Az élet igéje – 2015. augusztus

Az élet igéje – 2015. augusztus

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Járjatok szeretetben” (Ef 5, 2)

Ez az ige röviden összefoglalja az egész keresztény etikát. Cselekedeteink akkor tükrözik Isten teremtő elgondolását, akkor lesznek hitelesen emberiek, ha a szeretet mozgat bennünket. Járjatok szeretetben, ez életünk útjára utal, amelyen csak a szeretettől késztetve érhetünk célba, ebben áll a törvény.

Pál apostol az efezusi keresztényekhez intézi ezt a buzdítást, ebben foglalja össze, amit a keresztény életről írt: vessük le a régi embert és öltsük magunkra az újat, mondjunk igazat és beszéljünk őszintén egymással, aki lopott, ne lopjon többé, bocsássunk meg egymásnak és cselekedjünk jót. Egyszóval „járjunk szeretetben”.

Ez az ige kísér majd bennünket egész hónapon át, olvassuk hát el a teljes mondatot, amelyből vettük: „Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és járjatok szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek.”

Pál úgy tartja helyesnek, hogy minden tettünkben Isten legyen a példaképünk. Ha Istenre a szeretet jellemző, akkor ez a gyermekeire is legyen igaz: ebben kell utánozniuk őt.

Vajon hogy ismerhetjük meg Isten szeretetét? Pál világosan tudja: ez Jézusban mutatkozik meg, ő mutatja meg, hogyan és mennyire szeret Isten. Az apostol ezt személyesen is megtapasztalta: „szeretett engem és feláldozta magát értem” (Gal 2,20), és most elmondja mindenkinek, hogy az egész közösség megtapasztalhassa.

„Járjatok szeretetben”

Milyen mértékkel szeretett minket Jézus? Mihez kell mérnünk a szeretetünket?

Tudjuk, hogy az ő szeretete határtalan, nem zár ki senkit és nem is személyválogató. Jézus meghalt mindenkiért, az ellenségeiért is, azokért, akik megfeszítették, épp úgy, mint az Atya, aki egyetemes szeretetében fölkelti napját és esőt küld jókra és gonoszakra, bűnösökre és igazakra egyaránt. Leginkább a kicsikkel és a szegényekkel törődött, a betegekkel és a kitaszítottakkal. Nagyon szerette a barátait, különösen közel állt tanítványaihoz. Bőven árasztotta szeretetét, olyannyira, hogy még az életét is odaajándékozta.

Most mindannyiunkat arra hív, hogy osztozzunk szeretetében, és úgy szeressünk, ahogy Ő szeretett.

Első hallásra ijesztő lehet ez a meghívás, mert túl sokat kér. Hogy utánozhatnánk Istent, aki mindenkit mindig elsőként szeret? Hogy szerethetnénk Jézus mértékével? Hogyan „járjunk szeretetben” az életige szerint?

Ez csak úgy lehetséges, ha előbb mi magunk is megtapasztaljuk, hogy szeretnek bennünket. „Járjatok szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket”, úgy is mondhatnánk: azért, mert Krisztus is szeretett minket.

„Járjatok szeretetben”

Járjatok: azt jelenti, alakítsátok eszerint lépteiteket, cselekedeteiteket, viselkedéseteket, azaz minden tettünket a szeretet indítsa és irányítsa. Tehát egy dinamikus folyamatról van szó: Pál szeretné megértetni velünk, hogy a szeretetet tanulnunk kell, hogy hosszú utat kell megtennünk, hogy Istenhez hasonlóan nagylelkűek legyünk. Pál más képeket is használ, hogy leírja ezt az állandó folyamatot: az újszülöttek növekedésének példáját hozza egészen a felnőtt korig (vö. 1Kor 3,1-2), másutt ültetvényről beszél, épületről, a pályán futók küzdelméhez hasonlítja, míg el nem nyerik a díjat (vö. 1Kor 9,24). Fabio Ciardi OMI

Bilincses Szent Péter

Bilincses Szent Péter^*
 [augusztus 1.]

Szent Péter apostolnak azt az ünnepét, melyet bilincsesnek neveznek, négy okból vezethették be: tudniillik Péter kiszabadulásának emlékezetére, Sándor pápa kiszabadulásának emlékezetére, egy pogány ünnep eltörlésére és a lelki bilincsektől való megszabadulás kieszközlésére.

Az első ok tehát Péter kiszabadulásának emlékezete. A Historia scholastica elmondja, hogy Herodes Agrippa Rómába jött, és igen-igen bizalmas barátja lett Caiusnak, Tiberius császár unokájának. Egyik nap aztán, amikor Herodes Caiusszal együtt kikocsizott, kezét az ég felé emelve, ezt mondta: „Bárcsak láthatnám már az öreg ember halálát, téged pedig mint az egész földkerekség urát!” De meghallotta ezt Herodes kocsihajtója, és azonnal jelentette Tiberiusnak. Tiberius császár fölháborodva börtönbe záratta Herodest. Itt aztán egy nap, amint éppen egy fának támaszkodott, melynek lombjában egy bagoly tanyázott, megszólította őt az egyik fogolytársa, aki járatos volt a madárjóslásban: „Ne félj, mert nemsokára kiszabadulsz, és oly magas polcra emelkedsz, hogy barátaidat elfogja a sárga irigység, és nagy jólétben fogsz meghalni. De amikor majd ismét ilyen baglyot látsz a fejed fölött, akkor tudd, hogy öt nap múlva véged.” Nem sok idő múlva meghalt Tiberius, és Caius emelkedett hatalomra. Ő persze kiszabadította Herodest bilincseiből, és Júdea fényes királyi trónjára emelte. Megérkezése után kinyújtá kezét, hogy lesújtson némelyekre az egyházból. Karddal kivégeztette Jakabot, Jánosnak bátyját a kovásztalan kenyerek napjai előtt. Mivel látta, hogy az kedves a zsidóknak, a kovásztalan kenyerek napjaiban elfogatta Pétert és tömlöcbe veté, az lévén a szándéka, hogy Húsvét után a nép elé vezetteti (ApCsel 12,1–4). Éjszaka azonban az Úr angyala melléje állott, kiszabadította bilincseiből (uo. 12,7–10) és meghagyta neki, hogy szabadon végezze az igehirdetés szolgálatát. A király gonosz bosszúja azonban nem tűrt halasztást, úgyhogy másnap maga elé rendelte a börtönőröket, hogy Péter szökéséért kegyetlenül megbüntesse őket. De ez a terve meghiúsult, nehogy Péter szabadulása bárkinek is ártalmára legyen. Hirtelen elfogta ugyanis a vágy, hogy lemenjen Caesareába (uo.12,19), és ott Isten angyala lesújtván rá, meghalt (uo.12,23).

Tudniillik, miként Josephus A zsidó régiségek XIX. Könyvében^* beszámol erről, Caesareába érkezése után – amikor is az egész provincia férfilakossága egy lélekkel köré sereglett – aranyból és ezüstből szőtt, csodálatosan csillogó ruhát öltött magára, és már napkeltekor bevonult a színházba. Itt azután, amint a nap sugarai ráestek az ezüst öltözetre, a csillogó fémről visszaverődött a napfény, s kétszeres erővel tűzött a közönség szemébe. A nézőket elvakította a félelmetes látvány, amivel a becsvágyó mester mintegy természetfölöttivé hazudta az uralkodót. A hízelgő tömeg nyomban felmorajlott: „Mostanáig embernek tartottunk, de ezek után elismerjük, hogy fölötte állsz az emberi természetnek!” Kedvére volt a hízelgő tiszteletadás, és nem hárította el az istennek kijáró hódolatot. Közben azonban hátratekintve megpillantotta az angyalt, feje fölött egy kötélen ülve, bagoly alakjában – közelgő halálának hírnökét. Visszafordult a néphez, és ezt mondta: „Íme én, a ti istenetek, meghalok.” Mert tudta a madárjós szavaiból, hogy öt napon belül meg fog halni. Miután öt napon keresztül egyfolytában férgek emésztették, meghalt (uo. 12,23). Így Josephus.

Az Egyház tehát az apostolfejedelem bilincsekből való csodás megszabadulásának és a zsarnok ezt kővető szigorú bűnhődésének emlékezetére üli meg Bilincses Szent Péter ünnepét. Ezért recitálja az Egyház a misében azt a szentleckét, melyben szerepel a szabadulás története, és ebből kitűnik az is, hogy mién kellett ezt az ünnepet a bilincsekből szabadult Péterről elnevezni.^*

Az ünnep bevezetésének második oka a következő: Sándor pápát, aki Szent Péter halála után hatodikként kormányozta az egyházat, és Hermest, Róma városának prefektusát, akit Sándor térített hitre, Quirinus tribunus őrizet alatt tartotta különböző helyeken. A tribunus így szólította meg Hermes prefektust: „Csodálom, hogy bölcs férfiú létedre, lemondva a prefektusi tisztségről, egy másik életről álmodozol.” Hermes ezt mondta neki: „Magam is kinevettem mindezt korábbi életemben, és úgy gondoltam, hogy csak ez az élet létezik.” Quirinus ezt felelte: „Bizonyítsd be nekem, hogy ismered azt a másik életet, és máris a te hited tanítványának tekinthetsz.” Erre Hermes ezt mondta: „Szent Sándor, akit bilincsekben fogva tartasz, jobban megtanít téged erre.” Ekkor Quirinus átkozódva ezt mondta Hermesnek: „Én azt mondtam neked, hogy bizonyítsd be ezt nekem, erre te elküldesz engem Sándorhoz, akit gaztetteiért bilincsekbe verten fogva tartok. Mindazonáltal megkettőzöm az őrséget melletted és Sándor mellett is, és ha őt tenálad, vagy téged őnála talállak, akkor igazán hitelt adok szavaitoknak és beszédeiteknek.”

Meg is tette, amit mondott, Hermes pedig mindezt rögtön jelentette Sándornak. Szent Sándor imádkozott tehát, és eljött hozzá egy angyal, aki elvezette Hermes börtönébe. Quirinus, amikor együtt találta őket, ugyancsak elcsodálkozott, és amikor Hermes elmesélte neki, hogy hogyan támasztotta föl fiát Sándor a halálból, így szólt Quirinus Sándorhoz: „Leányom, Balbina golyvás. Ígérem, hogy elfogadom hitedet, ha leányomat meggyógyítod.” Erre Sándor: „Siess, és vezesd őt cellámba!” Erre így szólt Quirinus: „Mikor itt vagy, akkor hogyan találhatnak meg téged celládban?” Sándor válasza: „Menj gyorsan, mert az, aki engem ide elvezetett, azonnal vissza is vezet oda.” Quirinus tehát sietve elvitte leányát Sándor cellájához, és ott találta őt. Lábához vetette magát, leánya pedig alázatosan csókolgatta Szent Sándor bilincseit. Sándor így szólította meg: „Ne csókolgasd, leányom, az én láncaimat, hanem kutasd fel buzgó szorgalommal Szent Péter nyakbéklyóit, mert ha azokat alázatos szívvel megcsókolod, visszanyered egészségedet.”

Quirinus tehát buzgón kerestette a nyakbéklyókat abban a börtönben, ahol Pétert fogva tartották. Miután megtalálta, odaadta leányának, hogy csókolja meg. A leány, nem sokkal az után, hogy megcsókolta a bilincseket, elnyerte a teljes gyógyulás áldását. Azután Quirinus kihozta Sándort a börtönből bocsánatát kérve, és családjával és sok más emberrel együtt felvette a keresztséget. Szent Sándor ekkor rendelte el, hogy ezt az ünnepet augusztus elsején tartsák meg, és templomot emelt Péter apostol tiszteletére. Itt helyezte el a bilincseket, és a templomot a bilincsekről nevezte el.^* Ezen az ünnepen nagy tömegben özönlik a nép az említett templomba és megcsókolja a bilincseket.

Az ünnep bevezetésének harmadik oka Beda szerint a következő: Octavianus császár és Antonius – akiket kétszeres sógorság kapcsolt egymáshoz – úgy osztották föl egymás között az egész világ fölötti uralmat, hogy Octavianusé lett nyugaton Italia, Gallia és Hispania, Antoniusé pedig keleten Kis-Ázsia, Pontus és Afrika. A parázna és csapodár természetű Antonius, akinek Octavianus nővére volt a felesége, eltaszítva azt magától, Kleopatrát, Egyiptom királynőjét vette feleségül. Octavianus ezen felháborodva, fegyveres sereggel Kis-Ázsiába vonult Antonius ellen, és tönkreverte. Erre a legyőzött Antonius és Kleopatra elmenekült, és mérhetetlen fájdalmukban öngyilkosok lettek. Így Octavianus földúlta Egyiptomot, és római provinciává tette.

Ezután elment Alexandriába, minden kincsét elrabolta, és Rómába szállította. Ezzel aztán gazdaggá tette az államot, egy denariusért adva azt, amit azelőtt négyért árultak. A polgárháborúk alatt teljesen szétdúlt várost pedig felújította úgy, hogy elmondhatta: „Téglavárost találtam, és márványvárost hagyok magam után.” Mivel ennyire gazdaggá tette az államot, Augustusnak, azaz gazdagítónak nevezték el. Utána Augustusnak nevezték mindazokat, akik utódai lettek a császári hatalomban, miként nagybátyjának, Julius Caesarnak nevéből császároknak hívták őket. És innen származik a hónapnak a neve is, melyet korábban sextifisnek, azaz hatodiknak neveztek, mivel márciustól számítva ez a hatodik hónap.^* A nép az ő nevéről ennek a hónapnak az augusztus nevet adta.

Az ő győzelmének az emlékezetére és tiszteletére, melyet Octavianus augusztus első napján aratott, minden római megünnepelte ezt a napot, egészen Theodosius császár koráig, aki az Úr 426. esztendejében kezdett uralkodni. Eudoxia ugyanis, az emutett Theosodius császár leánya és Valentinianus felesége, fogadalmának eleget téve elment Jeruzsálembe, ahol is egy zsidó nagy ajándékképpen két vasláncot ajánlott fel neki, melyekkel Péter apostolt verték bilincsbe Herodes alatt. Mikor augusztus elsején visszatért Rómába, és látta, hogy a pogány rómaiak a császár tiszteletére ünnepet ülnek, elszomorodott azon, hogy az elkárhozott embert ekkora tiszteletben részesítik; de tudta, hogy nem lehet egykönnyen leszoktatni őket az ilyen vallásos tiszteletről. Töprengésében arra jutott, hogy maradjon meg így a tiszteletadás szertartása, de Szent Péter tiszteletére tartassék, és nevezze az egész nép ezt a napot Bilincses Szent Péter napjának. Megtanácskozta ezt Szent Pelagius pápával, majd megnyerő buzdításaikkal rávették a népet, hogy a pogányok fejedelmének emlékét feledjék el, és az apostolok fejedelmének emlékét ünnepeljék meg helyette. Minthogy ez mindenkinek tetszett, a láncokat, amelyeket Jeruzsálemből elhozott, megmutatta a népnek, A pápa meg azt a láncot hozta elő, amivel Nero uralkodása alatt volt bilincsbe verve ugyanez az apostol. Mikor a kettőt egymás mellé tették, csodálatosképpen egy lánccá forrtak össze úgy, mintha mindig is egy lett volna a kettő. Ezért azután a pápa és a császárnő nyomban elrendelték, hogy amit eddig az elkárhozott pogány tiszteletére cselekedett az oktalan emberi buzgóság, ugyanazt cselekedje immár megjavulva Péternek, az apostolok fejedelmének tiszteletére. Magát a bilincset pedig a pápa és a császárnő elhelyezte a Bilincses Szent Péter-templomban, amelynek számos ajándékot és nagy kiváltságokat adományozott, és elrendelte, hogy a fent említett nap mindenütt ünnep legyen, Így Beda. Ugyanezt mondja Sigebertus is.

Hogy mekkora csodás erő rejlett e láncban, megmutatkozott az Úr 464. esztendejében. Ekkor egy grófnak, Ottó császár rokonának oly kegyetlenül nekirontott az ördög mindenki szeme láttára, hogy az fogaival marcangolni kezdte magát. Erre a császár parancsára János pápához vezették, hogy tegye nyakára Szent Péter láncát, de mert valami más láncot tettek az őrjöngő nyakára, ettől nem következett be semmi javulás – nem is csoda, hiszen ebben nem rejlett erő –, végül előhozták Péter valódi láncát, és az őrjöngő nyakára helyezték. Az ördög nem bírta el ekkora erőnek a súlyát, hanem kis idő múltán, mindenki szeme láttára, nagy kiáltással kiment belőle.

Ez idő tájt történt, hogy Theodoricus metzi püspök magához ragadta a láncot, és azt mondta, hogy semmiképpen nem engedi el, csak ha kezét is levágják. Súlyos vita kerekedett e fölött a püspök, a pápa és más egyháziak között, míg végül maga a császár csillapította le a veszekedést azzal, hogy kieszközölt a pápánál egy karikát a láncból a püspök számára.

Miletus meséli el krónikájában – és ugyanez áll a Háromrészes Egyháztörténet című gyűjteményben is^* –, hogy ezekben a napokban Epirus környékén feltűnt egy hatalmas sárkány, amelyet Donatus, az erényességéről híres püspök megölt úgy, hogy a pofájába köpött, de előbb keresztet vetett rá. Tetemét nyolc iga ökör alig tudta elvontatni arra a félreeső helyre, ahol megégették, mielőtt bűze megfertőzte volna a levegőt.

Ugyanő mondja el ugyanott – és a Háromrészes Egyháztörténetben is benne van –, hogy az ördög Krétán megjelent Mózes képében, és a zsidókat mindenfelől összegyűjtve, elvezette őket a tenger mellé, egy nagy hegy meredélyére. Felajánlotta, hogy előttük járva, száraz lábbal vezeti el őket az ígéret földjére, és sokakat vízbe fullasztott közülük. Egyesek szerint az ördögöt bosszantotta, hogy egy zsidó odaadta a bilincset a királynak, alkalmat adva arra, hogy Octavianus ünneplése abbamaradjon, és sérelmét ily módon torolta meg. Mindazonáltal azok közül, akik megmenekültek, sokan folyamodtak a keresztség kegyelméhez. Amikor ugyanis annak a hegynek a meredélye megindult, ők meg egymás hegyén-hátán legurultak, az elsők az éles sziklákon zúzták össze magukat, vagy a tengerbe fúlva lelték halálukat. A nyomukban haladók nem tudták, mi történt velük, de néhány arra járó halász elbeszélte nekik a történteket. Erre ők visszafordultak. Így a Háromrészes Egyháztörténet gyűjteménye.

Az ünnep bevezetésének negyedik okát a következőkben lehet megjelölni. Az Úr csodálatosképpen kioldozta Pétert a bilincsekből, és neki adta oldásnak és kötésnek a hatalmát, minket pedig a bűnök tartanak kötelékükben, és feloldozásra várunk. Azért tiszteljük meg tehát őt ezen az ünnepen, melyet Bilincses Szent Péter ünnepének neveznek, hogy miként ő érdemes lett arra, hogy bilincseiből feloldoztassék, és miként megkapta az Úrtól a feloldozás hatalmát, úgy bennünket ő oldozzon fel a bűnök bilincseiből.

Hogy az ünnep bevezetésének ezen utolsó oka sokat nyomott a latban, senki sem tagadhatja, látva, hogy ünnepének szentleckéje a bilincsekből történt szabadulásról emlékezik meg, az Evangélista pedig a feloldozás hatalmának adományozásáról szól (Mt 16,13–19), és az ünnep miséjének könyörgése éppen ezt a feloldozást kéri tőle.^*

Hogy a kapott kulcsokkal az idők folyamán még kárhozottakat is feloldozott, az világosan megmutatkozik abban a csodában, amit A Boldogságos Szűz csodáinak könyvében olvashatunk. Köln városában, a Szent Péter-kolostorban élt egy könnyűvérű, parázna és bujálkodó szerzetes. Midőn a hirtelen halál minden készület nélkül elragadta, a gonosz szellemek vádolni kezdték, és a bűn mindenféle fajtáit szemére hányták. Az egyik ezt mondta: „Én vagyok a te kéjsóvárgásod, mellyel Isten rendelése ellenére oly gyakran sóvárogtál!” A másik ezt kiabálta: „Én vagyok a dicsekvés, amellyel annyiszor hivalkodtál az emberek előtt!” A harmadik ezt kiabálta: „Én vagyok a hazugság, akivel hazudozásaidban vétkeztél!” És így tovább. Ezekkel szemben védelmére kelt az a néhány jótett, amit véghezvitt, e szavakkal: „Én vagyok az engedelmesség, amit az idősebb lelki vezetők iránt tanúsítottál; én vagyok a zsoltárok dallama, amit gyakran zengtél az Istennek!” Szent Péter pedig – hiszen az ő szerzetese volt – Isten elé járult, hogy könyörögjön érette. Így válaszolt neki az Úr: „Nemde az általam ihletett próféta mondotta: »Uram, ki lakik a te hajlékodban stb.? Aki makula nélkül jár, és igazságot cselekszik« (Zsolt 14,1–2). Hogyan üdvözülhetne ez, mikor nem jár makula nélkül, és nem cselekedett igazságot?” Péter ekkor a Szűzanyával folyamodott érte az Úrhoz, aki azt a döntést hozta, hogy térjen vissza testébe, és ott vezekeljen. Az ördögöt pedig megijesztve a kezében tartott kulccsal, azon nyomban elkergette. A szerzetes lelkét viszont egy üdvözült kezébe adta, aki egykor az említett kolostor szerzetese volt, és meghagyta neki, hogy vezesse vissza testébe. Ez pedig a visszavezetés jutalmául azt kérte tőle, hogy mindennap mondja el ezt a zsoltárt: „Könyörülj rajtam, Isten” (Zsolt 50), és hogy a sírját gyakran tisztítsa meg a gallyaktól. A szerzetes pedig, mikor visszatért a halálból, mindenkinek elmesélte, ami vele történt.

 

A Mennyei Atya Litánia 14.

Atyánk, Te örömünk és boldogságunk, irgalmazz nekünk!

 
„Az öröm az akaratnak egy vágyott tárgy birtokbavételéből fakadó megnyugvása, a lélek átmeneti állapota. Alapfokon az öröm csendes, belső nyugalom és béke; intenzívebb fokon kifelé is megnyilvánuló vidámság; felső foka ujjongás”. (Magyar Katolikus Lexikon) Ebben a fohászban a Mennyei Atyát szólítjuk örömünknek. Akaratunk, mint a szellemi vágyó képesség természete szerint a jóra irányul. A jó lehet természetes és természetfeletti. A természetünk területén nyilván otthonosabban mozog az akarat vágyakozása, hiszen az egyszerű élet minden szükséglete tárgya az akaratnak, amelyet meg akar szerezni, és ha ez sikerül, örömöt érez. Sok ember nem is nagyon vágyik a mindennapi szükségletek kielégítésén túl másra. Van azonban a mindennapi alapszükségleteken kívül más természetes érték is, amit az akarat megszerezhet: tudomány, művészet. Mivel azonban Isten a lelkünket a természetfeletti világ rokonának teremtette, a lélek legfontosabb tehetsége abból a világból is vágyik részesülni, és ha vágya teljesül, akkor természetfeletti örömre tesz szert. Ennek az örömnek legvégső célja meg nem más, mint maga Isten. Isten első Személye, az Atya pedig ebben az esetben a legfőbb örömöt jelenti, hiszen az Atya az ősforrása mindennek, még a két másik isteni Személy is Tőle származik. Az Ószövetség két nagysága, Mózes és Illés, bensőséges viszonyban voltak Istennel. Mózes kétszer negyven nap és éjjel beszélgetett Istennel a Sínai hegyen. „Az Úr pedig beszélt Mózessel, szemtől szembe, úgy, ahogy az ember barátjával szokott beszélni.Ha tehát kegyelmet találtam színed előtt, mutasd meg nekem arcodat, hogy ismerjelek, és valóban kegyelmet találjak szemed előttem. Vedd figyelembe, hogy a te néped ez a nemzet. Mutasd meg nekem dicsőségedet!.Ám arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon”. (Kiv 33,11.13.20) Istent tehát a legnagyobbak sem láthatták isteni valóságában, amíg a földön éltek. Sőt, haláluk után sem tehették ezt meg, még akkor sem, amikor feljöhettek a pokol tornácáról és a Tábor hegyen Jézussal beszélgettek, és látták az isteni ragyogást áttörni emberi természetén. Csak hallották az Atya hangját: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok”. (Mk 9,7) Itt a földön örülhetünk az Atya nekünk természetes ajándékainak, kegyelmeinek, ahogyan Mózesnek elsorolta: „Neked megmutatom egész jóságomat, és kimondom előtted az Úr nevét, mert könyörülök azon, akin akarok, és kegyelmes vagyok az iránt, aki iránt nekem tetszik”. (Kiv 33,19) Fiát áldozatul értünk adta, ezért üdvözülhetünk, elküldte nekünk a Szentlelket is. Jézus az Eukarisztiában állandó vendégünk maradt. Erre a nagy titokra is vonatkoztathatjuk, amit Jézus Fülöp apostolnak mondott az utolsó vacsorán: „Aki engem látott, látta az Atyát is”. (Jn 14,9) Aki Jézust magához veszi, vagy az oltáron imádja, Vele együtt az Atya is ott van. Birtokoljuk, tehát Ő is igazán örömünk.„A legfőbb jó maradandó birtokbavétele a boldogság”.Itt a földi életben is van boldogság a természetes javak birtoklásában, de ez nem végleges, nem tökéletes, mert a mulandó javak elveszíthetők, és egyszerre minden vágyunk sohasem teljesül. Az Atya birtoklása a keresztség után reális boldogság, hiszen attól kezdve fogadott gyermekei vagyunk. Ezt az örömöt azonban itt a földön nem tudjuk tökéletesen megélni, tehát nem élvezhetjük boldogan, mert nem látjuk szemtől szembe, és a tudatunkból ki nem törölhető, hogy el is veszíthetjük Őt, ha szembefordulunk Vele. Ezért kell hálásan ápolni Atyánkkal a kegyelmi kapcsolatot, és minden nap imádkozni a végső állhatatosság kegyelméért. Aki pedig nem akar gyermeke lenni a keresztségben, nem ápolja Vele a gyermeki viszonyt élete folyamán, nem kapaszkodik vissza Hozzá, hanem kézzel-lábbal ellenkezik, amikor földi élete lejártával a mennyei boldogságba hazahívják, azért különös szeretettel fohászkodjunk:Atyánk, Te örömünk és boldogságunk, irgalmazz nekünk!

Sirák Fiának Könyve 58.

„Így jár az asszony is, aki férjét elhagyja, és idegen embertől állít örököst. 

 
Először, mert Isten törvényét megszegte, másodszor, mert vétett saját férje ellen. Végül: bujálkodott házasságot törve, s idegen férfitől szerzett gyermekeket. A gyülekezet elé vezetik az ilyet, és a gyermekei szenvednek meg érte. Nem fognak gyökeret verni gyermekei, és az ágaikon nem terem majd gyümölcs. Utána átokként marad az emléke, eltörölhetetlen lesz majd a gyalázata. A hátrahagyottak be fogják majd látni, nincs jobb a világon, mint az Úr félelme, s nincs édesebb, mint törvényeinek megtartása”. (Sir 23,22-27)1932.július elsején a Mennyei Atya Eugénia anyának adott nyilatkozatában messze visszatekintett az örökkévalóságba. „Az Örökkévalóság vagyok, és amikor egyedül éltem, már gondoltam rá, hogy minden képességemet felhasználom arra, hogy hasonlatosságomra lényeket teremtsek. De előbb került sor az anyagi világ teremtésére, hogy ezek a lények a megélhetőségükhöz szükséges javakat megtalálják: akkor teremtettem a világot. Megtöltöttem mindazzal, amiről tudtam, hogy az embereknek szükségük lehet rá: ilyen a levegő, a nap, az eső és sok egyéb, amiről tudtam, hogy megélhetésükhöz szükséges. Végül megteremtettem az embert! Meg voltam elégedve művemmel. Az ember elkövette a bűnt, de éppen akkor nyilvánult meg végtelen jóságom. Az Ószövetségben prófétákat választottam ki, hogy teremtményeim, az emberek között éljenek; nekik mondtam el óhajaimat, aggodalmaimat és örömeimet, hogy azokat mindenkivel közöljék. Minél inkább növekedett a rossz, jóságom annál inkább arra sürgetett, hogy közöljem magam az igaz lelkekkel, hogy továbbítsák rendelkezéseimet azokhoz, akik a rendetlenséget okozták. Ezért néha szigorúnak kellett lennem, nem azért, hogy büntessem őket – mert ezzel csak fokoztam volna a rosszat --, hanem azért, hogy visszatartsam őket a bűntől és Atyjuk és Teremtőjük felé irányítsam őket, akik hálátlanságukban elfelejtettek és félreismertek. Később a gonoszság annyira elárasztotta az emberek szívét, hogy kénytelen voltam csapásokat küldeni a világra, hogy az ember a szenvedés (javainak pusztulása, sőt életének elvesztése) által is megtisztuljon: ilyenek voltak a vízözön, Szodoma és Gomorra pusztulása, az embernek ember elleni háborúi” (Az Atya szól gyermekeihez. 23-24) Az ember, tehát a férfi mellé szánt és teremtett nő kapcsolata a legtisztább szeretet állapota volt az ősszülők között. Az emberek teremtése előtt teremtett angyalok egy része a hűség próbáján rosszul vizsgázott. Amikor megismerték a Szentháromság titkát, és értesültek az Atya tervéről, hogy a Második Isteni Személy a történelem folyamán istensége mellé fölveszi az emberi természetet egy kiválasztott Édesanya méhében, és e kettős természetben is imádni kell Isteni Személye miatt, az angyalok egy része rögtön átlátta ennek helyességét, de a másik része nem. Óriási szellemi párbaj következett. Mihály főangyal és csapata harcolt érveivel az Istenember oldalán a másik vezér, a sárkány (Beelzebub) és csapata ellen. „A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is” (Jel 12,7b-9) A harc a világ végéig tartani fog. Jézus és Édesanyja mindkét nemet vezeti, segíti, javítja és győzelemre juttatja. Ne ítéljünk senki fölött. Jézus előbb volt és marad Megváltó, aztán ítélőbíró. Egyedül az Édesanyja maradt töretlen hitű támasza a kereszt alatt. Mi pedig jöjjünk a szentmiseáldozatokra, halljuk meg a miséző pap biztatását: „Imádkozzatok testvérek, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt!” Mi pedig bizalommal válaszoljuk: „Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára.”