PASSAUI SZENT ALTMANN

PASSAUI SZENT ALTMANN

 püspök
*Vesztfália, 1015 körül. +Zeiselmauer, 1091. augusztus 8. 

Az invesztitúraharc 1075-ben Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) és IV. Henrik király (1056--1106) közt igazi drámai hévvel lángolt fel, mert egyikük sem akart engedni, és eleinte valójában mindkét félnek igaza volt. E végső elszántsággal vívott egyházpolitikai küzdelem 1122-ben a wormsi békekötéssel (konkordátummal) ért véget. Fő dolgokban a pápaság győzelmére tett pecsétet.

Azoknak az időknek német egyházfejedelmei közül alig képviselte még valaki olyan határozottan és harciassággal a pápaság és a reform ügyét, alig volt még valaki, aki olyan meggyőződéssel és rendíthetetlenül szállt volna síkra a reformcélokért, és senki más nem lett annyira veszedelmes IV. Henrik német királyra, mint Altmann püspök. Éveken át volt Németország pápával érző köreinek szüntelenül tevékeny és tekintélyes vezére. A tizenegyedik évszázad egyetlen más német püspökének sem hozott azonban olyan szenvedéssel teli sorsot az invesztitúraharc, mint neki: éveken át kerülnie kellett a püspöki székhelyét, és végül idegenben kellett meghalnia is.

Altmann életrajzát kereken ötven évvel a halála után Göttweig (Alsó- Ausztria) kolostorának egy szerzetese írta meg; nem történelmi tudósítás ez, hanem építő célzattal készült mű. Altmann származásáról és fiatal éveiről egyáltalán nem sokat közöl. Valószínűleg 1010 és 1020 közt, egy vesztfáliai nemes nemzetségből származott, és az akkor igen tekintélyes paderborni dómiskolában tanult, s miután pappá szentelték, kanonok és csakhamar a dómiskola vezetője lett. Évek teltek el, amikor egy napon III. Henrik császár (1039--1056) elé rendelték. A császár a híres aacheni székesegyház mellett működő társaskáptalan prépostjává, egyben pedig a királyi várkápolna káplánjává léptette elő. Ezzel bejutott a kiválasztottaknak abba a körébe, amelyből a középkor folyamán általában kikerültek a német püspökök. A császár korai halála után -- csupán harminckilenc éves volt -- pártfogójára talált Ágnesben, a császár özvegyében, aki néhány évig a trónon következő, még gyermek korú IV. Henrik (1056--1106) helyett a birodalom ügyeit intézte. 1058- ban Ágnes császárné Judit nevű leányát eljegyezte Salamon magyar király. A kíséretében lévő Altmann akkor járt először Passauban.

Mintegy hat évvel később látta ismét a püspöki várost, mert 1064-ben csatlakozott egy, a mainzi érsek által vezetett szentföldi zarándoklathoz. Ennek sok résztvevője nem tért többé vissza, Altmann azonban szerencsésen kiállta a vállalkozás minden veszedelmét. Útitársaival együtt hazatértében már Magyarországra ért, amikor megkapta a hírt Passau püspökévé történt választásáról. Ott ugyanis 1065. május 17-én Eigilbert püspök, egykor hasonlóképpen Ágnes császárné udvari káplánja, húszéves kormányzás (1045--1065) után meghalt. A dóm káptalanjának és Passau városának küldöttei a halálhírrel együtt elvitték az elhunyt gyűrűjét és botját a császári udvarba. A császár özvegyének közvetítésére hűséges udvari káplánját, Altmannt ,,mint mindenek közül a legalkalmasabbat és legjóságosabbat'', ahogy az említett életrajz mondja, utódjává rendelték. A jeruzsálemi zarándok visszatérésének és Magyarországra érkezésének híre már eljutott Németországba. ,,Haladéktalanul -- olvasható életrajzának ötödik fejezetében -- tekintélyes férfiakat küldtek eléje Pannóniába (Magyarországra), hogy kezébe adják a pásztorbotot és a püspöki gyűrűt, és illő tisztelettel a számára Istentől készített püspöki székhelyére kísérjék. Megérkezésekor (Passauban) mindkét nembeli hatalmas tömeg áramlott eléje, és nagy örömmel fogadta a kiválasztottat.'' Salzburgban azután Boldog Gebhard érsek (1060--1088), gyermek- és tanulókori barátja püspökké szentelte, majd Passau egész lakosságának ujjongása közben beiktatták.

Passau püspökségében a helyzet akkoriban, mint egyébként a német országokban mindenütt, egyáltalán nem volt örvendetes. A templomokat és kápolnákat nagyrészt még fából emelték, a papok erkölcse kevéssé volt példamutató, képzettségük pedig nagyon hiányos. A cölibátust alig vették figyelembe. Nem sokkal volt jobb a helyzet a kolostorokban sem. A laikus nép körében elterjedt a babona, s alig élt a vallási buzgóság. Az új főpásztorra sok munka várt. A megújulási mozgalom eszméi lelkesítették, s kezdettől fogva szilárd elhatározást tanúsított, hogy megvalósítsa azokat Passauban is. A klérus erkölcsi és képzettségbeli felemelésére lelki mintaintézeteket hozott létre. Így 1067-ben a város falai mellett egy Szent Miklósról elnevezett kolostort alapított, és ágostonos kanonokokat telepített oda, akik kolostori életközösséget képeztek, de a régi kolostorok tagjainál többet törődtek a világiak lelki gondozásával. Ezt csakhamar követte a Welf bajor herceg által létesített és a felső-bajorországi Rottenbuch Szent Miklós kolostorából történt alapítás. Messzire terjedő egyházmegyéjének keleti része számára Altmann 1083-ban megkezdte Göttweig ágostonos kolostorának alapítását Alsó-Ausztriában, Sankt Pöltentől északra, a Duna jobb partján. Ahogy a Szent Miklós kolostornak Passau és környéke számára, úgy Göttweignek Ausztria számára a szerzetesi-lelkipásztori megújulás központjává kellett válnia. Altmann érdeme tehát, hogy az új kanonokrend, amely végezetül még a 11. század vége előtt az ágostonos regulát vette át és ezért ezt követően ágostonos kanonokrendnek nevezték, az 1100 körüli időkben és a 12. század első felében Bajorország és Ausztria egyházi életében vezetővé vált.

Úgy látszik, hogy Vesztfáliában, ahonnan származott, akkoriban jobban előrehaladott volt a kőtemplomok építése, mint Bajorországban. Amikor és ahol csak lehetett, a püspök ezt szorgalmazta Passau egyházmegyéjében is, és a templomok építése után gondoskodott az istentisztelet eszközeiről.

Egy évtizede végezte már Altmann főpásztori teendőit példamutató buzgósággal és ritka tetterővel, amikor sikert ígérő reformművét hirtelen megtörte a teljes hévvel feléledő invesztitúraharc. Még ki tudta hirdetni a laikus invesztitúrának, a papok nősülésének és a simóniának VII. Gergely által az 1075. évi római nagyböjti zsinaton kibocsátott tilalmát. Amikor azonban decemberben a dóm és a püspökség védőszentje, Szent István napján a pápai utasításokat ismét szigorúan felidézte, a klérus nős tagjai rá akartak támadni, a jelenlevő világi nagyságok azonban visszatartották őket. Altmann helyzete csakhamar még nehezebbre fordult. 1075 decemberében a pápa az ifjú Henrik királyt kiközösítéssel és letétellel fenyegette meg, ha továbbra is ragaszkodik a laikus invesztitúrához. A király erre felháborodással telve 1076 januárjában birodalmi zsinatot hívott össze Wormsba. Itt szenvedélyes felindultsággal elhatározták VII. Gergely letételét. Ennek az lett a következménye, hogy a pápa az 1076. évi nagyböjti zsinaton kiközösítette a királyt. Altmann, aki vélhetően nem volt Wormsban, azonnal nyíltan a pápa oldalára állott, és félelem nélkül kihirdettette a püspökségben a királynak és minden párthívének kiközösítését. Ekkor felkelt ellene saját dómjának prépostja, a bajor főnemesi származású Eigilbert, a dómiskola vezetője, és makacsul védelmezte a király ügyét, akinek tábora csakhamar győzött is Passau területén.

Ebben az időben történhetett, hogy Altmann püspököt az aquilejai Sigehard pátriárkával együtt VII. Gergely Németország pápai legátusává nevezte ki azzal a feladattal, hogy a király híveit a pápa iránti engedelmességre késztessék, és engedelmességük esetén az egyházi büntetéstől mentesítsék őket. Altmann fáradozása nem maradt sikertelen, egyúttal Henrik helyzete láthatóan kedvezőtlenebbre fordult. A világi fejedelmek egy része már trónfosztásán munkálkodott. A Triburban 1076 őszén tartott birodalmi gyűlésen olyannyira sikerült Altmannak a Rajna túlsó partján, Oppenheimben tartózkodó királyt megindítania, hogy visszavonta a pápa letételét, s megígérte, hogy bűnbánatot fog tartani és elégtételt nyújt. Ezt persze nem azért tette Henrik, mintha a lelkülete megváltozott volna, hanem csupán azért, hogy megelőzze egy ellenkirály fenyegető fellépését. A legátus sikere arra késztetett több kiközösített püspököt, apátot és más egyházi személyt, hogy kiengesztelődjön a pápával. Henrik Itáliába indult, hogy találkozzék és kiengesztelődjön a pápával. 1077 januárjában Canossa várában történt a találkozás, mely azzal végződött, hogy Gergely feloldotta a kiközösítés alól Henriket. Ellenfelei 1077. március 15-én mégis Forchheimbe siettek (megjelent Altmann is), s ellenkirályt választottak Rudolf sváb herceg személyében. Ő azonban egyedül nem tudott felülkerekedni, úgyhogy Henrik lassanként ismét meghódította a déli német területeket, bevonult Bajorországba, majd Passauba is, hogy legkeményebb és legveszedelmesebb ellenfelét, Altmann püspököt, a német püspöki kar tagját ártalmatlanná tegye. A püspök azonban Rudolf ellenkirály védelme alatt idejében kitért előle, és Szászországba menekült a király elleni ellenállás fő seregéhez. Passauba, amelyben azontúl a király pártja uralkodott, nem tudott többé visszatérni. Végül sikerült kalandos úton Rómába menekülnie, ott az 1079. évi nagyböjti zsinaton megjelent, és beható tudósítást adott a németországi állapotokról. A pápa olyan nagyra értékelte tevékenységét, hogy amikor le akart mondani passaui püspökségéről, nemcsak megerősítette hivatalában, hanem Németország apostoli legátusává tette.

Eközben Henrik királyt, mivel fennhéjázóan követelte a pápától az ellenkirály kiközösítését, ám egyáltalán nem vette figyelembe a laikus invesztitúra tilalmát, az 1080. évi nagyböjti zsinaton másodszor is egyházi átokkal sújtották. Erre azzal válaszolt, hogy a pártján álló püspökök brixeni zsinatán Gergelyt letétette, és a ravennai Wibert püspököt ellenpápává (III. Kelemen) választatta. Altmann azonban a Svábföldre utazott, hogy mint pápai legátus Konstanzban beiktasson egy új püspököt, és Boldog Vilmos hirsaui reformapáttal (lásd: 343. o.) együttműködve híveket szerezzen Gergely pártjának. Amikor pedig Henrik 1081-ben megtorló hadjáratot indított Róma ellen, sikerült püspökségének keleti részére visszatérnie, s ott a pápának ismét megnyert II. Lipót őrgróf (1075--1095) védelme alatt a passaui egyházmegyének legalább a keleti felén az igazgatást ismét tartósan átvennie. Megújult buzgósággal folytatta megszakadt munkáját. Az is alig zavarta meg ebben, hogy Henrik király a mainzi zsinaton Gebhard salzburgi érsekkel és néhány más püspökkel együtt letette székéről. A két ellenpüspök, akiket Henrik egymás után iktatott be Passauban, nem ért el sok sikert.

VII. Gergely két utóda, III. Viktor (1086--1087) és II. Orbán (1088-- 1099) pápa alatt is ellátta Altmann a legátusi hivatalt, amely persze egyre inkább Németország délkeleti részére korlátozódott. Egy évvel a halála előtt, 1090-ben még egyszer kapott egy megtisztelő megbízatást: az új salzburgi érseknek, Boldog Tiemónak (1040 körül--1101/2) kellett a pápa nevében ünnepélyesen átadnia a palliumot, a metropolita liturgikus hivatali jelvényét. Altmann 1091. augusztus 8-án halt meg Zeiselmauerban, a Bécs mellett fekvő régi passaui birtokon. Ausztriába való visszatérése után (1081) ott volt a püspöki rezidenciája, amikor nem Göttweigben, kedves kolostorában tartózkodott.

Holttestét Göttweigbe szállították, s ott Tiemo érsek temette el a klérus és a nép nagyszámú részvételével. Még ma is ott nyugszanak hamvai. Korának legmagasabb képzettségével rendelkező, nagy tehetségű, vállalkozó kedvű és ügyes ember volt; mély vallásosság hatotta át, és osztatlanul átadta magát az egyházi reformok és a pápaság eszméjének szolgálatára; sohasem ingadozott meggyőződésében vagy magatartásában, szilárdan tudott állni a nehéz harc veszedelmeiben is. Emlékét nagy tisztelettel őrizték meg évszázadokon át és már halála után az első évtizedekben szentként tisztelték Ausztriában. Kultuszát a passaui, linzi és Sankt Pölten-i egyházmegyének hivatalosan a 19. században engedélyezték. 

A Mennyei Atya Litánia 21.

Mennyei Atyánk, Te az uralkodók tanácsadója, irgalmazz nekünk!

 
Az Ószövetség idején a mindentudó és mindenható Isten azoknak, akik népét vezették, nemcsak hatalmat és megbízatásokat adott, hanem jó tanácsokkal is segítette őket küldetésük teljesítésére. Ez elsősorban Mózesre vonatkozott, akit hatalommal ruházott fel, hogy a zsidó népet kivezesse Egyiptomból, a rabszolgaságból. Előre felfedte előtte, hogy ez a küldetés nem könnyű, mert a fáraó ragaszkodik az ingyenes munkásokhoz. Közölte vele, hogy mellette áll majd, és megmondja, mikor mit mondjon,mit cselekedjék a cél érdekében. Így tárgyalt Mózes, így hozta Egyiptomra a tíz félelmetes csapást, rendezte meg a bárányvacsorát, irányította a menekülés minden részletét, mert csak figyelnie kellett az Úr szavára. Izrael népe biztonságban érezhette magát, mert látta, hogy Mózes nem csupán a maga bölcsességével intézkedik, hanem Isten az irányítója. Mózes halála után azzal nyugtatta meg az Úr a népét, hogy az új vezér, Józsue, nem azért lesz megbízható vezető a honfoglalásban, mert negyven évig volt Mózes szolgája, és megtanulhatta tőle a jó vezetés titkait, hanem mert Isten úgy vezeti őt is, mint Mózest. Ezért adta az ő kezébe a honfoglalás vezénylését, hogy ne ember művének, hanem valóban Isten ajándékának tartsák a zsidók. Józsue után Isten nem küldött újabb állandó vezetőt Izrael élére. Amikor elhagyták az Urat, büntetéssel figyelmeztette őket, hogy nem nemzeti kiválóságaik miatt megy olyan jól és biztonságosan az életük. Ahányszor bűnbánatot tartottak, Isten megmutatta nekik, hogyan kell ellenségüket legyőzniük. Dávid királynak két prófétát is adott az Úr, hogy Isten tanácsait, utasításait közvetítsék számára. A jót is, de a kellemetlen büntetéseket is ők tolmácsolták. Dávid pedig alázattal elfogadta ezeket az isteni tanácsokat, így gyengeségei ellenére is megmaradhatott Isten hű szolgájának, népe nagyszerű vezetőjének. A későbbi időkben is ellátta az Úr jó tanácsokkal Izrael minden uralkodóját. Kiváló példa erre, mikor ellenséges összeesküvés fenyegette Júdát, Ácháznak, az akkori királynak Izajás próféta vitte a megnyugtató isteni üzenetet, hogy nem kell a támadástól rettegnie ( Iz 7). Megmenekülhetett volna Júda törzse és Jeruzsálem a babiloni király, Nebukednazár ostromától, Jeruzsálem romba döntésétől, ha megfogadják az Úrnak Jeremiás és prófétatársai által küldött, bűnbánatra szólító figyelmeztetéseit. A babiloni fogság idején aztán Isten megmutatta, hogy nemcsak a zsidó uralkodóknak jó tanácsadója, hanem minden vezetőnek szívesen adja útbaigazításait, ha kérik vagy szívesen fogadják. A zsidó foglyokból kiválasztott négy ifjú nemcsak kiváló trónálló lett, hanem a király bizalmasa is, főként Dániel, aki Isten meghitt prófétája volt, és az egymást követő babiloni, majd méd-perzsa királyok számára közvetítette Isten tanácsait. Isten különböző álmokat bocsátott Nebukednazár királyra. Az egyiket ki kellett találni és értelmét megfejteni. Ez egy hatalmas szoborról szólt. Dánielnek megmondta Isten az értelmét: az arany fej maga az álomlátó király. Az ezüst, bronz, vas és agyag testrészek birodalmakat jelentenek. A hegy tetejéről kéz érintése nélkül leváló, lefelé gurultában egyre növekvő, lavinává dagadó kő összetöri a szobrot, tehát a birodalmakat, maga pedig megmarad örökre. Ez a megváltást jelzi.(Dán 2) A másik álom egy égig érő fát mutatott a királynak, rengeteg gyümölccsel. Később ki kellett vágni, de meg kellett kímélni a tövét. Ez az álom is Nebukednazárról szólt, aki elbízta magát, ezért Isten megalázta, egy időre a szabad természetbe űzte, majd visszaadta királyságát, és újra uralkodhatott.(Dán 4) A magyar Géza fejedelemnek maga a Mennyek Királynője hozta álmában a jó hírt, hogy fia születik, aki majd király lesz, Jézusnak szolgál, Mária pedig védelmébe veszi a magyar népet.Mennyei Atyánk, Te az uralkodók tanácsadója, irgalmazz nekünk!

Sirák Fiának Könyve 65.

Sok féle nyelvről szólnak kedves és veszedelmes elbeszélések.

 
Szent Pál apostol nagy tudományát az angyalok és az emberek legfenségesebb nyelvén írta és prédikálta évtizedeken keresztül. Amikor a legfenségesebb isteni és emberi témáról, a szeretetről kellett szólnia, így kezdi el: „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Ő legalább hírből ismerte az angyalok nyelvét: Gábor főangyal Zakariáshoz szólva a jeruzsálemi templomban egy tekintélyes agg zsidó paphoz vitte Isten üzenetét arról, hogy hamarosan megszületik a kilencven éve hiába várt kisfia, és a születendő Messiás előfutára lesz majd belőle, az Ő földre érkezésének évezredek óta várt örömét hirdeti. (Lk 1,8-19) A meglepődött öreg pap az angyalt meglátva meg is ijedt, örömre is gyulladt a szíve, aztán mégis morcos hangon válaszol: „Miből fogom a dolgot megtudni?” (18) Az angyal szava is felcsattant erre: „Én Gábor vagyok, az Úr színe előtt állok. Az a küldetésem, hogy ezt megmondjam neked, és adjam tudtul ezt a jó hírt. Íme, most megnémulsz, és nem fogsz tudni beszélni addig a napig, amíg ez be nem következik, mert nem hittél szavaimnak, amelyek, majd ha eljön az ideje, be fognak teljesedni” (19-20) Ugyanez az angyal hat hónap múlva a galileai Názáretbe kap küldetést Istentől „egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá, és megszólította: Üdvözlégy, Kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldotabb vagy minden asszonynál. E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkodni kezdett rajta, hogy miféle köszöntés ez. Az Angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége’. Mária megkérdezte az angyalt: Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?’ Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,27-¬35) Mária válasza: Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint” (38) Csodaszép beszéd Isten csodás dolgairól? Kétszáz évvel korábban búsongva szól a Bölcs egy másik nyelvelésről: „Átkozd a besúgót s a kétféleképp szólót, sok békében élőt vittek már romlásba. Sokat megrendített már a harmadik nyelv, az egyik néptől a másikhoz kergetett. Romhalmazzá tett már erős városokat, s nagy emberek házát is romba döntötte. Eltaszított már derék asszonyokat a harmadik nyelv, s elragadta tőlük munkájuk gyümölcsét. Aki figyel rá, nem talál nyugalmat, s nem élhet többé békében soha. Csíkot hagy a bőrön az ostor csapása, de a nyelv csapása csontokat tör össze. Sokan elhullottak már a kard élétől, de nem annyian, mint amennyien meghaltak a nyelvtől. Boldog az az ember, aki rejtve van előle, és a gonosz nyelvnek nem lesz martaléka. Aki nem kénytelen igáját vonszolni, s akit kötelei nem kötnek gúzsba. Mert igája vasból készült iga, és vasból fonták a köteleit is. A halál, amit hoz, rossz halál, nála még az alvilág is jobb. A jámborok fölött nincsen hatalma, ők a lángjaikban nem perzselődtek meg. Akik elhagyták az Urat, azok hatalmába esnek, kigyullad bennük és nem alszik el többé. Úgy ront rájuk, mint a vad oroszlán, és párduc módjára széjjeltépi őket. Lám a birtokodat tövisbokorral keríted, ezüstöd, aranyad zár mögé helyezed. Szavadnak is legyen mértéke és súlya, ajtaja és zárja legyen a szádnak is. Vigyázz, nehogy a nyelved miatt elbukjál, ellenséged előtt, aki rád les, el ne ess.” (Sir 28,13-26) A harmadik nyelv, amiről a szövegben szó esett, vagy az, amely harmadikként beleavatkozik kettőnek a perlekedésébe, vagy (és ez a talmud magyarázata) az a nyelv, amelynek három áldozata van: maga a rágalmazó, ennek meghallgatója, és a megrágalmazott.

Évközi 18 hét szombat

Évközi 18 hét szombat
MTörv 6, 4-13; Mt 17, 14-20
„Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag”

Jézus meghívott apostolainak nagyon sok hatalmat adott a sátán elleni harcra. Legtöbbször a testi bajok gyógyítását kérték Jézustól a szegény betegek, a kettesével szétküldött tanítványok gyógyító erőt kaptak mesterüktől. De a megbízatásuk szólt Isten és emberek nagy ellenségének, a sátánnak kiűzetésére is szólt. A sátán angyalból lett gonoszlélek, természete szerint tehát okosabb és akaratban erősebb, mint az ember. Nem csoda, hogy gyógyító és igehirdető körútjuk végén örömmel szokták elmondani, milyen sikerrel léptek fel az ördögűzés terén. A mai evangéliumi részletben Szent Máté elmond nekünk egy érdekes történetet. Amíg Jézus Péter, Jakab és János kíséretében a Tábor-hegyen színében elváltozott, megmutatta emberi természetén átragyogó istenségét, majd a másvilágról, a pokol-tornácáról érkezett ószövetségi szentekkel, Mózessel és Illéssel beszélgetett megváltó haláláról, és hallották a mennyei Atya tanúságtételét Fia, Jézus mellett, addig a többi apostol egyéni harcot vívott egy gonoszlélekkel. Egy fiúban sikerült a sátánnak lakást vennie: megszállta a fiút, rettenetes bajba keverte áldozatát. Mint holdkórost mutatta be fiát az édesapa az apostoloknak. Ők azonban betegként sem tudták meggyógyítani, és ördögűzést hajtva végre, eredménytelen volt ez a próbálkozásuk is. Ekkor érkezett le a hegyről az Úr és kísérete. A beteg, most már mondhatjuk, ördögtől megszállott apja, azonnal odajött Jézushoz. Leborult a Mester előtt, és feléledt bizalommal őt kérte immár, hogy segítsen a szerencsétlen fiún. Elárulta azonnal, hogy a tanítványokhoz folyamodott az imént, de azok nem tudták kiűzni a sátánt. Nagyon figyelemreméltó Jézus válasza: „Ó hitetlen és romlott nemzedék! Meddig legyek még veletek? Meddig tűrjelek még titeket?” (17) Első hallásra vagy olvasásra nagyon kemény válasznak tűnnek Jézus szavai. Jézus nem bántani akar, főként nem a beteg kínos helyzetben lévő apját. Inkább tanítványait akarja felvilágosítni arról, hogy bennük van a tehetetlenség oka: „Hozzátok őt ide hozzám! Jézus ráparancsolt, az ördög kiment belőle, és a gyermek meggyógyult abban az órában.” (18) Jézus személy szerint Isten, abszolút Úr égen, földön és az alvilágban is. Ezután az apostolok mentek oda hozzá, és érdeklődtek, hogy ők is kaptak hatalmat a gonosz lelkek felet, mi volt most tehetetlenségük oka? Jézus rögtön válaszol: „a kishitűségetek miatt  (voltatok eredménytelenek). Mert bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek: menj innen oda, elmegy, és semmi sem lesz lehetetlen nektek”. 20) a mai emberek meglehetősen sok bajjal küszködnek. Nagyon helyesen természetes eszközökkel próbálják nehézségeiket megoldani. Anyagi és szellemi erővel ezért ruházott fel bennünket Teremtőnk. Ami a természetes síkon mégsem megy, szabad kérnünk Isten természetfeletti segítségét. Védőszentünk, őrangyalunk, és a többi szent, főleg a Szűzanya pártfogását érdemes kérni. De ilyenkor is tapasztaljuk, hogy ha nem hiszünk imánk és az ő erejük hatékonyságában, nem kapunk segítséget. A természetfeletti dolgokban, pedig mindig érvényes: legalább fél mákszemnyi hitünk legyen. Az egész mákszem mostani nagy bajainkban is eredményes erőnek minősülne!