SZENT I. SZILVESZTER

SZENT I. SZILVESZTER 

PÁPA

+Róma, 335. 

Szilveszter római születésű volt, s majdnem huszonkét évig, 314-től 335-ig volt pápa. Elődje, Miltiádész pápa alatt szabadult meg Róma Maxentius zsarnokságától, amikor Nagy Konstantin a Milviusi-hídnál legyőzte őt. Ez meghozta az Egyház számára a szabad vallásgyakorlást is. Tanúk szólnak amellett, hogy Szilvesztert hitvallóként tisztelték, mivel az utolsó üldözésben, Diocletianus idejében állhatatosan megvallotta Krisztust. A felszabadulás első időszakában ugyanis az egész birodalom területén az volt a szokás, hogy olyan férfiakat választottak és szenteltek püspökké, akik az üldözés idején hitvallók voltak.

Szilveszter pápaságának egyik legfontosabb teendője volt az egyházi élet megszervezése Rómában. Maga a császár nem kedvelte Rómát, egész uralkodása alatt mindössze háromszor fordult meg benne, akkor is csak rövid időre.

De éppen e távollétnek köszönhető, hogy nem került sor a pápa és Konstantin között olyan összeütközésekre, amilyenekre -- a császár azon öntudatából fakadóan, hogy ő felelős az Egyház belső békéjéért is -- a keleti püspökök és Konstantin között sor került.

A római püspök primátusának érvényesülése szempontjából Szilveszter pápasága annyiban jelentős, hogy a két zsinatra, melyeket a császár hívott össze (314-ben a dél-franciaországi Arles-ban, 325-ben pedig Niceában), nem személyesen ment el, hanem képviselőt küldött. A történészek nem tudják pontosan megokolni, hogy a pápa maga miért maradt távol e zsinatokról. Azt mondják, lehetséges, hogy szokatlan volt a meghívás a zsinatra, amely eddig egyháztartományok gyűlése volt, most pedig a császár mint politikai vezető az egész birodalom területéről hívta meg a püspököket. Szilveszter tehát óvatosságból nem ment el, s ezt okossága diktálta, mert ezzel gátat tudott vetni a császár befolyásának az Egyház belső ügyeire. Valószínűbb azonban a másik magyarázat: azért küldöttekkel képviseltette magát, mert az addigi gyakorlat szerint a zsinatokon mindig a zsinatnak helyt adó város püspöke elnökölt. Ő pedig mint Róma püspöke nem akart olyan helyzetbe kerülni, hogy Péter utódával szemben valaki más vezesse az Egyház egyetemes gyűlését. Az arles-i zsinatra azt a megindoklást küldte maga a pápa, hogy nem hagyhatja el az Apostolok sírját. S ez így is maradt egészen a középkor végéig: a pápák személyesen nem vettek részt a Rómán kívüli zsinatokon. Az arles-i zsinat határozatait egy tiszteletteljes levél kíséretében megküldték Szilveszternek, igaz akkor még nem jóváhagyásért, hanem hogy az egész Egyháznak hirdesse ki a zsinati határozatokat.

Miltiádész pápa kapta a császártól az első nagy adományt, amellyel a Lateráni palotát a pápa rendelkezésére bocsátotta. A 313 októberére meghirdetett zsinat atyái -- a császár kívánságára az újonnan jelentkező donatizmust vették vizsgálat alá, mivel ez az eretnekség Észak-Afrika egyházaiban súlyos nehézségeket okozott -- már ebbe a palotába gyűlhettek össze. A nagy római templomok építéséről azonban már Szilveszter tárgyalt a császári építészekkel. Konstantin ugyanis elrendelte, hogy a Lateráni palota mellé építsenek egy nagy bazilikát, amely később a ,,Minden Templomok Anyja'' nevet kapta. A pápák egészen a 14. századig ebben a palotában éltek és innen gyakorolták pápai hatalmukat. Szilveszter évei alatt készült a Vatikáni-dombon a Szent Péter sírja fölötti bazilika. Szent Pál sírja fölé egy kisebb bazilikát kezdtek építeni az ostiai út mentén. A Laterántól nem messze pedig megkezdték a Szent Kereszt-bazilika építését, amely arra volt hivatva, hogy a jeruzsálemi szent helyek megjelenítője legyen Rómában.

Szilvesztertől semmi írott emlék nem maradt ránk. Zsinatról sem tudunk, amit Rómában tartott volna. A két követtől eltekintve nem avatkozott be a kibontakozó krisztológiai vitába, amelynek alapkérdése Krisztus istensége volt. A kérdést az alexandriai származású Arius pap vetette föl, és ötven éven át folyt a vita, főleg a keleti egyházban. A probléma -- hogy mi módon lehet filozófiailag összeegyeztetni Jézus Krisztus istenségét azzal a tanítással, hogy csak egyetlen Isten van - - az akkori római egyházat különösebben nem érintette. Komolyabban csak Szilveszter utódai avatkoztak be a vitába.

Száz esztendővel Szilveszter halála után hozzáfogtak ahhoz, hogy a történeti források hallgatását pótolják a pápa és a császár kapcsolatára nézve. Nem tudták elviselni, hogy semmi komoly adat nincs arról, milyen viszonyban volt egymással a két fő. A kérdés annál égetőbb volt, mert Konstantinápoly azzal az igénnyel lépett föl, hogy politikai súlya miatt -- s mert Nagy Konstantint a város főtemplomában temették el -- a keleti egyház pátriárkai székhelyei között elsőbbséget kapjon. Ezért legendát költöttek, amely szerint Konstantin Rómában székelt és szoros kapcsolatban állt Szilveszterrel, holott valószínűleg szót sem váltottak egymással, talán csak messziről látta Szilveszter a városba látogató császárt. Ez a ,,helyesbítés'' a mai történettudomány szemében hamisítás, de a minősítés semmit nem változtat azon a tényen, hogy a legenda az egész középkoron át lényegesen befolyásolta az Egyház és a birodalom kapcsolatát.

A szerény Szilveszter pápa alakja a legendák fényében világtörténelmileg egyedülálló jelentőségű, mert ő volt az a pápa, aki Nagy Konstantinnal együtt történelmet formált.

Marcus Aurelius császár (161--180) nagy lovasszobra, amely a római Capitoliumon ma is csodálatot kelt a szemlélőben, akkoriban a Lateráni palota mellett állt. Ebből később arra következtettek, hogy nyilván Konstantint ábrázolja, s csak ennek volt köszönhető, hogy a későbbi korokban nem olvasztották be! A legenda ugyanis elmondja -- természetesen ennek sincs történeti hitele --, hogy a császárt Szilveszter gyógyította meg súlyos betegségéből, majd meg is keresztelte. A császár hálából nagy ajándékokkal halmozta el az Egyházat.

E legenda magvának rendkívül nagy hatása volt az egyházi állam, illetve a birodalom és a pápaság középkori kapcsolatának alakulására.

A legendában ugyanis az áll, hogy Konstantin törvényt alkotott, melynek értelmében ,,az egész földkerekség papjainak a római püspök ugyanúgy feje, ahogyan az összes hivatalnokok feje a császár''. A legenda késői ábrázolása a Vatikáni Múzeum Konstantin-termében látható, és mutatja a későbbi korok elképzelését Konstantin megtéréséről és ennek egyháztörténelmi jelentőségéről. Mindez egész másként zajlott le, mint ahogy a képek mesélik.

Szilveszter pápa még Konstantin császár előtt, 335. december 30-án halt meg. A Via Salaria mentén, a Priscilla-katakombában temették el.

Ünnepét az 5. század óta általánosan megülik.


--------------------------------------------------------------------------------

A szent pápa életéből, aki az egyháztörténelem fordulópontján kormányozta az Egyházat, annak a legendának alapján mondunk el néhány részletet, amely összekapcsolta őt Konstantin császárral, és nagy csodatévő erőt tulajdonított a pápának.

E legenda szerint a császár, miután Maxentius trónkövetelő fölött győzelmet aratott és meghódította Rómát, még egyszer üldözést kezdett a keresztények ellen. Ezért leprával bűnhődött. Betegségében az egyik éjszaka álmot látott: megjelent neki Péter és Pál apostol, és megmondták, hogy gyógyulást sehol máshol nem remélhet, csak Szilveszter pápánál, aki tud egy csodatévő forrásról, melynek vize mindazokat meggyógyítja, akik megmerülnek benne.

Szilveszter azonban nem volt Rómában, mert az üldözés elől a Soracte- hegy egyik barlangjában húzódott meg. A császár azonnal követeket küldött hozzá, és kérte, jöjjön vissza Rómába. Szilveszter vissza is tért, s tanítani kezdte a császárt a keresztény hitre, megnyittatta vele a börtönöket, melyekben a keresztény foglyokat őrizték, majd elvezette a keresztelőmedencéhez. Ott a császár visszanyerte egészségét. Hálából azonnal törvényeket bocsátott ki az Egyház javára, és nagy ajándékokkal fejezte ki háláját a gyógyulásért. Az egyik templom építésénél ő maga is kapát ragadott, és tizenkét kosárnyi földet a saját vállán szállított el.

Szimbolikus jelentése van a sárkányról szóló történetnek. Eszerint egyszer pogány papok jöttek Konstantinhoz, és keservesen panaszolták, hogy mióta a császár megkeresztelkedett, megjelent egy barlangban egy hatalmas sárkány és naponta több embert fal föl. Konstantin értesítette a dologról a pápát, aki megígérte, hogy ártalmatlanná teszi a sárkányt. Miközben Szilveszter imádkozott, megjelent neki Szent Péter, és fölszólította, hogy minden félelem nélkül ereszkedjék le két papjával együtt a sárkány barlangjába, s Jézus Krisztus nevében kötözzék meg a sárkányt, majd a kereszt jelével pecsételjék le a barlangot.

Szilveszter tehát két reszkető pappal útnak indult. Alászálltak a barlangba, a sátán lakóhelyére, megkötözték a vadállatot, majd lepecsételték a mélyen fekvő barlangot a kereszt jelével, és elindultak vissza a felszín felé. A folyosón azonban belebotlottak két holttestbe: két varázsló lopakodott utánuk kíváncsian, de a vadállat mérges lehelete megölte őket. Szilveszter mindkettőjüket talpra állította, és együtt jöttek föl a várakozó emberekhez. Nem csoda, hogy ezután az emberek seregestül kérték a keresztséget.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, kérünk, Szent Szilveszter pápa közbenjárására segítsd népedet, hogy jelen életét kormányzásod alatt élje, és boldogan találhasson el az örök életre!

Eberhard Schockenhoff: Elszántság és szembeszegülés – A vértanúk életének tanúságtétele

Eberhard Schockenhoff: Elszántság és szembeszegülés – A vértanúk életének tanúságtétele

A szerző német római katolikus pap és morálteológus. Legújabb, magyarul a Vigilia Kiadónál megjelent könyvében ókori egyházi írók és 20. századi teológusok tanításai alapján vizsgálja a vértanúság történelemben betöltött szerepét.

Eberhard Schockenhoff összehasonlítja a jelenkor ismert hitvallóinak tanúságtételét az őskereszténység idejének hittanúságával, amikor az Egyház először igyekezett meggyőződni vértanúi életáldozatának értelméről. A mai teológia és kegyelemtan szerint a vértanúságban nem egyedül Isten szuverenitása mutatkozik meg, az ember nem csupán akarat nélküli eszköz. „Valójában a vértanúk saját megdicsőülését Isten nem tünteti el, hanem ez elengedhetetlenül szükséges, mert haláluk csak a vértanúság szabad elfogadásával tanúskodik hitükről.” A vértanúk halála kezdettől fogva a Krisztussal való legszorosabb egyesülésnek számított, amely nemcsak tökéletes szeretetükben valósult meg, hanem erőszakos halálukban is. Órigenész, a Kr.u. 2-3. században élt egyháztanító Krisztus utánzásának és helyettesítő együtt-szenvedésének bibliai motívumát misztikus kölcsönösségként értelmezi: Jézus jelenléte különleges erőt ad a vértanúknak, vigaszt találnak abban a gondolatban, hogy maga Krisztus az, akit bennük vádolnak, és aki várja a halálát. Az Órigenészt értelmező német teológus, Erik Peterson szerint „… nem emberi meggyőződés és vélemény, nem is emberi hitbuzgalom hoz létre vértanúkat, hanem maga Krisztus az, aki vértanúságra hív, és evvel a vértanúságot különleges kegyelemmé teszi.”

Eberhard Schockenhoff összehasonlítja az őskeresztény vértanúk és a 20. századi keresztény mártírok viselkedését. Előbbieknél szembetűnő jellegzetesség, hogy elszántan megvetik a szenvedést és uralkodnak a testükön. Az igaz ügyért örömmel vállalják a halált. Ez a magatartás már megjelent a Makkabeusok könyvében – Eleázár és a hét testvér gyötrelmes vértanúságának bemutatásakor – és a sztoikus filozófusok „szép halál” ábrázolásakor. A Kr. u. 2. században vértanúságot szenvedett Szent Polükarposz püspök szenvedésének leírása az eszményi mártír képének felel meg, „a legnagyobb kínok között sem siránkozik, és nem nyöszörög, és lelkének nemes érzülete a kegyetlen kínzások közben sem hagyja cserben.” A kötet morálteológus szerzője szerint mai szemszögből nézve lehetetlennek látszik a fájdalom ilyenfajta, minden képzeletet felülmúló, hősies legyőzése.

A 20. század vértanúinak tanúságtételében feltűnően háttérbe szorult a testi kínok említése. A mártírokban nincs halálfélelem, mégis, minél közelebb kerülnek a kivégzéshez, felébred bennük az élni akarás is. A Hitler-elleni összeesküvésben részt vett, náci bíróság által halálra ítélt katolikus Eugen Bolz, egykori württembergi államelnök például így írt feleségének és lányának 1944 decemberében, az ítélet kihirdetése után: „Nagyon szomorú hírem van számotokra karácsonyra és újévre. Ma váratlanul tárgyalás volt. Halálra ítéltek… Nagyon nehéz titeket elhagyni… Kérlek titeket, hogy úgy fogadjátok el, mint Istentől nekem szánt keresztet.”

Az öngyilkosság és a vértanúság kapcsolatát elemezve a könyv szerzője kifejti: bár az ókori keresztények különösen értékesnek minősítették a vértanúságot, és imádkoztak azért, hogy mártírként haljanak meg, ez mégis különbözik attól, ahogy a sztoikus filozófusok tartották nagyra az öngyilkosságot, mivel a keresztények csak kérték Istentől a halált, de nem maguk vitték végbe. Eberhard Schockenhoff arra is felhívja a figyelmet, hogy a mások életét kioltó, öngyilkos dzsihadista, terrorista merénylők semmiképpen sem nevezhetők mártíroknak.

Összehasonlítva a sok névtelen ember bátor élettanúságát az igazságért halált megvető bátorsággal kiállókéval, a szerző fölteszi a kérdést: van-e valami olyan sajátosság, amely a keresztény vértanúságot jellemzi? A híres svájci jezsuita teológus, Hans Urs von Balthasar abban látja a keresztény vértanú megkülönböztető különlegességét, hogy Krisztussal van keresztre feszítve. „A vértanú a halálával visszaajándékoz Krisztusnak, miután előbb megkapta a végsőkig kitartó szeretet bizonyítékát. Életének az odaadása a megfelelő válasz, a magától értetődő hála. Nem egy eszméért hal meg, akármilyen magasztos is az, nem az emberi méltóságért, szabadságért, az elnyomottakkal vállalt szolidaritásért (bár ezek is közrejátszhatnak), hanem valaki olyannak hal meg, aki már előbb érte meghalt.”

Eberhard Schockenhoff végső összegzése: a vértanúk emlékeztetnek arra, hogy a Krisztus-követés útja minden keresztény számára a kereszt jele alatt áll, amelyen Krisztus győzelmet aratott a bűn és a halál fölött. „A keresztény életnek más szimbóluma nincs – a feltámadás öröme, amit a vértanúk halálával megkaptak, nem nyomja el a szenvedés okozta fájdalmat, ahogy azt sokan elvárnák életükben.” Ez az öröm azonban arra indít, hogy köszönetet mondjunk a vértanúk életének tanúságáért, egyúttal figyelmeztet, hogy az utolsó szó az életben nem a fájdalomé és a kínlódásé. „A vértanúk halálából fény sugárzik az emberek életébe, ami minden sötétségben és nyomorúságban felragyogtatja a feltámadásba vetett hitet.”

A morálteológus professzor elemzéseit a kötet végén kiegészíti Gárdonyi Máté Magyar vértanúk a XX. században című tanulmánya.

Karácsony nyolcada 7.

Örömnapok - Nem volt könnyű János apostolnak

Nem volt könnyű János apostolnak ezt az évtizedek óta hiányzó negyedik evangéliumot megírnia.  Úgy szerette volna, hogy amire ő Keresztelő János tanítványaként rácsodálkozott, általa kezdte megsejteni, hogy az Ószövetség végén él, de az igazi élet csak ezzel a különös prófétával kezdődik, vagy talán ő maga az az igazi élet. Aztán tőle hallja a zsidó vezetőknek adott jánosi nyilatkozatokat: „Nem én vagyok a Messiás”. (Jn 1,20) De Illés sem vagyok, sem más régen élt próféta: Én előfutára vagyok a Messiásnak. Nekem kell Őt megmutatnom. Aztán János hallja a nagy vallomást, látja a hitvalló kézmozdulatot: „Nézzétek, az Isten Báránya!” (36) Azonnal otthagyja eddigi mesterét, és követi Jézust. Bebocsátást kér az Ő életébe. A megsejtett teljes életbe. Amiről talán majd csak hét évtized múlva meri megírni az addig összegyűjtött tapasztalatokból a titkok titkát: „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van”. (18) De az sem volt könnyű feladat, hogy a kétezer évvel később élőknek is felnyissa majd ezt a titkot, a karácsonykor emberként, Kisdedként egy Édesanyától megszületett Kisded titkát. Titkának csodálatos örömére ráirányítani az érzékek világába belefulladt harmadik keresztény évezred emberének figyelmét felkelteni, hogy meglássa a neki szánt igékből megismerje a Kisded örömét. Az a liturgia-szerkesztő, aki a karácsony nyolcadának utolsóelőtti napjára helyezte ezt a mennyországgal kezdődő Jézus-történetet, csak csodálkozva szabad dicsérni! Amikor az előző napi zsolozsmát befejező zsoltárt imádkoztam, 87 évesen döbbentem rá erre én is: Az igazi örömforrást itt kell megtalálnunk. Emlékezünk a Kisdedre: imádkozom az évezreddel előbb írt 91. zsoltárt: „Aki a Fölséges oltalmában lakik, a Mindenható árnyékában pihen, ezt mondja az Úrnak: Te vagy menedékem és erősségem. Istenem, benned bízom”. (Zsolt 91,1-2) A liturgikus emlékezetben karácsony éjszakájára révedünk. A Szentlélektől kilenc hónappal alkotott Istenember-magzat minden testi szerve kifejlődött azóta, mégsem tudta használni az első pillanatban az oxigént igénylő tüdőt: de az első sírásra ez a kérdés megoldódott, az Édesanya és a nevelőapa boldogan sóhajtott fel…Talán a kéz és lábmozgások történtek legkönnyebben, hiszen azt már több hónapja gyakorolta. De a szeme, tudtommal, csak napok múlva kezd látni a kinti túlerős fényben. Hát még ha tudnánk, hogy a mennyei fény milyen ragyogó! Az Isteni Kisded emberi értelme lelke megteremtése pillanatától látja a túlvilág minden őt érintő mozzanatát (boldogító istenlátása volt). De kisbaba-léte csak lassanként érzékeli, hogy aki eddig szíve alatt óvta-védte, most ugyanazt teszi lágy öleléssel, most anyai csókjaival borítja el szinte minden porcikáját. A megtestesüléskor ehhez ragaszkodott az Isten Fia: azt akarta, hogy a végtelen isteni szeretetet, amelyet Atyjától állandóan kapott, emberi szinten egy édesanyától kapja meg boldogan. És ez akkor is fontos élmény, ha a zsoltáríró netán sejtette, hogy egyszer majd a Messiás is számít erre az anyai babusgatásra, hiszen itt a földön csak ezt érezzük boldogan. A János-evangélium nem teszi feleslegessé az említett esti zsoltárimádságot. Csak a karácsonyi szeretetből értjük meg igazán, mit ígért nekünk boldogító Isten Atyánk. „Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismeri föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából, s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be”. (Jn 1,9-14) „Elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon”. (Zsolt 91,11)

Hálaadás

Hálaadás

Az Isten szeretetét visszautasító ember életében minden óra utolsó óra, mert a testi halál felé sodródik, amely mögött az örök kárhozat rémületes örvénye vár rá. Azok életében, akik eladták lelküket, hitüket a pillanatnyi gyönyöröknek, már most láthatjuk a végső ítélet elővételezését: Látszólag boldog, sikeres életük mélyén a legteljesebb értelmetlenség szakadékai tátonganak. A hitről már nem lehet szólni hozzájuk, mert nem értik, ha viszont arról próbálunk meg beszélgetni velük, ami őket érdekli, mindjárt feltárul kiüresedett, sivár, halott életük. Szavaik távoliak, mosolyuk erőltetett, arcuk élettelen, s a halál jeges hidegét árasztják maguk körül. Valóban: elérkezett az utolsó órájuk – még nem a végső evidencia rémületével, de igenis a végső értelmetlenség kimondhatatlan keserűségével.

Ugyanakkor Szent János hozzánk intézi figyelmeztetését, akik hiszünk Isten Fia valóságos megtestesülésében, s ezért Istenből születtünk. Mivel az isteni természet részesei lettünk – persze nem a magunk érdeméből, hanem az Isten végtelen kegyelméből –, hiába öregszik a testünk, és sodródunk a biológiai pusztulás felé, a személyünk mélyén istengyermeki élet van, mely egyre áradóbb lendülettel visz a létezés végtelen óceánja felé, az Atyához. Minden óránkat az örökkévalóság járja át, s minden órával közelebb kerülünk ahhoz, hogy az isteni élet teljesen birtokba vegyen minket.

Urunk, taníts meg úgy élni, mintha minden óra az utolsó óránk lenne itt a földön. Add, hogy meghalljuk figyelmeztető szavadat, hogy nem majd, nem akkor, hanem most lehet és kell belépnünk Isten országába, különben az bezárul előttünk. Segíts, hogy ne halogassuk tovább a bűnnel, a rossz szokásainkkal való szakítást, ne késlekedjünk a szívbéli megtéréssel, hanem életünk minden egyes órájában felfedezzük és megragadjuk a kegyelmi „most” lehetőségét, hogy majd utolsó óránkon, halálunk pillanatában véglegesen beleszülethessünk Isten dicsőségébe.

Theszalonikii Szent Anizia

Szent Anizia 
vértanúnő

Anizia Szalonikiben született gazdag, családban. Szülei istenfélelemben nevelték erényes életre. Éles elméje hamar felfogta a könyvekben található bölcsességet. Szép leánnyá serdült fel, arca belső fényességtől ragyogott. Szülei korán elhunytak, Anizia a tőlük örökölt vagyonból a szegényeket segítette és a betegeket, segítségére volt a börtönökben szenvedő keresztényeknek is. Amikor már mindenét szétosztotta, saját kezével ‚dolgozva kereste meg mindazt, ami élete fenntartásához szükséges volt. Életét teljesen Istennek szentelte, sokat imádkozott, és valóban angyali életet élt.
Abban az időben Makszimián császár üldözést rendelt el a keresztények ellen. Akiről kiderült, hogy keresztény, minden ítélet nélkül bárki megölhette, minden következmény nélkül. Aniziát, egy alkalommal, amikor a templomba ment, egy pogány katona megragadta, és arra kényszeríttette, hogy mutasson be áldozatot a Napnak, mivel azt ünneplik. Mivel Anizia ellenszegült, a katona kardjával azon helyen összevagdalta. Így lett hitének vértanúja a III. század végén. Sírja fölé imaházat építettek.