BOLDOG PRADOI JÁNOS

BOLDOG PRADOI JÁNOS 

vértanú 

(1563-1631)

Spanyolországban nemesi szülőktől született. Egy ideig a salamancai egyetemen tanult, de felismerte, hogy Istennek tetszőbb, ha Krisztus követésének útját, a szerzetesi életet választja, Ferencesnek jelentkezett a Szent Gábriel tartományban. Hatással lehettek rá a pár évtizeddel korábban ott élt ferences szentek, pl. Alkantarai Szent Péter, vagy kortársa, Boldog Julián. Már a novíciát alatt felébredt benne a vágy: hirdetni a hitetlenek között Krisztus evangéliumát, de elöljárói évtizedekig megvárakoztatták. Buzgó igehirdető, példás szerzetes lett, akire évek múltán az új, Szent Didákról elnevezett rendtartományt is rábízták. Mint tartományfőnök eredményesen fáradozott a fegyelem megszilárdításán. Amikor tartományából két szerzetestársa Marokkóba ment s onnét levélben beszámoltak az ottani keresztény foglyok nehéz sorsáról, a hitüket fenyegető veszélyekről, kieszközölte VIII. Orbán pápánál, hogy Marokkóba mehessen. 1630-ban jutott el Muley-el-Valid szultán birodalmába és megkezdte apostolkodását a keresztény foglyok között. A keresztényüldöző szultán maga elé hozatta, majd börtönbe vetette. Időnként magához hivatta s hitének megtagadására akarta rávenni. János azonban oly meggyőzően érvelt, hogy a szultán - kifogyva az érvekből, az erőszakhoz folyamodott. Az őröknek meghagyta, kínozzák, hogy ellenállását megtörjék. Lőpormalomban is dolgoztatták. János azonban hálát adott Istennek, hogy arra a kegyelemre méltatta, hogy érette szenvedhet. Kínzóiért is imádkozott. Végül a szultánnak elfogyott a türelme. Foglyát oszlophoz kötözve kegyetlenül megostoroztatta. Közben a hős vértanú arca csodás fényben ragyogott. Akkor tőrrel szúrkálták, majd máglyára tették s kövekkel dobálták. Ő a lángok közt sem szűnt meg Krisztust hirdetni. Ekkor egyikük fejét egy doronggal szétverte: így fejezte be szenvedését a hős vértanú. 68 éves volt. Isten hamarosan csodákkal megdicsőítette. XIII. Benedek pápa 1728-ban avatta boldoggá.
„Kedveseim, ne ütközzetek meg azon a tüzes kohón, amelyen próbaképp kell átjutnotok, mintha hallatlan dolog történnék veletek, hanem örvendjetek, ha részt vehettek Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége kinyilvánulásakor is szívből örvendhessetek.” 1 Pét 4,12-13

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jánost Krisztus evangéliumának bátor hirdetojévé tetted a mohamedánok között, ahol hitvallásáért méltó lett vértanúhalált szenvedni. Add, hogy példájára mi is bátran vállaljuk a hitünk szerinti életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Milyen magyar vonatkozása van Mária, a keresztények segítsége ünnepének

Milyen magyar vonatkozása van Mária, a keresztények segítsége ünnepének?

A Katolikus Egyház május 24-én ünnepli Mária, a keresztények segítsége napját. Az ünnepnek magyar vonatkozása is van: május 24-e azoknak a magyar huszároknak állít emléket, akik kiszabadították Napóleon fogságából VII. Piusz pápát, és hazakísérték őt Rómába.

A francia forradalom nem csak Franciaország határain belül éreztette hatását a Katolikus Egyházzal szemben: 1798-ban Berthier tábornok csapatai azzal a céllal érkeztek Rómába, hogy véget vessenek a pápaság hatalmának. Az idős és beteges VI. Piuszt fogságba vetették és Franciaországba hurcolták – útja során érte a halál, 1799. augusztus 29-én Valence-ban. Rómában eközben köztársasági kormányt alakítottak, az Egyházi Államot pedig kifosztották.

A bíborosi kollégium tagjainak zöme az osztrák fennhatóság alatt álló Velencébe menekült, itt értesültek VI. Piusz halálhíréről, s választották utódjául Barnaba Chiaramontit, aki VII. Piusz néven lépett Szent Péter trónjára. Koronázása – mely a velencei Szent György-templomban történt – után tért vissza az időközben felszabadult Rómába, ahova 1800. június 3-án érkezett meg. Az Egyház helyzete azonban még közel sem fordult szerencsésebbre: Franciaországban 1799. november 9-én államcsíny folytán Bonaparte Napóleon első konzul megdöntötte a Direktórium uralmát, és kezébe vette a hatalmat.

Napóleon valójában teljesen közömbös volt a vallással szemben, nem látott benne mást, csak eszközt politikai céljainak megvalósítására. Meg volt róla győződve, hogy Franciaország csak akkor lehet igazán nagyhatalom, ha az egyszerű nép katolikus marad. Valláspolitikájának tehát két célkitűzése volt: a vallási béke megteremtése és az Egyháznak az állam szolgálatába való állítása. Az Egyház és Franciaország viszonyát tizenhét szakaszban rendező konkordátumot 1801. július 15-én írta alá Ercole Consalvi bíboros-államtitkár: e megegyezés visszaadta a még meglévő egyházi vagyont, a Katolikus Egyháznak uralkodó jelleget biztosított.

Napóleon hetvenhét, úgynevezett organikus cikkellyel egészítette ki a konkordátumot, amelyek a gallikán államegyház rendszerét tartósították – e lépése VII. Piusz tiltakozását váltotta ki. A pápa – annak reményében, hogy az organikus cikkelyek életbe léptetéséről lebeszélheti Napóleont – 1804-ben elfogadta az uralkodó meghívását Párizsba, hogy a Notre Dame-ban császárrá koronázza. A ceremónián Napóleon kikapta a pápa kezéből a koronát, és maga helyezte saját fejére, így fejezve ki, hogy a pápát a francia politika szolgálatába állította.

1808-ban Napóleon elfoglalta és Franciaországhoz csatolta az Egyházi Államot. Erre VII. Piusz kiközösítéssel válaszolt, amivel Napóleon nem sokat törődött: letartóztatta, és fogságba hurcolta a pápát. Eleinte Savonában tartotta házi őrizetben, majd Fontainebleau-ba vitette. Napóleon eközben elrendelte, hogy a bíborosok Rómából Párizsba helyezzék át lakhelyüket, de közülük tizenhármat megfosztott méltóságától, mert nem voltak hajlandóak második esküvőjén megjelenni.

VII. Piusz törhetetlennek mutatkozott. A császár, hogy a pápára nyomást gyakoroljon, 1811-ben nemzeti zsinatot hívott össze Párizsba, ám sikertelen oroszországi hadjárata után mégis a VII. Piusszal való megegyezés felé hajlott: 1813-ban kicsikarta a pápától az úgynevezett fontainebleau-i konkordátumot. Napóleon kimerült hadereje már nem bírt megbirkózni az orosz–porosz szövetségesekkel, s nemcsak Olaszország, de maga Franciaország is kiszakadt hatalmi köréből. A lavina megindult, s mielőtt elsodorta volna őt és császárságát, kész volt hazaengedni a pápát, és Rómán kívül a trasimenói megyéket is visszaadatta neki. A pápa azonban ragaszkodott teljes függetlenségéhez és állama csorbítatlan birtoklásához. Teljes jogú rehabilitációját Ferenc osztrák császártól kérte: neki írt levelében visszakövetelte mindazon jogait, hatalmát és teljes szuverenitását, melytől négy és fél éven át megfosztották.

I. Ferencnek több becsületbeli adóssága volt a pápával szemben. A vesztett wagrami csata (1809) után nem állhatott ki a Szentatya mellett, most viszont békeközvetítőként annál inkább módjában állott. Késedelem nélkül tudomására is hozta Napóleon megbízottainak, hogy a szövetséges hatalmak sürgetik a pápai állam csorbítatlan helyreállítását, és VII. Piuszt teljes függetlensége elismerése mellett római székvárosába szándékoznak visszahelyezni. Az ellenkezésnek ekkor már nem volt értelme, így Napóleon 1813. március 25-én hazaengedte a pápát.

Az egyházfő kíséretére a Radetzky-huszárok magyar lovasszázadát rendelték, akik akkor az osztrák–francia határ mentén teljesítettek szolgálatot. Az Alpokon való átkelés nagyon megviselte VII. Piuszt, a hintóban zötykölődő pápát egy tiszt saját köpenyével takarta be. Egyes források szerint e huszártiszt nem volt más, mint a ráckevei Horváth János, akinek alakjáról Petőfi Sándor híres elbeszélő költeménye, a János vitéz főhősét mintázta. A jelenet látható a Vatikáni Múzeum egyik freskóján is.

VII. Piusz hazatértének napját, május 24-ét Mária, a keresztények segítsége ünnepévé tette, magyar segítőit pedig soha nem feledte el. „Amikor a magyarság szenvedett, a pápák álltak mellette, az ő segítségükkel nyerte vissza hazánk a töröktől fővárosát és régi határait. Most pedig a magyar fegyverek oltalma alatt vonult be az Örök Városba négyéves rabsága után népének ujjongása közt VII. Piusz” – írta Kühár Flóris. Emlékül a pápa zászlót adott a Radetzky-ezrednek. A zászló egyik oldalán a Boldogságos Szűz, a másikon két géniusz – az egyik Rómát jelképezi, ez a magyar címert tartja, a másik, a Magyarországot jelképező géniusz a pápai koronát emeli. A zászlón ez a felirat áll: „Ungariae Patronae Pium comitatis ad Urbem; O felix tanto Roma sub auspicio – Boldog vagy Róma, hogy érzed a Magyarok Nagyasszonyának oltalmát, ki Piuszt a Városba kísérte.” A zászlót Bécsben őrzik.

Évközi 7. hét csütörtökje

Évközi 7. hét csütörtökje

Van-e groteszkebb, siralmasabb, mint amikor valaki fél lábbal már a sírban van, de ahelyett, hogy az örök életre, az ítéletre gondolna, még mindig azon jár az esze, hogyan gyűjthetne még több kincset magának? Nem jut eszébe, hogy vagyonát szétosztva valamit törlesszen, s legalább halála után áldják e végső jótettéért, ne pedig átkozzák, mert egész élete a szerzés és birtoklás körül forog. Amerre a fa hajlik, arra fog dőlni. Akinek a szex az istene, az még vénségére, a kórházi ágyon fekve is azon fog mesterkedni, hogy a csinos ápolónő figyelmét magára vonja. Aki egész életében hatalmaskodott, az a halálos ágyán is leckéztetni akar. Mindhárom kívánság, a szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége így működik: bálványistenként beköltözik az ember szívébe, és elveszi az eszét, összezavarja érzéseit, a végsőkig felszámolja a szabadságát.

Rettenetes, de reális lehetőség az öntudatlan, ostoba és tragikusan távlattalan élet. Ezért – akárcsak az ősegyház pásztorainak – a mai lelkipásztoroknak is erkölcsi kötelességük, hogy ne csak a hívekhez szóljanak, hanem az ószövetségi próféták nyomába lépve és Urunk Jézus Lelkétől indíttatva mindannyiszor szót emeljenek, valahányszor égbekiáltó gazdasági visszaélésekkel, társadalmi igazságtalansággal találkoznak. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy állandóan másban keressük a hibát. A mi egyéni felelősségünk mindenekelőtt az, hogy meghalljuk és megcselekedjük Jézus szavát, különösen is azt, melyet a mai Evangéliumban mondott: „Aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben, azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.”

Urunk Jézus, őrizd meg szívünket a kapzsiságtól, az akár a mások rovására történő gazdagodás vágyától! Nevelj bennünket nagylelkű és figyelmes szeretetre, hogy ne csak azt tegyük meg, ami kötelező, hanem észrevegyük embertársaink szükségleteit, s akkor is adjunk, akkor is segítsünk nekik, ha esetleg nem is mernek kérni. Add, hogy soha ne veszítsük el a krisztusi élet jó ízét, s nap mint nap Veled, Belőled élve a föld sója lehessünk.

Agredai Szent Mária

AGREDAI MÁRIA 

ferences nővér 

(1602-1665)

Agreda spanyol városban született. Szülei Coronel Ferenc és Aranai Katalin nemesek: 11 gyermekük közül négyen érték meg a nagyobb kort. Ezek között volt Mária, aki korán tanújelét adta kiválasztottságának. Anyja tanítását a hit igazságáról nagy buzgósággal hallgatta, öröme volt a templomba menés. Nyolc éves korában szüzességi fogadalmat tett, 12 évesen kérte szüleit, hogy kolostorba léphessen. El is vitték egy kolostorba, egyenlőre oktatásra. Édesanyja egyszer egy Szűz Mária templomban imádság közben az Úr Jézustól felhívást kapott arra, hogy házát alakítsa át kolostorrá, ott leányaival Istennek szentelt életet éljen, férjét pedig vegye rá, hogy ferences legyen. Leányai mindjárt magukévá tették a tervet, férje három évig habozott, míg igent mondott. 1618-ban megtörtént az átalakítás, s három fogadalmas ferences nővér eljött Burgosból, hogy közreműködjenek az új rend alapításánál (A Szeplőtelen Szűz kolostora). 1619-ben megtörtént a beöltözés. A család példája az egész vidéken feltűnést keltett s többen csatlakoztak hozzájuk. Egy év múlva fogadalmat tettek. Mária erényei: alázatossága, jósága, s más kiváló tulajdonsága miatt hat év múlva a kolostor apátnője lett, néhány év kihagyással újra és újra megválasztották. Kemény böjt, szigorú vezeklés, sokféle ájtatossági gyakorlat volt az élete. Misztikus jelenségek (extázisok, jelenések) miatt szükségessé vált életszentsége kivizsgálása, ez pozitív eredménnyel zárult. Elnyerte az Úr Jézussal való eljegyzés kegyelmét is. Rendszeresen természetfeletti megvilágosításban részesült a hit egyes igazságaira, különösen a Szűzanya életére vonatkozóan. Ez utóbbi közléseket leírta (Isten titokzatos városa). Ennek második, átdolgozott írásával 1660-ban készült el. Évek során 25 nyelvre fordították le. Mária 1665. máj. 4-én fejezte be életét pünkösd napján, abban az órában (9 óra), amikor a Szentlélek leszállt az apostolokra. A körülállók hallották, amint suttogta: Veni, veni, veni Sancte Spiritus! (Jöjj el, jöjj el, jöjj Szentlélek Isten!). Sírjánál feltűnő imameghallgatások, csodák történtek. Boldoggá avatási eljárása megkezdődött, az első, egyházmegyei eljárás 1671-ben befejeződött, a második, ún. apostoli processzus 1673-ban kezdődött el. De még nem fejeződött be…

Agredai Mária utolsó intelmei nővéreihez:

„Szeretett nővéreim, ne sírjatok! Örökségünk itt a földön csak a küzdelem, a fáradozás. El kell fogadnunk Isten kezéből mindent, amit küld, akár jót, akár rosszat. Isten akarja, hogy elhagyjuk ezt a világot: történjék minden az o szent akarata szerint... Ajánlom nektek az erényt... az erényt... az erényt.”

Imádság:

Istenünk, te tiszteletreméltó Agredai Máriát Szent Fiad szenvedésének hű tisztelőjévé és isteni kinyilatkoztatások részesévé tetted. Add, hogy buzgóságán épüljünk és a mindvégig állhatatosaknak ígért örök életet elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Ferenc pápa az olasz püspökökhöz: Hány szeminárium zár be a jövőben jelentkezők híján?

Május 21. és 24. között tartja a Vatikánban az olasz katolikus püspöki konferencia (CEI) 71. rendes közgyűlését, melynek megnyitóján Ferenc pápa rövid beszédében a hivatások válsága, az evangéliumi szegénység, az átláthatóság és a kicsi egyházmegyék összevonása témáit érintette.

„Nem ostorozni akarlak benneteket, csak megosztom veletek három aggodalmamat” – fordult a pápa a több mint kétszáz olasz püspökhöz. Először a papi és szerzetesi hivatások válságáráról szólt, melyet szerinte többek között a hitadomány cseréje révén lehet orvosolni, amikor a hivatásokban gazdagabb egyházmegyék segítenek a nehézséggel küszködőknek. „A mi atyai mivoltunk forog kockán” – mutatott rá. A hivatások csökkenésének okaként – miként ezt kifejtette már a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja közgyűlésén is – az átmenetiség kultúráját, a relativizmust, a pénz diktatúráját nevezte meg, melyek távol tartják a fiatalokat a hivatásoktól. A születések számának tragikus csökkenése a fejlett társadalmakban, a botrányok és a langyos tanúságtétel a hivatások hiányának további okai.

Hány és hány szeminárium zár be az eljövendő években jelentkező híján?! – tette fel a fájdalmas kérdést a Szentatya. Ez a hivatásokban gazdag, termékeny föld, ahonnan nagylelkű misszionáriusok indultak szerte a világba, most meddő, és egyelőre nem talál rá orvosságot, bár keresi azt. Ebben a nehéz helyzetben Ferenc pápa konkrét megoldásként a hitadomány nagylelkű megosztását ajánlotta: ahol nincs utánpótlás, mint az északi Piemont régióban, oda például a hivatásokban gazdag déli Pugliából küldjenek papokat bizonyos időre – ajánlotta a pápa.

Ezután a Szentatya a gazdasági kérdések átláthatóságáról beszélt az evangéliumi szegénység tükrében. Utalt saját jezsuita képzésére, melyben a szegénységet „anyának” és „falnak” nevezték: anyának, mely apostoli lendületet szül; és falnak, mely megóvja azt. A pápa szerint a hívő ember nem folytathat fényűző életet. Botrányos dolog az Egyház javait úgy kezelni, mintha az személyes tulajdon lenne. Fájdalommal tölti el, amikor arról hall, hogy egyházi személyek túllépik hatáskörüket, vagy ami még rosszabb, becstelenül bánnak „a szegény asszony két fillérjével”. Jó példaként viszont elmesélte, hogy ismer olyan olasz püspököt, aki mindig a saját pénztárcájából fizeti a vacsoravendégek költségeit. Ezek ugyan kis gesztusok, de mégis fontosak – hangsúlyozta Ferenc pápa.

Végül az egyházmegyék lehetséges összevonásának a kérdését vetette fel a pápa. Nem könnyű dolog az egyházmegyék számának csökkentése és összevonásuk. Ugyanakkor vannak olyan püspökségek, amelyeket össze lehet vonni. Utalt korábbi jelzésére, amit megválasztása után 2013. május 23-án tett, és amiről már VI. Pál pápa is beszélt 1964-ben, majd 1966-ban is, amikor egyes olasz egyházmegyék összevonását kérte a püspököktől, hogy így csökkentsék a számukat. VI. Pál pápa úgy gondolta, ezzel olyan új püspökségeket lehetne kialakítani, amelyek rendelkeznek a működőképességhez szükséges megfelelő területtel, elegendő hívő és papi létszámmal, valamint a szükséges intézményekkel. A Szentatya arra emlékeztette az olasz püspöki konferenciát, hogy már 2016-ban kért tőlük egy átfogó reformtervezetet.

A pápa beszéde végén biztatta a püspököket, hogy nyugodtan kérdezzenek tőle, akár kritikát is megfogalmazhatnak felé, ennek most van itt az ideje és a lehetősége. Ferenc pápa felhívását háromórás élénk beszélgetés követte.