Karácsony nyolcada 7.

Örömnapok - Nem volt könnyű János apostolnak

Nem volt könnyű János apostolnak ezt az évtizedek óta hiányzó negyedik evangéliumot megírnia.  Úgy szerette volna, hogy amire ő Keresztelő János tanítványaként rácsodálkozott, általa kezdte megsejteni, hogy az Ószövetség végén él, de az igazi élet csak ezzel a különös prófétával kezdődik, vagy talán ő maga az az igazi élet. Aztán tőle hallja a zsidó vezetőknek adott jánosi nyilatkozatokat: „Nem én vagyok a Messiás”. (Jn 1,20) De Illés sem vagyok, sem más régen élt próféta: Én előfutára vagyok a Messiásnak. Nekem kell Őt megmutatnom. Aztán János hallja a nagy vallomást, látja a hitvalló kézmozdulatot: „Nézzétek, az Isten Báránya!” (36) Azonnal otthagyja eddigi mesterét, és követi Jézust. Bebocsátást kér az Ő életébe. A megsejtett teljes életbe. Amiről talán majd csak hét évtized múlva meri megírni az addig összegyűjtött tapasztalatokból a titkok titkát: „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van”. (18) De az sem volt könnyű feladat, hogy a kétezer évvel később élőknek is felnyissa majd ezt a titkot, a karácsonykor emberként, Kisdedként egy Édesanyától megszületett Kisded titkát. Titkának csodálatos örömére ráirányítani az érzékek világába belefulladt harmadik keresztény évezred emberének figyelmét felkelteni, hogy meglássa a neki szánt igékből megismerje a Kisded örömét. Az a liturgia-szerkesztő, aki a karácsony nyolcadának utolsóelőtti napjára helyezte ezt a mennyországgal kezdődő Jézus-történetet, csak csodálkozva szabad dicsérni! Amikor az előző napi zsolozsmát befejező zsoltárt imádkoztam, 87 évesen döbbentem rá erre én is: Az igazi örömforrást itt kell megtalálnunk. Emlékezünk a Kisdedre: imádkozom az évezreddel előbb írt 91. zsoltárt: „Aki a Fölséges oltalmában lakik, a Mindenható árnyékában pihen, ezt mondja az Úrnak: Te vagy menedékem és erősségem. Istenem, benned bízom”. (Zsolt 91,1-2) A liturgikus emlékezetben karácsony éjszakájára révedünk. A Szentlélektől kilenc hónappal alkotott Istenember-magzat minden testi szerve kifejlődött azóta, mégsem tudta használni az első pillanatban az oxigént igénylő tüdőt: de az első sírásra ez a kérdés megoldódott, az Édesanya és a nevelőapa boldogan sóhajtott fel…Talán a kéz és lábmozgások történtek legkönnyebben, hiszen azt már több hónapja gyakorolta. De a szeme, tudtommal, csak napok múlva kezd látni a kinti túlerős fényben. Hát még ha tudnánk, hogy a mennyei fény milyen ragyogó! Az Isteni Kisded emberi értelme lelke megteremtése pillanatától látja a túlvilág minden őt érintő mozzanatát (boldogító istenlátása volt). De kisbaba-léte csak lassanként érzékeli, hogy aki eddig szíve alatt óvta-védte, most ugyanazt teszi lágy öleléssel, most anyai csókjaival borítja el szinte minden porcikáját. A megtestesüléskor ehhez ragaszkodott az Isten Fia: azt akarta, hogy a végtelen isteni szeretetet, amelyet Atyjától állandóan kapott, emberi szinten egy édesanyától kapja meg boldogan. És ez akkor is fontos élmény, ha a zsoltáríró netán sejtette, hogy egyszer majd a Messiás is számít erre az anyai babusgatásra, hiszen itt a földön csak ezt érezzük boldogan. A János-evangélium nem teszi feleslegessé az említett esti zsoltárimádságot. Csak a karácsonyi szeretetből értjük meg igazán, mit ígért nekünk boldogító Isten Atyánk. „Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismeri föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából, s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be”. (Jn 1,9-14) „Elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon”. (Zsolt 91,11)