GÁZAI SZENT DOROTEUSZ

Szent Doroteusz

apát és hitvalló. 

560.  

 

Gázában élt. Gyermekkorában nem szeretett tanulni, de kolostorba lépve keményen tanulni kezdett, nagyon hasznos könyveket írt a lelki életről. †

A szalézi testvérek előtt álló mai kihívások

A szalézi testvéreket egyes országokban „koadjutor”-nak – segítőnek, segítőtársnak – nevezik. Ők emlékeztetnek minket arra, hogy a szalézi hivatás mindenekelőtt „megszentelt hivatás”: a szaléziak a világban szalézi testvérekként, vagy szalézi papokként szolgálhatnak.

A szalézi testvérekről szóló régi könyv „Don Bosco laikus kezének” nevezte őket. A szalézi testvérek Don Bosco egy remek ötlete, aki azt szokta mondta nekik: „Ti képesek lesztek arra, hogy jót tegyetek olyan helyeken, ahová a szalézi papok nem mehetnek.” Don Bosco megértette, hogy a szakmai képzés nem csak azt jelenti, hogy a fiataloknak készségeket tanítanak meg, hanem itt ismerik meg az emberi értékeket is.

A jelen kor kihívása nemcsak az, hogy felfrissítsék a szalézi testvér önazonosságát, hanem a szalézi papok valódi önazonosságát is, hiszen sok szalézi pap elveszíti szalézi identitását, mert az egyházmegyei papság fogalma is hasonló.

A szalézi testvéri formáció során arra fektetik a legtöbb hangsúlyt, hogy minden testvér élje meg a saját identitását, és értse meg, hogyan és hol kell megélni a laikus megszentelt életet ma, a mai új kontextusban. Ez egy speciális képzés, ami olyan képzési központokban zajlik, mint például a CRESCO, a szalézi testvérek regionális központja Guatemalában, amely 2008 óta végzi a szalézi testvérek képzését a két amerikai régióban, két különböző helyen, San Salvadorban és Guatemalában.

Az a legnagyobb kihívás, hogy a jelöltek pontosan megértsék Don Boscót. A szalézi lelkiség ismerete is fontos, ha meg akarják tudni, hogy mi volt Don Bosco szándéka, hogy megértsék a mai kultúrát, hogy tudják, hogy a laikus testvér milyen módon élheti meg laikus megszentelt életét, és hogyan kell formálódnia egy új szalézi testvérnek.

A rendfőnök mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a szalézi hivatást úgy kell bemutatni, mint egy hivatást, amelyet két módon lehet megélni, mint testvér és mint pap.

Az Irgalmasság Szent Éve 248.

A példabeszédek sorozatának lezárása.

„Végül hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely mindenféle halat összefog. Amikor megtelik, partra húzzák, nekiülnek, és a javát edényekbe válogatják, a hitványát pedig kiszórják. Így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.(Mt 13,47-50) „Megértettétek mindezeket? Igen –felelték. Erre így folytatta:  Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának taításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő. (Mt 13,51-52) Amikor ezeket a példabeszédeket elmondta, Jézus eltávozott onnan” (53) Hazament Názáretbe.

Urunk színeváltozása

Urunk színeváltozása

Minden embernek naponta fel kellene kapaszkodnia egy ilyen magas hegyre: vagyis elmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől, sőt még saját magától is. Enélkül aligha lehet ebben a mostani világban nemhogy keresztényként, de egyáltalán emberként élni. Hiszen egyedül onnét felülről lehet mindent jól látni. A lenti feladatok, megoldhatatlannak látszó nehézségek, bonyolult helyzetek azzal nyomnak a földre, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Mivel „nyakig” benne vagyunk az események, teendők, érzések sodrásában, nem láthatjuk, merre van a kiút: mi mennyit ér, és megéri‑e félni tőle, kell‑e egyáltalán törődni vele; mi marad meg abból, ami ma elviselhetetlennek tűnik, egy hét múlva?

A Tábor hegyére azonban nem juthatunk fel meditációs módszerekkel, hanem csak Jézussal és az ő szentjeivel. Nagy segítség, ha közösen tudunk időt és helyet találni az imádkozáshoz. Ez egyrészt megóv az önbecsapástól, másrészt testvéreink és a magunk Jézus-követése olyan erőteret hoz létre, melyben könnyebben tudunk imádkozni. „Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott”. Addig kell imádkozni, elmélkedni, míg egyszer csak ez az elváltozás be nem következik. Nem látomás ez, hanem annak felismerése egész egzisztenciánkkal, hogy kicsoda Jézus az Atya számára és a mi számunkra. Bizonyára volt olyan Tábor-hegyi élményünk, mely Szent Péteréhez és társaiéhoz hasonló. Akkor elég a visszaemlékezés. Szent Péter is ebből élt; ez a visszaemlékezés ugyanis a jelen legmélyebb valóságára nyitja föl szemünket, hiszen „Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké”.

Színeváltozott Urunk, Jézus Krisztus, add, hogy nap mint nap Veled együtt mehessünk fel a Tábor hegyére imádkozni, s ott a Te dicsőségedet szemlélve engedjük magunkat is kegyelmed által elváltoztatni, miközben Neked, az örök Hajnalcsillagnak fénye felkél a szívünkben. Segíts, hogy apostolaid tanúságtétele és saját színeváltozásaink emléke által megerősítve úgy térjünk vissza a Veled való bensőséges együttlétből szeretteinkhez és mindennapi teendőinkhez, hogy új szemmel lássuk, és jelentőségének megfelelően kezeljük mindazt, ami ránk és szeretteinkre vár itt e földön.

RÓMAI SZENT FÁBIÁN

Szent Fábián és Antér 

pápák

Fábiánt különös fensőbb intésre választották pápává az egyszerű falusi papok közül. Egész főpapságának idején nagy buzgóságot tanúsított Krisztus hitének terjesztésében. Magát Fülöp császárt és fiát is a keresztény hitre vezette el. Décius császár üldözése alatt 250-ben karddal lefejezték. 236-250-ig volt római pápa.

Elődje volt szent Antériosz pápa, aki Krisztusban való hitet vértanúsággal pecsételte meg 236-ban.

Interjú Erdő Péter bíborossal az Ifjúsági Világtalálkozóról

Nem passzív és sodródó keresztények akarunk lenni, hanem olyanok, akik Isten és ember iránti szeretetből tenni akarnak a világért, a környezetükért, és tovább akarják adni Krisztus örömhírét – mondta az Ifjúsági Világtalálkozó alkalmából készült interjúban Erdő Péter a Vatikáni Rádióban.

– Bíboros Úr, lezárult a krakkói ifjúsági Világtalálkozó, milyen élményekkel tér haza?

– Először is nagy örömmel, mert igen sok fiatallal találkoztunk, több mint kétszáz országból, ami hihetetlen nagy dolog. Ezen kívül úgy láttam, hogy a fiatalok arcán általában öröm és derű volt, ami megint nagy ritkaság, de az is, hogy egy fiatalokból álló hatalmas tömeg ennyire harmonikus, ennyire békés és emelkedett legyen. Koncertek, sportesemények alkalmával látunk közvetítéseket tömegekről, de bizony ezek másképpen szoktak festeni. Az is nagyon nagy öröm volt, hogy a Szentatya megható és értékes beszédeket tartott, amelyeket sokszor még a püspökök is olyan mély beleérzéssel követtek, hogy elsírták magukat közben, ez vonatkozik különösen a szombati virrasztás pápai beszédére. De azt hiszem, hogy azt is fontos elmondani, hogy a szervezés, a rendezvények esztétikai kialakítása is nagyon felemelő volt.

– A nemzetközi program az irgalmasság jegyében zajlott. Mely gondolatokat emelné ki a pápa különböző beszédeiből?

– Az irgalmasság gondolata magához az Istenhez kapcsolja az embert. Az irgalmasság Isten tulajdonsága, ezért is emelte ki már az idei szentév mottójául is azt a Szentatya, amit egyébként az Újszövetségben találunk, hogy „Legyetek irgalmasok, amint a ti mennyei Atyátok irgalmas (Lk 6,36)” – Misericordes sicut Pater – olyan irgalmasok, mint az Atya”. Ez a gondolat többször előfordult, amelynek kihívás jellege is van, hiszen Isten „fölkelti napját jókra és gonoszokra”, ahogyan az evangéliumban olvassuk. Mi emberek azonban sebezhetőek vagyunk, éppen ezért ez rendkívüli figyelmet, Istenre való rendkívüli ráhangolódást igényel. Valahol annak az átélését is, hogy mi emberek is, ha az Isteni Gondviselésre bízzuk magunkat, az örök élet távlatában, sebezhetetlenek vagyunk, mi is legyőzhetetlenek vagyunk. Isten irgalmasságát követve részesedünk ebben a legyőzhetetlenségében, tehát ez egy igen mély misztérium, amit a mai fiatalokkal igenis érzékeltetni lehet, úgyhogy nagyszerű élmény volt.

Természetesen volt szó a legjobban rászorulókról, a betegekről, a szegényekről. Megható volt a pápa látogatása Macharski bíborosnál, aki akkor már kómában volt, kommunikálni nem lehetett vele, mégis megérintette, mégis kifejezte a szeretetét iránta. Azt hiszem, hogy ez is egy nagyon beszédes gesztusa volt a keresztény irgalmasságnak. Hasonlóképpen nagyon fontos volt, hogy fölhívta a figyelmet a különböző szükséget szenvedő csoportokra, a szegényekre, és arra a felelősségre, arra a küldetésre, ami ebből nekünk, keresztényeknek adódik. Nagyon szép volt Dziwisz bíboros úr bejelentése a záró szentmisén, aki az áldozás után mondta a pápának, hogy a krakkói egyházmegye egy ambulanciát ajándékoz a libanoni Karitásznak. Jelen volt a libanoni Karitász igazgatója, Paul Karam atya is, aki Magyarországon is járt. Karam atya gondoskodik az adomány eljuttatásáról, ami nem könnyű dolog a mai közlekedési és biztonsági viszonyok mellett.

– Sokszor elveszett generációként tekintenek a mai fiatalokra. A krakkói találkozó viszont rácáfol erre. Reménykedhetünk a keresztény nemzetek újjászületésében?

– Ha a nemzet szót használjuk, ennek is van jelentősége, hiszen a Biblia bővelkedik ilyen említésekben. Még az utolsó ítéletről szóló perikópa (Mt 25,31–46) is, amely az irgalmasság egyik legnagyobb összefoglalása – „éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok” – ebben a felfogásban. Úgy kezdődik a szakasz, hogy majd a bíró összehívja az összes nemzeteket, tehát nemcsak a választott népet, hanem az összes nemzeteket, minden embert. Ez alapján minden ember ítéletben részesül – jutalomban vagy büntetésben. Ez tehát azt jelenti, hogy Isten szemében az emberi közösségeknek, kultúráknak, nyelveknek megvan az értéke. Ki tudná ezt jobban megbecsülni, mint maga a Teremtő, aki olyan világot alkotott, amelyben ezek létrejöhettek? Tehát ez egy gazdagság, és nagyobb feladatunk van, mintsem elfelejteni a nemzeti értéket, vagy a nemzeti létet; ez a nagyobb feladat pedig az, hogy kiengesztelni egymással a népeket, megszerettetni egymás értékeit, és így járulni hozzá az emberiség közös kincséhez.

Azt hiszem, hogy ez leginkább a katekéziseken merült fel, hiszen tudjuk, hogy a pápai misék előtti napokban voltak nemzeti nyelvű csoportok, és ott folytak a katekézisek, ahol nagyon sok kérdést is feltettek a fiatalok. Számukra is biztosan volt alkalom arra, hogy életük és világuk fontos kérdéseit a hit jegyében átgondolják.

– Miben volt sajátosan kelet-közép-európai ez a találkozó?

– Lengyelország nagyon nagy szervezői teljesítményt nyújtott. Megmutatta, a gyakorlatban mindazt, amire a mai Lengyelország képes – a katonaság, a rendőrség, az infrastruktúra, az élelmiszerek, a rendezvények színvonala – mindez azt jelezte, hogy egy jelentős országról van szó, amely tudja kezelni az ilyen nagy kihívásokat is; ez pozitívum volt. Egy másik dolog a történelem emlékei és terhei: itt különösen a Szentatya auschwitzi látogatására térnék ki. Kétségtelenül hosszú időre megmarad az emberek emlékezetében és a kultúrának a részét alkotja, hogy ilyet pedig soha többet. Egyébként nagyon fontos és érdekes mozzanata volt a zárómisének, hogy az egyetemes könyörgések egyik invokációját héberül olvasta föl egy fiatal, így ez is mutatta, hogy milyen sajátos hely Lengyelország, és milyen sajátos történelemmel rendelkezik, és egyben mennyire nyitott és nemzetközi a világegyház fiatalsága.

– Hogyha egy mondatban vagy egy gondolatban kellene összefoglalni azt, hogy mivel térnek haza a krakkói találkozó résztvevői, mi lenne az?

– Először is lelkesedéssel, azzal az elszántsággal, hogy követjük a Szentatya útmutatását: nem passzív és sodródó keresztények akarunk lenni, hanem olyanok, akik szeretetből – Isten és ember iránti szeretetből – tenni akarnak a világnak, tenni akarnak a környezetükért, és tovább akarják adni Krisztus örömhírét. Tudjuk, hogy az Ifjúsági Világtalálkozó mindig egy misszióval, egy küldetéssel zárul, amikor az egyes kontinensek fiataljainak képviselői megkapják a missziós lángot. Ezt a lángot mindannyian megkaptuk a keresztelésünkkor, és ezért a lángért mind felelősek vagyunk. Ezt a fényt, ezt az életet kell továbbadnunk magunk között.

– Krakkó után visszatérünk Latin-Amerikába: a következő találkozó Panamában lesz. Miért erre a helyre esett a választás?

– Erre is pályázni kell az országoknak. A pályázati feltételeknek meg kell felelni, erre valamiféle garanciát kell nyújtani. A Szentatya maga dönti el végül, hogy melyik helyszínt választja. Az is biztos, hogy régiónként egyfajta forgórendszert szoktak kialakítani ilyen nagy események esetében, tehát nem lehet mindig Európában, vagy mindig Amerikában. Most úgy gondolták, hogy a harmadik világnak egy kényes pontja lenne az alkalmas hely. Valószínűleg voltak afrikai pályázók is, az azonban bizonyos, hogy afrikai országokban olyan rossz a közbiztonság és az egészségügyi helyzet, hogy egy ilyen óriási találkozót csak nagyon nagy kockázatokkal lehetne megtartani. Panama viszont, úgy tűnik, hogy ma van abban a helyzetben, hogy mindezt garantálni tudja. Egyébként lelkipásztorilag is nagy üzenet újra egész Amerika hívő közössége számára.

– A lengyel találkozó után a következő közép-európai nagy, nemzetközi jelentőségű egyházi program a budapesti Eucharisztikus Kongresszus lesz. Hogyan alakulnak az előkészületek?

– Az előkészületek most fognak igazán intenzív szakaszba érkezni. Szervezőcsapatunk nekünk sincs olyan nagy. Akik a magyar részvételt szervezték az Ifjúsági Világtalálkozón, ők adják a központi csoport kemény magját. Ők lesznek a legaktívabb és legrutinosabb szervezők. Azt hiszem, hogy ősztől kezdve további bizottságok megalakítása várható. Közben folyamodunk a pápai bizottsághoz, hogy a jelmondatot és így a témát jóváhagyja a Szentszék. Egyúttal biztatás is volt ez a krakkói találkozó, mert látszik, milyen szépen meg lehet ezt szervezni. Nagyon kitűnő modern zenei megoldásokkal, szentmisékkel találkoztunk. Annak a problémának a jó megoldásait láttuk, hogy hogyan lehet a találkozót megszervezni úgy, hogy a hazai nyelvet értők is kapjanak belőle, ők is megértsenek sok mindent, ami történik; és a nemzetközi közönség se unatkozzon azon, hogy csak a helyi nyelven hangzanak el akár a beszédek, akár az énekek. Ebben az egyensúly keresése is fontos feladat, ezen a téren sokat tanultunk az idén.

Az Irgalmasság Szent Éve 247.

A SZERETET ISTENE
elmélkedés második rész

Gyermekkoromban édesapám rácsodálkoztatott a bibliai igazságra: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél”. (Jn 1,1-2) Takács József dogmatika professzorom arra világított rá, hogy ez a kezdet mi mindent jelent: Nem jelenti az Istenség, az isteni lényeg kezdetét, sem az Istenatya kezdetét. Ezeket a titkokat örök homály fedi, mint azt is, hogy az isteni lényeg, az isteni természet hogy lehet abszolút egyszerű, nem összetett, mint valamennyi teremtmény. További titok, hogy lehet végtelenül okos, mindentudó, és végtelenül hatalmas, tehát mindenható. A kezdet az Igével kapcsolatos. „Azt mondja az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul! Az Úr kinyújtja hatalmas jogarát Sionból: uralkodj ellenségeid közepette! Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen. Anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta” (Zsolt 110,1-3) a nehezen érthető prófétai szó a latin szövegben így hangzott: „Ante luciferum genui te” (a hajnalcsillag előtt szültelek téged) Az Atya azért választotta és viseli az „Atya” nevet, mert csodálatosan szép, magasztos gondolattal lepi meg teremtményeit. Ez a meglepetés pedig ezt jelenti: isteni szüléssel szüli az Igét. Már több ízben kifejtettem a szülés fogalmát, mert az emberek a szülés hallatára az édesanyák szülésére gondolnak. A szülés pontos fogalomként így hangzik: „Élő jön elő élőből a természet hasonlóságára” Egy férfi és egy nő Istentől kigondolt módon egyesül, fogan, gyermeket nemz. Isten abban a pillanatban megteremti a szellemi létű lelket, egyesíti a szülők által létrehozott magzati testtel. Ezzel a szellemi forma, a lélek irányításával megkezdődik a test kialakulása, majd a kilenc hónapos érés után Isten és emberek örömére megszületik a külső életre készen a csecsemő, a szülők gyermeke, életük folytatója, testi-lelki javaik örököse. Isten „a hajnalcsillag előtt”, mielőtt bármit teremtett volna, a legcsodálatosabb módon akarta az isteni szülést megvalósítani. Természetének megfelelő módot csak Ő tervezhetett meg. Mi ezt az emberi szellem önismeretének kialakulásához hasonló folyamattal próbáljuk megérteni. Amikor az ember kezdi megismerni a külvilágot, ugyanakkor foglalkoztatja az a cél is, hogy benső, szemmel nem látható szellemi kialakulását is megismerje. Ez az önismeret olyan folyamatnak tűnik, amelyet saját értelmünk végez. Ebből a szellemi folyamatból alakul ki az a szellemi kép, amelyet meg tudunk ismerni, újabb élményekkel gazdagítani tudjuk, hogy egyre tökéletesebben ismerhessük meg önmagunkat. Istennél ez hasonló művelet, de a végtelen isteni értelem pillanat alatt abszolút tökéletes önismeretet tud adni a végtelen tökéletes isteni értelemmel. Isten ebben az önismeretben kialakult képet, mint önismeretet ki is tudja mondani: megnevezi egyértelmű isteni szóval: Logos, Verbum, Ige. Ekkor az Istenatya a saját formájának isteni lényeget ad: odaajándékozza neki az isteni természetet épen, teljesen, fenntartás nélkül, mert az végtelen egyszerű. Az Atya végtelenül boldog, hogy felbecsülhetetlenül nagy értékű természetét ilyen tökéletes önzetlenséggel adhatja Fiának. A Fiú ezt abszolút tökéletesen érti, és ugyanilyen lelkülettel vissza is ajándékozza Atyjának. Örökös oda-vissza ajándék. Ezért mondja Jézus: „Én és az Atya egy vagyunk”. (Jn 10,30) Viszont azt is hangsúlyozza: „Ha szeretnétek, örülnétek, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam”(14,28) Ezt a hatalmas szeretetet még tovább akarja árasztani. Ebből fakad a Szentlélek származtatása és a világ teremtése.

Évközi 18. hét péntek

Évközi 18. hét péntek

A tegnapi Evangéliumban hallottuk: „Te Péter vagy, és én erre a szilára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.” Bizonyos szempontból Krisztus Egyházának történelme nem egyéb, mint a kimondva vagy kimondatlanul a kiirtására vállalkozó birodalmak – végső soron minden birodalom, amely nem Péter hitvallására épül – rövid tündöklésének és súlyos bukásának sorozata, miközben az Egyházból mindaz, ami valóban krisztusi, mindvégig fennmarad. Az Egyházban is vannak gyalázatos bűnök, ezért időről időre benne is bekövetkeznek kisebb-nagyobb összeomlások a viharok nyomán, de ezek tisztító viharok, melyekből Krisztus Egyháza rendre megújhodva és megerősödve kerül ki, mert Péter és az ő hivatala által Jézus Krisztus istenségébe kapaszkodik.

Közvetlenül az Egyháznak az idők végezetéig tartó fennállását kijelentő szavai után mondja az Úr Krisztus Péternek: „Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön meg lesz kötve a mennyekben is, és amit föloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.” Egy emberi közösség – éppen mivel tele van bűnnel és botlással – csak akkor maradhat fenn az idők végezetéig, ha birtokolja a bűnbocsánat kegyelmét. Egyetlen világbirodalomban sincs bűnbocsánat, csak hol elfojtott, hol a mélyből ellenállhatatlan erővel feltörő vágyódás a bocsánat után, és különböző emberi mesterkedések a bűnök eltörlésére vagy letagadására – az értelmes ember azonban megfogalmazatlanul is tudja, hogy csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, senki más.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked, hogy Péterre és utódaira bíztad a mennyek országa kulcsait, az isteni irgalmasság kiapadhatatlan forrását. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy újra meg újra merítsünk ebből a forrásból, és a Te megváltó keresztáldozatodból fakadó irgalomfolyam rajtunk keresztül is elérjen azokhoz az embertársainkhoz, akik a bűnbocsánat hiánya miatt szenvednek.

 

AZ EFEZUSI SZENT 7 VÉRTANÚ

Az efezusi 7 szent 

vértanú

Mind a 7 ifjú katona volt. Makszimilián, Jamblich, Martinián, János, Dénes, Ekszakusztodián, és Antonin efezusi nemes családokból származtak. Testileg nem voltak rokonok, de mint keresztények a lelki rokonság kötelékeiben voltak hitben és Krisztus iránti szeretetben. Együtt imádkoztak, küzdöttek szenvedélyeik ellen és őrizték tisztaságukat. Décius császár üldözése alatt, amikor a császár Kartagénából Efezusba jött, mindenkit kötelezett arra, hogy az isteneknek áldozatot mutassanak be. Az emberek mentek is a parancsot teljesíteni, de a 7 katona helyette a keresztény templomban imádkozott. Mindezeket tudomására hozták a császárnak, aki bilincsbe verette őket. Néhány nap múlva, méltatlannak ítélve őket a katonai szolgálatra, de mégis sajnálva a fiatal embereket halálra adni, elengedte őket és más városba ment. A 7 ifjú katona pedig követve Jézus mondását, elrejtőzött egy barlangba és készült a vértanúi halálra. A visszatérő császár kerestette őket, szüleiktől tudta meg rejtekhelyüket. Azt a parancsot adta, hogy falazzák be a barlang nyílását. Az ifjak, előbb egymással beszélgetve, Istentől rájuk bocsátott mély álomba merültek és így fejezték be földi életüket. Két titkos keresztény: Tivadar és Rufinus két óntáblára mindent felírt ami a vértanúkkal volt kapcsolatos, behelyezte a kövek közé.

Palánki Ferenc az Ifjúsági Világtalálkozóról: A mindig fiatal egyház arca mosolygott rám Krakkóban

A magyar püspökök testületének ifjúságért felelős tagja is jelen volt a lengyelországi világtalálkozón. Palánki Ferenccel személyes tapasztalatairól, az irgalom közelségéről és a rendezvény folytatásáról Gégény István készített interjút a SZEMlélek blognak.

– Számos beszámolót olvashatunk, fotókat láthatunk az Ifjúsági Világtalálkozón résztvevő fiataloktól a közösségi média közvetítésével. De vajon milyen élményeket gyűjtött egy püspök Krakkóban?

– Nehéz erre hirtelen válaszolni, annyi impulzus ért az elmúlt napokban: rengeteg találkozás, mosolyok. Az egyház arca mosolygott rám, egy mindig fiatal egyház arca. Fontos iránymutatást adnak Ferenc pápa elhangzott szavai, s bár együtt mutattam be vele szentmisét, ezer püspöktársammal koncelebráltunk, így tucatnyi méterekben volt mérhető a fizikális távolság közöttünk. Már ebbe is milyen szép belegondolni, hogy a világ püspökeinek egynegyede ott volt, egyazon helyen! A közel kétmillió fiatallal együtt közösen képviseltük az egyház egységét, gazdagságát, sokszínűségét. Itt van köztünk Krisztus – számomra ez volt a világtalálkozó legfőbb élménye és üzenete. Amikor szeretetben találkozunk egymással, valójában az Úrral találkozunk, hiszen Isten maga a szeretet. Ennek a milliónyi hívőnek a találkozása megidézte Isten Országát. Itt él bennem mélyen az az üzenet, amelyet a pápa a krakkói érsekség ablakából a fiatalokhoz intézett. Egy 24 éves grafikusról beszélt, aki súlyos betegsége miatt már nem érhette meg a vele való találkozást. Nem volt korábban túl közel Istenhez, amikor elvállalta a világtalálkozó grafikusi feladatát, de ez a megbízás, az, hogy Isten ügyéért fáradozott, megérintette a szívét. A pápa erre mutatott rá, hogy mind így haladunk a hitünkben előre, a szívünk megérintettsége vezet el minket Jézushoz. Igen, tragédiák is vannak, utalt rá a Szentatya. Pilinszky János ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy sokszor azt mondjuk, a világ tele van problémákkal. Nem – mondja a költő –, a világ nem problémákkal, hanem tragédiákkal van tele, ezekre pedig az irgalmasság lehet a helyes válasz.

– Ez az irgalmasság volt a mostani találkozó központi témája. Vajon be tudták-e fogadni a fiatalok azt a gondolatot, miszerint boldogok az irgalmasok?

– Hálás vagyok azoknak a püspöktestvéreimnek, akik a magyar katekézisek két helyszínén közel hozták az ifjúsághoz ezt az üzenetet. Én magam is két szentmisét mutattam be a magyar résztvevők körében, ezt a témát járta körül valamennyi beszéd. Azt próbálták a vezérgondolatok megfogalmazni, hogy az irgalmasság nem távoli fogalom, hanem mindannyiunk által megélhető valóság. A Világiak Pápai Tanácsa által összeállított koncepció mentén elsőként arra került a hangsúly, hogy most van az ideje az irgalmasságnak: ez a jubileumi év a leginkább alkalmas a kapcsolataink rendezésére. Továbblépve engedjük, hogy Isten irgalmassága megérintsen bennünket, akár tékozló fiúként élünk, akár az idősebbik testvérhez hasonlóan nehezen tudunk megbocsátani. A harmadik gondolat, felhívás arról szólt, hogy mi vagyunk az irgalmasság eszközei, az irgalom rajtunk keresztül valósulhat meg. Nagyon szépnek tartom ezt a gondolatfüzért, ahogy az Ószövetségtől az Újszövetségen át eljutunk a jelenig, saját életünkig. Úgy tapasztaltam a sok-sok beszélgetés, találkozás során, hogy a fiatalok megértették: az irgalom itt van, egészen közel hozzánk.

– Mit adhat egy ilyen hatalmas rendezvény azoknak, akik nem voltak jelen, legfeljebb távolról követték az eseményeket?

– Nagyszerű tanúságtétel egy ilyen világtalálkozó. Tanúság arról, hogy az egyház nem avítt intézmény, a kereszténység nem idejétmúlt, mintha az Isten valami régi törvényeket akarna a modern korra erőltetni. Ellenkezőleg: ez a rendezvény megmutatta, hogy Isten nem sajnálja az örömet tőlünk, nagyon szeret bennünket. A teremtés maga is az irgalmas szeretet megnyilvánulása, ahogy a megváltás sem úgymond kijár nekünk, hanem ajándékba kaptuk. Erről az ajándékról tett tanúságot a közel kétmillió ember Krakkóban.

– Az első ilyen találkozót Szent II. János Pál kezdeményezte, akinek szándéka szerint az utolsó nappal nem érnek véget ezek a programok, hiszen küldetésük van a résztvevőknek a világban. Hogyan folytatódik ennek szellemében az idei világtalálkozó?

– Ferenc pápa pontosan ugyanezt mondta a zárómisén: a világtalálkozó most kezdődik igazán, amikor ti, fiatalok hazamentek – adjátok tovább, amit kaptatok! Máris sok visszajelzés jutott el hozzám Facebookon és egyéb felületeken keresztül, s mindenki azt írja, milyen jó volt együtt lenni. Van, aki máris elkezdett félrerakni, hogy ott lehessen Panamában. Szerveződnek Magyarországon egyházmegyei utótalálkozók, s lesz egy központi esemény is szeptember 10-én a Margitszigeten. Ez egy nagy közös utótalálkozónak ígérkezik, ahol megoszthatják és megújíthatják élményeiket a résztvevők, amiből azok is meríthetnek, akik nem voltak ott Krakkóban. Együtt fogunk imádkozni a magyar fiatalokért. Nagy ünnep készülődik, ami azt üzeni, hogy a kereszténységünk csodálatos érték, nagyszerű életforma. Hitelesen megélve, fiatalos lendülettel lehet másoknak is továbbadni. Szép előzménye lesz ennek a programnak Teréz anya szentté avatása szeptember 4-én. A szeretet misszionáriusának élete hűen példázza, hogy mindannyian csodák között élünk.

Az Irgalmasság Szent Éve 246.

A SZERETET ISTENE
elmélkedés első rész

Olvasóimnak feltűnhet, hogy írásomat saját sorsom bemutatásával kezdtem. Talán elég lett volna édesapám kedves énekét idéznem, melyet remek tenor hangján oly sokszor dúdolt munkája közben: „Isten, ki fent uralkodol a csillagok felett, és bölcsen végzed dolgaid a fellegek felett: hozzád emelkedik ma a föld szegény fia, és kérve kér, hogy figyelmezz buzgó imáira”Amikor öt testvérem után hatodiknak jelentkeztem, úgy vélem, magányos munkáiban többször eldúdolta ezt a mástól sohasem hallott hitvallást. Nem tapasztaltam az otthon töltött tizenöt év alatt, hogy teher lennék a családban. Talán kissé vigasztalta az Úr az ének második versszakában. Ennek a befejezés már apró koromban szíven ütött: „Csak az ember felejt el, akinek észt adál, s akit legjobban szeretvén képedre alkotál” Amikor édesapám és édesanyám döntését kértem, talán mindketten egyre gondoltak: hátha ez a nyurga kislegény a szeretet jövendő próbáit bírni fogja. Kis ministráns koromban kérdezte tőlem: „Kisfiam, tudod-e, hogy mit mond a miséző pap a szentmise végén, amikor visszamegy az evangélium oldalára és halkan egy hosszabb szöveget imádkozik latinul?” Fogalmam sem volt róla. Elmesélte, hogy Simicza Sebestyén atya, legénykori jó barátja elmondta neki a titokzatos szöveget: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel” (Jn 1,1-5) Ez nyolcvanöt éve történhetett, de még most is látom csillogó szemét, és érzem szavai nyomán azt a kimondhatatlan örömöt, hogy barátja ezt elmondta neki. A hivatásomhoz adott beleegyezéskor erre talán már nem gondolt, de bizonyára boldog volt, hogy legkisebb fia egykor ott áll majd az oltárnál, és naponta elmondja a többi ékes latin szöveggel együtt a hatalmas titkot az Igéről. Édesapám ráérzett akkor a Szentháromság titkára. Talán ma sem fogjuk fel igazán ezt a nagy titkot. Elsős elemista koromban csak annyit tanulhattam meg a Kis Katekizmusból: „Ki az Isten? – Isten az egész világ Ura és a mi mennyei Atyánk.” Mivel az okosodó fiúk, lányok értelme többre vágyik, jó lenne ezt a gimnazista anyagot is megtanulni: „Az az Isten, aki a mindentudó és mindenható isteni lényeget (természetet, szubsztanciát, állagot) öröktől fogva önmaga erejéből birtokolja” A lényeg az, ami a dolgot azzá teszi, ami és minden mástól megkülönbözteti. A természet a lényeget jelenti, de akkor használjuk, ha a lényeg sajátságos működését jelöljük vele. Az állag vagy latinul substantia pedig akkor használatos, ha arra utalunk, hogy a lényeg önmagában is megáll és képes arra, hogy sok mindent fenntartson és működtessen, ami csak tartozék (a test bőrszíne, a haj) a dolgok lényege lehet növény vagy állat. Azt a valamit, ami élteti őket, jobb híján növényi léleknek (anima vegetativa) vagy állati léleknek (anima sensitiva) nevezzük. Az igazi lelket, az emberét és angyalét önálló szellemi önállóságnak hívjuk. A növény és az állat is önállóság, de igazán nem tudjuk megmondani, mi is az? A fa vagy a macska elpusztul, vége az egyediségének. Az emberi és az angyali lélek nem pusztul el. Az angyali és az emberi lélek értelmes substantia. Ennek a kettőnek olyan irányítója van, amit személynek nevezünk. Az istenséget, is mint értelmes és akaratos lényeget Személyek birtokolják.

Évközi 18. hét csütörtök

Évközi 18. hét csütörtök

Már az ember megteremtése is egyfajta szövetségkötés, hiszen Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Következésképpen a bűn pedig mindig szövetségszegés, felrúgása annak az ártatlan és tiszta kapcsolatnak, amely a Teremtő és teremtménye, a szerető és szeretett között eredetileg fennállt. Ezért volt szükség új és új szövetségekre – nem Isten, hanem az ember részéről –, s ezek sorozata alkotja az Ószövetséget. Itt és most azonban arról beszél az Úr, hogy Jeremiás által olyan szövetséget köt, amely „új”, vagyis az előzőekhez képest valamiben lényegesen más, mert ez a szövetség az ember oldaláról is tökéletesen meg lesz tartva. Ez az a pont, ahol le kellene térdelnünk, mint Gyümölcsoltó Boldogasszony és Karácsony ünnepén Jézus Krisztus születésének kimondásakor, mert az értünk emberré lett Isten Fia az, aki az Atyával való szövetséget soha meg nem szegi.

Jézus majd az utolsó vacsorán veszi ajkára Jeremiás szavait, hogy tudtára adja apostolainak, hogy bűneikkel együtt eleve belül maradnak a szövetségen, mert ő, aki vérével lemosta bűneiket, velük marad a Szentlélekben: „Törvényemet a bensejükbe adom, és a szívükre írom.” Pünkösd óta nyilvánvaló, hogy Isten igazi „törvénye” nem a Tízparancsolat, hanem az ő belső, szentháromságos élete, amelyben a Szentlélek árad az Atyától a Fiúig, és viszont. Jézus istenségében egylényegű az Atyával, emberségében pedig egylényegű velünk. Ha mi hiszünk ebben, és bűneinket megvallva megtérünk hozzá, akkor ő részt ad nekünk isteni természetéből, beiktat bennünket örök istenfiúságának misztériumos valóságába.

Köszönjük Neked, Úr Jézus, hogy a szent keresztség által az új és örök szövetség tagjai vagyunk, s ezt vétkeink, bűneink, botlásaink sem törhetik meg. Óvj meg, kérünk, kegyelmeddel attól, hogy hűtlenül megtagadjunk Téged, s erőnek erejével kitépjük magunkat ebből a szövetségből, és segíts, hogy a gyakori, töredelmes lélekkel végzett szentgyónás, a rendszeres szentáldozás, a Szentírás figyelmes olvasása és a szívbéli elmélkedés által hűségesek maradjunk Hozzád.

Vianney-i Szent János atya, aki odaadó buzgósággal szolgáltad a Rád bízott lelkek üdvösségét, járj közben értünk, hogy egyre jobban szívünkbe fogadjuk az Úr törvényét, s így az ő élete mind inkább kinyilvánuljon bennünk.

Boldog Kazotics Ágoston

Boldog Kazotics Ágoston 

    hitvalló, † 1323           
*Trau (Dalmácia), 1260 körül +Lucera (Nápoly mellett), 1323. augusztus 3. 

Ágoston horvát nemzetiségű volt, édesanyját Radoslavának hívták. Párizsban tanult, s nagyon fiatalon belépett a domonkos rendbe. A szintén domonkos XI. Benedek pápa (1303--1304), aki jól ismerte őt, 1303-ban kinevezte zágrábi püspöknek. Húszéves püspöksége alatt nagyon tevékeny volt: ismételten végiglátogatta egyházmegyéjét, gondoskodott hívei erkölcsi és anyagi jólétéről, restaurálta a zágrábi székesegyházat, három egyházmegyei zsinatot tartott és részt vett 1311- -12-ben a viennai zsinaton.

1318-ban műveltsége és ékesszólása miatt a magyar püspökök diplomáciai küldetéssel Avignonba küldték XXII. János pápához, hogy panaszt tegyenek az ifjú király, Anjou Károly Róbert udvarában élő nemesek visszaélései miatt. Miközben Avignonban tartózkodott, Károly Róbert megneheztelt rá és megakadályozta visszatérését. Ezért 1322-ben a pápa áthelyezte a nápolyi királyságban lévő lucerai püspökségre, ahol a következő év augusztus 3-án meghalt. Először a lucerai Szent Domonkos-templomban temették el, majd átvitték a katedrálisba, ahol jelenleg is egy 1937-ben készült ezüst urnában őrzik ereklyéit.

A nép hamar tisztelni kezdte a csodák miatt, mert sírja körül betegek, némák és ördögtől megszállottak gyógyultak meg. Tiszteletét XI. Kelemen 1702-ben jóváhagyta. Az utóbbi időben ügyét ismét vizsgálat alá vették, s várható a szentté avatása.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Kazotics Ágostonról Ferrarius, más szerzőkhöz hasonlóan, a magyarországi domonkosok aktái nyomán állítja, hogy magyar származású volt. Ifjúkorában lépett be Szent Domonkos rendjébe, s a vezeklésben és az erények gyakorlásában annyira kivált a többiek közül, hogy mind műveltségben, mind életszentségben kora legkiválóbb férfiai közé számlálták. Először Itáliába, azután Párizsba küldték magasabb tanulmányok végzésére, s tehetségével és szorgalmával leginkább a filozófia és a teológia kérdéseiben művelődött ki. Visszatérve filozófiát és teológiát tanított, s hirdette az igét Isten népének. Néhány év múlva, miután nagy hasznára volt hallgatóinak, XI. Benedek a zágrábi egyház püspökévé tette. Egyházmegyéjét nagy életszentséggel és éberséggel kormányozta, s az egész ország békéjéért és gyarapodásáért fáradozott szüntelen, míg 17 esztendő múlva, hogy kitérjen az emberi megbecsülés elől, visszatért Itáliába. XXII. János pápa áthelyezte az apuliai Lucera püspökségre. Még 13 évig kormányozott nagy tudománnyal, irgalmassággal, jámborsággal, s minden egyéb erénnyel. Érdemekkel és évekkel telve 1332. augusztus 3-án elköltözött az égbe, hogy átvegye fáradozásai jutalmát. Az Egyház engedélyezte, hogy mint szentről, officiummal emlékezzünk meg róla.


--------------------------------------------------------------------------------
Engedd, kérünk, jóságos Istenünk, hogy Boldog Ágoston püspököd intelmeit és példáját követve szüntelenül elmélkedjünk az üdvösség misztériumairól, és Egyházad szolgálatára ügyelve eljuthassunk az örök élet örömére! 

Ferenc pápa üzenete a Rio de Janeiro-i olimpiai játékokra

Augusztus 3-án, szokásos szerdai általános fogadásán, miután a portugál ajkú zarándokokat köszöntötte, Ferenc pápa külön üzenettel fordult a brazil néphez, a sportolókhoz és sportszeretőkhöz.

Üzenetét az alábbiakban közöljük.

Most szeretném szeretettel köszönteni a brazil népet, különösen is Rio de Janeiro városát, amely vendégül látja az egész világról érkező sportolókat és sportért rajongókat az olimpiai játékok alkalmából.

Kívánom, hogy a mai világban, mely szomjazza a békét, a toleranciát és a kiengesztelődést, az olimpiai játékok szelleme ösztönözni tudjon mindenkit, résztvevőket és nézőket, a „jó harc” megvívására, és a pálya végigfutására (vö. 2Tim 4,7–8), győzelmi díjként pedig ne annyira érmet törekedjenek szerezni, hanem valami sokkal értékesebbet: egy olyan társadalom megvalósítását, amelyben a szolidaritás uralkodik, ennek pedig annak elismerése az alapja, hogy mindnyájan egyetlen emberi család tagjai vagyunk, függetlenül a kultúra, a bőrszín vagy a vallás különbözőségeitől.

A braziloknak pedig, akik az ő örömükkel és a rájuk jellemző vendégszeretettel szervezik a sport ünnepét, azt kívánom, legyen ez jó alkalom arra, hogy felülkerekedjenek a nehézségeken, és „csapatmunkában” vállalkozzanak egy igazságosabb és biztonságosabb ország építésére, bizakodva egy reménnyel és örömmel teli jövőben. Isten áldjon meg mindannyiatokat!

Az Irgalmasság Szent Éve 245.

Az elrejtett kincs

„A menyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amkor egy ember megtalálta, újra elrejtette. aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.”(Mt 13,44) Gyerekkoromban boldogan találtunk rá az értékesebbnek vélt holmikra. Ez volt a szerencsés társunk boldogan kikiáltott tulajdonba vétele: „Ki mit talál, azé” nem is vonta kétségbe ezt senki. Amikor nemcsak gyerekes szerencsénknek örülhettünk, ha találtunk valamit, hanem a Szentírásban olvashattam: „Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. Egy Édenben eredő folyó öntözte a kertet, s ott négy ágra szakadt. Az egyiknek a neve Pison: ez átfolyik Havilla egész földjén, ahol arany található. Ennek az országnak aranya kiváló, van ott még bdellium és ónixkő is. A második folyó neve Gichon, ez öntözi Kus egész földjét. A harmadik folyó neve: Tigris, ez Asszúrtól keletre folyik. A negyedik folyó az Eufrátesz” (Ter 2,8-14) Amikor ezeket először olvastam, nem is gondoltam, hogy a Teremtő nemcsak az aranyat és az ónixkövet szánta kincsnek, hanem a termőföldet, a pompás ízű gyümölcsöt termő fákat, az ingyen öntöző folyókat, az állatokat és zöldségféléket is. Képzeljük el azt a boldog embert, akit az Úristen elsőnek teremtett és ingyen kezébe adott mindent.

Évközi 18. hét szerda

Évközi 18. hét szerda               
Jer 31,1-7 ; Mt 15,21-28
„Örök szeretettel szerettelek téged, azért vonzottalak kegyelemmel” 

„Abban az időben, mondja az Úr, Istene leszek Izrael minden nemzetségének, ők pedig az én népem lesznek” (Jer, 31,1) Isten nagyon sok megnyilatkozásában hangot adott már a régi időkben is, hogy népévé fogadja Izrael, vagyis Jákob leszármazottjait. Ez a tizenkét törzsből álló nép Egyiptom gazdag országában fejlődött komoly létszámú néppé. Onnan vezette ki őket Isten Mózes irányításával. Szövetséget kötött velük a Sínai hegy alatt. Negyven éves pusztai vándorlásban mindenható szeretetének millió jelével irányította vonulásukat a megígért végleges hazafelé. Közben oktatta őket az egy igaz Isten hitére, megtanította őket az önvédelemre, és mint komoly népet telepítette le őket a Földközi tenger és a Jordán folyó közötti zömmel hegyes vidékre. Ezt a hazát nekik rendelte örökre. Feltételül szabta, hogy maradjanak hűek Jahveh-hoz, az élő, egy, Igaz Istenhez. Csak neki szolgálnak, kerülik a bálványimádást, amely megrontotta az emberiséget. De nemcsak azt akarta, hogy ők ebben a hitben éljenek, hanem azt is megígérte nekik, hogy az ő utódaik közül születik majd a világ Megváltója, aki az egész világot újra Istenhez emeli. Évszázadok alatt segítette őket boldog és gazdag életre. A nép azonban lassanként a bálványok szolgálatára szegődött. E miatt Isten több birodalom hadjáratával elpusztította a már amúgy is két királyságra szakadt zsidóságot.  A leigázott választott népet azonban nem kiirtani akarta, hanem megjavítani. Ezért üzente Jeremiás prófétával:„Örök szeretettel szeretlek téged, azért választottalak kegyelemmel. Ismét felépítelek és te felépülsz. Izrael szüze; ismét ékeskedsz kézi dobjaiddal, és kivonulsz a vigadozók körtáncával” (3-4) Szűznek nevezi az Úr a százszor megalázott, rabságba vetett népét, akire azt mondta, hogy a bálványokkal kötött viszonya rosszabb volt, mint a házasságtörés. Népe megifjodik: ezt jelenti, hogy kézi dobbal, körtánccal vigadoznak majd az újra kezdett szabad élet örömétől. Isten ennek a boldog életnek alapját is biztosítja. Visszakapják termőföldjeiket, hogy bőven legyen kenyerük, szőlőt ültetnek, hiszen az a szív vidámságára termi majd a bort. Még azt is megígéri nekik, hogy többet nem kell félniük ellenséges hadak romboló támadásaitól: nemcsak gondozzák a szőlőtőkéket, de a termést is ők élvezik. A legszebb öröm majd azzal érkezik el az egész néphez, hogy Isten ünnepei közeledtével az egész nép Jeruzsálemre figyel. Készülődnek az igaz Isten templomába menni. Boldogan lesik a szomszédos hegycsúcsokat, mint régen, hogy lobognak-e már a Jeruzsáleme hívogató máglyalángok? Mert az örök szeretetű Isten újra hívja gyermekeit önmagához.„Zendítsetek dicsérő dalra és mondjátok: szabadítsd meg, Uram, népedet, Izrael maradékát!” (7) Ne felejtsük egy pillanatra sem, hogy ez az üzenet nekünk ugyanígy szól.

 

RÓMAI SZENT ISTVÁN

Szent István pápa
 [augusztus 2.]

István pápa sok pogányt megtérített szavával és példájával, és sok szent vértanút eltemetett. Valerianus és Gallienus az Úr 260. esztendejében a legnagyobb elszántsággal kerestette, hogy klerikusaival együtt áldozatbemutatásra kényszerítsék, vagy különféle kínzásokkal meggyötörjék. Rendeletet hoztak, hogy aki feladja őket, megkapja összes javaikat. Így fogták el tíz klerikusát, és kihallgatás nélkül lefejezték őket. Másnap magát István pápát is elfogják, és Mars isten templomába vezetik, hogy vagy áldozzék a bálványoknak, vagy fejét veszik.

Amint belépett a templomba, imádkozott Istenhez, hogy döntse le azt, mire a templom nagy része nyomban leomlott, a tömeg pedig rémülten elmenekült. Szent István ekkor Szent Luca temetőjébe ment. Meghallva ezt Valerianus, még több katonát küldetett érte. Éppen misét mondott, amikor rátaláltak. Félelem nélkül állt ott, és áhítattal végezte az elkezdett misét. Saját székében fejezték le.

Várszegi Asztrik beszéde Esterházy Péter gyászmiséjén

A Veszprém megyei Gannán a család hagyományos temetkezési helyén helyezték örök nyugalomra Esterházy Péter Kossuth-díjas írót augusztus 2-án. A gyászszertartást Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát vezette, búcsúztató beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

„Családunk nevét az Esthajnalcsillagról nyerte” – mondja Esterházy Péter lapidáris egyszerűséggel a Harmonia coelestis családregény elején. Erről a családról mondotta az Úr a Mercedes Benz történeti revü első részében: „Van egy magyar család. Laktak itt is, Bécsben, de magyarok.  Te ismered a magyarokat?” – kérdezi az Úr Lucifert. – Mindegy. Szóval szeretem ezt a családot, már évszázadok óta. Jó emberek. – Lucifer ellene veti: „Nincsenek jó emberek, csak szerencsések.” – Az Úr válasza: „ezek elég szerencsések, mondom, szeretem őket. Hát vedd el a szerencséjüket, fogadjunk, akkor sem fordulnak ellenem, akkor sem árulják el a jót.”

Kedves Gitta, gyászoló Esterházy Család, Testvéreim, Barátaim!

Személyes szeretettel és tisztelettel kötődtünk és kötődünk Esterházy Péterhez. Búcsúzunk a férjtől, a családapától, nagyapától, a testvértől, a baráttól, a szellemi társtól. Búcsúzik egy nemzet, egy nép, sorsával azonosuló írójától és gondolkodójától.

Péter elment. Előre ment azon az úton, amelyen mi is járunk. Próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy neki sikerül a hosszabbítás, de aztán mindannyian beláttuk. Péter is tudta, hogy mennie kell, bármilyen nehéz és fájdalmas is a halál.

Testvéreim! A gannai templomban vagyunk az Esterházyak temetkezési helyén. Nem akarok visszaélni Esterházy Péter szavaival, de nyugodt szívvel ismétlem és mondom, mert tiszteletből és szeretetből teszem:

„Az Esterházy család nevét az Esthajnalcsillagról nyerte.” Ezt a családot – mert Isten megpróbálja azokat, akiket szeret – sokszoros szenvedéssel látogatta meg, de veszteségeiben is megtartotta szeretetreméltónak és ennek a szeretett családnak fénylő csillagot is ajándékozott.

E család fénylő csillaga Esterházy Péter. Egy csillagot, egy fénylő és saját pályáján ívelő csillagot, emelkedő üstököst nem lehet, nem szabad befogni. A Teremtő adta fénnyel sziporkázik, keres és mutat utat magának és sokaknak. Nem közelíthetjük meg szokásos kifejezésekkel, szavainkkal, mert akkor tévedünk, és távol járunk a valóságtól, de még inkább az igazságtól. Péter újjáteremtett szavakban tudta elmondani a teremtés kimeríthetetlen gazdagságát és tragédiáját, gyönyörűségét és ellentmondásosságát. Esterházy Péter játékos szelleme, gazdag lelke szétfeszítette megszokott szavainkat, többsíkúvá, esztétikai, érzékfeletti szépséggé formálta újra azok legegyszerűbbjét is. Nincs ezért alkalmas szó, hogy művészetéről beszéljek, nem is feladatom, hogy értékeljem. Magam is személye és alkotása csodálói közé tartozom és így elfogult is vagyok. A szakma mondja róla: „Esterházy többet tud a magyar nyelvről, mint bárki más. Teremti a nyelvet, akár a legnagyobbak.” vagy „Esterházy művei győztek meg arról, hogy nyelvünk szüntelen megújulásra képes. Elképzelhető-e ennél nagyobb érték a magyarság számára? Ha tanulni akarok magyarul, az ő könyveit veszem elő. Hálám és örömem nem kifejezhető.” (A néhány napja elhunyt Szegedi-Maszák Mihálytól.)

Azt is el kell mondanom, hogy szavai egyszerre voltak teológia, azaz Istenről szóló tiszta és szép beszéd, szóltak a teremtő Isten gazdagságáról, az ember életéről, sorsáról, élvezetről és fájdalomról. Írása egyszerre volt briliáns irodalom és egy nemzet nyelvének megdicsőülése. Teológiája nem hiteltelenítette irodalmiságát és fordítva. Péter nemcsak a vér, hanem a lélek és szellem arisztokratája is volt.

Ez a csillag több évtizeden át sugározott és fénylett, lelke és szelleme betöltött egy családot, egy nemzetet, sokakat, akikhez művészete fordításban eljutott. Tény, hogy elment közülünk, de tény az is, hogy mostantól jobban van velünk, mint korábban.

Örökségét meg kell ismernünk, fel kell fedeznünk és élnünk kell belőle. A magyar fiatalság úgy gyászolja Esterházy Pétert, hogy felolvas műveiből, és műveiben forrást talál jelenéhez és jövőjéhez. Esterházy Péter az „ifjú lelkekben” is tovább él.

Barátaim, döbbenten állunk itt, mert átéljük veszteségünket. Mindannyian gyászolunk, mert szerettük őt, de gyászunk nem reménytelen. Arra gondolok, hogy nem magunkat kell gyászolnunk, hanem őt kell megköszönnünk a Teremtőnek. A történetnek nincs vége, most kezdődik.

Kedves Testvéreim! A lélek ismerői azt mondják, hogy akinek gyermekkorában hosszabb vagy rövidebb ideig kapcsolata volt nagymamájával, annak pontos fogalma van Istenről és Isten gondviseléséről. Péterrel mi ebben a kérdésben is, a nagymamák rendkívüli fontossága kérdésében, egyetértettünk. Ez az összhang hasonló gyerekkori tapasztalaton nyugodott.

Ezért szóljon most –  Esterházy Péter szavaival – „a majki nagymama”. Ez a néhány sor, a szavak: szeretet, hitvallás, vígasz és magas irodalom.

„A nagymama. […] Egyszer csak ott ül ágyamnál, és Istenről beszél. Úgy, mintha a szomszédról mesélne. […] Úgy tud mesélni az Istenről, hogy fölfoghatatlan lesz, hogy az Isten ne volna. […] A nagymama történetei az Istenről – szóval volt bennük az a biztonság, hogy ha már senki sincs, az Isten akkor is van.

[…] Nem számoltam, de legtöbbször az Istenre gondolok, többször, mint a szüleimre, többször, mint a játszásra […] Ki sem mondom, hogy van Isten, olyan izgalmas. Ezeket a nagymamától tanultam […].”

Nagymama Istenről beszél, a történetei meg Krisztusról szólnak.

„Az Isten hozzánk lett hasonlatos, ez az egyik. Nem mi őhozzá, hanem ő mihozzánk. Ez nagy dolog az Isten részéről, mert azt jelenti, hogy szeret minket. Ha nem érdemeljük meg, akkor is. Nem szab föltételeket, csak úgy szeret és kész. Így van remény, hogy mi is képesek vagyunk erre a szeretetre. Én is? Az Isten úgy szeret, ahogy a nap süt.”

„Én nem félek. Isten nem azért van, mondta a nagymama, hogy könnyítsen a halálon. Hanem hogy legyen értelme. És akkor van értelme, ha az ő halálának van értelme.

Tudod, mi a legszebb […]? Ahogy rövidül a ceruza, ahogy a vége közeledik az elejéhez.” „Nincs vége. Ez a befejezés.”  „Ez a kezdés” – A vég a kezdés. – Ez a kezdés.

Kedves Testvéreim, kedves Péter!

Személyes és közös élmény felidézésével búcsúzom. Egy képet őrzök 2015. évi pannonhalmi húsvét éjszakájáról. Péter unokáját, Zsófi kislányát, Lilit kereszteltem a vigílián. A csöpp gyermek olyan ünnepélyesen és szinte felnőtt tudatossággal és kedvesen viselkedett, hogy mindannyian, aki a keresztelőkutat és a gyermeket körülvettük, gyönyörködtünk benne, nagyapja a leginkább. (Akaratlanul, de egy fénykép is megörökítette ezt a pillanatot.)

Péter teljesen átszellemülve, nagy szeretettel tekintett a misztériumot befogadó és örvendező unokájára. Arcán és sugárzó tekintetében ott volt teljes élete, érzékenysége, szenvedése, hite és sugárzó szeretete és öröme.

Kedves Péter! Amikor most egy időre búcsúzunk, azért imádkozunk, hogy húsvét fénye és öröme feltáruljon számodra. Így énekeltünk a vigílián a húsvéti gyertya fényében: „Ó valóban áldott éj, mert ekkor lép frigyre isteni és emberi, földi és mennyei! […] Most kérünk, Urunk, Téged, hogy ne aludjék ki ez a gyertyaláng […] és el nem fogyó tiszta fénnyel űzze távol lelkünkből az éj minden árnyát. Világossága az égi fényekkel olvadjon egybe, fénylő lángját találja égve a szép hajnalcsillag: az örök Hajnalcsillag, ki soha nem lát alkonyt: a Te Fiad, Jézus Krisztus, ki visszatérve a sírból az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét. […]”

Péter, a keresztségedben kapott isteni fény öleljen magához és őrizzen meg Téged mindörökké. Ámen.

A Kossuth-díjas író 66 éves korában, július 14-én hunyt el hasnyálmirigyrák következtében. Földi maradványait a szertartás részeként szűk családi körben helyezték el az altemplomban található családi kriptában.

A latin nyelvű gyászszertartáson részt vett Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, valamint több politikus is. Jelen volt Kocsis András Sándor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) elnöke és a szervezet igazgatója, Keresztury Tibor; Szőcs Géza, a magyar Pen Club elnöke, valamint több kiadó vezetője is

Részt vettek a gyászmisén Esterházy Péter pályatársai, Dragomán György, Németh Gábor, Végel László, Konrád György, Spiró György, Mécs Imre és Szabó T. Anna, valamint Jelenits István teológus, irodalomtörténész, Törőcsik Mari és Mácsai Pál színművész, Muhi András filmrendező, Dés László és Földes László (Hobo) zenészek.