Az öröm

Az öröm

Az öröm a boldogság mosolya, néha kacagó áriája. Örömtelen világnak tűnik a mienk. Nem csoda, hiszen boldogságról ritka esetben hallunk. Az erőszak, a csalások tömkelege, a munkanélküliség és tudatos munkakerülés, az élet- és vagyonvédelem tetemes hiánya, a súlyos szegénység, a türelem- és szeretethiányos családok, a gyermektelenség és a rosszul nevelt gyerekek csapatai, meg még ki tudja hány gyökere van a most ténylegesen aggasztó örömtelenségnek. Pedig nem ez a természetes állapotunk. Isten, mint hitünk tanítja, végtelenül boldog. Amikor elhatározza, hogy világot teremt, nem kényszeríti arra senki. Mivel végtelenül tökéletes, nem tud és nem is akar tökéletlen világot teremteni. Abszolút tökéleteset nem hozhat létre, hiszen csak véges lehet a teremtmény, de amit létesít, az a céljának megfelel, tehát bölcseleti értelemben véve is jó. Meg is állapítja a teremtmények fajtáinak kialakítása után, hogy amit létrehozott, az jó. A látható világban a legfejlettebb és legnagyszerűbb lény az ember. A többi teremtménynek ősmintája Isten tökéletességeinek egy-egy vonása. Az ember teremtése előtt azonban ezt mondja az Úr: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,26-27) Mi ez a gépiség vagy másként ősminta? Isten benső, szentháromságos élete, a szeretet élete. Ennek lényege: Az Atyától az isteni értelem működése (önismeret) során születik szellemi születéssel a Második isteni Személy, a Fiú, a Szó-ban (Igé-ben) kimondott végtelen önismeret. Az isteni Személynek is kell, legyen természete (lényege). Mivel csak egyetlen isteni lényeg lehetséges, ezt az egyet adja oda Fiának az Atya. A Fiú ettől a végtelen ajándéktól végtelenül boldog. De azonnal ajándékozza is vissza Atyjának, hiszen neki is szüksége van erre a lényegre (végtelen értelem és akarat). Aztán, mint már közös tulajdont együtt ajándékozza az Atya és a Fiú az isteni akarat működése síkján a Harmadik isteni Személynek, a Szentléleknek. Isten tehát végtelenül boldog végtelen tökéletessége birtokában, és abban az ajándékozásban, amiről szóltunk. Ezt a végtelen szeretetet teszi meg Isten az ember ősmintájának. Az ember tehát önmagában is érték, de nem teljesen tud boldog lenni. Isten maga állapítja meg: „Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is.Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. Az ember ekkor azt mondta: „Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség (ísa), mert a férfiból (ís) vétetett”. (Ter 2,18.22-23) Azzal, hogy a saját nagy értékét ajándékozni tudja az ember, boldog lehet, ha meg is teszi: „Ezért elhagyja a férfi apját és anyját (és mindenki mást is), a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté (szervezetté) lesznek”. (24) Ezen felül „Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1,28) íme, az ember boldogságának isteni alapvetése. Aki tehát boldog akar lenni, oda kell ajándékoznia önmagát párja boldogítására, egy egész életre. Ez nyilván áldozatokkal jár, de ezek csak értékesebbé teszik a házasságot. Aztán együtt kell vállalniuk az életszolgálatot, és kettejük szerelméből kell fakadnia kettejük élete közös gyümölcsének, folytatójának, a gyermeknek, gyermekeknek is. A sátán szembeszállt Istennel. Megtehette, van szabad akarata. Ezzel azonban eljátszotta a boldogsága lehetőségét is. Esküdt ellensége Istennek. Neki közvetlenül ártani nem tud. árt hát Isten kedvencein, fogadott gyermekein, az embereken keresztül. Ezért vitte bűnbe az ősszülőket, kísérti rosszra a többi embert. Ezért vitte gyilkosságba a világ legelső gyermekét, Káint. Ezért rombolja a családok életét, sokszoros fortéllyal akadályozza a gyermekek fogantatását, születését, jóra neveltetését. Ezért segít irtani az élő természetet, és irtani az emberek közötti bizalmat, szeretetet, családok békéjét: Ne legyen boldogság és öröm!

Szent Joachim és Szent Anna

Szent Joachim és Szent Anna

Sir 44,1.10-15;Mt 13,16-17

„A ti szemetek boldog, mert lát, és a fületek, mert hall”

Jézus nagyszüleiről, Joachimról és Annáról a Szentírásból semmit nem tudunk. Ne csodálkozzunk ezen, hisz Jézus fogantatásáról csupán Szent Lukács apostol ír bővebb beszámolót, Szent Máté apostol keveset, a másik két evangélista semmit. Az Egyház viszont bölcsen alkalmazza a nagyszülőkre Jézusnak a tanítványaira mondott dicséretét „A ti szemetek boldog, mert lát, és a fületek, mert hall.”(16)Joachim és Anna nagy hittel keltek egybe. Isten akaratát olvasták ki a Bibliából: „Megteremtette Isten az embert, férfinek és nőnek teremtette. Ennek okáért elhagyja az ember apját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, s lesznek ketten egy test.” (Ter 1,27; 2,24) Isten akarata szerint vállalták az élet szolgálatát. Amikor Anna áldott állapotba került, örömmel várták gyermekük születését, mint Isten beteljesült áldását. Bár nem tudták Mária születésekor, hogy az kislányuk a világon az első és egyetlen csecsemő, aki szeplőtlenül fogantatott, és minden kegyelemmel teljes. Talán kicsit csalódottak voltak, hogy nem fiút kaptak a jó Istentől, hiszen a zsidó családoknál az elsőnek születő gyermek akkor volt igazán nagy öröm, ha fiúnak született, aki elsőszülöttként vitte tovább a család életét. Honnan is hallották volna, hogy ez a kislány egy egészen más isteni rendelkezés szerint jelent igazán nagy rangot?A minden kegyelmek birtokosa oly gyönyörű gyermek volt egész neveltetése alatt, és nemcsak fejlődő, kibomló hebroni rózsaként, hanem lelkében, viselkedésében, örömszerző csodálatos életében is, hogy repeshetett a szívük, boldog volt a szemük, amikor látták, és a fülük, amikor hallották szavait. Ők voltak a világtörténelem egyetlen szülőpárja, akik gyermekükben csupa jót tapasztalhattak, akik soha semmi kellemetlent tőle nem kaptak. Nem tudom, megérték-e, hogy, a megtestesült Isten Fia megszületett. Ha igen, a bölcsője mellett ők voltak a legboldogabb nagyszülők. Valószínűbb, hogy nem érték meg, mert ők nem vándoroltak a népszámlálásra. Máriának, mint örökösnek Betlehembe kellett mennie, és a szentcsalád másfél évig maradt ott. Utána négy - öt évig Egyiptomban éltek. De hogy most ők a mennyországban a legboldogabb nagyszülők, az biztos.

Jézus Krisztus nagyszülei példaképek.

Isten negyedik parancsa „atyádat és anyádat tiszteld”, nemcsak a szülőkre vonatkozik, hanem az ő szüleikre és a felmenő rokonságra, tágabb értelemben az idősebb emberekre is. „Isten ad az anyának tekintélyt gyermekei előtt.”Jézus Krisztus nagyszülei is ezt a tekintélyt kapták, és elsősorban unokájuktól kaphatták meg a tiszteletet. Nem tudjuk, éltek-e még, amikor Egyiptomból a szentcsalád visszatért Názáretbe, ringatták-e térdükön az Istenembert kisfiúként, és kaptak-e tőle kedves szót, mosolyt, öregségükre gondoskodást. A Szentírás erről nem tesz említést. A csúfolkodó názáretiek csak nevelőapját említik édesanyja mellett. Édesanyja nyilván sokat mesélt neki saját gyermekkoráról és szüleiről. Emberileg biztos, hogy imába szőtte nevüket, tisztelettel emlegette életüket. Megköszönte nekik az édesanyját. Később Egyházával hirdetteti dicsőségüket itt a földön, a mennyben, pedig a legmegfelelőbb tisztességben részesíti őket. Mindezt nem csupán a testi leszármaztatás és nevelés miatt teszi az Úr, Édesanyjában is elsősorban ezt dicsérte, hogy a legjobb tanítvány, az egyetlen töretlen hitű. (Mt 7,16) A nagyszülőknél is ez volt az elsődleges szempont. Ezt dicsérjük bennük mi is, mert vállalták a szülői küldetést, a szülést, a nevelést arra a célra, amelyet a gyermeküknek el kell érnie. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket!”(Mt 7,16) Máriánál értékesebb gyümölcs nincs! Elgondolkodunk a mai nagyszülőkről: milyen a sorsuk, a megbecsültségük, öregségük nyugalma,de azon is, hogy hogy vállalták a szülősorsot, hogy nevelték Isten céljaira gyermekeiket? Megtettek-e mindent az unokákért is, példával, imádsággal. Ettől függ földi és örök boldogságunk.

Szent Jakab apostol

Szent Jakab apostol

2Kor 4,7-15; Mt 20,20-28

„Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne önmagunknak”

Az evangéliumok néha rávilágítanak Jézus tanítványainak emberi gyengeségeire. Ők is emberek, nekik is voltak egyéni terveik. Úgy érezték, hogy Jézus mellett megtalálták az Atya velük kapcsolatos terveit, az Isten országának szolgálatát. Az igazság és szeretet gyakorlása a cél. De saját értelmük és akaratuk is volt, úgy vélték, hogy a nagy szolgálatban nekik is igyekezniük kell a maguk érvényesülését biztosítani. Észrevették, hogy akad köztük olyan is, aki ezt bűnös úton akarja elérni. Amikor Júdás a betániai vacsorán zúgolódott, hogy Mária drága kenettel öntözi Jézus lábát, megkérdezte:„Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és adták oda a szegényeknek? Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta”. (Jn 12,5-6) A mai nap ünnepelt szentje Jakab apostol, János testvére. Jézus öccsével együtt nagyon szerette. Mindketten örömmel észlelték ezt, és úgy gondolták, hogy a kitüntető szeretetnek hasznos következményei lesznek. Elő akarták mozdítani az eseményeket. Megbeszélték édesanyjukkal, hogy ő kérje azt a nagy kegyet, hogy amikor Jézus legyőzi a bűnt, megalapítja messiási birodalmát, akkor ők legyenek majd az új országban Jézus legfőbb tisztviselői. Jézus ismerte gondolataikat, ezért nem az édesanyának, hanem fiainak teszi föl a kérdést: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok? Azt felelték neki: Tudunk! Ő erre azt mondta nekik: A kelyhemből ugyan inni fogtok, de azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké, akiknek Atyám készítette”. (Mt 20,22-23) Ekkor már Jézus már harmadszor jövendölte meg, hogy sokat kell a bűnök bocsánatáért szenvednie (Mt 20,18-19) A kitüntetést kérelmezők tehát tudták, hogy Jézus szenvedni fog, de ezt is vállalták, számoltak vele. Gondolhatták, minden szenvedésnek vége szakad egyszer, utána pedig a győztes hősök diadala következik. Ezt Jézus meg is erősíti, de a jutalomosztásba nem szól bele, az az Atya föltétlen joga. Mivel a fő feladatot, Jézus szenvedését eleve lelkesen vállalták, az első helyet nem, de a másodikat elnyerték. Péter főségét nem befolyásolhatták. Az első apostol, aki vértanú lett, Jakab volt. Öccse pedig utoljára kóstolta meg a vértanúság ízét, de Jézus többszöri kijelentése szerint nem erőszakos halállal halt meg. Ez a nagy próba nemcsak Jakab és János dilemmája volt. Mindenki átesik rajta. Aki nem érti meg, hogy az Isten elrendelte megváltói szenvedés és halál az igazán nagy érték minden ember számára, ezen a próbán elbukik: Júdás a pénzen, rengeteg történelmi nagyság vele együtt bukik. Mások a gőgön csúsznak el. Úgy vélik, hogy ők kivételek, saját erejük a siker biztosítéka. Pedig Pál apostol szépen kifejti: „Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne önmagunknak. Mindenfelől szorongatnak minket, de agyon nem nyomnak; bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; s üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nm vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk; állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvalóvá legyen testünkben. Mert minket, akik élünk, szüntelenül halálra adnak Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvalóvá legyen halandó testünkön. Tanuljunk meg igaz győzelmet aratni.

Tartsuk életben a reményt, hagyjuk, hogy Isten meglepjen bennünket és éljünk örömben.

Tartsuk életben a reményt, hagyjuk, hogy Isten meglepjen bennünket és éljünk örömben - Ferenc pápa homíliája az Apericidai Mária-kegyhelyen

Tisztelt püspök- és paptestvéreim, kedves fivérek és nővérek!

Milyen nagy örömet okoz nekem, hogy eljöhetek minden brazíliai Anyja, az Aparecidai Miasszonyunk kegyhelyére! Miután megválasztottak Róma püspökévé, első nap felkerestem Rómában a Santa Maria Maggiore bazilikát, hogy a Szűzanya oltalmába ajánljam péteri szolgálatomat. Ma azért jöttem el ide, hogy kérjem Mária, Édesanyánk közbenjárását az Ifjúsági Világtalálkozó jó kimeneteléért és lába elé helyezzem a latin-amerikai nép életét.

Mindenekelőtt szeretnék valamit mondani nektek. Ezen a kegyhelyen, ahol hat évvel ezelőtt Latin-Amerika és a Karib-tengeri országok püspöki konferenciáinak V. Közgyűlését tartottuk, egy csodálatos dolog történt, amelyről személyesen győződhettem meg: láttam, ahogy a püspökök, akik a Krisztussal való találkozás, a tanítványok és a küldetés témáján dolgoztak – úgy érezték, hogy bátorítják, elkísérik, sőt bizonyos értelemben inspirálják őket azok a zarándokok, akik naponta ezrével jöttek el a kegyhelyre, hogy életüket a Szűzanya oltalmába ajánlják: az a Közgyűlés fontos pillanat volt az egyház számára. És valóban, azt lehet mondani, hogy az Aparecidai Dokumentum éppen a főpásztorok munkájának és a zarándokok egyszerű hitének összefonódásából született, Mária anyai oltalma alatt. Az egyház, amikor Krisztust keresi, mindig az Anya otthonába kopogtat be és kéri: „Mutasd meg nekünk Jézust”. Máriától tanul a valódi tanítvány. Ezért van az, hogy az egyház mindig Mária nyomán halad a misszióban.

Ma, az Ifjúsági Világtalálkozót illetően, amiért Brazíliát felkerestem, én is eljöttem, hogy kopogtassak Mária otthonának ajtaján. Mária szerette és arra nevelte Jézust, hogy segítsen mindnyájunknak, Isten népe főpásztorainak, a szülőknek és nevelőknek, hogy átadjuk az ifjúságnak azokat az értékeket, amelyek egy igazságosabb, szolidárisabb és testvéribb nemzet és világ alkotóivá teszik őket. Ezért szeretnék most három egyszerű magatartásra emlékeztetni: tartsuk életben a reményt, hagyjuk, hogy Isten meglepjen bennünket és éljünk örömben.

Az első magatartásforma a remény életben tartása. A szentmise második olvasmánya drámai jelenetet mutat be: egy asszonyt, aki Mária és az egyház jelképe, egy Sárkány- az ördög – üldöz és fel akarja falni fiát. A jelenet azonban nem a halál, hanem az élet jelenete, mert Isten közbelép és megmenti a gyermeket (vö. Jel 12,13a.15-16a). Mennyi nehézség van mindnyájunk életében, az emberek, közösségeink életében! Azonban akár milyen nagynak is tűnhetnek ezek a nehézségek, Isten soha nem hagyja, hogy ellepjenek bennünket. Az elbátortalanodással szemben, amely előfordulhatna életünkben, azok életében, akik az evangelizáció terén munkálkodnak, vagy akik arra tesznek erőfeszítést, hogy mint családapa vagy családanya éljék meg a hitet, szeretném erőteljesen állítani: legyen szívetekben mindig jelen ez a bizonyosság: Isten mellettetek halad, egyetlen percben sem hagy sorsotokra! Soha ne veszítsük el a reményt! Soha ne oltsuk ki szívünkből! A „sárkány”, a gonosz, jelen van történetünkben, de nem ő az erősebb. Isten erősebb és Isten a mi reménységünk!

Igaz, hogy ma egy kicsit mindnyájan és fiataljaink is hatása alá kerülnek annyi bálvány bűvöletének, amelyek Isten helyére saját magukat állítják és látszólag reményt adnak, mint a pénz, a siker, a hatalom, az élvezetek. Gyakran a magány és az üresség érzése vesz erőt sokak szívében és ez egyfajta kompenzáció, a tovatűnő bálványok kereséséhez vezet.

Kedves fivérek és nővérek, legyünk a reménység világossága! Pozitívan tekintsünk a valóságra. Bátorítsuk a fiatalokat jellemző nagylelkűséget, kísérjük el őket, hogy váljanak egy jobb világ építésének főszereplőivé: nagy hatóerejű gépezetet jelentenek az egyház és a társadalom számára. Nem csak dolgokra van szükségük, hanem mindenekelőtt arra, hogy olyan nem anyagi értékeket javasoljanak nekik, amelyek egy nép spirituális lelkét, egy nép emlékezetét alkotják. Ezen a kegyhelyen, amely Brazília emlékezetének része, szinte olvashatjuk ezeket az értékeket: spiritualitás, nagylelkűség, szolidaritás, kitartás, testvériség, öröm; olyan értékek ezek, amelyek legmélyebb gyökere a keresztény hitben található.

A második magatartásforma: hagyjuk, hogy Isten meglepjen bennünket. A nagy reménységet a hit adja nekünk. Aki a remény férfija, a remény nője, tudja, hogy a nehézségek között is Isten cselekszik és meglep bennünket. A kegyhely története jó példa erre: három halász, egy terméketlen nap után, amikor egyetlen halat sem tudtak kifogni, a Paraíba folyóban valami váratlant találtak: a Fogantatás Szűzanyjának kegyszobrát. Ki gondolta volna, hogy egy sikertelen halászat helye olyan hellyé válik, ahol minden brazíliai érezheti, hogy ugyanannak az Anyának a gyermeke? Isten mindig meglep bennünket, mint az új bor, az előbb hallott evangéliumi szakaszban. Isten mindig a legjobbat tartogatja számunkra. De azt kéri, hogy hagyjuk meglepni magunkat szeretetétől, hogy fogadjuk be meglepetéseit. Bízzunk Istenben! Távol Tőle elfogy az öröm bora, a reménység bora. Ha közeledünk Hozzá, ha Vele maradunk, az, ami hideg víznek tűnik, ami nehézség, ami bűn, a Vele való barátság új borává változik.

A harmadik magatartásforma: éljünk örömben. Kedves barátaim, ha reménységben haladunk előre, ha hagyjuk, hogy meglepjen bennünnket a Jézus által felkínált új bor, akkor öröm tölti el szívünket és nem tehetünk mást, mint hogy tanúskodunk erről az örömről. A keresztényt mindig öröm tölti el, soha nem szomorú. Isten elkísér bennünket. Van egy Anyánk, aki mindig közbenjár gyermekei életéért, értünk, mint ahogy az első olvasmányban Eszter királyné (vö. Eszt 5,3). Jézus megmutatta nekünk, hogy Isten arca egy olyan Atyáé, aki szeret bennünket. Legyőzte a bűnt és a halált. A keresztény nem lehet pesszimista! Nem olyan az arca, mint aki örökösen gyászol. Ha valóban szeretjük Krisztust és érezzük, hogy Ő szeret bennünket, akkor a szívünk „lángra lobban” olyan örömmel, amely ráragad mindazokra, akik közelünkben élnek. Mint ahogy XVI. Benedek mondta: „A tanítvány tudatában van annak, hogy Krisztus nélkül nincs fény, nincs remény, nincs szeretet, nincs jövő” (2007. május 13, az aparecidai közgyűlés megnyitó beszéde).

Kedves barátaim, eljöttünk, hogy kopogtassunk Mária otthonának ajtaján. Ő ajtót nyitott nekünk, beengedett otthonába és megmutatja nekünk Fiát. Most azt kéri tőlünk: „Tegyétek, amit mond” (Jn 2,5). Igen, Anyánk, elkötelezzük magunkat, hogy azt tesszük, amit Jézus mond nekünk! És ezt reménységgel tesszük, bízva Isten meglepetéseiben, örömmel eltelve. Így legyen.”

 

Évközi 16. hét szerda

Évközi 16. hét szerda

Jer 1, 1. 4-10; Mt 13, 1-9

„Jeremiásnak, Helkija fiának az igéi, aki az Anatótban, Benjamin földjén élő papok közül való volt”. (Jer 1, 1)

A zsidó törzsek közül csak Benjamin törzse maradt együtt Júda törzsével a déli zsidó országban, amikor az északi tíz törzs elszakadt Dávid királyi házától. Anatót Benjaminnak, Jákob legkisebb fiának a törzséhez tartozott. Ebben a városkában lakott Jeremiás családja, de a próféta, hangsúlyozza hogy ő Áron papi házából származott, tehát Lévi törzséből. Ennek a törzsnek Isten nem adott szállásbirtokot, mert az oltárnál szolgáltak, és a többi törzs a papi háznak és a törzs nem pap tagjainak is részt adott a terméséből. Arról nem szól a Szentírás, hogy Jeremiás prófétai meghívása előtt gyakorolt-e valamilyen papi tisztséget a templomban. Azért hangsúlyozza papi rendhez való kapcsolatát a Biblia, mert a papoknak tisztükből eredő feladatuk, hogy összekötők legyenek Isten és emberek között. Meg kell említeni különleges származását, mert később kemény harcot vívnak ellene a saját törzséből származott, tényleges papi szolgálatban szorgoskodó papi rokonai is. Jeremiás saját maga írja le az utókor részére, hogyan szólította meg őt az Úr fiatal korában, és hívta meg prófétai küldetésre: „Így hangzott az Úr igéje hozzám: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek; és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek; prófétául rendeltelek a nemzetek számára”. 1,4-5) Isten miden embernek ismeri a sorsát, hiszen Ő a az az egyedüli lény, aki nemcsak ismeri az édesapát és az édesanyát, akik új embernek adnak életet, de Isten gondoskodik az új magzat számára pontos élettervről,amit meg kell valósítania, és Isten irányítja a szülőktől örökölt ivarsejteket, Ő teremti a kis magzatnak a lelket és a személyét is adja, hogy így majd az élete során elvégzendő feladataira alkalmas legyen. A próféták közül többnek is elmondja ezt Isten, hogy tudatosodjék bennük az isteni elhívatás. Jeremiás szabadkozik: „Jaj, Uram, Isten! Íme, nem tudok én beszélni, hiszen gyermek vagyok!” (6) Ez a mentegetőzés ijedtségből eredt, megrettent a nagy feladattól. Viszont nem azt jelenti, hogy csecsemő, aki most kezd beszélni. A zsidóknál harminc éves korban nézték az ifjakat igazán felnőttnek, addig nem illett társaságban, nyilvánosan beleszólni idősebbek, főként öregek beszédjébe. A kiválasztó Úr azonban nem fogadja el a mentegetőzést: „Ne mondd azt: Gyermek vagyok, hanem menj el, ahová csak küldelek, és mondd el mindazt, amit parancsolok neked! Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megmentselek, mondja az Úr. Majd kinyújtotta kezét az Úr, hozzáérintette a számhoz, és így szólt az Úr: Nézd, a mai napon a nemzetek és a királyok fölé rendeltelek, hogy gyomlálj és irts, hogy pusztíts és rombolj. Hogy építs és ültess!” (7-10) Sokszor talán nem esik jól a prédikáló pap keményebb igéje. Fogadjuk el, javunkra üzen mindent, ami igaz és a szeretet üzenete.

Szent Brigitta szerzetesnő

Szent Brigitta szerzetesnő, Európa társvédőszentje

Gal 2,19-20; Jn 15,1-8

„Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”

Az Anyaszentegyház a mai liturgiában Szent Brigitta szerzetesnőt ünnepli. Nem csak azért, mert megérdemli tiszteletünket és figyelmünket, hanem azért, mert őt Európa társvédőszentjévé kérte Egyházunk. Mint védőszentet arra kérjük, hogy csodálatos életszentségével segítsen a lelkileg elnyomorodott Európát Krisztushoz visszavezetni, hogy töltse el teljesen Krisztus igazsága és szeretete, éljen újra Krisztus Európában. „Élek én” ragyogott fel gyermekarca 1303-ban Svédországban. Akkor még élt a keresztény Európa. A gyermekeket elvitték a krisztusi otthonba, a templomba, ahol Jézus személy szerint, emberi testével jelen volt. Abban az időben Svédország katolikus volt, minden templomában felszentelt papok szolgáltak, napi szentmisével. Akkor még nem ismerte a Galata levélben felujjongó Pál apostol örömét, és nem is merte volna magára vonatkoztatni: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”. Bizonyosan ott kezdődött az a misztikus élet, amely Isten parancsainak a teljesítésében zajlott hetven éven át. Szülei úgy gondolták, hogy kislányuk a teremtő Isten tervében az emberek többségének hivatását örökölte: már kislányként férjhez adták. Férje boldogítása és gyermekek szülése és nevelése lett a küldetése. A boldogító szeretet szolgálatában telt el élete első szakasza. Nyolc gyermekkel ajándékozta meg Istent, férjét és hazáját. Felnőttként még tudatosabban akarta utánozni Jézus Krisztust az isten- és emberszeretetben, ezért az akkor száz éves ferences mozgalomhoz csatlakozott. Úgy gondolta, hogy Assisi Szent Ferenc alapelgondolása számára nagyon vonzó: megtartani Jézus Krisztus evangéliumát. Belépett tehát a ferences harmadik rendjébe. Férje halála után még inkább akarta átélni Jézussal együtt azt a bensőséges életet, amelyet az Úr szeretteinek elajánl. Ennek a misztikus életnek helyszínéül 1349-ben Rómát választotta. Szerzetesrendet alapított, amelyet róla neveztek el. Leányai ma is Jézust szolgálják közvetlenül és közvetve embertársaikban. A középkor mély hitével hatvankilenc évesen szentföldi zarándoklatot vállalt vezeklésként. A Szentföldre, Jézus hazájába többségében keresztények lakta vidékre gyalog is lehetett jutni, biztonságos volt a zarándoklat, mert a szent helyeket már száz éve ferencesek gondozták.Európa kereszténysége elvesztett valamit a XVI. században:azt a szentháromságos egységet, amelyért Jézus rimánkodva könyörgött Atyjához: „De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk”. (Jn 17,20-22) Hozzá hasonló családanyákat, az evangélium áldását és békéjét sugárzó ferences három rendet, Jézust és Atyját Európa alapjául vállaló modern embereket segítsen kieszközölni az égben, mielőtt az isten nélküliség teljesen elpusztítaná a krisztusi örökséget.

Mária Magdolna

Mária Magdolna

Én 3,1-4a vagy 2Kor 5,14-17;Jn 20,1-2.11-18

„Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment”

Jézust még nagypénteken délután, napnyugta előtt eltemették a Golgota-hegy várossal ellentétes oldalában Arimateai József új sírboltjába. Mária Magdolna ezt a helyet jól megnézte. Még a temetés után, a nagy zárókő elhelyezése után is ott maradt. Jézus istenségébe vetett hitét ő is elvesztette a per, a halálos ítélet és Jézus iszonyú szenvedései láttán, mint a Szűzanya kivételével mindenki más. Most elsősorban csak arra tudott gondolni, hogy meghalt legnagyobb jótevője, aki visszaadta lelke nyugalmát Simon farizeus házában, mondván: „Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet lábamra; ez meg könnyeivel öntözte lábaimat, és hajával törölte meg. Csókot nem adtál nekem, ez meg, amióta bejött, nem szűnt meg csókolgatni lábaimat. Olajjal nem kented meg fejemet, ez meg kenettel kente meg a lábaimat. Azért mondom neked, bocsánatot nyert sok bűne, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret”. (Lk 7,44-47) Igen, a Golgotán a hite megtört, de arra a megbocsátó csodálatos gesztusra most, a temetése órájában külön hálával emlékezni kellett. Amikor még sötét volt, még nem virradt meg a vasárnap, nem bírta kivárni a törvény előírását. Elindult a Golgota felé. Vitte fűszereit, drága keneteit, hogy amit megtenni nem volt módja a kereszt lábánál, próbálja a sírban pótolni. Amikor az üres sír előtt állt, „látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól” (Jn 2 0,1) az éjszakának sötétjétől sokkal sötétebb kétségbeesés ülte meg a lelkét. Lelke minden nyomorúsága űzte Péterhez: „Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit szeretett Jézus, és azt mondta nekik: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették” (2) Most a tanítványok rohantak, ő lassan bandukolt utánuk. Hová rohanjon? Hol keresse nyomát? Minden sírt nem bonthat fel. Nem marad már semmi nyom, amelyen elindulhat? A hajnal már felvirradt. Szeme reménytelen sötétjét könnyzápora mossa. Előbb csak két angyalt lát, akik bánata okát kérdik. Felel, de eligazításra nincs reménye, kifordul tehát a sírból. Ott áll valaki! Nem ennek a sírkertnek a gondozója lehet? Még nem él a hit, csak kevés remény, nem tiszta a szem, ügyetlen a kérdés: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!” (15) Jézus – mert hisz Ő áll a kertben -, már nem késlekedik tovább, kimondja jól ismert hangján: „Mária! Erre ő megfordult, és héberül így szólt: Rabbóni! Ami azt jelenti: Mester”(16) Igen, semmi cím, semmi más megszólítás. Neki,mint annyi másnak, nem volt más mestere, és nem is lesz. Mondani szeretné ezt, ölelni szeretné most is lábait, de Jézusnak rengeteg a dolga. Nagypénteken hitetlenné vált mindenki a baráti köréből. Hitet kell nekik vinnie, oda is visszaadni. Atyja és az egész mennyország várja. Mária, a volt nagy bűnös megérti, hogy Jézus a másik Mária, a szeplőtelen Szűz, az Édesanya után őt kereste fel először. Ő lehet a világ összes bűnösének képviselője, biztatója: A feltámadt Jézus titeket szeret, titeket keres, járjátok ti is szeretetének útját, és találkoztok vele.

Évközi 16. vasárnap

Évközi 16. vasárnap

Ter 18, 1-10a; Kol 1, 24-28; Lk 10, 38-42

„Őt hirdetjük, amikor intünk, és a telje bölcsesség birtokában tanítunk mindenkit”

Szent Pál apostol sohasem járt Kolosszéban, ebben az apró kisázsiai városkában, a Lükosz folyó völgyében. Pál Epafrász nevű tanítványát küldte el hozzájuk, hogy ők is megismerhessék Isten természetfeletti ajándékát, a kegyelmek kegyelmét, Jézus Krisztust. Amikor Isten ezt az ajándékot életre keltette Pál szívében még nem tudhatta, hogy ezek a pogány, de jó akaratú emberek utolsó eshetőséget kapnak az örök üdvösségre. Epafrász az alapvető hittitkokat megismertette a kolosszeiekkel, majd beszámolt Pál apostolnak az eredményekről. Közben az apostol Jeruzsálemben a zsidók fogságába került (57-59) amikor a zsidók elől menekülni akart, és a római császárhoz fellebbezett. 59-60-ban Rómában raboskodott a börtönben, akkor írta levelét a kolosszei híveknek. A Gondviselés intézte így, hiszen Kolosszét 61-ben földregés törölte el a föld színéről. Sosem tudták volna meg e levél nélkül, hogy az apostol személyes szenvedéseit felajánlja értük: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből az ő testének, az Egyháznak javára”. (Kol 1, 24) Pál nem úgy érti, hogy Krisztus szenvedése hiányos, e miatt képtelen üdvözíteni a világot, és másoknak a szenvedése kell, hogy pótolja a hiányokat. Inkább azt akarja érzékeltetni, hogy Jézus megtanította híveit arra, hogy az egész keresztény katolikus hívő közösség szorosan összetartozik Jézus Krisztussal és egymással is, és az üdvösséget Jézus jósága folytán elősegíthetjük érdemszerző cselekedeteinkkel, szenvedéseinkkel, imánkkal mások javára. Ebből a levélből a kolosszeiek sok új hittitkot megtanulhattak: „Az Istentől értetek kapott hivatásnál fogva, hogy az Isten szavát érvényre juttassam: azt a titkot, amely korszakok és nemzedékek óta rejtve volt, s amelyet most szentjeinek kinyilatkoztatott. Velük akarta megismertetni az Isten, milyen fenséges gazdagságot rejt a pogányok számára ez a titok: Krisztus a megdicsőülés reménye bennetek” (25-27) a kolosszeiek megtudták, hogy Krisztus megváltotta őket, megkeresztelkedtek, a gyors halál nem a pokolba sújtja, hanem a mennyországba emeli őket. Óriási ajándék volt számukra annak közlése is, hogy Jézus emberi lelke és teste öröktől fogva úgy szerepel Istenteremtő terveiben, mint a szellemvilág és az anyagvilág ősmintája (1, 12-17) a mi létünk arra is szolgál, hogy Jézus embersége szerint, az Ő mintája alapján tökéletessé legyünk és segítsünk másokat is ilyenné tenni. Súlyos gond, hogy a körülöttünk élő, egykor keresztény nemzetek elvesztették kereszténységüket. Nem kell nekik Jézus Krisztus, főként a szenvedése idegen tőlük. Mindenféle teóriát elfogadnak, de nem értik meg, talán nem is hallották még a kolosszeiekhez írt levél csodás üzenetét: Jézus Krisztus szenvedése igényli, hogy a magunkét tegyük az övé mellé, és így próbáljuk megmenteni hitetlenné vált kortársainkat, és szenvedéseinket kapcsoljuk Jézuséhoz. Segítsünk nemzetünknek a megváltást keresni.