FILIPPOPOLISZI SZENT SZEVÉR

Szent Szevér 

és vértanútársai

Szent Szevér áldozópapot vasakkal vagdalták, aztán tűzzel kínozták végül lefejezték. Memnon századost oszlopokhoz kötözték, bőrét lenyúzták aztán kezét, lábát levágták. Ezt tették 37 más kereszténnyel is. Ezután tüzes kemencébe dobták mindnyájukat, ahol 304-ben Filippopoliszban Apelián helytartó idejében mindnyájan elhunytak.

Ferenc pápa videó-üzenete a bogotai irgalmasság kongresszushoz

Kármenhegyi Miasszonyunk templom Bogotában

A kolumbiai fővárosban augusztus 27 és 30 között kongresszust rendeznek az Irgalmasságról a Latin-Amerikai Pápai Bizottság (CAL) és a Latin-Amerikai Püspöki Tanács (Celam) közös szervezésében. Az összejövetel résztvevőihez Ferenc pápa egy félórás üzenetet rögzített videóra a Vatikán-közeli hírportál, a Sismografo tájékoztatása szerint. A fontos regionális eseményen, amely az egész földrészt érinti, a latin-amerikai térség 22 püspöki konferenciája küldi el képviselőit.

Jelen lesz számos vendég az Egyesült Államokból, Kanadából és Európából, továbbá a Római Kúriából, illetve a Latin-Amerikában működő egyházi szolidaritási szervezetek részéről. Idáig több mint 180 püspök és több mint 20 bíboros jelezte részvételét. Számos szerzetesrend legfőbb elöljárója és elöljárónője is részt vesz a kongresszuson, amelyen Marc Ouellet bíboros, a Püspöki Kongregáció prefektusa, valamint Ruben Salazar Gomez bíboros, Bogota érseke elnököl.

Az ünnepélyes koncelebrált szentmisét követően a kongresszus nagy jelentőségű gesztussal zárul: az egész földrészt behálózó rózsafüzér imával a világ békéjéért.

Az Irgalmasság Szent Éve 262.

Géza nagyfejedelem idejében

Géza nagyfejedelem idejében válaszút előtt álltak őseink. A laza törzsi szövetségben élők mindennapjaikat a törzs főnökének irányításával töltötték. Harcok idejére vette irányítása alá a törzseket a fejedelem. Száz év alatt közel száz kalandozásunk, mondhatnánk így is: hadjáratunk volt Európában. Manapság kettőt emlegetnek a történelemhamisítók: Riadót és Augsburgot, ahol keserves vereséget szenvedtünk. A csaknem száz kalandozásunkból négy-öt volt veszteséges. Az utolsó gyászos vereségben rá kellett döbbennünk, hogy Európa államai már erősödnek, egy laza törzsszövetkezet nem tud fennmaradni erős nemzetállamok között. Meg kellett teremteni a magyar törzsek nemzetté válását, mert a kontinens népei zömmel már keresztények voltak. A hitbeli közösség velük kívánatos volt. Őseink a kereszténységgel nem a Kárpát-medencében ismerkedtek meg, hiszen fél évezreddel korábban már a Kazár birodalomban töltve évtizedeket volt lehetőségünk tájékozódni különböző vallások (pogányság, zsidóság, kereszténység) tanítása felől. Őseink ősi vallása tiszta egyistenhiten alapult. Azt az Istent imádták, aki öröktől fogva él, aki a világot teremtette és kormányozza. Soha nem voltak bálványimádók. Erre a tiszta, szép hitükre ma is büszkék lehetünk. A zsidók egyik őse, Ábrahám rokonságával együtt bálványimádó volt. Az egy igaz Isten megjelent Ábrahámnak, és elküldte apja házából és a rokonságából. ígéretének fénypontja ez volt: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Tér 12,3) ez a nagy ígéret arra vonatkozott, hogy az emberiség az ő leszármazottja, a kezdetekben megígért Messiás által lesz áldott. Ábrahám egyik unokája, Jákob (Izrael) tizenkét fia közül a negyedik, Júda kapta a Messiás-áldást: „el nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ő térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek”(Tér 49,10) Akié a fejedelmi pálca és a vezéri bot, az elveszi ősapjától, mert az az övé. Ez az, aki attól kezdve Ura és Parancsolója lesz minden népnek. A népeknek nem Júda és a többi ős (Dávid király) nevében, hanem a saját nevében fog parancsolni. A tizenkét fiú leszármazottai Egyiptomban törzsekké bokrosodtak. Őket Isten Mózes vezetésével vitte ki a rabszolgaságból a Sínai félszigetre. Ott, a Sínai hegy lábánál különleges népévé fogadta őket Isten egy vérhintéssel megpecsételt szövetségben (Ószövetség). Kánaán földjét adta nekik Isten hazául. Mivel az Ószövetséget sokszor megszegték, bálványimádásra vetemedtek, elszegényítették egyenrangú testvéreik egy részét, Isten sok csapással sújtotta őket. A Megváltót nekik kellett megszülniük. Hogy a ködös jövően hogyan ismernek rá a Messiásra, arra Isten újabb és pontosabb prófétai jövendölést adott nekik. Eme jeleknek mind együtt kellett beteljesülnie a Messiásban. A Názáreti Jézusban minden prófétai jel beteljesült. A korabeli főpapnak és az akkori főtanácsnak lett volna kötelessége, hogy a rengeteg csodát művelő Jézussal kapcsolatban ezeket a prófétai jövendöléseket ellenőrizze. Egyet biztosan nem vettek figyelembe: születése helyét. Pedig hatszáz évvel korábban ezt pontosan megmondta és le is írta Mikeás próféta: „Te, Efrata Betlehemje, kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között, mégis belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő uralkodója; származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza”. (Mik 5,1) S amit akkor a főpap és a főtanács elmulasztott, kétezer év óta sem vizsgálták felül az akkori döntést hivatalosan. A Názáreti Jézus a világ Megváltója. A Máriát köszöntő Gábor főangyal szavai: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Ím, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége” (Lk 1,30-33) A názáreti fogantatást követte a betlehemi születés. Augustus császár rendelete miatt ment oda Mária, mert a császár is Isten eszköze. (Lk 2,1-14)

Szent István Király

Szent István Király
Péld 4,10-15. 18-27; Ef 4,17-24; Mt 7,24-29

„Ah, hol vagy, magyarok Tündöklő csillaga, Ki voltál valaha Országunk istápja? Hol vagy, István király? Téged magyar kíván. Gyászos öltözetben Te előtted sírván.  Rólad emlékezvén Csordulnak könnyei. Búval harmatoznak szomorú mezei. Lankadnak szüntelen Vitézlő karjai. Nem szűnnek iszonyú Sírástól szemei”
A magyar katolikusok Szent István királyt úgy ünnepelik, mint dicső eleink tették szentté avatása percétől (1083) kezdve. Volt a földnek több-ezer királya, nekünk, magyaroknak is akadt bőven az ezer esztendős állami létünk alatt. Volt köztük más szent király is, nemcsak Szent István. „Sziklahitű László”  is megérdemel minden tiszteletet. Akadtak többen is, akik nagy hitük, önfeláldozó családapai szeretetük, hazánkért vállalt rengeteg áldozatuk miatt nyugodtan lehetnének szentté avatott királyok, amint egyik kedves akadémiai professzorunk mondta IV. Béláról, de államalapító szent királyunk csak egy van: Szent István király. Géza nagyfejedelem belátta, hogy népének halász - vadász életmódja, laza törzsi szövetsége és főleg a nyugati országokat keményen megsarcoló kalandozásai nem tarthatók fenn, mert egész Európa ellenünk támad, és a magyarság a hunok és az avarok sorsára jut. Ez a józan gondolat Istentől eredt. Ezért gondolta meg a nagyfejedelem, hogy a hét törzs életformáján és vallásán is változtatni kell. A változtatás azonban igen kockázatossá válik, ha feleségétől, Saroltától nem születik fia, mert halála után az új életrend felbomlik, népe sorsa kilátástalanná válik. A magyar törzsi törvények szerint akkor más törzs adja az új fejedelmet. Ez a lelki vívódás tönkretette Géza életét. Jézus testben-lélekben mennybe vitt Édesanyja, a Boldogságos Szűz Mária megjelent neki álmában gyönyörű mennyei udvartartással. Megszólította: „Nyugodjál meg Géza, én Mária vagyok, az az érintetlen Szűz, akiről a keresztény emberek elmondták neked, hogy Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának édesanyja vagyok. Te megismered Istent, aki téged alkotott. És most tudd meg, ami rejtve van előtted: fiút szül neked a feleséged, ő királyi rangban uralkodik a magyarokon, és az igaz Istennek kiváló tisztelője lesz. Én pedig megígérem neked, hogy érdemeiért, amelyeket Fiam előtt szerez, a te országodnak védője és különleges pátrónája leszek” (Schwandtner, Scriptores rerum Hung.T.I.583-4) István országa keresztény királyság. Törvényei keresztény törvények. Alaptörvénye a hit, a remény és a szeretet. A társadalom alapja a keresztény, sok gyermekes magyar család. Megélhetését a birtok művelése biztosítja, amit a nyugati bencés szerzetesektől magas fokon megtanulták. Mindenkinek legyen családi háza városban vagy falvakban.  Mindenütt legyen keresztény templom, a kisebb falvak tízen építsenek egyet. A szegényeket, öregeket istápolni kell.„Mi a magyar most? Rút sybarita váz. Letépte fényes, nemzeti bélyegét, s hazája feldúlt védfalából rak palotát heverőhelyének!” (Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz)  Szent Istvánhoz térjünk vissza.

ANJOU SZENT LAJOS

SZENT LAJOS

 püspök 

(1274-1297) 

 
Apja II. Anjou* Károly nápolyi király, anyja Mária, V. István magyar király lánya révén rokonságban volt Szent Lajos francia királlyal és Árpádházi Szent Erzsébettel. 14 éves korában apja helyett túszként az aragóniai király fogságába került és hét év múlva szabadult ki. A fogságban Barcelonában sokat járta a templomokat és a kórházakat, s kapcsolatba került két ferencessel, tolük teológiát tanult, velük együtt zsolozsmázott. A fogságban megérlelodött benne a ferences hivatás. 1295-ben meghalt bátyja s a trónöröklés Lajosra szállt. O azonban abban az évben, októberben szabadulván a fogságból, be akart lépni a ferencesek közé. A rendfonök nem merte felvenni, mert félt Lajos apja haragjától. Lajos ekkor Rómába ment, ahol VIII. Bonifác karácsonykor szubdiákonussá szentelte. Ezután Nápolyba ment és lemondott a trónról testvére, Róbert javára. Nápolyban az érsek pappá szentelte. Már katalóniai fogsága idején feltunt egyszerusége, alázatossága és jámborsága, melyekben szentelése után tovább tökéletesedett. Vágya, hogy ferences lehessen, nem csökkent. Ezért, amikor a pápa 1296 decemberében Toulouse* püspökévé akarta kinevezni, csak úgy fogadta el, ha ferences lehet. Még abban az évben a római Art Coeli templomban letette a szerzetesi fogadalmat, majd püspökké szentelték. 1297. májusában érkezett Toulouse-ba, ahol nagy ünnepléssel fogadták. Egyházmegyéjét rövid ideig kormányozhatta. A legszükségesebb javain kívül mindent a szegényeknek adott. Hogy a léleknek alávesse, testét böjttel és más módon sanyargatta. Augusztus elején meglátogatta szülovárosát, Brignoles*-t, ahol váratlanul megbetegedett és augusztus 19-én meghalt. A marseilles*-i ferences templomban temették el. Temetése után a sírjánál csodák történtek. XXII. János pápa avatta szentté 1317-ben.
Egy kortárs életrajzából:
Betegségének tizenötödik napján szüntelenül mondogatta: „Imádunk téged, Krisztus” és az „Ifjúságom buneit…” kezdetu imákat. Gyakran megerosítette magát a dicsoséges szent Szuz köszöntésével és keresztvetéssel. Amikor megkérdezte a mellette lévo testvér, miért mondja oly gyakran az üdvözlégy Máriát, így válaszolt: „Mert hamarosan meghalok, és a Boldogságos Szuz meg fog menteni.” Kedves volt tehát Lajos mind az Istennek, mind az embereknek.

Imádság:

Istenünk, te Szent Lajos püspököt arra tanítottad, hogy a mennyek országát a földi ország elé helyezze, és ártatlansággal meg a szegények iránt való nagy szeretettel ékesítetted, add meg nekünk is, hogy erényeit utánozva: a földön, vele együtt koronát nyerjünk a mennyben. A mi Urunk Jézus Kr. által.

 

Ferenc pápa: Ilyen volt Jézus: mindig együttérzés töltötte el, mindig másokra gondolt!

Augusztus 17-én Ferenc pápa a kenyérszaporítás csodája kapcsán párhuzamot vont a szentmise csodájával: az Oltáriszentség is Jézus irgalmasságának jele, és azért vesszük magunkhoz, hogy ugyanazzal az irgalmassággal szolgáljuk testvéreinket. A Szentatya katekézisét teljes egészében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma a kenyérszaporítás csodájáról szeretnénk elgondolkodni. Az elbeszélés elején – a Máté szerinti változatban (vö. Mt 14,13–21) – azt találjuk, hogy Jézus, amint hírt kap Keresztelő János haláláról, áthajózik a tavon, mert egy „elhagyatott, félreeső helyet” keres (Mt 14,13). Az emberek viszont felismerik szándékát, gyalogosan megelőzik, és így „amikor kiszállt, már nagy tömeget talált ott; megesett rajtuk a szíve, és meggyógyította betegeiket” (Mt 14,14). Ilyen volt Jézus: mindig együttérzés töltötte el, mindig másokra gondolt! Megdöbbentő az emberek határozottsága, félnek ugyanis, hogy magukra maradnak. Miután meghal Keresztelő János, a karizmatikus próféta, Jézusra hagyatkoznak, akiről maga János mondta: „Aki utánam jön, erősebb nálam” (Mt 3,11). Így a tömeg mindenhová utánamegy, hogy hallgassa őt és odavigye hozzá a betegeket. Ezt látva, Jézus elérzékenyül. Jézus nem rideg, nem rideg szívű! Képes elérzékenyülni. Egyrészt kötődik ezekhez az emberekhez, nem akarja, hogy eltávozzanak; másrészt szüksége van az egyedüllét, az imádság, az Atyával való együttlét időszakaira. Sokszor az egész éjszakát Atyjával való imádságban tölti.

Azon a napon is tehát a mester az emberekkel foglalkozott. Együttérzése nem múló érzelem, megmutatkozik az a hallatlan erős akarata, hogy közel legyen hozzánk és megmentsen minket. Jézus nagyon szeret minket, és közel akar lenni hozzánk!

Amikor beesteledik, Jézus törődik azzal, hogy enni adjanak az összes fáradt, éhes embernek, gondját viseli azoknak, akik követik. Ebbe tanítványait is be akarja vonni. Azt mondja ugyanis nekik: „Ti adjatok nekik enni” (Mt 14,16). Megmutatja nekik, hogy azt a kevés kenyeret és halat, amijük van, a hit és imádság erejével az egész népnek kioszthatják. Jézus csodát tesz, de ez a hit, az imádság csodája, amelyet az együttérzés és a szeretet vált ki. Jézus „megtörte a kenyereket, odaadta tanítványainak, tanítványai pedig a népnek” (Mt 14,19). Az Úr törődik az emberek szükségleteivel, de mindannyiunkat konkrét részesévé akar tenni együttérzésének.

Most álljunk meg egy kicsit Jézus áldásánál: „fogta az öt kenyeret meg a két halat, feltekintett az égre, áldást mondott, megtörte a kenyereket, és odaadta nekik” (Mt 14,19). Amint láthatjuk, ezek ugyanazok a jelek [tettek], amelyeket Jézus az utolsó vacsorán végbevitt, és amelyeket minden pap végbevisz a szentmise bemutatásakor. A keresztény közösség állandóan ebből az eucharisztikus közösségből születik és születik újra. Ezért a Krisztussal való közösség megélése minden más, csak nem tétlenség, nem elidegenedés a mindennapi élettől, épp ellenkezőleg, egyre jobban növeli a ma élő férfiakkal és nőkkel való kapcsolatunkat, hogy Krisztus irgalmasságának és figyelmességének konkrét jelét adjuk számukra. A szentmise, miközben Krisztussal táplál minket, lépésről lépésre minket is Krisztus testévé és testvéreink számára lelki táplálékká alakít. Jézus mindenkit el akar érni, hogy mindenkinek elvigye Isten szeretetét. Ezért minden hívőt az irgalmasság szolgájává tesz. Jézus meglátta a tömeget, megszánta és megszaporította nekik a kenyeret; ugyanezt teszi a szentmisében. És minket, hívőket, akik részesülünk ebből az eucharisztikus kenyérből, Jézus arra ösztönöz, hogy ezt a szolgálatot végezzük másoknak, az ő együttérzésével. Ezen az úton kell tehát járnunk!

A kenyerek és halak megszaporításának elbeszélése azzal a megállapítással zárul, hogy mindannyian jóllaktak, és a maradékot is összegyűjtötték (vö. Mt 14,20). Amikor együttérzésével és szeretetével Jézus kegyelmet ad nekünk, amikor megbocsátja bűneinket, amikor átölel és szeret bennünket, akkor sohasem félig-meddig teszi ezt, hanem teljesen. Ahogyan itt történt: mindannyian jóllaktak. Jézus betölti szívünket és életünket szeretetével, megbocsátásával, együttérzésével. Jézus tehát lehetővé tette tanítványai számára, hogy végrehajtsák rendelkezését. Ily módon megismerik, milyen úton kell járniuk: jól kell lakatni és egyben kell tartani a népet; vagyis az élet és a szeretetközösség szolgálatában kell állniuk. Kérjük tehát az Urat, hogy tegye mindig képessé az egyházat erre a szent szolgálatra, és hogy mindannyian a szeretetközösség eszközei lehessünk családunkban, munkahelyünkön, plébániánkon és csoportjainkban, láthatói jelei Isten irgalmasságának, aki nem akarja, hogy bárki magányban vagy szükségben maradjon; és így szeretetközösség és béke uralkodjon az emberek között, az emberek közösségben legyenek Istennel, mert ez a közösség élet mindenki számára!

Az Irgalmasság Szent Éve 261.

Szent István megalapozta

Szent István ezer évre meg tudta alapozni országa jövőjét. A korabeli európai államok közül csak a mi hazánk megcsonkítva bár, de áll. A titkát keressük? Nagyon egyszerű: őseink egyisten hitükhez különös kegyelemmel megkapták a keresztény hithirdetőktől a kinyilatkoztatás teljességét. A Szentháromság hittitkát, a megváltás tényét megismerve elfogadtak mindent, amit Isten a Bibliában és a Szenthagyományban megüzent az emberiség javára. Amit Istenről tanultak, azt igyekeztek megtartani. Elsősorban azt értették meg, hogy Isten szereti az embereket, mindenkit nagy célra, az örök üdvösségre teremtett, és minden ember úgy tud üdvözülni, ha az életét Isten akaratának teljesítésére szenteli. Istent legfőbb Urának fogadja el. Ezt egyetlen szóval imádásnak nevezzük. István édesapjától is azt tanulta, maga is azt tapasztalta, hogy népe nem véletlenül került ide a Kárpát-medencébe. Körülötte minden nép nemzetállamban élt, országát törvényeivel kormányozza. Műveli földjét, ipart űz, kőházakat épít, azokban laknak a családok. Művelődnek is sokan. István megértette, hogy törzsi formában nem élhetünk. Egységes nemzetállamot kellett létesíteni. Édesapja, Géza nagyfejedelem megkezdte, befejezte István király. A másik fontos tennivaló az ország gazdasági berendezkedése. A nomád életforma helyett le kellett telepedni, földet művelni, ipart tanulni. Ezt is sikerrel mozdította elő. Nagy segítségére voltak a nyugatról behívott bencés szerzetesek, akik szülőföldjükön mintagazdaságokat fejlesztettek ki. A segítségükkel uralkodása végén nagyon megközelítettük az európai szintet. Isten imádása, odaadó szolgálata, legfőbb Úrnak való elismerése volt a forrás. Tőle kérdezte meg napi imájában, mit kell népéért tennie. A másik forrás ehhez az alkalmazkodáshoz a Biblia volt. Ezekiel prófétánál olvashatta a nagy istenélményt. Ezekiel fiatal férfiként került Babilonba Nabukodonozor király első jeruzsálemi ostroma után. A zsidó nép már évszázadok óta vétkes volt hite lerontásában. Az igaz Istent, atyáik Istenét állandóan bosszantották azzal, hogy ócska, ember készítette bálványokat imádtak istenként. Ezekielnek Istenbüntető hatalomként jelent meg egy iszonyatos vihar közepette. Amikor Ezekiel rettegve figyelt látomására, a vihar felett megjelent az igaz Isten dicsősége. Így írja le: „Olyan valamit láttam, mint a fénylő tűz, olyasmit, mint a szivárvány, amikor esős napon a felhőkben feltűnik. Ilyennek látszott a fényesség köröskörül. Így láttam az Úr dicsőségének jelenését. Én, amikor ezt láttam, arcra borultam. Ekkor egy beszélőnek szavát hallottam. Így szólt hozzám: Emberfia, állj lábadra, hadd beszéljek veled. És miután hozzám szólt, lélek jött belém és lábra állított, és hallottam, amint hozzám beszélt és mondta: Emberfia, elküldelek téged Izrael fiaihoz, a pártütő nemzethez, amely eltávozott tőlem; ők és atyáik a mai napig megszegték szövetségemet. Kemény arcúak és megátalkodott szívűek fiaik is, akikhez küldelek; mondjad tehát nekik: Így szól az Úr Isten! Hátha még ők is meghallják és elhagyják bűneiket! Mert ellenszegülő ház ez, de tudják meg, hogy próféta van közöttük… Te pedig, emberfia, hallgass mindarra, amit én majd neked mondok, és ne légy ellenszegülő, mint az ellenszegülő ház; nyisd fel szádat és edd meg azt, amit én neked adok. Erre azt láttam, hogy íme, egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt. Kiterítette előttem, és az kívül is, belül is tele volt írva, és ami bele volt írva, az siralom, gyászének és jajszó volt. Ekkor azt mondta nekem: emberfia, ami előtted van, edd meg; edd meg ezt a tekercset és menj, beszélj Izrael fiaihoz!”(Ez 1,27-2,5. 8-3,1) István, az ifjú király is vállalta, hogy Isten akarata szerint mindent elkövet, hogy ez a sokszor széthúzó nép, sokszor megbántja Urát, de ha látja, hogy Isten küldötte közöttük van, megérti az igazság és szeretet Istenét, és jó testvérként segíti véreit.

Évközi 20. hét péntek

Évközi 20. hét péntek

Ezekiel látomása a megelevenedő csontmezőről kinyilatkoztatást ad arról, hogy Isten nem feledkezett meg az ő népéről, nem vonta meg tőle éltető leheletét, s így ami lehetetlennek látszik, megvalósul: a csontok összeforrnak, újra megtelnek élettel, vagyis a kétfelé szakadt nép – a fogságba hurcoltak és az otthon maradt elnyomottak közössége – felkelve az elesettségből, a szolgaságból ismét eggyé válik. Ám ez a látomás, mint minden nagyszabású, a teremtő Istentől kapott prófécia túlhaladja a konkrét, az adott kor emberének szóló értelmezést, és egy felfoghatatlanul új jövő felé nyit horizontot. Van egy egyetemes, még sokkal nagyobb horderejű és ma is érvényes üzenete is ennek a látomásnak, ami nem más, mint a holtak testben való feltámadása az utolsó napon.

A kulcsszó Ezekiel látomásában az éltető lehelet, mely Isten teremtő tevékenységére utal. A csontmező életre keltése, valamint az, amit ez előre jelez: az eljövendő egyetemes feltámadás az első és legcsodálatosabb isteni tett, a semmiből való teremtés végleges befejezése, illetve a végső megszabadítás a fogságból, végérvényes diadal a sátán és a kárhozat hatalma fölött. A teremtő Isten megállapítása, hogy amit alkotott, az „nagyon jó”, vagyis méltó az örökkévalóságra, Húsvét hajnalán nyerte el végső értelmét, s Pünkösdkor, az éltető Szentlélek által vált nyilvánvalóvá Krisztus Egyháza számára.

Urunk, Jézus Krisztus, vésd szívünkbe, kérünk, Ezekiel próféta látomását, hogy mi, akik az új teremtés csíráját hordozzuk bensőnkben, élő hittel és reménnyel várjuk a test feltámadását, s a holtakat megelevenítő Lélekben szeressük viszont Istent, szeressük önmagunkat és embertársainkat.

Szent Bernát atya, aki lángoló buzgósággal munkálkodtál az Úrért és Egyházáért, imádkozz értünk, hogy az isten- és emberszeretet parancsát megtartva, örömmel és becsületesen végezzük el, ami ránk bízatott, Isten dicsőségére és testvéreink javára.

ILLIRIAI SZENT FLORUSZ

Szent Florusz és Laurusz 

vértanúk

Szentjeink testvérek voltak nemcsak testileg, de lelkileg is. Egyformán hittek Krisztusban és igyekeztek jótetteikkel kedvében járni Neki. Foglalkozásukat tekintve kőfaragók voltak. A munkájukért kapott bért szétosztották a szegények között. Az egyik szomszédos ország kormányzója, kéréssel fordult Illiria helytartójához, hogy küldjön számára ügyes kőműveseket egy bálványtemplom felépítéséhez. A helytartó Florust és Lauruszt küldte hozzá. A munkájukért kapott pénzt ők ott is szétosztották az Evangéliumot hirdetve, sok pogányt térítve ezáltal a keresztény hitre. Egy alkalommal a pogány pap fiának szemét súlyosan megsértette egy kődarab. A pogányok meg akarták érte ölni őket. A szent testvérek azonban egész éjszaka imádkozván kérték Isten segítséget. Másnap, a kereszt jele által meggyógyították a gyermeket. A pogány pap erre egész családjával kereszténnyé lett. Egyre több lett a keresztények száma és mire a templom felépült, azt az igaz Isten tiszteletére szentelték fel, a bálványszobrokat pedig összetörték. A kormányzó, mindezekről tudomást szerezve, kérte, hogy büntessék meg a szobrok lerombolóit. Szentjeinket pedig visszaküldte: Illiria helytartójához büntetésre. A helytartó hiába fáradozott, hogy hitüket megtagadtassa velük. Azért kínzások után bedobatta őkét egy kiszáradt kútba és földdel tömette be. Ez a II. században volt, Nagy Konstantin császár uralkodása alatt holttestüket épségben találták meg és Konstantinápolyba vittek.

Böjte Csaba: „Hit nélkül nem lehet élni”

Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója szavaira és előadásaira rengetegen kíváncsiak. A Katolikus Társadalmi Napokról (Kattárs), az irgalmasság cselekedeteiről, Szent Mártonról, Isten és az egyház válaszairól beszélgettünk vele.

– Miért tartja fontosnak a Katolikus Társadalmi Napokat? Milyen célokat szolgál ez a rendezvény a fiatalok, az idősek, a családok és a gyerekek szempontjából?

– Hit nélkül sem élni, sem dolgozni nem lehet – ezt már Szörényiék a Kőmíves Kelemen rockoperában is megénekelték. Azt látom, hogy a 21. század világnézetei, ideológiái nagyon megkoptak. Az eszmék piacán a kereszténységen kívül eladható, erős portéka nincs más. Nagyon jó lenne, ha az egyház bátrabban vagy még nagyobb hittel, önbizalommal merne kiállni, az értékeit felrakni erre a hatalmas svédasztalra, mert Jézus Krisztus nem bóvlit bízott ránk, hanem tényleg valós értékeket. Olyanokat, amelyek a 21. század emberének is választ tudnak adni. Ezért nagyon fontosnak tartom ezt a rendezvényt, és első hívásra igent is mondtam arra, hogy előadást tartsak itt. (2016. szeptember 16-án, pénteken 15 órától hallgathatjuk meg Csaba testvér előadását a Kattárson „Az irgalmasság iskolája” címmel – a szerk.)

– A mai embernek rengeteg kérdése van ebben a zaklatott világban. Az egyháznak milyen válaszai vannak számunkra?

– Sok szempontból az egyháznak válasza van a mai ember kérdéseire. Az egyház az, ami ezt a bezárt, korlátolt, véges létet a végtelenre tudja tágítani azzal, hogy Isten szavát közvetíti: „Ne féljetek, szeretlek benneteket. Neveteket a tenyeremre írtam, a hegyek megmozdulhatnak, a halmok táncra kelhetnek, de az én szeretetem nem hagy el soha.” Isten szavát olvasva úgy érezzük, hogy végtelen, örök élet vár reánk, ahol szeretteink kezét megfogva bebarangolhatjuk az örökkévalóságot. De nemcsak a túlvilágról van az egyháznak üzenete, hanem e világról is. Egyházunk Szent Márton-évet hirdetett, s azt hiszem, a legnagyobb irgalmassági cselekedet a béke közvetítése, ahogyan rendünk alapítója, Szent Ferenc mondta: „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, békét vigyek oda, ahol békétlenség van.”

– Idén a Kattárs központjában az említett Szent Márton-emlékév áll. Mit jelent számunkra az ő alakja?

– Szent Mártont mindig úgy mutatják be, hogy irgalmas cselekedetet hajt végre, kettévágja a ruháját, megosztja köntösét, kenyerét az éhezőkkel. Szent Márton személye az egyik legnagyobb üzenet a 21. század emberének a migránsválság idején, ezekben a feszült időkben. Márton római lovastestőr tisztje volt a császári katonai seregnek – ami nagy méltóság volt abban az időben –, emellett jó keresztény is volt. Sokszor átelmélkedhette, hogy Jézus Krisztus az üldözött „terroristának” nevezhető Sault nem eltapossa, hanem párbeszédet kezd vele. Mennyivel gazdagabb lett az egyház annak köszönhetően, hogy ez a párbeszéd beérik, és Saulból Pál lesz, a népek apostola, aki megírja a szeretet himnuszát. Szent Márton eljutott addig, hogy lerakta kardját, s azt mondta: „Nem harcolok, mert nem legyőzni akarom az ellenfelet, hanem meggyőzni.” A császár erre azt mondta: „Jól van, fiam, akkor kard nélkül mész ki holnap a csatába.” És Márton ki mert menni fegyvertelenül a csatatérre, megszólította a frankokat, amely párbeszéd vége az lett, hogy a frankok és a rómaiak együtt létrehozták a Nyugat-római Birodalmat. Európa gyökerei ebből a párbeszédből születtek.

– És mi a helyzet Magyarországgal?

– A magyarság, a mi népünk gyökerei is párbeszédből születtek. Árpád vezér az itt élő népekkel kezdett párbeszédet. A régészek nem bukkantak felégetett városok nyomaira, tömegsírokat sem ástak ki a honfoglalás korából. Az is olyan döbbenetes, hogy az egyik legrégebbi magyar vármegyét, Csongrád megyét, ahol a vérszerződést is kötötték, szláv nyelven nevezzük – grad magyarul várat jelent. Ezzel szemben, amikor a románok bejöttek Erdélybe, nem vettek át egy nevet sem, ők mint elfoglalók jöttek, így mindent újrakereszteltek, utcát, házat, várost. A magyar honfoglaló népek gyakorlatilag mindent átvettek, integrálták és befogadták az itt élő népeket. Szent Mártonnak és Árpád vezérnek is az az üzenete, hogy a kereszténység kitágítja a szívünket. Nem konfrontálódni kell, hanem párbeszédet folytatni, s azt hiszem, erre ma hatalmas szükség van. A Kattárs is foglalkozik kerekasztal-beszélgetés formájában ezzel a kérdéskörrel, nagyon fontos ez a fórum, amely lehetőséget teremt ennek a témának a megvitatására.

– A Katolikus Társadalmi Napokon „Az irgalmasság iskolája” címmel tart előadást. Miről fog szólni ez az egy óra?

– Röviden összefoglalva: jót tenni jó. Kölyökkoromban volt, amikor simlis voltam, de utána mindig a befejezetlenség érzése, szomorúság, sötétség volt a szívemben. Nem kaptam levegőt, kellemetlenül éreztem magamat. Majd mikor jónak és irgalmas szívűnek próbáltam lenni, jól éreztem magam, öröm volt a szívemben. Azt gondolom, Isten minket így teremtett, hogy jónak lenni jó. Nem azért, mert megtapsolnak, nem azért, mert megköszönik, nem azért, mert a vetés beérik. Hiszen az is lehet, hogy a jég elveri azt, amit addig alkottál. De ettől függetlenül a legjobb dolog jónak lenni. Amikor azt kérdezik tőlem, miért vagyok optimista, akkor mindig azt mondom, hogy pont ezért, amiért a víznek az a természete, hogy lefelé folyik. Fel lehet vinni a hegy tetejére egy flakonban, de ha öntöd, csak lefele folyik. Az embert úgy teremtette Isten, hogy jó neki jónak lenni. Ideig-óráig tudunk rosszak lenni, egymásnak fájdalmat okozni, de belefáradunk. Arra biztathatnám a testvéreket: merjünk jók lenni, merjük szeretni egymást, merjünk az irgalmasság útján elindulni és közben egymás kezét megfogni.

– Az egyik előadásában a legszebb irgalmassági cselekedetnek nevezte, amikor a tanácstalan embernek tanácsot adunk. Milyen egy jó tanács?

– Egy történettel válaszolok, hogy kézzelfoghatóan, ne filozófiailag válaszoljak a kérdésre. Egyszer bejött hozzám az egyik kollégám. Mesélte, hogy van egy kedves menyasszonya és kérte, áldjam meg a gyűrűket. Eltelt három hónap, amikor újból megkeresett, hogy a menyasszony visszaadta a gyűrűket, most mit csináljon. Mondtam, van egy üveg borom, gyere, igyuk meg. Leültünk, boroztunk, ennek a srácnak az orra ott volt a földön. Kérdezem tőle, szerelmes vagy? Mondta, hogy igen. Akkor miért borozol itt velem? – kérdeztem vissza Mondta, nézzem meg, visszaadta a lány a gyűrűt. Mondtam neki, hogy ne mutogassa nekem a gyűrűket, én megszenteltem, vállaltam az egyház nevében ötven év garanciát, tehát most él az üzlet. Azzal, hogy úgy érzed összeomlott az egész, ne törődj, inkább menjél és küzdjél érte. Hiszen a lányokat és a várakat – Székelyföldön úgy mondják – ostrommal veszik be. A sas az égen repül, nem kérdezi a tyúktól, akar-e repülni, megfogja és viszi. Jó tanács gyanánt ezt mondtam neki, ne hagyja, hogy a vonat elmenjen nélküle. Mondtam: itt van a következő havi fizetésed, van egy hét szabadságod, menj és küzdjél ezért a lányért. A fiú elment, évekkel később tudtam meg, hogy az egész havi fizetéséből vörös rózsát vett, felmászott a második emeletre, ahol a lány lakott, bekopogott, beadta azt a nagy bokrot. Hogy mit beszéltek, mit nem, a mai napig nem tudom, de most kereszteltem a hatodik gyermeküket. Jó dolog tanácsot adni a másiknak, látni azt, hogy bátorításra, buzdítások szavára jó születik. Jézus Krisztus nem volt ügyes PR-os, nem osztogatott névjegykártyákat, szórólapokat. Ha megnézzük az életét, akkor mindenkit megvigasztalt és mindenkihez volt jó szava, hogy az emberek az ötről a hatra juthassanak. Mi mindannyian Isten képének hasonlatosságára születtünk, így az lenne a dolgunk, hogy drukkolunk egymásnak. Egy férjnek könnyebb jónak lennie, ha az ő drága felesége úgy áll mellette, hogy ő lesz a világ legjobb apukája – akkor valóban nagyon jó apuka lesz. Ha egy férj a feleségét a világ legszebb nőjének látja, gyönyörködik benne, az a nő megszépül. Ha a szülők drukkolnak gyermekeiknek, biztatják, bátorítják őket, akkor egész biztos, hogy a gyermek több jó jegyet fog hazahozni, több eredményt fog elérni, mintha folyamatosan csak a dorgálást hallaná.

– Előadásának részeként a szovátai Szent József Gyermekotthon kórusa is fellép. Meséljen arról, mivel készülnek a gyerekek.

– Egyik fő feladatomnak tekintem, hogy bebizonyítsam: Isten nem válogat, selejtet nem teremt. Legtöbbször az énekkarok hosszú válogatás során, hatalmas felkészülés, anyagi-szellemi befektetésből születnek meg. A szovátai Szent József Gyermekkórust a Boldogasszony Iskolanővérek hozták létre. Eljöttek Szovátára, és a legeldugottabb kis falvakból, gyermekvédelmi központokból fogadtak be gyerekeket az énekkarukba. Olyan kórust tudtak létrehozni, amely Európában, bármely versenyen indult, az első helyet hozta el. Az ember nem olyan, mint a tej, amelynél alul van a savó és felül a tejföl. A legszegényebb emberek gyermekei is aranyosak, kedvesek, áldottak tudnak lenni. Szeretném, ha a Katolikus Társadalmi Napokra sokan eljönnének, meghallgatnák a kórus produkcióját. Amikor hallják ezeket a gyermekeket énekelni, a kedves nézők a saját fülüknek és ne csak nekem higgyék el ezt a csodát.

Az Irgalmasság Szent Éve 260.

A házasság felbonthatatlansága.

 „Akkor odamentek hozzá a farizeusok, hogy próbára tegyék. Ezt kérdezték:El szabad a férfinek bármilyen okból bocsátania a feleségét? Így felelt: Nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette őket és azt mondta: Ezért a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy test lesz a kettő? Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét. De azok mondták: Miért adta akkor Mózes azt a  parancsot, hogy elbocsátáskor adjunk válólevelet? Mózes szívetek keménységére való tekintettel engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeteket,felelte,de kezdetben nem így volt. Mondom nektek, aki elbocsátja feleségét, hacsak nem paráznasága miatt, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör. A tanítványok megjegyezték:Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni. Erre így válaszolt:Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott. Van aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!” (Mt 19,3-12) Aki élő hittel olvassa a Szentírást, nem csodálkozik:„Azután (hogy Isten Ádámnak bemutatta a gyönyörűen elkészített paradicsomot, és rábízta a kert további művelését) így szólt az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő” (Ter 2,18) Miért mondja ezt az Úr? Mert Ádámnak van esze, szája, nyelve: az összes állatnak, amit Isten felvonultatott előtte, mindegyiknek nevet ad, mind meg is jegyzi, de egyik sem kérdezi tőle: és te ki vagy? Tudomásul veszi a rengeteg gyümölcsfát, sütni-főzni való zöldséget.Mindet kapálom, leszedem, megfőzöm és meg is eszem,de egyedül? A Teremtő boldog lesz, hisz maga mondta: Nem jó az embernek egyedül lennie. Ebben benne van a Teremtő elgondolása. Az Úr boldogító terve szerint csak az lehet az ő gyermeke, aki boldogít. Egy másikat, a társat, a feleséget, a férjet. De még ez sem elég a Teremtőnek: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet. A szeretetet tanuljátok meg egymás közt és gyakoroljátok széles körben, akkor majd tudtok engem is szeretni. Én az Atya vagyok, ti az én fogadott,szeretett gyermekeim. Minden más másodrendű kérdés.Csak a nehézségekben tudtok komolyan szeretni.„Akkor gyermekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét, és imádkozzék fölöttük. A tanítványok elutasították őket. Jézus azonban így szólt: „Hagyjátok csak a gyermekeket, ne akadályozzátok meg őket, hadd jöjjenek hozzám, hisz ilyeneké a mennyek országa!Azzal rájuk tette kezét, s elment onnét” (Mt 19,13-15) Jézus nagy örömmel áldotta meg az édesanyák szemefényét, a férjükkel közösen adott új ember- életet. Jézus  tudta legjobban, hogy az Atya mennyire komolyan veszi  a maga válsztotta nevét: ATYA.  Ezért választotta legkedvesebb teremtményének az embert, ezért rendelte el a házasságot, és tette lehetővé az első emberpárnak, hogy szülőként saját természetük szerint adják át tulajdonságaikat az újszülöttnek.Az új emberpalántákat  az Örök Atya tervezi és vallja fogadott,szeretett gyermekeinek. Az ősbűn sokat rontott az Úr tervén. De Istenfiát, Jézust  megtestesítette, hogy meghaljon fogadott testvéreiért, és a keresztségben mindegyik az Atya fogadott fia, és Jézus fogadott testvére, a menny örököse  lehessen.

Évközi 20. hét csütörtök

Évközi 20. hét csütörtök

Az Úr Jézus küldetésének lényege – mely a Miatyánk első kérése is –, hogy szenteltessék meg Isten neve, nem mást jelent, mint amiről a mai Olvasmányban olvasunk, hogy az Úr az ő országába gyűjti választott gyermekeit. Krisztusban, az ő Fiában válik egyetemessé és teljessé ez az összegyűjtés: nem korlátozódik többé csupán Izrael szétszórt fiaira, és nem politikai, hanem kegyelmi esemény lesz: az Izraelből és a pogányságból megtértek összegyűjtése egy közös állapotra, Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára az Egyházban. Így szentelődik meg Isten neve, és így teljesedik be az ő üdvözítő akarata.

Íme, itt is igazolódik Szent Ágoston szava: „Az Ószövetségben benne rejtőzik az Újszövetség, az Újszövetségben nyilvánvalóvá lesz az Ószövetség.” Hiszen Krisztus megtestesülése előtt és után ugyanannak az Istennek ugyanaz az üdvösségterve bontakozik ki egyfajta szerves növekedésben, mint ahogy mibennünk is ott van az az egykori kisgyermek, aki valaha voltunk, és a lényegünkhöz tartozik most, felnőttkorunkban is. Jézus nem felbontani jött az Ószövetséget, hanem beteljesíteni. Ezek a mostani elmélkedéseink erre a csodálatos valóságra nyitják fel egyre jobban a szemünket, s arra tanítanak, hogy Istent csak Istennel lehet lemérni: Isten egyik tettét csak Isten egy másik tettével megérteni, Isten egyik kijelentését Isten egy másik kijelentésével megvilágítani.

Urunk Jézus, add meg, kérünk, hogy belülről egyre jobban átjárjon minket a Miatyánk lelkülete, hogy ne csak ajkunkkal mondjuk, hanem lélekben éljük annak kéréseit. Segíts kegyelmeddel, hogy mi is az Atya nevének megszenteléséért buzgólkodjunk, s menyegzős lakomád méltatlan, de megváltó halálod által meghívást kapott és kiválasztott vendégeiként részünk legyen az örök ünnep el nem múló örömében.

LENGYEL SZENT JÁCINT

Szent Jácint

szerzetes

 1257.

Lengyel grófi család gyermeke volt. Bátyja volt Szent Csezló, mindketten Rómában dominikánusok lettek. Hazájukba visszatérve segítették a hit terjesztését. † 

A pápa létrehozta a Világiak, Család és Élet Kongregációját

Ferenc pápa Sedula Mater kezdetű motu propriójával augusztus 15-i dátummal új dikasztériumot állított fel, a Világiak, Család és Élet Kongregációját.

Az egyház – gondos anyaként – évszázadokon keresztül mindig gondját viselte a világiaknak, a családnak és az életnek, az irgalmas Üdvözítő szeretetét tanúsítva az emberiség iránt. Ezt figyelembe véve a Szentatya a Római Kúria hivatalait a mai kor és az egyetemes egyház igényeinek megfelelően kívánja alakítani. Különösen is a világiakra, a családra és az életre gondolva a pápa támogatást és segítséget kíván nyújtani számukra, hogy az evangélium aktív tanúságtevői és a Megváltó jóságának kifejezői legyenek korunkban.

Ezért miután mindent mérlegelt, a Szentatya apostoli tekintélyénél fogva létrehozza a Világiak, Család és Élet Kongregációját. Azok a kompetenciaterületek és funkciók, amelyek eddig a Világiak Pápai Tanácsához és a Család Pápai Tanácsához tartoztak, szeptember 1-jével átkerülnek az új dikasztériumhoz, és ezzel megszűnik a két korábbi pápai testület – olvasható az egyházfő motu proriójában.

Az új dikasztérium prefektusának Kevin Joseph Farrell dallasi püspököt nevezte ki a Szentatya. Kevin Farrell 1947-ben született Dublinban. 1966-ban belépett a Krisztus Légiója Kongregációba. 1978-ban szentelték pappá. Farrell a mexikói Monterrey-i Egyetem káplánja volt, valamint a Legio Christi olasz-, spanyol- és írországi szemináriumainak és iskoláinak főadminisztrátora. 1983-tól Washingtonban a Bethesda városnegyed Szent Bertalan-plébániáján végzett lelkipásztori szolgálatot. 2001-ben szentelték Washington segédpüspökévé. 2007-ben lett Dallas püspöke. Testvére Brian Farrell püspöknek, aki a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsa titkára.

Vincenzo Paglia érseket, a Család Pápai Tanácsának eddigi elnökét augusztus 15-én a Szentatya kinevezte a házasság és a család tanulmányozásával foglalkozó II. János Pál Pápai Intézet nagykancellárjává és a Pápai Életvédő Akadémia elnökévé.

A motu proprio a pápai rendelkezések azon fajtája, amelyet a Szentatya nem hivatalos előterjesztésre, hanem saját elhatározásából hoz, s minden ünnepélyes forma nélkül adják ki. A latin kifejezés szó szerinti jelentése: „saját indíttatásból”.

Az Irgalmasság Szent Éve 259.

Jézus másodszor jövendöli meg szenvedését.

Amikor együtt jártak,keltek Galileában, Jézus ezt mondta nekik: Az Emberfiát a emberek kezébe adják. Megölik, de harmadnapra feltámad. Erre igen elszomorodtak’” (Mt 17,22-23) Jézus Galileában, az északi zsidó negyedes fejedelemségben jelenti be tanítványainak, hogy a megváltás lényege: az emberiség bűneiért súlyos szenvedések elviselése elkezdődik. Galilea volt a legkevésbé jelentős tartomány. Amikor Jézus megszületett Betlehemben, abban az időben az ősi Zsidó ország egyetlen római helytartó fennhatósága alá tartozott, mert Nagy Heródes az átszervezett római közigazgatás teljhatalmú ura az új császárság egyeduralkodója Augusztus császár barátja volt. A Heródes dinasztia pedig ragaszkodott ehhez a kormányzási formához, mert Nagy Heródes így látta biztosítottnak, hogy Ábrahám iker unokái, Ézsaú és Jákob örök perét véglegesen eldöntse. Tudni illett, hogy a kissé izgága elsőszülött, Ézsaú fiatal legényként üres kézzel érkezett haza vadászkörútjáról, és igen éhesen a ház küszöbén ülő öccsét vidáman lakmározva találta.Pompásan fűszerezett lencse-főzelék volt az edényében. A két iker közt már anyjuk méhében igen kemény küzdelem alakult ki. Apjuk, Izsák látta felesége, Rebeka szomorúságát, amikor a házasságuk után egy ideig meddő maradt. Az Úr meghallgatta az imát, Rebeka boldogan jelezte, hogy áldott állapotban van. Ahogy múlt az idő, egyre keményebb rugdalózást észlelt. Elment megkérdezni az Urat, mit jelent ez a veszekedés? Az Úr ezt válaszolta: „Két nép van a méhedben, méhedből két törzs válik el: az egyik törzs legyőzi a másikat, és az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak” (Ter 25,23) Rebeka ezt nyilván nem feledte el, és a kisebbiket, Jákobbal is beszélt erről, amikor már értelmesebb volt. Most az okos öccs elérkezettnek látta az időt, hogy anyja titkát biztonságossá váltsa. Amikor az éhes  Ézsau kért a főzelékből, Jákob azt kérte, adja el érte az elsőszülöttségi jogát.„Ézsau így szólt: Na, úgyis meghalok, mit használ nekem az elsőszülöttségi jog?” „Esküdj meg előbb!”- mondta Jákob. Erre megesküdött, és így eladta elsőszülöttségi jogát Jákobnak. Jákob pedig adott neki kenyeret és lencsefőzeléket.Evett és iv ott, felállt és kiment. Ilyen kevésre becsülte Ézsau  az elsőszülöttségi jogát” (32-34) Ézsau utódai, az edomiták azonban, hiába lettek nagy néppé, kétezer év múlva is bosszulni akartak. Erre gondolt Nagy Heródes, amikor mindhárom  zsidó tartományt kérte Rómától. Ezért irtotta ki a bölcsek látogatása után a két évesnél fiatalabb betlehemi fiú csecsemőket. Már korábban kutatta Betlehemben Dávid  rokonágát, ezért a Dávid-ivadékok Galileába költöztek.Itt jelentette be Jézus megváltó halálát, amit Jeruzsálemben kell majd elviselnie.

Évközi 20. hét szerda

Évközi 20. hét szerda

Azon túl, amit az Úr a gonosz pásztorok ellen mond – az otthon maradt, kollaboráns elit ellen, amely galád árulóként az elnyomók szolgálatába állt –, valami olyat jelent ki, amely túlhaladja az egész Ószövetséget, annyira, hogy amikor Krisztusban beteljesedik a felfoghatatlan ígéret, megmagyarázhatatlan ellenállást vált ki az ugyancsak megalkuvó főpapságban, akik pontosan ugyanazt teszik Jézus korában, mint az Ezekiel korabeli önző pásztorok.

„Íme, én magam keresem fel juhaimat…” –nem valaki más helyettem, az én nevemben, hanem én magam, az Örökkévaló, a Szent, a világtól elválasztott, aki az egek egei fölött lakozik, akinek a neve: „Én vagyok, aki vagyok”. Itt Isten Ezekiel által olyasmit nyilatkoztat ki, ami messze felülmúlja a próféta gazdag fantáziáját és hatalmas teológiai tudását is. Csak magát az üzenetet tudja átadni, hogy Izrael hordozza, éljen vele, és főleg várakozzék. Most sejtjük csak meg az igazi jelentőségét Jézus azon szavának, ahol a juhok pásztorának nevezi magát: „Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért.” Nem bukolikus idillről van itt szó, birkanyájjal és alkonyati furulyaszóval a szelíd domboldalon, hanem arról, hogy Jézus egylényegű Isten az Atyával. Mivel azonban Jézusban Isten, az egész teremtett világ Ura lépett a történelembe, a megújítás nemcsak Izrael juhaira vonatkozik, hanem Ádám valamennyi fiára és leányára.

Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked gondviselő szeretetedért, mellyel bennünket, nyájad juhait egyesével és együttesen is nap mint nap körülveszel. Kérünk Téged az Egyház pásztoraiért, akiknek nem önmaguktól, hanem Belőled élve kell a nyáj gondját viselniük, mert akár Péter, akár Pál keresztel, bennük és általuk mindig Te magad cselekszel tieid javára, és kérünk minden juhodért, hogy az Atya akarata szerint legyen egy akol és egy pásztor.

 

ANGERAI SZENT RÓKUS

SZENT RÓKUS
*Montpellier, 1345 körül +Angera, 1376 körül
A halála után hatvan évvel keletkezett életrajza a következőket mondja el:

Montpellier nagy és híres város volt Franciaországban. A város ura egy nemes lovag, János, a király rokona volt. Nemes volt származása, de még inkább erényei miatt. Felesége, Libera szintén nemes és szép asszony volt. Imádságaikkal és jó cselekedeteikkel mindketten Isten kedvében jártak, de gyermekük nem született. Ezért fogadalmat tettek, hogy ha Isten gyermekáldásban részesíti őket, gyermeküket Krisztus szolgálatára szentelik. Egy napon, amikor Libera imádságba merülten Krisztust és az ő Boldogságos Anyját erre kérlelte, angyali hangot hallott: ,,Libera, Isten meghallgatta imádságodat, kegyelmet nyersz az Úrtól.''

Libera fiút szült, akit a keresztségben Rókusnak neveztek. Mellkasának bal oldalán kereszt látszott, mely már ekkor Krisztus előtt kedvesnek mutatta. A szülők nagyon csodálkoztak a dolgon és áldották érte az Urat, s épp emiatt anyja nem bízta dajkára, ahogy akkoriban szokás volt, hanem ő maga szoptatta és dajkálta. Libera asszony hetenként kétszer böjtölt, ugyanakkor a kis Rókus is tartózkodott a tejtől, s csak egyszer szopott. Feltűnő volt azonban, hogy ezeken a napokon a gyermek elevenebb és vidámabb volt, mint máskor.

Rókus öt éves korában már engedelmes és erényes gyermek volt, oldalán a kereszt megmaradt és vele együtt növekedett. Amikor iskolába kezdett járni, kitűnt tudásával; közben böjtölt, imádkozott és jótékonykodott. Amikor 12 éves lett, megkezdte vezeklési gyakorlatait.

Ebben az időben atyja halálos beteg lett. Közel érezve a halált, magához hívta a fiát és így beszélt hozzá: ,,Rókus, egyetlen örökösöm, látod, én hamarosan bevégzem életemet. Végrendeletben az örökséggel együtt négy dolgot bízok rád. Először: miként tanultad, szüntelenül Jézus Krisztusnak szolgálj. Másodszor: ne feledkezz meg a szegényekről, az özvegyekről és az árvákról. Harmadszor: rád bízom vagyonomat, hogy jó célra használd. Negyedszer: adj otthont a nyomorultaknak és a szegényeknek.''

Rókus mindezt készséggel megígérte, s ezután atyjának, Jánosnak, halhatatlan lelke elhagyta a halandó testet. Amikor Rókus tizenöt éves lett, édesanyját is eltemette, és hozzáfogott, hogy atyja végrendeletét maradéktalanul végrehajtsa. A szent helyek mellett fölkereste a szegények házait, s a nyomorultakat, elnyomottakat és betegeket a szükséges javakkal és jó szóval támogatta; az özvegyeket és árvákat vigasztalta, a szegény leányokat férjhez adta. Ily módon szétosztotta a szegények között atyja vagyonát.

Ezután elhatározta, hogy elhagyja hazáját és fölkeresi a kereszténység nagy zarándokhelyeit. Zarándokruhát öltött, s bűnbánó lélekkel útra kelt Róma felé. Amikor Piacenzába érkezett, látta, hogy igaz, amit útközben hallott: a városban súlyos járvány aratott. Az egyik kórház gondnokát, Vincét kérlelte, engedje meg, hogy ápolja a betegeket. Az eleinte tiltakozott, mert féltette az egészséges fiatalembert a betegségtől. Végül azonban engedélyt adott.

Rókus a betegek között szokása szerint előbb mindent és mindenkit megáldott Jézus Krisztus nevében, és utána látott munkához. Félelem nélkül gondozta a betegeket, akik szentként fogadták, mert tapasztalták, hogy gyógyulást hoz nekik. Amikor a kórházban elvégezte a napi munkáját, megkereste a betegeket a városban is. Megjelölte őket a szent a kereszt jelével, majd megemlékezvén Jézus Krisztus szenvedéséről érintésével meggyógyította őket.

Piacenzától búcsút véve Cesenába vitte útja. Itt szintén járvány tombolt, s mint előbb, rövid idő alatt ezt a várost is megszabadította a bajtól. Rómába érve látnia kellett, hogy a járvány elborította az egész várost. Élt abban az időben Rómában egy bíboros, aki szintén megbetegedett. Amikor Rókus a házába lépett, csodálatos vigasztalás és remény költözött a bíboros lelkébe, mert azonnal megérezte, hogy Rókus Isten nagyon kedves embere. Ezért segítségét kérte, s íme, Rókus az ujjával keresztet rajzolt a homlokára. A kereszt látható lett és maradt a bíboros homlokán, és a beteg meggyógyult. Amikor azonban arra kérte Rókust, hogy vegye le homlokáról a kereszt jelét, mert nem akar látványosságul szolgálni, Rókus buzdította, hogy az Úr szenvedésére emlékezve viselje csak teljes tisztelettel a keresztet a homlokán, hiszen az szabadította meg a pestistől.

A bíboros elvitte Rókust a pápához, aki Rókus homlokán mennyei fényességet látott ragyogni. Rókus teljes búcsút nyert a pápától. Amikor azonban a bíboros hazája és családja felől érdeklődött, mivel Rókus semmi mulandó dicsőséget nem keresett, eltitkolta származását. A pápa megáldotta, hazatértek és Rókus három évig a bíborosnál lakott. Gondozta a szegényeket és a járványtól sújtottakat.

Három év múlva a bíboros, aki már nagyon öreg volt, meghalt. Rókus ekkor elhagyta Rómát és Riminibe ment, majd Novarába, s mindkét várost, mint a korábbiakat, megszabadította a pestistől. Novarából Piacenza felé vette útját, mert hallotta, hogy ott a járvány erősebben dühöng, mint másutt. Mindig arra törekedett ugyanis, hogy Jézus Krisztus nevében és szenvedésének erejéből segítséget nyújtson a járvány ellen. Mindenütt először a szegények házait és kórházait kereste meg, hiszen ott nagyobb szükség volt a segítségre.

Amikor már hosszú időt töltött a piacenzai kórházban, s szinte minden beteget meggyógyított, az egyik éjszaka álmában angyali szót hallott: ,,Rókus, Krisztus híve, kelj föl, mert a pestis most benned van, keress gyógyulást!'' Ő azonnal érezte testében a betegség mérgezett nyilát és hálát adott Istennek. Olyan fájdalom fogta el, hogy jajgatására a körülötte alvók mind fölébredtek. Ezért elhagyta a hálótermet és a küszöbön várta a hajnalt. Reggel a polgárok az ajtó előtt találták. Szemrehányást tettek a kórház igazgatójának, aki mentegetőzött, hogy nem ő tette ki Rókust. Amikor azonban a polgárok fölismerték, hogy Rókus beteg, kiűzték a városból, nehogy megkapják tőle a bajt.

A pestis okozta fájdalmak ellenére mindent türelemmel viselt és mindenért áldotta Istent. Egy közeli völgy erdejébe húzódott vissza, ahol itt egy kicsi kunyhót csinált magának. Majd megemlékezve Jézus nevéről, így imádkozott: ,,Hálát adok neked, üdvözítő Jézus, hogy most, amikor a betegség kínoz, ezen az elhagyatott helyen kegyelmeddel felüdítesz engem!'' Alig fejezte be imádságát, egy kis felhő szállt le az égből, s a kunyhója mellett a földre ereszkedve forrást fakasztott, mely oltani kezdte Rókus szomját. A forrás mind a mai napig megvan.

Volt a közelben egy falu. Ott élt egy Gotthárd nevű istenfélő ember, kinek nagy birtoka és nagy családja volt. Vadászkutyái közül az egyiket különösen kedvelte, s ennek megengedte, hogy az asztalról egyen kenyeret. Amikor Rókus éhezett, ez a kutya vitt neki kenyeret. Egyik nap, amikor különlegesen finom kenyér került az asztalra, s a kutya szokása szerint elindult vele, Gotthárd a kutya után indult és rátalált Rókusra. Amikor látta, hogy a kutya neki adja a kenyeret, szent félelemmel köszöntötte és leült melléje. Rókus azonban figyelmeztette: ,,Barátom, menj el innen, mert betegségem nagyon veszedelmes.''

Gotthárd hazatérve így gondolkodott magában: Ez a szegény ember, akit ott hagytam az erdőben, biztosan Isten embere, mert a kutyám, az értelmetlen állat kenyeret vitt neki. Mennyivel inkább kell ugyanezt tennem nekem, aki értelmes ember és keresztény vagyok! Ezen gondolatokkal visszatért hozzá, és azt mondta: ,,Segíteni akarok neked, szent zarándok, s többé nem akarlak magadra hagyni.''

Rókus hálát adott Istennek és kezdte Gotthárdot Krisztus törvényére oktatni. Egy ilyen együttlét alkalmával, mivel a kutya már nem hozott kenyeret, Gotthárd kezdett élelemről gondolkodni, s mivel egyre éhesebb lett, segítséget kért a szenttől. Ő az Úr szava szerint (,,Arcod verítékével eszed a kenyeret'') buzdította: térjen vissza a faluba, mondjon le mindenéről, kövesse Jézus Krisztus útját és az Ő nevében kolduljon. Gotthárd azonban -- mert közismert és gazdag ember volt -- azt mondta, hogy ő ezt szégyenli. Később azonban, miután Rókustól sok tanítást hallott, bement Piacenzába, ahol szintén sokan ismerték és koldulni kezdett. Bezörgetett egyik ismerőse ajtaján és alamizsnát kért. Az keményen megszidta, amiért nevetségessé teszi magát azzal, hogy okos és gazdag létére koldul, s haragosan elűzte. Gotthárd másokhoz fordult alamizsnáért, de sokan megtagadták tőle az alamizsnát. Mindezeket még aznap megtámadta a ragályos kór. Amikor visszatért az erdőbe, elbeszélte Rókusnak a történteket, Rókus pedig megmondta, hogy a barátja hamarosan meg fog halni. Így is történt.

Jóllehet Rókust még mindig gyötörte a betegség, az erdőben hagyva Gotthárdot a járvány sújtotta városba ment. Jézus nevében megáldotta, megérintette és meggyógyította a betegeket, majd -- még mindig betegen és sántán -- visszatért az erdőbe. Akik hallottak róla, sokan fölkeresték, s Rókus szükségleteik szerint csodákat tett velük.

Kis idő múltán Gotthárd bement a városba, s Rókust egyedül hagyta az erdőben. Rókus imádkozni kezdett, hogy Isten szabadítsa meg a betegségtől, s ekkor álomba merült. A visszatérő Gotthárd a kunyhó közelébe érve angyali hangot hallott: ,,Rókus, Isten barátja, az Úr meghallgatta imádságodat, íme, meggyógyultál betegségedből. Az Úr parancsa, hogy indulj haza.'' Gotthárd elámult a hang hallatára, már csak azért is, mert addig nem tudta Rókusnak a nevét.

Amikor Rókus gyógyultan ébredt az álomból, elmondta neki, amit hallott. Rókus nagyon megkérte, hogy el ne árulja a nevét, mert nem akar földi dicsőséget. Néhány nap múlva elbúcsúzott Gotthárdtól és társaitól, és zarándokként hazafelé indult. Amikor Lombardiában Angera közelében járt, a vidék urának katonái épp háborúskodtak és elfogták Rókust. Mint kémet vitték uruk elé, az pedig anélkül, hogy kivizsgálta volna a dolgot, börtönbe vetette. Rókus Jézus nevét segítségül híva türelemmel vállalta a börtönt, s éjjel és nappal Istennek ajánlotta magát. A börtön otthona lett, mert vezeklésként és remeteségként fogadta.

Így telt el öt év. Akkor -- mivel Isten akarata az volt, hogy a szent férfiú lelke a szentek körébe kerüljön -- az az ember, aki élelmet szokott vinni Rókusnak a börtönbe, látta, hogy a börtönből csodálatos fény sugárzik. Rókus térden állva imádkozott és mindent az Úr kezébe ajánlott. A dolognak híre ment, s a városból sokan a börtönhöz siettek, s mind látták a csodát. Dicsérték Istent és kárhoztatták a börtön urát kegyetlenségéért.

Amikor Rókus fölismerte, hogy Isten akaratából be fogja végezni ezt a halandó életet, szólította a börtönőrt és kérte, Isten és a Boldogságos Szűz nevében engedje meg, hogy pap jöjjön és meggyóntassa őt. Miután meggyónt, azt kérte, hogy három napra hagyják magára, hogy igazán fölkészülhessen halálára. Tudta ugyanis, hogy a város polgárai mennyire ki akarják szabadítani a börtönből. A gyóntató ezt elmondta urának, aki gondoskodott három zavartalan napról. A harmadik nap végén az Úr angyala ezzel az üzenettel jött: ,,Rókus, az Úr a lelkedért küldött engem. Mondd meg, mi az utolsó kívánságod?'' Rókus akkor áhítatos imádságban arra kérte a mindenható Istent, hogy azok a keresztények, akik Jézus nevében áhítattal megemlékeznek róla, szabaduljanak meg a járványos betegségtől. Amikor imádságát befejezte, kilehelte lelkét.

A harmadik nap elmúltával a város ura elküldte embereit, hogy kiszabadítsa Rókust a börtönből. Ám azok már holtan találták. Az egész börtön csodálatos fényben sugárzott, amiből megérthették, hogy Isten barátja volt az, aki ott meghalt.

Rókus fejénél és lábánál egy-egy nagy gyertya égett. A feje alatt egy táblát találtak, melyen arany betűkkel írva állt: Isten meghallgatta, amit a betegek számára kért. Az írásból megtudták Rókus nevét és nemes származását. Amikor a város urának anyja meghallotta a hírt, fölismerte, hogy az unokája volt, s amikor a temetésre előkészítették, a keblén látható keresztről ráismert a rokonság is. Fájdalommal és bűnbánattal telve temették el.

Ennyit tudhatunk meg Rókusról életrajza alapján. Tisztelete 1420 körül Montpellier-ben kezdődött, s nagyon hamar egész Észak-Itáliában, főleg Piacenza környékén elterjedt. 1477-től sorra alapították a Szent Rókus társulatokat betegápolásra, főleg járványok idején. A 15. század végétől a tizennégy segítő szent között járványok ellen hívták segítségül. A 16-18. században az egyik leginkább tisztelt szent volt Európában.

Magyarországon sok helyen fogadott ünnepként ülték meg napját, mert tapasztalták segítségét. Szent Rókus oltalma alatt áll az 1796-ban épített pesti járványkórház is.