Húsvét 4. hete Csütörtök

Húsvét 4. hete Csütörtök

1Pét 5,5b-14; Mk 16,15-20

„Ellenségetek az ördög”

Ebből a rövid részletből is nyilvánvaló, hogy az emberek a világ végéig nem számíthatnak teljes biztonságra. Nem emberi, hanem emberfeletti hatalom küzd a jó ellen. Péter levelében nevesíti ezt az Isten ellenes hatalmat, kimondja, hogy az ördögről van szó. Ezért felszólítja Isten gyermekeit: Legyetek alázatosak: tudomásul kell venni, hogy a sátán van, létezik, és nem adja fel a küzdelmet a lelkekért. Ezt a küzdelmet Isten vívja. Mi csak keveset tudunk tenni, a sátán okosabb és erősebb nálunk. Hittel vívjuk tehát életünk nagy harcát, vagyis a végtelen Istentől el ne tántorodjunk. Józannak kell lennünk, fel kell mérni a viszonyokat. Látni kell, hogy ez a harc mindig is folyt, a győztes mindig Isten, és azok, akik őt el nem hagyják. Istennek gondja van ránk. Előre lát mindent, felkészíti gyermekeit, és mellettünk áll, mert gondja van ránk. Ez a győzelem csak „annak idején” nyilvánul majd meg. Isten maga vesz fel minket magához: megerősít, megszilárdít, miután megalapozta bennünk a hitet. Legyen övé a hála és dicsőség. Ez minden keresztényre és minden korra vonatkozik. Márk evangélista gyerekként hallja a Jézust üldözők ordítását. Okosan viselkedik, és Jézus pártjára áll.

Húsvét 4.hete szerda

Húsvét 4.hete szerda

ApCsel 12,24-13,5a; Jn 12,44-50

„Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem” Jézus nagyon jól ismerte az emberi megismerés folyamatát. Az ember teremtésében éppen úgy tevékenykedett, mint az Atya és a Szentlélek. Íme, az Atya embert teremtő szándékának kinyilvánítása: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!” (Ter 1,26) Ez nem azt jelentette, hogy Istennek isteni lényegét formázza az új teremtmény, hanem azt, hogy Isten az embert a nála alacsonyabb rendű lények, az élő világ növényei és állatai felett úrrá teszi: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá”. (28) Ehhez meg kell ismerni ezeket a fizikai, anyagi testeket. A legelső ismeretanyag a szem és a többi négy érzékszerv segítségével szerezhető meg. Aztán rájön az ember arra is, hogy az eszével újabb összefüggések ismerhetők meg: tudok következtetni. De arra is rádöbben, hogy mások is szereznek ismereteket, amelyeket nem tudnak bemutatni, de leírni, ismertetni és valós létüket igazolni tudják. Így jön létre az ismeret három fajtája: az érzékszervekkel elsajátítható ismeret, a következtetés és a hit.Isten az embert földi élete lejártával mennyei örök boldogságra hívta meg. A földi élet arra volt szánva kezdettől fogva, hogy a mindenütt jelenlévő, de érzékeinkkel meg nem tapasztalható Istent a hit segítségével ismerjük meg, fogadjuk el Őt Urunknak, teljesítsük parancsait, amiket az Isten- és ember-szeretet foglal össze. Különösen nehéz ez a feladat a miatt, hogy az Isten léte egészen más, mint a teremtett lét, amelyet a magunk és más teremtmények létéből ismerünk. Ezért nagyon fontos volt kezdettől fogva a kinyilatkoztatás, vagyis Isten üzenetei a próféták közvetítésével, majd Isten Fia megtestesülésével és tanításával, engesztelő szenvedésével, halálával és feltámadásával tett teljessé. „Ezért jöttem a világba, - mondja Jézus a mai evangéliumban -, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon. Ha pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot. Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg, hogy mit mondjak és mit beszéljek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát én beszélek, úgy mondom el, ahogy az Atya mondta nekem“

Húsvét 4. hete kedd

Húsvét 4. hete kedd

ApCsel 11,19-26; Jn 10,22-30

„Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem”

Jézus a jó Pásztor. Vannak már juhai, tehát igaz szívű hívei a zsidó nép köréből. Ezeket említi Jézus a jeruzsálemi templomban, amikor a templomszentelést ünneplik. Ezek közül a Jézus-hívők közül valószínűleg senki vagy nagyon kevesen lehettek jelen a templomszentelés ünnepén, hiszen azt a tél közepén tartották. Arra emlékeztek a hívő zsidók, hogy Makkabeus Júdás és szabadságharcosai az ősz végén befejezték a harcot a pogány görögök ellen, akik véres üldözést kezdeményeztek a hívő, vallásukat komolyan tartó zsidók ellen. A Líziász elleni első győztes csata után (1Makk 4,26-35) jött az üdvös gondolat Júdás Makkabeus eszébe, hogy az üldözések során több ízben is jártak pogányok Isten templomában, jelenlétükkel, gonoszkodásaikkal megszentségtelenítették a felséges Isten szentélyét, rendbe kellene tenni és újraszentelni. Odaérve, „mikor látták, hogy a szentély pusztulófélben van, az oltárt tisztátalanná tették, a kapukat elégették, az udvarokon cserjés nőtt, akárcsak az erdőben és a hegyeken, a kamrákat pedig lerombolták, megszaggatták ruhájukat, sírtak nagy siránkozással, hamut hintettek a fejükre, arcra borultak a földön, megfújták a jelt adó harsonákat, és az égbe kiáltottak”.(4,38-41) Aztán mindent kicseréltek, és közösen „úgy határoztak, hogy évről-évre a maga idejében, mégpedig kiszlev hó huszonötödik napjától kezdve nyolc napon át öröm és vigasság közepette megülik majd az oltárszentelés ünnepét”.(59)Mint Júdás Makkabeus, Jézus is tettekkel akarta megörvendeztetni Atyját és a benne hívőket.Nem a zsidók templomát védte a rombolástól, azt előre megsiratta (Lk 19,41-44), hanem saját testének templomát mutatta meg most is, mint már annyiszor.„A zsidók körülvették őt, és azt mondták neki:„Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! Jézus azt felelte nekik: Mondtam nektek, de nem hiszitek. Tanúskodnak rólam a tettek,amelyeket Atyám nevében művelek, de ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök éltet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk”. (Jn 10,24-30) Erről többet akkor nem mertek kérdezni, pedig Jézus Szentháromság csodálatos titkát említette nekik, ami a zsidó vallás tanítása után kinyitotta volna előttük is a mennyország kapuját.

Húsvét 4. hete hétfő

Húsvét 4. hete hétfő

Jn 10,1-10

„Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshol oson be, az tolvaj és rabló”

Az Anyaszentegyház húsvét 4. vasárnapját Jó pásztor vasárnapjának nevezi. A papi hivatásokra irányítja a hívek figyelmét. Tudatosítani akarja, hogy Urunk, Jézus Krisztus maga az Istenatya által rendelt jó pásztor, akit az Ószövetség idején ígért meg, hogy majd ha eljön, milyen fontos és igazi pásztor veszi át Isten gyermekeinek irányítását. Az ószövetségi pásztorok ellen súlyos kifogásokkal él a hívek igazi gazdája: élnek az anyagi előnyökkel: isszák a bárányok tejét, lenyírják róluk és értékesítik a drága gyapjút, húsukat elfogyasztják. Viszont a beteg jószágot nem ápolják, és ha vadállatok vagy tolvajok törnek rájuk, nem védelmezik meg őket. A károkozásnak vannak más módjai is. Ha az éjszakai őr a küszöbön alszik, az akol ajtaján nem tud behatolni a tolvaj, csak akkor, ha az őr hanyag, nem ébred föl, vagy gyáván elillan. De ha a tolvaj fél ettől az erőszakoskodástól, és nem az ajtó felől közeledik a zsákmányhoz, akkor inkább az ellentétes falon igyekszik rést vágni és zsákmányhoz jutni. Ilyesmit csak gazember művel, igazi őr vagy becsületes pásztor nem tesz.Jézus aztán így is igyekszik rámutatni arra, hogy ő igazi pásztor. Az akol ajtaját kinyitja és derűs hangon beköszön. Nem azért mond valamit, mert a juhok étik az emberi szót, hanem azért, mert a hangot ismerik. Az Úr így magyarázza: „Neki ajtót nyit a kapus, a juhok pedig hallgatnak a szavára. Juhait a nevükön szólítja, és kivezeti őket. Amikor mindegyiket kiengedi, előttük megy, a juhok pedig követik őt, mert ismerik a hangját. Idegen után pedig nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik”.(Jn 10,3-5)„Ezt a példabeszédet mondta nekik Jézus, de ők nem értették, mit mondott”. (6)Ha ezen az utóbbi megjegyzésen eltöprengünk, könnyű megfejtenünk a rejtélyt. Kik voltak eredetileg Jézus tanítványai? Halászok. Honnan hívta el őket az Úr? A tenger mellől, a csónakból. Mit ígért nekik? Emberhalászatot. De Jézus szavaiból annyi kegyelem áradt, hogy a tudományokban járatlan halászok megtanulták az isteni szavakat, a szavakból kicsillanó, egyre magasabb szinten érthető, a teremtett világ dolgaitól a teremtetlen isteni természet mélységeibe és magasságaiba behatoló fogalmakat is. Ezekből a fogalmakból kristályosodtak ki a legmagasabb szintű teológiai fogalmak. A papi hivatások vasárnapja után kérem tőletek,hogy imádkozzatok nagyszerű papokért, és segítsétek őket felkészíteni a legmagasabb és legmélyebb titkok megértésére is.

 

Papi hivatások 50. világnapja

Húsvét 4. vasárnapja hagyományosan a papi hivatások világnapja. Az 50. világnap üzenetét még XVI. Benedek pápa tette közzé tavaly októberben A hivatások a hitre épülő remény jelei címmel.

Kedves Testvéreim!

A hivatások 50. világnapján, amelyet 2013. április 21-én, húsvét 4. vasárnapján tartunk, ennek a témának az elmélyítésére hívlak titeket: „A hivatások a hitre épülő remény jelei”. Nagyon jól beleillik ez a Hit évébe és a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulójába. Isten szolgája VI. Pál a zsinat alatt vezette be ezt a világnapot egybehangzó fohászként Istenhez, az Atyához, hogy továbbra is küldjön munkásokat Egyháza számára (vö. Mt 9,38). „A probléma, hogy van-e elegendő pap, közelről érint minden hívőt – hangsúlyozta akkor a pápa – nemcsak azért, mert a keresztény társadalom jövőjének vallási mivolta függ tőle, hanem azért is, mert ez a probléma pontos és megkerülhetetlen mutatója a hit és a szeretet elevenségének az egyes plébániai és egyházmegyei közösségekben, és tanúbizonysága a keresztény családok erkölcsi egészségének. Ahol számos papi és szerzetesi hivatás fakad, ott nagylelkűen élnek az evangélium szerint” (VI. Pál, rádióüzenet 1964. április 11.).

Ezekben az évtizedekben a különböző egyházi közösségek világszerte lelkileg egyesültek minden évben húsvét 4. vasárnapján, hogy kérjék Istentől a szent hivatások ajándékát, és újra és újra felhívják a figyelmet, hogy sürgetően fontos válaszolni az isteni hívásra. Ez az évente visszatérő jelentős esemény valóban elősegítette azt a határozott törekvést, hogy a papi és megszentelt életre szóló hivatások fontosságát egyre inkább a lelkiség, a lelkipásztori tevékenység és a hívek imáinak középpontjába állítsák.

A remény valami jövőbeli pozitív dolog iránti várakozást fejez ki, ugyanakkor támogatnia kell a jelenünket is, amelyet nem ritkán elégedetlenség és sikertelenség jellemez. Min alapszik a mi reménységünk? Ha Izrael népének történetét nézzük, amelyet az Ószövetség mond el, láthatjuk, hogy legnehezebb időszakokban is, mint a száműzetés, van egy állandó elem, amelyhez különösen a próféták mindig visszatérnek: az emlékezés azokra az ígéretekre, amelyeket Isten tett a pátriárkáknak. Emlékezés, mely azt kéri, hogy kövessük Ábrahám példamutató magatartását, amelyre Pál apostol emlékeztet: „Ő a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz, az ígéret ugyanis így szólt: «Így lesz nemzetséged»” (Róm 4,18). Az egész üdvösségtörténetből elénk táruló vigasztaló és megvilágosító igazság tehát Isten hűsége a szövetséghez, amelyre elkötelezte magát, és amelyet minden alkalommal megújított, amikor az ember megtörte hűtlenségével, bűnével egészen az özönvíz idejétől (vö. Ter 8,21–22) a kivonulásig és a pusztában való vándorlásig (vö. MTörv 9,7). Isten hűsége, amely végül megpecsételte az új és örök szövetséget az emberrel Fia vére által, aki meghalt és feltámadt a mi üdvösségünkért.

Minden pillanatban, különösen a legnehezebbekben, mindig az Úrnak a hűsége – az üdvösségtörténet valódi mozgatóereje – az, amely megdobogtatja az emberek szívét és megerősíti bennük a reményt, hogy egy nap eljutnak az „ígéret földjére”. Ebben áll minden remény biztos alapja: Isten sosem hagy minket egyedül, és hű marad szavához. Ezért minden örömteli vagy fájdalmas helyzetben biztos reményt táplálhatunk, és a zsoltárossal imádkozhatunk: „Csak Istenben nyugszik meg a lelkem, mert tőle jön reménységem” (Zsolt 62,6). Ha remélünk, az ugyanazt jelenti tehát, hogy bízunk a hűséges Istenben, aki megtartja a szövetség ígéreteit. Azaz a hit és a remény szorosan összefonódnak. «A „remény” ugyanis a bibliai hit egyik központi szava; olyannyira, hogy a „hit” és a „remény” szavak különböző helyeken fölcserélhetőnek látszanak. Így a Zsidóknak írt levél „a hit teljességét” (10,22) egész szorosan összekapcsolja a „remény rendíthetetlen megvallásával” (10,23). Amikor Péter első levelében (vö. 3,15) arra szólítja föl a keresztényeket, hogy mindig legyenek készen számot adni reményük logoszáról – azaz értelméről és alapjáról –, akkor a „remény” ugyanazt jelenti, mint a „hit”. » (Spe salvi kezdetű enciklika, 2).

Kedves testvérek, miben áll Isten hűsége, amelyre biztos reménnyel rábízhatjuk magunkat? A szeretetében. Ő, aki Atya, a Szentlelken keresztül kiárasztja szeretetét bensőnk legmélyéig (vö. Róm 5,5). És éppen ez a szeretet, amely Jézus Krisztusban nyilatkozott ki teljesen, választ vár létezésünktől, választ vár mindenkitől, hogy mihez akar kezdeni életével, és mennyit kész kockáztatni azért, hogy teljesen megvalósítsa azt. Isten szeretete néha elképzelhetetlen utakon érkezik, de mindig eljut azokhoz, akik hagyják, hogy megtalálja őket. A remény tehát ebből a bizonyosságból táplálkozik: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1 Jn 4,16). Ez az igényes, mély szeretet, amely meghaladja a felületességet, bátorít minket és segít, hogy reménnyel tekintsünk az élet útja és a jövő felé, és hogy bízzunk önmagunkban, a történelemben és másokban. Különösképpen hozzátok, fiatalokhoz szeretnék fordulni és megismételni nektek: „Mi lenne az életetek e nélkül a szeretet nélkül? Isten gondját viseli az embernek a teremtéstől az idők végezetéig, amikor beteljesíti majd üdvösségtervét. A feltámadt Úrban van reményünk bizonyossága” (Beszéd a San Marino-Montefeltro Egyházmegye fiataljaihoz, 2011. június. 19).

Ahogy földi élete során történt, Jézus, a Feltámadott ma is elhalad életünk útjain, és látja, ahogy belemerülünk a tevékenységeinkbe, lát minket vágyainkkal, szükségleteinkkel. Éppen a hétköznapokban szól hozzánk. Arra hív, hogy vele valósítsuk meg életünket: csak ő tudja remény iránti szomjunkat oltani. Ő, aki tovább él a tanítványok közösségében, vagyis az Egyházban, ma is hív, hogy kövessük őt. Ez a hívás bármelyik pillanatban eljuthat az emberhez. Jézus ma is ismétli: „gyere és kövess engem!” (Mk 10,21). Ennek a hívásnak a befogadásához arra van szükség, hogy ne magunk válasszuk többé saját utunkat. Követni őt azt jelenti, hogy saját akaratunkat belemerítjük Jézus akaratába, valóban neki adunk elsőbbséget. Az első helyre, azaz mindaz elé helyezzük, ami életünk részét képezi: a család elé, a munka, az egyéni érdeklődés, önmagunk elé. Azt jelenti, hogy átadjuk neki életünket, mély bensőségben élünk vele, rajta keresztül közösségre lépünk az Atyával a Szentlélekben és következésképpen a testvéreinkkel is. Ez a Jézussal való életközösség az a kiváltságos „hely”, ahol megtapasztaljuk a reményt, és ahol az életünk szabad és teljes lesz!

A papi és szerzetesi hivatások a Krisztussal való személyes találkozásból születnek, a vele való őszinte és mély párbeszédből azért, hogy belépjünk az ő akaratába. Szükséges tehát, hogy növekedjünk a hit tapasztalatában, amelyet úgy fogunk fel mint a Jézussal való mély kapcsolatot, mint bennünk megszólaló hangjának meghallgatását. Ez az út, amely képessé tesz minket befogadni Isten hívását, megvalósulhat olyan keresztény közösségekben, ahol intenzíven élik a hitet, ahol nagylelkűen tanúságot tesznek az evangéliumhoz való ragaszkodásukról, ahol a missziós szenvedély a teljes önátadásra ösztönöz Isten országáért; ahol mindezt a szentségekhez járulás táplálja, különösen az Eucharisztia és az intenzív imaélet. Ez utóbbinak „egyrészt teljesen személyesnek kell lennie, benne nekem kell találkoznom Istennel, az élő Istennel. Másrészt azonban mindig vezetést és világosságot kell kapnia az Egyház és a szentek nagy imádságaiból, a liturgikus imából, amelyben az Úr folyamatosan tanít bennünket jól imádkozni” (Spe salvi, 34.).

A folytonos és mély imádság növeli a keresztény közösség hitét abban a mindig megújuló bizonyosságban, hogy Isten soha nem hagyja el népét, és segíti őt azzal, hogy sajátos hivatásokat fakaszt a papságra és a megszentelt életre azért, hogy a remény jelei legyenek a világnak. A papok és szerzetesek ugyanis arra hivatottak, hogy feltétel nélkül Isten népének adják oda magukat, az evangélium és az Egyház iránti szeretet szolgálatában. Annak a biztos reménynek a szolgálata ez, melyet csak az Isten látóhatárára való nyitottság tud megadni. Ők tehát, hitük tanúságtételével és apostoli lendületükkel át tudják adni azt az élő vágyat, főleg az új nemzedékeknek, hogy nagylelkűen és készségesen válaszoljanak Krisztusnak, amikor arra hív, hogy még szorosabban kövessék őt. Amikor Jézusnak egy tanítványa befogadja az isteni meghívást, hogy a papi szolgálatban vagy a megszentelt életben ajándékozza oda életét, akkor láthatóvá válik a keresztény közösség egyik legérettebb gyümölcse, amely segít, hogy különleges bizalommal és reménnyel tekintsünk az Egyház jövőjére és evangelizációs elkötelezettségére. Az evangélium hirdetéséhez, az Eucharisztia bemutatásához, a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásához ugyanis mindig új munkásokra van szükség. Ne hiányozzanak tehát buzgó papok, akik „útitársként” tudják kísérni a fiatalokat, tudnak segíteni nekik felismerni – az élet gyakran kanyargós és sötét útján – Krisztust, az Utat, az Igazságot és Életet (vö. Jn 14,6); és evangéliumi bátorsággal tudják megmutatni nekik Isten, a keresztény közösség és a testvérek szolgálatának szépségét. Papok, akik megmutatják egy lelkesítő elkötelezettség termékenységét, amely a teljesség érzékét viszi az ember életébe, mert az abba vetett hitre épül, aki elsőként szeretett minket (vö. 1 Jn 4,19). Ugyanakkor azt is kívánom, hogy a fiatalok a sok felszínes és mulandó kínálat között tudják ápolni vonzódásukat az értékek, a magas célok, a radikális döntések felé, mások szolgálatáért Jézus nyomában. Kedves fiatalok! Ne féljetek követni őt és végigjárni a szeretet és a nagylelkű elköteleződés igényes és bátor útjait! Így boldogok lesztek, hogy szolgálhattok, tanúságot fogtok tenni arról az örömről, melyet a világ nem tud megadni, élő lángjai lesztek a végtelen és örök szeretetnek, és megtanuljátok, hogy „mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1 Pét 3,15)!

Vatikán, 2012. október 6.

XVI. Benedek pápa

Húsvét 4. vasárnap

Húsvét 4 vasárnap

ApCsel 13, 14. 43-52; Jel 7, 9. 14b.-17; Jn 10, 27-30

„Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt”

János apostolt az égben rengeteg csodaszép látomásban részesítette az Úr. Eme látomások idejében a földön, nevezetesen a Római Birodalomban állandóan üldözte a császár Jézus híveit. Közülük nagyon sokat halálra ítéltek és ki is végeztek. Néró császár az ötvenes években koncnak dobta oda a Rómában élő keresztényeket, mivel nem merte vállalni Róma szegény-negyedének felgyújtásáért a felelősséget. A keresztények nem imádták Róma kétezer bálványát, mint Róma népe, ezért könnyű volt elhitetni a lakossággal, hogy azok az emberkerülő, sőt gyűlölő zsidók és szimpatizánsaik képesek voltak ilyen gonosz tettre. Ki kell őket irtani. Ott halt meg ezután hamarosan keresztre feszítve az Egyház első pápája, Szent Péter főapostol, és a nemzetek apostola, Szent Pál is. János apostol később, harminc-negyven és múlva esett át a vértanúság szenvedésén, de nem halt bele. Viszont Isten megerősítette őt és a többi keresztényt is azzal, hogy megmutatta neki a mennyországot, és minden jutalmat, amelyet szenvedéseikért kaptak Jézus bátor és hűséges tanúságtevői. A nagy és hosszú szenvedésekben nemcsak a segítő kegyelmekre van szüksége a hitvallóknak, hanem arra is, hogy lássák a jutalmat, amely megpróbáltatásaikért odafenn jutalmuk lesz. János apostolt tehát Isten látomásban felemeli a mennyországba. Ott gyönyörű látvány fogadja. Isten trónja előtt a mennyei udvar hódol. „Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt. Fehér ruhában voltak, a kezükben pálmaággal. Ekkor a vének közül az egyik megszólított: s azt mondta: Ezek a nagy szorongatásból jöttek. Ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében. Ezért álnak Isten trónja előtt, s éjjel-nappal szolgálnak neki a templomban. A trónon ülő oltalmat nyújt nekik. Nem éheznek, és nem szomjaznak többé, a nap nem égeti többé őket, sem másfajta hőség. Mert a Bárány, aki a királyi trónon ül, legelteti és az élő vizek forrásához, tereli őket. Isten, pedig letöröl a szemükről minden könnyet”. (9. 14-17) Mint Szent János apostol, mi is, boldogan nézünk be a nekünk is írt könyv sorain keresztül a mennyei dicsőségbe. Szent Istvánnal az élen ott van Boldog Gizella, a felesége, fiuk, Szent Imre herceg, jó barátjuk, Szent Gellért püspök, Szent László király, Árpádházi Szent Erzsébet, Szent Kinga és Szent testvérei, Árpádházi Szent Margit, de az újkorból származók, akik boldoggá avatásra kerültek vagy még arra várnak hosszú sorban. Büszkén állunk itt a földön, közös hazánk földjén, amelyet az ő verejtékük, könnyeik és vérük öntözött, és most ott állnak a legragyogóbb fényben Isten és a Bárány trónja előtt fehér ruhában és győzelmük jeleivel. És mi is boldogan és büszkén nézünk fel rájuk, hogy megharcolhattuk a magunk harcait hazánkért, családjainkért és a hitünkért egyaránt. Istenünk, Nagyboldogasszonyunk és népünk minden szentje, könyörögjetek értónk, hogy testi-lelki nyomorunkból gyorsan, de biztosan, keresztény módon kerüljünk ki. Aztán az igazság és szeretet szellemében kezdhessük el új ezredévünket! Jézus, az Ő Édesanyja, a mi Nagyasszonyunk, nemzetünk Szentjei álljanak mindig mellettünk!

Szombat húsvét 3 hetében

Szombat húsvét 3 hetében

ApCsel 9, 31-42; Jn 6, 60-69

„Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak”

A magam részéről azon is nagyon csodálkozom, hogy a csodás kenyérszaporítás után Jézust keresők közül a Kafarnaumba elvándoroltak közül ennyi magyarázat, ilyen óriási ajándék felkínálása után egyesek megijedtek bizonyos nehezen érhető részlettől. De hogy a hetvenkét tanítvány közül „sokan azt mondták: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (60) Nem értem, mi volt nekik kemény: Jézus hatalmát ítélték talán elégtelennek? Vagy az Atyától ilyen nagy további adományokra már nem számíthatunk? Vagy azt nehéz elgondolni, hogy Jézus valamilyen formában nemcsak áldozatul adja értünk önmagát, hanem még ennivalóul is felkínálja testét, vérét? Egyetlen riasztó lehetett volna Jézus kijelentései között: „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, a bennem marad és én őbenne”. (53-56) Ezt úgy érteni, hogy Jézus emberevésre biztat, nagy botorság, mert Isten azt is szigorúan tiltotta, hogy a zsidók részt vegyenek bálványoknak felajánlott áldozatokon, amikor állatokat égettek el neki, hát még ha gyermekeiket ölték meg és égették el ugyanígy. Ilyenkor ugyanis az áldozati közösség azt is megkívánta, hogy az áldozat bemutatók egyenek, az áldoztok húsából. Ez valóban a legszörnyűbb bűnök közé tartozott, mert bálványnak szóló istentisztelet volt, és az áldozatból enni egyetértést jelentett. Kizárt dolog, hogy Jézus szavait bálványimádásra serkentésnek lehetett érteni, s a bűn meghatványozásának, ha ez a hús emberi test része volt. Jézus ezért fűzi hozzá előbbi szavaihoz: „a lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, lélek és élet. De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek. Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és hogy ki fogja őt elárulni. Majd hozzátette: Ezért mondtam nektek: Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki”. (63-65) Jézus szemében tehát az Ő szentségi Testét és Vérét el nem fogadni igen nagy bűn. „Ettől fogva a tanítványok közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele. Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: Talán ti is el akartok menni? Simon Péter ezt felelte: Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje”. (66-69) Mi is hittünk Jézusnak. Az Oltáriszentségben is helyesen hiszünk, nagyon nagy szeretettel vesszük magunkhoz, és apránként, de biztosan felnövünk az Atya titkaihoz.