Karácsony nyolcada 3.

Örömnapok - A tanítvány, akit szeretett Jézus

Sokszor olvashatjuk Szent János evangéliumában ezt a megnevezést: A tanítvány, akit szeretett Jézus. Nyilván valamiért különösen szerette őt az Úr. Amikor kiválasztotta apostolait, Márk evangéliumában az ő és bátyja, Jakab említésekor feljegyzi: „Jakabot, Zebedeus fiát, Jánost, Jakab testvérét, ezeket elnevezte Boanergesznek, vagyis a mennydörgés fiainak”. (Mk 3,17) János írásait idős korban írta. Jézus, Péter érdeklődésére, amit János sorsa felől tett fel Urának, csak ennyit válaszolt: „Ha azt akarom, hogy maradjon, míg el nem jövök, mi gondod vele? Te kövess engem!” (Jn 21,22) János sokkal később írta evangéliumát, mint a másik három, az synoptikusok (együtt-látók) Ők a galileai működést és Jézus szenvedéstörténetét ismertetik, János pedig az Úr júdeai tetteit és beszédeit.  Az utolsó vacsoráról, annak csúcs-ajándékáról, az Eukarisztia szerzéséről nem ír. Igen bőven elmondja az evangéliuma hatodik fejezetében, amit róla tudni kell. Különben csodálatos keretet talál evangéliumának: a bevezetés az Atya végtelen szeretete az Ige születésében, a Fiú szeretete a megtestesülésben és megváltásban, aztán a befejezés gondoskodás Jézus Egyházáról a világ végéig. Az Atya a legtisztább szeretet-forrás: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél”.(Jn 1,1-2) Az Atya az az isteni személy, aki az isteni természetet (lényeget) önmagától öröktől fogva birtokolja. Az isteni természet abszolút egyszerű, nincs benne összetétel még értelemből és akaratból sem, hanem a végtelen természet végtelenül értelmes (mindentudó) és végtelenül hatalmas (mindenható). Az isteni lényeget az Atya, mint színtiszta szeretet, ajándékozni akarja. Ennek módja Istenben a szülés-születés. A születés fogalma nem csak az anyás születésre érthető, hanem annál sokkal gazdagabb: A születés azt jelenti, hogy élő származik élőtől a természet hasonlóságára. Az anyaságra vonatkozó értelem közismert. Istenben, mint tiszta szellemben is érthető, ha a mi emberi lelki működésünket vesszük példának. Az ember ismerése nemcsak rajta kívül eső ténykedés, hanem önmagunkat is megismerhetjük. Ez az önismeret Istennél is megvan.  Istenben az önismeret abszolút tökéletes, ugyanolyan, mint maga a végtelenül tökéletes istenség. Ha a bennünk keletkezett önismeret szemlélhető, mint egy különálló kép, amelyet nemcsak látni tudunk az értelmünkkel, hanem ki is tudjuk fejezni, mondani, akkor önálló „szó”, „ige” formában tárgya az ismeretünknek. Az az önismeret, amelyik az Isten végtelenül nagy, végtelenül tökéletes, pontos képe az istenségnek, az Ige (Verbum), Szó, Beszéd (Sermo) fejezhető ki.  Mivel Istenről van szó, Őbenne ez az önismeret szükségképpen személyt jelent, mert az Istenben más nincs, mint természet (lényeg) és személy, aki a természetet birtokolja, irányítja (él vele, használja). Az új isteni személynek szüksége van a megfelelő természetre, hiszen a „személy” azt jelenti, hogy valaki, aki értelmes természetben lakik, van, irányít, birtokol. Mivel az isteni természet tökéletesen egynemű, egyszerű, oszthatatlan, azért az Atyának oda kell adnia fenntartás nélkül a megszületett Fiának. A Fiú ennek végtelenül örül, tökéletesen boldog tőle, de azt is tudja, hogy az Atya Személye sem nélkülözheti a természetét, ezért azonnal vissza is ajándékozza azt Atyjának. Ez az ajándékozás állandó és tökéletes. Az isteni akarat működése során származó (nem születő) Harmadik Isteni Személynek már, mint közös kincset ajándékozza az Atya és a Fiú, ahogyan a Hiszek, egy imádságban is mondjuk. A fentebbi magyarázat halvány segédfogalom, mert a Szentháromságot, mint végtelen nagy titkot sem angyali, sem emberi ésszel megérteni, sem kimeríteni nem tudjuk még a mennyországban sem, ahol úgy látjuk Istent, ahogy van.