IMAHÉT A KRISZTUS-HÍVŐK EGYSÉGÉÉRT 7. NAP

Imahét a Krisztus-hívők egységéért

7. nap. Az Úrral járni – szolidaritásban

4Móz 27,1-11 Az öröklési jog a leánygyermekeké is

Zsolt 15 Ki tartózkodhat szent hegyeden?

ApCsel 2,43-47 A tanítványoknak mindenük közös volt

Lk 10,25-37 Az irgalmas szamaritánus

7. nap. Az Úrral járni – szolidaritásban

Ebben az elmélkedésben két embercsoportról szólunk:akik már Jézushoz csatlakoztak hitük és a keresztség szentségének felvétele által, és hozzájuk számítjuk gyermekeiket, családjukat is;és azokat,akiket Jézus, a mi Urunk Istenünk meghívott, bár még távol vannak. (ApCsel 2,36-39) Az első csoportot így is nevezhetjük: A tanítványok, akiknek mindenük közös. A második csoport: azok, akiket Jézus és tanítványai önzetlen szeretettel kezdenek beavatni a szeretet-közösségbe.

Az első jeruzsálemi közösség élete

„Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban”(ApCsel 2,42) A krisztusi közösség első oszlopa az igazság. Nem emberek igazsága, természet-tudományos,nemzeti,gazdasági egység volt ez az igazság, hanem természetfeletti, a kinyilatkoztatásból hallott és elfogadott igazság. Olyan igazság, amelyet Jézustól tanult meg a keresztény közösség. Jézus többször is hivatkozott arra, hogy felülről jött, az Atyaisten küldte, csak arról beszél, amit az Atyától hallott. Ugyanezt tanították apostolai is. Amikor Márk megírta az általa szerkesztett evangéliumot, elvitte a főapostolhoz, Péterhez, hogy hagyja jóvá. Péter ezt megtette. Amikor Saul megtért, Barnabás elvitte az apostolokhoz, bemutatta nekik. Saul is bemutatta az apostoli kollégiumnak azt az írást, amiben igehirdetésének lényegét megfogalmazta. Amikor Pál apostol tanításában megerősödve sokan lettek keresztények, Péter, a főapostol második levelében megdicséri és jóvá hagyja Pálnak sokszor nehezen érthető fejtegetéseit: „Urunk türelmét tartsátok üdvösségnek, ahogy szeretett testvérünk, Pál írta nektek ajándékul kapott bölcsességében minden olyan levélben, amelyben ezekről a dolgokról beszél. Vannak bennük nehezen érthető dolgok, ezeket a tanulatlan és állhatatlan emberek kicsavarják a saját vesztükre, akárcsak a többi Írást is. Szeretteim, mivel már eleve tudtok erről, vigyázzatok, nehogy a gonoszok tévedése elsodorjon benneteket, és elveszítsétek biztonságotokat. Gyarapodjatok Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus kegyelmében és ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen” (2Pét 3,15-18) A kenyértörésben való kitartás az eukarisztikus összejövetelt jelentette a kereszténység kezdetén, hiszen Jézus az utolsó vacsorán egy szertartásban valósította meg az Ószövetség végleges befejezését és az Újszövetség megalapítását. Amikor az Egyiptomból való szabadulás kezdetén elfogyasztották az egészben megsütött bárány húsát a kovásztalan kenyeret,így szólt hozzájuk: Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, hogy többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában”. (Lk 22,14-15) Aztán fogta a kelyhet, amely minden bárányvacsorán ott állt két másik borral tölt kehellyel együtt, és a bárányhús után minden résztvevőnek inni kellett belőle, amíg a kehely ki nem ürült. Az egybe sütött bárány azt jelezte, hogy a Megváltó csontjait nem törik meg majd a kereszten. Az első kelyhet az ószövetségi szent vendégség boraként itták meg.(17) A maradék kovásztalan kenyérből vett egy darabot:„Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal:Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. (19) Ugyanígy a vacsora végén fogta a (harmadik) kelyhet is, és azt mondta:Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak. (20) Az első keresztények boldogan tettek eleget naponta Jézus eme parancsának. Jézus az emmauszi Eukarisztiát azért mutatta be, hogy a két tanítvány ezen második szentmisében csalhatalanul ismerje fel (Lk 24,30-32)Hálás vagyok, hogy naponta bemutathatom a régi-új kenyértörést, vagyis a szentmisét.Az irgalmas szamaritánusban Jézus és egyháza másik nagy küldetését mutatta be: segítenünk kell a rászorulókon,de nem az öntudatos munkakerülőkön. Ebben Szent Pál kemény igazságot hirdet: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (2Tessz 3,10)

Szent Timóteus és Szent Titusz püspökök

Szent Timóteus és Szent Titusz püspökök

2Tim 1,1-8; Tit 1,1-5; Lk 10,1-9

„Titusznak, a közös hit révén szeretett fiának”

A pálforduló ünnepe után az Egyház az apostol két olyan tanítványáról emlékezik meg a liturgiában, akikhez külön levelet írt: Timóteusnak kettőt, Titusznak egyet. Mindkét tanítványát idővel püspökké szentelte. Timóteus Efezus püspöke lett, Titusz pedig Kréta szigetéé. Az apostol leveleivel segíteni, esetleg tovább képezni kívánta őket. A Tituszhoz írt leveléből vett lecke tanúsítja, hogy Pál Jézus Krisztus meghívott apostolaként ír tanítványának. Ez a levél tehát nem hivatali beszámoló, vagy az élet történéseiről értesítés, hanem a kiválasztottság és a küldetés céljait tudatosító írás. Az apostol feladata: a hit prédikálása, elmélyítése. „Hit nélkül lehetetlen tetszeni Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy Ő van, és megjutalmazza az őt keresőket.”(Zsid 11,6) A hithez rögtön társul a remény, hogy a megismert Istent egykor látni és közvetlen birtokolni is fogjuk a mennyországban, „amelyet örök idők előtt megígért Isten, aki nem hazudik.”(2) Aztán arról szól, hogy ezeket az alapvető tényeket Isten kinyilatkoztatta az igehirdetés által, majd Jézus Krisztusban beteljesítette, Ő pedig Pálra bízta ugyanúgy, mint az eredetileg kiválasztott tizenkét apostolra. (3) Pál a megbízatást kellő hatalommal Tituszra ruházta, aki a „közös hit révén szeretett fia”(4), hiszen az örök élet említett forrásait Páltól kapta. Így árad az Atya, Fiú és Szentlélek kegyelme Pálon, Tituszon és rajtunk, késői felszentelt szolgákon a mindenkori hívekre. Csodálatos lelki közösség, amit minden mise elején megragyogtat a pap köszöntése.

IMAHÉT A KRISZTUS-HÍVŐK EGYSÉGÉÉRT 6. nap.

6. nap. Az Úrral járni – akadályokon keresztül

Ruth 4,13-18 Ruth és Boáz gyermekei – áldás gyermekei

Zsolt 113 Az Úr a szűkölködők segítője

Ef 2,13-16 Krisztus lebontotta a köztünk lévő elválasztó falat

Mt 15,21-28 Jézus és a kánaáni asszony – gyógyulás hit által

Imaév 2013.01.23

6. nap. Az Úrral járni-akadályokon keresztül

Akik az idei ökumenikus imahét isteni üzeneteit összeállították,nagy tudású férfiak.Az előző napok tárgyalásai alatt mindvégig „az Úrral kívántak járni”,mert a Teremtő által útjára bocsájtott emberiség ősszülei nagyon összezavarták az isteni tervet.Bűnüket jóvátenni csupán emberi erővel nem lehetett, az egész emberi nem sem tudta volna ezt elérni a maga erejéből. „Ellenkezést vetek közéd (kígyóba rejtőzött sátán) és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba”(Ter3,15)Hiába lázította a sátán Isten ellen a vízözön korában élt emberiséget:
Isten egy család hűségével legyőzte egy hatalmas vidék lázadó élőlényeit.(6-8) A következő lázadás résztvevői a szaporodó nemzetségeket össze akarták zsúfolni egyetlen helyre, Sineár földjére:ott egyetlen várost építünk égig érő toronnyal. Megmutatjuk Istennek, hogy mi győzünk. Isten pedig összezavarta az egységes nyelvet, és a lázadók tornya a felhőkig sem ért. Isten ezek után kezdeményezett: egyetlen hatvan éves bálványimádót szemelt ki a hatalmas tömegből. Szövetségre hívta: Ha hiszel nekem a feleséged áldásként, fiút szül neked. Nagy néppé növesztem utódaidat, és azok közül születik meg a minden népet áldássá tevő Megváltó (12,3) Amikor Mózestől Józsue átvette honfoglaló tizenkét törzs vezetését Jerikó erős vára nagy gondot okozott. Ennek a kikémlelésére két embert küldött titokban Józsue, akik a vendégfogadóba mentek be érdeklődni. A tulajdonos asszony eligazította, majd az ellenőrök elől elrejtette, végül ablakán keresztül kimentette őket. Megegyezett velük, hogy az ostrom idejére piros fonallal jelöli meg házát, őt és családját nem éri bántódás. A kocsmárosnét feleségül vette egy Júda törzséből származó férfi: Salmon. Ráháb, a jerikói asszony. fiút szült neki Boásznak nevezték el. Ráháb így nemcsak férjhez ment, anya lett, hanem bekerült Jézus családfájába, a Messiás ősei közé. (Mt 1,5) Boász igen gazdag és törvénytisztelő férfiú volt. A zsidó törvények szerint került Isten terveibe. Egyik rokona feleségével és két fiával egy szomszédos pogány államba költözött, mert kicsi birtokán egy hosszan elhúzódó szárazság miatt nem tudott megélni. Fiai helybeli lányokat vettek feleségül,majd mindkét fiatalember meghalt. Özvegyeik az idős anyósukkal maradtak. Amikor véget ért a szárazság hosszú csapása,anyósuk vissza akart térni Betlehembe. Vele indultak el,de a határról vissza akarta küldeni őket. Az idősebb megfogadta a tanácsát, az ifjabb azonban anyósa gondozására vállalkozott. Mivel anyósa kis birtoka nem tudta kettőjüket eltartani, aratás idején zsidó törvény szerint ő is elment az aratók után kalászokat szedegetni. Boász földjén is gyűjtögette az elmaradt kalászokat. Boász érdeklődött, ki ez az ismeretlen asszony. Amikor megtudta, hogy rokona özvegye, úgy rendelkezett, hogy a munkásai készakarva hagyjanak el kalászokat, had szedje fel, hiszen anyósát is eltartja,majd megvizsgálta a rokonság helyzetét. Az Úr törvénye szerint, ha egy férfi házassága gyermektelen marad, az özvegyet a legközelebbi rokon férfinak feleségül kell vennie, utódot kell támasztania a rokonának, és az örökséget megőrizni a fiú számára. Boász megtudta, hogy Rut volt férjének van egy nála közelebbi rokona is. Kiment a kapuhoz, oda hívatta a bizonyos rokont. Leültette egy padra, és melléje hívott tíz tanút. Mivel ez volt a bíróság helye, hivatalosan megkérdezte a rokont, hajlandó-e Isten törvényéhez méltóan cselekedni? Ő azt válaszolta: A földet vállalja, de az özvegyet feleségül nem veszi. Boász erre elkérte a saruját, mert az lett a tanúság jele, hogy nem vállalja a kötelességét. Boász viszont feleségül vette Rutot, aki fiút szült neki. Jézus családfájába pedig belekerült Rut neve is: „Salmonnak született Boász Ráchábtól, Boásznak született Jobed Ruttól. Jobed nemzette Izájt. Izáj nemzette Dávid királyt”. (Mt 1,5-6) Íme, mennyire helyes volt a választás: Az Úrral járni -- akadályokon keresztül.

Pálforduló

Pálforduló

ApCsel 9,1-22 vagy: 22,3-16; Mk 16,15-18

A Pálforduló tanulságai.

A Pálfordulás lényege az evangéliumi szakasz első és utolsó sora közötti különbség, amelyeket természetes ésszel megérteni nagyon nehéz, talán nem is lehetséges. Íme: „Eközben Saul, aki még mindig gyűlölettől lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait, elment a főpaphoz, és levelet kért tőle a damaszkuszi zsinagógához, hogy megkötözve Jeruzsálembe hozhassa azokat, a férfiakat és nőket, akiket ott talál ennek a tannak a követői közül.”(1-2)„Saul azonban mind nagyobb erővel lépett fel, zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, és tanúságot tett Krisztusról.”(22)Mi történt Saullal? Buzgó zsidó szülők eleven eszű kisfiukat Jeruzsálembe vitték Tarzusból (Kisázsia), hogy ott rabbit neveljenek belőle. Mesterei az Ószövetség ismeretét úgy adták át neki, hogy ez a cél, a csúcs. Ezt a mózesi világot a Messiás teljesíti be. A Názáreti Jézus nem volt Messiás, mert Istenné tette magát. Halálra kellett ítélni. Meghalt. Voltak követői Jézusnak, akik azt tanúsították, hogy feltámadt és él a mennyországban. Ilyen volt a korabeli István diakónus is. Halálra ítélték, megkövezték. Ezt követte Saul ámokfutása a keresztényüldözésben. A fővárosból még Szíria fővárosába is elment ilyen céllal. Minden keresztény rettegett tőle. Damaszkuszban vakon jelenik meg. Megkeresztelkedik, és tanúskodik Jézus mellett: én is láttam, él! Ettől kezdve ő is üldözött lesz. Vállalja, bírja a vitákat és a bántalmazásokat is. Isten kegyelme, amely kiválasztását adta, felvértezte, tudását kiegészítette, és a két szövetség komoly ismeretében az Egyház tanítását csodálatosan megalapozta. „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és az Ő kegyelme nem volt bennem hiábavaló.”(1Kor 15,10)

IMAHÉT A KRISZTUS-HÍVŐK EGYSÉGÉÉRT 5. nap.

5. nap. Az Úrral járni – Jézus barátaiként

Ének 1,5-8 A szerelem és a szeretett személy

Zsolt 139,1-6 Megvizsgáltál engem és ismersz

3Jn 1,2-8 Krisztus barátai iránti vendégszeretet

Jn 15,12-17 Az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek

5. nap. Az Úrral járni – Jézus barátaiként

Ha valaki tanulni vágyó lélekkel olvassa a Szentírást, rendkívüli memória birtokában rengeteg értékes isteni közlésnek jut állandó ismeretébe. Én is megpróbáltam az egész Bibliát elolvasni. Őszintén megvallom, a profán irodalomhoz szokott emlékező tehetségem nem tudott úgy eligazodni a hetvenkét könyv ismeretanyagán, ahogyan reméltem. Ennek ellenére csak a Krónikák könyvének egy részét hagytam ki olvasatlanul. Csak a nevek óceánját nem „úsztam végig”. Később, húsz éves papi gyakorlattal rendelkezve, már szorgalmasan átolvastam a Krónikák könyveinek a részleteit is, hiszen a Szentírás igen fontos közléseit csak ott lehet megtalálni. Akkoriban elemista korom egyik nagyszerű hitoktatójával beszélgettem ilyen kérdésekről. Ő már nyugdíjas plébános volt akkor. Többek között így szólt: „Tudod, én mos kezdem igazán megismerni a Bibliát”. Akkor meglepetésemben csak csodálkozásra indított ez az őszinte nyilatkozat. Ma, majdnem nyolcvanhat évesen, én is ugyanígy gondolkodom.Pappá szentelésem előtti este erre tettem ígéretet Jézusnak, az örök főpapnak, hogy legszentebb áldozatát az általa kimondott parancsa értelmében életem minden napján igyekszem „jelenvalóvá tenni” Amire kiválasztott, meghívott, és amire életem legszebb napján,1951.11.04-én felszentel, azt teljesítem létem minden napján: Szentmisét mutatok be az Úr nagyobb dicsőségére. Úgy tanítottak tanáraim: A pap „alter Christus”. Fordíthatjuk úgy is: egy második Krisztus, vagy így: Krisztus mása. Te magad, Uram, így magyaráztad: „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit nevemben kértek tőle. Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást” (Jn 15,14-17) Meg kell beszélnünk Vele a szeretetről adott nagyszerű példáját.Az utolsó vacsorával a megváltás feladatát kellett elkezdenie. Megtesz mindent azokért, akik egyelőre még a földön maradnak.Jn 13,1) Minden emberért meghal: Júdásért és összes többi cinkosáért is. Nem zárja ki a lábmosásból, bár tudja, hogy megátalkodottsága miatt az neki semmit sem ér, elkárhozik. Abszolút bizonyossággal csak annyit mondhatunk Péternek,Júdás utódja megválasztásakor mondott imájával: „Uram, aki belelátsz mindenkinek a szívébe, mutasd meg, e kettő közül kire esik választásod, hogy átvegye az apostoli szolgálatban azt a helyet, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, hogy az őt megillető helyre jusson”(ApCsel 1,24-25) Jézussal ha meg kell beszélnünk valamit, az az ítélet a holtak felett. Jézus nyilatkozata: „Az Atya nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az ítéletet, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli” (Jn 5,22) A világ gyűlöletét: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ”. (Jn 15,18-19) „Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így nincs mentség bűneikre.Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna végbe olyan tetteket közöttük, amilyeneket senki más nem vitt végbe, nem volna bűnük.De látták ezeket, mégis gyűlölnek engem is, Atyámat is.(22.24)„Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam!”(26-27)„Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját,újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok…Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg”(13,12-13.15 „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”(34-35) Mindezekről beszélgetnünk kell.

Évközi 2 hét csütörtök

Évközi 2 hét csütörtök

Zsid 7, 25-8, 6; Mk 3, 7-12

„Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelítenek”

Dávid király zsoltáridézete alapján jelenti ki a levélíró: „Megesküdött az Úr és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110, 4) Föntebb már fejtegette kifejezése erősítésére, hogy az esküt azért teszi az Úr, mert az emberi vitákat is így szokták lezárni. Esküdni annyit jelent, mint Istent tanúságul hívni, hogy igazat mondunk. Isten így természetesen magára esküszik, mint az abszolút igazságra. Isten tehát eltörölhetetlen végzéssel biztosítsa, hogy Jézus Krisztus örökre főpap marad. Csodálatos érzés a sok emberi gyarlóság fölött biztosan tudni, hogy a mi főpapunk kifogástalan jellem, tökéletesen megbízható: „Illő volt ugyanis, hogy ilyen főpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönített, és fölségesebb az egeknél; akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok, minden nap először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, azután a nép vétkeiért, mert ő ezt egyszer s mindenkorra megtette, amikor önmagát föláldozta”. (Zsid 7, 26-27) Végső következtetésként kimondja Krisztus másságát, felsőbbségét az emberek közül való papokkal szemben: „a törvény ugyanis gyarló embereket rendel papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút”.(28) Isten esküje tehát tiszta és félreérthetetlen. Újabb érvelés az örök főpap minden más pap fölötti méltósága mellett: Az áronita főpapok, Héli, az Úr kézzel épített sátra előtt ültek, őrizték azt, várták a hívő zarándokokat, meghallgatták panaszaikat, vigasztalást nyújtottak, áldást adtak (vö. 1Sám 1, 12-18). Jézus viszont mennyei trónon ül: „Mindabból azonban, amit mondani akarunk, ez a legfontosabb: olyan főpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül az egekben (Zsolt 110, 1), mint a szentély szolgája és az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített (vö. Szám 24, 6G) (Zsid 8, 1-2) Jézus tehát mennyei Atyja trónján ül. Ha a földön élne, nem lenne szükség más papokra. Neki azonban Atyja rendelkezése szerint vissza kellett mennie az égbe, amikor a megváltást befejezte: „Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet, pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett”. (Jn 17, 1-5)„Mivel minden főpapot az ajándékok és áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit bemutat” (Zsid 8, 3) Jézus önmagát adta áldozatul, és ezt a földön élő miséző papja teszi örökre jelenvalóvá. Úrfelmutatás után ezért emelik fel a szent Testet és Vért és mondják: „Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké”. Jézus helyettesei, a földön élő felszentelt papok, imádságaikat mindig örök főpapunkon keresztül küldjük Atyánkhoz a könyörgések záradékaival: „a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.”

IMAHÉT A KRISZTUS-HÍVŐK EGYSÉGÉÉRT 4. nap.

4. nap. Az Úrral járni – a föld gyermekeiként

3Móz 25:8-17 A föld az Úré, nem személyes vagyon

Zsolt 65:5b-13 Isten gyümölcsöző kegyelmének kitöltetése a földre

Róm 8:18-25 A teremtett világ szabadulás után sóvárog

Jn 9:1-11 Jézus nyállal és sárral gyógyít

Jézus nyállal és sárral gyógyít

Isten a világot boldogságra teremtette.A mérhetetlen nagy csillagvilág azt sugallta az első emberpárnak,hogy aki a rendelkezésre nem álló alkalmas anyag nélkül mérhetetlen anyagi létet tudott a semmi helyére teremteni és azt óriási hőfokra hevítette mozgásba hozni, majd pályára állítani,az a valaki, végtelenül okos, végtelenül hatalmas.Isten a neve. Amikor megtudták,hogya Teremtő ebből a gyönyörű és mérhetetlenül lenyűgöző rendszerbe parancsolt csillagvilágból az egyik bolygót az embereknek ajándékozza,nagyon boldogok lettek.Ez nem volt álom: Az Úr mondta Mózesnek a teremtéstörténet bemutatásakor:„Isten megteremtette az embert saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket. Isten szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog. Azután ezt mondta Isten: Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. A mező vadjainak, az ég madarainak és mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden zöld növényt táplálékul adok. Úgy is történt”(Ter 1,27-30)Íme, az emberiség boldog indulása. De jött a sátán és sok mindent elrontott. Éva már istennői álmokat dédelgetett a nagy kísértés után, hogy férjével együtt ő lehet az erkölcsi norma megállapítója, ha eszik a tiltott fa gyümölcséből. Fia, Káin, nem tudta elviselni, hogy öccsét jobban szeretik, mint őt: agyonverte.(4,1-16) „Megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön, és bánkódott szívében.Ezt mondta az Úr: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit a földön teremtettem: az embert az állatokkal, a csúszómászókkal és az ég madaraival együtt, mivel megbántam, hogy teremtettem őket”(6,6-7) Ismét újabb gonoszság miatt kellett Istennek az ember ellen fordulnia:„Amikor keletről elindultak, Síneár földjén találtak egy nagy síkságot, és ott letelepedtek. Így szóltak egymáshoz: Gyertek, csináljunk téglát és égessük ki. A tégla épületkő gyanánt szolgált, a szurok pedig kötőanyagul. Azután így szóltak: Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak, és ne szóródjunk szét a földön (11,2-4), amint azt Isten akarta.(1,28) Jézusnak földi küldetése emberi természetével ősmintája kellett legyen a teremtés minden fajtájának. Lelke az angyalok természetének és az emberi lelkeknek lett minta oka; emberi teste pedig az anyagvilágé.(Kol 1,14-20) A megtestesülés végső célja a Jelenések könyvében olvasható:„Letöröl a szemükről minden könnyet. Nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak. Akkor a trónon ülő megszólalt: Íme, újjá teremtek mindent”(Jel 21,4-5) Ennek volt egy nagyon fontos földi előzménye:„Egyszer (Jézus) útközben látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tőle: Mester, ki vétkezett? Ez, vagy a szülei, hogy vakon született? Sem ez nem vétkezett, - felelte Jézus,- sem a szülei, hanem az Isten teteinek kell rajta megnyilvánulniuk. Addig kell végbevinnem annak tetteit, aki küldött, amíg nappal van. Eljön az éjszaka, s akkor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak. Míg ezeket mondta, a földre köpött, nyálával sarat csinált, s a sarat a vak szemére kente, majd megmondta neki: Menj, mosakodj meg a Siloe tavában. Ez annyit jelent, mint küldött. Az elment,megmosakodott, s amikor visszatért, már látott”(Jn 9,1-7) Nagy kár, hogy a keresztények ma sem tudják ezt a küldetést üdvösen kihasználni.

Évközi 2 hét szerda

Évközi 2 hét szerda

Zsid 7, 1-3. 15-17; Mk 3, 1-6

„pap marad mindörökké”

A Zsidókhoz írt levél célja az volt, a zsidókból lett keresztényeket ráébressze arra, hogy a szerény szertartások ellenére is magasan fölötte áll az újszövetségi hit és vallásosság, mint a heródesi templom csodás épületei, ősi szertartásai és a közös istentiszteleten lenyűgöző létszámban résztvevő tömegek. A levél okfejtésének tetőfokához érkeztünk a hetedik fejezettel. A levél szerzője bemutatja, hogy az ószövetségi ároni papságnál sokkal értékesebb és fontosabb a Melkizedek rendje szerinti papság. Jézus, akit Dávid király zsoltáríró prófétaként születése előtt ezer évvel már úgy mutat be népének és a történelemnek, mint aki Isten Fia: „Fiam vagy te, ma szültelek téged” (Zsolt 2,7), aki saját isteni Személye alatt egyesíti az isteni és emberi természetet, tehát a legtökéletesebb közvetítő tud lenni Isten és emberek között, olyan főpap, aki Melkizedek rendje szerint örökölte főpapságát: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110, 4) a levélíró a mai szentleckében bemutatja érvelését. A zsidók büszkék ősapjukra, Ábrahámra. Okosan teszik, hiszen vele, az ő hitével kezdődik az ószövetségi választott nép közvetlen története. Életének egyik legnagyobb hőstette az volt, hogy legyőzte négy király hadseregét, akik öt királyon diadalmaskodtak néhány nappal korábban. (Ter14) a győztes hős nem király, semmi földje nincs, unokaöccse, Lót miatt szállt hadba. Háromszáztizennyolc szolgája volt. Őket sorakoztatta fel és győzött velük, mert vele volt az Isten. E büszke és hős ős, visszavonulóban találkozik az ég élő Istenének főpapjával, Melkizedekkel, aki Szálem királya is volt. Ábrahámot az ihlette meg, hogy ugyanazt az Él Elijont imádják mindketten, és hogy Melkizedek az Ő főpapja. „Melkizedek, Szálem királya, pedig kenyeret és bort hozott eléje, mert a fölséges Isten papja volt. „Megáldotta őt és így szólt: Áldja meg Ábrahámot a fölséges Isten, aki az eget és a földet teremtette, és áldott legyen a fölséges Isten, aki kezdbe adta ellenségeidet.” Erre ő tizedet adott neki mindenből”(Ter 14, 18-20) Az érvelés így szól: Az a nagyobb, aki áld, mert Isten végtelen javaiból közvetít. A kisebb, pedig tizedet, tehát bizonyos adót fizet. Ábrahám szervezetében ott éltek azok a gének és kromoszómák, amelyeket a sokadik generációs Áron örököl. Az ősapában ő is meghajol, áldást kap Melkizedektől, és adót fizet neki. Elismeri, hogy fölötte áll. Elismeri, hogy majd egykor jön egy olyan főpap, aki nem az ő testi leszármazottjaként örököl főpapságot, hanem közvetlenül a Magasságbelitől, mint Ábrahám idejében Melkizedek. Isten Ábrahám után ezer évvel Dávid királynak, Jeruzsálem (az egykori Szálem) királyságában Melkizedek utódjának elárulja, hogy a Dávid véréből származó Messiás király ugyanúgy főpap is lesz, mint egykor maga Melkizedek. Abban is érvet lát a levélíró, hogy Melkizedek családfájáról semmit nem tudunk, napjainak számát nem ismerjük, mint ahogyan Jézusnak, a Melkizedek rendje szerinti örök főpapnak isteni születése is az örökkévalóság végtelenjében rejtőzik. Mi pedig ennek a Messiás-királynak vagyunk alattvalói, mint örök főpapnak hívei.

IMAHÉT A KRISZTUS-HÍVŐK EGYSÉGÉÉRT 3. nap.

3. nap. Az Úrral járni – a szabadság felé

2Móz 1,15-22 A héber bábák az Úr törvényének engedelmeskedtek, nem az egyiptomi fáraónak

Zsolt 17,1-6 A bizakodó imádság Isten szemében

2Kor 3,17-18 Isten gyermekeinek dicsőséges szabadsága Krisztusban

Jn 4,4-26 A Jézussal való beszélgetés a szamáriai asszonyt valódi szabadságra vezeti

3. nap: Az Úrral járni – a szabadság felé

A héber bábák az Úrnak engedelmeskedtek, nem a fáraónak (Kiv 1,15-22)
„Egyiptom királya ezt a parancsot adta a héberek bábáinak, akik közül az egyiket Sifrának, a másikat Puának hívták: Amikor a héber asszonyok mellett segédkeztek, figyeljetek jól a két nemre: ha fiú, öljétek meg, ha leány, hagyjátok életben. A bábák azonban félték az Istent. Nem engedelmeskedtek az egyiptomi király parancsának, és életben hagyták a fiúkat. Ezért Egyiptom királya felelősségre vonta őket. Miért jártatok így el, és miért kíméltétek meg a fiúkat? Ezt felelték a fáraónak: A héberek asszonyai nem hasonlítanak az egyiptomiakhoz, azok életerősek, mielőtt a bába megérkezik, már megszülnek. Isten ezért megáldotta a bábákat. A nép pedig nagyon elszaporodott és megerősödött. Isten a bábák jámborsága révén biztosított utódokat neki. Akkor a fáraó ezt a parancsot adta minden alattvalójának:Minden fiút, aki a hébereknél születik, vessétek a folyóba, de a lányokat hagyjátok mind életben”(Kiv 1,15-22) „Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: Ha kitartotok tanításomban, valóban a tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket”(Jn 8,31-32) Azt nevezzük igaznak, ami megfelel a fogalmának. Az emberről a Teremtő Isten adta meg a megfelelő fogalmakat: Az embert Isten alkotta azzal a céllal, hogy Isten képmása legyen (Ter 1,26) Istennek nincs teste, tehát arca sincs. A héber szöveg mai nyelvekre fordítva nem ember-arcmását jelenti. A szöveg folytatása nyíltan kimondja: az embert a földi dolgok urává tette, amint Isten Ura a világnak. Ebbe a felsorolásba nincs benne a másik ember. Az életük szolgálata felett ember nem lehet embernek teljhatalmú ura. Az igazság és a jóság konkrét feladatokat ad az embernek: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő”(2,18) „Az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve (ísa), mivel a férfiból (ís) lett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test (egy szervezet, egy család) lesz. (22-24) Az emberi házaspárnak parancsolja Isten: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá”. (1,28) Az ember nem akart engedelmeskedni Istennek. Éva evett az élet fája gyümölcséből, hogy a jónak és a rossznak eldöntője lehessen, ami pedig kizárólag isteni jog. Majd Ádámot is rábeszélte ugyanerre a bűnre. Ezzel mindketten elvesztették Isten természetfeletti legnagyobb ajándékát, a megszentelő kegyelmet nemcsak a maguk, hanem az összes születő ember kárára. Ennek a szellemiségnek következménye, hogy első fiúk, Káin agyonverte öccsét, a kedves természetű Ábelt. Ne tudta eltűrni, hogy szülei és Isten is többre becsüli a rendes és szeretetre méltó másikat. Jöttek az Isten elleni kemény lázadások. A Biblia szerint az Isten elleni nagy lázadás: „Az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön, az első volt és szívük állandóan a rosszra irányul, megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön, és bánkódott szívében. Ezt mondta az Úr: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit a földön teremtettem, Noé azonban kegyelmet talált az Úr szemében” (Ter 6,5-7; 6,8) Százhúsz éves várakozás sem hozott bűnbánatot, ezért az Úr hajót építtetett Noéval és fiaival, benne megmenekült a józan hit és jóság a Tigris és Eufrátesz folyók síkságától az Ararát hegyig. A föld nagyobb része akkor megmenekült a pusztulástól. (Ter 6-8) a másik nagy lázadás: Nem töltjük be a földet, mondták a következő nagy lázadók. Találtak egy termékeny vidéket, azon akartak egy nagy birodalmat létesíteni. Akkorát, hogy a központi épület teteje az égig érjen. Isten csak annyit tett, hogy megzavarta az egységes nyelvet, és a büszke lázadás véget ért. A mi időnkben a hét milliárd ember egyszerűen letagadja Isten létét, felforgat mindent, ami jó. Isten még türelmes. Jézus üzen: Legyetek tanítványaim! Térjetek vissza az egyetlen Isten egy igazságához, különben Ő újra keményen büntetni fog. A „csak hamar”(Jel 22,6) gyorsan elfogyhat.

Évközi 2 hét kedd

Évközi 2 hét kedd

Zsid 6, 10-20; Mk 2, 23-28

„ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus”

A le vél szerzője a ma olvasott résszel reményt, akar ébreszteni bennünk, hívekben, hogy a mennyei boldogságba eljuthatunk mi is, bár gyenge emberek vagyunk. A remény az egyik isteni erény. Segít bennünket, hogy erősen bízzunk abban, hogy Isten megadja nekünk a mennyországot és az oda jutáshoz szükséges kegyelmeket. A remény szimbóluma a horgony. A hajós kiveti horgonyát a kikötőbe érve, a horgony belekapaszkodik a tengerfenékbe, és nem engedi, hogy a szél vagy a hullámverés elsodorja a hajót. Mi reményünket vetjük Isten ígéretébe, amellyel elkötelezte magát üdvösségünkre. Tennünk kell azt, amit parancsol nekünk az üdvösség érdekében: ragaszkodnunk Isten igazságaihoz és gyakorolni a szeretetet, vagyis mások, a mellénk rendelt emberek boldogítását. De tapasztalatból tudja minden ember, hogy a kísértések között gyengeségeink miatt könnyen vétkezik az ember. Az élet hosszú, erőnk, pedig ijesztően kevés. Az író jó tanácsa: „Azt kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt a készséget tanúsítsa mindvégig, míg a remény be nem teljesedik, s hogy ne legyetek restek, hanem azok követői, akik a hit és a béketűrés által örökösei az ígéreteknek”. (Zsid 6, 11) Hivatkozik a levélíró Ábrahámra. Ő hatvan évesen ismerte meg az egy igaz Istent. Hitt neki. Kedvéért szakított a bálványimádással, hogy elnyerje az örök üdvösséget, a földön, pedig megkapja hő vágyának beteljesülését: fia szülessék. Isten mindkettőt megígérte neki. Az ígéret azonban lassan teljesedett be. Még évtizedekig kellett türelmesen várakoznia a fia születésére. Isten nagy időközönként adott újabb bátorítást, mígnem elérkezett a boldog pillanat. Közben Isten esküvel is megerősítette az ígéretet: „Bizony áldván áldalak téged, és sokasítván megsokasítalak… Ezért Isten, hogy annál inkább megmutassa az ígéret örököseinek terve változatlanságát, esküvel kötelezte magát, hogy két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk legyen nekünk, akik törekszünk az elénk tárt remény elnyerésére. Ez a mi lelkünk biztos és szilárd horgonya, amely elér a kárpit belsejéig, ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus, aki Melkizedek rendje szerint főpap lett mindörökké”. (14. 17-20) Jézus az utolsó vacsorán apostolainak és általuk nekünk is komoly ígéretet tett: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14, 1-3) Ezért az üdvösségért Jézus érdemesnek tartotta meghalni. Nyugodjunk meg tehát, Ő ennyire szeret minket, szavát megtartja. Csak az igazság és a szeretet szolgálatát vegyük mi is komolyan!

IMAHÉT A KRISZTUS-HÍVŐK EGYSÉGÉÉRT 2. nap.

IMAHÉT a KRISZTUS-HÍVŐK EGYSÉGÉÉRT

2. nap.

Az Úrral járni – úton a megtört testű Krisztussal

Ez 37,1-14 „Életre kelnek-e még ezek a csontok?”

Zsolt 22,1-8 Az Úr Szolgája, gyalázva és gúnyolva, az Úrhoz kiált

Zsid 13,12-16 Menjünk Jézushoz „a táboron kívülre”

Lk 22,14-23 Jézus megtöri a kenyeret, önmagát ajándékozva szenvedése előtt

„Életre kelnek-e még ezek a csontok?” (Ez 37,1-14)

Isten az emberi történelembe nem akarta beiktatni a halált. Amikor megemlíti a paradicsomkerttel kapcsolatos használati utasításokat, hogy: „a kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásnak fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod” (Ter 2,16-17) nem tudom, hogy tapasztalat nélkül mennyire értették meg ezt a fenyegető kijelentést. A kísértést előidéző sátán könnyen becsapta Évát és Ádámot. Ezekiel próféta ismerhette az emberi könnyelműséget, hiszen Jeruzsálemben még köztudott volt a királyoknak adott isteni parancs: Ne próbáld felmondani az adófizetést Babilonnak, mert ha megteszed és Babilon örök riválisához, Egyiptomhoz dörgölődsz, Babilon rájön, lerombolja a fővárosodat a templommal együtt, népedet elhurcolja saját országába és Egyiptom nem is akar, nem is tud rajtad segíteni. Éva ősanyánk logikája győzött. Akkor már belátták a foglyok, hogy Istennek újra és mindig igaza van. A hetven éves fogság örökkévalóságnak tűnt, mint az emberek halála: lám, amióta megtörtént az ősszülők lázadása, azóta tart a testi halál állapota. Isten ezért Ezekielt kiviszi a paradicsom helyére, a Tigris és az Eufrátesz folyamok beláthatatlan síkságára, amelyet vastagon betakartak a történelem halál-komoly maradványai, a kiszáradt embercsontok. Ezekielnek kellett megismételni az Úr mindenható szavait, amelyek hallatán mozdult a csontmező, csontvázakká rendeződtek a csontok. A folytatás ugyanilyen könnyen teremtett húst, idegeket, bőrtakarót a még mindig lélektelen, halott csontvázakra. Megjött az utolsó parancs is, és a próféta szava alig ért az immár ép embertestek fölé, máris mozdult és talpára állt a történelem minden halottja. Örülök, hogy Isten nemcsak Ezekielnek és kortársainak mutatta meg Jeruzsálem és népe életre keltét. Örülök annak is, hogy az idei ökumenikus imahét második napján reményt ébreszthetünk a világvégi általános feltámadásban vetett hitben, hiszen Jézus örömének hajnala ez! Ő imádkozott ezért az utolsó vacsorán: „Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, ahogy engem szerettél”. (Jn 17,22-23) Őszinte örömmel kell fogadnunk a nap szentírási második szakaszában foglaltakat.„Ezért Jézus is, hogy a saját vére által megszentelje a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, s hordozzuk az ő gyalázatát. Hiszen nincs itt maradandó városunk, az eljövendőt keressük. Általa mutassuk be tehát Istennek is a dicséret áldozatát. (Zsolt 50,14), azaz ajkunk gyümölcsét (Óz 14,3), amely az ő nevét magasztalja. A jótékonyságról pedig és az adakozásról ne feledkezzetek meg, mert ilyen áldozatok tetszenek Istennek” (Zsid 13,12-16) Ne feledjük az utolsó vacsora csodálatos átváltását se. A sült Bárány és kovásztalan kenyér vétele után lezárja az ezerkétszázötven éves emléksorozatot. „Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte és odaadta nekik ezekkel, szavakkal: Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség (Kiv 24,8; Jer, 31,31) az én véremben, amely értetek kiontatik” (Lk 22,19-20) 

Évközi 2.hét hétfő

Évközi 2.hét hétfő

Zsid 5, 1-10; Mk 2,18-22

„Minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban”

Az emberiség kialakulása lassú ütemben történt. Ádám és Éva mellé sorakozni kezdtek a gyermekeik. Így jött létre a családjuk. Aztán új házasságok keletkeztek, kialakult a rokonság, a nemzetség. Idővel szétszóródtak, a nemzetségekből népek alakultak. Ezek a kis és nagyobbodó közösségek nemcsak egyéneikben, de közösségeikben is Istenhez tartoztak. Az Istentől való függőségük, a vele való kapcsolatuk a családfőn, majd a nemzetségfőn keresztül valósult meg. Ők voltak a család majd nemzetség papjai. Az ember Istentől való függőségét nem kellett indokolni. A kezdet, az ember teremtett volta nagyon közel volt, szinte karnyújtásnyira. Ezért az ember a maga és családja létét, jó-létét igyekezett megköszönni Teremtőjének. Átérezte, hogy önmagával, övéivel és anyagi javaival Istennek tartozik. A munkája gyümölcseiből vett mintát adta hálája jeléül Urának. Ezt az ajándékot elégette, amint mondta: áldozatul adta. A Szentírás, mint az ősszülőktől átvett szokást mutatja be fiaik, Káin és Ábel áldozatában. (Ter 4) Az ember nem kényszeríthette Istent áldozata elfogadására. Isten jó Atyja volt akkor is övéinek, de az áldozat bemutató szívét nézte. Amikor Ábrahám családja néppé alakult, Isten szövetséget kötött vele. Akkor már ezt a közösséget fogadta el az Úr a maga családjának. A papi és főpapi tisztségre Isten akarata adta a kinevezést, mint a minap már átelmélkedtük. „Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel, s így, miként a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bűnökért”. (Zsid 5, 1-3) a zsidó nép papi rendjét Isten egészen váratlanul Izrael harmadik fiának, Lévinek a törzséből választotta. A Messiás törzse a negyedik fiú, Júda törzse volt Jákob áldásának megfelelően. Az már egy újabb szabad isteni döntés alapján történt, hogy a megváltás megtörténtével a főpapi tisztséget is a Megváltó örökölte. Nem volt ez váratlan, hiszen Ábrahám korában az ő kortársát, Melkizedeket bemutatta Isten a maga akkor még szokatlan kenyér és bor áldozatával együtt, majd ezer év múlva újra felvillantotta a gondolatot Dávid zsoltárában, hogy a Messiás, Isten Fia lesz az örök főpap Melkizedek rendje szerint. „Így Krisztus sem önmagát dicsőítette meg, hogy főpappá legyen, hanem az, aki azt mondta neki: Fiam vagy te, ma szültelek téged (Zsolt 2, 7). És ahogy más helyen is mondja: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint (Zsolt 110, 4)” Nekünk tehát Jézus Krisztus az örök főpapunk, és ezt már Isten nem változtatja meg soha.

IMAHÉT A KRISZTUS-HÍVŐK EGYSÉGÉÉRT 1. nap

IMAHÉT a KRISZTUS-HÍVŐK EGYSÉGÉÉRT

2013. JANUÁR 20.

Minden hívő ember keresi korunk iszonyú tévedései és gonoszsága ellen az igazi, hatékony orvosságot. A Teremtő által vetett alapot vizsgáljuk: a hit és a szeretet mutatkozott olyan hatékony erőnek, amire építhetjük korunk mentsvárát. A Megváltó személyes nagy ajándékát az Eucharisztiát elemezzük pontosabban magát az eucharisztikus Jézust, aki a világot tönkretevő gonoszságot van hivatva legyőzni a maga sajátos módszerével. Ő nem elpusztítani akarja az örök ellenséget, aki az embereket gonosszá teszi, hanem kegyelmeivel úgy akarja kiragadni a gonoszokat a Gonosz hatalmából, hogy azok újra az örök élet várományosai lehessenek. Amíg minden tisztességes, természetes eszközzel vívjuk harcunkat hazánk, népünk megmentéséért a gonosz erőszak hazugságaival csalásaival szemben a demokrácia tiszta, erőszak és hazugság mentes kellékeivel állunk szembe. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy ez a módszer nagyon törékenynek bizonyul, mert a gonoszság vezénylése nem földi tereken mozog: „Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságában lévő szellemei ellen. Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek.” (Ef 6,12-13) Egyetlen személy Jézus Krisztus merte kijelenteni: „Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességtek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot”.(Jn 16,33) Jézus győzelme a világ és a világot mozgató gonoszság égi magasságban lévő fejedelmei felett a kereszthalálban teljesedett be: „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére”. (Fil 2,8-11) „A törvény azért jött közbe, hogy a bűnözés fokozódjék; amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által”. (Róm 5,20-21) Jézus győzelme tehát így valósult meg: nem semmisítette meg a bűn okozóját, a sátánt és a földi munkatársait sem. A sátán hatalmát megtörte. Szent Ágoston szerint a sátán ettől kezdve olyan, mint a megkötözött, veszett kutya. Csak azt tudja megmarni, aki önként közel megy hozzá. Földi segítőtársai pedig megkapják a kegyelmet, hogy haláluk előtt megtérjenek, és a kárhozat helyett az égbe jussanak. A felajánlott kegyelmet azonban el kell fogadni, hálás szívvel meg kell köszönni, bűnbánatot kell tartani, így juthatnak a mennybe. Kiválóan példázza ezt a Jézus mellett felfeszített két lator története: Mindketten rablógyilkosok voltak. Keresztjüket Jézus mögött cipelték. Egészségesen feszítették föl őket. Hallgatták a Jézust gúnyolók vádjait, röhejét, és csatlakoztak is a szörnyű kórushoz. Aztán történt valami: a szenvedő Megváltóból szerte áradt a kegyelem. A bal lator ismételt gúnyolódására a jobb oldali lator nem helyeselt: „Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat nem cselekedett. Aztán így szólt: Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba. Ő azt felelte neki: Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”. (Lk 23,40-43) A gúnyolódó tömeg és a bal lator felé ugyanígy szállt a kegyelem. Hogy velük végül mi történt, nem tudjuk. Jézus kegyelmeit a keresztáldozat jelenvalóvá tételében, a szentmisében ma is árasztja. Hívő katolikusok gondolunk erre? A felelősségünk hatalmas!

Évközi 2 hét vasárnap

Évközi 2 hét vasárnap

Iz 62, 1-5, 1Kor 12, 4-11; Jn 2, 1-11

„a lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele”

Istennek öröktől fogva precíz terve van az egész világtörténelem minden mozzanatára. Nemcsak a korokat és azok történéseit szabja meg előre, hanem az emberi közösség éppen élő tagjainak is meghatározza a tennivalóit, hogy együttesen úgy gondolkodjanak és cselekedjenek, hogy minden akkor élőnek a javát szolgálja az egész társadalom. Ezt elsősorban a természetes testi és lelki képességekkel tudja biztosítani az Úr. A személyek a szerint kapják ezeket a természetes képességeket, hogy koruk szükségleteit mindenki javára ki tudják elégíteni. Az élet minden területén minden feladatra gondoskodik megfelelő testi és szellemi erőkről. Amikor a természetes erők nem elégségesek, akkor külön lelki adományokkal, természetfeletti ajándékokkal, vagyis kegyelmekkel siet segítségünkre a Gondviselés. Szent Pál apostol észrevette, hogy a keresztények között is akadtak olyanok, akik ilyen kegyelmeket kaptak. Mivel ezek a kegyelmek nem mindenkiben voltak fellelhetők, azért különös kegyelmeknek, görögül karizmáknak hívták őket. A korintusiakhoz írt első levelében tisztázni akarja azt, hogy ezeknek nagylelkű osztogatója a Szentlélek, a harmadik Isteni Személy, akit azért küldött el a világba az Atya és a Fiú, hogy az Emberfia, Jézus által szenvedésével és kereszthalálával megszerzett kegyelmeket ossza szét az emberek javára. Az élet zavartalan boldogságára tehát az isteni Gondviselés vigyáz.„a lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a csodajelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. A lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele”. (4-7) Tehát senki nem azért részesül sem a testi erejében, sem a lelkiekben, hogy önző módon a saját céljait szolgálja velük. A birtokolt javakból a szeretet törvénye alapján másokat, a melléje rendelt embereket kell boldogítania mindenkinek. Ez isteni törvény. Ez a szeretet törvénye. Aki megérti, másokat boldogít, annak a boldogságát mások garantálják. Aki nem érti meg ezt az embereknek adott rendelkezést, az itt a földön önző életet él, esetleg mértéktelenül meggazdagodik, a kincseit elveszíti: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be, és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is”. (Mt 6, 19-21) Ha tehát valaki önzőn, netán mások súlyos kárát okozva arra használja fel testi vagy lelki adottságait, hogy ő gazdagodjék, mások, pedig ne kapják meg, amire szükségük lenne, és amit Isten az ő javukra rendelt, mindent el fognak veszíteni akár igazságszolgáltatás, akár a halál által. Ez Isten rendelkezése, és ez alól nem kivétel senki. Vallásos ember ezt jól tudja. Ne legyen senki bűnsegédje egyetlen rosszul gondolkodó, önző embernek sem! Osszon nektek, Kedveseim, bőven bölcsességet a Szentlélek.

Évközi 1 hét szombat

Évközi 1 hét szombat

Zsid 4,12-16; Mk 2,13-17

„Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé”

Az Ószövetségben Isten szövetséget kötött Izrael népével. Magához rendelte Mózest, Áron és két fiát, ezeken kívül hetven bölcs öreg férfit. Közülük Istenhez egészen közel csak Mózes mehetett. Ezzel jelezte az Úr, hogy végtelenül nagyobb ő, mint az egész világ, és óriási kiváltság, hogy egy néppel szövetséget köt. Aztán Isten elmondta Mózesnek a szövetség feltételeit, Mózes pedig közvetítette népének az Úr szavait Isten véres áldozatokat kért népétől, hogy átérezzék a szövetség komolyságát. Az áldozatok vérével aztán Mózes meghintette a népet. A ruhájukra rászáradt vérfolt lett a szövetség örök pecsétje.(Kiv 24) Isten ezután állandó szolgálatra papokat rendelt. Az ő hivatásuk lett a napi áldozatokat bemutatni az Úrnak. Jézus szenvedése előtt az utolsóvacsorán újszövetséget kötött az egész emberiséggel. Ezen a csodálatos szertartáson csak a kiválasztott apostolok vettek részt. Jézus nem állatok vérét ontatta ki, hanem a kehelybe öntött bort saját vérévé változtatta, és ezt ajánlotta fel az összes emberért, köztük Mózesért, Áronért és az Ószövetség minden tagjáért is. „A vacsora végén fogta a kelyhet, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amely értetek kiontatik”. (Lk 22,20) Másnap pedig a kereszten feláldozta önmagát engesztelésül mindannyiunk bűneiért. Ilyen tökéletes áldozata csak a tökéletes főpapnak lehetett. Jézus, ugyanis mint Fiú képviseli önmagában az Atyát, akinek áldozatul adja egész emberségét. De megjeleníti az összes embert is, hiszen a megtestesülés révén mindannyiunk testvére lett. Ismeri vétkeinket is: „Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyengeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve”.(Zsid 4,15) Bűneink, gyengeségeink nyitott könyvként állnak előtte: „Megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk” (12-13) Látja tehát mindenki gonoszságát és hálátlanságát is, mégis szenved és meghal értük is. Ezek után egészen természetes a levélíró ajánlása: „Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett”(14) Az Ószövetség főpapjai Árontól kezdve gyenge emberek voltak. Különösen elmarasztalhatók a Jézus ügyében eljáró Annás és Kaifás, akik az Úr perében nem az igazságot keresték, hanem a maguk igazát, és mindent elkövettek azért, hogy Jézust keresztre feszíttessék. „Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre” (16) Ne próbáljuk úgy felfogni a magunk ügyét, hogy mi nem követtünk el bizonyos vétkeket, igyekeztünk némi jót tenni, nekünk tehát megjár az isteni jutalom. Az is kegyelem, hogy ha minket az Úr megóvott sok lehetséges rossztól. A kereszt trónján látott Krisztus alázata legyen a példánk, és irántunk tanúsított irgalma tegye tökéletesebbé bizalmunkat és hűségünket!