szent Mátyás apostol

Szent Mátyás apostol 

Jn 15,9-17
„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” 

Jézus mennybemenetele után az apostolok árvának érezték magukat. Eddig mindig köztük élt a Mester, most végtelen messze van. Az utolsó vacsora termében gyűltek össze, kb. százhúszan, a Szűzanyával együtt. Várták a nagy ajándékot, a Szentlelket, akit Jézus ígért nekik. Ő majd eszükbe juttatja Jézus tanítását, és erőt ad a tanúságtételre mindegyiküknek. Ez a terem fontos az életükben, itt mosta meg lábukat az Úr, hogy egészen tiszták legyenek, és itt mondta meg, hogy egy közülük nem tiszta, sőt gonosz szándékai vannak. Itt nyújtotta nekik a régi bárányvacsora falatjait Jézus. Adott Júdásnak is. Ez egyben jelzése is volt, ki az áruló. Társuk volt, szégyenfoltjuk lett, de a tanúságtevés nem szenvedhet hiányt. Hiszen az Írásban is ott áll: „a tisztségét kapja meg más.”(Zsolt 109,8) Péter, akit Jézus tett meg helyettesévé, indítványozza Júdás elvesztett apostoli helyének választás útján történő betöltését. Választás lesz, tehát jelölnek kettőt, akik Jézussal együtt jártak, hallgatták tanítását, látták csodáit és főként a halálból való feltámadás után látták őt élve, tehát illetékes szemtanúk lehetnek. A döntést azonban Istenre bízzák, amint Jézus is az Atyával beszélte meg, kiket nevezzen ki apostolnak. A sors Mátyásra, a második jelöltre esett. Ő lett a tizenkettedik apostol.Dante a Divina Commedia-ban két embert lát a sátán szájában a pokol fenekén. Az egyik Júdás, aki a legmagasabbra volt felemelve, és megcsalta Jézust, eljátszotta bizalmát. Mi is Isten gyermekei, Jézus testvérei, barátai vagyunk, maradjunk hűségesek.

FRANCIAORSZÁGI BOLDOG ERZSÉBET

FRANCIAORSZÁGI BOLDOG ERZSÉBET

klarissza, szűz

(1225-1270)

Az Izabella név az Erzsébet név változata. IX. Szent Lajos király húga. Anyja Blanka királynő, aki példaadó vallásossággal nevelte gyermekeit. Még a szerzetbe lépése előtt a királyi palotában is már szinte szerzetesi életet élt, s Istennek szüzességet fogadott. Amikor II. Frigyes császár Konrád fia nevében megkérte a kezét, ő hivatkozott fogadalmára. Mivel a házasságot a pápa, IV. Ince is szorgalmazta, levelet írt a pápának, melyben a szűzi életet magasztalta. Buzgó imaélete, önmegtagadása dolgában nem maradt el bátyja mögött. Hogy melyik évben lépett be a klarissza rendbe, pontosan nem tudjuk, csak azt, hogy a Párizs melletti Longchamp zárdát 1261-ben alapították s ebben élt kilenc évig. Beöltözésekor „az alázatos Miasszonyunkról nevezett Izabella” nevet vette fel. Több udvarhölgye is követte példáját s vele együtt szerzetessé lett. „Megvetve evilág csalárdságait, inkább akart mennyei Jegyesének alázatban és szegénységben szolgálni, mint királynőként uralkodni. Sok csodával is tündökölt” - írja róla a ferences Martyrológium. Szent Lajossal egy esztendőben, 1270-ben halt meg Longhampban febr. 23-án. X. Leó pápa (1513-1521) avatta boldoggá. Szent Bonaventúra, aki az 1250-es években Párizsban tanított, lelki kapcsolatban volt a párizsi klarisszákkal, egy művet (De perfectione ad Sorores) az ő számukra írt. A longchampi klarisszák elfogadták IV. Orbán pápa Reguláját (1263), mely enyhített az eredeti Regula szigorúságán, így az ún.

„urbanista” klarisszákhoz tartoztak. (Orbán latinul Urbanus.)

Kortársa és barátnője írta róla:

„Az ártatlanság tükrét láttuk benne s amellett a bűnbánat csodálatraméltó példáját; a szívtisztaság liliomát, a türelem és önmegtagadás illatos virágát, a jóság és irgalmasság kimeríthetetlen forrását.”

Imádság:

Istenünk, te megadtad Boldog Izabellának, hogy a világi örömök helyett Krisztus követésének keskeny útját válassza. Segíts minket, hogy a világ kísértéseit legyőzzük és dicsőségünket szent Fiad keresztjében leljük meg. Krisztus, a mi Urunk által.