Nagyszombat

Nagyszombat.

Igen, próbálom átérezni minden szentmise után az Atya és az Édesanyakínzó fájdalmait, hiszen Jézus keresztáldozata néhány perccel korábban vált jelenvalóvá szám és kezem által. Még szívemben él az Élő Kenyér, tehát bennem öleli feláldozott Fiát az Atya, és bennem peregnek a néma anyai könnyek. Érzem Atyánk megrendült hangját: „a fényes Isten-arcot Vér s fájdalom fedi: Mint küzde szörnyű harcot, Hallgatva hirdeti. A főn, mely égi bérre Százszorta érdemesb, Szúr vad tövis füzére, így még dicsőbb, nemesb. Ő Isten Egyszülötte, Mindenható király; S most győz a düh felette, Csúfos halált kínál. Nincs benne semmi épség, Letört virág a test, S mégis mily égi szépség, Mit rózsa pírja fest”. (Ho 61,1-2) Talán így fűzi tovább hallhatatlan szavát az Atya: Tudom, édes Leányom, Mária, nagyon fáj a szíved. De azt is tudom, hogy ebben a szörnyű tragédiában sem tört meg a hited, hogy akit fogantál a Szentlélektől, az a Magasságbeli Fia, ahogy angyalomtól hallottad annak idején. Te vagy az egyetlen Fiam köréből, akinek nem veszett el a hite az Ő szenvedései és halála láttán. Most is ugyanolyan alázattal ismétled anyai beleegyezésedet: „íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint”.(Lk 1,38) Ugyanúgy ismételgeted Fiamtól tanult imájából: „Mi Atyánk, aki a mennyben vagy, szenteltessék meg a te neved, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is”. (Mt 6,9-10) Tudom, te a szíved mélyén sem vádolsz, hogy mindennek miért kellett így történnie. Látod, nekem öröktől fogva élt mindez a tudatomban. Megbeszéltük Fiammal, amint olvashattad az Írásokban is. „Amit most mondok nektek, az annyira igaz, hogy még ha elegendő lett volna is teremtményeim egyikének áldozata, hogy Fiamhoz hasonlóan életével és halálával levezekelje a többi ember bűneit, haboztam volna ezt kívánni gyermekeimtől. Miért? Mert elárultam volna szeretetemet, ha egy más teremtményemet, akit szeretek, szenvedni hagytam volna ahelyett, hogy én magam szenvedtem volna Fiamban. Sohasem akartam szenvedést okozni gyermekeimnek”. (A Mennyei Atya szól gyermekeihez, 13) Tudom, folytatja az Atya, hogy ezt nem könnyű megérteni. Fiam tökéletesen megértette, hiszen velem, egy értelemmel és akarattal gondolkodik és akar. Közös istenségünk most a különvált emberlelkével és itt maradt testével is tökéletesen egyesülten maradt. Te, az Édesanyja, magadhoz ölelheted, mint Istenedet. Amikor pedig eltemetik, kirendelem melléje angyalaimat. Nem a kőszikla őrzi, hanem a mennyei seregek. Körükből indul majd harmadnapon vissza hozzád, túláradó örömmel tölteni be meggyötört Szívedet. Lelke pedig velem egyesülve most szállt el innen a földről, hogy az ellene kivonult pokolbéli hatalmakon diadalt arasson. Már egyetlen sátánfia sincs itt a földön. Pillanatnyi diadalmámoruk már kijózanodott. Rettegve lapulnak odalent, a kárhozat helyén, mert tudják, hogy amit lázadásuk idején megtagadtak Fiamtól, most pótolniuk kell. De ezt megelőzően meglátogatja a pokol tornácán az eddigi történelemben hozzánk hűségesnek megmaradt lelkeket. Gondold el, Mária, Fiad milyen örömmel mutatja meg magát azoknak, akik az ő halála érdeméből előre megkapták a megszentelő kegyelmet.Igaz, a mennybe eddig még nem juthattak be, de Fiam diadalmenetében jönnek majd hozzám dicsőségben a feltámadás utáni negyvenedik napon. Most pedig beteljesül a vágyuk: látják Megváltójukat. Tudom, Mária, újabb megpróbáltatás vár rád. Kiveszik anyai öledből Egyszülöttedet. De ezt még el kell szenvedned. Hidd el, nem egyedül gyászolsz: „Gyászba borult Isten csillagvára, Függönyt vontak mennynek ablakára. Meghalt, meghalt az ártatlan Bárány, Vértől ázott szent kereszt oltárán.Temetésre lejön a mennyország, Könnytől áznak az angyali orcák.Sír, zokog a fia vesztett gerle, Égig ér a Szűzanya keserve.Élet Ura, meghaltál lelkünkre, a sátánnak országa most dőlt le,Szűz Anyádnak fájdalmát tekintsed,Add meg nekünk a mennyei kincset!”(Ho 67)„De harmadnapra föl kell támadnia”(Mt 16,21)

NAGYPÉNTEK

FERIA SEXTA IN PARASCEVE

NAGYPÉNTEK

Jézus egyedül szenved értünk.

„Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, s elkezdett remegni és gyötrődni. Akkor azt mondta nekik: „Szomorú az én lelkem mindhalálig. Maradjatok itt, és virrasszatok velem.” Egy kissé előbbre ment, arcra borult, és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te”. Ezután odament a tanítványokhoz, és alva találta őket. Azt mondta Péternek: Így hát nem tudtatok egy órát virrasztani velem?” (Mt 26,37-40) Amikor aztán megérkezett Júdás, és vele a gyülevész, de nagyszámú elfogó sereg, a tanítványok mindnyájan otthagyták őt és elfutottak”.(Mt 26,56) Jézus ezt a szomorú tényt előre tudta és meg is mondta: „íme, eljön az óra, sőt már itt is van, amikor elszéledtek, mindenki az otthonába, engem pedig magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” (Jn 16,32) Éppen úgy, amikor az apostolok testileg a közelében voltak, de a lelkük egy más világban járt, Jézus csak az Atyával tudott beszélgetni. Elfogatása után Simon Péter és János követték az elfogató csapatot a főpap házáig. Jánost, mint ismerőst a kapus beengedte, és kérésére Pétert is. A két tanítvány közelléte nem jelentett támaszt Jézusnak, Péter önmagát féltve, háromszor is megtagadta a Mestert. (Jn 18,17.25.27) Jézust a tanítványai magára hagyták. Amikor ellenségei, a főtanács halálra ítélték és elhatározták, hogy halálában is kitagadják a zsidó közösségből, átadták a római helytartónak, hogy pogány módon végeztesse ki, Jézus hivatalosan is elvesztette nemzetét. A per folyamán a nép eltökéltségében mindvégig kitartott. Amikor „Pilátus megkérdezte: A ti királyotokat feszítsem meg? A zsidók azt felelték: Nincsen királyunk, csak császárunk”(Jn 19,15) a keresztúton nagy tömeg kísérte Jézust. Pillanatokra állhatott meg Édesanyja mellett, fogadhatta Veronika szeretet szolgálatát, de mégis nagyon egyedül volt. Jólesett volna megpihenni társaságukban, de nem kapott engedélyt. Cirenei Simon átvette keresztjét, ám kényszerű segítsége csak lassan vált szívességgé. A jámbor asszonyok könnyeit nem édesíthette meg vigasztaló szava. A Golgotán magasba emelték a föld fölé. Később odaengedték Édesanyját és néhány ismerősét, de magasan fölöttük függött, és iszonyú kínok között vívta haláltusáját. Ez is hozzátartozott a megváltó szenvedéshez. Így mondhatta el joggal: „Beteljesedett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.” (Jn 19,20) Jézusnak a történelem során hányszor kellett megtapasztalnia, hogy elpártoltak tőle. Észak-Afrikában pár évtized alatt a mohamedánok kiűzték a keresztényeket. Európa fél évszázada nem keresztény, nem krisztusi terület. Az Európai Unió kitartóan ragaszkodik hozzá, hogy még kulturális gyökérként se említtessék alapokmányában Isten és Jézus Krisztus. Hazánkban szabad Krisztushoz ragaszkodni, de az utóbbi hatvan év sokakat elragadott tőle. Helyénvaló nagypénteki lelkiismeretvizsgálat: Nekünk, katolikusoknak mennyire fontos Jézus és Egyháza? Remélem, nem kell félni attól, hogy az ősi nemzet atyái hitét megcsúfolja és modern Pilátusok elé cipeli Urát! Zengjen bátran nemzetünk hitvallása: „Győzhetetlen én kőszálom, Védelmezőm és kővárom, a keresztfán, drága áron, Oltalmamat tőled várom”. (Ho 145,1)

Nagypéntek

Nagypéntek.

Mi az utolsó vacsorát nagycsütörtök este hat órakor ünnepeljük. A Jézus korabeli időszámítás szerint abban az órában már nagypéntek kezdődött. Az utolsó bárányvacsora, az Eukarisztia alapítása, Jézus szenvedése teljesen nagypénteken történtek. Az Eukarisztia ezt az egységet meg is követeli: a Szent Test és a Szent Vér különváltan jelenik meg Jézus kezében a kenyér és a bor színe alatt. Így jelzi, Jézus halála vére kiontásával áll be. Ezért mondja Szent Pál: „Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön”. (1Kor 11,26) Az alapításkor pedig maga Jézus parancsolta:„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19) Megmutatta, hogyan kell majd jelenvalóvá tenni a kereszt-áldozatot. Jézus tizenhat-tizennyolc órás szörnyű kínszenvedése eredetileg tehát nagypéntekhez fűződik. Minden percét nem kifejteni, de még megemlíteni sem tudjuk ebben az elmélkedésben. A tegnapi elgondolás szerint ma még kifejezettebben a szenvedő Fiú és Atyja megrendítő kapcsolatára figyelünk. Ezer évvel korábban Dávid király hallgathatja az isteni párbeszédet: „Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”. (Zsolt 40,7-9) Mire utalhat a Fiú? A sátánon Ő fog győzni, az Asszony szülötte: „Széttiporja fejedet, - mondja a sátán-kígyónak-, te pedig a sarkát mardosod”. (Ter 3,15) „Szólt az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem” (Zsolt.110,1) Ámde ez a győzelem a Fiú tökéletes engedelmessége révén valósul meg: „Ezért osztályrészül adok neki sokakat, és hatalmasokkal osztozik a zsákmányon, amiért halálra adta életét, és a bűnösök közé számították; pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár”. (Iz 53,12) Pilátus előtt a zsidók Jézus pere során így beszélnek: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna kezedbe”. (Jn 18,30) „Megfeszítették őt ott, és vele a gonosztevőket is, az egyiket jobbról, a másikat balról”. (Lk 23,33) Jézus megtestesült a kijelölt időben. Atyja akaratát cselekedte mindenben. Készült a megváltó szenvedésre. Mégis, amikor elkezdődött, bevallotta: „Szomorú az én lelkem mindhalálig. Maradjatok itt, és virrasszatok velem”. (Mt 26,38) „így imádkozott: Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd. A verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei”. (Lk 22,42.44) a szörnyű keresztút után a Golgotán felfeszítették a keresztre az Urat. Déli tizenkettőtől tizenöt óráig függött borzalmas kínok közt a kereszt magasában. Testének kimondhatatlan kínjai között tűrnie kellett ellenségei válogatott gorombaságait. Ekkor sóhajtotta el ősapja, Dávid kínos panaszát: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt 22,2). Majd, „hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom! Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: Beteljesedett! És fejét lehajtva kilehelte lelkét” (Jn 19,28-30) Ezzel beteljesítette az emberek megváltását, a küldetést, amelyről ezer éve Dávid füle hallatára vállalkozott. Lukács kiegészíti János szövegét: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46) Pappá szentelésem (1951. november 4.) óta a liturgikus reformig minden szentmisém végén letérdeltem a sekrestye imazsámolyára. Fölötte sűrűen teleírt imatábla lógott. Köztük hálaadás a szentmiséért. Elmondtam utána Szent Bonaventúra ferences püspök, bíboros búcsúval ellátott imádságát is. Ennek a lényege: a szent főpappal együtt újra szemléltem a Keresztre feszítettet, akinek áldozatát bemutathattam, jelenvalóvá tehettem. Most évek múlva újra mondom. Közben fogom az Atya és az Édesanya Krisztust ölelő kezét. És érteni próbálom, mit éreztek Ők ott, akkor a vérbefagyott felett.

TRIDUUM SACRUM A SZENT HÁROM NAP

TRIDUUM SACRUM A SZENT HÁROM NAP

A nagyhét három utolsó napját az Egyház Triduum sacrumnak nevezi, vagyis három szent napnak. A liturgiának középpontja és tetőfoka Krisztusnak a keresztfán szenvedett áldozati halála, az újszövetség legszentebb és Istenhez egyedül méltó áldozati liturgiája. Ennek a három napnak egyedüli tárgya az újszövetségi áldozati báránynak levágása, az újszövetség ez igazi kegyelmekben gazdag pászka ünnepe. Így ez a három nap is már a Paschahoz, a Húsvét ünnepéhez tartozik, mert Krisztus halála és feltámadása együtt alkotja a Húsvét misztériumát. Ezért éles elválasztás nélkül megy át a nagyhét a húsvét hetébe; Nagyszombat már feltámadási és keresztségi ünnep. Ezek a napok egy egészet alkotnak s már az apostolok napjaitól kezdve böjttel és külön istentisztelettel megszentelt napok voltak. Komolyságukat és szentségüket az egész nagyhétre, sőt az egész liturgikus évre kiterjesztik. Innen erednek azok a sajátságos és tiszteletreméltó szertartások, melyeket az Egyház ezeken a napokon végez. A zsolozsmában, melyet Ténebrae-nek, azaz a sötétség zsolozsmájának is neveznek, Jeremiás siralmait, más néven a lamentációkat olvassa fel az Egyház, amelyeket a bűnös lélekre, vagy az Uráért gyászoló Egyházra kell vonatkoztatni. A három nap gondolatát összefoglalva meg kell jegyeznünk, hogy a zsolozsma és a mise gondolatvilága nem egyezik meg, hanem egymást kölcsönösen kiegészítik. A zsolozsmában jobban érvényesül a középkori ember lelkivilága, melyet jellemez az Úr szenvedésén az Emberfia iránt való részvét, azért az Üdvözítő emberi szenvedését emeli ki. Így Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verítékező Üdvözítőnk halálfélelméről elmélkedik; pénteken, a Golgotán keresztre feszített Urunkkal együtt érezve szenved; szombaton a pietás Szűzanyával a sírjában nyugovó Krisztus sebeit siratja. A szentmise az ősibb keresztény felfogást leheli és inkább az Istenre szegezi tekintetét. A szenvedés előtte beata Passio, azaz boldogságot árasztó isteni tett; a kereszt pedig a crux gemmata, a drágakövekkel ékesített diadaljel. A szentmise főtárgya csütörtökön az Eucharisztia, pénteken a kereszt diadala, szombaton a feltámadás és a keresztség. Ez a kettő nem áll ellentétben egymással, hanem együtt adja a liturgiának csodálatos szépségét és kimeríthetetlen gazdagságát.

Nagycsütörtök

Nagycsütörtök

Kiv 12,1-8.11-14; 1Kor 11,23-26; Jn 13,1-15

„Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek”

Őszintén bevallom, nem tudom, nem emlékszem rá, mikor tudatosult bennem a tény, hogy a szentmise az utolsóvacsora és Jézus keresztáldozatának csodálatos egysége. Talán az az érzés él bennem így öregkorban a gyerekkori élményeket kutatva, hogy Urunk, Jézus, szerető szívvel az utolsóvacsorán tanítványait megsajnálva gondolta ki az Oltáriszentséget, és rendelte el, hogy ne csak ők részesüljenek ebben az igen nagy ajándékban, hanem maradjon meg a mi örömünkre nekünk, később élő, de Őt nagyon szerető gyermekeinek is. Jóval később, már kispap koromban döbbentem rá, hogy az evangéliumok közül Szent János írása, amely az utolsóvacsorának hosszú beszédeit tüzetesen, aprólékosan ismerteti velünk, magáról az Eucharisztia megalapításáról, az apostolok elsőáldozásáról semmit nem szól ugyan, de könyve 6. fejezetében ezt gyönyörűen előkészíti, és igen részletesen ismerteti, mint Jézus egyik legnagyobb ajándékát. Az akkori hallgatói talán semmit nem értettek abból a történetből, viszont nekünk intézett üzenetként érzékelhetjük mi, kétezer évvel később élők. Nézzük nagycsütörtök ajándékát. Jézus a pusztában három napos lelkigyakorlatot rendez ötezer férfinak és legalább ennyi asszonynak és gyereknek. Látja, érzékeli fizikai éhségüket. Megsajnálja őket, és öttenyérnyi kenyérkét és két halat megáldva, olyan mennyiségre szaporítja, hogy tízezren jóllaknak belőle. Összeszednek a végén tizenkét kosár kenyérdarabkát. Jézus örül, hogy jót tehetett. Tanítványait csónakba ülteti alkonyatkor és Kafarnaumba küldi. Ő hajnalig imádkozik a dombon. Másnap hajnalban lesétál észrevétlenül a tengerpartra, és gyalog elindul az erős hullámokon. Tanítványai a hullámverés miatt csak a tenger közepéig jutottak. A vízen járó alaktól megrémültek. Jézus szólt nekik, mire Péter engedélyt kért a vízen járásra. Megkapta, ment is, de egy rendkívüli hullámtól megrémült és süllyedni kezdett. Jézus kiemelte a vízből, és megrótta a kicsinyhitűségéért. Aztán mindketten beszálltak a csónakba, és evezés nélkül pillanatok alatt partot értek. Reggel bementek a kafarnaumi zsinagógába. Oda jöttek kicsit később a túlparton maradt megvendégeltek közül többen is. Számon kérték Jézustól, miért hagyta ott őket, miért nem akarja ezt a vendéglátást naponta folytatni? Pedig milyen jó lenne! Jézus megmagyarázza: Ezt a mindennapi kenyeret meg is lehet termelni. Hivatkoznak a mannára, őseik nagy élményére. Jézus kimondja: Ő is akar napi kenyeret adni az egész világnak, de nem a gyomor, hanem a lélek javára. Ez a természetfeletti ajándék az Ő Teste és Vére lesz. Aki abból eszik, örökre szóló életet nyerhet belőle. Ezt azonban a hallgatói, mint valami emberevést elutasítják. Otthagyják Jézust. Még néhány tanítványa is távozik velük.„Kemény beszéd ez”(Jn 6,60) Jézus pedig nem mondott többet akkor. Az utolsóvacsorán pedig milyen egyszerű lett minden: saját testévé változtatta a kenyeret minden külső változás nélkül. Csak a kenyér lényege változott át, minden járulék megmaradt. Ugyanígy a bor is lényegében változott át Szent Vérré. Az apostolok akkor már nem féltek, a kegyelem hatott. Jézus előre megmutatta, hogy hal meg: testéből kifolyik minden vér. A csodálatos kenyérszaporításból érthetővé vált: ahányan kérik, annyira szaporítja teste anyagát. Vízen járva rámutat: aki el tudja venni teste súlyát, el tudja venni az ezzel arányos tömegét is. A kereszten Ő az áldozati Bárány, Ő az áldozatot bemutató főpap, Az élet kioltása pedig az ószövetségi áldozatoknál sem a papok dolga volt. További kutatásaim során még annyival bővült ebbéli tudásom, hogy ez az Ajándék az Atya és a Fiú közös adománya. Komoly testi éhség is gyötri a világot és hazánkat is. Veszedelmes arányokat öltenek lelki bajok, a depresszió már népbetegség lesz, következményei veszedelmesek.„Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne, aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (Jn 6,56.58)

Nagyszerda

Nagyszerda

Iz 50,4-9a; Mt 26,14-25

„Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj, annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja”

A nagyböjt és egyben a nagyhét megszokott módon végzett liturgiájában is Jézus Szentséges Szívének dúsgazdag világába próbálunk betekinteni. Nagyhétfői elmélkedésünk színtere Lázárék betániai háza volt. Környezete az apostolok kollégiuma, Lázár és két húga, a Lázár feltámasztását ünneplő vendégek, no meg a zarándokok tömkelege, akik a ház ablakán át figyelhették meg, hogy Jézus rendkívüli csodájával milyen boldoggá tett egy sereg embert. Viszont láttuk azt is, hogy Jézus maga is vágyódott a baráti szeretet megnyilvánulására a küszöbön álló szenvedése előérzetében. Ezt nyújtotta Mária nárdusz-kenete. Sötét fájdalmat okozott viszont neki ellenségei vérszomjas acsarkodása és Júdás aljas ajánlata ehhez. Nagykedden a „Jézus Szíve, a szeretet lángoló tűzhelye” volt elmélkedésünk témája. A gyakorlati és elméleti forrpont bemutatása után Jézus kettős esküvel bejelentette: „Egy közületek elárul engem”. (Jn 13,21) Ma Szent Máté evangéliumából merítjük az elmélkedés témáját. Ő Jézus egyik legnagyobb ajándékát, az Eukarisztiát ajándékozó húsvéti vacsorát állítja központba, de előtte és alatta, mint sötét viharfelhő holló szárnyait odaterjeszti Júdás árulását.
Máté felidézi a betániai vacsoráról ellógott Júdás szörnyű tettét. Miután Jézus megvédte Mária szinte fejedelmi kenet-pazarlását, „ekkor egy a tizenkettő közül, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, és azt mondta nekik: Mit akartok nekem adni, hogy átadjam őt nektek? Azok megígértek neki harminc ezüstöt. Attól fogva kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt”.(Mt 26,16) Jézusnak a vacsora hátralévő részében, mint szívét csipkedő keserű fájdalom munkált ez a látomás. Mellette a mindent odaadó, szívet melengető szeretet látványa, odébb a főpapi házban hideg kufár-alku az Ő bőrére istenemberi látomásban. Istent helyettesítő zsidó főpapok, és egy az újszövetségi legfőbb papok közül. Az alku tárgya: mennyit ér Jézus vére ellenségeinek? Jézus tudja, hiszen ötszáz évvel korábban Zakariás próféta már megjövendölte: „Erre ők harminc ezüstöt mértek ki béremül”. (Zak 11,12) Nagycsütörtök reggel, „a kovásztalan kenyerek első napján odamentek Jézushoz a tanítványok, és azt mondták: Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti vacsorát? Ő azt felelte: Menjetek el a városba ehhez és ehhez, és mondjátok meg neki: A Mester üzeni: az én időm közel van, tanítványaimmal együtt nálad fogom megtartani a húsvétot. A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus megparancsolta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel. Miközben ettek, így szólt: Bizony, bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem”. (Mt 26,17-21) Mind a tizenketten ott voltak az első csodálatos kenyérszaporításon és utána a kafarnaumi zsinagógában, ahol Jézus megígérte, hogy sokkal jelentősebb ajándékra készül: az árpakenyér helyett mennyei kenyeret fog adni nem tízezer embernek, hanem az egész történelemnek. Lelkes fogadtatás helyett akkor a legtöbb hallgatója otthagyta Jézust. Most perceken belül önmagát akarja adni a kenyér és bor színe alatt. De mielőtt ez bekövetkezik, a maradék tizenkettőből egytől örökre elbúcsúzik. Attól, aki eladta a lelkét a sátánnak. Jézusnak pedig ez az egy is rettenetesen fáj.

Nagykedd

Nagykedd

Iz 49,1-6; Jn 13,21-33.36-38

„Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem”

Ez az evangéliumi szakasz már az utolsóvacsora történetét tolmácsolja. A vacsora elején ezt az Úr Szívéből vett üzenetet fogalmazza meg a szeretett tanítvány:„A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket”.(Jn 13,1) A kicsit nehezen érthető mondatot talán a Jézus Szíve litánia ama megszólítása magyarázza a leghűségesebben: „Jézus Szíve, a szeretet lángoló tűzhelye”. Jézus órája ugyanis a harminchárom éves földi élet sok-sok órájából az volt igazán, amelyikben valóra válthatta ezt a tanítását: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13) Ez a szeretet indítja arra, hogy kendővel övezze fel magát, és megmossa tanítványai lábát. Így égeti lelkükbe a szeretetszolgálat mindent felülmúló parancsát. A világi élet az önzés tombolása. Jézus szeretete pedig a Mester és az Ő helyettesei önmagukat megalázó szolgálata. „Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát”. (Jn 13,14) Az önfeláldozó szeretet gyakorlati és elméleti útmutatása után ez az önemésztő szeretet feljajdul: „Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem (Zsolt 41,10) Miután ezeket mondta, Jézus megrendült lelkében, és tanúságot tett e szavakkal: Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem”. (Jn 13,18.21) Mi, akik jól ismerjük az árulás történetét, mindig újra megborzongunk, amikor a Szentséges Szív sikolyát halljuk. Elképzelhetjük, mekkora volt a tizenkettő megdöbbenése, amikor ezt a kettős esküszót hallották: Bizony, bizony és hozzá az őket közvetlenül érintő kijelentő mondatot felfogták. Ha valaki átélte valaha Jézus szeretetét –a legszentebb, legcsodálatosabb Édesanyán kívül-, azok a tanítványok voltak. Becsületes emberként éltek, dolgoztak meghívásuk előtt. Tiszta és egyenes volt a szándékuk: megfelelni küldetésüknek. Már azt is nehezen fogták föl, hogy Jézust a vezetők nem csak nem szeretik, de képesek markukba keríteni, halálra ítélni, kivégeztetni a pogányokkal. De hogy ezt közülük egy valaki teszi lehetővé árulásával? „A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja. Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézus keble felé hajolva foglalt helyet. Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg: Ki az, akiről beszél. Az odahajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: Uram, ki az? Jézus azt felelte: Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom. Azután bemártotta a darabot, és odaadta Júdásnak, a karióti Simon fiának. Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: Amit teszel, tedd meg gyorsan!” (22-27)Mi, késői hallgatói ennek a gonosz árulásnak, az apostolokkal együtt ámulunk: „Az asztaltársak közül senki sem értette”. (28) Mint a becsületes emberek nem értik ma sem, miért kell a végtelen szeretetű Jézust elhagyni, az Isten országát, az igazság és szeretet lelkiségét felcsúfolni, áttelepülni a sátán országába, a hazugság és a gyűlölet világába.

Nagyhétfő

Nagyhétfő

Iz 42,1-7, Jn 12,1-11

„Húsvét előtt hat nappal”

A mai evangélium a virágvasárnapi hozsannás diadalmenet előtti nap eseményeit tárja elénk. „Húsvét előtt hat nappal Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit Jézus föltámasztott halottaiból. Ott vacsorát készítettek neki. Márta felszolgált, Lázár pedig azok között volt, akik vele ültek az asztalnál”. (1-2) Amikor az Úr élete, küldetése nagy eseményeire készül, különös gonddal válogatja meg tennivalóit, és mutat rá nekünk is, mit hogyan jó tennünk. Ez a vacsora, baráti vacsora, búcsúvacsora. Jézus elég gyakran megfordult Lázárénál. Amikor egész napját Jeruzsálemben töltötte el gyógyítással, kemény vitákkal, és másnap is ott akarta folytatni küldetését, alkonyattájban felkerekedett tizenkét apostolával, és indult a Kedron-patak völgyén át a Getszemáni kert melletti úton fel az Olajfák hegyére. Máskor is felsejlettek benne az utolsó szabad óráinak történései, tehát tudatosan készült a szenvedésekre. Ma, amint ismét arra vitt az útja, talán éppen azt latolgatta szívében, hogy hat nap múlva ide hozom enyéimet, ők majd bensőségesen imádkoznak, én pedig vívom a haláltusámat. Közben-közben közéjük vegyülök, hogy lássák gyötrődéseimet, és tán megosztják velem a szörnyű órák egyedüllétét. Azaz jó lenne, ha így történnék. De látta pontosan, hogy mindenki békésen alszik majd a hatodik estén. Ma viszont még baráti körben búcsúvacsorát készítenek neki. A mindig kedves jó barát, most pedig a feltámadás után százszor boldogabb Lázár, húga, a szorgalmas és ügyes háziasszony, Márta és Mária, aki Jézus szavait mindig olyan figyelmesen hallgatta. De lehettek más vendégek is, akiket a család hívott meg, akikben Lázárék erősítették a Jézus-barátságot. De amint hallottuk, „a zsidók közül sokan megtudták, hogy itt van, és odamentek, nemcsak Jézus miatt, hanem hogy Lázárt is lássák, akit föltámasztott halottaiból”. (9) A hitüknek még kellett az óriási csoda, hisz Jézus személye körül sok volt a vita. A zsidó vezetők halálra keresték, nem volt könnyű eldönteni, Isten Fia, vagy csaló?„Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárdusz olajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölgette azt. A ház megtelt a kenet illatával”.(3) Jézus örült ennek a szeretetnek. Születése éjszakájára Édesanyja szeretetén kívül semmit sem fogadott el. Az a hatalmas szeretet változtatta a bárányistállót Jézus számára ajándékká. Most hat nappal a szenvedése előtt megvédi ezt a másik Máriát Júdás megjegyzésével szemben, hogy költötték volna az árát a szegényekre: „Hagyj békét neki, hogy temetésem napjára megőrizze azt. Mert szegények mindenkor lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek”. (7-8) Szegények vannak bőven ma is. A pénztáros Júdásnak is vannak követői: „Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta”, (6) magát gazdagította a szegények helyett. Most is minden önzetlen szeretet-gyakorlás, amit bárkinek adunk, Jézus keze által a mi javunkra fordítódik. Jézusnak igazán az tetszik, ha a szegényeknek nem alamizsnát adunk, hanem becsületes emberekre bízzuk sorsukat, hogy önbecsüléssel boldogan éljenek a maguk emberségéből.

Virágvasárnap

Virágvasárnap

Iz 50,4-7; Fil 2,6-11; Lk 22,14 - 23,56

„Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem”

Virágvasárnaptól húsvétig Egyházunk liturgiájában Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedésének, halálának és feltámadásának eseményeit igyekszik pontosan nyomon követni. A szenvedéstörténetet mind a négy evangélium részletesen ismerteti. Az Egyház számít arra, hogy a hívek nagy részének a munkahelyén meg kell jelennie, és örül annak, ha a szent három napon, nagycsütörtökön, nagypénteken és nagyszombaton este eljönnek a szertartásokra, ezért a négy evangélista szenvedéstörténetét így teszi mindenkinek átélhetővé: az „A” liturgikus évben Szent Mátéét, a „B”-ben Szent Márkét és a „C”-ben Szent Lukácsét olvastatja a virágvasárnapi szentmiséken. Nagypénteken pedig mindhárom évben Szent János evangéliumából halljuk a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedését. Így a háromféle változatból jól kirajzolódik előttünk Üdvözítőnk rettenetes szenvedése és kereszthalála. A szentírók néhány részletet többletként hoznak. A Getszemáni kertben átélt haláltusából a vérrel verejtékezést csak Lukács evangélista örökíti meg. Mivel a szenvedéstörténet a szűkös liturgikus kereteket nagyon igénybe veszi, nem magyarázom tüzetesen, de némely gondolatot szeretnék hozzáfűzni. A nem keresztény vallású emberek számára mindig érthetetlen volt, hogy az Egy Isten három személyéből a Második emberré lett azért, hogy az emberek szörnyű bűneit levezekelje, szörnyű kínokkal, gyalázatos kereszthalállal haljon meg, így engesztelje ki a megsértett istenséget. Szerintük ez méltatlan a Fiúistenhez. A kétezer bálványt imádó rómaiak isteneikben inkább a vidám jólétet értékelték. Szamár dolognak minősítették Jézus szenvedését, és maró gúnnyal Jézus emberi teste helyett egy szamárfejet festettek a keresztre. Valóban ilyen felsülésnek tűnik Jézus kínszenvedése? Minden bűn lázadás, engedetlenség Isten parancsai ellen. Ezért hangsúlyozza a mai szentleckében az Egyház: „Jézus Krisztus, mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta önmagát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön, és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr”. Fil 2,6-11) a mai olvasmányban pedig Jézus szenvedését hét és félszázaddal megelőzve hirdeti Izajás próféta a megváltó szenvedésekről: nem a tanítással, hanem szenvedéssel történik a megváltás. Ezt öröktől fogva hallotta a Fiú a mennyben. Nem hátrál meg rémületében, amikor a szenvedések aktuálissá lettek. Engedi ostorozni a hátát, pofozni szentséges arcát. „Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem”. (Iz 50,7)