Évközi 1. hét péntek

Évközi 1. hét péntek

Zsid 4,1-5. 11; Mk 2,1-12

A zsidók Isten ószövetségi szent népe voltak. Ennek ellenére sok kellemetlenséget okoztak vezetőiknek és a felséges Istennek. Amikor a fáraót az Úr tíz kemény csapással kényszerítette, hogy engedje el az ő választott népét, egy-két nap alatt átsétálhattak volna jövendő hazájukba, Kánaánba, hiszen a két terület szomszédos föld volt. Az Úr azonban látta a jövőt: hiába volt Ábrahám népének, hatszázezer katona-korú férfi tagja, kard sosem volt a kezükben azt a hét népet, amelyik Kánaánt birtokolta, nem merték volna megtámadni. Hónapok teltek el menekülésük napjától kezdve, megjárták az óriási sivatagos Sínai félszigetet oda meg vissza, csatába is keveredtek Amalek harcosaival Rafidimben. Józsue vezette a zsidó harcosokat,bátran küzdöttek, de az ellenséget legyőzni csak úgy tudták, hogy Mózes a mellettük magasló hegyen kitárt karral imádkozott értük. Végül Mózest két kísérője, Áron és Húr sziklára ültette, ellankadt karjait pedig a két kísérő emelte imára a végső győzelemig. ( Kiv 17,8-16) Aztán békében elérkeztek a Sínai hegy lábához. Isten ott megkötötte velük az Ószövetséget, megszervezte a közösségi istentiszteletet. Amikor megjelent a szent sátornál, felhőoszlop jelezte megnyugtató őrködését népe nyugalma felett. Elindította népét, hogy jövendő hazáját birtokba vegye. Mindenki boldogan cipelte vagyonkáját: most bemehetünk az Ígéret földjére, és megnyugszunk annak örökös birtokosaként. A hosszú, nehéz visszaúton akadtak lázadozások,de a nagy felkelés akkor robbant ki, amikor Kánaán határánál egy hónapos pihenőt kaptak. Isten minden törzsből jelöltetett egy férfit, hogy törzsük nevében nézzenek körül az egész területen, utána pedig induljanak bátran, Isten ígéretében bízva elfoglalni az Ábrahámnak és utódainak megígért földet. Amikor a kémek visszatértek, megmutatták jövendő hazájuk gyümölcseit, az öröm és a hála dala zengett, de a kémek zöme akkor szavalni kezdett: Mi ugyan bátran jártuk végig azt a földet, de ti nem tudjátok birtokba venni. Kevesen vagyunk és harcra alkalmatlanok. Menjünk vissza Egyiptomba! Inkább leszünk élő rabszolgák, mint hogy meghaljunk. „Állítsunk magunk fölé vezért, és térjünk vissza Egyiptomba” (Szám 14,4) Isten erre így szólt Mózeshez a szövetség sátra felett megjelenve: „Meddig gyaláz engem ez a nép, meddig nem hisz nekem, mindazon jelek ellenére, amiket véghezvittem előttük? Megverem tehát döghalállal és elpusztítom, téged pedig nagy és ennél erősebb nemzet fejedelmévé teszlek” (11-12) Mózes félretéve az ellene szított sértést és lázadást, bocsánatot kért. Az Úr visszaűzte őket a pusztába, hogy ott kihaljon a lázadók ama része, amelyik az Egyiptomból való kivonuláskor húsz és hatvan év közötti volt. Ma is erre figyelmeztet bennünket Isten: zarándokúton járunk az örök élet felé. Minden kereszténynek joga van Jézus érdemeiért az üdvösségre jutni, ha az igazság és a szeretet útjait járja a földi életben. Az Egyház papjaival minden nap elmondatja: „Negyven évig terhemre volt ez a nemzedék, azt mondtam: Ez a néptévelygő szívű. Nem ismerték meg utaimat, azért haragomban kimondtam eskümet: Nyugalmam helyére nem juthatnak el” (Zsolt 95,10-11)

Évközi 1. hét csütörtök

Évközi 1. hét csütörtök

Zsid 3,7-14; Mk 1,40-45

Az egész levél, amely „A zsidókhoz” címzetten a szent-páli levelek után található az Újszövetség kánonjában (hivatalos sorrendjében), azzal kezdődik, hogy az Ószövetség idején próféták által szólt az Isten az emberekhez, az Újszövetségben azonban már Fia által tanított minket. Lényegében a mai szentlecke bevezetőjében is erről olvasunk: az új követ Jézus, az Atya Fia. A zsidók nem hittek mindig Mózesnek és a prófétáknak, nekünk ezt Jézussal szemben nem szabad megtennünk. Az üdvösségre csak akkor jutunk be, ha az isteni igét mindig teljes hittel elfogadjuk és a szerint élünk. Ezt komolyan kell vennünk,mert Mózes Isten hűséges szolgája volt Isten házának, Jézus azonban mint Fiú, a saját háza fölött áll. Annál is inkább törekszünk szót fogadni neki, „mert ez a ház mi vagyunk” ( Zsid 3,1-6) „Ezért,amint a Szentlélek mondja,Ma, amikor meghalljátok az ő szavát, meg ne keményítsétek szíveteket, mint a megkeseredésben, a kísértés napján a pusztában, ahol atyáitok megkísértettek engem a próbatételben, noha látták cselekedeteimet negyven éven át! Megharagudtam ezért arra a nemzedékre, és így szóltam: Mindig csak tévelyegnek szívükben! Ők azonban nem ismerték fel az én útjaimat. Amint megesküdtem haragomban: Nem mennek be az én nyugalmamba!” (Zsolt 95,7-11) A zsidók negyven éven át lázadoztak Isten tervei ellen. Egyiptomban a kemény munka miatt keseregtek. Jött Mózes, Áront maga mellé vette és bementek a fáraóhoz, hogy engedje el a pusztába a népét. A fáraó dühös lett, nem könnyített a rabszolga munkán. Saját népük azért lázadt, mert rosszabb lett a sorsuk. A tíz csapás után megkapták az engedélyt, hogy kivonulhatnak, de utánuk rohant a fáraó egész hadseregével: újabb lázadás: itt halunk meg a sivatagban? Isten folyosót nyit nekik a Vörös tengerben. Jön utánunk a fáraó és hadserege. A hullámban veszünk el. Mire a zsidók átértek a túlsó partra, reggel lett. Mózes botját emelje fel!- mondja az Úr. Amikor ez megtörténik, a tenger vize visszaömlik a helyére, és beleveszik a fáraó hadseregével együtt. Aztán újabb félelmek, újabb alkalmak fellázadni. Isten tűr, meg újra tűr negyven évig. Az a lázadás, amelyben ketten vettek részt, Mózes testvérei bűne volt. Áron és Mária csecsemő korában vigyáztak öccsükre, és átmentették a fáraó lányának oltalmába. Amikor azonban megirigyelték, hogy Mózes mellett etióp származású felesége sokszor élvez elsőbbséget és nem ők, akkor fellázadtak, ármánykodtak ellene: „Hát csak Mózes által szólt az Úr? Nemde hozzánk is éppen úgy szólt?” (Szám 12,2) Isten hármukat a szentsátor elé rendelte, megjelent felhőoszlopban, megrótta a lázadókat és elment. Mária egész teste csupa lepra lett. Áront, a főpapot Isten csak megrótta. Mózes könyörgött a nővéréért, és Isten csak nyolc napra tiltotta ki a táborból, aztán meggyógyult.

Évközi 1 hét szerda

Évközi 1 hét szerda

Zsid 2, 14-18; Mk 1, 29-39

„Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek”

Isten a teremtés megkezdése előtt tökéletesen pontos tervet készített. A három isteni Személy nyilatkozik az emberek megalkotása előtt: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön!” (1, 26) Az állatok felett tehát Isten úrrá teszi az embert, ez is az isten-képiséghez tartozik. Isten azonban sokkal többet akar ajándékozni az embernek. Azt akarja, hogy Második Isteni Személy a történelem folyamán vegye fel isteni természete mellé személyi fősége alá az emberi természetet, az embertestet és az emberlelket. Jézusnak ez a majdani emberi természete lett az anyag és szellemvilág ősmintája. Ádám és Éva súlyos vétke miatt az egész emberiség elvesztette a megszentelő kegyelmet, tehát súlyos bűn állapotába került. Ki kellett váltani a sátán hatalmából. Erre utal a jelen levélrészlet: „Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat,akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott” (Zsid 2,14-15) Már többször is utalt ez a levélrészlet arra, hogy „bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódait karolta fel” (Iz 41,8-9; Zsid2,16) De már az angyalok teremtése és hűségpróbája idején is éreztette az Úr az emberek előnyét. Amikor ugyanis Isten megteremtette az angyalok kilenc karát, nekik nem adott O-- több száz éves földi életet, hogy ennyi idő alatt döntsék el Istenhez való hűségüket, és biztosítsák az emberekhez hasonlóan érdemeiket az örök boldogságra. Ők szellemi képességeik magasabb foka alapján egyetlen próbát kaptak: a Fiúisten idővel felveszi az emberi természetet is isteni természete mellé. Imádjátok-e Őt ilyen formájában is? Az angyalok egy része természetesen vállalta, hiszen istenségét csorbítatlanul megőrzi, mondták. A kilenc karból sokan (Ef 6, 10-12) fellázadtak: Az emberi nem alacsonyabb rangú. Mint mi! Miért nem angyali természetet vesz fel az Ige? „Ekkor nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították”.(Jel 12, 7-9) „Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen, és hűséges főpap Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mivel ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek” (Zsid 2, 17-18)

Évközi 1 hét kedd

Évközi 1 hét kedd

Zsid 2,5-12; Mk 1,21-28

„Mert nem angyaloknak vetette alá Isten a jövendő világot”

Még a tegnap olvasott részben elénk tárta a levél szerzője, hogy az Újszövetség sokkal fontosabb az Ószövetségnél, mert ennek a tanítását nem az Istentől sugalmazott emberek adták, hanem maga az Isten Fia. Róla ugyanis ezt mondja már az Ószövetség: „Fiam vagy te, én ma szültelek téged” (Zsolt 2,7) és ebben a szócskában: „ma”, azt kell érteni, hogy Istenben nincs múlt és jövő sincs, Isten változatlan mában, tehát örökkévalóságban él, és a Fiúisten öröktől fogva születik az Atyától. Ugyancsak tegnap idéztünk egy másik ószövetségi mondást is: „Én Atyja leszek, ő pedig a fiam lesz”. (2Sám 7,14) Ő az, aki az Újszövetségben Isten Országát hirdette nekünk, úgy, ahogyan már életében kifejtette a vele vitába szállt zsidóknak: „Aki felülről jön, fölötte van mindenkinek. Aki a földről való, az földi, és a földről beszél. Aki a mennyből jön, feljebb való mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott. Az Atya szereti a Fiút, és mindent a kezébe adott”. (Jn 3,31-32.35) a mai részletben azt olvassuk: „Mert nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendő világot, amelyről beszélünk” (Zsid 2,5) Nem, hanem a Fiúnak, aki érettünk emberré lett. És ezt is már az Ószövetségben jelezte előre az Úr: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, s az ember fia, hogy meglátogatod? Kevéssé tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad, és mindent a lába alá vetettél”. (Zsolt 8,5-7)(Zsid 2,6-8) Ez a zsoltáridézet emlékeztethet az angyalok lázadását kiváltó feladatra. Akkor is imádni kell a Fiúistent, amikor megtestesül. Íme, megtörtént a megtestesülés. Az Isten Fia emberi alakban eljött. Mindent lába alá vetett Isten, mégpedig azért, mert engedelmes lett mindenben, alázattal elfogadta küldetését a szenvedésre. A Filippiekhez írt levelében Szent Pál ezt így fogalmazta meg: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére”. (Fil 2,9-11) Itt pedig így fogalmaz talán ugyanaz a szerző:„Mert azzal, hogy mindent alávetett, nem hagyott semmit sem, ami nem lenne alávetve neki. Most azonban még nem látjuk, hogy minden alá van vetve neki”. (Zsid 2,8) a levél írója jól tudja, hogy nemcsak fizikai szemünkkel nem látjuk Jézusnak a megdicsőülését, hanem értelmével sem fogja fel mindenki, hogy ez a megdicsőülés Jézus megalázó szenvedésében született, amit a hitetlen zsidók és pogányok egyaránt lenéztek és elvetettek. Ezért írja:„Láttuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál,a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztelettel koronázta, hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált. Mert illett ahhoz, akiért, és aki által minden van, s aki sok fiat akart a dicsőségbe vezetni, hogy üdvösségük szerzőjét szenvedés által vezesse el a teljességre. Mert aki megszentel, és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, amikor így szól: Hirdetem nevedet testvéreim előtt; a közösségben dicsérni foglak téged”.

Évközi 1 hét hétfő

Évközi 1 hét hétfő

Zsid 1, 1-6; Mk 1, 14-20

„Ezekben a végső napokban, pedig Fia által szólt hozzánk”

A tegnapi nappal befejeztük a karácsonyi ünnepkört. Ennek utolsó mozzanata: Jézus megkeresztelkedik a Jordán folyóban Keresztelő Szent János bűnbánati keresztsége szerint. Őt Gábor főangyal születése előtt kilenc hónappal úgy jelentette be édesapjának, Zakariás papnak: „Nagy lesz az Úr előtt; bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel. Izrael fiai közül sokakat fog Urukhoz, Istenükhöz téríteni. Illés szellemével és erejével fog előtte járni, hogy az atyák szívét a fiakhoz fordítsa, a hitetleneket, pedig az igazak okosságára, s így alkalmas népet készítsen az Úrnak”(Lk 1, 15-17) Ez a János három éves korától a zsidó papok fiainak kolostorában nőtt fel. Ott készült imával, böjttel és az ószövetségi kinyilatkoztatást sokszor átelmélkedve küldetésére. Harminc évesen, férfivá érve el is kezdte hirdetni a Jordán partján: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa”. (Mt 3, 2) Ő volt az Ószövetség utolsó prófétája. Neki kellett bemutatnia a zsidó népnek az Isten megtestesült Fiát szóval és ujjával: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Ő az, akiről mondtam: Utánam, jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én, Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel”(Jn 1, 29-31) Keresztelő Jánossal betelt az ószövetségi próféták sora. A többiek évszázadokon keresztül küldettek az Istentől, hogy minden fontosat elmondjanak a jövendő Messiásról.Így akarta Isten biztossá tenni a választott népet arról, hogy az Ő küldöttéről van szó, nem önjelölt szédelgőről:„Sokszor és sokféle módon szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig a Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmas igéjével,miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban” (Zsid 1,1-3) A levél szerzője tehát hangsúlyozza, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás célja előkészíteni A Megváltó Eljövetelét, félreérthetetlenül rámutatni, hogy ő teremtő Isten, mint az Atya tökéletes képmása születik Tőle szellemi születéssel, részt vesz a világ állandó létben, tartásában. Utána még folytatja Jézus istenségének bizonyítását: „Mert annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Hiszen melyik angyalnak mondta valaha: Fiam vagy te, én ma szültelek téged? (Zsolt 2, 7) és ismét: Én Atyja leszek, ő, pedig a fiam lesz. (2Sám 7, 14) Amikor pedig újra bevezeti elsőszülöttjét a földkerekségre, így szól: És imádja őt Isten minden angyala” (MTörv 32, 43G)

Urunk megkeresztelkedése

URUNK MEGKERESZTELKEDÉSE

Iz 42,1-4. 6-7; ApCsel 10,34-38; Mt 3,13-17

Amikor Jézus betöltötte a harmincadik életévét, tehát elérte azt a kort, amikor a zsidó férfiak nagykorúak lettek, abban az időben előfutára, Keresztelő János már hat hónapja a Jordán folyó partján állt. Ő is a zsidó férfikort betöltve hagyta el azt a papi közösséget, mondhatnánk így is: remetelakot, ahol a papi családból származott fiúk nem a templomszolgálatra készültek, hanem az ószövetségi Szentírást kezdték tanulmányozni. Nemcsak az írásjeleket ismerték meg, hanem Isten küldötteinek, Mózesnek és a prófétáknak műveiből tanultak, majd harminc évesen kezdtek másokat is okítani. A nem-papi családból származott gyerekek is tanulhatták a törvényt, felnőtt kort, harminc éveset elérve lehettek írástudók is. Meghallgathatták növendékként a felnőtt férfiak beszélgetéseit, vitáit, de bele nem szólhattak. Ehhez a szokásjoghoz alkalmazkodott Keresztelő János és maga Jézus is. Az előfutár, János kiváltságos törzsből, Jákob harmadik fiának, Lévinek a törzséből származott. Ebből a törzsből született Mózes és Áron is. Mózes Isten barátjának számított. Nyolcvan évesen hallotta meg először Isten hangját az égő és el nem hamvadó vadrózsabokorból. Százhúsz éves koráig ő volt a zsidók vezére. Ő írta meg a Szentírás első öt könyvét. Isten parancsára ő szentelte fel bátyját, Áront az első zsidó főpappá, fiait pedig papokká. Aki közülük főpapi méltóságra emelkedett, beléphetett a szent sátor, később a két templom elzárt részébe, amely a függöny mögött volt. Ott őrizték Isten ládáját, amelynek hódoló kerub-szobrai között mennyei fény ragyogott örökké. Ez a fény Isten fénye volt, amely majd a mennyországban ránk is árad: a kebód Jahveh. Keresztelő János apja egyszerű pap maradt haláláig. Maga János sohasem járt a jeruzsálemi templomban, tehát nem végzett soha papi, áldozati funkciót. Amikor harminc éves lett, az Úr elszólította a papi remeteszállásról, és a Jordán mellé küldte őt, hogy hirdesse: A Messiás itt van már a földön. Az emberek fellélegeztek. Aztán beszédeit hallgatva, a Messiásról szónokolva kezdték kérdezgetni: Nem te vagy a Messiás? Ő pedig megvallotta és nem tagadta: Nem én vagyok. Akkor a kereszteléséről érdeklődtek: Miért keresztelsz? Én csak vízzel keresztelek. Jön majd a Messiás, Ő vízzel és Szentlélekkel keresztel majd. (Jn 1,19-34) János jogosan lehetett volna templomi áldozatok bemutatója, akár főpap is, de nem lett. Különösen nem lett Kaifás, Jézus kivégeztetője. Egyszer érinthette a Messiást, amikor alázata ezt kiérdemelte. Jézus pedig ezt mondta róla: „Bizony, mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a legkisebb a mennyek országában, az nagyobb őnála” (Mt 11,11) Jézus őt nem keresztelte meg, de saját vérében bizonnyal megkeresztelkedett. Jézus pedig óriási szenvedésekkel érdemelte ki neki is a mennyországot. Bár mindenki tudná megérteni a minket érdemtelenül szerető Istenünk titkát.