Misszióban a kecsua indiánok között – Interjú a Peruban szolgáló Veronika nővérrel

Az Élet Kenyere Közösség nővérei közel harminc éve vannak jelen a perui őslakosok életében. Kétkezi munkával és sosem lankadó imádsággal az ajkukon igyekeznek eljuttatni az evangélium szavát és szellemiségét az esőerdő olyan mélységeibe, ahová másként nem juthatna el.

Kertészetükben megtermelik a saját élelmük nagy részét. Összhangban élve környezetükkel, nevelik a helybéli kecsua indiánok gyermekeit, a püspök megbízásával istentiszteleteket tartanak, és csendben munkálkodva visznek fényt az őslakosok mindennapi életébe, akiknek többsége keresztény, de évente általában csak egyszer láthatnak papot.

Az elmúlt hetekben az Élet Kenyere Közösség nagyváradi házában tartózkodott a szombathelyi születésű Veronika nővér (világi nevén Kovács Szilvia), aki immár hét éve szolgál rendszeresen Peruban. Vele beszélgetett Szombati-Gille Tamás indíttatásáról, az isillumai házban végzett munkájáról, a kecsua indiánokról és a misszió jövőbeli kilátásairól.

– Hogy került egy magyarországi nővér Peruba?

– 2009-ben, mielőtt elköteleződtem (ez hagyományos fogalmakkal a noviciátusnak felelne meg – a szerk.), megkérdezték, hogy hajlandó vagyok-e kimenni két évre misszióba. Beszélgettünk a lehetőségekről, és végül Perut választottuk, ez egyike volt a néhány háznak, ahova szívesen mentem volna. Így 2009 szeptemberében elindultam, először öt hónapot, majd a rákövetkező évben újabb hét és fél hónapot töltöttem ott.

– Miért szeretett volna eljutni Peruba?

– A közösség 1987 óta szolgál Peruban. Igazából egy falusi környezet. Egyszerű, kétkezi munkával lehet élni. Én soha nem is vágytam nagyvárosba. Emellett nagyon tetszettek a perui képek és az, amit az ottani életről hallottam, olvastam a Közösségben.

– Milyen érzés volt először megérkezni?

– Fárasztó. Az első utam Isillumáig egy hónapba telt, mert útközben több helyen is megálltunk hosszabb időre. Maríával mentem, a francia nővérrel, aki állandóan ott szolgál. Fárasztó volt. Az utazás végén már minden házról azt vártam, hogy az lesz az. Nehéz volt, főként azért, mert úgy mentem ki, hogy nem ismertem a nyelvet. Ott tanultam meg spanyolul.

– Hogy kell elképzelni az utazást Isillumáig?

– Limáig egy átszállással lehet repülni Budapestről. Madridban, Amsterdamban vagy Londonban kell átszállni. Odáig körülbelül két és fél óra a repülőút, onnantól pedig 12-13 óra Limáig. Innen én általában busszal megyek tovább, az 22 és fél óra. Ez idő alatt egyszer áll meg a busz tankolni, Arequipában, ez Peru második legnagyobb városa. A végállomás Juliaca. Onnan kisbusszal lehet továbbmenni négy és fél órán át Sandiáig, amely a tartomány székhelye. Onnantól további két óra autóval Masiapóig, ahol az első házunk volt, majd újabb két óra autóval és végül még 21 kilométer gyalog a hegyi ösvényen. Ezt én körülbelül három és fél óra alatt teszem meg. Át kell kelni néhány patakon, amelyek néha folyókká duzzadnak, van néha földcsuszamlás, amit meg kell kerülni, de elég egyszerű már az út.

– Mi az isillumai házuk fő küldetése?

– Első helyen az imádság áll, különösen a csendes szentségimádás. Napi négy órát imádkozunk a házban lévő kápolnában az Oltáriszentség jelenlétében és kétnaponként istentiszteletet is tartunk a plébániatemplomban. Az isillumai házunk neve Názáret – ez azt a missziót adja, hogy úgy éljünk a bennszülöttek között, mint Jézus Názáretben. Tehát egyszerűen, munkásként. Nem visszük oda az európai kultúrát, sem a pénzt. Egyszerűen csak jelen vagyunk az őslakosok közt és imádsággal igyekszünk megszentelni azt a helyet és az ő életüket.

– Van-e kirendelt papja Isillumának?

– Helyben lakó pap nincs. Mi tartunk istentiszteletet minden második este a templomban. Papot évente egyszer látunk, tehát szentségek nincsenek. A püspöktől jogot kaptunk arra, hogy az Eucharisztiát kihelyezzük, illetve igeliturgia keretében áldoztassunk. Ezt végezzük hétköznapokon hetente kétszer és vasárnaponként.

– Más szolgálattal is jelen vannak az őslakosok életében?

– Az imádság mellett foglalkozunk a falusi őslakosok gyermekeivel. Korábban működtettünk egy óvodát is, amit Gyermekek Házának hívtunk. Itt Montessori-módszeren alapuló fejlesztő pedagógiával dolgoztunk. Most már van állami óvoda, így már nem minden délelőtt jönnek hozzánk a 2–6 éves gyermekek, hanem két vagy háromnaponként. A nagyobb, iskoláskorú gyermekek viszont minden délután eljönnek hozzánk, és főleg fejlesztő játékokat játszunk velük. Emellett én az elmúlt évben a helyi középiskolában hittant tanítottam heti hat órában.

– Maguk termelik meg azt az ételt, amit elfogyasztanak?

– Van egy több mint félhektáros földünk, amit használatba kaptunk a püspöktől. Ezt műveljük meg. De mivel dzsungelben van, ezt körülbelül úgy kell elképzelni, hogy mire az ember kiírtja a gazt az egyik végén, addig kinő a másikon – olyan ütemben nő a növényzet. Itt igyekszünk legalább részben megtermelni, amit megeszünk, másrészt próbálunk alternatívákat nyújtani, hogy mit termelhetnének az őslakosok annak érdekében, hogy jobbra forduljon az életük.

– Mit termesztenek a kertben?

– Ebben az évben sok mindent ültettünk. Most már a teljes fél hektár megművelés alatt áll. Idén termett kukorica, japán krumpli, yuca, narancs, mandarin, vérnarancs, zöldségbanán és gyümölcsbanán, papaya, avokádó, ananász és koktélparadicsom. Ami újdonság, és amit ebben az évben sikerült elérnünk, az az, hogy kis segítséggel 90 kakaófát, több mint 200 kávécserjét, 28 narancsfát, 67 banánfüvet és több tüzelőnek való fát ültettünk el. Ezek az utóbbi ültetések az állam által finanszírozott, úgynevezett DEVIDA („Fejlődés és élet drog nélkül”) projekt keretében valósultak meg, mellyel a falusi lakosság körében elterjedt kokatermesztést igyekeznek kiszorítani.

– Hogyan telik egy tipikus nap az isillumai házban?

– Hétköznaponként María nővér órája hajnali négykor csörög. 4.30-kor megy ki a kápolnába, ahol 5.30-ig csöndes szentségimádást végez. Én akkor kelek és felváltom őt a szentségimádásban, míg ő lekcióra megy, vagyis a Szentírást, illetve egyházi tanítók írásait olvasni. 6.30-tól van a közös reggeli dicséret. Az a fő imaóránk. Az egészet énekeljük, a keretében felolvassuk a napi evangéliumot és szabadon imádkozunk a saját szavainkkal. Ez nagyjából negyven percet ölel fel. Én utána még maradok lekcióra, a nővér pedig készül a napra. Reggelre nem főzünk. Szerencsés esetben van maradék estéről, akkor azt esszük meg.

A délelőtt munkával telik, körülbelül 8 órától. Ez a gyermekekkel való foglalkozásból vagy kerti munkából áll. De az is lehet, hogy játékokat javítunk vagy készítünk. Attól függően, hogy milyen idő van, illetve mi a sürgős. Délután 1 óra körül szoktunk ebédelni. Felváltva főzünk. Ezt követően általában fél órát pihenünk. Délután mindketten egy-egy óra szentségimádást végzünk. Ha van istentisztelet, akkor a templomban, ha nincs, akkor a házban. Utóbbi esetben van egy esti dicséret általában 6.30-kor. Attól függően, van-e villany, vagy nincs. Utána, aki főzött, megmelegíti a vacsorát. Közösen vacsorázunk és utána még van egy befejező imaóra a kápolnában. Általában kilenckor fekszünk le.

– A helyi lakosok egyébként többségükben keresztények?

– A többség katolikus. Ez az államilag is elismert vallás. Van egy konkordátum az állam és a katolikus egyház között, amely bizonyos jogokat ad az egyháznak. Az iskolákban a hitoktatás kötelezően a katolikus hittant jelenti. Emellett adventisták vannak még azon a környéken. Nem nagy számban, de összejáró, egymást segítő, szép közösségekben élnek. Egyébként a két egyház között jó a kapcsolat, legalábbis helyi szinten mindenképp.

– Mennyire fordulnak bizalommal az indiánok az Élet Kenyere Közösség nővéreihez?

– María nővér, a társam erre azt szokta mondani, hogy a „tájkép része vagyunk”. Úgy kezelnek minket, mint akik részei a mindennapi életüknek. Ha bármi gondjuk van, hozzánk jönnek. Ha például megsérülnek vagy megbetegednek, nagyobb bizalommal fordulnak hozzánk, mint a helyi egészségügyi szolgáltatóhoz. A gyermekeiket is szívesebben járatják hozzánk, mint az állami intézményekbe, mert a helyi oktatás színvonala nagyon alacsony. És ha néha konfliktushelyzet adódik, minket kérnek fel közvetíteni. Tehát számítanak ránk. Az ilyen fokú bizalom azonban csak hosszú évtizedek alatt alakul ki. Mert egyébként nagyon lassan nyílnak meg az idegenek előtt. Hatalmas fejlődést jelent tehát, hogy azt állíthatjuk: „a tájkép részeivé váltunk”. De ugyanakkor a veszélyt is magában hordozza ez, hogy ilyen feltételek mellett mennyire lehet prófétai az életünk, mennyire tudjuk felvállalni Jézus nyilvános igehirdető szerepét. Nehéz megtalálni az egyensúlyt és azt, hogy mit akar Isten ebben a helyzetben.

– Mennyire sikerül ez?

– Nehéz megmondani, hogy a szívekben mi van, és nehéz felbecsülni, hogy mi lenne, ha mi nem lennénk ott. A kecsuák nagyon zárkózott emberek és gyakran alkoholra van szükségük ahhoz, hogy levetkőzzék az évszázados gátlásokat és igazán nyíltan beszéljenek, vagy akár csak önfeledten táncoljanak. Az egymás közötti viszonyaik is teljesen eltérnek az európai szokásoktól. Náluk az számít gazdagnak, akinek minél több olyan emberrel van kapcsolata, akire számíthat a szükségben. Kapcsolataik a reciprocitáson alapulnak. Volt például olyan, hogy egy helyi indián gyermekét korrepetáltam, és a szülők nem tudták elfogadni, hogy ingyen vállaltam a munkát, ezért cserében minden nap ebédet főztek nekem.

– Milyen egy perui ebéd?

– A konyhájuk hasonló a magyarhoz. Van egy leves, amiben lehet krumpli, zöldségek vagy tészta. Mellette lehet banán főve, vagy pirított kukorica. A második az szinte mindig rizs. A faluban ünnepeken főleg csirke- és disznóhúst fogyasztanak, melyet pörköltszerűen készítenek el. Még az íze is nagyon hasonlít a magyar pörköltéhez. Desszert nincs és kenyeret is csak hétvégenként fogyasztanak, ugyanis a faluban csak egyetlen embernek van kemencéje. Amit abban sütnek, leginkább egy kilapított zsömléhez hasonlít. Helyi jellegzetesség a tortochi, amely egy lángosszerű főétel, illetve a fagyasztott-erjesztett-szárított burgonyából készült chuño, ez közkedvelt köret Peruban.

– Megosztana az olvasókkal egy olyan emlékezetes történetet, amely akár szakmai, akár lelki szempontból elégtételt jelentett a szolgálat során?

– Egy Aldair nevű kisfiú még iskolás sem volt, amikor szemtanúja lett édesapja meggyilkolásának. Ez a trauma és valószínűleg valamilyen születési rendellenesség azt eredményezték, hogy képtelen volt az állami oktatási rendszerbe beilleszkedni, ahol már elsős koruktól kezdve kizárólag frontális oktatásban részesülnek a diákok. Mivel nincs semmilyen szakember a faluban, az édesanyjával és az iskola igazgatójával megegyezve vállaltuk, hogy az iskola helyett hozzánk járjon és hónapok kitartó foglalkozásával és szeretetével elértük, hogy – amennyire egyáltalán lehetséges – jó életet élhessen. Azokban az időkben minden reggel eljött hozzánk, velünk is ebédelt és délután ment haza, több mint fél órát gyalogolva. Ma már kamasz (a középiskolára esélye sem lenne), Sandiában dolgozik, de gyakran hazajön, és olyankor az első útja hozzánk vezet: „Diktálást akarok!” – kiáltja. A „diktálás” valójában egy fejlesztő játék az írás-olvasás tanulásához, ahol képek vannak, és betűkből ki kell rakni a képen szereplő tárgyak, állatok nevét. A szavakban szereplő betűk alapján sorozatok vannak (egyre nehezebbek). Ebből megcsinál egyet-egyet, aztán jöhet a játék. És büszkén hozza új barátait, házigazdaként mutatva meg nekik a házat. Talán mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy ma mosolyogjon.

– A közeljövőre tekintve mik a misszió célkitűzései?

– Anélkül, hogy Isillumát feladnánk, szeretnénk még mélyebbre hatolni az esőerdőbe, hogy ott folytassuk a missziós tevékenységet. Igazából azért vagyunk ott, mert az egyház nem küld senkit. Tehát, ha mi nem vagyunk ott, akkor a templomok zárva vannak. Azért vagyunk ott, hogy az Úr ott lehessen. Hogy ne legyenek elhagyva ezek az emberek, akiket sem az állam, sem az egyház nem támogat. Ha még mi is elmegyünk, akkor hogy lesz ott az Úr? Ha sikerül a vízumot elintézni, akkor fél éven át lesz a faluban egy afrikai pap, az Élet Kenyere Közösség tagja, és így a szentségek is jelen lesznek, kiszolgáltatja őket.

– Nyomon követhető-e valahol a közösség perui tevékenysége?

– Az Élet Kenyere Közösség Facebook-oldalán rendszeresen teszünk közzé fényképeket és frissítéseket a perui tevékenységünkről és más aktivitásokról is.