Szombat húsvét 3 hetében

Szombat húsvét 3 hetében

ApCsel 9, 31-42; Jn 6, 60-69

„Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak”

Csodálkozom, hogy a csodás kenyérszaporítás után a Jézust keresők, a Kafarnaumba elvándorlók közül ennyi magyarázat, ilyen óriási ajándék felkínálása után egyesek megijedtek bizonyos nehezen érhető részlettől. Hogy lehet, hogy a hetvenkét tanítvány közül „sokan azt mondták, kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (60) Nem értem, mit találtak kemény beszédnek? Jézus hatalmát ítélték talán elégtelennek? Talán további adományokra már nem számíthatunk az Atyától? Nehéz elgondolni, hogy Jézus valamilyen formában nemcsak áldozatul adja értünk önmagát, hanem még táplálékként is felkínálja testét, vérét? Egyetlen riasztó lehetett volna Jézus kijelentései között: „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, a bennem marad és én őbenne” (53-56) Ezt úgy értelmezni, hogy Jézus emberevésre biztat, botorság, mert Isten szigorúan tiltotta, hogy a bálványoknak felajánlott áldozatokon zsidók részt vegyenek, amikor állatokat égettek el neki, hát, még ha gyermekeiket ölték meg és égették el ugyanígy. Ilyenkor az áldozati közösség azt is megkívánta, hogy az áldozat bemutatók egyenek, az áldoztok húsából. Ez valóban a legszörnyűbb bűnök közé tartozott, mert bálványnak szóló istentisztelet volt, és az áldozatból enni egyetértést jelentett.Kizárt dolog,hogy Jézus szavait bálványimádásra serkentésnek lehetett érteni,s a bűn hatványozásának, ha ez a hús emberi test része volt.Jézus ezért fűzi hozzá előbbi szavaihoz: „a lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, lélek és élet. De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek. Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és hogy ki fogja őt elárulni. Majd hozzátette: Ezért mondtam nektek: Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki” (63-65) Jézus szemében szentségi Testét és Vérét nem elfogadni igen nagy bűn. „Ettől fogva a tanítványok közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele. Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: Talán ti is el akartok menni? Simon Péter ezt felelte: Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje”. (66-69) Hiszünk Jézusnak. Az Oltáriszentségben is helyesen hiszünk, apránként, de biztosan felnövünk az Atya titkaihoz.

AVILAI SZENT JÁNOS

AVILAI SZENT JÁNOS pap

Május 10.
*Almodovar-del-Campo, 1499--1500. +Montilla, 1569. május 10.

János 1499-ben vagy 1500-ban született a dél-spanyolországi Almodovar del-Campóban, apja tehetős zsidó konvertita volt. Ez a körülmény állandó akadályt gördített életútjába, jóllehet tanítványa és életrajzírója, Granadai Lajos (1504--1588) elhallgatta ezt a tényt. A tehetséges ifjút apja a salamancai egyetemre küldte, hogy jogot tanuljon. Jánosnak azonban -- valószínűleg származása miatt -- nemsokára el kellett hagynia az egyetemet.

Amikor János egy napon bikaviadalon vett részt, oly módon hatott rá ez a kegyetlen játék, hogy elhatározta: elhagyja a világot és szerzetes lesz. Először megkérte szüleit, engedjék meg neki, hogy három évig otthon éljen az imának és szemlélődésnek. Kéréséhez örömmel hozzájárultak, mert így legalább tovább közelükben tudhatták.

János ezután az alcalái egyetemen ,,a művészetek baccalaureusa'' fokozatot szerezte meg, majd három éven át teológiát tanult. Szülei időközben meghaltak és tekintélyes vagyont hagytak rá; amikor pappá szentelték, ezt szétosztotta a szegények között.

Azt tervezte, hogy hithirdető lesz Amerikában, amelyet nemrég fedeztek fel, de tervéről származása miatt le kellett mondania.

Sevilla érsekének megbízásából mint prédikátor és népmisszionárius kilenc éven át bejárta egész Andalúziát. Fiatalok és öregek, szegények és gazdagok tolongtak prédikációira, az általa előidézett megtéréseket pedig nem is lehet elsorolni. Leghíresebb ,,megtérője'' volt Istenes Szent János (lásd: A szentek élete,118. o.).

Barátai közé tartozott Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.), Alcantarai Szent Péter (lásd: 547. o.) és Avilai Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.).

E rendkívüli ember nyitottsága a világ felé messze kora előítéletei fölé emelkedett. Így foglalkozott Rotterdami Erasmus írásaival; egy ideig a lutheri tanok felé hajlott, és talált bennük neki tetsző dolgokat, különösen a Bibliával és az egyházatyákkal kapcsolatban.

Hozzájárult mindezekhez, hogy János nem ismerte a félelmet; amint névrokona, a Keresztelő tette, ő is kipellengérezte a gazdagok és hatalmasok köreiben található visszás állapotokat; ezáltal sok ellenséget szerzett magának.

Mint veszedelmes újítót bepanaszolták az inkvizíciónál és fogságba vetették. 1532 decemberében huszonkét vádpont ellen kellett védekeznie. Közülük itt csak néhányat sorolunk fel. Nem azt merészelte-e mondani, hogy az eretnekekként nyilvánosan elégetett emberek vértanúk? De igen - - válaszolta. Ha az elítélt azt gondolja, hogy a helyes úton jár, s ha a halált a hit szellemével fogadja, bíráit pedig nem gyűlöli, vértanú. Nem mondta-e azt is, hogy jobb lenne alamizsnálkodni, mint miséket mondatni? Erre így válaszolt: ,,Ha a nép éhezik, a klérusnak pedig van elég misestipendiuma, bizonyára ez is helytálló!''

1533-ban szabadon engedték, de figyelmeztették, hogy legyen óvatosabb kifejezéseiben. Amikor szabadon bocsátása után első ízben prédikált nyilvánosan, a néptömeg nagy lelkesedéssel ünnepelte.

Könyvét, az Audi filia-t mégis betiltotta az inkvizíció. Ezt a művét fogságában írta egy Sancha Carrillo nevű előkelő fiatal hölgy számára, aki -- miután János megtérítette -- imádságnak és vezeklésnek szentelte életét.

Bár hitszónokként is megfeszített tevékenységet folytatott, kiterjedt levelezése mellett maradt még ideje egyéb feladatok elvégzésére is. Műszaki érzékére is vall, hogy kitalált egy újfajta öntözési eljárást. Tizenöt magasabb fokú iskolát is alapított (mai gimnáziumainkhoz hasonlókat); közülük a baezai csakhamar egyetemi rangra emelkedett; eközben nagy anyagi és emberi nehézségekkel kellett megküzdenie. Különösképpen felkarolta sorstársait, a megtért zsidókat és félzsidókat, akiknek hasonló nehézségeket kellett elszenvedniök, mint neki. Ugyanilyen okokból több tanítványát küldte Granadába a moriszkók, az iszlám konvertiták megsegítésére, akiket hasonló korlátozások sújtottak.

1545-ben kapcsolatba került Loyolai Ignáccal. Fellelkesülve hosszú ideig azon gondolkodott, hogy tanítványaival együtt belép Jézus Társaságába. Megbeszéléseket is folytatott róla, s Ignác nem is vonakodott volna, hogy fölvegye őket. ,,Avila sokat adhatna nekünk'' -- vélte. Úgy látszik, hogy Andalúzia akkori provinciálisa, P. Bustamente nem volt olyan készséges, mint az alapító. Ellenezte János belépését, feltehetően zsidó származása miatt. Akadályként jelentkezett János folytonosan rosszabbodó egészségi állapota is. Nyugodtan halnék meg, ha barátaimat e szent társaság szárnyai alatt hagyhatnám -- mondta. Ez sem sikerült, mert granadai barátai között számos megtért zsidó volt, és a rend nem vette fel őket. Néhány tanítványa 1554-ben mégis belépett Jézus Társaságába.

Amikor a trienti zsinat (1545--1563) idején Granada érseke szívesen magával vitte volna Jánost tanácsosaként, gyenge egészségi állapota nem tette lehetővé az utazást. Különféle munkákat is írt a papok cölibátusáról, a katolikus nevelésről és az Oltáriszentség tiszteletéről. Az 1565. évi toledói zsinaton, amelyen a zsinati határozatok gyakorlati megvalósításáról volt szó, János fontos szerepet játszott.

Leveleiben és egyéb írásaiban különösen feltűnő a Szentírás ismerete; az Ószövetséget és az Újszövetséget egyaránt idézte.

Írásaiban némely dolog ma különösnek tűnik számunkra, más viszont még ma sem veszített semmit kifejezőerejéből és eredetiségéből. ,,Semmit sem vásároltunk túl drágán, ha Istent szolgáljuk vele'' -- mondta egyszer, és: ,,Ne fordítsuk el tekintetünket Istentől, ha nem akarunk megvakulni!''

Jellemző rá a következő epizód: János megfigyelt egyszer egy papot, aki hanyagul misézett. A kehely fölött az ostyával olyan sebtében és unottan írta le a kereszt jelét, hogy Jánosnak megfájdult a lelke. Az oltárhoz ment, úgy tett, mintha egy gyertyát igazítana meg, és közben odasúgta a papnak: ,,Bánjon vele jól; egy jó Atya Fia!'' A mise után beszélt a papnak arról a tiszteletről, amellyel Krisztus testének tartozunk. A pap annyira megilletődött, hogy könnyekben tört ki, mire János átölelte.

1569. május 10-én halt meg a Córdoba melletti Montillában, és az ottani jezsuita templomban temették el.

1894-ben boldoggá, 1970. május 31-én szentté avatták.

Szeplőtelen Szűzanya, könyörögj érettünk!

Szeplőtelen Szűzanya, könyörögj érettünk!

Itt természetesen nem a bőr elszíneződéséből eredő szeplőről van szó, hanem a lélek kisebb bűnfoltjairól. Kettős szempontból nézzük ezt a megszólítást. Fogantatása is szeplőtelen, hiszen lelke a teremtése pillanatában elnyerte Isten legnagyobb ajándékát, a megszentelő kegyelmet, így pillanatra sem volt kegyelem híján, vagyis áteredő bűn állapotában. Mint fentebb kifejtettük, ezt a kiváltságot istenanyasága miatt kapta elővételezve Fia jövendő megváltói érdeméből. Ezért felelte Lourdes-ban egyik megjelenése alkalmával a fiatal látnok, Bernadette Soubirous ismételt kérdésére: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”. Így, elvont formában. Egyedül Ő kapta ezt a kiváltságot, minden más ember később részesül ebben a kegyelemben. De szeplőtelen volt abban a tekintetben is, hogy soha semmilyen bűnt sem követett el. Milyen öröm számunkra, hogy kérhetjük: könyörögj érettünk! Érettünk, akik annyi bűnveszélyben élünk, és nem óv bennünket Isten különös kegyelme.

Sérelem nélkül való anya, könyörögj érettünk!

Itt is külön kell gondolnunk testére és lelkére. Testi sérelem nem esett rajta. Nem volt beteg, nem sérült semmiben. A szülése is olyannyira sérelem nélkül volt, hogy még szüzessége is sértetlen maradt. De a lelke sem sérült, sem kísértés, sem Fia szenvedésének és halálának átélése nem kezdte ki sem hitét, sem reményét, sem szeretetét. Tudjuk, rajta kívül Jézus minden barátja, apostola, tanítványa, követője elvesztette az Ő istenségébe vetett hitét, és az Úrnak kemény küzdelmébe került hitük újra-élesztése. A világ rengeteg testi-lelki sérültje kérje bizalommal: könyörögj érettünk!

Szűz virág szent anya, könyörögj érettünk!

Szűz virág szent anya, könyörögj érettünk!

Ősi magyar nyelvünk gyönyörűen tudta megnevezni azt a jelenséget, hogy egy lány teste kész az anyaságra. Nem tudományos, hanem költői formában fogalmazta meg a jövendő életének legnagyobb küldetését: Virágzik a leányzó.„Asszony lesz a lányból, a bimbóból rózsa”. Máriára vonatkozik elsősorban Bálám próféta jövendölése ezerkétszáz esztendő távlatából: „Szól Bálám, Beor fia, szól a bezárt szemű ember, aki a Fölséges tudományát tudja, s a Mindenható látomásait látja leborulva s megnyílt szemmel: Látom őt, de nincs még itt, nézem őt, de nincs még közel. Csillag támad Jákobból és királyi pálca kél fel Izraelből”. (Szám 24,15-17) Igen, Mária virágozza a Messiást: „Áron vesszeje virágzik, Reménységünk kicsírázik, Választott Szűzből Isten anyja válik”. (Ho 7,1) Könyörögj értünk, Szűz virág szent anya, hogy veled együtt önmagát is ilyennek lássa minden magyar lány, vállalja bátran az asszonyi sorsot és édesanyaságot! Fiad mondta: „Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be”.(Mk 9,37)

BOLOGNAI SZENT KATALIN

BOLOGNAI SZENT KATALIN

 szűz, klarissza

 (1413-1463)

Bolognában, a Vigri nemesi családban született. Apja Ferrarában a D’Este hercegi udvarban szolgált, így Katalin 11 éves korában a hercegi udvarba került. Itt alkalma volt elsajátítatni a humanista műveltséget, a jártasságot a latin nyelvben, kibontakozott festői és zenei képessége is. A nagy ferences igehirdető, Sienai Szent Bernardin ezekben az években járta be Észak-Itália városait, Bolognában 1423-ban járt. Fordulópontot jelentett Katalin lelki életében, hogy Ferrarában megismerkedett egy ferences terciárius közösséggel s 15 évesen közéjük lépett. A közösség legtöbb tagja, így Katalin is néhány év múlva Szent Klára reguláját fogadta el. Katalin 1432-ben öltötte magára a klarisszák ruháját s hamarosan a novíciák mesternője lett. 5 éven át a Sátán sokféle kísértését viselte el, erről ír 1438-ban keletkezett művében, melynek címe: A lelki harc fegyverei. Halála után a művet több városban gyakran kiadták, más nyelvekre is lefordították. A szerzetesi életben kezdőknek ad ebben bölcs tanácsokat. Hét lelki fegyvert sorol fel: 1. szorgalom a jócselekedetekben, 2. magában nem bízni, 3. erősen bízni Istenben, 4. Krisztus szenvedésére emlékezni, 5. saját halálunkra gondolni, 6. a mennyei dicsőség reménye, 7. a szentírás szavait emlékezetbe vésni. Ezenkívül a tökéletességre jutás eszközei közt kiemeli az imádságot, a gyakori szentáldozást és a Szűzanya tiszteletet. Más prózai és költői műveket is írt – a Szeplőtelen Szűz poétája névvel illették. Látomásokban, egyéb misztikus kegyelmekben is részesült (egyszer látta a szentostyában a kis Jézust s angyalok kórusát hallotta). 1456-ban 16 társnőjével szülővárosában, Bolognában klarissza zárdát alapít, ennek apátnője lesz egészen haláláig. A betegek iránt különös szeretettel volt: „Ti az üdvözítő igazi jegyesei vagytok - mondta nekik -, o a szenvedést válaszotta osztályrészéül.” 1463. márc. 9-én költözött isteni Jegyeséhez. A teste épségben maradt s napjainkban is látható a bolognai klarisszák kápolnájában. XI. Kelemen pápa avatta szentté 1712-ben.

„Krisztus hűséges szolgája - tanítja Szent Katalin – álljon készen arra, hogy a kereszt útját járja, mert mindazok, akik Istennek szolgálnak, kénytelenek Isten ellenségeivel harcolni, s tőlük különféle kegyetlen sebeket kapnak. Tehát a legjobb fegyverekre van szükségünk, melyekkel az ellenség ellen bátran harcolhatunk.”

Imádság:

Urunk, Istenünk, te Szent Katalin szüzet elhalmoztad mennyei ajándékaiddal. Add kérünk, hogy erényeit követve itt a földön, vele együtt örökkévaló örömöket élvezhessünk a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Péntek húsvét 3 hetében

Péntek húsvét 3 hetében

ApCsel 9,1-20; Jn 6,52-59

„Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?”

Jézus a kafarnaumi zsinagógában hosszan beszélt az Atya és a maga csodálatos ajándékáról hallgatóinak. Az Őt követő zsidók előbb csak a természetes ennivalót szerették volna állandó jelleggel kikényszeríteni tőle, amikor azonban Jézus állhatatosan kitartott amellett, hogy sokkal nagyobb ajándékot ad az emberiségnek, mint amit a zsidó ősök a pusztában kaptak a mannával, akkor az ingyen kenyér reményétől megfosztva felháborodtak. Azt kérték számon, Jézuson, hogy gondolja, hogy az ő testét eledelül adja nekik. Ha nem is mondták ki, felháborodtak: netán emberevésre gondolt Jézus? Ez érződik egymás közötti vitájukból. Jézus nem magyarázza meg nekik pontosan, hogy történik majd a gyakorlatban Testének és Vérének vétele. Isteni lesz a mód, ezt az addigi okfejtésből meg kellett volna érteniük, és hagyni kellett volna a konkrét megvalósítás módját későbbre. Jézus nem ok nélkül hangsúlyozta az előzményekben, hogy a hallgatóknak el kell hinniük szavait. Ezért nem magyarázza a módot, hanem nyomatékosan figyelmeztet: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (53-54) Vagyis hitet kíván, hittel elfogadni beszédeinek igazát, mert az Istent megilleti a hit. Nemcsak azért illeti meg a teljes és odaadó hit, mert az Isten örökké igazmondó, egy általános igazság áll mögötte, hanem azért is, mert Jézus tettei és tanítása mindig feddhetetlen igazságot sugároznak. Ha más egyéb nem sugallaná ezt a jelenlévőknek, legalább az lenne a szemük előtt, hogy Jézus három napig foglalkozott velük, és nemcsak hogy nem követelt tőlük tandíjat, de kéretlenül megvendégelte őket a pusztában. Aki ilyen önzetlen, jó akaratú, nagyvonalú, miért ne lehetne neki hinni, amikor még nagyobb jókat ígér? Továbbra is csak az addig felajánlott jó hírt, az evangéliumot ismétli meg az Úr. Nemcsak valamit kínál, hanem önmagát adja oda az embereknek az emberekért: „Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, a bennem marad, és én őbenne”(55-56) Az Atyára hivatkozik újra, aki a Fiát adta oda az emberekért, tehát hinni kell neki: „Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely az égből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (57-58) Jézus nyugodtan hozzá tehette volna: atyáitok ribilliót csináltak, hogy töltsem meg a mannával a gyomrukat. Megkapták. Ették. Néha unták. Minden esetre meg nem érdemelték. Felajánlott adományaimat fogadjátok hálás szeretettel, hittel éljetek belőle.

BOLDOG MOLDVAI JEREMIÁS

BOLDOG MOLDVAI (Valahai) JEREMIÁS

 kapucinus testvér 

(1556-1625) 

 
Moldvában született, ma már nehezen azonosítható községben. Külföldön inkább Valahiai Jeremiás néven szerepel. Moldva teljes neve ugyanis Moldva- Valahia. Anyját Margitnak hívták. Azon a vidéken (Tatros völgye) még a múlt század végén is magyarul beszéltek. Így nem alaptalan a feltevés, hogy Jeremiás testvér csángó magyar volt. Heten voltak testvérek. Ifjúkorában lelke üdvössége gondja foglalkoztatta. Anyja többször beszélt neki Itáliáról, ahol sok jó keresztény és szent szerzetes él, s ott van Krisztus földi helyettese, a pápa is. 18 éves korában el is hagyta hazáját. Erdélyben, Gyulafehérváron találkozott egy olasz orvossal. Szolgálatába állt, s vele együtt ment el Itáliába. Hajóval Bariba érkeztek, ott elszakadtak egymástól. Elzarándokolt Rómába, majd visszafelé Nápolyban megismerkedett a kapucinusokkal, s 1578-ban közéjük lépett. Ekkor kapta a Jeremiás nevet. Fogadalma letétele után különböző kolostorokban többféle beosztásban tevékenykedett, 1585-ben ismét visszatért Nápolyba, s ott maradt mint alamizsnagyujto, kapus és betegápoló negyven évig. Elve volt: Nappal dolgozni, éjjel imádkozni. A legalantasabb munkákat is mosolygó arccal végezte, hosi fokon gyakorolta a szeretetet és az engedelmességet. Egyik beteg rendtársa azt állította, hogy anyjától sem kapott annyi jóságot, mint Jerémiás testvértol. 1608-ban, nagyboldogasszony ünnepének eloestéjén látomása volt: megjelent neki Szuz Mária karján a kis Jézussal. Amikor közeledni érezte földi élete végét, azt mondta, számára meghalni annyi, mint viszontlátni az égben azokat, akiket annyit gondozott. 1625. márc. 5-én halt meg szentség hírében Nápolyban 69 évesen. Temetése valóságos diadalmenet volt. II. János Pál avatta boldoggá 1983-ban. Rómában ez alkalommal sok csángó zarándok ünnepelte földijét. Katolikusok és ortodoxok egyaránt tisztelik.
Részlet XXIII. János pápa egyik beszédéből:
„Az egyszeruség nyújtja a legvonzóbb képet az alázatos kapucinus testvérről, Moldvai Jeremiásról. Az egyszerűség a megfelelő ruházat annak számára, aki Betlehemhez közelítve biztos akar lenni arról, hogy otthon találja magát a Szent Családnál, hogy megérti Mária és József nyelvezetét és felfogja Jézus isteni hallgatását.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Jeremiást a betegek szolgálatában és a kötelességteljesítésben kiválóvá tetted. Közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy részesei legyünk örök dicsőségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szeretetreméltó anya, könyörögj érettünk!

Krisztus szent Anyja, könyörögj érettünk!

Az angyali üdvözletkor Gábor főangyal nemcsak azt közli Máriával, hogy a Szentlélektől foganja csodálatos módon a gyermeket, hanem a nevét is megmondja: Jézus. Ez nem volt ismeretlen a zsidók körében, hiszen Mózes szolgája, később utódja, Józsue is ezt a nevet viselte, csak a latin fordításban nem görögösen szerepel: Jesous. Eredeti héberben viszont Jehosúah-nak hangzik, aminek a jelentése Jahveh a megváltó. A litániában Krisztus szent Anyjának szólítjuk, nem lehet mással összetéveszteni, sem Józsuéval, sem egy szent könyv szerzőjével, Jézus Sirák fiával. Ha görög fordításban olvassa valaki a Bibliát, többször találkozik ezzel a megjelöléssel: Jésous ho Christos. Ennek jelentése: A Krisztus Jézus. Mária tehát Krisztus Urunk Édesanyja.

Szeretetreméltó anya, könyörögj érettünk!

Az ember minta-oka maga a legszentebb Szentháromság, mert az Ő benső, szentháromságos élete az ajándékozó szeretet maga. Az isteni Személyek egymásnak ajándékozzák öröktől fogva a végtelen isteni természetet. Ezért írja Szent János apostol: „Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne”. (1Jn 4,16) Mária ebbe a szeretetbe gyökerezett bele. Isten Fia megtestesülésekor nem kért semmi mást a földről, csak egy aranyos édesanyát. Ember módon rajta keresztül akarta megkóstolni, hogy az örök isteni szeretet hogyan válik valósággá a teremtett világban. Ezért indult élete Édesanyja szíve alatt, csak ezért akarta élvezni az édesanyás szeretetet a betlehemi nyomor közepette. Minden a vágyai szerint sikerült! Bárcsak tőlük tanulna minden anya és gyermeke! 

Húsvét 3. hete csütörtök

Húsvét 3. hete csütörtök

ApCsel 8,26-40 Jn 6,44-52

„Senki sem jöhet hozzám, ha csak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza”

Jézus azt mondta, hogy „Én vagyok az élet kenyere" (6,35) Az Isten második Személye az örök élet erőforrása.Együtt gondolták ki, határozták el az Atyával, hogy a megtestesülés hatalmas kegyelmi adományait a kettejük kimondhatatlan szeretetéből forrásoztatják a híveknek.Így mindjárt könnyebben értjük a mai evangélium kezdő sorát: „Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza" A Fiú az Atyától születik. Ő ajándékozza meg a csorbítatlanul neki adott végtelen tökéletes isteni természettel. Ezért mondta Jézus: „Az Atya nagyobb nálam"(Jn 14,28), mert mindent tőle kapott. Visszahívja, visszavárja maga mellé, mihelyt befejezte küldetését a földön. A megváltást jelentő szenvedése, kereszthalála és feltámadása után fel kell mennIE az égbe hozzá, hogy elfoglalja jól végzett küldetése jutalmaként helyét az Atya jobbján. Ezer évvel korábban így írta Dávid király: „Szólt az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem"(Zsolt 110,1) nemcsak Jézust várja maga mellé, hanem azokat is, akik Jézust szeretok, és hisznek benne: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek" (Jn 14,1-3) A prófétáknál írva van: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek (Iz 54,13) Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való" (45-46) Ezután Jézus az élet kenyerének fontos hatásáról beszél: „Bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért" (47-51) Jézus teste a hívők tápláléka. Aki ebben nem hisz, annak nem válik javára a szentáldozás. Azt nem mondja az Úr, hogy aki szentáldozáshoz járul, az többé nem vétkezik, ezért üdvözül, de aki hittel veszi magához a Szent Testet, az bűnéből meg fog tisztulni, mert benne él a különös kegyelem, Jézus könyörül rajta.

BOLDOG ULRIKA NISCH

BOLDOG ULRIKA NISCH

 szűz, keresztes nővér 

(1882-1913)

Németországban, Württberg tartomány egyik községében született. A keresztségben a Franciska nevet kapta. Szülei 13 gyermeküket nagy szegénységben, nehezen tudták nevelni. Franciska is inkább nagyanyjánál lakott. 1901- ben elszegodött cselédnek. Három év múlva súlyos betegen kórházba került, itt ismerte meg az ingebohli keresztes novéreket. Felvételét kérte a rendbe, ahol az Ulrika nevet kapta. 1907-ben, fogadalomtétele alkalmával azt tuzte ki célul, hogy egészen a Keresztre feszített Úrnak és a felebaráti szeretetnek akar élni. Buhlben, majd a baden-badeni Szent Vince ház konyhájában szakácsnoként dolgozott. Sok megaláztatásban volt része, miket csendes békével viselt el. Minden alkalmat felhasznált, hogy novértársainak és másoknak titokban szeretetszolgálatot tegyen. Az Úr Jézus rendkívüli misztikus kegyelmekkel ajándékozta meg, de megismerte a lelki sötétség, a hitbeli kétségek, lelki elhagyatottság és kísértések kínzó próbatételeit is. Homloküreggyulladást kapott, és meg kellett operálni. Késobb tüdogyulladást állapított meg nála az orvos. Ekkor, 1912. júl 15-én Hegnébe, a novérek betegházába vitték. Közvetlenül halála elott a szomszédos szobában fekvo novér köhögési rohamot kapott. Ulrika novér ekkor kérte betegápolóját, hogy menjen át hozzá. Mikorra a betegápoló visszajött, akkorra már visszaadta szép lelkét Teremtojének 1913. május 8-án. Az alázatnak, a feltunés nélküli és néha sikertelen munkának, a szeretetnek és a türelemnek a szentje lett. II. János Pál 1987-ben avatta boldoggá.
„Hiszünk Isten országának eljövetelében, amely Jézus Krisztussal megkezdodött. Az Egyház tagjaiként, részt veszünk annak üdvözíto feladatában a szeretet tanúságtétele, a Krisztussal egyesült élet, az ima, a munka és a szenvedés által.”

A Keresztes Novérek Életrendje. Részlet.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Ulrikát példaképpé tetted az alázatban és a türelemmel viselt szenvedésben. Add, hogy példáját követve hu követoi legyünk a keresztet hordózó Krisztusnak s így elnyerjük a mennyei dicsoséget. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

MAGYARORSZÁGI BOLDOG ERZSÉBET

BOLDOG ERZSÉBET

 SZŰZ

*1292/94. +Töss (Svájc), 1336/38. október 31. vagy május 6. 

Erzsébet atyja az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290-- 1301), anyja a lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő volt. Nagynénjei között találjuk Szent Erzsébetet, Szent Margitot, Boldog Kingát, Boldog Jolánt.

Édesanyja fiatalon, második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy évre rá újraházasodott, és a Habsburg-házban keresve szövetségest, Habsburg Albert leányát vette feleségül. Gyermekük nem született, így kézenfekvő volt, hogy Ágnes királyné a magyar trón egyetlen örökösét, a kis Erzsébetet vegye anyai gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy Habsburg érdekeket szolgáló tervnek megfelelően -- ami a cseh és magyar koronát egyaránt a Habsburgoknak biztosította volna -- 1298. február 12-én eljegyeztette II. Vencel cseh király fiával, IV. Béla egyik kései leszármazottjával, Vencellel.

1301. január 11-én gyászba borult az ország: meghalt András, az utolsóÁrpád-házi király. A temetésen Erzsébet is részt vett. A hagyomány szerint amikor a király koporsóján befelé fordították az Árpádok címerét, a kislány ájultan esett össze. Fölfogta vajon, mit jelentett édesapja halála neki és az országnak? Megsejtette, hogy Európában ő lett most az egyik legfontosabb személy: aki őt megnyeri, joggal nyúlhat a magyar koronáért?

Az özvegy Ágnes királyné kincsekkel megrakodva elhagyta az országot, s magával vitte a kis Erzsébetet, a Habsburgok politikai terveinek legfontosabb eszközét.

E tervek azonban egymás után hiúsultak meg. Több szereplő eltűnt a sakktábláról, gyakran maguk a királyi bábuk is cserélődtek, s velük együtt a szempontok és érdekek is. Erzsébet egyszer csak teljesen egyedül találta magát, sőt már útjában volt a Habsburgok újabb terveinek. Megelégelvén ezt, most már maga akarta kezébe venni sorsát. Két nagynénje, Szent Erzsébet és Szent Margit nyomdokait akarta követni: az evangéliumi szegénység, tisztaság, engedelmesség, a közösségben élt testvéri szeretet, a rejtett ima és áldozat útját választotta. Bár mostohaanyja, Habsburg Ágnes szinte bekényszerítette a kolostorba, a döntő szót mégis a fiatal Árpád-házi királylány mondta ki. És e döntésétől kezdve többé nem hagyta magát érzéketlen bábuként kezelni. Isten, mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy mostoha nagybátyja, Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva, ország-világ előtt bizonyítsa: önként, a maga akaratából választotta jegyeséül a Királyok Királyát, kinek koronáját viselve nem uralkodóként, hanem önkéntes áldozatként akarja szolgálni hazáját.

Döntése legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának: haláláig nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci Töss domonkos kolostora lett -- ha nem is hazája, de -- lelki otthona. Emlékezetében elhalványultak a gyermekkor meleg képei, édesapja szelíd, édesanyja sugárzó arca, a budai vár pompás termei, az őt meglovagoltató vitézek biztató mosolya. Szívében elhalkultak a magyar dallamok, ajkáról lekopott a magyar szó.

A maga választotta szigorú vezeklő életmódot Jegyese, a Királyok Királya súlyos betegségekkel, külső és belső megpróbáltatásokkal tetézte. A kolostorban töltött 28 év alatt szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig fokozatosan teljesen megbénult. Teljes kiszolgáltatottságában, embertelen fájdalmai közepette hasonlóvá lett a kereszten szenvedő Krisztushoz.

Halálos ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai ekkor sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány legnagyobb szenvedése -- külső és belső megpróbáltatásain túl -- maga a számkivetés volt.

A tössi kolostor lakói nagyon szerették és tisztelték. Szent élete és a közbenjárására történt csodák miatt biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon megjutalmazta, azaz megadta neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban megígért mindhalálig hű szolgálóleányának.

A halálhír hosszú hónapok múlva jutott el Magyarországra. Itt akkor már évtizedek óta Anjou Károly Róbert uralkodott, s nevelte utódát, a fiatal Lajost. Már csak a legidősebbek emlékeztek a közel négy évtizede elhunyt III. András király száműzetésbe került leányára. Néhányan azt is tudni vélték, hogy dömés apáca lett, és Margit módjára vezekelt hazájáért. De azután ezek az utolsó emlékezők is meghaltak, és Erzsébetre, legalábbis hazájában -- néhány történészen és hagiográfuson kívül -- senki sem gondolt.

Legendája szerint Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor ,,harminc hét'' után áthelyezték a ,,királyi méltóságához és szentségéhez illő'' új sírba, testét teljesen épnek találták. Sírját a protestánsok pusztították el a virágzó kolostorral együtt. Erzsébet sírjának fedőlapját ma a zürichi Landesmuseumban őrzik.

A domonkos rendben boldogként tisztelik május 6-án, de az Egyház hivatalos eljárást még nem folytatott. Az alábbiakban Árpádházi Boldog Erzsébet -- a tössi apácák szóbeli és írásos hagyományaira épülő -- legendájából következnek részletek.


--------------------------------------------------------------------------------

Isten kegyelme megőrizte nekünk ezt a tiszteletreméltó kincset, amiért állandóan dicsérnünk kell Őt és hálát adnunk a mindenható Istennek; ő ugyanis világosan megmutatta csodái által, hogy őt (Erzsébetet) a maga dicsőségére és nem a világ örömeiért teremtette. Most tehát Annak dicsőségére és tiszteletére beszéljük el életét, aki a földön az erények tanítója volt, most pedig az égben megjutalmazója, hogy ily módon mindenki, aki csak hall róla, jobbá legyen.

Ugyanúgy, amint az Úr Magyarország földjét és különösképpen a prédikáló rendet a szent és tiszteletreméltó, ugyanebből a nemzetségből való Szent Margit asszonnyal díszítette, éppúgy megtisztelte ezzel a nemes fejedelemnővel ezt a földet és ugyanazt a rendet, különösképpen a tössi kolostort. Dicsérjük ezért szünet nélkül Isten végtelen jóságát, aki királyi személyének értékes ajándékát nekünk méltóztatott adni, és elvezette őt e kolostor lelki közösségébe. Csodálni való az, hogy a Szentlélek tanácsára és az isteni gondviselés akaratából abból a távoli országból ebbe a kolostorba jött, de mindebben Annak művét is kell látnunk, aki egyesíti a hatalmat, a bölcsességet és az akaratot: kegyelmének erejében ő maga akarta ezt a művet beteljesíteni az általa meghatározott időben.

A nemes hercegnő a tizenharmadik évében volt, amikor kolostorunkba adták, és a Rend szabályai szerint az engedelmesség igájába hajtották. Alázatosan megígérte, hogy önként aláveti magát mindannak, amit Isten és a Rend követel. Ez a nemes hercegnő volt az első leány, akit az új alapítás szentségi oltára előtt fogadtak a Rendbe. Az oltárt azután fölszentelték Miasszonyunk angyali üdvözletének és Szent Erzsébetnek tiszteletére, aki szintén magyar királynő volt, Türingia és Hessen őrgrófnője és Erzsébet rokona.

Amikor az erényes hercegnő már tizenöt hete élte a szerzetesi életet, mostohaanyja megparancsolta, hogy idő előtt adják rá a fátyolt, és tegye le az engedelmesség fogadalmát. Ő alázatosan meghajolt. Mostohaanyja elhozott a friburgi Szent Katalin-kolostorból egy Bussnang nevű asszonyt, Rudolf császár nővérének a lányát, akit udvarhölgyként és gondviselőként állított mellé. Durva és kemény asszony volt, aki oly sok szenvedést okozott neki, hogy mi nem kételkedünk abban, hogy Erzsébetnek a kegyetlenségek miatt vértanúságot kellett elszenvednie.

Történt egyszer, hogy Ausztriai Henrik herceg jött ebbe az országba keresésére. Erzsébet már fölvette a fátyolt, így már lemondhatott róla. De Henrik nem akart lemondani róla, és követelte, hogy vezessék elé. Amikor látta, hogy Erzsébet fölvette már a fátyolt, annyira fölbőszült, hogy lerántotta a fátyolt a fejéről, a földre dobta és rátaposott, mivel nagyon tetszett neki szeretetreméltó személye, és nagyon szerette volna feleségül venni: szép volt, arca nemes vonású, teste igen arányos, a nő minden kelleme megmutatkozott rajta. Ezért állhatatosan kérte, utazzék vele Ausztriába. Nem akarta tudomásul venni, hogy ő már szerzetesnő lett és fogadalmat tett. Erzsébet azt válaszolta, gondolkozni akar. A kórusba ment, térdre hullt a Legszentebb előtt, és Istenhez könyörgött, mutassa meg neki, hogyan ismerheti meg drága akaratát, és hogyan kell helyesen tennie. Először az a gondolata támadt, hogy engedhetne, hiszen a magyar királyságnak ő az egyetlen és törvényes örököse; de abban a pillanatban Isten megértette vele, hogy az ő akarata ez: maradjon a kolostorban, szegényen, száműzötten az ő szerelméért, mint ahogy ő is szegény és száműzött volt az iránta és az emberi nem iránti szerelemből. Ekkor teljesen alárendelte magát Isten akaratának, de olyan fájdalmat érzett, hogy ájultan elterült, szájából és orrából vér folyt. Amikor magához tért, elutasította Henrik urat: nem megy vele, itt folytat szegény életet Isten akarata szerint. A mennyei Atya tehát ugyanazt a hozományt adta neki, mint egyszülött Fiának: száműzetést, szenvedést és szegénységet. Így élt huszonnyolc évet általában az egész közösség és különösképpen több személy épülésére, mivel lelki élete annyira kegyelemmel ékes volt, hogy a nővérek megszentelődtek és megvigasztalódtak általa.

Szavaiban és tetteiben mindig igen alázatos és szelíd magatartást tanúsított az egész közösséggel szemben. Mindent szívesen megtett, amit csak kértek tőle, jóllehet nagy nemessége, fiatalsága és természetes adottságai miatt szíve oly érzékeny volt, hogy a legkisebb dolgok is nagy belső fájdalmat okoztak neki. Egész életét tökéletes tisztaságban töltötte; Urunk Jézus Krisztusért, a tiszta és alázatos szívűek mennyei Jegyeséért megvetette a világot és annak minden vonzását. Nagy szegénységben is élt, és megfosztotta magát a mulandó javaktól.

Történt egyszer, hogy mostohaanyja eljött meglátogatni. (Erzsébet) oly szegény volt, hogy csak az az egyetlen javított és foltozott ruhája volt, amit viselt. (Ágnes) térdre esett előtte, és ezt mondta: ,,Nővér, nem szégyelled magad, hogy bár Magyarország királyának leánya és törvényes örököse vagy, ilyen rossz ruhát hordasz?'' Mindössze harminc schilling évi jövedelme volt. Később az ausztriai ház az Öningennek nevezett majort ajándékozta neki, ami évente negyven mérő gabonát jövedelmezett.

Ez a magas származású, igen nemes hercegnő és nővér Isten kegyelméből gyakran és igen alaposan gyónt, közben bőven omlottak könnyei, és mindig föltárta a gyóntató előtt mindazt, ami szívét szorongatta. Történt egy napon, hogy egy ünnepre igen goromba gyóntatót küldtek. És minthogy az egész közösség meggyónt, ő is elment, és alázatosan bevallotta a hibáit és mindazon szenvedéseit, melyeket a megpróbáltatások és a számkivetés okozott neki. A gyóntató nem ismerte nemes személyét, ezért durván megkérdezte a nevét. Ő alázattal válaszolta: ,,Erzsébet nővér Budáról''. A kérdésre, hogy ott is született-e, így felelt: ,,Igen.'' A gyóntató erre: ,,Nyomorult, szegény teremtmény lehetsz, hogy olyan messze földről ide jöttél száműzetésbe.'' Erzsébet pedig nem fedte föl, kicsoda. A kórusba ment, és az oltár előtt átadta magát Annak, aki minden szív vigasztalója és segítője, reá bízta minden gondját. A gyóntató, miután Erzsébet eltávozott, megérdeklődte kilétét. Megmondták, hogy méltóságos királyi hercegnő, András király leánya. A gyóntató rendkívüli módon megrémült, és azonnal kérte, vezessék Erzsébethez. Amikor előtte állt, leborult a lábaihoz, és alázattal kérte, hogy Isten szerelméért bocsásson meg neki.

Erzsébet alázattal és szeretettel szolgálta a közösséget az asztalnál; és ezt oly buzgalommal tette, hogy megsértették volna, ha nem engedik meg... Annyira szorgoskodott, hogy maga hordta a tálakat, és amikor észrevette, hogy nem akarnak neki gondot okozni, őszintén sírt, és megvetette azt a megtiszteltetést, amit így akartak neki adni... Szeretetreméltó volt minden asztaltársa, öreg és fiatal iránt. Az a nővér is, aki huszonnégy éven át a konyhában szolgált, azt mondta, hogy bármilyen ételt adott neki, soha nem panaszkodott, akár egészséges volt, akár beteg, mindent úgy fogadott, ahogy az Úr küldte.

Jó és hasznos azt is tudni, hogy buzgósággal adta magát az áhítatos vezeklő imára. Szokása volt, hogy bármi jót tett is, imádkozott vagy jót cselekedett, azon igyekezett, hogy senki se beszéljen róla. Mégsem tudta egészen elrejteni; mi láttuk őt imádkozni elmélkedésében elmerülten, és bár teste tántorgott, olyan kemény imára kényszerítette magát, hogy csodálkozva kérdeztük, miképpen tudja elviselni. Különösen nagypénteken mutatott nagy áhítatot és ájtatosságot. Azon a napon Urunk szenvedésének tiszteletére négyszáz véniát tett, egész nap semmit sem ivott, ami pedig olyan szenvedést okozott neki, hogy utána hosszú ideig elgyengült maradt. Néhányszor a kóruson találtuk az ima alatt annyira elaléltan, hogy úgy kellett onnan elvinni.

Ugyancsak bensőséges áhítattal viseltetett Miasszonyunk iránt. Erről sok alkalommal tanúskodott, mivel buzgósággal szolgálta Miasszonyunkat. De különösen nagy áhítattal ülte meg azt az ünnepet, amikor az Angyal tudomására hozta Miasszonyunknak, hogy Isten Anyja lesz. Lelkének egész buzgóságával emlékezett arra az örömre és dicsőségre, amelyben akkor része volt, és ezen öröm tiszteletére ezer Ave Mariát mondott ugyanennyi véniával. Ugyanígy Miasszonyunk minden ünnepén ezer Ave Mariát mondott ezer véniával.

A nemes hercegnőben megvolt az együttérzés erénye mindazok iránt, akiknek fájdalmuk volt vagy szenvedtek. Amikor egy ember fájdalmat okozott neki, és azután hozzá ment elpanaszolni bánatát, tanácsot, segítséget kért tőle, oly nagy jósággal fogadta, mintha az az ember sohasem okozott volna neki fájdalmat.

Biztosan tudjuk, hogy az isteni Gondviselés rendezte el életét. Sok hitelt érdemlő személy megállapította, hogy Urunk nagy életszentségre és jutalomra teremtette és választotta ki... Ennek különösen is bizonyságát adta egy szegény asszony, kinek negyven éve béna volt a keze. Történt egy éjszaka, hogy egy hangot hallott: ,,Menj Magyarország királynőjéhez, kérd, hogy érintse meg a karodat, és meggyógyulsz''. Az asszony azt gondolta, hogy képzelődik, és nem törődött vele, de a következő éjszaka ismét beszélt a hang, és ugyanazokat a szavakat ismételte. Az asszony azt gondolta, hogy Magyarországra kell mennie, s minthogy ezt sohasem tudta volna megtenni, nem volt benne semmi bizalom. De a harmadik éjjel is szólt a hang, és ezt mondta: ,,A tössi kolostorba kell menned, ott van Magyarország királyának leánya. Kérd őt, hogy érintse meg a kezedet, és egészséges leszel.'' Az asszony tehát eljött és elmesélte, hogyan szólt hozzá háromszor a hang, és nagy állhatatossággal és bizalommal könyörgött a nemes hercegnő segítségéért, akit Urunk jelölt meg neki. A nővérek elmentek Erzsébethez, és elmondták ezeket a szavakat. Ő megrémült, mivel még fiatal volt, és alázatosan azt válaszolta, hogy nem illendő az ilyen tett, és nagyon nem szívesen tenné. A nővérek azonban addig unszolták, mígnem beleegyezett. A szegény asszonyhoz ment, megfogta a kezét, és könyörgött Urunkhoz, jutalmazza meg (az asszony) hitét, és segítse meg. Urunk meghallgatta ezt az imát, és teljesen meggyógyította a szegény asszony negyven éve béna kezét. Ugyanez az asszony később különböző dolgokat hozott, amelyeket meggyógyult kezével készített, hogy tanúskodjék a csodáról, melyet Urunk ezen irgalmas hercegnő igaz szeretetének megjutalmazásáért és nagyobb vigaszáért tett.

Urunk szemmel láthatóan fölékesítette őt kegyelmével, hiszen nemes volt születésére nézve, de még nemesebb volt erényeire nézve, amelyekkel Istent és az embereket szerette; de különösképpen azért volt nemes, mivel haláláig kegyetlenül szenvedve, Teremtője nyomdokaiba lépett. Ezáltal mutatta meg nagy türelmét, bár gyakran jóval erején felül szenvedett. És mivel Isten nagy szentségre választotta és teremtette, Ő határozta meg tehát azokat az utakat, amelyeken elő akarta készíteni az igazi és véget nem érő javak befogadására... Elborította tehát már ifjúságát mindenféle betegséggel, hosszú és kegyetlen szenvedésekkel; nem is tudunk mindent elmondani, de azért mégis látni lehet, hogy Isten csak egy egészen rövid időt hagyott neki különleges testi vagy lelki szenvedés nélkül.

A sokféle gyötrelmes szenvedést úgy viselte, hogy soha egyetlen türelmetlen szó sem hagyta el ajkát... Elveszítette a hallását, olykor a látását is; de ezeket a bajokat olyan türelemmel viselte, hogy csak csodálni lehetett és épülni rajta. Egy alkalommal annyira kimerült volt, és hirtelen oly fájdalom lepte meg, hogy azt hittük, ütött az elválás órája. Egy bizonyos idő múltán, amikor a nővérek már aggódtak, vajon idejében érkeznek-e a szentségek, magához tért, s látta, hogy az egyik nővér keservesen sír. Jóságosan így szólt hozzá: ,,Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb szenvedést, mint amit el tud viselni''.

Mielőtt azonban beteljesedett volna az az idő, amelyet Urunk számára ezen a földön kijelölt, még sokféle szenvedést és rendkívüli betegséget bocsátott rá a halálát megelőző négy évben. Először heves váltóláza volt, ami rettenetesen meggyötörte. Amikor már egy ideje viselte ezt a bajt, olyan fájdalmat okozott neki, hogy rendkívüli módon szenvedett tagjaiban. Azután halálos betegségbe esett, ami miatt olyan gyötrelmeket és szükséget szenvedett, mint azelőtt soha. Teste egészen összezsugorodott. Oly közel jutott a halálhoz, hogy kiszolgáltatták neki a szentségeket, és minden percben a halálát vártuk. Az orvos, aki betegségét már régóta ismerte, ezt mondta: ,,Háromféle történhet: vagy meghal, vagy béna marad, vagy betegsége még súlyosabbra fordul.'' És íme ez történt, ezt szenvedte el teljes nyomorúságában.

Ettől kezdve állandóan feküdt, soha többé nem tett egyetlen lépést sem, úgy kellett fölemelni és lefektetni. Először a lábai bénultak meg, majd a keze. Halála előtt két évvel olyan tehetetlen volt, hogy mások segítsége nélkül nem tudott megfordulni az ágyban. Ez a rendkívüli szenvedés állandóan súlyosbodott és újabb gyötrelmeket okozott, mivel testének különböző részein különféle sebek keletkeztek. Ez minden erőt meghaladó vértanúság volt.

Ezek a fekélyek elterjedtek az egész testén, amelyen legalább tíz nyitott seb volt. A rettenetes gyötrelemben szívbéli buzgósággal mondta: ,,Uram, dicsőítlek téged, és hálát adok azért, hogy tagjaimban és egész testemben béna vagyok a te szerelmedért, hiszen a kereszten te is tehetetlen akartál lenni tagjaidban és egész testedben az irántam való szerelmedben''.

Úgy kellett a szájába tenni az ennivalót, mint egy gyermeknek; mindent alázatosan fogadott a legutolsó konyhalánytól is.... a betegség szünet nélkül tépte a testét, helye sem maradt benne az életnek. Ezt oly jól megértette, hogy maga mondta: ,,Elérkeztem odáig, hogy kívánom azt, amitől minden ember visszariad a természete szerint: a halált.''

Elérkezvén a pillanat, amikor Isten magához akarta emelni az élet száműzetéséből, kérte, nyissák ki az ágya melletti ablakot; az égre tekintett, és buzgón Istenhez fohászkodva, így szólt: ,,Uram, Istenem, Teremtőm, Megváltóm és örök Oltalmazóm! Tekints ma rám végtelen irgalmasságodban. Fogadj be az örök hazába, távol e világ száműzetésétől, kínszenvedésed és fájdalmas halálod érdeme által. Vedd tekintetbe, hogy annyira távol éltem a világtól, hogy családomból soha többé nem láttam senkit, mióta elhagytam hazámat.''

Nemcsak a Rend és a közösség iránti hálájáról tett tanúságot, amelynek utolsó órájáig köszönte a neki nyújtott tiszteletet és minden kapott jót, hanem kinyilvánította Isten iránti lángoló szerelmét is: szívének egész bizalmával hívta Istent, irgalmas jóságának és atyai vigaszának segítségét kérve tőle.

Ebben az összeszedettségben szállt el értékes lelke a meggyötört testből. Elhagyta e tünékeny világ nagy nyomorát az igaz gazdagságért, a könnyek völgyét az örök örömért, a halandó élet törékenységét a teljes egészségért, e múlékony lét száműzetését a mennyei királyság örök otthonáért, ahol birtokába vette, hogy örökké élvezze, az idők kezdetétől neki készített örökséget.

Történt aztán, hogy amikor a kegyelmekkel ékes hercegnő már hosszú ideig a földben pihent, faragott sírhelyet akartak neki készíteni. A köveket úgy rendezték el, hogy értékes maradványai a föld felett nyugodjanak, amint ez királyi méltóságához és szentségéhez illett. Amikor a sír elkészült, kiemelték a testét arról a helyről, ahol már harminc hete nyugodott; a nővérek nagyon kívánták őt újra látni, mivel nagyon szerették őt, de senki sem merte ezt nekik tanácsolni, attól való félelemben, hogy a test már teljesen enyészetnek indult, hosszú, fájdalmas betegsége miatt. Titokban mégis fölnyitották a koporsót, és a testet és a tagokat oly tökéletes állapotban találták, hogy még a bőr sem változott el, bár ruházata már szétfoszlott. Ekkor kezénél és lábánál óvatosan megfogták, és átemelték a fakoporsóból a kőkoporsóba; sem a feje, sem a tagjai nem sérültek meg, szét sem hullottak. Isten csodája valóban, hogy az a test, amely életében elviselhetetlen fájdalmakat tűrt, hosszú ideig kár nélkül szenvedte el a föld nedvességét.

Íme ez a sírjának fölirata:

Anno Domini MCCC XXXVI pridie kalendas nouembris obiit soror Elisabeth filia illustrissimi principis domini Andree quondam regis Ungarorum, soror ordinis nostri, ducens laudabilem vitam in isto conventu Thős XVIII annis, hic sepulta juxta mayus altare.

(Az Úr 1336. évében, november első napjának előestéjén meghalt Erzsébet nővér, a kiváló herceg úr, András, a magyarok egykori királyának leánya, rendünk nővére; huszonnyolc évig dicséretes életet élt e tössi kolostorban; itt van eltemetve a főoltár mellett.)

Isten, aki megjutalmazza valamennyi szentjét, és fölmagasztalja az alázatos és tiszta szívűeket, magához vette ezt az erényes és alázatos hercegnőt, és a tűnékeny javak viszonzásaként az örök dicsőség mindenkor megmaradó kincsét adta neki, amelynek ő nagy örömben és tökéletes biztonságban fog örvendezni mindörökké. E tökéletes boldogság ölén hívjuk őt segítségül. Kérjük, esdjen ki nekünk kegyelmet az Úrnál, hiszen ha földi élete során szeretetében oly sok kegyelmet eszközölt ki felebarátainak, bizton reménykedünk abban, hogy most még inkább segít Őmellette, és meghallgatja imáinkat.''

Isteni kegyelem Anyja, könyörögj érettünk!

Isteni kegyelem Anyja, könyörögj érettünk!

A kegyelem Isten természetfölötti ajándéka. A teremtett adomány két féle: megszentelő kegyelem és tettre adott kegyelmek. Az előbbi számunkra Isten legnagyobb teremtett ajándéka, mert ezzel teszi az embert Isten fogadott gyermekévé, emeli fel Istenhez, ez az üdvösség biztosítéka, belépőjegy a mennyországba. Ádám és Éva lelkét teremtése pillanatában azonnal feldíszítette Isten ezzel a csodálatos ajándékkal, és biztosította őket, hogy gyermekeik is megkapják, amikor a szülők adják nekik a testi életet, Isten abban a pillanatban megteremti számukra a lelket és rögtön hozzáteremti a megszentelő kegyelmet is. Ez tehát a legértékesebb örökség lesz utódaiknak. Amikor az ősszülők az ősbűn következtében elvesztették a megszentelő kegyelmet, utódaik kárára is elvesztették. Jézus halálával szerezte ezt vissza nekünk. Édesanyja az ősszülők módján lelke teremtése pillanatában azonnal megkapta Fiára való tekintettel ezt az örökséget (Szeplőtelen fogantatás), mi többiek pedig a keresztség szentségében kapjuk vissza elvesztett örökségünket. A tettre adott kegyelmeket: cselekedeteinket természetfölötti síkra emelő erőket, üdvösséges érdemeket szerző jótetteink indító, kísérő és befejező erőforrásai, mind Jézus Krisztus érdemelte ki számunkra szenvedésével és kereszthalálával. Ennek eszköze szent teste volt, amely Mária anyai közreműködésével jött világra. Méltán tartjuk tehát Máriát az isteni kegyelmek Anyjának. A könyörgés pedig nagyon időszerű, mert a kegyelmekkel keveset törődik a legtöbb keresztény.

Tisztaságos Anya, könyörögj érettünk!

Tisztaságos Anya, könyörögj érettünk!

A háztartás rengeteg gondot jelent. Egyik legfontosabb követelmény, hogy a lakás vagy ház otthonná váljék, a tisztaság. Persze, nem elégséges, hogy a fizikai állapot tiszta és rendes legyen, a boldogsághoz a tiszta lélek is szükséges: bűntől, rossz szándéktól, önzéstől mentes, azaz belsőleg tiszta lélek. A názáreti házban minden bizonnyal a Szűzanya volt a közvetlen rendteremtő, aki kicsi Fiát és igaz jegyesét a tiszta otthon örömteli légkörével várta haza a nehéz munka után. De Szeplőtelen Szíve, a minden bűntől mentes lelke volt a legnagyobb ajándék övéinek. Ebben a kívül-belül sok szennyel terhes világban milyen csodálatos lehetőség, hogy Mária közbenjárást kérhetjük: könyörögjön értünk! Esdje ki számunkra az erőt, hogy tegyük tisztává önmagunk és a ránk bízottak életterét, hadd legyen öröm hazatérni, felüdülni és erőt meríteni a dolgaink jó végzéséhez. Mindenek előtt pedig legyen tiszta szándék, önzetlenség a díszünk. Külső és belső tisztaságunk segítse világunkat újjá teremteni. 

Húsvét harmadik hete szerda

Szerda húsvét 3 hetében

ApCsel 8. 1b-8; Jn 6, 35-40

„Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen”

Az előző beszélgetésben Jézus tisztázta hallgatóinak azt a tévedését, hogy a pusztában vándorló zsidó népnek az égi kenyeret Mózes adta. Nem Mózes, hanem a teremtő Isten adta napról-napra, hogy érezzék a gondviselő jóságát, és hogy a sokkal nagyobb újszövetségi ajándék, az Eukarisztia előképe legyen. A manna ugyan a test táplálását szolgálta, de az igazi égi kenyér, amelyet az Atya Fia közvetítésével most szándékozik adni, a lélek tápláléka lesz. Jézus megismétli kijelentését: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg”. (6, 35) A személyes névmás természetesen Jézus személyét illeti. A mennyei kenyér, az élet kenyere tehát Jézus, az Isten Fia. Teste és Vére adja majd a végtelen energiákat a hívő lelkeknek, akik Jézus tanítását hittel elfogadják. Hittel kell majd elfogadni azt is, hogy az átváltoztatás szavai nyomában a kenyér és a bor lényege átváltozik Jézus Testévé és Vérévé. Azt is hitünkkel tudjuk csak felfogni, hogy istensége emberi testével és lelkével van egyesítve, amit a szentáldozáskor együtt nyer el Jézustól az áldozó, és az istenség erejét közli a befogadó emberrel. Jézus elfogadta Atyjától a megváltói küldetést, megtestesült, rengeteg csodájával igazolja magát az emberek előtt, hogy azokat látva, könnyű legyen elfogadni testében rejlő istenségét is. Jézus nyilván nem a csodás gyógyításaira utal, hanem ténylegesen az előző napi hatalmas csodáról beszél, amikor öttenyérnyi kenyérrel és két kis hallal állt a tízezres embertömeg előtt. Élt a lelkükben valami józan gyanakvás, habár látták, hogy a kenyeret tördelő apostolok kezében a megtört kenyerek kiegészülnek és mindenki jó étvággyal eszik a halból is többször, amíg jól nem lakott. Mindenki láthatta a tizenkét kosár összegyűjtött maradékot. Józanésszel mindenki megértette, azok is, akik vitatkoztak vele. Nem lehetett másra következtetni, hogy a Názáreti Jézus mindezt nem emberi erővel vitte végbe. Íme, itt álltok mégis hitetlenül. „De mondom nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek” (36) „Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen, és én föltámasztom őt az utolsó napon” (37-40) Jézusnak komoly érve az Atya akaratának teljesítése. Szeretné, ha ezt komolyan vennénk.

Húsvét 3. hetének keddje

Húsvét 3. hetének keddje

A pusztai vándorlás idején az Istentől kapott mannakenyér az életet jelentette a választott népnek. Ha nem táplálta volna őket az Úr, éhen haltak volna. Isten pedig a manna-csoda révén megmutatja, hogy gondoskodik övéiről és övéi életéről.
Erre emlékeztette az embereket a Jézus által tett csodálatos kenyérszaporítás, de ez nem volt elég a nép számára és olyan újabb jelet követelnek, amely alapján hihetnek benne s amely igazolja, hogy ő a Messiás. Milyen szándék lehet a követelés hátterében? Ha jó szándékú volt a kérés, akkor valóban hinni akartak az emberek. Ha viszont rossz szándékkal kérték ezt, akkor csak próbára akarták tenni Jézust és abban bíztak, hogy nem tud csodát tenni és kudarcot vall. Talán ez utóbbi a valószínűbb, hiszen Jézus nem teljesíti a kérést. Ennek az lehet az oka, hogy Jézus nem a csodaváró emberi elvárásoknak akar megfelelni, hanem mindig az Atya akaratát teljesíti, valamint messiási kilétét még nem akarja felfedni teljesen.
Jézus tehát nem tesz újabb csodát, de tanítást ad az igazi mennyei kenyérről, amelyet az Atya ad az embereknek. Ez a kenyér ő maga, az ő valóságos teste, amelyet az Oltáriszentségben vehetünk magunkhoz, mint az élet kenyerét és az örök élet táplálékát. Az egykori manna előképe az élő kenyérnek, az Oltáriszentségnek. Ha Krisztus testével, az Oltáriszentséggel táplálkozunk, akkor miénk lesz az örök élet.

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, a mi üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösség re. Szeretnénk, ha tanításod jó talajra hullna a szívünkben! Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk! 

HILDESHEIMI SZENT GOTTHÁRD

HILDESHEIMI SZENT GOTTHÁRD

 püspök
*Reichersdorf, 960. +Sankt Moritz kolostor, Hildesheim mellett, 1038. május 5. 

A késő középkor két nagy szerzetesi reformmozgalmat ismer, melyek együttesen azt a célt szolgálták, hogy a kolostori életet az egyházi fegyelem általános hanyatlása után a késői karoling időkben megújítsák, és a bencés szerzetesség szigorú hagyománya alapján megreformálják. Franciaországra, Itáliára, Spanyolországra és Angliára vonatkozóan a szerzetesmozgalom a burgundiai Cluny kolostorából indult ki, a német területen viszont a lotharingiai Gorze reformja vált uralkodóvá. A gorzei mozgalom elsősorban a püspökség és a lotharingiai nemesség támogatásával a 10. század utolsó negyedében gyorsan elterjedt, számos kolostori közösség csatlakozott hozzá német területen, közöttük a trieri Szent Emmeram, továbbá Reichenau, Sankt Gallen, Niederaltaich és Fulda híres apátsága. Elnyerte a szász házból való német uralkodók támogatását, akik a német egyház átfogó reformjára törekedtek.

Gotthárd (Godehard) 960-ban született a Niederaltaich melletti Reichersdorfban. Apja, Ratmund az egykor jómódú kolostor szolgái közé tartozott; a kolostor a magyarokkal való hadakozás következtében szegényedett el, és ekkor már csak néhány kanonok lakott benne. Gotthárd korán kapott tudományos és teológiai képzést a kolostori iskolában. Tanítójának, Udalgiusnak feltűnt kiemelkedő tehetsége, s az ő közbenjárására a salzburgi Frigyes érsek magához vette a fiút, és biztosította számára a továbbtanulás lehetőségét. Salzburgból való visszatérése után Gotthárd 990-ben belépett a niederaltaichi kolostorba. 993-ban pappá szentelték, majd 996-ban a kolostor apátja lett.

A passaui Szent Pilgrim (lásd: A szentek élete, 879. o.) püspök és regensburgi Szent Wolfgang (lásd: 567. o.) ösztönzésére Niederaltaich elfogadta a gorzei reformot, és Erkanbert apát vezetésével ismét kötelezte magát Szent Benedek regulájának szigorú megtartására. Gotthárd következetesen folytatta elődjének művét. Rövid idő alatt elérte, hogy Niederaltaich a salzburgi érsekség egyik legjelentősebb kolostorává lett, ezenfelül olyan helyzetbe került, hogy nagy konventjéből szerzeteseket küldhetett más kolostorokba, hogy a lotharingiai reformot bevezessék. Niederaltaich gazdasági jóléte is emelkedett Gotthárd gondoskodása következtében. Vezetése alatt a kolostorépületeket alapjuktól kezdve átépítették. Az emberek okos és határozott vezetésének képessége Gotthárdban a gazdasági kérdések iránti nagy körültekintéssel és tapasztalattal, továbbá alapos tanultsággal és klasszikus műveltséggel kapcsolódott egybe, amely nem korlátozódott csupán teológiai írások olvasására. Gotthárd alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a reformokat más kolostorokban is bevezesse. 1005-ben Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) császár és mainzi Szent Willigis (+1011) érsek kívánságára átvette a thüringiai Hersfeld apátságának vezetését. A bajor Tegernsee, amelyet hasonlóképpen rábíztak, az ő vezetése alatt élte át első nagy virágkora kezdetét.

Az, hogy nagy egyházi méltóságokra törekedjék, távol állt Gotthárdtól. Az aszketikus szerzetesi életmódot saját ösztönzésére és mély belső hajlamából választotta, és csak engedelmességből állt a reform szolgálatába. Amikor 1013-ban úgy látta, hogy Hersfeldben és Tegernseeben megbízatásának eleget tett, visszatért Niederaltaichba. Kilenc éven át kizárólag kolostora vezetésének szentelte magát. Amikor a hildesheimi káptalan 1022-ben II. Henrik császár javaslatára egyhangúan megválasztotta Szent Bernward (960 körül--1022) püspök utódául, Gotthárd -- bármennyire szerette is a magányosságot és a szerzetességet -- a püspökségben olyan hivatást látott, amely alól nem vonhatta ki magát. 1022. december 2-án a mainzi Aribo (990 körül--1031) érsek szentelte püspökké.

Életmódjában alig változott valami, jóllehet Gotthárd Hildesheim püspökeként egyben birodalmi fejedelem is volt, és eleget kellett tennie világi kötelezettségeinek is. A fejedelmi gyűlésektől lehetőleg távol tartotta magát, politikai tevékenységéről is alig lehet hallani. A gandersheimi kolostor régi vitás ügyében okosan és ügyesen járt el; Aribónak 1030-ban le kellett mondania jogigényéről, s Gandersheim csorbítatlanul Hildesheim püspökségéé maradt. Amint itt, úgy valamennyi más dologban is Gotthárd minden gondja a rábízott püspökség vezetésére, lelki, szellemi és gazdasági jólétének emelésére irányult.

Elődjétől, a szász nemes Bernwardtól eltérően Gotthárd a népből jött, és rendelkezett azzal az adománnyal, hogy teljes közvetlenséggel tudjon szólni a néphez. Rendszeresen prédikált; elment a szegények és betegek házaiba, hogy ápolja és támogassa őket, s minden elképzelhető módon a segítségükre sietett. Rezidenciájában személyesen fogadott minden kérelmezőt, meggyóntatta a töredelmes bűnbánókat, gyakorlati érzékétől vezetve azonban sohasem felejtette el, hogy földi szükségleteikről is gondoskodjék, hogy megőrizze őket a bűnbe való visszaeséstől. A város falain kívül kórházat és zarándokházat emelt Szent Bertalan tiszteletére, amely sok betegnek nyújtott menedéket és ellátást, az átutazó zarándokoknak pedig ruhát és ételt adott. Hildesheim püspökségének számos temploma köszönheti létrejöttét Gotthárd püspöknek. Számukat nem becsüljük túl sokra a harminccal. A Hildesheimtől délre levő Wrisbergholzenben bencés kolostort építtetett hogy új működési körzetében is bevezesse Szent Benedek reguláját. Életének utolsó éveiben gyakran vonult vissza, hogy teljesen a szemlélődésnek és az imádságnak éljen, amely ifjúságától fogva eszményként lebegett előtte, amelytől azonban olyan messzire eltávolította Isten hívása. Wrisbergholzenben tartózkodott 1038 húsvétján is, amikor érezte, hogy elhagyja az ereje. A hildesheimi Móric-kolostorba vitette magát. Itt halt meg 1038. május 5-én. Egyházmegyéje, amely igazi atyját vesztette el benne, mélyen meggyászolta. A dóm püspöki sírboltjában temették el.

Szentté avatását II. Ince pápa hirdette ki 1131-ben, I. Bernhard hildesheimi püspök ösztönzésére. Gotthárd tisztelete rövidesen átlépte püspöksége határait; eljutott egészen Svéd- és Finnországig, a déli szláv területekre és Svájcba is. Róla kapta nevét a Szent Gotthárd- hágó. III. Béla király 1183-ban az ő oltalma alá helyezte a mai Szentgotthárdon alapított ciszterci kolostort.

Szüzek szent Szüze, könyörögj érettünk!

Szüzek szent Szüze, könyörögj érettünk!

Szűznek nevezzük azokat a férfiakat és nőket, akik az életfakasztáshoz fűzött testi és lelki örömöket nem élvezik. Teszik ezt kizárólag azért, mert Istennek és embertestvéreiknek a szolgálatát más módon, több szabadsággal és lemondással akarják teljesíteni. A szüzesség a zsidóknál csak a házasság előtt volt igazán érték. Gondoljunk Jefte leányára. Az apa Isten választottja volt, hogy mentse meg népét az ammoniták sanyargatásaitól. Ő megfogadta, ha győzelemmel tér vissza, családja első tagját, akivel találkozik, elégő áldozatul teszi Isten oltárára. A lánya sietett eléje, hogy köszöntse győzelme örömében. Apja rettenetesen elszomorodott, de felfedte egyetlen gyermekének fogadalmát. A lány boldogtalan lett,de apja –egyébként teljesen hibás- fogadalmát helybenhagyta. „Csak azt az egyet tedd meg nekem, amit kérek: engedj el engem, hadd menjek két hónapra a hegyekbe, s hadd sírjak szüzességemen barátnőimmel”. (Bír 11,37) Számára a szüzesség megőrzése azért volt érték, hogy jövendő férjének csorbítatlanul adja át önmagát a házasságban. Ez egyébként ma is a legszebb ajándék mindkét jegyes részéről a házasság megkötésekor. A rómaiak legfeslettebb életvitelük idején is őszinte tisztelettel adóztak annak a néhány lánynak, akik Vesta bálványuk tiszteletére teljes és örök szüzességet fogadtak. Ha egy halálra ítéltet a kivégzőhelyre kísértek, és útközben találkoztak Vesta-szűzzel, a kivégzés elmaradt. De ha Vesta-szűz elvesztette szüzességét, kíméletlenül állig földbe ásták. Így kellett meghalnia. Mária a hagyomány szerint szüzességet fogadott, hogy teljesen Istennek szentelje életét. Mivel azonban nem született fiútestvére, aki a család vagyonát örökölhette volna, ő lett az örökös. Ez a szigorú birtoktörvény szerint arra kötelezte, hogy nemzetségbeli legényhez menjen férjhez, így a birtokuk megmaradhatott a nemzetség kezében. Mária engedelmes volt, megtörtént a kézfogó. Ő Istenre bízta az ügyét, aki elfogadta az ő szüzességi fogadalmát, de aki a birtoktörvényt is előírta. Mária menyasszonyként kapta az istenanyaság nagy kegyelmét. Az Úr zseniálisan rendezte Fia jövőjét: a Szentlélek Mária szüzességének sérelme nélkül alkotta meg a kis Jézus testét. Szűzen is szülte, és szűz maradt egész életében is. Viszont nem érte súlyos megvetés az emberek részéről, mint ahogy történt volna, ha családon kívül szüli meg Isten megtestesült Fiát. Mária senkinek nem magyarázkodott, vőlegényének, Szent Józsefnek sem. Őt angyal világosította fel álmában, és szólította fel: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől”. (Mt 1,20-21) Mária szüzességét a szülés előtt és alatt a legősibb apostoli szövegből, a Hiszek egy imádságból is tudjuk: „Született Szűz Máriától”. Örökös szüzességét folyamatosan vallja az Egyház. Akadtak azonban olyan vélemények keresztény közösségekben is, nemcsak durva hitetleneknél, akik minden áron bizonyítani szeretnék, hogy Máriának voltak Jézuson kívül is gyermekei. Az evangéliumokban többször is szerepel ez a kifejezés: Jézus testvérei. Ha lettek volna Jézusnak féltestvérei, nem kellett volna a haldokló Úrnak idegenre, tanítványra bíznia legdrágább kincsét, az Édesanyját. (vö. Jn 19,216-27) Az pedig nem érv, hogy akárkinek a fordításában testvér szerepel. A héber nyelvben ismeretlen fogalom a mi gazdag, gyönyörű magyar nyelvünk pontos rokonság-megjelölése: testvér. Édes-, fél-, mostoha-testvér; első-, második-unokatestvér. A nyelvtanár egyest ad annak a tanulónak, aki minden idegen szónál a szótárban első helyen található jelentést írja a szövegbe. A Máté-szöveg is jelenthet nehézséget: „Nem ismerte meg őt, amíg az meg nem szülte a fiút”.(Mt 1,25) nem azt írta Máté, hogy utána igen. A zsidók nem úgy gondolkodnak és írnak, mint mi, nyugati népek. Szüzek szent Szüze: a legtisztább szűz minden szüzek között. Imádkozzál ifjainkért, hogy tisztán nőjenek, és teljesítsék Isten rájuk vonatkozó akaratát.

Hétfő húsvét 3. hetében

Hétfő húsvét 3. hetében

ApCsel 6, 8-15; Jn 6, 22-29

„Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő”

Az apostolok a csodálatos kenyérszaporításból, a tengeren való gyalog sétából, Péter magán számából és a gyors partot érésből sejtették már, hogy Jézus valami nagyszabású terven dolgozik. Ezért reggel, amikor bementek a kafarnaumi zsinagógába, ahol Jézus beszélgetni kezdett, nem lepődtek meg azon, hogy a zsinagóga udvarán nyüzsgés támadt. Hamarosan kinyitották a zsinagóga ajtaját, és embersereg nyomult be az imaházba. Az arcok ismerősek voltak, az apostolok etették őket előző nap délután a tó túlsó partján. Most csodálkozva kérdezik Jézust: „Mester, mikor jöttél ide?” (25) Ott tartottak ugyanis, hogy a csodálatos kenyérszaporítás után Jézus tanítványait csónakba ültette, ő maga pedig egyedül felment a hegyre.„Bizony, bizony mondom nektek: kerestetek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek” (26-27) Jézus nem osztatlanul boldog, amikor előző napi vendégeinek egy vállalkozó szellemű csoportja felkeresi a távoli zsinagógában. Nem kérdezi: Honnan tudtátok, hogy épp itt vagyok? Tudta, hogy megfigyelték, hogy az evezni kezdő tanítványok a csónak orrát Kafarnaum irányába fordították. Jézus nem kérdez feleslegesen. A keresés okát is tudta. Azt szeretnék elérni, hogy az előző napi csodát Jézus ismételje meg ma, holnap és mindenkor. Azonnal közli, hogy nem óhajt ingyen konyhákat nyitni sem Zsidó országban, sem más vidéken. Isten már az ember teremtésekor megadta a módot az emberi táplálkozáshoz. Termőföld, munka, gabona mag. Vetni, aratni, őrölni, dagasztani, sütni kell a kenyeret. Ebbe a folyamatba felesleges lenne az Emberfiának beleszólnia. A szülőtől kár lenne elvenni azt a boldogságot, hogy gyermeke kenyeréhez jókora boldogító hozzájárulást ad. Jézus tudta, hogy az ingyenélők nem kenyeret akarnak, hanem húst és sört. A zsidók a pusztában is megunták a negyven éves mannát. A vita eme részére Jézus kimondja a végszót: az Atya nem arra adta neki a küldetést, hogy felforgassa a teremtés rendjét, hanem arra, hogy a meggyöngült emberi erőket segítse természetfeletti erejével. Segítse azzal „az eledellel, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg pecsétjével” (27) Jézus küldetését ez a pecsét erősíti meg. Érdekes, hogy ezután egy értelmes kérdés fogalmazódik meg a küldöttségben: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?”(28) Jézus válasza rövid és bölcs:
„Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”(29) A mai életben is egyedül ez a válasz igazít el: „Higgyetek abban, akit az Isten küldött” Ne higgyetek a hazugság és a gyűlölet követeinek.