BOLDOG MOYË JÁNOS-MÁRTON

BOLDOG MOYË JÁNOS-MÁRTON 

misszionárius
*Cutting, 1730. január 27. +Trier, 1793. május 4. 

A lotharingiai papnak és hithirdetőnek, a ,,Gondviselés nővérei'' alapítójának életében szinte megfogható az isteni gondviselés. Francia hazájában és az idegen német földön, s még inkább a távoli Kínában eltöltött évek során egyik-másik munkáját siker koronázta, ő maga azonban végigszenvedte mindezek nehézségeit. Szentségének forrásait és mindazt, ami ezt az életet látszólagos sikertelenségei ellenére is naggyá és termékennyé tette, csak írásainak nyilvánosságra hozatala és boldoggá avatási pere tárta fel.

Jean-Martin Moyë 1730. január 27-én született Cutting lotharingiai faluban, az akkori metzi (ma nancyi) egyházmegyében. Mélységesen vallásos és rendkívül kemény neveltetését a pont-ŕ-moussoni és strasbourgi jezsuita kollégiumban kapta; tanulmányait a metzi szemináriumban fejezte be. Itt szentelték pappá 1754. március 9-én, s ugyanitt lett káplán.

A buzgó lelkű papnak, aki a város különböző templomaiban és később vidéken is lelkipásztorkodott, nagy gondot okozott a vallási közömbösség. Különösen azoknak a fiataloknak a sorsa aggasztotta, akik sehonnan sem kapták meg a vallás alapigazságait. Végül abban látta a megoldást, hogy fogadalmakkal Istenhez kapcsolt, egyszerű tanítónőket küldött hozzájuk. Egyedül és jövedelem nélkül kellett élniök a távoli vidékeken, hogy oktassanak és tanítsák a katekizmust. 1762-ben küldte ki első nővéreit. Nem volt sem különleges viseletük, sem nevük. Moyë először ,,Szegény nővérek''-nek, majd ,,A gyermek Jézusról elnevezett leányok''-nak, a nép pedig a ,,Gondviselés nővérei''-nek nevezte őket, és az utóbbi néven váltak ismertté. Nővéreket egyedül küldeni el vidékre -- kortársai szemében alig elviselhető; túlzott követelménynek tűnt. Nem meglepő, hogy az első, bár sikerekben gazdag kísérletek után a püspök megtiltott minden további iskolaalapítást. Moyë alávetette magát a döntésnek, de a püspök hamarosan belátta, hogy mekkora értéket jelent az új alapítás. Az iskolanővérek első kongregációja az idők folyamán nagyot fejlődött. (Az 1954. évi boldoggá avatáskor 8.000 nővér dolgozott 2.000 intézetben.)

Az alapító két munkatársára bízta az akkor még fiatal alapítást, majd 1769-ben felvételét kérte Párizsban a külföldi missziók szemináriumába, mert Kínába akart menni hithirdetőként. Sok nehézség után 1771. december 30-án végül elhagyhatta Franciaországot. A dél-kínai Szecsuán tartományban jelölték ki munkaterületét. 1773. március 28-án megérkezett Csengtu fővárosba. Negyvenhárom éves volt, amikor kijelölt helyén hozzákezdett a kínai nyelv tanulásához. Mindenki legnagyobb meglepetésére viszonylag gyorsan elsajátította, és egyébként is olyan fiatalos hajlékonyságot mutatott, hogy jól be tudott illeszkedni a kínai erkölcsökbe és szokásokba.

Már megérkezése után néhány hónappal François Pottier püspök rábízta Szecsuán tartomány keleti részét, továbbá Kveicsu és Jünnan tartományt is. Kezdettől fogva izzó buzgóság hevítette, és nem rettent vissza semmiféle veszélytől, hogy a rábízott nyájat növelje, és mélyebben bevezesse a keresztény igazságba. Már egy év múlva kipróbálhatta a kínai fogság keménységét és nehézségeit. 1774-ben, amikor meglátogatta Kveicsu tartományt, egy hitoktatójával együtt elfogták. A mandarin szerencsére félt a külföldi letartóztatásának bonyodalmaitól, ezért titokban visszaengedte Szecsuán tartományba. Mivel a keresztény közösség a párizsi misszionáriusok területén még nagyon kicsiny volt, az a veszély állt fenn, hogy a környező pogányság ismét magába szívja őket. Moyë kezdettől fogva arra törekedett, hogy mély és szilárd hitalapon nyugvó kereszténységet hozzon létre.

Első tette a kínai viszonyokhoz képest valósággal forradalmi volt. Szecsuánban is bevezették a Kína többi részén használt imakönyvet, amely a régi jezsuita hithirdetők munkájára vezethető vissza. Dallamos és szép nyelven írt nagyszerű imádságokat tartalmazott, de az egyszerű nép sajnos nem értette meg. Moyë volt annyira lelkipásztor, hogy az érthetetlen imák használatát tiltsa. Keresztényei számára, akiknek a vasár- és ünnepnapokat többnyire pap nélkül kellett megünnepelniük, kínai munkatársai segítségével olyan imákat szerkesztett, amelyeket mindenki megértett. Az imák egy része kínai hittestvérének, Ly Szent Andrásnak (lásd: 61. o.) volt köszönhető, nagyobbik részét viszont maga Moyë állította össze. 1780-ban lett készen a munkával. A következő időkben is többször kinyomtatták, és Szecsuán, valamint a szomszédos tartományok keresztényei számára valamiféle breviárium és misekönyv, sőt vallási kézikönyv lett minden élethelyzetben. Még ma is használják csekély, többnyire nyelvi változatokkal ezekben a tartományokban és a diaszporában élő kínaiak körében. Moyë ezzel az egyes keresztényeknek és a közösségeknek pótolhatatlan szolgálatot tett.

A kereszténység elmélyítésének célját szolgálta az iskolanővérek intézményének Kínában történt megalapítása is. Moyë a ,,Gondviselés nővérei''-vel olyan jó tapasztalatokat szerzett Lotharingiában, hogy Kínában is létre akart hozni hasonló alapítást. Már a korábbi időben voltak ún. ,,kínai szüzek'', akik a családjukban éltek, és fogadalommal kötelezték magukat a keresztény tökéletességre való törekvésre. A csupán saját üdvükért élő ,,keresztény szüzek''-et akarta Moyë belevonni az Egyház építésébe. A régi Kína voltaképpen nem ismerte a tanult nőt, és valójában a nő tevékenységét sem családjának és otthonának körén kívül. Moyë az általa és segítői által kiképzett hajadonokat elküldte a keresztény közösségekhez; nemcsak a gyermekeket kellett oktatniuk, hanem elsősorban a felnőtt nőket is. Abból a meggyőződésből indult ki, hogy nem alakulhat ki igazi keresztény élet, ha a közösség fele vallásilag tudatlan marad. Miközben azonban a testvérek egy része dicsérte az újítást, mások szemében túlságosan kockázatosnak tűnt az üldözés ideje alatt olyan próbálkozásba fogni, amely a kínai szokásoknak ellentmond, és ezért nem is maradhat elrejtve. Mindezekhez járultak melléfogások és visszás helyzetek is, amint például kiderül a Propaganda Kongregáció egy határozatából, mely megtiltotta, hogy keresztény hajadonok pap nélküli istentiszteleteket tartsanak a közösségekben, hogy huszonötödik életévük előtt szüzességi fogadalmat tegyenek, és hogy házról házra járva koldulják össze az életfenntartásukhoz szükségeseket.

Moyë egy harmadik törekvése is kifejezetten forradalmi jellegű, és a kínai papság Kínában történő képzésére irányult. Korábban minden kínai papjelöltet külföldön képeztek ki. Bár M. Ripa, a Propaganda Kongregáció misszionáriusa Pekingben megkezdte a papképzést, a nagy nehézségek miatt 1725-ben szeminaristáival Európába utazott, majd Nápolyban kollégiumot alapított a kínai papjelöltek számára. A párizsi misszionáriusok jelöltjeiket addig az általános szemináriumba küldték Sziámba, később pedig Pondicherrybe. Moyë világosan felismerte, hogy a kínai papok külföldi képzése nagy hátrányokkal jár, ezért sürgette Kínában való képzésüket. Első kísérletei után, hogy maga vegye kezébe az ügyet, belátta, hogy egyéb feladatai mellett nem vállalhatja ezt is. Odaadó segítőre talált azonban munkatársában, Hamelben. Pottier püspökkel végül szemináriumot alapított Szecsuan és Jünnan határvidékén; ezt Hamel harmincöt éven át önfeláldozó hűséggel vezette.

Moyë szorgalmazta a beteg és haldokló gyermekek megkeresztelését. Ez a lelkes buzgóságból fakadó munka azonban némely visszaélések és az üldöztetés veszélyei miatt nem keltett osztatlan egyetértést apostoli társai körében. A keresztényekkel szemben olykor túlzott szigorúságot tanúsított: így például böjti napokon önmegtartóztatást kívánt a házaséletben, a nagy ünnepeket éjszakai vigiliával akarta előkészíteni, pénteken pedig bevezette a megostorozást.

Jóllehet hívei és munkatársai nagyon tisztelték, módszereit illetően egyre erősebbé vált az ellenállás más misszionáriusok részéről. Az apostoli vikárius, Pottier már eddig is előterjesztett a Propaganda Kongregációnak néhány módszerbeli kérdést, amely általában a püspök értelmezése szerint, Moyë álláspontjával szemben foglalt állást. Moyë ugyan minden esetben engedelmeskedett, de így is maradtak feszültségek. Ezek erősebbé váltak, amikor Pottier nem az idős, akkor már helyettes vikárius Moyët, hanem a fiatalabb Jean-Didier de Saint-Martint nevezte ki utódlási jogú püspökké. Saint-Martin megfontolt teológus volt, azért helyezte Pottier a túlzásokra hajlamos Moyë elé. Amikor a hivatalos római kinevezés ismeretessé vált Szecsuánban, Moyë megkérte püspökét, engedje meg, hogy tízéves missziós tevékenysége után Franciaországban szolgálhassa a társaságot.

1783-ban elhagyta Kínát, a párizsi külföldi misszió szemináriumának vezetése pedig lemondott további szolgálatairól. Úgy tűnt, hogy missziós tevékenysége kudarccal végződött. Visszatért Metzbe. Első alapításának, a ,,Gondviselés Nővérei''-nek sorsát Kínából is nagy érdeklődéssel kísérte. Már hatvan nővér tevékenykedett negyven iskolában. Most újból a külső és belső szervezésnek szentelte magát. Látszólag ezt az alapítást is tönkretette a francia forradalom: a nővéreket elűzték és szétszórták. Alapítójuk csak néhányukkal tudta elérni Trier városát. Itt tífuszos osztrák katonákat gondozott, s a fertőző betegség 1793. május 4-én őt is elragadta. Tömegsírba temették.

        
1954. november 21-én avatták boldoggá.

Hittem Jézus megtartó szeretetében - Hiba György jezsuita a diakónusszenteléséről

Hittem Jézus megtartó szeretetében - Hiba György jezsuita a diakónusszenteléséről

Április 23-án kedden délután négy órakor a jezsuiták római Gesù főtemplomában diakónussá szentelték Hiba György magyar jezsuita skolasztikust. Összesen tizenkét fiatal jezsuita skolasztikus állt a szentelő püspök elé, kérte és fogadta, hogy beléphessenek a papi rend diakónus fokozatába és ezáltal az evangélium hirdetésére valamint a szeretetszolgálatra kapjanak különleges küldetést. A keddi szentelést követően Hiba György felkereste a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségét és megosztotta velünk személyes tapasztalatait.

Megrendítő volt számomra a püspök kézföltétele

Ez a diakónusszentelés egy pontja annak a megelőző folyamatnak, ami azt előkészítette. A püspök kézfeltételében volt valami megrendítő számomra. Hosszú óta idáig is szerzetesként éltem, miután beléptem a rendbe és mindig is ezt az utat szerettem volna járni,a papság felé vezető utat, mégis amikor most ott voltam a szentelésen, azt éreztem, mintha most kilépnék a színfalak mögül. Ott állok, teljesen áttetszően, szorongással, izgalommal és annak a tudatával, hogy ez most örökre szól.

Valóságosan kiléptem a vállalásommal az emberek elé

Szerzetesként immár kilenc éve élek a Jézus Társaságában, a noviciátus végén egyszerű örök fogadalmat tettünk, amit évente kétszer megújítunk. Benne van tehát az, hogy én elköteleződtem Isten felé, a Társaság felé, és mégis valahogy olyannak éltem meg ezt a diakónus szentelést, hogy most fizikailag is kilépek és fizikailag is odaadom magam, mindazzal együtt, amit még esetleg nem adtam oda az Úrnak, most azt is Neki akarom adni. Ettől valójában azt éltem meg, hogy elkezdek kiüresedni azért, hogy Őt befogadhassam. Azt, amit ott átéltem, nem tudom másként nevezni, mint hogy megrendítő folyamat volt. Rádöbbentett arra, hogy igen, én egyszerűen csak Őt szeretném hordozni.

A húsvéti üres sír azt üzente nekem, hogy Jézus vár rám…

A szentelés utáni napok nagyon mozgalmasak voltak, sok barátom érkezett a szentelésemre és velük voltam. A szentelés előtt mi szentelendők egy nyolcnapos lelkigyakorlaton vettünk részt, ahol elkezdtünk készülődni erre a szentelésre. Hazatérve bekapcsolódtunk a húsvéti Szent Háromnap ünneplésébe, ami tovább segítette a szentelési készületünket. Húsvét hétfőn reggel (tehát egy nappal a szentelés előtt) lementem imádkozni a kápolnánkba, és azt éltem meg, hogy ott vagyok az üres sír előtt, én is benézek az apostolokkal együtt az üres sírba, és csak a gyolcsokat látom, úgymond a múltamnak a darabjait. Az Úr azonban nincs ott, de vár rám, csak azt nem tudtam még akkor, hogy hol. Csak az volt bennem akkor, hogy várakozni, várakozni. Ebben volt egyfajta feszültség. Utána pedig kedden, a szentelés előtti órában a szentelendő rendtársaimmal együtt félrevonultunk Szent Ignác szobáiba, hogy ott együtt imádkozzunk, majd a Miatyánkot mondtuk együtt, mindenki a saját nyelvén,  és aztán együtt vonultunk énekelve a szertartás helyére. Ezek voltak azok a pillanatok, melyek segítettek abban, hogy felkészüljek.

A diakónus szolgálat legfontosabb mozzanata…

A diakónusi szolgálat legfontosabb mozzanata számomra az volt, hogy eljutottam egy olyan pontra, hogy olyanná váljak, mint egy edény, mely felfogja Isten szeretetét. Ám mindaddig nem tudja továbbadni azt, hacsak fel nem töltődik. Amikor feltöltődik, akkor a túlcsordulásból tud adni. Számomra mindez hasonló: töltődöm Isten szeretetével és alig várom, hogy túlcsorduljon, hogy abból tényleg tudjak adni a többi ember számára. Ez a vágy mozgott bennem, hogy az Istent így szolgáljam: ami bennem túlcsordul, azt adjam az embereknek, hogy az életté váljon bennük, hogy nekik is életet adjon mindaz, ami nekem is életet adott.

Jövőjéről így vall Hiba György:

Most fejeződik a római teológiai tanulmányom harmadik, záró esztendeje. A vizsgaidőszak után hazatérek, hogy otthon egy éven át lelkipásztori munkát végezzek. Ennek pontos helyét még nem ismerem. Engem a Társaságba a szentignáci lelkigyakorlatok hoztak be. A lelkigyakorlatok csendjében a kísérés során megtapasztalhattam azt, hogy az Isten szeret és megtart. Ez erőt és bizalmat adott.

Hittem Jézus megtartó szeretetében

Hogy most vagyok Rómában, mint jezsuita, annak, köszönhetem, hogy hittem Jézus megtartó szeretetében. Ez a tapasztalat a nehéz időszakokban is átsegített.  Ezt szeretném átadni és a  lelkigyakorlatot szeretném megismertetni az emberekkel, bármilyen formában. Kimenni plébániákra, vagy csak egyszerűen az emberekkel való beszélgetésekben, zárt lelkigyakorlatokban, bármilyen formában. Ebből szeretnék adni, hogy rátaláljanak az Istenre, hogy felismerjék őt az életükben.

Igehirdetés, szegények szolgálata, lelkigyakorlatok: valahogy összetartoznak

Alapvetően szociálisan érzékeny vagyok, van kapcsolatom a szegényekkel, de valahogy úgy érzem, hogy ezek harmóniában állnak össze, hogy a lelkigyakorlatok, a szegényekkel való kapcsolat és az igehirdetés. Én azt tapasztaltam az életemben, hogy ezek valahogy összetalálkoznak. Kérdés az, hogy mikor melyik válik hangsúlyossá az adott pillanatban. De azt is érzem, hogy a Társaság kimondta az elsődleges feladatai között a lelkigyakorlatok művelését és segíteni szeretnék az embereknek abban, hogy kiengesztelődjenek, elsősorban önmagukkal és aztán egymással, az Istennel, a világgal. Alapvetően ebben érzem a hivatásomat.

Húsvét 2. hét szombat

Húsvét 2. hét szombat

Az ember ősi tapasztalata, hogy mindannyiszor félelem keríti hatalmába, ha olyannal találkozik, ami felülmúlja őt és ami fölött nincs hatalma. Ezért keltenek bennünk rémületet a természet erői: a szélvész, a vihar, a tűzvész, az árvíz vagy a földrengés. De a legnagyobb félelem, melyet a természetet is felülmúló transzcendens világ ébreszt bennünk, már a bukott Ádám sajátja, hiszen Isten az embert eredendően olyannak teremtette, hogy érzéke, sőt képessége legyen rá. A természetfelettitől való rettegés, az Istentől való sötét félelem csak a bűnbeesett ember osztályrésze, s ennek tapasztalata kétségkívül szerepet játszott a világ vallásainak kialakulásában. (Ebben az értelemben lehet igazság a marxi valláskritikában.) A kereszténység azonban ebből a kijelentésből született: „Én vagyok, ne féljetek!” S amikor Jézus maga oldja fel félelmeinket és aggályainkat, nem csupán békesség költözik a szívünkbe, de mindjárt révben is vagyunk.

Milyen csodálatos! Egyszerre igaz az, hogy Jézus velünk hajózik a bárkánkban, s az is, hogy ahol ő van, máris partot érünk. Az előbbi az Egyház misszióját jelenti, amelynek kezdeteiről olvastunk a mai Szentleckében, az utóbbi pedig arra utal, ami örök és változatlan az Egyházban, ahol már elértük az örökkévalóság kikötőjét, s ahol tökéletes dicséretet zengünk az Atyának a Fiú által a Szentlélekben.

Urunk Jézus, ugyan melyikünk mondhatná el magáról, hogy már teljesen evangéliumi ember, és szeretetében nincsen semmi félelem? Mi mindnyájan csak részben vagyunk evangéliumiak, és bizony, még sokszor nagyon is félünk Tőled és félünk az Atyától. Bocsásd meg, kérünk, kishitűségünket, mint ahogyan azt is, hogy olykor azzal próbáljuk leplezni szennyes félelmünket, hogy bizalmaskodva, könnyedén, már-már félvállról beszélünk Veled és Rólad. Küldd el, Urunk, szívünkbe az istenfélelem Lelkét, aki megtanít az isteni fölség megrendült tiszteletére, és minden hamis félelmünktől megszabadít minket.

Szentkereszt föltalálásának ünnepe

Szentkereszt föltalálásának ünnepe

Nagy Konstantin a vetélytársa, Maxencius felett győzelmet aratott, és ezután a szenthelyeken templomokat kezdett építeni. Édesanyja, Ilona és Szent Makárius jeruzsálemi püspök 320 táján egy látomás nyomán a Golgotán megtalálták a három keresztet, a feliratot és a szegeket. Jézus keresztjét egy súlyos beteg hirtelen gyógyulása segítségével azonosították. A Kereszt maradványának nagyobb darabját egy erre a célra épített templomban helyezték el, a kissebbik darabját pedig Konstantinápolyba vitték. Az ereklyék egy része Rómába, a Santa Croce templomba került. Ma már lehetetlen a biztos történeti valóságok megállapítása. 

Az argentin püspökök egy csoportját fogadta Ferenc pápa

Ferenc pápa május 2-án fogadta az ad limina látogatásra a Vatikánba érkező argentin főpásztorok első csoportját. A találkozón a Szentatya arra buzdította a püspököket, hogy hirdessék az élő Krisztust. Beszédében a fiatalok és a hivatáspasztoráció fontosságát hangsúlyozta.

Tíz éve jártak utoljára Argentína püspökei ad limina látogatáson a Vatikánban. Most három csoportban találkoznak a pápával. A főpásztorok egy csoportját csütörtökön fogadta a Szentatya. A következő audienciák május 10-én és 16-án lesznek.

A május 2-i audiencián két órán át beszélgetett az ad limina látogatáson lévő argentin főpásztorokkal Ferenc pápa az argentin egyház előtt álló kihívásokról: az evangelizációról, a nevelésről, a munkahelyek hiányáról és a belső megosztottságról. Szót ejtettek a napokban pusztító áradás okozta károkról is. A testvéri és spontán beszélgetésről Alberto Germán Bochatey, La Plata segédpüspöke, az argentin püspöki konferencia egészségpasztorációs bizottságának elnöke nyilatkozott a Vatikáni Rádiónak.

A főpásztorok hívták a pápát, hogy látogasson el újra hazájába, ahol már hat éve nem járt. Ferenc pápa ismerette, hogy milyen utazások várnak rá az elkövetkező fél évben, továbbá, hogy elsősorban azokat az országokat keresi fel, ahol lelkipásztori, politikai és társadalmi téren sürgető problémák jelentkeznek. „Azért el fogok menni Argentínába” – mondta a Szentatya.

Ferenc pápa lelki mélységekről beszélt. Imádságra és az Oltáriszentség szemlélésére biztatta a főpásztorokat; kiemelte a személyes kapcsolat, az emberekkel való párbeszéd, találkozás és a megosztás szerepét is – derül ki Alberto Germán Bochatey nyilatkozatából. – Két fő téma került előtérbe: a fiatalok és a hivatás kérdése. A pápa arra szólította az argentin püspököket, hogy mutassák fel a fiataloknak az élő Krisztust, miként a Christus vivit kezdetű szinódus utáni buzdításában írta. Rá kell vezetni a fiatalokat arra, hogy Jézus az élettel egy egységet alkot, át kell adni nekik az élet értékét, a vallásos és az emberi értékeket.

Arra hívta a főpásztorokat a pápa, hogy a szeminaristákkal kapcsolatban legyenek igényesek. Hangsúlyozta: „A mai fiataloknak meg kell érteniük, hogy a lelki, benső mélységet úgy érhetjük el, ha erősen elköteleződünk. A pap tanú, aki a többi embert Jézus felé vonzza.”

Az argentin egyháznak is szembe kellett néznie a kiskorúak elleni visszaélések drámájával. A püspöki kar szigorító intézkedéseket vezetett be, megszólalásra bátorítva az áldozatokat. A kiskorúak elleni szexuális visszaélés bűncselekmény, a hit mélységének hiányát jelzi – szögezte le Bochatey püspök.

Argentína katolikus ország, mélyen máriás lelkülettel, a helyi Egyház számára mégis az evangélium hirdetéséhez való visszatérés a legfőbb kihívás. Ebben példaként állnak ellőttük az első tanítványok, illetve a közelmúltban boldoggá avatott vértanúk, akiket a katonai diktatúra idején, 1976-ban gyilkoltak meg – emlékeztetett La Plata segédpüspöke.