FOURIER SZENT PÉTER

FOURIER SZENT PÉTER 

pap, rendalapító
*Mirecourt, 1565. november 30. +Gray, 1640. december 9. 

Pierre Fourier 1565. november 30-án született a lotharingiai Mirecourt-ban egy kereskedő fiaként. Mivel nagyon tehetséges volt, apja már tizenhárom éves korában elküldte Pont-ŕ-Moussonba, a jezsuiták kollégiumába.

Húszévesen belépett Chaumousey ágostonos kanonokjai közé. A kanonokok élete egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy bárki is épülhessen rajta. A rendi fegyelem siralmas volt, és a novíciusokkal csaknem úgy bántak, mintha fegyencek lettek volna. Derűs, szeretetre méltó kedélyével Péter friss életet vitt a dohos légkörbe. Huszonnégy évesen pappá szentelték, és ismét Pont-ŕ-Moussonba küldték, ahol teológiát és valószínűleg jogot is tanult. Miután tanulmányait a doktorrá avatással befejezte, visszatért Chaumouseybe, és megkísérelte, hogy a szellemet és a szokásokat megjavítsa. Ez magától értetődően az idősebb rendtagok nemtetszését váltotta ki olyannyira, hogy elhatározták: menesztik a kellemetlen békebontót.

Három plébániát ajánlottak neki választásra. Péter Mattaincourt-t, valamennyi közül a legnehezebbet választotta. A Vogézeknek ez az erkölcsi tekintetben meglehetősen züllött, kis faluja részben kálvinista volt. Harminc éven át tevékenykedett itt Péter példás módon mint plébános, és áldásos munkája csakhamar meghozta gyümölcsét. Még ma is eleven a vidéken ,,a mattaincourt-i jó atya'' emléke. Már bemutatkozásakor megmagyarázta hogy teljesen a faluért akar élni. ,,Aki nem plébános, nem is sejti, hogy mennyire szereti a plébános plébániájának gyermekeit'' -- mondta később. Testvérületeket alapított, vallásoktatást tartott, és a távollevők után elment még a kocsmába is. Különösen sikeres volt az általa alapított biztosító pénztár. Mindenki, aki nehéz pénzügyi helyzetbe került, kölcsönt vehetett fel ebből a pénztárból, és csak akkor kellett visszafizetnie, ha jobbra fordult a helyzete. Ezáltal sok emberen tudott segíteni.

Voltak olyan nehézségei, amelyek jellemzők a vegyes vallású népességből álló helységekre: lemorzsolódás, a vallásosság gyengülése a vegyes házasságok révén. Sok visszás állapotot tulajdonított Fourier Péter joggal a tudatlanságnak, ám csak a tehetősek járhattak iskolába.

Hosszú imádkozás és megfontolás után úgy gondolta végül, hogy eljutott a megoldáshoz: a gyermekek oktatásának ingyenesnek kell lennie. Először összegyűjtötte a fiúkat. Az idő azonban nem volt még érett hozzá; amit akart, az csak ötven évvel később sikerült De la Salle Szent Jánosnak (lásd: A szentek élete,154. o.) és iskolatestvéreinek.

A sikertelenség nem szegte kedvét; most a lányok ingyenes iskolai oktatásával kísérletezett. Hívei között talált négy fiatal lányt, akik elfogadták a vezetését; közéjük tartozott mindenekelőtt a nagyon tetterős Boldog Alix Le Clerc, a későbbi Jézusról nevezett Mária Terézia nővér (1576--1622). Először egy kolostorba küldte őket Pousseybe, hogy ismerkedjenek meg a szerzetesélettel, ezután ő maga képezte ki mindannyiukat tanítónőnek. Naponta tartott számukra pedagógiai tanórát, még akkor is, miután Mattaincourt-ban megnyílt a tervezett leányiskola. Oktatási módszerei bámulatosan korszerűek voltak. A lánytanulóknak nemcsak az olyan elemi ismereteket kellett elsajátítaniok, mint az olvasás, írás és számolás, hanem gyakorlati képzést is kellett kapniok; képeseknek kellett lenniök arra, hogy számlákat vagy nyugtákat állítsanak ki, továbbá szóban és írásban folyékonyan és ügyesen kellett kifejezniök magukat. Az utóbbi annál inkább a szívén feküdt, mert ő maga is kiemelkedő stílusban írt. A más vallásúak iránti magatartásában is messze megelőzte korát. Sohasem használta az akkor olyannyira elterjedt ,,eretnek'' szót. Nővéreinek lelkére kötötte, hogy a protestáns gyermekekkel ,,barátságosan és szeretetreméltóan'' bánjanak. ,,Ne engedjék meg a többi gyermeknek, hogy ugrassák őket! Ne beszéljenek rosszallóan a vallásukról, hanem ha valamennyi tanulóhoz beszélnek, mutassák meg, hogy mennyire jók és okosak hitünk előírásai!''

Fourier Péter azt akarta, hogy apácái ,,elsősorban tanítónők'' legyenek, ne pedig elsősorban apácák. Ezzel azonban az egyházjogászok merev ellenállásába ütközött, akik a szerzetesnők szigorú klauzúrájának évezredes előírásaihoz ragaszkodtak.

Hosszú és nehéz küzdelem után sikerült végül Fourier-nek, hogy kijárja alapításának, a ,,Miasszonyunkról nevezett ágostonos kanonisszák''-nak az elismerését; de több dologban meg kellett hajolnia az uralkodó elképzelések előtt (klauzúra a nővérek számára stb.).

Csak Páli Szent Vincének (lásd: A szentek élete, 542. o.) sikerült megvalósítania azt a gondolatot, amely egyre jobban utat tört az Egyházban: hogy legyenek olyan Istennek szentelt nők, akik klauzúra és szerzetesruha nélkül a világban végzik apostolkodásukat.

Fourier-t püspöke 1625-ben népmissziók tartásával bízta meg. Tárgyilagos, szeretetre méltó és egyáltalán nem fanatikus stílusával mély benyomást gyakorolt. Tükröt tartott a katolikusok elé, akik rossz példájukkal részesek a hitszakadás vétkében.

Toul püspöke végül azzal a nehéz feladattal bízta meg, hogy reformálja meg Franciaország ágostonos kanonokjait. Ez mindenféle ellenállással szemben is sikerült neki, s közben még mindig Mattaincourt plébánosa maradt. Csak 1632-ben, amikor a kanonokok általános elöljárójává választották, mondott le kedvelt plébániájáról.

Munkaereje kimeríthetetlen volt. Már felsorolt teendői mellett számos népmisszión prédikált, és kiterjedt levelezést folytatott, bár legtöbb levelét éjszaka kellett megírnia.

Élete utolsó éveiben akarata ellenére belevonták politikai ügyekbe. Lotharingia, amely független hercegség volt, Franciaországhoz került. Fourier magára vonta a hatalmas Richelieu bíboros neheztelését, és száműzetésbe kellett mennie. Négy éven át élt Felső-Burgundia szabad grófságában egy női kolostor papjaként. Itt halt meg 1640-ben.

Egy évvel később holttestét Mattaincourt-ba szállították; sírja még ma is sok zarándokút célja. 1730-ban boldoggá, 1897-ben szentté avatták.

 

Ferenc pápa a Jézus Szent Szíve missziós nővérekhez: Nem Keletre, hanem Nyugatra!

Ferenc pápa a Jézus Szent Szíve missziós nővéreket fogadta december 9-én, szombaton délelőtt, alapítójuk halálának centenáriuma alkalmából.

Az Észak-Olaszországból származó Cabrini Szent Franciska száz évvel ezelőtt, 1917. december 17-én hunyt el Chicagóban, maga után hagyva az általa alapított Jézus Szent Szíve nővérek kongregációját és mindazt a művet, amit a Gondviselő Isten e nagyszerű lélek által végbevitt.

Élete folyamán Cabrini anya hatvanhét házat alapított, halálakor rendházaikban 1500 volt a nővérek száma, több mint 5000 árva gyermek állt a nővérek oltalma alatt, és mintegy 100 000 beteget kezeltek a „Colombus” nevet viselő kórházaikban. Halála után Svájcra és Ausztráliára is kiterjesztették a kongregáció hatáskörét. 1964-ben a nővérek száma 3500 volt. Cabrini anyát 1938-ban boldoggá, 1946. július 7-én szentté avatták. Ő volt az első nő az Egyesült Államokban, akinek ez a megtiszteltetés osztályrészül jutott.

Ferenc pápa a missziós nővérekhez intézett beszédében mindenekelőtt arra emlékeztette őket, hogy alapítójuk összesen 24 alkalommal kelt át az óceánon az Újvilág partjai felé, ahol eljutott a déli Andok magaslataira és Argentínába is, bár tényleges működési területe az Egyesült Államok volt. Cabrini Szent Franciska igazi misszionárius volt, aki Xavéri Szent Ferenc lelkületével Kínába akart menni, ám elhatározása sajátos módon találkozott XIII. Leó pápa szándékával, aki szellemesen így válaszolt neki: „Misszió igen, de nem Keletre, hanem Nyugatra!” Így aztán Cabrini anyának ebben az új távlatban kellett felfedeznie az Isten akaratát, és meg is találta azt az akkori Amerika szegény olasz bevándorlóiban.

Sok év után a migránsok valósága ma aktuálisabb, mint valaha. Férfiak, nők és gyerekek szegénység és erőszak gyötörte új arcai tűnnek fel, kezüket nyújtják felénk, ti pedig Cabrini anya karizmájával válaszoljatok erre az új kihívásra – kérte a pápa a nővérektől. A migránsoknak bizonyára szükségük van jó törvényekre, a fejlődés programjaira és szervezetekre, de mindig és mindenekelőtt szeretetre és emberi közelségre van szükségük, arra, hogy meghallgassák őket, hogy szemükbe nézzenek, hogy lelkileg kísérjék őket. Szükségük van az Istenre, akit megtalálnak egy megszentelt női személy szívében, aki nekik nővérük és anyjuk.

Az Úr tegye figyelmessé a szemeteket a szegények iránt, akik városainkban és országainkban élnek. Cabrini anya belenézett az árva gyerekek, a bűnözésre kényszerülő munka nélküli fiatalok és a munkától kizsákmányolt férfiak és nők szemébe, és éppen ezért köszönjük meg az Istennek őt az életszentségéért. Bárkiben képes volt felismerni Jézus arcát, és azonnal gyümölcsöztetni tudta az Úrtól rábízott talentumot. Életműve annak köszönhető, hogy Pál apostol példája nyomán teljesen egyesült Jézussal: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad” (Fil 4,13). Végül Ferenc pápa arra kérte a Jézus Szent Szíve misszionárius nővéreket, hogy mindig ebből a lelkiségből merítsenek, és Jézussal együtt lássák meg a másik ember szívét.

 

Advent 1. hét szombat

Advent 1. hét szombat

Az ínséget és a nyomorúságot nem az Úr adta, hanem bűneink szerezték. Ő adott viszont kenyeret az ínségben és vizet a nyomorúságban. Mert bármennyire is lealjasodik az ember, az ő teremtménye marad – nem semmisíti meg, hanem állapotának megfelelően élteti, hogy el ne vesszen, hanem megtérjen és éljen. Nem az örök élet kenyerével táplálja és nem az üdvösség kelyhéből itatja az ő elzüllött gyermekeit, hanem nyomorúságuknak megfelelő eledellel, hogy kívánkozzanak a szellemi eledel után, hogy visszaemlékezzenek az atyai ház asztalára, mint a tékozló fiú a disznók vályúja mellől.

Jézusnak, a megtestesült Istennek megesett a szíve az elcsigázott, kimerült, pásztor nélküli emberiségen. Az is szép, ha egy embernek megesik rajtunk a szíve. Itt azonban többről van szó, hiszen Jézus Szíve az örök Atya Fiának Szíve, melyben az istenség egész teljessége lakozik. Az, hogy Isten irgalmas, Jézus Szívén keresztül azt jelenti, hogy szenved értünk. Mivel az örök Istenről van szó, e kijelentés a világtörténelem rejtett, de leghatalmasabb mozgatórugóját tárja fel, mely nélkül az apostolok küldetését, illetve a papság szentségének lényegét sem érthetjük meg. A pap feladata ugyanis az, hogy Isten megrendült szívével szeresse a híveket.

Urunk, köszönjük Neked, hogy feltártad előttünk szentséges Szíved titkát. Köszönjük, hogy hűtlenségünket látva nem fordulsz el tőlünk, hanem hűséges maradsz hozzánk, és hűséges maradsz mindenekelőtt önmagadhoz, végtelen irgalmadhoz. Köszönjük, hogy minden élethelyzetben gondoskodsz rólunk, s a legnagyobb ínség idején is táplálsz minket. Add, hogy mi, akiknek most az élet kenyerét és az üdvösség italát nyújtod, szentséges Szívedhez hasonulva irgalmas szeretettel forduljunk testvéreink felé, a kölcsönös szeretet mennyországát ajánlva fel nekik. Engedd, hogy miközben szentséges testedet és véredet vesszük magunkhoz, mindennapi kereszthordozásunk a megváltás ragyogó világába emelkedjék, s így a Te világot megváltó szenvedésedből is részt vehessünk, az egész Anyaszentegyház javára.

 

PATER PETRUS PAVLICEK

PATER PETRUS PAVLICEK

 (1902-1982)

Cseh származású apától és osztrák anyától született. Ottó névre keresztelték. Iskoláit Bécsben végezte, de érettségi után hitét elhagyta, kilépett az Egyházból. A katonaság évei után Breslauban, Prágában a Festészeti Akadémiára járt, majd vándorútra indult. Párizsban, Londonban járt tanulmányúton, képei árából tengodött. 1933-ban visszatért Prágába. Megbetegedett. Betegsége is hozzájárult ahhoz, hogy megtért. Kérte visszafogadását az Egyházba. Belépett eloször (1935) a Ferences III. Rendbe, majd 1937-ben Prágában az I. rendbe. Itt kapta a Péter nevet. Prágában szentelték pappá 1941-ben. 1942-44-ig a nyugati fronton teljesít egészségügyi katonai szolgálatot, 1944-45-ig Cherbourg*-ban amerikaiak hadifogságában a foglyok között végez igen értékes papi tevékenységet. Kiszabadulva Bécsbe kerül, 1945-48-ig népmisszionáriusként járja az országot. A Szuzanya sugallatára 1947-ben megalapítja a Rózsafüzér Engesztelo Kereszteshadjáratot a világ békéjéért. 1948-ban a mozgalom kezd óriásivá duzzadni. A páter a bécsi ferences templomban havonta tart engesztelo ájtatosságot (nem férnek be a hívek). Elmegy Fatimába, onnét hoz Szuzanya szobrot, melyet a szept. 12-i körmeneten hordoznak, ezeket 1950-tol tartják, óriási tömeg részvételével, az osztrák kancellárral az élen (a Stefansdómtól a ferences templomig). 1954-ben a fáklyás körmeneten résztvevok száma megközelíti a félmilliót. Mind jobban elotérbe kerül az imahadjárat másik célja: Ausztria felszabadítása a (részbeni) szovjet megszállás alól. S ez is bekövetkezett 1955. máj. 15-én. A rá következo szeptember 12-i hálaadó körmenet alkalmával Raab kancellár kifejezte háláját Péter atya és az imádkozók felé, akiknek elsosorban köszönheto Ausztria szabadsága. Péter atya ezután még a mozgalom világméretuvé fejlesztésén fáradozott 1982. dec. 12-én bekövetkezett haláláig. Sírja a bécsi ferences templomban található. Boldoggá avatási eljárása Bécsben 2000. okt. 13-án hivatalosan megkezdodött. Egy missziós püspök írta: „Az osztrák katolikus Egyház egy szentet nyert. Péter atya hathatós közbenjáró lesz.”

„Akkor én sírtam” – Ferenc pápa sajtótájékoztatója a repülőgép fedélzetén, visszaúton Bangladesből

„Akkor én sírtam” – Ferenc pápa sajtótájékoztatója a repülőgép fedélzetén, visszaúton Bangladesből

December 2-án, hatnapos mianmari és bangladesi látogatásáról hazatérőben a Szentatya ismét válaszolt a vele utazó újságírók kérdéseire. A sajtótájékoztató fordítását teljes terjedelmében közöljük.

A sajtótájékoztatón főleg az apostoli útról volt szó, de Ferenc pápa más témákat is érintett: Ferenc pápa kommunikációjának a célja, hogy az üzenet célba érjen; a rohingják menekülttáborába nem lehetet elmenni; találkozás a rohingjákkal, találkozás Min Aung Hlaing tábornokkal; a két ország jövőbeli kilátásai; a most felszentelt papok tudják, hogy az emberekhez közel kell élniük; valószínű, hogy 2018-ban Indiába látogat pápa; az evangelizálás és a párbeszéd áll első helyen, a térítés idegen az evangéliumtól; nekünk tanúságot kell tennünk, az evangéliumot kell élnünk, a Szentlélek viszi végbe a megtérést; már az atomfegyverek birtoklása is elítélendő; jelenleg még nincsenek előkészületek egy kínai pápai útra.

* * *

Greg Burke:

– Köszönjük, Szentatya, mindenekelőtt köszönjük! Két érdekes országot választott meglátogatni. Ez a két ország igencsak különböző, mégis van valami közös bennük, mindkettőben kis létszámú egyház él, de ezek tevékenyek, tele vannak örömmel, fiatalokkal, és a társadalom szolgálatának vágya vezeti őket. Nyilvánvalóan mi sok mindent láttunk, sok mindent tanultunk, de az is érdekel minket, hogy Ön mit látott és mit tanult.

Ferenc pápa:

– Jó estét, ha az itteni időzónára gondolunk, vagy szép délutánt, ha Rómára gondolunk! Nagyon köszönöm a munkátokat! Ahogyan Greg mondta, két nagyon érdekes, hagyományokban gazdag, mély kultúrájú országról van szó. Ezért felteszem, keményen kellett dolgoznotok. Szívből köszönöm nektek!

Sagrario Ruiz de Apodaca (Spanyolországi Állami Rádió):

– Jó estét, Szentatya! Köszönöm! Spanyolul kérdezek, olasz kollégáim engedélyével, mert nem bízom még az olasztudásomban, de ha Ön olaszul akar válaszolni, az mindenkinek tökéletes lenne.

A rohingjaválság rányomta bélyegét eme az ázsiai út nagy részére. Tegnap, Bangladesben végre nevükön is nevezte őket. Szerette volna ugyanezt tenni Mianmarban is, vagyis örült volna, ha így, ezzel a szóval – rohingja – utalhat rájuk? És mit érzett tegnap, amikor bocsánatot kért tőlük?

Ferenc pápa:

– Nem tegnap volt az első eset. Több alkalommal is nyilvánosan megneveztem őket a Szent Péter téren, az úrangyala imádság elmondásakor vagy az általános kihallgatások keretében…

Sagrario Ruiz de Apodaca:

– De én erre az útra gondoltam…

Ferenc pápa:

– Tudom, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy már tudható volt, mit gondolok, és mit mondok. De az Ön kérdése nagyon érdekes, mert… [olaszul folytatja] De az Ön kérdése nagyon érdekes, mert elgondolkodtat, hogyan is próbálok kommunikálni. Számomra az a legfontosabb, hogy az üzenet célba érjen, ezért azon vagyok, hogy lépésről lépésre mondjam a dolgokat, és meghallgassam a válaszokat, hogy az üzenet célba érjen. Vegyünk egy példát a mindennapi életből: egy fiú és egy lány a kamaszkor válságos időszakában mondhatja a másiknak azt, amit gondol, egymásra is csaphatják az ajtót, és így az üzenet nem érkezik meg, bezárkóznak egymás elől. Nekem az az érdekem, hogy az üzenet célba érjen. Ezért – láttam –, hogy ha a hivatalos beszédben [Mianmarban] kimondtam volna azt a szót [a rohingják nevét], akkor rájuk csaptam volna az ajtót. Ezzel szemben körbeírtam a helyzetet, beszéltem az állampolgári jogokról, „senkit sem kizárva”, hogy aztán a magánbeszélgetésekben továbbmehessek.

Nagyon-nagyon elégedett vagyok azokkal a beszélgetésekkel, amelyeket folytathattam, mert igaz – mondjuk így –, nem volt abban az „örömben” részem, hogy rájuk csapjam az ajtót, hogy nyilvánosan vádat emeljek, nem, viszont megelégedéssel töltött el, hogy párbeszédet folytattunk, hagytam beszélni a másik felet, én is elmondtam a véleményemet, és így az üzenet célba ért. Olyannyira célba ért, hogy aztán folytatódott, és folytatódott, és tegnap befejeződött azzal [a rohingjáknak mondott beszéddel]. A kommunikációban ez tehát nagyon fontos szempont: a törekvés, hogy az üzenet célba érjen. Sokszor, ha vádat fogalmazunk meg, a médiában is így van – nem akarok senkit sem megbántani –, de egy adag agresszivitással lezárjuk a párbeszédet, bezárjuk az ajtót, és az üzenet nem ér célba. Ti, akik szakértői vagytok annak, hogyan kell üzeneteket célba juttatni, jól ismeritek ezt.

Ön azt kérdezi, hogyan éreztem magam tegnap. Ez a találkozó így nem volt betervezve. Tudtam, hogy találkozni fogok a rohingjákkal, de nem tudtam, hol és hogyan, de számomra ez feltétele volt az utazásnak, kerestük a [találkozás] módját. Sok tárgyalás után – a kormánnyal is, a karitásszal is – a kormány megengedte, hogy ideutazzanak azok, akik tegnap itt voltak. Mert a kormányon keresztül történt, amely védelmezi őket, vendégül látja őket, és ez nagy dolog: amit Banglades értük tesz, az nagy dolog: a befogadás példája. Egy kicsi és szegény ország, amely befogadott hétszázezer menekültet… Most azokra az országokra gondolok, amelyek bezárják az ajtót… Hálásnak kell lennünk a példáért, amelyet nekünk adtak. A [bangladesi] kormánynak lépéseket kellett tennie – a nemzetközi kapcsolatok terén – Mianmarral, az engedélyek érdekében, párbeszédet kellett folytatnia… Mert [a rohingják] menekülttáborokban vannak, ami egy rendkívüli helyzet. De végül eljöttek.

Ijedtek voltak, nem tudták… Valaki azt mondta nekik: „Ti csak üdvözöljétek a pápát, ne mondjatok semmit” – valaki, aki nem a bangladesi kormánytól volt, hanem a kapcsolattartás területén dolgozott… Egy bizonyos ponton, a vallásközi párbeszéd után… A vallásközi ima felkészítette mindnyájunk szívét, vallásosan nagyon nyitottak voltunk. Én legalábbis így éreztem. És eljött a pillanat, amikor odajöttek, hogy üdvözöljenek. Libasorban – ez nem tetszett nekem, egyik a másik után –, és rögtön utána már le is akarták küldeni őket az emelvényről. És akkor haragra lobbantam, és egy kicsit leszidtam őket – bűnös vagyok –, és sokszor kimondtam azt a szót, hogy: „Tiszteletet!” „Tiszteletet!” Megállítottam [azokat, akik el akarták tessékelni őket], és ők ottmaradtak. Azután, miután egyiket a másik után meghallgattam, a tolmács segítségével, aki beszélte a nyelvüket, elkezdtem érezni valamit a bensőmben: „Nem hagyhatom őket úgy elmenni, hogy nem mondok nekik néhány szót”; és elkértem a mikrofont. És elkezdtem beszélni… Nem emlékszem, mit mondtam. Azt tudom, hogy egy bizonyos ponton bocsánatot kértem. Azt hiszem, kétszer, nem emlékszem. Az Ön kérdése arra irányult, hogy „mit éreztem”: akkor én sírtam. Úgy, hogy ne lehessen észrevenni. Ők is sírtak. Aztán arra gondoltam, hogy egy vallásközi találkozón vagyunk, közben a többi vallási hagyomány képviselői távol voltak. [Akkor így szóltam:] „Ti is gyertek: ők mindannyiunk rohingjái!” És ők is üdvözölték őket. Nem tudtam, mit mondjak még, mert néztem őket, üdvözöltem őket… Azt gondoltam: „Mi, vallási vezetők, mindnyájan imádkoztunk. Közületek, a ti csoportotokból is mondjon imát valaki!” Azt hiszem egy imám volt, vallásuk egyik „klerikusa”, aki elmondta az imát, és így ők is imádkoztak ott, velünk együtt. Látva mindazt, ami történt, az egész utat, amelyet bejártunk, úgy éreztem, hogy az üzenet célba ért.

Nem tudom, sikerült-e válaszolnom a kérdésére. Egy rész meg volt tervezve, de a nagyobbik rész rögtönözve történt. Aztán – mesélték nekem – ma volt egy híradós beszámoló, amelyet egyiketek készített – nem tudom, itt van-e az illető, vagy nincs –, a TG1: egy hosszú, részletes beszámoló… ki készítette? Ön tudja?

Greg Burke:

– Még Bangladesben van, aki a TG1-nak dolgozik.

Ferenc pápa:

– Utána ezt a műsort megismételték a TG4-en is… Én nem láttam, de néhányan az itt lévők közül látták. Egy észrevétel: az üzenet nemcsak itt ért célba. Láttátok ma az újságok címlapját: mindenki vette az üzenetet. És nem hallottam semmilyen kritikát. Biztosan lesznek, de én nem hallottam még.

George Abraham Kallivayalil (Deepika Daily):

– Szentatya, remélem, hogy ázsiai útja, mely két országot érintett, nagyon sikeres volt. Úgy tudjuk, hogy ugyanezen alkalommal Ön Indiába is el akart menni. Mi volt pontosan az oka annak, hogy félretették egy indiai látogatás lehetőségét ennek az útnak a keretében? Indiában sok millióan, köztük a mi híveink is, nagyon remélik, hogy a szentatya jövőre meglátogatja Indiát: várhatjuk Önt Indiában 2018-ban?

Ferenc pápa:

– Igen, az első terv az volt, hogy Indiába és Bangladesbe megyek, de aztán elhúzódtak a szükséges eljárások, az idő pedig szorított, így végül ezt a két országot választottam. Banglades maradt, de Mianmarral együtt. Gondviselésszerű volt ez így, mert India meglátogatásához egy külön út kell: el kell menned délre, a közepére, kelete, nyugatra, északra… India különböző kultúráihoz. Remélem, elutazhatom 2018-ban, ha még élek! De a kezdeti terv India és Banglades volt. Az idő viszont rákényszerített minket erre a döntésre. Köszönöm!

Etienne Loraillère (KTO, francia katolikus televízió):

– Szentatya, a franciaországi újságírók csoportja nevében szeretnék feltenni egy kérdést. Vannak, akik szembeállítják a vallásközi párbeszédet és az evangelizációt. A mostani utazás során Ön a béke építéséhez szükséges párbeszédről beszélt. De melyik a fontosabb: evangelizálni vagy párbeszédet folytatni a békéért? Mert az evangelizálás azt jelenti, hogy megtéréseket indítunk el, ami aztán feszültségekhez, olykor összetűzésekhez vezet a hívők között. Ön tehát mit tesz első helyre: az evangelizálást vagy a párbeszédet?

Ferenc pápa:

– Köszönöm! Először is tegyünk különbséget: az evangelizálás nem térítést jelent. Az Egyház nem térítéssel, hanem vonzással, vagyis tanúságtétellel növekszik. Ezt XVI. Benedek pápa mondta. Hogyan történik az evangelizálás? Az evangélium megélésével, és arról kell tanúságot tenni, hogy miként éljük meg az evangéliumot: tanúságot teszünk a boldogmondások igazáról, tanúságot teszünk a Máté-evangélium huszonötödik fejezetének megéléséről, tanúságot teszünk az irgalmas szamaritánus magatartásával, tanúságot teszünk a hetvenszer hétszeres megbocsátásról. Tanúságtételünk közben pedig dolgozik a Szentlélek, és megtérések indulnak el. Mi nem lelkesedünk azért, hogy azonnali megtéréseket érjünk el. Ha jönnek, várnak: elkezdenek beszélni…, a ti hagyományotok…, nekünk úgy kell élnünk, hogy a megtérés válasz legyen valamire, amit a Szentlélek elindított az illető szívében, amikor ő a keresztény ember tanúságtételét látja.

A krakkói ifjúsági világtalálkozón egyszer fiatalokkal ebédeltem együtt – mintegy tizenöt fiatallal a világ minden részéből –, és egyikük ezt a kérdést tette fel nekem: „Mit kell mondanom az egyetemi csoporttársamnak, aki jó barátom, nagyon rendes, de nem hívő? Mit mondjak neki, hogy megváltozzon, hogy megtérjen?” A válaszom ez volt: „Az utolsó dolog, amit tenned kell: mondani valamit.” Te éld az evangéliumot, és ha ő megkérdezi, hogy ezt miért teszed, meg tudod neki magyarázni, hogy miért teszed. Engedd, hogy a Szentlélek vonzza őt!” Ez a Szentlélek ereje és szelídsége a megtérésekben. Nem arról van szó, hogy észérvekkel, apologetikus érvekkel meg akarnánk győzni… nem! A Lélek az, aki a megtérést végbeviszi. Mi a Lélek tanúi, az evangélium tanúi vagyunk. A tanú szót görögül mártírnak mondják: a mindennapi tanúságételről van szó, és ha eljön az ideje, akkor vértanúságról is…

Az Ön kérdése az volt: melyik az elsődleges: a béke vagy a megtérés? Amikor valaki tanúságtevő módon és másokat tiszteletben tartva él, akkor békét teremt. A béke azzal kezdődik, hogy szakítunk ezen a területen a térítéssel; a térítésnek sokféle formája van, de a térítés nem evangéliumi. Nem tudom, válaszoltam-e.

Joshua McElwee (National Catholic Reporter):

– Nagyon köszönöm, Szentatya, teljesen más témát szeretnék előhozni. A hidegháború alatt Szent II. János Pál pápa azt mondta, hogy a nukleáris elrettentés világpolitikája erkölcsileg elfogadható. Múlt hónapban egy konferencián a leszerelésről Ön azt mondta, hogy már az atomfegyverek birtoklása is elítélendő. Mi változott a világban, ami erre a változtatásra indította Önt? Milyen szerepet játszottak a Trump elnök és Kim Dzsongun közötti sértegetések és fenyegetések? És Ön mit mond a politikusoknak, akik nem akarnak lemondani a nukleáris fegyverekről, és csökkenteni sem akarják őket?

Ferenc pápa:

– Örülnék, ha először a mostani úttal kapcsolatos kérdéseket tennének fel, ezt mindenkinek mondom. De most kivételt teszek, mert ő már feltette a kérdést. Mi változott? Az irracionalitás változott. A Laudato si’ enciklika jut eszembe a teremtett világ védelméről. Attól a kortól, amikor Szent II. János Pál pápa ezt mondta, máig sok év eltelt… Mennyi pontosan? Ismeri a dátumot?

Joshua McElwee:

– 1982.

Ferenc pápa:

– Harmincnégy év. Az atomfegyver-készítés tekintetében harmincnégy év alatt előre-, előre-, előreléptek. Ma határhoz érkeztünk. Lehet vitatni ezt, de ez a véleményem, ez a meggyőződésem. Az atomfegyverek birtoklása és használata megengedhetőségének határához érkeztünk. Miért? Mert ma az ennyire kifinomult atomfegyverekkel az emberiség vagy az emberiség nagy részének elpusztítását veszélyeztetjük. Ezért kapcsolom össze a Laudato si’-vel. Mi változott? Ez. Az atomfegyverkezés fejlődése. De más is változott… Olyannyira kifinomult és kegyetlen fegyverek ezek, hogy képesek elpusztítani az embereket anélkül, hogy a struktúrákat érintenék…

Határhoz érkeztünk, és mivel a határon vagyunk, felteszem ezt a kérdést – nem a pápai tanítóhivatal szintjén, hanem mint olyan kérdést, amelyet éppen egy pápa tesz fel –: ma megengedett fenntartani az atomfegyvereket, úgy, milyenek most, vagy pedig ma a teremtés megvédése érdekében, az emberiség megvédése érdekében szükséges visszalépnünk? Megemlítek egy gondolatot, amelyről már korábban beszéltem, Guardinié, nem az enyém. Kétféle „kultúrateremtő képesség” van: az első, amelyet Isten adott nekünk, hogy kultúrát hozzunk létre: munkával, kutatással, és így tovább. Gondoljunk az orvostudományra, a nagy fejlődésre, a sok kulturális értékre, a gépesítésre és sok más dologra. Az embernek az a küldetése, hogy kultúrát hozzon létre a kapott kultúrateremtő képességgel. De elérkezünk egy olyan pontra, ahol az ember ezzel a kultúrával képes egy másfajta kultúrateremtésre: gondoljunk Hirosimára és Nagaszakira. Ennek már hatvan-hetven éve. A pusztításé. Ez történik akkor is, amikor nem tudjuk teljesen ellenőrzésünk alatt tartani az atomenergiát: gondoljunk az ukrajnai atomerőmű-balesetre. Ezért, visszatérve az atomfegyverekre, amelyek pusztítással akarnak győzelmet szerezni, azt mondom, hogy a megengedhetőség határához érkeztünk.

Greg Burke:

– Köszönjük, Szentatya! Jelezték nekem, hogy a kérdésekben áttérünk az útról más témákra, tehát ha Önnek lenne még mondanivalója az útról…

Ferenc pápa:

– Örülnék, ha még lenne kérdés az úttal kapcsolatban, mert különben úgy tűnne, hogy nem volt eléggé érdekes. Nemde?

Delia Gallagher (CNN):

– Szentatya, nem tudom, mennyit válaszolhat, de nagyon kíváncsi vagyok a Min Aung Hlaing tábornokkal való találkozására, mert én nagyon sokat tanultam ebből a helyzetből, amikor itt voltunk, és megértettem, hogy Aun Szan Szu Kji [mianmari kormányfő] mellett ez a katonatiszt is nagyon fontos szerepet játszik a válságban, és Ön személyesen találkozott vele. Milyen jellegű volt ez a találkozó, és hogyan lehet vele beszélni?

Ferenc pápa:

– Ravasz kérdés, de jól van. Kétféle találkozást különböztetnék meg. Vannak azok találkozások, amikor én mentem, hogy találkozzam emberekkel, és vannak azok, amikor én fogadtam embereket. Ennek a tábornoknak az esetében ő kérte, hogy beszélhessen velem: ezért fogadtam. Én soha nem zárom be az ajtót. Kéred, hogy beszéljünk? Gyere! Ha beszélünk egymással, azzal semmit sem vesztünk, mindig csak nyerünk. Jó beszélgetés volt. Nem számolhatok be róla, mert magánbeszélgetés volt, de arról biztosíthatlak titeket, hogy nem bocsátkoztam alkuba az igazságról. Azon voltam, hogy ő megértse: az az út, amely a csúf időket jellemezte, és amely most újra előkerült, nem járható többé. Szép, civilizált találkozó volt, és az üzenet ebben az esetben is célba ért.

Gerry O’Connell (America Magazine):

– Köszönjük, Szentatya! Az én kérdésem egy kicsit Delia kérdéséhez kapcsolódik. Ön találkozott Aun Szan Szu Kjivel, az elnökkel, a katonatisztekkel, valamint azzal a szerzetessel, aki egy kis bonyodalmat okoz…; azután Ön elment Bangladesbe, ott is találkozott a kormányfővel, az elnökkel…; ott a muszlim vezetőkkel, Mianmarban pedig a buddhista vezetőkkel. A kérdésem így szól: mit visz Ön magával mindebből? Hogyan foglalná össze ezeket a találkozásokat? Milyen jövőbeli kilátásai, fejlődési lehetőségei vannak e két országnak, figyelembe véve a rohingják helyzetét is?

Ferenc pápa:

– Nem lesz könnyű előrehaladni, konstruktív módon fejlődni, de az sem lenne könnyű, ha valaki visszafelé akarna haladni. Olyan ponton vagyunk, amikor tanulmányozni kell a dolgokat. Valaki azt mondta nekem – nem tudom, igaz-e –, hogy az Arakán állam nagyon gazdag ásványkincsekben, és lehetnek olyan érdekek, hogy az ottani földön minél kevesebben lakjanak, hogy ezeket ki lehessen bányászni. Nem tudom, igaz-e, ezek feltételezések, amelyeket megfogalmaznak, Afrikáról is mondanak rengeteget… De úgy vélem, olyan ponton vagyunk, amikor nem lesz könnyű előrehaladni, pozitív értelemben, és nem lesz könnyű visszafordulni, mert ma az emberiség lelkiismerete… tény, visszatérve a rohingjákhoz, hogy az ENSZ kijelentette, hogy a rohingják ma a leginkább üldözött vallási és etnikai kisebbség a világon; ez egy olyan pont, amelynek nyomasztólag kell hatnia arra, aki visszafelé akarna haladni. Olyan ponthoz érkeztünk, amikor párbeszéddel újra lehet kezdeni, lépésről lépésre előre, talán fél lépést hátra, aztán kettőt előre, ahogyan az emberi dolgokat szoktuk csinálni: jó szándékkal, párbeszéddel, sosem agresszióval, sosem háborúval. Nem könnyű. De ez fordulópont: az ember vagy a jó érdekében teszi meg, vagy a visszafordulás érdekében? Én nem vesztem el a reményt, mert őszintén szólva, ha az Úr megengedte ezt, amit átéltünk tegnap, és amit átéltünk szűkebb környezetben, túl a két [hatóságokhoz intézett hivatalos] beszéden, az Úr azért enged meg valamit, hogy megígérjen valami mást. Bennem él a keresztény remény: sosem tudhatjuk…

Valentina Alazraki (Televisa):

– Az útról, volt egy kérdésünk, amelyet szerettünk volna feltenni előbb, de aztán elmaradt. Azt szeretnénk tudni: egy pápa, akik nap mint nap beszél a menekültekről, menedékkérőkről, migránsokról…; Ön el akart menni a rohingják menekülttáborába? És miért nem ment el?

Ferenc pápa:

– Igaz, szerettem volna elmenni. De nem volt lehetséges. Megvizsgáltuk a helyzetet, és nem volt rá lehetőség. Különböző okok miatt, közrejátszott a [rá szánható] idő is, a távolság is, de más okok is. De a menekülttábor „eljött”, képviselők révén. Tehát igaz, szerettem volna elmenni, de nem volt lehetséges.

Enzo Romeo (Rai):

– Szentatya, köszönjük! Két dolgot szeretnék kérdezni Öntől, gyorsan. Az egyik a globalizációról: mert láttuk, főleg Bangladesben – az úthoz kapcsolódó kérdés tehát –, hogy olyan országról van szó, amely próbál kilábalni a szegénységből, de olyan rendszereket, körülményeket láttunk, amelyeket igen súlyosnak ítélünk. Elmentünk megnézni a Rana Plázát [Dakkában], ahol [2013-ban] összeomlott a ruhaipari épület: 1100 ember meghalt, ötezren megsérültek, napi hatvan euróért dolgoztak. A vendéglőben egy tál étel és egy pizza ötven euróba került. Ez hihetetlennek tűnik. Az alapján, amit látott és hallott, Ön szerint ki lehet szabadulni ebből a rendszerből? A másik dolog pedig ez, amire mindannyian gondoltunk: a rohingja-kérdésről van szó, úgy tűnik, a dzsihadista csoportok is bele akarnak szólni a kérdésbe, az al-Kaida, az Iszlám Állam, s úgy tűnik, védelmükbe akarták venni ezt az népet, e nép szabadságát. Érdekes, hogy a kereszténység vezető embere valamiképpen barátibbnak mutatkozott, mint ezek a szélsőséges csoportok: helyes ez az érzésem?

Ferenc pápa:

– A második kérdéssel kezdem. Voltak terrorista csoportok, amelyek ki akarták használni a rohingják helyzetét, ők [egyébként] békés emberek. Miként minden etnikumban és minden vallásban, mindig van egy fundamentalista csoport. Nekünk, katolikusoknak is van. A katonaság ezen csoportok miatt igazolja beavatkozását. Én nem úgy döntöttem, hogy ezekkel az emberekkel beszélek, úgy döntöttem, hogy ezeknek az embereknek az áldozataival beszélek. Mert az áldozatok a rohingja nép volt, amely egyfelől elszenvedte azt a diszkriminációt, másfelől pedig védelmet élvezett a terroristáktól. Ó, szegénykék! A bangladesi kormánynak van egy erős kampánya – így mondták nekem a miniszterek –: zérótoleranciát hirdetnek a terrorizmusra, de nemcsak e miatt a kérdés miatt, hanem azért, hogy elkerüljenek további problémákat is. Ezek, akiket betoboroztak az Iszlám Államba, jóllehet rohingják, egy kicsi szélsőséges, fundamentalista csoportot alkotnak. Ezt csinálják a szélsőségesek: igazolják a beavatkozást, amely elpusztított jókat és rosszakat egyaránt.

Greg Burke:

– És a globalizáció, az első kérdés…

Enzo Romeo:

– …törekednek a globalizációra, de magas árat fizetnek érte, ezekkel a kizsákmányolt, alul fizetett emberekkel…

Ferenc pápa:

– Ez az egyik legnehezebb probléma. Beszéltem erről a személyes találkozókon. Ők tudatában vannak ennek, annak a ténynek is tudatában vannak, hogy a szabadság egy bizonyos pontig korlátozva van, nemcsak a katonaság, hanem a nagy nemzetközi trösztök által is. Az oktatásra helyezték a hangsúlyt, és azt hiszem, ez bölcs döntés volt. Vannak nevelési terveik… Megmutatták nekem az utóbbi évek százalékos adatait, azt, hogy eléggé lecsökkent az iskoláztatásban részt nem vevők száma. Ez az ő döntésük, bárcsak jól haladnának tovább, hiszen biztosak abban, hogy az oktatással országuk felemelkedik.

Jean-Marie Guénois (Le Figaro):

– Jó estét kívánok! Ma, aztán Burma, az ország, ahonnan jön… A mostani út előtt Ön elment Koreába, a Fülöp-szigetekre, Srí Lankára… azt a benyomást kelti, hogy köröz Kína körül… Tehát két kérdés Kínáról. Készítenek-e elő utat Kínába? A második kérdés: mit tanult ezen az úton az ázsiai gondolkodásmódról, már előretekintve a Kínára vonatkozó tervre? Mit tanult Ön?

Ferenc pápa:

– Kérem, ismételje meg: mit tanult ezen az úton, már előretekintve…?

Jean-Marie Guénois:

– …a Kínára vonatkozó tervre? Mi mindent tanult Ön Ázsiáról, ez alaklommal? Mert azt a benyomást kelti, hogy egy kört tesz Kína körül, de Kína állandóan zárva van, pillanatnyilag…

Ferenc pápa:

– …„bedugni az orrunkat” Kínába… Ma a mianmari államtanácsos asszony Pekingbe utazott: látszik, hogy folyik párbeszéd… Pekingnek nagy befolyása van a térségre, mert természetes: Mianmarnak nem is tudom, hány kilométeren, ott húzódik a határa; a miséken is voltak kínaiak, akik eljöttek… Úgy vélem, ezeknek az országoknak, amelyek körbeveszik Kínát, Laosznak, Kambodzsának is, jó kapcsolatokra van szükségük, hiszen szomszédosak. Ezt én bölcsnek tartom, politikailag konstruktívnak, ha így előre lehet haladni. Ugyanakkor igaz, hogy Kína ma világhatalom: ha erről az oldalról nézzük, változhat az összkép. Ezt a politológusoknak kell elmagyarázniuk nekünk: én nem tudom. De természetesnek tartom, hogy jó kapcsolatban legyenek.

Útra Kínába nem folynak előkészületek, nyugodjatok meg, jelenleg nincsenek előkészületek. Amikor viszont visszafelé tartottunk Koreából, és szóltak nekem, hogy épp Kína területe felett haladunk át, és kérdezték, akarok-e mondani valamit, [azt mondtam,] hogy nagyon örülnék, ha meglátogathatnám Kínát. Örülnék neki, ez nem titok. Kínával magas kulturális szinten folynak tárgyalások: ma, ezekben a napokban például a Vatikáni Múzeumok kiállítása tekinthető meg Kínában, aztán lesz egy másik is – vagy már volt is, nem tudom –, a kínai múzeumok kiállítása a Vatikánban… Kulturális, tudományos kapcsolatok léteznek, vannak tanárok, papok, akik kínai állami egyetemen tanítanak… Ez egy dolog. Aztán ott van a politikai párbeszéd, főleg a kínai egyházzal, együtt a nemzeti egyháznak és a földalatti egyháznak a történelmével: lépésről lépésre kell előrehaladni, elővigyázatosan, ahogyan ez folyik is. Lassan. Ha jól emlékszem ezekben a napokban, ma vagy holnap kezdődik a vegyes bizottság ülése Pekingben. Türelmesnek kell tehát lennünk. A szív kapui viszont nyitva vannak. És azt hiszem, mindenkinek jót tenne egy kínai út. Szívesen utaznék oda…

James Longman (ABC News):

– Bocsánatot kérek, de nem tudok olaszul. Köszönöm a lehetőséget, hogy együtt repülhetek Önnel: számomra ez az első alkalom. Azt szeretném kérdezni: észre vette-e, mennyi kritikát fogalmaztak meg Aun Szan Szu Kjivel szemben? És mit szól az Önnel szemben megfogalmazott kritikákhoz, amiért tudniillik nem tette szóvá kifejezetten a rohingja-kérdést?

Ferenc pápa:

– Hallottam ezeket, hallottam a kritikákat is, hallottam azt a kritikát is, hogy miért nem ment el [a kormányfő] az Arakán tartományba. Aztán elment: fél napot töltött ott körülbelül. Mianmarban nehéz megítélni egy kritikát anélkül, hogy megkérdeznénk: lehetséges volt-e ezt megtenni? Vagy: Hogyan lehet majd ezt megtenni? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem volt hiba nem odamenni; de Mianmarban a politikai helyzet… Növekedésben lévő nemzet, politikailag növekedésben van; átmeneti korszakban lévő nemzet, amelynek számtalan kulturális értéke rejlik történelmében, de politikailag átmeneti korszakban van. Ezért a lehetőségeket ebből a látószögből is kell nézni. Ebben az átmeneti állapotban, lehetséges volt-e vagy sem ezt vagy azt tenni? Így kell megnézni, hogy hiba volt-e, vagy nem volt rá lehetőség. De az nemcsak az államtanácsos asszonyra, hanem az elnökre, a képviselőkre, az országgyűlésre is vonatkozik… Mianmarban mindig szem előtt kell tartani az ország építését. És ott ezt úgy teszik, ahogy kezdetben mondtam: két lépés előre, egy hátra, kettő előre, egy hátra… a történelem ezt tanítja nekünk. Nem tudok másképp válaszolni, azzal a kevés ismerettel, amellyel rendelkezem a helyről. Nem szeretnék abba a hibába esni, amelyet egy argentin filozófus elkövetett: meghívták előadásokat tartani ázsiai országokba, ott töltött egy hetet, és amikor hazatért, írt egy könyvet annak az országnak a valóságáról. Ez elbizakodottság.

Phil Pullella (Reuters):

– Igen, szeretnék visszatérni az útra, ha lehetséges. Azt hiszem, a tábornokkal való találkozót eredetileg csütörtök délelőttre tervezték, a tábornokokkal, ha nem tévedek; Önnek viszont előbb találkoznia kellett Aun Szan Szu Kjivel. Amikor a tábornok azt kérte, hogy láthassa Önt előbb, vagyis az Ön megérkezésének napján, akkor Ön szerint az nem olyan volt, mintha az mondanák: „Itt én parancsolok, Önnek először engem kell látnia”? Abban a helyzetben, ott, nem érezte esetleg, hogy ő vagy ők Önt manipulálni akarják?

Ferenc pápa:

– Értem. Azért hangzott el ez a kérés, mert neki Kínába kellett mennie, és amikor ilyen dolgok történnek, ha át tudom tenni máskorra a találkozót, akkor átteszem. A szándékokat, azokat nem ismerem. Engem a párbeszéd érdekel. Ők kérték a párbeszédet, és hogy ők jöhessenek hozzám: az én látogatásomat nem terveztük. És azt hiszem, a párbeszéd fontosabb annál a gyanúnál, hogy arról lehet szó, amit Ön említ: „Itt mi parancsolunk, mi vagyunk az elsők.”

Phil Pullella:

– Megkérdezhetem – Ön azt mondta, nem nyilatkozhat arról, ami a magántalálkozókon elhangzott –, de legalább azt megkérdezhetem, hogy a tábornokkal folytatott beszélgetés során használta a „rohingja” szót”?

Ferenc pápa:

– Arra használtam a szavakat, hogy az üzenet célba érjen, és amikor azt láttam, hogy az üzenetet elfogadták, mertem kimondani mindazt, amit mondani akartam. Intelligenti pauca. [Okos ember kevés szóból is ért.]

Egy újságíró:

– Jó estét, Szentatya! Van egy kérdésem: tegnap, amikor együtt voltunk a papokkal, akiket akkor szenteltek fel, arra gondoltam, nem félnek-e katolikus papnak lenni a katolikus élet mostani időszakában ebben az országban, és hogy megkérdezték-e Önt, Szentatya, mit tegyenek, ha eltölti őket a félelem, és nem tudják, mitévők legyenek?

Ferenc pápa:

– Az a szokásom – mindig azt teszem –, hogy a szentelés előtt öt percet beszélgetek velük személyesen. Derűsnek, nyugodtnak, küldetésük tudatában lévőnek, szegénynek, normálisnak láttam őket. Az egyik kérdés, amelyet feltettem: „Fociztok?” – „Igen!”, mindnyájan. Ez fontos. Teológiai kérdés! A félelem jelenlétét nem tapasztaltam. Tudják, hogy közel kell lenniük népükhöz, érzik, hogy szorosan kell kapcsolódniuk népükhöz, és ez tetszett nekem, ez tetszett nekem. Azután beszéltem a növendéknevelőkkel, egy püspökkel, aki azt mondta: mielőtt belépnének a szemináriumba, egyfajta előszemináriumba mennek, hogy sok mindent megtanuljanak, szokásokat átvegyenek, és hogy tökéletesen megtanuljanak angolul is. Hogy egy gyakorlati dolgot említsek: ha nem tudnak angolul, és elkezdik a szemináriumot, a szentelés időpontjában nem 23-24, hanem körülbelül 28-29 évesek lesznek. Gyerekeknek látszanak, mert ők mind fiatalnak tűnnek, mind, az idősebbek is. Magabiztosnak láttam őket. És igen, bennük volt [a szándék], hogy közel legyenek népükhöz. Ez bennük volt. Észben tartják! Mert mindegyikük egy etnikumhoz tartozik, és ez számít nekik. Köszönöm!

Köszönetet mondok nektek, mert jelzik nekem, hogy elszállt az idő. Köszönöm kérdéseiteket, köszönöm nektek, mindazt, amit tesztek.

És mit gondol a pápa az útjáról? Az utazás jót tesz nekem, amikor találkozhatom az ország népével, Isten népével. Amikor beszélhetek az emberekkel, amikor találkozhatom velük, üdvözölhetem őket: a találkozások az emberekkel. Beszéltünk a politikusokkal való találkozásokról… Ez igaz, azt is meg kell tenni, jó találkozni a papokkal, a püspökökkel… de az emberekkel, a néppel [az a legfontosabb]. A nép jelenti az ország mélyét. A nép. Amikor ezt találom, amikor sikerül rátalálnom, akkor boldog vagyok. Nagyon köszönöm segítségeteket: hálásan köszönöm! Köszönöm a kérdéseket is, azokat a dolgokat is, amelyeket kérdéseitekből tanultam. Köszönöm! Jó étvágyat a vacsorához!

Greg Burke:

– Köszönjük, Szentatya! Jó pihenést!