A fájdalmas rózsafüzér. 2.

A fájdalmas rózsafüzér.

A második titok: „Akit érettünk megostoroztak”

Jézus haláltusáját a Getszemáni kertben megvívta. Felkeltette alvó tanítványait: „Íme, elközelgett az óra, és az Emberfiát a bűnösök kezébe adják. Keljetek föl, menjünk! Íme, közel van már, aki engem elárul”. (Mt 26,45-46) Eddig Jézus a kísértőtől közvetlenül szenvedett, most iszonyú dühvel a sátán csatlósai szenvedtetik. A fizikai ostorozást megelőzte a szóbeli bántások özöne. Júdás, az áruló apostol alakoskodó udvariassága vezeti be a fájó sorozatot: „Akit megcsókolok, ő az, fogjátok meg! Mindjárt odalépett Jézushoz és azt mondta: Üdvözlégy, Mester! És megcsókolta őt”. (Mt 26,48-49) Péter ugyan kardot rántott, de Jézus elhárította a fegyveres védelmet. Önként odanyújtotta kezét, hogy megkötözzék, csupán tanítványainak kért menekülési lehetőséget. Először Annás főpaphoz hurcolták. Kérdezősködésére Jézus feleslegesnek látta részletesen válaszolni, mire egy szemtelen szolga arcul ütötte. „Így felelsz a főpapnak?” (Jn 18,22) A sorsdöntő események Kaifás főpap palotájában következtek. Péter oda is követte, igaz, csak messziről. Az udvarra bejutva félelmében szolgálók és szolgák előtt háromszor megtagadta Mesterét, úgy, ahogy Jézus előre megjövendölte. Mit remélhetett az Úr ezután ellenségeitől? Mindig akadt, aki gonoszkodott vele. Napkeltére aztán összehívták a főtanács Jézust gyűlölő tagjait. Szabályos kihallgatást mímelve tanúkat sorakoztattak, de nem tudtak egybecsengően hazudni, ezért a főpap tette fel a lényeges kérdést: „Megesketlek téged az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondtad. De mondom nektek, most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin. Ekkor a főpap megszaggatta ruháit és így szólt: Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Azok ezt felelték: Méltó a halálra! Azután beleköptek az arcába, ököllel verték őt, mások pedig pofon ütötték”. (Mt 26,63-67) Ez az esemény lehetett volna az ószövetségi üdvtörténet fénypontja. Az összes főpap Árontól kezdve azt remélte, hogy a Messiás személyét tisztázó kérdést ő teheti majd föl, és Jézus válaszát követve leborul Isten Fia előtt, átadja neki a főpapi tisztet. Jézus háromszor tanúsítja kilétét: Igent mond a feltett kérdésre, Isten trónján ülni és az ég felhőin járni is isteni tulajdonság. Kaifás és tanácsa pedig halálra ítéli az Isten Fiának kijáró tisztelet helyett. Sorsuk megpecsételődött. Jézus pedig halálra ítéltetett. A szóbeli ostorozás aztán Pilátus, a római császár helytartója előtt folytatódott. Jézust trónkövetelőnek, gonosztevőnek, adócsalónak vádolják. Pilátus maga is felteszi Jézusnak a kérdést: „Te vagy-e a zsidók királya? Ő azt felelte: Te mondod. Pilátus erre kijelentette a főpapoknak és a tömegnek: Semmi vétket sem találok ebben az emberben”(Lk 23,3-4) Ez a próbálkozás folytatódik még, majd Pilátust megfenyegetik, hogy a császárnál feljelentik. Ettől megrémül:„Jézust kiszolgáltatta akaratuknak” (Lk 23,25) A halálraítélteket rendszerint megostorozták. Pilátusnak volt egy titkolt terve: hátha megesik a szíve a tömegnek a ronccsá ostorozott Jézus láttán, és megkegyelmeznek neki. Bevezettette hát Jézust a belső udvarra, hogy római szokás szerint ott ostorozzák meg. A rómaiak ezt az ítéletet bottal, vesszővel, vesszőnyalábbal, ostorral, ólom- vagy csontdarabokkal felszerelt korbáccsal hajtották végre. Három menetben, három féle eszközzel verték a pőrére vetkőztetett Emberfiát. Halk sóhajokkal ellensúlyozta a szörnyű fájdalmat. Amikor eloldozták a kínzóoszloptól, földre zuhant. Térden állva tudta csak összeszedni ledobált ruháit. Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy erős fiatalemberek is belehaltak az ostorozás kínjaiba. Amikor erről a titokról elmélkedünk, legyen tele a szívünk őszinte együttérzéssel. Ne ostorozzunk senkit se szóval, se fizikailag bántalmazva. Legyen elég Jézus iszonyú kínja.

BOLDOG OFFIDAI BERNÁT

BOLDOG OFFIDAI BERNÁT

 kapucinus testvér 

(1604-1694) 

 
Földmuves szüloktol származott. Ifjúkorában pásztorkodott. Szokása volt, hogy kiakasztott valami fára vagy bokorra egy szentképet és az elott imádkozott. Pásztortársait is oktatta a hit igazságaira. Egyébként írástudatlan volt. 22 éves korában lépett be a kapucinusok közé. Különbözo kolostorokban többféle beosztásban munkálkodott, alig tunt fel életszentsége. Amikor visszakerült szüloföldjére, az offidai kolostorba mint kapus és alamizsnagyujto, akkor kezdtek rá felfigyelni. Egyesek látták imádság közben fénytol körülvéve vagy a levegoben lebegve. Megrögzött bunösök tértek meg szavai hatására. Imádkozta és másokat is buzdított a rózsafüzér imádkozására, mert ezáltal sok kegyelmet tudunk kieszközölni. Két püspök állította, hogy Bernát testvér az egyházmegyében többet tett, mint nagy szónokok és népmisszionáriusok. Békeszerzo tevékenysége is jelentos volt. A tanulatlan testvér nehéz hitbeli kérdésekre tudott bámulatos feleletet adni. Tudós egyházi és elokelo világi személyek is jöttek hozzá tanácsot kérni. A szegények szerették mint igaz barátjukat és jótevojüket. Nagy tisztelettel volt a papok iránt. Azt szokta mondani: ha papot láttok, a lábuk nyomát kellene megcsókolni, mert ok azok, akik a szentségek által biztosítják, hogy a kegyelem állapotában legyünk; nagyrészt tolük függ üdvösségünk. A szentséget Szent Ferenc módjára élte. Takarékos volt, s másokat is intett, ne hagyják, hogy az étel tönkremenjen, mert Krisztus szegényeinek szükségük van rá. 90 éves korában halt meg szülovárosa kolostorában. VI. Piusz avatta boldoggá 1795-ben. Sírja az offidai kapucinusok templomában van.
Boldog Bernátnak a betegek iránti törodésérol:
„Ha egy testvér súlyos beteg volt, kérte a páter gvárdiánt, maradhasson a beteg mellett a betegszobában. Elöljárója azt is megengedte neki, hogy kis ablakot nyithasson, mely a templomra nyílt. Ebbol egyrészt az a haszon származott, hogy a beteg is a nyitott ablakon át részt tudott venni a szentmiséken, másrészt Bernát az Oltáriszentség elott tudott imádkozni olyan idoben, amikor nem kellett a beteggel foglalkoznia.”
A Szertartások Kongregációja okmányaiból.

Imádság:

Istenünk, te a felebaráti szeretetben foglaltad össze parancsaidat. Add, hogy Boldog Bernátot utánozva életünket testvéreink szolgálatára szenteljük és így a te áldottaid legyünk a mennyek országában. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Évközi 20 hét szombat

Évközi 20 hét szombat

Mt 23, 1-12

„Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek”

A szék képletesen értendő. Az a szék, amiben Mózes valóban ült élete utolsó negyven évében, ezerkettőszázötven éves lenne Jézus idejében. Ha kétszázötven év alatt nem ment volna tönkre, mint a szentsátor állaga, a babiloni fogság előtt a nagy várostrom idején (587-586) bizonyára elpusztult volna. Szellemi „széke”, amiről Jézus beszél, a tanítóhivatala viszont állt. Rá hivatkozott az összes rabbi. Az ő tanításukkal nem az volt a baj, hogy magához Mózes könyveihez ragaszkodtak a messiási időkben is, hanem a törvények magyarázatában igyekeztek gyakorlati utasításokat írni, szigorú fegyelmet tartatni az egyszerű néppel. Ezért állapítja meg Jézus: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg, de a tetteket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat” (Mt 23, 2-4) Az alaptanítás, amit Isten Mózesnek adott, az érvényes Jézus korában is. Ezt híven őrzik. A tanítóhivatal azonban nem az igazság és a szeretet képviselője. Ők maguk szeretnek tekintélynek látszani. Ezt elsősorban külsőségekkel próbálják biztosítani. Az imaszíj, amivel jelzik, hogy ők most Istennel beszélnek, egyre szélesedett, a palástjuk bojtjai nagyobbodtak. Ez nyilván semmit nem ad hozzá tanításuk igazához. Inkább feltűnési vágy, éppen úgy, mint a lakomákon és vendégségeken az első helyet elfoglalni, az utcán, téren elvárni a rabbi cím ismételgetését. Mindez nem tesz hozzá tekintélyükhöz és tudásukhoz semmit. A belső kifogások még súlyosabbak: az igazságot mondják, de nem teszik (3c), a törvények szigorát nem enyhítik azzal, hogy figyelembe vennék az enyhítő körülményeket (4c), pl. a harmincnyolc éve beteg szombati meggyógyítása. A címekkel nem az volt a baj, hogy a rabbi, az „abí” (atyám) a megszólításban szerepelt, hanem hogy ezeket nem Istenhez tartozásuk jeleként használták, hanem ők maguk akartak teljes tekintélyviselőnek látszani. Az apáknak is megjár az apaság címe, hiszen Istentől kapott természetes erejükkel ők is valóságos apák. Szent Pál is hivatkozik arra, hogy aki a Mennyei Atyát képviseli, az Ő megbízásából természetfeletti életet ad egy megtérőnek, az is atyának nevezhető: „Mert ha tízezer tanítótok is volna Krisztusban, atyátok nincs sok, hiszen Jézus Krisztusban az evangélium által én adtam nektek életet” (1Kor 4, 15) Pozitív eligazítást is ad az Úr mindenkori tanítványainak: „Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki felmagasztalja önmagát, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják” (Mt 23,11,12) Amikor mostani körülmények között döntenünk kellene,kinek van igaza, ki hazudik, kit lehet megtisztelni,kire rábízni országunk sorsát, teljes biztonsággal alkalmazhatjuk: aki dicsekszik, gyanús.

A fájdalmas rózsafüzér. 1.

A fájdalmas rózsafüzér.

Az első titok:"Aki érettünk vérrel verítékezett"

Jézus készen állt a szenvedésre. Már ezer évvel korábban mennyei hallomásból tudta ezt ősapja, Dávid király: „Vágó áldozatot és étel áldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat.Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van” (Zsolt 40,7-9) Mégis nagyon megülte lelkét az utolsóvacsora után a szenvedések közeledése: „Ezen az éjszakán ti mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai… Akkor Jézus elment velük egy majorba, amelyet Getszemáninak hívnak, és azt mondta a tanítványoknak: Üljetek le itt, amíg én elmegyek oda és imádkozom. Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, s elkezdett remegni és gyötrődni. Akkor azt mondta nekik: Szomorú az én lelkem mindhalálig. Maradjatok itt és virrasszatok velem. Egy kissé előbbre ment, arcra borult és így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te”. (Mt 26,31.36-39) Mivel a tanítványait elnyomta az álom, a mennyből kapott segítséget: „Ekkor megjelent neki egy angyal az égből, és megerősítette. Aztán a halállal tusakodva még buzgóbban imádkozott. A verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei”. (Lk 22,43-44) Nagy izgalmak, szenvedések hatására hideg verejték lepi el az ember homlokát, esetleg a tenyerét. Jézus lelki fájdalma olyan erős, megrázó volt, hogy nyirokerei falán átpréselődtek vércseppek is a hideg verejtékkel. Ezt egyedül Szent Lukács evangélista, a hivatásos orvos figyelte meg, amikor Jézus életének adatait gyűjtötte össze. Milyen jó, hogy ezt a mélyen emberi jelenetet megírta számunkra! Csodálkozva tanultam az egyetemen, hogy valamelyik keleti egyház annyira szégyellte Jézus vérrel verejtékezését, hogy a Lukács-evangéliumnak ezt a részét kihagyták. Viszont mi annyira értékeljük Urunk megrázó lelki tusáját, hogy a fájdalmas olvasó első tizedében erről akarunk elmélkedni. Felidézzük az Úr haláltusáját: az egészséges emberi életösztön harcát a szenvedés és elmúlás ellen, hiszen a magunk vagy szeretteink életének kín-keserves perceiben, óráiban milyen megnyugtatóan gondolhatunk Megváltónkra: Ő is átélte ezt a szörnyűséget. De ne csak a szenvedés, esetleg haláltusa kemény gyötrelmét éljük át, hanem arra is gondoljunk, hogy ilyenkor Isten Atyánk nem nézi száraz szemmel kínjainkat, angyalt küld az égből, papját küldi a plébániáról: hozzák bőven az Ő kegyelmeit! És hozzák oda Jézust az Eukarisztiában, aki nemcsak bűnöket bocsát meg, adja enyhítő szent olaját, hanem személyesen is ott akar lenni mellettünk haláltusánkban. Amikor ezt a tizedet imádkozzuk, gondoljunk az éppen haldoklókra, és a magunk jövendő gyötrelmeire! Az Üdvözlégy könyörgése amúgy is örök figyelmeztetés: Imádkozzál érettünk most és halálunk óráján. Ámen.

BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA KIRÁLYNŐ

BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA KIRÁLYNŐ            

A Bibliára alapozott ősi hagyomány szerint Mária Dávid király családjából származott. Az Angyali üdvözletben is véget nem érő királyi széket ígér az angyal (Lk 1, 33). A Jelenések könyvének Napbaöltözött Asszonya is csillagkoronával tűnik fel (Jel 12, 1). Ilyen rendíthetetlen méltósággal ünnepelte a keresztény világ ősidőktől fogva.

Az efezusi zsinaton (431) évszázados, mindenütt ismert gyakorlatot szentesítettek dogmával, azóta Máriát mint "Isten Anyját" ünnepeljük (Deipara, görögül: Theotokosz).

Az ünnepet 1954-ben rendelte el XII. Piusz pápa, évenkénti ünneplési időpontot határozva meg Máriának erre a tulajdonságára.

Gondolat:
    Égi királynak szent Anyja,
    Világosságnak ajtaja,
    Kiben az élet szép napja
    Magát miránk kiárasztja
            (SzVU 191)

Évközi 20 hét péntek

Évközi 20 hét péntek

Mt 22, 34-40

„Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?”

Sokszor hallottam és olvastam ezt a kérdést a Szentírással kapcsolatosan. Eltöprengtem rajta, hogy az ószövetségi szentírástudósnak miért volt ez probléma. Mi már gyermekkorunktól kezdve tanultuk a hittant, a két szövetség még nem okozott nehézséget. Elég korán megtanultam, hogy a legfontosabb parancs a szeretet. Azon csodálkoztam egy kicsit, hogy az a régi tudós ezt miért nem tudta, amikor én és hasonló kis társaim tudjuk. Azóta rengeteget tanultam a Biblia világáról, olvastam és magyaráztam tanítását szószéken és iskolai katedrán. Találkoztam az életben komoly problémákkal, amelyeket az emberek szívesen magyaráztak a maguk igaza szerint, és –sajnos- nem mindig jutottak el odáig, hogy a Szentírást nekünk íratta Isten, de nem azért, hogy legyen mit csűrni-csavarni, önmagunkat igazolni, hanem azért, hogy megtanuljuk Isten ránk vonatkozó akaratát, azt teljesítsük, és akkor az életünk okos és boldog lesz. Az ószövetségi írástudó könnyen elveszett a betűk és tanítói vélemények tengerében. E mellett férfi volt, aki a férfiak elkényeztetett helyzetét önfeledten tudomásul vette, boldogan élvezte önmaga és a férfitársadalom javára. Olvasta a törvény egy-egy sorát úgyis, hogy azt valaki, egy régebbi rabbi, leírta egy papírlap közepére. Majd e szentírási sorral kapcsolatos gondolatait az Írás szövege köré írta. Ez a vélemény tanítványainak vagy más rabbiknak kezébe jutva, felkeltette érdeklődésüket, és a magyarázat köré odaírták a maguk véleményét. Jöttek még újabbak, volt miről elmélkedni, mit szaporítani és ott élt a lelkükben az említett férfi-öntudat. Már a mászni tanuló kisfiú is észrevette azt, hogy a nem-kisfiú csecsemőt kevésbé értékelik a felnőttek, mint a fiúkat. Megtanulták, hogy nekik nagyobb jogaik vannak. Ők fogják örökölni apjuk vagyonát: az elsőszülött a vagyon felét, a többi testvér, pedig osztozott a maradékon. A lányok nem örököltek, csak hozományt kaptak, ha vőlegény jött érte. Az édesanyák nem csodálkozhattak azon, hogy tizenkét éves fia az utcán, téren ünnepélyesen nem köszöntheti őt. Ha férjhez ment a lány, majd később a férje megunta, kapott egy-két soros írást, elbocsátó levelet, és mehetett, ahová akart. Ha házasságtörésen kapták, két tanú szavára azonnal agyondobálták kövekkel. A férfi ezt büntetlenül túlélte. Ezek után talán már nem csoda, hogy az írástudó magától nem jött rá, hogy melyik a legfőbb törvény. A szeretet ugyanis azt jelenti, hogy mindenki arra van teremtve, hogy a melléje rendeltek boldogságát szolgálja teljesen önzetlenül. A férj tegye boldoggá feleségét, a feleség a férjét. A házaspárok szerelme nem öncél. Egymás boldogításával együtt jár az is, hogy gyermekeknek adjanak életet. Az idős emberek jogait nem csorbította az életkoruk. A ház ura maradt az édesapa öregen és betegen is. Jézus helyreállítani jött az elrontott emberéletet. Elsősorban az Isten országát, jelentő igazságot és szeretetet kellett jogaiba visszahelyezni, mert ezeken áll a közösség és az egyén földi és örök boldogsága. Ezektől függ, hogy az életet irányító többi parancs ér-e valamit. Ma különösen el kell töprengeni a jézusi tanításon.

SZENT X. PIUS

SZENT X. PIUS 

pápa

 (1835-1914)
*Riese, 1835. június 2. +Róma, 1914. augusztus 20. 

Giuseppe Sarto egy Treviso melletti kis faluban, Riesében született 1835-ben. Apja szegény parasztember volt, aki mellesleg a falu levélhordói tisztét is betöltötte. Szülei örömmel nevelték a kis Beppót, és a plébános is nagyon szerette, mert szívesen és gyakran ministrált neki. Tizenkét éves korától naponta a hét kilométerre lévő Castelfrancóba járt iskolába. Később a páduai szemináriumban kapott helyet, hogy befejezhesse gimnáziumi tanulmányait. Ugyanitt hallgatta a teológiát.

1858-ban szentelték pappá Castelfrancóban. Utána buzgó lelkipásztorként működött, előbb mint káplán Tombolóban, majd plébánosként Salzanóban. Később Trevisóban kanonok, szemináriumi tanár és a püspök általános helynöke lett.

Ötvenesztendős volt, amikor XIII. Leó pápa 1884-ben kinevezte mantovai püspökké. Tíz évvel később, 1894-ben velencei pátriárka és bíboros lett. Amikor a páduai püspök, Mons. Callegari a Szentszék megbízásából érdeklődött, hogy elfogadná-e a velencei pátriárkai székre szóló kinevezést, ezt táviratozta vissza: ,,Pontosan ez hiányzik nekem. Sarto.''

Tíz évvel később, 1903. augusztus 4-én Giuseppe Sarto velencei pátriárkát megválasztották pápának. A X. Pius nevet vette fel, ,,bízván abban, hogy mindazok a szent pápák imádkoznak értem, akik a Pius nevet erényes életükkel megbecsülték, és határozott szelídséggel kormányozták és védelmezték az Egyházat''.

XIII. Leó pápa (1878--1903) érdeklődése főleg az Egyház külső életére irányult, különösen az egyházi hagyomány és a modern világ közötti összhang megtalálása érdekében. Ezzel szemben az utód, X. Pius pápa minden erejével az Egyház belső megújulása felé fordult. Első enciklikájában (1903) ezt írta: ,,Egész pápaságunk célkitűzése, hogy mindent megújítsunk Krisztusban azért, hogy Krisztus legyen minden mindenben.''

X. Pius pápa a bensőség embere volt, ugyanakkor támogatta az intézményeket és a szervezeteket, ha úgy látta, hogy azok a belső élet kibontakozásának az eszközei. Ebben az értelemben egyik legjelentősebb műve az egyházjog kodifikációja, amelyet megválasztása után az első napon elindított. Igaz, a mű csak utóda, XV. Benedek pápa alatt fejeződött be. E kodifikáció nem csupán a túlságosan felduzzadt jogszabály-halmaz rendszerezését és egyszerűsítését jelentette, hanem sokkal inkább azt, hogy a jogot a megváltozott körülményekhez alkalmazzák, hiszen nagyon sok jogszabály már nem felelt meg az élet elvárásainak. Különösen nagy volt a zűrzavar a házasságjog területén, ezért a pápa az egész jogi anyagból kiemelte a házasságjogot, elsőként ezt vizsgáltatta át, és léptette érvénybe.

Első gyakorlati reformként a pápai udvar, a kúria átszervezéséhez fogott hozzá. Ősrégi hivatali szokások megszüntetésével egyszerűsítette az ügymenetet, bizonyos munkaköröket újra meghatározott, és az egész kúriát az egyszerűség felé mozdította ki évszázados mozdulatlanságából. Abból indult ki, hogy a római egyházmegyének mintaként kell szolgálnia a többi püspökség számára. Látogatásaival sikerült megszüntetnie a visszaéléseket, s lassan meg tudta honosítani a korszerű lelkipásztori módszereket.

Szívügye volt a papok megszentelődése, mert úgy látta, hogy ,,a papnak először saját magában kell megformálnia Krisztust, ha ugyanezt másokban végre akarja hajtani''. A belső megújulás egyre szélesebb körben kezdett hatni: az itáliai püspökök egymás után kezdték látogatni az egyházmegyéjüket, s a szemináriumokban sokkal nagyobb gondot kezdtek fordítani a tudományos képzésre és a növendékek aszketikus nevelésére.

A joghoz hasonló bizonytalanságok és áttekinthetetlenség uralkodott a liturgiában is. X. Pius pápának már velencei pátriárka korában gondja volt az egyházi zene ápolására. Most az egyházi zene célját abban határozta meg, hogy ,,ébressze föl a hívekben az áhítatot, és könnyítse meg az imádságot''. Különös figyelmet szentelt a gregorián éneknek. Rómában egyházi zenei főiskolát nyitott, s a liturgia kérdéseinek tisztázása érdekében újra kiadta a római misekönyvet és breviáriumot.

X. Pius pápa nem az elvont tudományok embere volt, jóllehet kimagasló szellemi képességekkel rendelkezett. A tudományos kutatás csak annyiban érdekelte, és csak annyiban támogatta, amennyire a vallásos élet számára hasznosnak és szükségesnek látta. Ezért alapította meg Rómában a Biblikus Intézetet a szentírástudomány felélesztése céljából. A bencéseket pedig megbízta a Vulgata új, kritikai kiadásának elkészítésével.

Szenvedélyesen szerette az igazságot, és harcolt is érte. Az úgynevezett ,,modernizmus'' irányzatában különös veszedelmet észlelt. Amikor ezt az Egyház hagyományos tanításától eltérő tant megbélyegezte, határozott és hajthatatlan volt; de a tévedő emberekkel szemben állandóan éreztette atyai jóságát, és nem megtörni, hanem megtéríteni akarta őket. Az már további kérdés, hogy mennyire volt szerencsés a ,,modernizmus'' megjelölés annak a szellemi áramlatnak az elnevezésére, amely kezdetben a katolikus teológusok körében jelentkezett, majd egyre szélesebb körben elterjedt. Azt a benyomást keltette ugyanis, hogy az Egyház eleve mindennel szembeszegül, ami modern a kultúrában és a szellemi életben, s ha válaszol a világ kérdéseire, az mindig csak visszahúzó, a múlt felé irányuló lehet, nem mutathat a jövőbe.

A pápa kemény hangon beszélt a ,,lázadókról'', akik álnok módon hirdettek igen nagy tévedéseket, pl. a dogmafejlődés lehetőségét. Az úgynevezett reform-katolicizmus képviselői azonban -- leszámítva néhány kivételt -- távol álltak attól, hogy kétségbe vonják a katolikus hit alapigazságait. Igaz, voltak ellenséges szellemek is, mint a francia Loisy, az angol Tyrell és az olasz Minnocchi, akik a haladás köpenyébe burkolózva támadták a keresztény alapelveket, azáltal, hogy az isteni kinyilatkoztatás bírájává magasztalták föl az emberi értelmet.

A pápa 1907-ben Lamentabili kezdetű dekrétumával ötvenhat tételt mtélt el, amelyek a kinyilatkoztatás, a hit, a dogmák, a szentségek és az Egyház körébe tartozó tévedések voltak. Néhány hónappal később a Pascendi kezdetű enciklikában pedig gyökeresen elvetette a modernizmust.

Az általános elítélés következtében, amely kihatott az Egyház gondolkodására és teológiai tudományára is, egyre inkább megmutatkozott és egyre nagyobb befolyásra tett szert a nem kevésbé veszedelmes integralizmus. Ez a modernizmussal ellentétes irányzat szembefordult az Egyháznak minden olyan alkalmazkodásával, amely kapcsolatot akart találni a modern kultúra pozitív eredményeivel, sőt még a teljesen világi szférákba is be akart avatkozni. Ebből éles, belső egyházi vita robbant ki, amely még a jóérzésű katolikusokban is bizonytalanságot és nem egy esetben eltévelyedést okozott.

1910-ben a pápa elrendelte az antimodernista esküt, mellyel minden klerikusnak évenként meg kellett ígérnie, hogy elutasítja az eretnek módon értelmezett dogmafejlődést s általában a történetkritikai módszert, és hitet tesz a Pascendi enciklika és a Lamentabili dekrétum tételei mellett. E kötelezettség alól a német teológiaprofesszorokat nem sokkal később felmentették. A belső harc szomorú következménye az lett, hogy azok a törekvések, amelyekkel közös nevezőt akartak találni a kultúra és a vallás, a világ és az Egyház között, eredménytelenné váltak. Hosszú esztendőkre, sőt évtizedekre késedelmet szenvedett az Egyháznak az új világhoz való alkalmazkodása.

X. Pius pápa, akinek gondolkodásában a vallási élet foglalta el a központi helyet, a politikát csupán szükséges rossznak tekintette. Távol akarta tartani az Egyházat az állammal való összefonódástól, sőt a két terület minél szigorúbb szétválasztására törekedett. Röviddel megválasztása után rendeletet adott ki arról, hogy a pápaválasztásba semmiféle világi hatalom nem szólhat bele, nem emelhet tiltakozást, vétót a megválasztandó személlyel szemben. Erre az utolsó példát a saját választása szolgáltatta, mert Ferenc József osztrák császár és magyar király Puzyna krakkói bíboros érsek által vétót jelentett be Rampolla bíborossal szemben, aki a legesélyesebb volt a megválasztásra.

XIII. Leó pápa felfogásával szemben kezdettől fogva tiltakozott az ellen, hogy a klérus, sőt általában a katolikus hívek részt vegyenek a politikai életben. Látta ugyanis, hogy az egymás után alakuló pártok és egyesületek egyre áttekinthetetlenebbé teszik a közéletet. Németországban a katolikus szervezetek érdekében avatkozott be a felekezetközi egyesületekkel szemben. A Borromeus enciklika (1910) negatív hatást váltott ki, mert a vegyes vállalatok szervezésének rosszallásával (ti. olyan vállalatokról volt szó, amelyet német katolikusok és protestánsok együtt akartak alapítani) sok evangélikus hívő megbotránkozását okozta, és ezzel súlyosan megterhelte a katolikus és evangélikus közösségek kapcsolatait.

Franciaországban betiltotta a katolikus szociális szervezetet, mert demokratikus szellemben működött, és szerencsétlen módon az Action Française oldalára állt, amely szélsőjobboldali politikai csoportosulás volt.

X. Pius pápa nem volt sem tudós, sem politikus, hanem szívének minden dobbanásával igazi lelkipásztor volt. Ahol csak tehette, kereste a nép közelségét. Nagyon értett hozzá, hogyan kell az egyszerű emberek nyelvén szólnia. Ha prédikált vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, szava egyszerű volt és világos, s mivel a szívéből fakadt a szó, könnyen megtalálta az utat a hallgatók szívéhez. Lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a példaképe. A képe állandóan ott volt az íróasztalán, és 1905-ben boldoggá is avatta. Oltárra emelte Eudes Jánost és Bécs nagy lelkipásztorát, Hofbauer Kelement.

Mikor mint mantovai püspök a látogatását jelezte egy plébánosnak, ezt írta neki: ,,Szombaton este, éppen úgy, mint vasárnap vagy hétfőn, a rendelkezésükre állok, hogy gyóntassak. S amennyiben jónak látja, fél tizenegykor, a nagyböjti prédikáció helyett mondhatok egy rövid beszédet a népnek.'' Nem is könnyű eldönteni, hogy mit csodáljunk jobban ebben a néhány szóban: a lelkipásztori buzgóságot-e vagy az alázatosságot?

Amikor a velencei pátriárka pápa lett, minden áldott vasárnap a vatikáni kertben vagy valamelyik vatikáni udvaron a világ minden részéről érkezett zarándokok számára egyszerű katekézist tartott, vagy a napi evangéliumról beszélt röviden.

Különös gondot fordított az Eucharisztiára és a belső életre. A mai liturgikus élet kulcsszava, az actuosa participatio, 'tevékeny részvétel', tőle származik. Az volt a célja, hogy ,,a hívek a szentmisét imádkozzák, és ne mise közben imádkozzanak''.

Indítványozta és szorgalmazta a gyakori áldozást is: ,,Senkit sem szabad visszatartani az áldozástól, ha a kegyelem állapotában van, és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz.'' Mindenekelőtt azt akarta, hogy a gyermekek az addigi gyakorlattól eltérően -- általában tizennégy éves korukban járultak először szentáldozáshoz -- korábban áldozzanak.

Nemes jelleme magától értetődő egyszerűségben és alázatosságban, kimeríthetetlen szeretetben, jóságban, nagylelkűségben és nem utolsó sorban finom humorban mutatkozott meg, mellyel a merev szertartásosságot is fel tudta deríteni. De ha az ügy úgy kívánta, energikus és kérlelhetetlen volt. Pápasága vége felé közeledve egyre inkább érezte a háború fenyegető veszedelmét. ,,Jön a háború'' -- szokta mondani nagyon gondterhelten. S még meg kellett érnie, hogy a háború valóban kitört.

Kifejezett kívánsága volt, hogy a testét ne balzsamozzák be, de amikor a boldoggá avatáskor felnyitották a sírt, a testét teljes épségben találták! Három évvel később, 1954. május 29-én XII. Pius pápa a szentek sorába iktatta.

Amikor 1903-ban a konklávéra indult, a velencei hívek sírva búcsúztak tőle. Ő így válaszolt nekik: ,,Élve vagy halva, de visszajövök''. És valóban visszatért Velencébe: 1959-ben XXIII. János pápa egy napra visszavitette a holttestét és a lagunák mentén a velencei nép olyan lelkesedéssel fogadta, mintha az eleven pátriárka tért volna haza. Romlatlan teste a Szent Péter-bazilikában, az első bal oldali mellékkápolnában nyugszik. Ünnepét 1955-ben vették fel a római naptárba, szeptember 3-ra, 1969-től Szent Bernát után, augusztus 21-én ünnepeljük.


--------------------------------------------------------------------------------

A pápa végrendelete így kezdődik: ,,Szegénynek születtem, szegényen éltem, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szegényen fogok meghalni.'' Aki ezt írta, túláradóan gazdag szívű lelkipásztor volt, akinek szíve minden állomáshelyén az Egyházért dobogott. Ezt bizonyítja minden életrajzi feljegyzés, emlékezés és írásos emlék.

Szülőfalujának egyik lakója így emlékezik rá: ,,Ha a kis Beppi iskolába ment, amint kiért a faluból, lehúzta a cipőjét, és a vállán vitte, hogy ne koptassa. Három évvel később, amikor a testvére is iskolás lett, az édesapjuk készített nekik egy kis kocsit, ami elé csacsit fogtak. Élvezet volt nézni a két gyermeket, mert nagyon elevenek voltak. Újra meg újra játékosan megbirkóztak azért, hogy ki hajtsa a kocsit, és többnyire Beppi került ki győztesen. Akkor felültek a kocsira, mint a római cirkuszok nagy kocsiversenyzői, Beppi a botot fenyegetően felemelve szorosan fogta a gyeplőt, majd teli torokból felkiáltott és úgy hajtotta a csacsit, hogy időben odaérjenek az iskolába.''

Egyik iskolatársa elmondta: ,,Szegényesen volt öltözve, s a zsebéből kikandikált egy darab kenyér, amit ebédre hozott magával. És mégis, milyen jó volt! Valamennyien szerettük. Vidám volt, és nagyon szorgalmas. Mindig ő volt közöttünk a legjobb.''

A fiatal lelkipásztornak egymás után támadtak a jó ötletei, és meg is valósította azokat. Alapított egy kis énekkart, hogy a misén szépen menjen az ének. Mikor este a próbán a fiatalok arról panaszkodtak, hogy nem tudnak rendesen írni és olvasni, azonnal elhatározta: ,,Alapítunk egy esti iskolát!'' És a falu tanítójával egyetértésben minden szükségeset beszerzett, és ő maga tanította a teljesen analfabétákat azzal a megindoklással, hogy ,,ez a legfárasztóbb''.

Plébánosként is mindenét elajándékozta, amiről látta, hogy mások hasznát vehetik. Egy alkalommal, mikor már alig volt mit felvennie, az egyik plébános meghívta prédikálni és annyi pénzt adott neki tiszteletdíjként, hogy abból ismét be tudta szerezni a legszükségesebb ruhaneműket. De mire hazaért, üres volt a keze, mert útközben mindent elosztogatott. Akkor a nővére, aki a háztartást vezette, kétségbeesve kért segítséget az egyik szomszédos plébánostól: vegye rá az öccsét, hogy legalább a fehérneműjéhez szükséges vásznat vegye meg.

Az egyik évben, amikor nagyon gyenge volt a termés, egy ismerős jött a plébániára, hogy a szegények számára gyűjtsön. Adott neki húsz zsák kukoricát -- de egyebe nem is volt. Mikor az a másik látta, hogy a kamrában nem maradt semmi, csak egy kevéske bab egy kosár alján, megkérdezte tőle: ,,És ezek után miből fog élni?'', a plébános nyugodtan felelte: ,,Legyen nyugodt, a Gondviselés engem még soha nem hagyott cserben!''

Isten valóban jelét adta, hogy támogatja Sarto plébános munkáját. Egyszer a falu határában lévő szőlőt valami betegség támadta meg, és olyan méreteket kezdett ölteni a baj, hogy a szüret veszélybe került. A plébános tanácsot tartott a híveivel, majd vasárnap, mise után kihirdette nekik: ,,Holnap reggel harangozni fogunk, és megáldom a kertjeiteket és földjeiteket. Imádkozzatok velem együtt, és legyetek nagy bizalommal.'' És történt, hogy másnap a szőlőkről eltűnt a betegség!

A szomszédos plébániákról is jöttek a hívek, hogy hallgassák a prédikációit. Mikor ezen a többi plébánosok megsértődtek, s panaszt emeltek a püspöknél, ezt a választ kapták: ,,Csináljátok ti is ugyanúgy!''

Kanonok korában az egyik napon így szólt hozzá a trevisói püspök: ,,Kedves Monsignore, térdeljünk le és imádkozzunk, mert szükségünk van az imádságra egy olyan ügyben, amely mindkettőnket érint'' -- azzal átadta neki az okmányt, amely a püspöki kinevezést tartalmazta. Sarto kanonok nagy megdöbbenéssel olvasta, majd kezébe rejtette az arcát és keservesen sírni kezdett. A püspök vigasztalni próbálta azzal, hogy ez az Isten akarata, de ő így felelt: ,,Lehetetlen! Ez a teher számomra túlságosan nehéz! Sem erőm, sem képességem nincs hozzá!'' Azzal a szobájába sietett, és azonnal levelet írt Rómába. Ám azt a választ kapta, hogy minden érve ellenére csak engedelmeskedjék. Mikor néhány nap múlva édesanyja örömtől sugárzó arccal jött, hogy gratuláljon a fiának, ő sírással küszködve mondta: ,,Anyám, nem tudja, mit jelent püspöknek lenni. A lelkem vész el, ha nem teljesítem a kötelességemet!''

Püspökként is állandóan gondja volt a szegényekre. Nagyon jellemző erre a következő történet: Egy jómódú, idős hölgy püspökké történt kinevezése alkalmából neki ajándékozta briliánssal ékesített aranygyűrűjét. Néhány nap múlva újra felkereste a püspököt, és örömmel látta ujján a gyűrűt. A püspök azonban ezt mondta: ,,Ó, Signora, ne nézze, mert a gyűrű ugyanaz, a briliáns azonban már nincs benne.''

Elvhűsége igen nagy szeretettel párosult. Megtapasztalta ezt az az ember is, aki egy gyalázó iratban megtámadta és megrágalmazta. Néhány pap sürgette, hogy a püspöki becsület megvédése miatt bíróságnál kellene orvoslást keresnie a sérelemre. Ő azonban így válaszolt: ,,Hát nem látják, hogy a szerencsétlenen az imádság segít és nem a büntetés?'' Aztán az ember hamarosan elveszítette a vagyonát és nagy ínségbe került. Akkor a püspök egy asszony közvetítésével jelentős pénzösszeget küldött neki, de azzal a meghagyással, hogy a feladót nem szabad megtudnia.

Ehhez hasonló eseményt bíboros korából is ismerünk: egy tüntetés alkalmával, amelyet az Egyház ellenségei szerveztek, az kiáltozott a leghangosabban, akivel korábban Sarto pátriárka sok jót tett. Ugyanez az ember nem sokkal később ismét segítségért folyamodott hozzá. A pátriárka behívatta magához, a szokásosnál nagyobb összeget nyomott a markába, és nevetve mondta: ,,Ezúttal az alamizsna nagyobb, mert te jobban elfáradtál az ellenem való ordítozásban, mint a többiek. Ezért én is többet adok neked, hogy ismét visszanyerhesd erőidet.''

1903 nyarán a bíborosok pápaválasztásra gyűltek össze Rómában. Az egyik előkészítő megbeszélés közben történt, hogy egy francia bíboros megszólította a velencei pátriárkát, aki olasz anyanyelvén kívül csak latinul tudott. A megszólításra így válaszolt: ,,Nem beszélek franciául.'' Erre a francia bíboros: "Akkor önnek semmi esélye nincs, hogy megválasszuk, hiszen egy pápának franciául tudnia kell!'' ,,Így van, Eminenza, hála Istennek!'' -- fejezte be Sarto a beszélgetést.

Amikor az egymást követő választási fordulókban egyre több szavazat esett rá, könnyes szemmel kezdte kérlelni az atyákat: ,,A megválasztásom az Egyházra romlást hozna! Alkalmatlan és méltatlan vagyok! Felejtsetek el engem!'' Mikor pedig mégis megválasztották, felismerte Isten akaratát, de megkérte a bíborosokat: ,,Segítsetek nekem, kérlek titeket, segítsetek nekem!''

Az első éjszakán, amelyet a vatikáni palotában töltött, zavarta, hogy a hálószobája előtt egy svájci gárdista alabárddal járkál föl és alá. ,,Menj aludni -- mondta az elképedt testőrnek --, neked is jobb lesz és engem is hagysz békén aludni.'' A ceremóniamester helyett megelégedett a legegyszerűbb kiszolgálással, és megtiltotta, hogy a koronázási ünnepségre meghívókat küldjenek szét.

Megválasztása után a nevéből (Sarto ugyanis szabót jelent) hamarosan a következő kissé tréfás, de nagyon mély értelmű mondás született: ,,Itália levetkőztette a pápaságot, amikor elvette világi hatalmát. A Szabó azonban majd készít neki egy új ruhát.''

A következő eset rávilágít Pius pápa lelkipásztor-központú gondolkodására: Egy angol mama magával vitte a kisfiát magánkihallgatásra, hogy a Szentatya áldja meg a gyermeket. ,,Mennyi idős?'' -- kérdezte a pápa. ,,Négy éves -- válaszolta az édesanya --, és remélem, hogy két vagy három év múlva elsőáldozó lehet.'' Akkor a pápa komolyan a kicsi szemébe nézett, és megkérdezte tőle: ,,Kit fogadsz a szívedbe, amikor áldozol?'' Gyorsan jött a válasz: ,,Jézus Krisztust!'' -- ,,És kicsoda Jézus Krisztus?'' -- kérdezte újra a pápa. ,,Jézus Krisztus Isten'' -- mondta a kisfiú. Akkor a pápa az édesanyához fordult: ,,Hozza el holnap reggel a gyermeket. Én magam fogom megáldoztatni.''

Mivel az emberek megérezték, hogy a pápa milyen bensőséges kapcsolatban él Istennel, s hogy egészen Belőle táplálkozik, egyre inkább terjedt a meggyőződés, hogy szent. Egyszerűen csak ,,a szent pápa'' névvel illették. Mikor egyszer meghallotta, hogy ,,pápa santo''- nak mondják, nagyon határozottan kiigazította: ,,Önök eltévesztik a mássalhangzókat: én pápa Sarto vagyok! ,,

Igen nagy terhet jelentett számára a háború közeledése. Mélységesen megdöbbent, amikor megkapta a háború kitörésének hírét. Amikor az osztrák követ azt kérte tőle, hogy áldja meg a monarchia fegyvereit, azt felelte: ,,Én nem a fegyvereket, hanem a békét áldom meg!'' A háború első napján figyelmeztető üzenetet küldött katolikus híveihez, de már késő volt. Akkor felsóhajtott: ,,Ó, ez a háború! Érzem, ez a háború a halálom!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Pius pápát égi bölcsességgel töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet és mindent megújítson Krisztusban, engedd kegyesen, hogy tanítását és példáját követve elnyerhessük örök jutalmadat!

Imádság:
Istenünk, te Szent X. Piusz pápát mennyei bölcsességgel és apostoli erővel töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet, és mindent megújítson Krisztusban. Add, hogy tanítását és példáját követve elnyerjük a mennyei jutalmat. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:
    Mindent Krisztusban megújítani!

A fájdalmas rózsafüzér.

A fájdalmas rózsafüzér.

A most következő öt tized titkaival Urunk Jézus és Édesanyja életének fájdalmas, szenvedő szakaszára emlékezünk. Amikor Szent Péter az Atyától kapott kinyilatkoztatás birtokában megvallotta: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16), ezt az addig is sejtett, Jézus rendkívüli tanítása és csodái alapján elgondolkodók előtt egyre biztosabban megállapított tényt lelkesen hallotta az apostoli kollégium, senki nem arra gondolt, hogy a Messiásnak szenvednie kell. Pedig a kiváló próféta, Izajás írásaiból egyértelműen tudhatták, hogy Isten Szolgája mennyit fog szenvedni azért, hogy valóban Megváltója legyen az emberi nemnek.(Iz 52,13-53,12) Viszont Jézus néhány perc múlva maga jelentette be: „Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia”(Mt 16,21) Ez a bejelentés akkora riadalmat keltett a tanítványok lelkében, hogy Péter félrevonta Jézust, és próbálta lebeszélni erről a gondolatról:„Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled” (22) Jézus nemcsak hogy rendreutasította főapostolát, kísértőnek nevezte, hanem azonnal kilátásba helyezte, hogy ez a szenvedés az egész emberiség sorsát is jellemezni fogja: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt” (24-25)

Évközi 20 hét csütörtök

Évközi 20 hét csütörtök

Ez 36, 23-28; Mt 22, 1-14

„megtudják a nemzetek, hogy én vagyok az Úr, mondja a Seregek Ura”
Isten célja mindig az emberiség üdve volt. Ábrahámot is azért emelte ki a bálványimádás sarából, hogy előbb ő és családja, majd a belőlük származott nép, és az egész világ visszataláljon hozzá. Ezért adja áldását és fejezi be ígéreteit: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12, 3) Isten a zsidó népet is ilyen vonzó központtá akarta tenni. Fel is csillant ez a szándéka a zsidók történelmében. Egyiptomi Józsefen keresztül mutatta meg az Úr Egyiptomnak, hogy a közelgő óriási áldás, majd a hasonlóan rettenetes csapás, a hét bő majd a hét szűk esztendő kivédhető, ha a küldöttére hallgatnak. Megmenekült a fáraó országa és megmentették a környező országok népeit is. Amikor Salamon király uralkodott, akkora híre volt a környező, sőt a távolabbi országokban is, hogy Sába királynője a föld határáról is eljött meggyőződni a hírek valódiságáról. (2Krón 9) De a zsidók hűtlensége elnyerte méltó büntetését. Bálványozásuk miatt az Úr pogány bálványozók közé juttatta népét. Dániel és társai révén a nagy Nabukodonozor király megismerte az igaz Istent, elrendelte tiszteletét egész birodalmában.(Dán 3, 91-97) a hetven éves fogság vége felé készült már a zsidók számára az engedély, hogy hazamehetnek, újjá építhetik fővárosukat. A pogány perzsa népért felelős őrangyal hadakozott ez ellen, mert amíg a zsidók a rábízott pogányok között éltek, volt reménye a védőangyalnak, hogy védencei megismerik az igaz Istent, elindulhatnak az üdvösség útján.(Dán 10, 12-13) a zsidók bálványimádásuk miatt lettek fogoly néppé. Ez a megaláztatás, elvetett sorsuk Istenükre is árnyat vetett, mert az akkori népek a maguk istenének győzelmeként érzékelték a zsidók vereségét, Istenüket látták gyengének igazán. Isten ebben az ezekieli részletben erre céloz: Szentté teszem nagy nevemet, amelyet gyalázat ért a nemzetek között, amelyet meggyaláztak közöttük, hogy megtudják a nemzetek, hogy én vagyok az Úr, mondja a Seregek Ura, amikor megmutatom szentségemet köztetek az ő szemük láttára” (Ez 36, 23) Az első jel a zsidók megmenekülése a fogságból (24) Isten ezt követően felsorolja azokat az újszövetségi adományait, amelyet Jézusban adott később: „Tiszta vizet hintek rátok, és megtisztultok minden szennyetektől, és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket” (25) Íme, a keresztség szentsége, amely Biztos Kegyelmet ad a jelölt módon. „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek”. Íme, Jézus Szentséges Szíve, aki a szentáldozásban hozza istenségét, és emberségén keresztül adja kegyelmeit. „Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok és megcselekedjétek”(27)a bérmálás szentségében kiárad az egész földre a Szentlélek, és átalakít mindent. Mai állapotainkban köszönjük Isten vigaszát.

SZENT ISTVÁN KIRÁLY

SZENT ISTVÁN KIRÁLY
 *969/970 +Esztergom, 1038. augusztus 15. 

A magyar törzsek fejedelmei között Géza különleges hatalmi pozíciót vívott ki magának. Elsősorban politikai megfontolásokból nyugat felé fordult, és megnyitotta a kereszténységnek az ország kapuit. Ebben keresztény feleségének, az erdélyi Saroltának befolyása is érvényesült. Beengedte az országba Pilgrim passaui püspök követeit. A bajor papok egyike keresztelte meg őt, Mihály testvérét és 973-ban vagy 974-ben fiát, Vajkot, aki a keresztség vizében és lélekben történt szent újjászületésekor a passaui egyházmegye védőszentje után az István nevet kapta. Az országban azonban még túlsúlyban volt a pogányság, és a pogány elem keveredett a kereszténységgel. A királyi udvarban, Gézánál éppúgy, mint uralomra vágyó feleségénél, a keresztény gondolat kezdetben inkább dinasztikus és állami célokat szolgált, mintsem Krisztus szent ügyét. Géza, hogy a kereszténység felvételét és ezzel kapcsolatban a nyugati orientációt biztosítsa, s házának hatalmát megszilárdítsa, kizárta a trónöröklésből versenytársát, Koppányt, és termetre ugyan kicsiny, de jellemben, bátorságban és helytállásban messze kiemelkedő fiát, Istvánt jelölte utódjává. Prágából meghívta Adalbert püspököt, hogy a megtérést elmélyítse, és István további képzését előmozdítsa. Adalbert volt az is, aki a fejedelmi ifjút megbérmálta, és vallási szempontból előnyösen befolyásolta. Ő közvetítette 995-ben az István és Gizella között létrejött házasságot is. Amikor az ifjú trónörökös atyja halálakor, 997-ben átvette a hatalmat, a keresztény szellem és vallásos világnézet már szilárd gyökeret vert benne.

Egyelőre azonban még véres csatákat kellett vívnia az ellene fölkelt törzsfőkkel. A Veszprém melletti győzelem és Koppány halála őt legfőbb belső ellenségétől, az országot pedig a pogányságba való visszaeséstől szabadította meg. A Konstantinápolyban megkeresztelt Gyula és Ajtony leverése viszont a Bizánchoz való csatlakozás tervét hiúsította meg. Azonkívül István megszerezte magának a Tiszán és Dunán túl fekvő területeket, valamint Erdélyt, és ezáltal gyarapította országát, uralmát és birtokát.

Ezzel megteremtette messzenéző uralkodói programjának előfeltételeit, és szívós energiával, okos taktikával fogott hozzá nemzetpolitikai fő feladatához. A történelmi keresztút előtt álló országban négy nagy probléma jelentkezett: a kereszténység megkedveltetése és szívüggyé tétele, közösségben az apostoli székkel és Nyugattal; az állam önállósága, vagyis nemzeti függetlenség mind a német-római, mind a bizánci császársággal szemben; erős monarchia és politikai egység fölépítése, vagyis a törzsi önállóság és hűbéri hatalom megszüntetése központi kormányhatalom alapítása által; s végül mindamellett, amennyire csak lehetséges, a magyar népi jelleg és szokások megőrzése a Nyugat-Európába való egyidejű beilleszkedés közepette.

Diplomáciai és politikai érzéke, mellyel nemegyszer a gyakorlatban egymásnak ellentmondó célokat is el tudott érni, korának, sőt mondhatni, az egész magyar történelemnek legnagyobb államférfiává avatta. Politikai, vallási és társadalmi szempontból tulajdonképpen ő teremtette meg Magyarországot, István jelölte ki és biztosította a jövőbe vezető utat népének. A magyarságnak négy különböző szomszédos kultúra -- a török-mohamedán keleten, a görög-szláv a Balkánon, a latin-német nyugaton és a pogány-szláv északon -- feszültséggel teli területén kellett ezek ostromló befolyásával és ellentmondásaival küzdelmet folytatnia. A változást, amelyet István hozott, jól megvilágítja egy világpolitikai jelentőségű tény: trónra lépése előtt nem egészen fél századdal a magyar lovascsapatok még halálosan fenyegették Nyugatot és a kereszténységet, egészen az Augsburg melletti Lech-mezőig hatolva előre. Az István által alkotmányában, kiterjedésében, kultúrájában és történelemformáló erejében újjáalakított Magyarország ezzel szemben a keresztény Nyugat előretolt bástyája lett az előnyomuló mongol és török veszély ellen, és évszázadokon keresztül védőfal az ázsiai hódítók barbárságával szemben.

Nagy érdemeket szerzett az ország katolikus egyháza érdekében kifejtett munkájával is. Szerzetes papokat hívott Bajorországból, Csehországból, Olaszországból, éspedig bencéseket, kiváltképpen a clunyi reform követőit, Dél-Magyarországra pedig a görög bazilita rend férfi és női tagjait. Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) apátságot alapított. Sok kolostort létesített, amelyek missziós központjai és gyújtópontjai lettek a vallásos s kulturális életnek. Elrendelte a vasárnap megszentelését és minden tíz falu számára templom építését. Saját költségén emelt Esztergomban, palotája közelében egy gyönyörű székesegyházat, Veszprémben egy női apátságot, és fölépítette Budán a Szent Péter és Pál templomot a székeskáptalannal együtt. Más templomokat gazdagon megajándékozott, javaikat közvetlen védelme alá vette. Ami a keresztény vallással és keresztény törvénnyel nem volt összeegyeztethető, annak hadat üzent és büntetéssel sújtotta. Ebben ő és pogány ellenlábasai egyformán koruk gyermekei voltak. Mindazonáltal nem nyúlt a régi mondákhoz és énekekhez, amelyek a pogány ősöket és hősöket dicsőítették; a pogány korból származó népszokásokat, ha az új hittel nem ellenkeztek, megőrizte vagy megtöltötte őket keresztény tartalommal. E tekintetben a bölcs alkalmazkodás módszerét követte: enyhébb, józanabb, eredményesebb volt, mint Magyarország első hithirdetői.

Az állami törvényhozásban, a kormányzásban és gazdasági vonalon sikerült szerencsésen összeolvasztania a nyugati elemeket, mindenekelőtt a frank grófság-alkotmányt a hazaiakkal. Ugyanilyen messzenéző megértéssel képviselte népe sajátosságát és érdekeit a határokon túl is. Gondolt Európa és a keresztény világ egységére. A keresztény magyar szellemet külföldön is jelenvalóvá tette: Jeruzsálemben bencés kolostort, Rómában zarándokházat, Konstantinápolyban díszes templomot építtetett.

Egyik fő munkatársa, a 993-ban Prágából érkezett Asztrik szerzetes ztján II. Szilveszter pápához fordult jogai megerősítéséért és a teljhatalom kieszközléséért. Célja az volt, hogy a keresztény királyság méltóságára emelkedjék, nemkülönben, hogy már eleve kizárjon mindenféle függőséget a német birodalomtól és a szomszédos bajor egyháztól, s országa egyházát az állammal szorosabban egybekapcsolja. Asztrik valóban kieszközölte urának a koronát, az előtte hordozott keresztet és azt az apostoli kiváltságot, hogy püspökségeket alapíthasson és egyházi főméltóságokat nevezhessen ki.

Az 1000. év karácsonyán kenték föl és koronázták királlyá Istvánt Esztergomban. Ez egyenlő volt szuverén királyi méltóságra emelésével és apostoli küldetésének elismerésével. A pápától kapott előjogra támaszkodva birodalmának szilárd egyházi szervezetet adott: tíz egyházkerületet alapított (12 volt tervbe véve), köztük két érsekséget: Esztergomban és Kalocsán, valamint nyolc püspökséget.

Két fájdalmas esemény árnyékolta be élete alkonyát, mindkettő legbensejéig érintette. Imre fiát, a rendkívül erényes ifjút rendelte és készítette elő trónörökösévé. Még halála előtt meg akarta vele osztani az uralmat. Imrét azonban közvetlenül uralkodótársává koronázása előtt, 1031-ben egy vadászat alkalmával vadkan támadta meg és sebezte halálra. István másik gyermeke már korábban meghalt. Így nem maradt közvetlen örököse. Az Árpád-nemzetség egyetlen leszármazottja Vazul volt, ő azonban ifjúkori ballépéseiért börtönben ült. A súlyosan beteg király megkegyelmezett neki, kiengedte a fogságból, sőt azon gondolkodott, hogy még életében maga mellé veszi és trónra emeli. A rossz tanácsra hallgató hálátlan rokon azonban egy galád összeesküvésbe keveredett, aminek az volt a célja, hogy a királyt meggyilkolják és az országban visszaállítsák a pogányságot. Ilyen gazságot István nem hagyhatott büntetlenül, életművét nem engedhette elpusztítani. A királygyilkosság szándékáért halálbüntetés járt. István az összeesküvés három fejének kiszúratta a szemét és levágatta a kezét: ez abban az időben a súlyos gonosztevők szokásos büntetése volt, és a megérdemelt halálbüntetés esetén, mint itt, kegyelmi aktusnak számított.

Amikor halálát közeledni érezte, magához hívatta tanácsosait, s velük egyetértésben Pétert, Velencében élő nővérének fiát tette utódjává. Mindenkit arra intett, hogy maradjanak meg az igaz hitben, szeressék az igazságosságot, és főleg hűségesen ápolják a kereszténység zsenge vetését. Közel hetven éves korában -- a 11. században ritka magas korban --, 42 évi uralkodás után halt meg Mária mennybevitelének napján, akit oly bensőségesen tisztelt s akinek tiszteletére több templomot épített. Halála előtt neki ajánlotta az országot.

Istvánt az egész nemzet gyászolta. Temetésére az egész országból sereglettek az emberek Székesfehérvárra. Ott, az általa alapított gyönyörű bazilikában -- mely éppen akkor készült el, és ebből az alkalomból gyorsan fölszentelték -- helyezték ünnepélyesen nyugalomra földi maradványait.

Az általános gyász igazi és szívből jövő volt. A nép érezte: István király személyében a dinasztia megalapítója, a kimagasló uralkodó és államalapító hunyt el, az erős és igazságos király, aki a szigort szelídséggel tudta párosítani. Tudott harcolni, ha a szükség úgy kívánta; mindazonáltal békeszerető volt. Támadó hadjáratot nem kezdeményezett, harcias nemzetét a gyümölcsöző béke világába vezette, és a még túlnyomóan vándorló, nomád életet élő népet a letelepedésre szoktatta. Az ország határain kívül is nagy tiszteletnek örvendett, egyrészt történelmi szerepe miatt, másrészt azért, mert menekülteknek és más sorsüldözötteknek menedéket nyújtott, a Szentföldre, Konstantinápolyba, Ravennába vagy Rómába zarándokló idegeneknek pedig vendéglátást és kedvező átvonulást biztosított.

Mint uralkodó tudatában volt Isten előtti felelősségének. Ragyogó példája volt ennek, hogy Szent István templomában hivatalát évente letette, annak jeléül, hogy csak kölcsön kapta Istentől, és annak bizonyságára, hogy hatalmát Istennek áldozza. Lelki arculata abban a ,,fejedelemtükörben'' is visszatükrözödik, amelyet fiának hagyott hátra latin nyelven. Talán nem ő maga írta, de mindenesetre az ő közelében, politikai s erkölcsi elvei értelmében szerkesztették. Az akkori Magyarországon mindenképpen a legjelentősebb irodalmi alkotás. Ezekben az Intelmekben (Admonitiones) többek között a következő uralkodói szabályok találhatók: ,,Uralkodjál szelíden, alázattal, békésen harag és gyűlölködés nélkül! A király koronájának legszebb ékszerei a jótettek; azért illő, hogy a király igazságossággal és irgalmassággal, valamint a többi keresztény erénnyel ékeskedjék. Minden nép saját törvényei szerint él; add meg az országnak a szabadságot, hogy aszerint éljen!''

Halála után még egyszer lázadást szított a pogány visszahatás; a császári hatalom nyomása is erősödött Magyarországgal szemben. Végül azonban az itt-ott fölbukkanó zűrzavar után különösen László és Kálmán király visszavezette az országot István nyomdokaiba. Azóta István a nép szívében mindinkább legendás hőssé, népe apostolává, védelmezőjévé és Magyarország eszményévé magasztosodott föl. Benne és vele a korona, királyság és nemzet szinte misztikus egységgé olvadt össze. Sírja sokat látogatott nemzeti búcsújáró hellyé vált; számos imameghallgatás és csoda történt ott. Ünnepe nemzeti ünnep lett.

László király 1083. augusztus 20-án pápai engedéllyel, a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében oltárra emeltette Istvánt, Imrével és nevelője, Gellért csanádi püspök földi maradványaival együtt. Ez akkor egyenértékű volt a szentté avatással.

István tisztelete nemsokára elterjedt az ország határain túl is. Különösen Scheyernben és Bambergben, a bajor hercegi házzal való házassági kapcsolata következtében; azután Aachenben és Kölnben, ahová egyes ereklyéi is elkerültek; Montecassinóban, főleg a bencés rendnek tett kiváltságai miatt, és a belgiumi Namurben. XI. Ince pápa 1686 novemberében -- Buda visszafoglalása alkalmából -- az egész Egyházra kiterjesztette szeptember 2-ára helyezett ünnepét. Ma a világegyház augusztus 16-án, a magyar egyház augusztus 20-án (mint Magyarország fővédőszentjét) ünnepli. Május 30-án a mai napig sértetlenül fennmaradt Szent Jobb ereklyét tiszteljük.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent István királyt, a te hitvallódat a földön országunk koronájával ékesítetted és szentjeid közé emelted, kérünk, add meg, hogy aki a hit terjesztője volt Pannóniában, Egyházad védelmezője legyen a mennyben!

Példája:
    Szent célodat igyekezz mindenáron végrehajtani!

AZ ÖRVENDETES RÓZSAFÜZÉR 5.

AZ ÖRVENDETES RÓZSAFÜZÉR

A ötödik tized titka:"Akit Te, Szent Szűz a templomban megtaláltál"

Isten parancsa szerint a zsidó hívőknek évente egyszer el kellett zarándokolniuk a jeruzsálemi templomba. Ez a kötelezettség tizenkét éves korban kezdődött. Három ünnep adott alkalmat erre a templomlátogatásra: a zsidók húsvétja (menekülés Egyiptomból), pünkösd (a hetek ünnepe) és a sátoros ünnep (a negyven éves pusztai vándorlás emlékére). Az ünnepek közeledtét Jeruzsálemben és az ország magasabb hegycsúcsain lobogó máglyatüzek jelezték. A helységek lakói meg szoktak egyezni abban, kik melyik ünnepre zarándokolnak, így biztosítva volt az otthonuk betörések és egyéb károk ellen. Jézus „szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék”. (Lk 2,41-45) Tizenkét évvel korábban a negyvennapos kis Jézust a Szűzanya csak Simeonnak és Annának adta kezébe, hogy megnézzék a világ Megváltóját. Amikor pedig a bemutatás szertartásának vége szakadt, a Szűzanya újra karjába vette. Vigyázott rá nagyon. Most, tizenkét évesen, már valamelyest önállónak minősült Jézus és a kortársai, sőt korunkban is így gondolkodnak a zsidó állam keretében a fiúkról: esküt kell tenniük ebben a korban a haza védelmére. Természetesnek tűnt, hogy Mária nem foghatta fia kezét. Mint fiú kortársaival együtt a templomban a férfiak udvarában állt a szertartások alatt, édesanyja viszont az asszonyok udvarában volt. Így érthető, hogy a visszaindulásnál sem keresték: biztosak voltak a szülei, hogy jó helyen van a csoportban. Az első pihenőben azonban elfogta a szülőket a jogos aggodalom, hogy hol lehet a rájuk bízott különleges Kincs, hiszen ott már csak a názáretiek csapata volt jelen. Vissza is tértek a fővárosba megkeresni. Három napig sikertelen volt a keresés. Gondolom, mások is furcsállják, hogy lehet egy templomban három napig nem találni valakit. Ott más volt a helyzet: viszonylag kis templom, Isten lakóháza, ahová csak a napi szolgálatos pap tehette be a lábát a szertartásos tömjéngyújtáskor. Előtte kis udvar volt az égőáldozatok oltárával. Ennek kerítésénél kezdődött a zsidó férfiak udvara, ahol sok tízezren elfértek. Újabb udvar a zsidóasszonyok és lányok részére. Mellette a pogányok udvara, ahová nem-zsidó férfiak és nők is bemehettek imádkozni. Más épületek is tartoztak még a templomhoz, amelyekben tanítások, megbeszélések voltak lebonyolíthatók (Salamon tornáca). Ezen kívül a templomhegynek a Kedron-patak völgyére néző lejtőjén hatalmas lépcsősorok készültek iskolai foglalkozásra. Nos, ott tartózkodott Jézus. Elvegyült a kortársai közé, hallgatta a rabbik tanításait, és kérdéseket is tett föl nekik. Fel is tűnt mindenkinek, hogy ez a fiú nem járt még itt, honnan vette a tudását? „Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein” (Lk 2,47) „Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: Fiam! Miért tetted ezt velünk? Í me, apád és én bánkódva kerestünk téged. Ő pedig ezt felelte nekik: Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem? De ők nem értették meg, amit nekik mondott” (48-50) Mit nem értettek meg szülei? Ha már nagykorúnak kellett kezelni, akkor el kellett kezdenie a küldetését, amiért megtestesült, hogy majd harminchárom évesen elmondhassa: „Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek”(Jn 15,15)

Szent István király ünnepén

Szent István király ünnepén

„Hol vagy István király?”

Szent István ünnepét szereti hagyományos nagy fénnyel megülni az egész ország. Persze, ez csak akkor igazán méltó országalapító királyunk emlékéhez, ha valóban róla emlékezünk. Tudományos előadások méltatják személyét, művét, hatását, örökségét, Nagyasszony-tiszteletét, szent magyarságát. Ez a méltó megemlékezés a szentmisében, a bazilikából induló fényes körmenetben csúcsosodik ki. Egyetlen nép sincs rajtunk kívül, amelynek, első királyának harcos, de törvényt-író, alamizsnát osztó jobb keze ezer év múlva is épen megmaradt volna. Akinek gyönyörű koronája ezer éven át nem csupán ékszer, hanem fenséges szimbólum, összetartó erő. A Szent Jobb a pesti bazilika kápolnájában tisztelhető, a Szent Korona pedig az ország házában ragyog. Mindkettő szent magyar ereklye, Szent István örökségének ezer év után is látható jele. De hol van István királyélő szelleme? Az ősi magyar vallást, kultúránk fontos részét, beteljesítette a kereszténységgel, mint az ószövetségi Szentírást Jézus Krisztus a tanításával és példájával. Nyelvünket és szokásainkat őrizte és őrizni parancsolta. Befogadta az idegeneket vendégnek és véglegesen is, ha a hazánk javát akarták szolgálni. Megvédte önállóságunkat, a magyar érdekeket. „Az igaz ember útja olyan, mint a hajnal pirkadása.”Géza, a magyarok X. századi nagyságos fejedelme, nemzetmentő nagy műbe kezdett. A hét törzsből álló honfoglaló közösség megvetette lábát a Kárpát medencében több évtizede, de még nem volt igazán otthon az európai népek között. Maga is szívesen portyázott, kalandozott, hívták is többször királyok, főurak szövetséges harcra. Később összefogtak ellene, és pusztítással fenyegették meg, ha meg nem változik. Ezt a változást kellett megszerveznie Gézának. A munka elindult. De Gézának nem született fia, aki a jövőben folytatná a művet. A laza törzsi szövetség (széthúzás) és a nem keresztény vallás miatt idegen marad a népe és elbukik a harcon. Álmában is ezzel a gonddal birkózott. De megjelent neki angyalok körében a mennyek Királynője, megvigasztalta: „Ne félj, fiad születik. Sok jót tesz majd ő az én Fiam kedvéért, és én ezért mindig óvom majd a te népedet.”„Az igaz ember olyan, mint a hajnalfény.” „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a derengős fény, amely mindinkább erősödik, amíg a nappal teljes lesz.” (4,18) Az éji sötét eltűnt, Géza és nemzete csodás fényre ébredt. Nagyszerű gyermek, bátor harcos, karizmatikus fejedelem, majd király lett belőle. Igaz magyar, önálló ország alapítója, védője. A kereszténységgel beteljesíti ősei gyönyörű hitét. Házasságával integrálódik Európába. Népes családjával kiváló minta minden idők magyarjainak. Törvényei az igazság és erkölcs gyöngyszemei. Munkára szoktatja népét, hogy gazdag és boldog legyen. Végrendeletében mindezt a Nagyboldogasszonynak adja. A pukkadó petárdák az éjfelet sem érik meg. A perc-emberkék eltűnnek. Szent István marad.

CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT

CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT
 *Fontaines, 1090. +Clairvaux, 1153. augusztus 20. 

A citeaux-i ,,új kolostor'', amelyet Molesmes-i Szent Róbert és társai alapítottak, ahol a szerzetesi élet szellemét Alberich és Harding Szent István apátok határozták meg, az alapítás után néhány évtizeddel hanyatlani kezdett. A szerzetesek kemény aszkézise és végletekig menő szegénysége már nem vonzott új hivatásokat, és úgy tűnt, a kolostor ki fog halni. Egy váratlan fordulat következtében mégis sokak számára kívánatossá vált, hogy beléphessenek ebbe az erdei magányban lévő kolostorba.

1112 nagyböjtjén kérte felvételét ebbe a kolostorba az akkor huszonegy éves Bernát. 1090-ben született Fontaines várában, amely a hercegi város, Dijon előőrse volt. Nemesi családban született, első iskolája Chatillon-sur-Saine káptalani iskolája volt. Itt szerezte meg alapműveltségét és ismerkedett meg a klasszikus szerzőkkel. Életrajzírója, St-Thierry Vilmos hangsúlyozza, hogy Bernát műveltségével kiemelkedett kortársai közül. Érthető tehát, hogy a rokonság azzal próbálta eltéríteni a kolostorba lépés szándékától, hogy németországi egyházi-tudományos karriert kínáltak fel neki. De édesanyjának emlékezete, aki 1103-ban halt meg, visszatartotta attól, hogy Németországba menjen, és megerősítette korábbi szándékában, hogy belépjen a citeaux-i kolostorba. És nem is egyedül érkezett, hanem egész csapat ment vele, akiket a rokonságból és ismerősei köréből vitt magával: már házas testvérei is, sőt, öreg korában atyja is követte, mikor Bernát már Clairvaux-ban volt.

Megragadó látvány lehetett Bernát és harminc társa, amint bebocsátást és felvételt kértek a kihalófélben lévő kolostorba. Citeaux ezáltal vált egy új szerzet, a ciszterci rend bölcsőjévé, mert még ugyanebben az évben hozzá kellett fogniuk egy új kolostor építéséhez. Amikor letelt a novíciátus esztendeje, 1113. május 18-án teljes gazdagságában megindulhatott az anyakolostorban a szerzetesi élet ciszterci formája.

Egy év múlva az észak felé lévő Pontigny-ben is kolostor nyílott. Az angolszász származású István apát Citeaux-ban a szerzeteseivel, köztük természetesen Bernáttal, kidolgozta azt a szabályzatot, amely Charta Caritatis néven vált ismertté a szerzetesség történetében. E szabályzat újdonsága abban állott, hogy évenként általános káptalanon ápolták az egyébként egymástól független apátságok egységét és életmódjának azonosságát. Így Bernátot a ciszterci rend társalapítójának tekintik, mert nemcsak a rendi alkotmány megalkotásában volt jelentős szerepe, hanem a rend elterjedésében is.

1115. június 25-én a mindössze huszonöt éves, törékeny testalkatú Bernátot apátnak nevezték ki, és megbízták egy új kolostor építésével a Szajna egyik mellékfolyója, az Aube mentén. A völgyet addig a Keserűség völgyének hívták, de a szerzetesek hatására a Világosság völgye, Clairvaux lett belőle.

Ugyanebben az időben küldte a citeaux-i apát Arnoldot -- aki korábban a kölni székesegyházi iskolában a tanítványa és Bernát társa volt -- kelet felé, a frank királyság és a német-római császárság határvidékére azzal a feladattal, hogy a Moiremont környékén lévő remetéket gyűjtse össze, és építse be a ciszterciek szervezetébe. Közösen építették föl a Flambart-patak partján a morimondi kolostort, amelynek neve: Mori mundo azt jelenti: meghalni a világnak.

Ezzel a fiatal szerzetesrend már a német nyelvterület felé is elindult, mert később, 1123. január 31-én innen alapították az alsó- rajnavidéki Altenkamp kolostorát. Morimondot nem sokkal később Bernát mentette meg a széthullástól.

1127. július 25-én Bernát egy másik barátja, Ádám apát a steigerwaldi Eberbachban alapított kolostort. Innen sugárzott tovább a ciszterci rend az Alpok vidékére, amikor 1129/30-ban a stájerországi Reinben szintén kolostort alapítottak.

A citeaux-i kolostor megalapítása, amelynek kiváltó oka a clunyi ideáloktól való eltérés volt, vitákat váltott ki a clunyi és a citeaux- i bencések között. Amikor aztán megalakult az önálló ciszterci ág, a vita -- néha nagyon élesen -- folyt tovább. A központi kérdés pedig az volt, hogy hogyan kell élnie az igazi szerzetesnek?

Bernát még teljes hevességében látta e vitát, és részt is vett benne. Különös, hogy a két vitatkozó tábor vezetője, Bernát és a clunyi Péter apát, aki Petrus Venerabilis néven ismert az egyháztörténelemben, személyesen igen jó barátok volták, de a vita hevében kölcsönösen nem kímélték egymást. Péter így írt a cisztercieknek: ,,Ti farizeusok! A fiaitok úgy vélik, hogy utolérhetetlen magasságban állnak mások felett. Így beszélnek a próféta szavával: ťHozzám ne nyúlj, mert én szent vagyok!Ť'' Bernát nem kisebb éllel bírálta a clunyieket: ,,Ó, én boldogtalan szerzetes! Meg kellett érnem hogy a Rend (Clunyben) ilyen mélyre süllyedt... Hát ízét vesztette a só? Akiknek példát kellene mutatniuk az élet útjáról, pompaszeretetről és iszákosságról tanúskodnak! Vakoknak vak vezetői!''

Éppen ez a tény, hogy két ilyen szent folytatta a vitát, jelzi, hogy nem oktalan, előítéletekre támaszkodó gyűlölködésről, hanem a bencés szerzetességnek két, egymáshoz nagyon közel álló, de egymást kizáró felfogásáról volt szó. De Bernát tevékenysége nem korlátozódik erre a két szerzetesrendre: prédikációi nagy hatással voltak a többi szerzetesre, a világi papságra és a laikus hívőkre egyaránt. Levelezése szélesebb körre terjedt ki, mint a kortárs pápáké, vagy császároké.

1119-ben a francia lovagok rendet alapítottak Jeruzsálemben, s mivel házuk az egykori jeruzsálemi templom területén állt, templáriusoknak, templomos lovagoknak nevezték rendjüket. Regulájukat, amelyet a troyes- i zsinat hagyott jóvá (1128), lényegében Bernát írta meg. Készített egy népszerűsítő iratot is Az új lovagság dicsérete címmel, amelyben a templomos lovagokat mint a keresztény lovagi ideált magasztalja: ,,A világ tele van lovagokkal és szerzetesekkel, de ami eddig soha nem volt, most megszületett: a két állapot egybekapcsolása... Így alakult ki a keresztény lovagi tanítás törvénykönyve, mely fegyveres erő a gyengék, az árvák, az özvegyek és a szent Egyház jogainak védelmére.''

Amikor 1130-ban, II. Honorius pápa halála után veszélybe került az Egyház egysége, Bernátnak és szerzeteseinek oroszlánrésze volt abban, hogy a szakadás veszedelmét sikerült elhárítani. Az történt ugyanis, hogy néhány órával Honorius halála után megválasztották II. Incét. Nem sokkal később a bíborosok zöme egy második választást rendezett, amelyen II. Anaklét néven a Pierleoni nevű római bankárcsalád fiát emelték pápaságra. A római nép támogatása mellé Anaklét hamarosan megszerezte magának a normann Dél-Itália, Aquitánia és Skócia támogatását, és elűzte Incét. Ince mögé azonban felsorakoztak a szerzetesek, elsősorban a franciák. Főleg Bernát fáradozásainak gyümölcseként a többi európai ország Ince mellé állt, aki szintén Bernát hatására nem fogadta el Anaklét ajánlatát, hogy független bíróság vizsgálja meg az ügyet, és döntsön. Bernát ugyanis azon a véleményen volt, hogy a kérdés azzal el van döntve, hogy Európa nagyobb része Incét ismeri el törvényes pápának.

Annak ellenére, hogy Bernát meg volt győződve a pápaság isteni küldetéséről, nem riadt vissza a kemény bírálattól. 1145-ben III. Jenő néven Bernát egykori clairvaux-i tanítványa került a pápai székbe. Bernát neki írta A szemlélődésről c. művét. Ebben keményen ostorozza a pápai udvarban fellelhető visszaéléseket, hatalmaskodásokat, pompaszeretetet, a sok ,,kiváltságot'' és a fellebbezési joggal való fondorlatokat. A pápa ugyanis sokszor és túlságosan beavatkozott világi peres ügyekbe, s ezek az ügyek annyira igénybe vették, hogy elfelejtette: neki elsősorban Isten emberének kell lennie. Bernát komolyan figyelmeztette a pápát: ,,Nem azt kívánom tőled, hogy egyszerűen szakíts ezekkel a dolgokkal, hanem azt, hogy merülj el Isten dolgaiban, és ne legyen időd arra, hogy ezekkel foglalkozzál.''

Bernát bírálatának, amelynek szándéka szerint gyakorlati célja volt, alapvető, elméleti jelentősége lett. Elismeri ugyanis, hogy a pápa egyedülálló nagyság és méltóság birtokosa, de amikor selyembe öltözik, pávatollakkal, arannyal és drágakövekkel ékeskedik, fehér lovon katonák és szolgák hadával körülvéve lovagol, akkor inkább Nagy Konstantin, mint Szent Péter utódának látszik. Hiszen a pápa hatalma nem uralkodás, hanem szolgálat, gondoskodás a Menyasszony, az Egyház körül mindaddig, amíg zarándokútját járja a Vőlegény, Krisztus távollétében.

De a püspökök is a Vőlegény barátai, akikre szintén rábízatott a Menyasszony gondja. Ők is Krisztus földi helytartói, és tekintélyüket nem a pápától kölcsönzik. A pápa nem úr a püspökök felett. Bernát figyelmeztet, hogy a püspöki joghatóság megsértése és kikapcsolása a sokféle kiváltság és fellebbezés által, eltévelyedés az Isten előtt kedves rendtől, olyan, mint egy szörnyű daganat az Egyház testén. És - - mondta --, még ha békaként pocsolyába kergetik is, akkor sem hagy fel azzal, hogy ,,brekegésével'' keltegesse az alvókat. A nyájhoz tartozik, amelyre az alvó pásztoroknak jobban kellene vigyázniuk, de ,,ugatásával'' éppen a pásztorokat akarja felverni álmukból.

Néha úgy tűnt, hogy az Egyházat érintő kritikája találkozik a kor szektás irányzataival. Nem is szégyelli, hogy olyan kifejezéseket használjon, amelyek egy-egy szekta különös jellemzői voltak, de tántoríthatatlanul az Egyház pártján áll. Engedelmes összeköttetésben maradt a hierarchiával, és mentes minden lelki egyoldalúságtól. Tudja, hogy az Egyház élete a Megtestesülés misztériumának folytatása. Látja, hogy az Egyház olyan, mint az Énekek énekében a menyasszony: fekete és szép egyszerre. Szép, mert ékességét a Völegénytől kapja, és fekete, mert a megalázott és megcsúfolt Völegény képmása.

A szektás vándorprédikátorok bírálata nemcsak a pápa és püspökök ellen irányult, hanem az Egyház ellen általában. Lelki elmélyülést hirdettek, nem is mindig felismerhető eretnekség formájában. Lausanne- i Henrik például az egyházi tekintély ellen tüzelte fel a népet. Bresciai Arnold, aki főleg Dél-Itáliában működött, a francia püspököket és papságot arra biztatta, hogy önként mondjanak le minden birtokukról. Amikor Bernát szembeszegült velük, elűzték a vidékről.

Sokkal veszedelmesebb volt ezeknél az a mozgalom, melynek tagjai tisztáknak, kataroknak nevezték magukat. Ezek apostoli szegénységet, szigorú vezeklést hirdettek, elvetették a felszentelt papságot, a hierarchiát és a szentségeket. Bernát ellenük prédikálva bejárta egész Dél-Franciaországot, s ahol a pápai küldötteket ,,szamárordítással és dobszó lármájával fogadták'', ott Bernátot meghallgatták. Sokakat megtérített, de végső megoldást ő sem tudott találni.

III. Jenő pápa új feladattal bízta meg: meg kellett hirdetnie a keresztes háborút. Gyújtó hatású beszédeivel sokakat megnyert a keresztes háború eszméjének, akik kötelezték magukat arra, hogy elindulnak a Szentföld visszaszerzésére. Ugyanakkor szembeszállt Radulffal, aki szintén ciszterci szerzetes volt, és Európa-szerte a zsidók üldözésére lázított. Bernát így írt ellene: ,,A zsidókat nem kell üldözni, még csak kiutasítani sem kell őket. A pogányok (az arabokra gondol) támadtak ránk erőszakkal, és ezért kell erővel visszavernünk a támadásukat.''

Egész Európában viharos lelkesedést keltett a keresztes háború ügye mellett. A kereszténység legjelentősebb uralkodói indultak meg a szavára: VII. Lajos francia király és III. Konrád német császár, akit 1146 karácsonyán a speyeri dómban nyert meg az ügynek, ámbár Konrád tudta, hogy a birodalmi érdekek inkább azt kívánnák, hogy Itáliában tartózkodjék.

A második keresztes hadjárat azonban teljes kudarccal végződött Palesztinában. Lisszabont sikerült visszafoglalni a móroktól, s ez megszilárdította az új Portugál királyságot. A hadjárat részvállalkozása, a szlávok közötti keresztes háború szintén csak káros következményekkel járt.

Bernátnak mindezért súlyos támadásokat kellett elszenvednie. De lelkének prófétai erejét hirdeti, hogy a súlyos szenvedés után, amit a hadjárat elvesztése jelentett, ki tudta mondani: ,,Áldott legyen, Uram, minden ítéleted!'' Az természetesen tagadhatatlan, hogy Bernát prédikációi a keresztes hadjáratra és a Krisztus követésének feltüntetett fegyveres harc között áthidalhatatlan szakadék tátong.

Bernát azonban nemcsak kifelé harcolt a keresztény hitért, hanem akkor is a csatatérre sietett, amikor az Egyházon belül fenyegette veszély a hit tisztaságát. Sokszor vetették a szemére, hogy tudományellenes, mert felemelte szavát Gilbertus Porretanus és Abaelard ellen. S jóllehet igaz, hogy vannak olyan megnyilatkozásai, amelyekkel szemben fel lehet hozni a tudományellenesség vádját, az azonban tagadhatatlan tény, hogy jó barátságban állt korának jelentős tudósaival, Clairvaux-ban nagy könyvtárat rendezett be, művelődésre biztatta a tehetséges fiatalokat, sőt, egyes írásai az újonnan kialakuló teológiai iskola tankönyveként szerepeltek.

A szíve mélyén azonban érezte és látta, hogy a teológia tudománya -- amely az istenismeretből és az önismeretből születik, és az istenszeretet hevíti -- veszélybe került az újonnan jelentkező és egyre jobban eluralkodó dialektikus módszer miatt. És nemcsak ő, hanem Szentviktori Hugó, a híres párizsi ágostonos kanonok is úgy ítélte, hogy a dialektikus módszer új tévtanítások melegágya lesz. Ezért hívták Bernátot, hogy küzdjön meg Gilbertus Porretanusszal, amikor ennek elmélete hamis végkövetkeztetésekre vezetett a Szentháromsággal kapcsolatban. Bernát rá tudta venni őt, hogy az 1148. évi reimsi zsinaton vonja vissza tanítását.

Abaelarddal már korábban sikeresen harcolt a hit tisztaságáért, amikor az a módszeres kételkedést a teológiában is az igazságra vezető útnak vallotta. Bernát hívő buzgóságát állította szembe Abaelard túlhangsúlyozott racionalizmusával. Bernát azt vallotta, hogy a legszentebb igazságok feletti vitatkozások megtörik azt a szükséges áhítatot és tiszteletet, amellyel a hitnek a kinyilatkoztatáshoz kell közelítenie. A hitet nem lehet háttérbe szorítani a filozófiával. A teológia és a lelki élet közötti különbségtétel számára még teljesen idegen, ,,hiszen az Atyát senki meg nem ismerheti, ha előbb tökéletesen meg nem szereti őt''. Úgy tartotta, hogy megélni és -- a kegyelem misztikus látásában vagy a mindenki számára elérhető elmélkedésben -- átélni a hitet minden bölcselkedő beszédnél százszorta többet jelent.

Így válik érthetővé az a kemény bírálat, amelyet Abaelard felett mondott, miután gondosan áttanulmányozta annak tanítását. És hatására a sens-i zsinaton (1141) Abaelard tizenkilenc tételét el is ítélték.

De mindezen viták és harcok közepette Bernát a szíve mélyén visszavágyott a kolostor magányába, a szemlélődés csendjébe. Jámborsága A lélek felemelkedése Istenhez c. első írásától kezdve, amelyet a Grande Chartreuse priorjának, Guigónak megbízásából írt, a húsz éven át készített Homíliák az Énekek énekéről c. műig folyamatosan a Szentírás és az egyházatyák írásaiból táplálkozott. De azoknál a jámborsági formáknál, amelyek a hagyományban éltek és Krisztus személyére koncentráltak, Bernát többre értékeli és jobban szorgalmazza a Krisztus embersége iránti bensőséges, érzelmileg is meleg tiszteletet. ,,Akár beszélsz, akár írsz, nem ízlik nekem a szó, ha Jézus neve nem hangzik fel közben'' -- írja. De ez a Krisztus embersége iránti bensőséges szeretet nem öncél, hanem arra szolgál, hogy a szív érzületét a szellemi szeretet, az agapé magasságaiba emelje. S ennek a szeretetnek a célja, hogy a lélek egyesüljön az Igével.

Bernát újra meg újra kiemeli a lélek és az Ige közötti jegyesi egyesülést. Tudja, hogy a test akadályozza és nehezíti ezt, de tapasztalja és tanítja, hogy az a megvilágosodási folyamat, amely éppen ezt az egyesülést készíti elő és belőle következik, a testre is kihat, és majd a feltámadásban válik tökéletessé.

Bernát, aki önmagát ,,a század agyrémének'' nevezte -- mert tartósan világi dolgokkal kellett foglalkoznia, pedig nem volt világi ember; és be kellett avatkoznia az Egyház dolgaiba, pedig nem volt tagja a hierarchiának --, 1153. augusztus 20-án halt meg Clairvaux-ban. Az egész korszakot, amelynek ő volt a legnagyobb alakja, Szent Bernát korszakának nevezik az egyháztörténelemben. Ő a bizonyság arra, hogy a legszigorúbb aszkézis sem butít el, hanem nagyon is termékennyé teszi az embert. Megvalósult benne a monasztikus életforma alapvető rendeltetése: formálni a világot a világból való elmenekülés által.

Bernátot már életében szentként tisztelték. III. Sándor pápa, aki korábban a Bernát által annyira támadott Abaelard tanítványa volt, 1174-ben avatta szentté, VIII. Pius pápa pedig 1830-ban az egyházdoktorok sorába iktatta. Ünnepét a 13. században vették fel a római naptárba augusztus 20-ra. A magyar naptárban Szent István király miatt augusztus 19-én ünnepeljük.


--------------------------------------------------------------------------------

Ez a szent szerzetes, aki hallatlan energiával fényesebben ragyog az Egyház emlékezetében, mint korszakának pápái és császárai, aki a hívők tudatában mint a mézajkú doktor él, s aki azt hirdette: ,,taníts gyengéden, bölcsen és bátran szeretni!'', cselekedeteivel és műveivel ad képet önmagáról.

Egy régi forrás arról beszél, hogy Bernát fiatal korában nagyon vonzó jelenség volt: ,,Egész lényéből szeretetreméltóság és vonzerő áradt, úgyhogy veszedelmesebb volt ő a világra nézve, mint a világ őrá.'' Körülrajongták a nők; az egyik ismételten megpróbálta elcsábítani, mindaddig, amíg egy hirtelen fordulat után az addig körülrajongott ifjúról kénytelenek voltak ezt a megállapítást tenni: ,,Az anyák és a fiatal leányok réme lett; a barátok attól féltek, hogy miatta elveszítik barátaikat'', mert sorban csatlakoztak hozzá az emberek, hogy nagyon kemény, vezeklő életet éljenek.

Olykor kemény harcai voltak a tisztaságért, egyszer olyan heves kísértés lepte meg, hogy egy jéghideg tóba vetette magát, és benne maradt mindaddig, amíg a teste le nem csillapodott. A citeaux-i kolostor aszkézise is kemény iskola volt Bernát számára. Mivel fizikailag nagyon gyenge, a gyakorlati dolgokban pedig ügyetlen volt, a legegyszerűbb szolgálatokat bízták csak rá a kolostorban. Egy napon ezt már nem bírta elviselni. Aratás ideje volt, s a szerzetesek kinn dolgoztak a mezőn. Bernát is nagy elhatározással kért egy kaszát, hogy ő is aratni fog, de több volt benne a jószándék, mint az erő és az ügyesség a kaszáláshoz. Egyszerűen nem boldogult a kaszával, s a végén már maga az apát figyelmeztette, hogy hagyjon fel a próbálkozással. Teljesen kimerülten letette a kaszát és térdre borulva imádkozni kezdett. Azt kérte, hogy Isten adjon neki erőt az aratáshoz. És valóban: új erő áradt a tagjaiba, és megragadván a kaszát most már határozottan kezdte vágni a rendet, úgy, hogy a többi szerzetes elmaradt mögötte. Ő lett a kolostor első kaszása.

Már ez az eset is jelzi, hogy Bernát novícius korától kezdve mennyire egységbe tudta olvasztani a külső tevékenységet, a természettel való kapcsolatot és az Istennel való bensőséges együttlétet. Egyik barátjának később ezt írta: ,,Higgy nekem és a saját tapasztalatomnak. A fák és a kövek olyasmit fognak neked megtanítani, amit a tanítóktól soha meg nem hallhatsz.''

Ugyanakkor nem hagyta, hogy a külső dolgok kizökkentsék Istennel való kapcsolatából. Már egy évet töltött novíciusként a kolostorban, és még mindig nem tudta, hogy a termük mennyezete boltozatos-e, vagy gerendázott, és elámult, amikor a többiek arról beszélgettek, hogy a templom szentélyében nem egy, hanem három ablak van. Később egyszer egy egész napon át a Genfi-tó partján lovagoltak. A társai este áradoztak a táj szépségéről, ő pedig megjegyezte, hogy azt sem vette észre, hogy tó partján járnak.

Amikor az új clairvaux-i kolostor elkészült, Bernát apát egy kicsi cellát választott magának a lépcső alatt. Kegyetlen aszkézisével pedig úgy lerombolta az egészségét, hogy a többi ciszterci apát elhatározta, kúrára fogják. Vilmos, aki a halálosan kimerült beteget akkoriban látogatta, elmondja: ,,Megkérdeztük tőle, hogy érzi magát, és hogyan telnek a napjai? Ő a reá annyira jellemző mosollyal válaszolta: ťTökéletesen jól érzem magam. Korábban ugyanis értelmes emberek féltek tőlem, most pedig Isten méltányos ítélete szerint én félek egy esztelen embertől.Ť Ezzel a beképzelt orvosra utalt, akire rábízták, és azzal dicsekedett, hogy ő majd meg fogja gyógyítani.''

A trubadúrok világában Bernát a Szűzanya dalnoka volt, akit a történelem viharai felett nyugodtan tündöklő, mentő csillagként dicsőített. Egyszer betegen feküdt, és nagy fájdalmai voltak. Az egyik szerzetest elküldte a templomba, hogy imádkozzék érte. Miközben az imádkozott, a betegnek megjelent a Szűzanya, Szent Lőrinc és Szent Benedek kíséretében. A Szűzanya szelíden megérintette, meggyógyította, majd eltűnt. Egy másik képe azt a pillanatot ábrázolja, amikor a Szűzanya Bernát karjába helyezi a kicsi Jézust. Ezért írta egyik kortársa: ,,Ha Úrnőnk szeme fényét bántani akarod, akkor írj valamit az ő Bernátja ellen.''

Tüzes természetével -- ami ,,ijesztő és emberfeletti tekintélyt kölcsönzött neki'' -- vetette bele magát kora vitáiba. Clunyben élő, lelkileg alvó szerzetestársainak ilyen szemrehányást tett: ,,Ha beszélgettek, soha nem a Szentírásról, vagy a lelkek megmentéséről van szó köztetek, hanem csak nevetséges dolgokról fecsegtek. Étkezésnél az egyik fogást a másik után tálaljátok fel. Hogy a hústalan ételekért kárpótoljátok magatokat, egymás után kétszer is hoznak az asztalhoz kitűnő halat, és minden étkezés közben kétszer vagy háromszor hozzák a félig töltött borospoharat. Kidagadt erekkel és elnehezült fejjel keltek föl az asztaltól, s utána már nem lehet mást tenni, csak aludni... Igazán mondom, láttam egy apátot, akit több mint hatvan lovas követett. Inkább törekszünk a hívők adományaira, mint javára. Aranytól roskadozó ereklyeszekrények előtt nyílnak meg az erszények. Megmutatjuk a nagy szenteket az embereknek, és azt hisszük, hogy minél színesebbek, annál szentebbek. Mindenki odasiet, csókolgatják a szobrot, mint magát a szentet. Drágakövekkel ékes lámpákkal díszítjük a templomainkat. Ám hiúságok hiúsága! Az Egyház ragyog az épületeiben, de meghal a szegény emberek lelkében... Az Istenre kérlek titeket, hát nem szégyellitek magatokat mindezért? De legalább a kiadások miatt szégyenkeznétek!''

III. Jenő pápának a következő figyelmeztetést küldte: ,,Most a vincellér metszőkésére van szükség, és nem jogarra. Nem uralkodást, hanem szolgálatot bíztak ránk. Egyszerre képtelen vagy minden rosszat kijavítani, ezért légy okos, és lépésenként haladj előre. Fogd be a hazugok száját, akik igazságtalanul szólnak, és mindig készen állnak arra, hogy igazolják a hazugságaikat. Legyen gondod az özvegyek és az árvák ügyére, akik neked nem tudnak semmit viszonozni. A többi ügyet pedig nyugodtan bízd másokra. Az intrikus bajkeverőket ne hallgasd meg, hanem ragadj ostort, és verd ki őket, ahogyan Krisztus tette...''

Bernát szólt a világi rendek lelkiismeretéhez is: ,,Ti, mai lovagok, igazolhatatlan tévedésekben vagytok, és a kegyetlenségtek tűrhetetlen! Nagy költséggel és fáradsággal háborúztok, s bűnnel és halállal fizettek érte. De háborúitoknak csak a féktelen gyűlölet, a dicsőség utáni vágy és a kincsek utáni sóvárgás az oka. Ilyen indokok alapján nem ölhetitek meg nyugodt lelkiismerettel a felebarátot!''

Amikor az arabok meghódították Edesszát, III. Jenő pápa meghirdette a keresztes háborút, és Bernátot bízta meg azzal, hogy prédikálva hirdesse meg a szent háborút Európában. Bernát teljes szívével Isten |gye mellé állt: Franciaországban kezdte, s a német birodalomban folytatta keresztes prédikációit. Bárhová érkezett: Konstanzba, Freiburgba, Strassburgba, Speyerbe, Koblenzbe, Kölnbe, Aachenba vagy Lüttichbe, mindenütt meghúzták a harangokat, és özönleni kezdett a nép, mert mindnyájan hallani akarták Isten emberét. Néha a pillantásától betegek gyógyultak meg, s bár nem beszélte a német nyelvet, mindenki értette a prédikációit. Még mielőtt a tolmácsok lefordították volna a szavait, az emberek kiáltva kérték a keresztet, jelezvén, hogy részt akarnak venni a hadjáratban.

Frankfurtban a dóm úgy megtelt, hogy beszéde végeztével Bernát képtelen volt elhagyni a templomot. Végül a hatalmas termetű császár karjába kapta, és ő vitte ki a kis szerzetest.

E prédikációs körútjának csúcspontja a speyeri birodalmi gyűlés volt. Itt Konrád császár a nép tomboló tetszésnyilvánítása közepette magára vette a keresztet; a régóta ellenségeskedő Staufok és Welfek kibékültek, és együtt indultak a keresztes háborúba. A kijárathoz odavittek egy béna gyermeket. Bernát megérintette, és így szólt hozzá: ,,Járj!'', és a gyermek elindult. A csoda láttára a nép magán kívül volt a lelkesedéstől, Bernát pedig a császárhoz fordult, és azt mondta neki: ,,Miattad történt ez a csoda, hogy megtudd: Isten veletek van, és tetszésére szolgál a vállalkozástok.''

Nem sokkal ezután azonban mély belátásra jutva így írt: ,,Mi békét hirdettünk, és most nincs békénk. Győzelmet ígértünk, és vereséget szenvedtünk. Semmi kétség, Isten ítélete igazságos.'' Mainzban véres üldözés tört ki a zsidók ellen. Jesua ben Meir később így nyilatkozott Bernátról: ,,Ha ez az igaz ember nincsen, egyikünk sem menekült volna meg!''

Halálának évében Bernát még egyszer megjelent a nyilvánosság előtt. Viszály támadt ugyanis Metz városa és a lotaringiai herceg között. Végső szükségében a trieri érsek Clairvaux-ba ment, és felkérte békeközvetítőnek Bernátot. A halálosan beteg apát összeszedte utolsó erőit, és a távoli csatatérre indult. A csapatok már ott álltak egymással szemben, ütközetre készen a Mosel folyó két partján, Bernát pedig tárgyalni kezdett a két szembenálló sereg vezérével hol az egyik, hol a másik parton. Végül sikerült elérnie, hogy a vezérek a Mosel egyik szigetén találkozzanak, és aláírják a békeszerződést. Ennek megpecsételéséül Bernát meggyógyított egy beteg asszonyt. Ezt látva a nép és a katonák oly hevesen ünnepelték Bernátot, hogy majdnem agyontiporták. Ezért a nagy tömegből észrevétlenül eltűnt, és egy csónakon elhagyta a szigetet.

Amikor eljött utolsó órája, több püspök és számos szerzetes vette körül. Utolsó szavait lesve figyelték, s ő így szólt: ,,Három dolgot ajánlok nektek, amiket életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: Kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis, amennyire tudom, kibékültünk.'' Valamennyien sírtak, ő maga is könnyezett, de hamarosan derű öntötte el az arcát. Később Aquinói Szent Tamás így magasztalta: ,,Istentől kiválasztott ember, akinek arany szája volt, és édes borával megitatta az egész földkerekséget.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki úgy akartad, hogy Szent Bernát apát a házadért való buzgóságtól égve világosságot és meleget árasszon Egyházadban, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy ugyanannak a Léleknek tüzében mi is a világosság fiaiként éljünk!

Példája:
    Inkább lángolni, mint okoskodni!