A fájdalmas rózsafüzér.
A második titok: „Akit érettünk megostoroztak”
Jézus haláltusáját a Getszemáni kertben megvívta. Felkeltette alvó tanítványait: „Íme, elközelgett az óra, és az Emberfiát a bűnösök kezébe adják. Keljetek föl, menjünk! Íme, közel van már, aki engem elárul”. (Mt 26,45-46) Eddig Jézus a kísértőtől közvetlenül szenvedett, most iszonyú dühvel a sátán csatlósai szenvedtetik. A fizikai ostorozást megelőzte a szóbeli bántások özöne. Júdás, az áruló apostol alakoskodó udvariassága vezeti be a fájó sorozatot: „Akit megcsókolok, ő az, fogjátok meg! Mindjárt odalépett Jézushoz és azt mondta: Üdvözlégy, Mester! És megcsókolta őt”. (Mt 26,48-49) Péter ugyan kardot rántott, de Jézus elhárította a fegyveres védelmet. Önként odanyújtotta kezét, hogy megkötözzék, csupán tanítványainak kért menekülési lehetőséget. Először Annás főpaphoz hurcolták. Kérdezősködésére Jézus feleslegesnek látta részletesen válaszolni, mire egy szemtelen szolga arcul ütötte. „Így felelsz a főpapnak?” (Jn 18,22) A sorsdöntő események Kaifás főpap palotájában következtek. Péter oda is követte, igaz, csak messziről. Az udvarra bejutva félelmében szolgálók és szolgák előtt háromszor megtagadta Mesterét, úgy, ahogy Jézus előre megjövendölte. Mit remélhetett az Úr ezután ellenségeitől? Mindig akadt, aki gonoszkodott vele. Napkeltére aztán összehívták a főtanács Jézust gyűlölő tagjait. Szabályos kihallgatást mímelve tanúkat sorakoztattak, de nem tudtak egybecsengően hazudni, ezért a főpap tette fel a lényeges kérdést: „Megesketlek téged az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondtad. De mondom nektek, most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin. Ekkor a főpap megszaggatta ruháit és így szólt: Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Azok ezt felelték: Méltó a halálra! Azután beleköptek az arcába, ököllel verték őt, mások pedig pofon ütötték”. (Mt 26,63-67) Ez az esemény lehetett volna az ószövetségi üdvtörténet fénypontja. Az összes főpap Árontól kezdve azt remélte, hogy a Messiás személyét tisztázó kérdést ő teheti majd föl, és Jézus válaszát követve leborul Isten Fia előtt, átadja neki a főpapi tisztet. Jézus háromszor tanúsítja kilétét: Igent mond a feltett kérdésre, Isten trónján ülni és az ég felhőin járni is isteni tulajdonság. Kaifás és tanácsa pedig halálra ítéli az Isten Fiának kijáró tisztelet helyett. Sorsuk megpecsételődött. Jézus pedig halálra ítéltetett. A szóbeli ostorozás aztán Pilátus, a római császár helytartója előtt folytatódott. Jézust trónkövetelőnek, gonosztevőnek, adócsalónak vádolják. Pilátus maga is felteszi Jézusnak a kérdést: „Te vagy-e a zsidók királya? Ő azt felelte: Te mondod. Pilátus erre kijelentette a főpapoknak és a tömegnek: Semmi vétket sem találok ebben az emberben”(Lk 23,3-4) Ez a próbálkozás folytatódik még, majd Pilátust megfenyegetik, hogy a császárnál feljelentik. Ettől megrémül:„Jézust kiszolgáltatta akaratuknak” (Lk 23,25) A halálraítélteket rendszerint megostorozták. Pilátusnak volt egy titkolt terve: hátha megesik a szíve a tömegnek a ronccsá ostorozott Jézus láttán, és megkegyelmeznek neki. Bevezettette hát Jézust a belső udvarra, hogy római szokás szerint ott ostorozzák meg. A rómaiak ezt az ítéletet bottal, vesszővel, vesszőnyalábbal, ostorral, ólom- vagy csontdarabokkal felszerelt korbáccsal hajtották végre. Három menetben, három féle eszközzel verték a pőrére vetkőztetett Emberfiát. Halk sóhajokkal ellensúlyozta a szörnyű fájdalmat. Amikor eloldozták a kínzóoszloptól, földre zuhant. Térden állva tudta csak összeszedni ledobált ruháit. Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy erős fiatalemberek is belehaltak az ostorozás kínjaiba. Amikor erről a titokról elmélkedünk, legyen tele a szívünk őszinte együttérzéssel. Ne ostorozzunk senkit se szóval, se fizikailag bántalmazva. Legyen elég Jézus iszonyú kínja.
A második titok: „Akit érettünk megostoroztak”
Jézus haláltusáját a Getszemáni kertben megvívta. Felkeltette alvó tanítványait: „Íme, elközelgett az óra, és az Emberfiát a bűnösök kezébe adják. Keljetek föl, menjünk! Íme, közel van már, aki engem elárul”. (Mt 26,45-46) Eddig Jézus a kísértőtől közvetlenül szenvedett, most iszonyú dühvel a sátán csatlósai szenvedtetik. A fizikai ostorozást megelőzte a szóbeli bántások özöne. Júdás, az áruló apostol alakoskodó udvariassága vezeti be a fájó sorozatot: „Akit megcsókolok, ő az, fogjátok meg! Mindjárt odalépett Jézushoz és azt mondta: Üdvözlégy, Mester! És megcsókolta őt”. (Mt 26,48-49) Péter ugyan kardot rántott, de Jézus elhárította a fegyveres védelmet. Önként odanyújtotta kezét, hogy megkötözzék, csupán tanítványainak kért menekülési lehetőséget. Először Annás főpaphoz hurcolták. Kérdezősködésére Jézus feleslegesnek látta részletesen válaszolni, mire egy szemtelen szolga arcul ütötte. „Így felelsz a főpapnak?” (Jn 18,22) A sorsdöntő események Kaifás főpap palotájában következtek. Péter oda is követte, igaz, csak messziről. Az udvarra bejutva félelmében szolgálók és szolgák előtt háromszor megtagadta Mesterét, úgy, ahogy Jézus előre megjövendölte. Mit remélhetett az Úr ezután ellenségeitől? Mindig akadt, aki gonoszkodott vele. Napkeltére aztán összehívták a főtanács Jézust gyűlölő tagjait. Szabályos kihallgatást mímelve tanúkat sorakoztattak, de nem tudtak egybecsengően hazudni, ezért a főpap tette fel a lényeges kérdést: „Megesketlek téged az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondtad. De mondom nektek, most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin. Ekkor a főpap megszaggatta ruháit és így szólt: Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Azok ezt felelték: Méltó a halálra! Azután beleköptek az arcába, ököllel verték őt, mások pedig pofon ütötték”. (Mt 26,63-67) Ez az esemény lehetett volna az ószövetségi üdvtörténet fénypontja. Az összes főpap Árontól kezdve azt remélte, hogy a Messiás személyét tisztázó kérdést ő teheti majd föl, és Jézus válaszát követve leborul Isten Fia előtt, átadja neki a főpapi tisztet. Jézus háromszor tanúsítja kilétét: Igent mond a feltett kérdésre, Isten trónján ülni és az ég felhőin járni is isteni tulajdonság. Kaifás és tanácsa pedig halálra ítéli az Isten Fiának kijáró tisztelet helyett. Sorsuk megpecsételődött. Jézus pedig halálra ítéltetett. A szóbeli ostorozás aztán Pilátus, a római császár helytartója előtt folytatódott. Jézust trónkövetelőnek, gonosztevőnek, adócsalónak vádolják. Pilátus maga is felteszi Jézusnak a kérdést: „Te vagy-e a zsidók királya? Ő azt felelte: Te mondod. Pilátus erre kijelentette a főpapoknak és a tömegnek: Semmi vétket sem találok ebben az emberben”(Lk 23,3-4) Ez a próbálkozás folytatódik még, majd Pilátust megfenyegetik, hogy a császárnál feljelentik. Ettől megrémül:„Jézust kiszolgáltatta akaratuknak” (Lk 23,25) A halálraítélteket rendszerint megostorozták. Pilátusnak volt egy titkolt terve: hátha megesik a szíve a tömegnek a ronccsá ostorozott Jézus láttán, és megkegyelmeznek neki. Bevezettette hát Jézust a belső udvarra, hogy római szokás szerint ott ostorozzák meg. A rómaiak ezt az ítéletet bottal, vesszővel, vesszőnyalábbal, ostorral, ólom- vagy csontdarabokkal felszerelt korbáccsal hajtották végre. Három menetben, három féle eszközzel verték a pőrére vetkőztetett Emberfiát. Halk sóhajokkal ellensúlyozta a szörnyű fájdalmat. Amikor eloldozták a kínzóoszloptól, földre zuhant. Térden állva tudta csak összeszedni ledobált ruháit. Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy erős fiatalemberek is belehaltak az ostorozás kínjaiba. Amikor erről a titokról elmélkedünk, legyen tele a szívünk őszinte együttérzéssel. Ne ostorozzunk senkit se szóval, se fizikailag bántalmazva. Legyen elég Jézus iszonyú kínja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése