CEZAREAI SZENT DOROTTYA

Szent Dorottya
 [február 6.]

Dorottya (Dorothea), a dicső szűz és vértanú nemes szenátori vérből származott, atyja Dorus, anyja Thea volt. Az idő tájt szerte a Római Birodalomban kegyetlenül üldözték a keresztényeket. Dorus maga megvetette a bálványokat, ezért római javait minden birtokával, szántóföldjeivel, szőleivel, váraival és házaival együtt hátrahagyta, s feleségével meg két leányával, Christével és Calistével hajóra szállt. Cappadociába, Caesarea városába ment, ott telepedett le, és ott született az a leánya, akinek az életét most készülünk elmesélni.

Dorottyát születése után keresztény szokás szerint egy szent életű püspök megkeresztelte, és nevet adott neki, atyjának és anyjának nevéből szerkesztve. A leányka pedig betelt Szentlélekkel, erényekben s a békesség cselekedeteiben növekedett, szépsége minden leányét fölülmúlta. Az ördög, az irigy kígyó, a tisztaság megveszekedett ellensége nem tűrhette ezt. Fabriciust, a tartomány helytartóját szerelemre gyújtotta a szűz Dorottya iránt, hogy bűnös testi vággyal megkívánja. Fabricius a leányért küldetett, és hozományként kincseket meg egyéb javakat ígért neki számlálatlanul, ha feleségül megy hozzá.

Hallva ezt a kedves Dorottya, aki a földi gazdagságot, mint a föld sarát, semmibe vette, bátran megvallotta, hogy Krisztus jegyese. Fabricius erre éktelen haragra gyúlt, s a leányt forró olajjal telt hordóba tétette, de ő Krisztus segedelmével sértetlen maradt, mintha csak balzsammal kenegették volna. Sok pogány viszont, látva ezt a csodát, megtért lelkében. Fabricius azt gondolta, hogy varázslat történt, s Dorottyát kilenc napra minden élelem nélkül börtönbe záratta, a szent angyalok azonban táplálták. Mikor aztán az ítélőszék elé vezetik, szebb, mint valaha, és mindenki ámul: étlen-szomjan annyi nap után hogyan lehet ilyen gyönyörűséges.

Fabricius megfenyegette: „Ha nem imádod most azonnal az isteneket, nem kerülöd el a kínpad gyötrelmeit!” Dorottya így válaszolt: „Istent imádom, nem az ördögöt, a te isteneid pedig ördögök.” És földre borulva, szemét az égre emelve imádkozott az Úrhoz, mutassa meg mindenhatóságát, hogy ő az egy Isten, s hogy nincs más Isten rajta kívül, Fabricius egy oszlopot állíttatott, s rátétetett egy bálványt; íme, hirtelen angyalok serege jelent meg, és úgy összetörték a bálványt, hogy egyetlen darabkája sem maradt még az oszlopnak sem. Hallani lehetett, ahogy az ördögök a levegőben kiáltozták: „Dorottya, miért pusztítasz el bennünket?” És sok ezer pogány nyilvánosan megtért, akik később elnyerték a vértanúság pálmáját.

Dorottyát pedig lábánál fogva kínzófára vonták, testét vaskampókkal tépték, megvesszőzték, megkorbácsolták, majd égő fáklyákat kötöttek szűz mellére, s félholtan börtönbe zárták másnapig, Reggel elővezették, de egyetlen seb, egyetlen karcolás sem látszott rajta. Ezen maga az elöljáró is erősen csodálkozott, és azt mondta neki: „Most elmehetsz, szép leány, már eléggé megvertek.” És elküldte két nővéréhez, Christéhez és Calistéhez, akik, félvén a haláltól, elfordultak Krisztustól, hogy térítsék el húgukat is. Dorottya azonban, gyöngéden szólva nővéreihez, szívük vakságától megszabadította őket, és visszatértek Krisztus hitéhez. Meghallván ezt Fabricius, a két nővért háttal egymáshoz kötöztette, tűzbe vettette és megégettette.

Így szólt ekkor Dorottyához: „Meddig fecséreled az időnket, te boszorka? Vagy áldozol, és életben maradsz, vagy fővesztéssel lakolsz!” Dorottya örömtől sugárzó arccal válaszolt „Akárhogy erősködöl, kész vagyok Krisztusért, az én Uramért és jegyesemért vállalni a szenvedést. Övé a gyönyörűségek kertje, ahol rózsákat és almát fogok szedni, és vele örvendezem mindörökké.” Hallván ezt a zsarnok, felhorkant, és megparancsolta, hogy furkósbotokkal addig verjék szépséges orcáját, míg el nem fáradnak a pribékek, és arcvonásainak nyoma sem marad. Másnapig börtönbe zárták. Reggel ismét sértetlenül vezetik elő, éjjel ugyanis meggyógyította az Üdvözítő. Fővesztésre ítélik, s mikor a város falain kívülre vezetik, meglátja őt Theophilus, a birodalom főjegyzője. Gúnyolódva megkéri, hogy küldjön neki rózsát jegyese díszkertjéből. Dorottya meg is ígérte neki.

Midőn megérkezett a vesztőhelyre, könyörögve fohászkodott az Úrhoz mindazokért, akik nevének tiszteletére kínszenvedésének emlékét megülik, hogy szabadítsa meg őket minden gyötrelemtől, különösképpen a megszégyenítéstől, a szegénységtől és a hamis vádaktól, s hogy életük végén töredelmet és minden bűnükre bocsánatot nyerjenek. S főként a szülő asszonyok érezzenek fájdalmaikban gyors megkönnyebbülést, ha nevét segítségül hívják. Íme, szózat hallatszott a mennyből: „Jöjj, választottam, minden, amit kértél, meghallgatást nyert.” Dorottya pedig lehajtotta a fejét a bakó előtt. Ekkor egy bíborba öltözött fiú jelent meg, mezítláb, göndör fürtökkel, ruháján csillagok ragyogtak, kezében keszkenő, vagyis egy kosárka, három rózsával és ugyanannyi almával. Dorottya azt mondta neki: „Kérlek, uram, amit nekem hozol, add Theophilus írnoknak.” Ekkor lefejezték, s boldogan megtért Krisztushoz, az ő Jegyeséhez. A dicső szűz vértanú, Dorottya, az Úr 287. esztendejében, február 6-án szenvedett vértanúságot, Fabricius elöljárósága alatt, Diocletianus és Maximianus római császárok idejében.

Theophilus az elöljáró palotájában álldogált, midőn hirtelen megjelent előtte egy fiú és félrevonva őt, így szólt: „Ezt a rózsát az almával együtt Dorottya nővérem küldi neked jegyese paradicsomkertjéből,” Azzal a fiúcska eltűnt. Theophilus ekkor Krisztusnak, Dorottya istenének dicséretére és dicsőítésére fakadt, akinek hatalmában állt, hogy februárban, midőn hideg szorongatja a földet, és egyetlen ágacska sem rügyezik, rózsát és almát küldjön annak, akinek éppen akar. Áldott legyen az ő neve! Az ő bizonyságtételére és prédikációinak hatására szinte az egész vidék megtért.

Látva ezt a gonosz zsarnok, különféle kínzásokkal gyötrette, akár Dorottyát, végül apró darabokra szaggattatta, és a madarak eledeléül szétszóratta. Theophilus pedig, a szent keresztséggel és Krisztus titokzatos testének és vérének vételével megerősíttetvén, megtért Krisztushoz, aki megdicsőíti az ő szentjeit, és maga is megdicsőül őbennük, s aki az Atyával és a Szentlélekkel egylényegű Isten, ki egyenlőképpen örökkévaló, él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.

A történelmi találkozó bejelentésének nemzetközi visszhangja

Hilárion metropolita Ferenc pápánál - EPA

Hilarion metropolita: „Húsz éve készülődtünk erre a találkozóra, a vallási vezetők nem tudnak nem találkozni”

A nemzetközi érdeklődés homlokterébe került a pénteken délben közzétett közös közlemény a Ferenc pápa és Kirill pátriárka között február 12-én sorra kerülő találkozóról. A téma kapcsán Hilárion metropolita nyilatkozott a Moszkvai Patriarkátus Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályának pénteki sajtókonferenciáján. Emlékeztetett: „Immár húsz éve készülődünk erre a találkozóra, de a történelmi esemény létrejöttét valójában a keresztények genocídiuma, népirtása gyorsította fel, melyet a terrorizmus keze követ el. Ezek az események aggodalmat keltenek mindkét egyházban és azért a vallási vezetők nem tudnak nem találkozni egymással!”. Hilárion metropolita kiemelte, hogy „a Ferenc pápa és a Kirill pátriárka közötti találkozóra Kubában és nem Európában kerül sor, mert a karib-tengeri ország semleges terület, ahol a kereszténység növekszik, miközben Európa egy olyan kontinens, ahol számos konfliktusra került sor a két egyház között és melyek kapcsolatait ma is sok megoldatlan probléma jellemzi, mint például a görög-katolikusok helyzete Ukrajnában. A múltban számos harmadik ország neve fölbukkant, mint a találkozás lehetséges helyszíne, például Ausztriában Bécs…”.

Félre kell tenni a benső ellentéteinket és egyesíteni kell az erőinket a kereszténység megmentésére

A havannai találkozó kapcsán Hilárion metropolita leszögezte: „A keresztényeket ért üldözés áll majd a megbeszélések középpontjában. A Közel-Keleten, Észak- és Közép-Afrikában és a világ egyéb helyein is most olyan a helyzet, hogy szélsőségesek a keresztény lakosság ellen igazi népirtást követnek el, ami sürgős intézkedéseket igényel, méghozzá a keresztény egyházak közötti legszorosabb együttműködés keretében. Ennek a tragikus helyzetnek a következtében szükséges most félretenni a benső ellentéteket és egyesíteni kell az erőinket, hogy megmentsük a kereszténységet azokban a térségekben, ahol a legvéresebb üldöztetéseket szenvedik el” - nyilatkozta Hilárion metropolita a Moszkvai Patriarkátus Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályának pénteki ajtókonferenciáján.

Bartolomeosz ökumenikus pátriárka megelégedettséggel és örömmel fogadta a hírt

P. Federico Lombardi szentszéki szóvivő péntek délben tartott sajtókonferenciáján beszámolt arról, hogy „természetesen tájékoztatták a találkozóról Bartolomeosz ökumenikus pátriárkát, aki „megelégedettséggel és örömmel fogadta a hírt, hogy létrejön az ölelés a katolikus egyház és a legnépesebb ortodox egyház vezetője között”.

2014 november 30, Ferenc pápa Kirill pátriárkának: „Oda megyek, ahová mondod…”

Ferenc pápa 2014. november 30-án, Szent András apostol ünnepén az Isztambul-Konstantinápolyban tett apostoli látogatása után Rómába visszatérőben, a repülőgép fedélzetén válaszolt Alekszej Bukalov, a Tassz római tudósítójának a kérdésére, mely a Kirill pátriárkával lehetséges találkozás felől érdeklődött. Ferenc pápa akkor így válaszolt: „Én tudattam vele és ő egyetértett ezzel, hogy szeretnénk találkozni. Azt mondtam neki: «Oda megyek, ahová mondod, hívsz és én megyek. Neki is ez a szándéka. Mindketten szeretnénk találkozni és előre akarunk menni!»

A vérökumenizmus fontossága Ferenc pápa számára

Az ökumenizmus kezdettől fogva elsőbbséget élvez Ferenc pápa szolgálatában, és ennek a jelentőségéről rendszeresen, különféle alkalmak során is szólt. Külön szóval illeti a mártír keresztények tanúságtételét és vérökumenizmus-nak hívja a különféle egyházakhoz tartozó üldözött  keresztények vértanúságát, akik ezt kiáltják felénk: „Egyek vagyunk! Már létezik az egység, lélekben és vérben!”

Ferenc pápa többször kifejezésre juttatta, hogy az „uniatizmus” útja, amikor keleti keresztények, rítusuk megtartásával keleti-katolikusokká lettek, immár meghaladott álláspont. Igaz, a keleti katolikus egyházaknak joguk van létezni, de az uniatizmus, az úniós mozgalom immár egy régi korszak szava. Többé már nem beszélhetünk így. Egy másik utat kell találnunk!”.

Kurt Koch bíboros: A jelzőláma immár többé nem piros, hanem sárgán villog

Néhány napja a Vatican Insider katolikus hírportálon Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa elnöke nyilatkozott Ferenc pápa döntéséről, hogy október 31-én, a reformáció emléknapján a svédországi Lund városába látogat, ahol 1947-ben megszületett a Lutheránus Világszövetség és ahol közös istentiszteleten vesz részt a Lutheránus Világszövetség elnökével, Munib A. Jounan jeruzsálemi püspökkel, illetve a szervezet alelnökeivel. Kurt Koch bíboros akkor még vágyként fogalmazta meg a nagy találkozót a pápa és a pátriárka között, ezekkel a szavakkal: „A jelzőláma immár többé nem piros, hanem sárgán villog, annak a jeleként hogy valami mozgásban van”. Hozzátehetjük, azóta a lámpa zöldre váltott és pár nap múlva megtörténik az, amire ezer év alatt nem került sor, vagyis egy pápa és moszkvai pátriárka találkozójára.

Kasper bíboros: Éveken keresztül azt hittük, hogy nem lehetséges, és most íme, itt van a találkozás!

A történelmi találkozó kapcsán Walter Kasper nyugalmazott bíboros, aki 11 éven vezette a  Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsát, nyilatkozott többek között az Il Corriere della Sera és a La Rebubblica olasz napilapoknak. Kiemelte: „Mennyire fontos, hogy a jelenlegi szörnyűséges világpolitikai helyzetben minkét egyház békés nyelvezetet találjon!”. Kasper bíboros reálisan „nem várja ettől a találkozótól, hogy a két egyház közötti egység most megszülessen, mert ahhoz még hosszú folyamatra van szükség. Ellenben közösen, egymás mellet kell részt venni a jelenkor kihívásainak a megoldásában, a békét és az igazságosságot szolgáló tanúságtétellel és közös spiritualitás erejében. Éveken keresztül azt hittük, hogy nem lehetséges, és most íme, itt van a találkozás” – nyilatkozta Kasper bíboros.

Az Irgalmasság Szent Éve 68.

Az Irgalmasság Szent Éve - Isten szereti az embereket

Isten szereti az embereket, különösképpen Ábrahám leszármazottait, akiket kiköltöztetett a Perzsa öböl mellől Háránba, majd onnan az útirányt délnyugatra fordítva a Földközi tenger keleti partja és a Jordán folyó között elterülő föld irányába, hiszen az lesz majd Izrael végső lakóhelye, új otthona, az Ígéret földje, Jézus földi életének terepe, szenvedése és föltámadása szentföldje. Az „irgalmasság és büntetés” terepe. Isten a szent történelem egész során megmutatja, hogy ha büntetnie is kell bűneiért a népet, irgalmasságra gerjed, valahányszor az nyomorúsága mélyéről hozzá kiált. Így a Bírák könyvének ritmikája: Isten hol haragra gyúl hűtlen népe ellen, hol irgalmasan megmentőt (üdvösség) küld neki. „Amikor az Úr bírákat támasztott nekik, az Úr a bíróval volt és kiszabadígtotta őket ellenségeik kezéből, amíg csak élt a bíró. Az Úr ugyanis megkönyörült rajtuk, amikor siránkozta elnyomóik igája miatt. Amikor azonban meghalt a bíró, visszaestek, és még nagyobb gonoszságokat követtek el, mint atyáik: idegen istenekhez szegődtek, nekik szolgáltak, előttük borultak le, és nem hagytak fel atyáik tetteivel, s megrögzött viselkedésével”(Bír 2,18-19) Az idegen népek Kánaán földjén. „Az Úr haragja fellángolt Izrael ellen. Így szólt:Mivel ez a nép megszegte a szövetséget, amelyet atyáikkal kötöttem, és nem hallgatott szavamra, nem pusztítok el egyet sem azok közül a népek közül, amelyeket Józsue meghagyott, amikor meghalt, hogy próbára tegye általuk Izraelt: vajon az Úr útjain járnak-e, mint atyáik jártak vagy sem. Az Úr ezért hagyta meg ezeket a népeket, nem siette pusztulásukat, és nem adta őket Józsue kezébe” (20-23)

Évközi 4. hét Szombat

Évközi 4. hét Szombat
1 Kir 3,4-13; Mk 6,30-31
„Adj, tehát, szolgádnak értelmes szívet!”

Isten nem engedte felépíteni Dávidnak az új jeruzsálemi templomot. Ő csak az anyagi feltételeket teremtette meg, és rábízta fiára, Salamonra, hogy Istennek méltó hajlékot készítsen. A mai olvasmány arról szól, hogy Salamon a Gibeonban maradt szent sátorhoz zarándokolt és a régi oltáron mutatott be ezer áldozatot (nagyszámú bikát és birkát) Ezt a nagylelkű buzgóságot jutalmazza Isten megjelenésével, és ajánlotta fel Salamon bármely kérésének teljesítését. Salamon kérhetett volna hosszú életet, dicsőséget hadban és békében, csodás gazdagságot. Ő azonban fiatalon is bölcsen gondolkodott a jó uralkodáshoz kért Istentől igaz bölcsességet. Isten megdicsérte ezért, megadta a kért képességet, és ráadásul megadta a hosszú életet, hírnevet, gazdagságot. Nagyszerű példa ez mindenkinek, akinek Isten hatalmat adott, vagy vezetővé tette. Neki minden erejét a rábízottak szolgálatára kell fordítania. Isten ehhez megadja a bölcsességet, amennyiben a kiszemelt hívő ezt imával kéri minden nap és teljesen önzetlenül eszerint cselekszik. Nagy kérdés, akad-e még valaki a vezetők között, aki ezt a gyakorlatot követi? Aki ugyanis másként tesz, aki magát előtérbe helyezve, átmenetileg okosnak tűnhe. Élve az alkalommal jól megszedve magát, előbb-utóbb nagyon csúfos lesz bukása.

Migráció és klímaváltozás - a pápa fogadta a zambiai elnököt

Ferenc pápa és Edgar Chagwa Lungu, zambiai elnök - EPA

A Szentatya február 5-én, pénteken fogadta az Apostoli Palotában Edgar Chagwa Lungu-t, a Zambiai Köztársaság elnökét. Ezt követően az afrikai államfő találkozott Pietro Parolin bíboros államtitkárral és Paul Gallagher érsekkel, a Szentszék államközi kapcsolatainak titkárával.

Középpontban: a migráció, a klímaváltozás és a környezetvédelem

A szívélyes légkörben lezajlott megbeszélések során a felek kiemelték a Szentszék és a Zambiai Köztársaság közötti jó kapcsolatokat. Szóltak a katolikus egyház hozzájárulásáról a társadalom életéhez a nevelési, szociális és egészségügyi intézményein keresztül. Utaltak az egyház együttműködésére a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelemben, illetve hozzájárulására a békés vallási és társadalmi együttéléshez a párbeszéd és a találkozás kultúráján keresztül. A beszélgetés során áttekintették a közös érdeklődésre számot tartó témákat, közöttük a migrációt, a klímaváltozást és a környezetvédelmet. Végül utalást tettek a nemzetközi helyzetre, különös figyelmet szentelve a bizonyos afrikai területeket érintő konfliktusoknak és az ország elkötelezettségének a régió békefolyamataiban – tájékoztat a vatikáni találkozóról a szentszéki sajtóközlemény.

 

 

Az élet igéje – 2016. február

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én titeket” (Iz 66,13)

Ki ne látott volna még síró kisgyermeket, aki az anyja ölelő karjába veti magát? Bármi történt is, kicsi vagy nagy dolog, az anyja letörli könnyeit, gyöngédséggel veszi körül, a gyermek pedig hamarosan újra mosolyog. Elég, ha érzi édesanyjának jelenlétét és szeretetét. Isten is így tesz velünk, olyannak mondja magát, mint egy édesanya.

Ezekkel a szavakkal Isten a babiloni fogságból visszatért népéhez szól, miután látták, hogy rombolják le házaikat és a templomot, majd idegen földre száműzték őket, ahol kiábrándulásban és csüggedésben volt részük. Onnan tértek vissza saját hazájukba, és a pusztítás romjai fölött kellett mindent újrakezdeniük.

Izrael tragédiája ismétlődik meg sok háborútól szenvedő nép életében, akik a terrorcselekmények vagy az embertelen kizsákmányolás áldozatai. Körülöttük kifosztott házak és utcák, nemzeti emlékhelyeiket pedig földig rombolták. Vagyonukat elrabolták, szentélyeiket megsemmisítették. Rengeteg embert elraboltak, milliók kényszerültek menekülésre, sokan a sivatagban vagy a tengerben lelték halálukat. Apokaliptikus események szemtanúi vagyunk.

Az élet igéje arra hív, hogy higgyünk Isten szeretettel teljes munkálkodásában ott is, ahol nem érzékeljük a jelenlétét. Reményre szólít ez az ige. Ő ott van azokkal, akik üldöztetést szenvednek, akiket igazságtalanság ér, és száműzetésbe kényszerülnek. Itt van velünk, a családunkkal, a népünkkel. Ismeri személyes fájdalmainkat és az emberiség fájdalmait is. Egy lett közülünk, egészen a kereszthalálig. Ezért megért és meg tud vigasztalni minket. Éppen úgy, mint az édesanya, aki ölébe veszi gyermekét, és megvigasztalja. Ki kell nyitnunk a szemünket és a szívünket, hogy „meglássuk” őt. Minél inkább megtapasztaljuk gyengéd szeretetét irántunk, annál inkább képesek leszünk ezt továbbadni azoknak, akik fájdalmak és megpróbáltatások közt élnek, és vigasztalásuk eszköze leszünk. A korintusi híveknek is ezt ajánlja Pál apostol: „mi is megvigasztaljuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet Ő nyújt nekünk” (2Kor 1,4).

Chiara Lubich is mélyen és konkrétan megtapasztalva ezt így ír: „Uram, add nekem az összes magányost… Megéreztem szívemben, micsoda szenvedés szorongatja a tiedet mindazért az elhagyatottságért, amelybe az egész világ elmerül. Szeretek mindenkit, aki beteg és magányos.

Ki vigasztalja őket könnyeikben? Ki siratja el lassú halálukat? Ki szorítja szívére a kétségbeesett szívet? Add meg nekem, Istenem, hogy szereteted fogható szentsége legyek a világban: legyek a Te karod, amely magához öleli és szeretetével föloldja a világ minden magányát.” (Chiara Lubich, Elmélkedések, Új Város, Budapest, 2008, 19.)

Különböző egyházakhoz tartozó testvéreinkkel együtt éljük ezt az igét, amelyet egy német ökumenikus csoport választott, hogy ez az ígéret egész év folyamán kísérjen bennünket.

 

Az Irgalmasság Szent Éve 67.

Az Irgalmasság Szent Éve - Isten irgalmasságának titkai

Isten irgalmasságának titkait boncolgatva hallom és látom a közölt hírt: két fiatal anya gyermeket várva tkábítószerezett. A gyermekek meg sem születhettek, meg kellett halniuk. Az anyák is betegek. A Biblikus Teológiai Szótárt elemezve olvasom, hogy Isten irgalmassága milyen óriási és milyen bonyolult. Amikor az Úr gyermekeit féltve az egyetlen biztosan üdvözítő utat tárja a fiatalok elé, milliónyi ifjú igyekszik túljárni Isten erkölcstani útmutatásán. Ez a tudós könyv ilyen alcímeken keresztül vezet a problémák mélyére: 1. A nyomorult segítője az Isten, 2. A bűnös üdvössége az Isten.3.Az Atya szól gyermekeihez: „Az Örökkévalóság vagyok, és amikor egyedül éltem, már gondoltam rá, hogy minden képességemet felhasználom arra, hogy hasonlóságomra lényeket teeremtsek. De előbb került sor az anyagi világ teremtésére, hogy ezek a lények a megélhetőségükhöz szükséges javakat megtalálják. Végül megteremtettem az embert. Meg voltam elégedve művemmel. Az ember elkövette a bűnt, de éppen akkor nyilvánult meg végtelen jóságom. Az Ószövetségben prófétákat választottam ki, hogy teremtményeim, az emberek között éljenek; nekik mondtam el óhajaimat, aggodalmaimat és örömeimet, hogy azokat mindenkivel közöljék. Minél inkább növekedett a rossz, jóságom egyre inkább arra sürgetett, hogy közöljem magam az igaz lelkekkel, hogy továbbítsák rendelkezéseimet azokhoz, akik a rendetlenséget okozták. Ezért néha szigorúnak kellett lennem, nem azért, hogy büntessem őket, - mert ezzel csak fokoztam volna a rosszat, -- hanem azért, visszatartsam őket a bűntől és Atyjuk és Teremtőjük felé irányítsam őket, akit hálátlanságukban elfelejtettek és félreismertek. Később a gonoszság annyira elárasztotta az emberek szívét, hogy kénytelen voltam csapásokat küldeni a világra, hogy a szenvedés (javainak pusztulása, sőt életének elvesztése) által is megtisztuljon: ilyenek voltak a vízözön, Szodoma és Gomorra pusztulása, az embernek ember elleni háborúi, stb. (Az Atya szól gyermekeihez, 23-24 old.) Mózes felháborodásában megbünteti az aranyborjú imádóit, összetöri a két kőtáblát. Aztán parancsot kap Istentől, hogy készítsen két új kőtáblát, aztán menjen Istenhez egyedül a hegytetőre: „Jöjj fel hozzám a hegyre, és ráírom a táblákra azokat a szavakat, amelyek rajta voltak az elsőkön, amelyeket összetörtél. Holnap reggel légy készen, hogy hajnalban feljöhess a Sínai hegyre, ott a hegy csúcsán elém járulj. Senki sem jöhet veled, és senki sem mutatkozhat a hegyen. A juhok és szarvasmarhák sem mehettnek legelni a hegyre. Segítségül hívta az Úr nevét. Az Úr elvonult előtte, és ezt mondta: Jahve, Jahve, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben. Kegyelmét megtartja ezrek számára, megb ocsátja a vétket, a hibát, a bűnt, de nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem az atyák vétkét számon kéri fiaiktól és unokáiktól harmad- és negyedízig. Mózes sietve a földig hajolt, leborult és így szólt: Ha kegyelmet találtam a szemedben, Uram, akkor a mi Urunk vonuljon velünk. Bár keménynyakú nép ez, de bocsásyd meg bűneinket, és fogadj el minket örökségedül.

Évközi 4. hét Péntek

Évközi 4. hét Péntek

Sir 47,2-13; Mk 6,14-29

Jézus neve ismert volt.

Jézus neve a héberben így hangzik: Jehosuah, azaz: Jahve, a megváltó. Ez a név a zsidóknál használatos név volt. (Sirák fia), bár nem nagyon gyakori. Mária sem új névként hallja, nem lepi meg úgy, mint saját új neve: Kegyelemmel teljes. Jézus tanítása és csodái ismertté és tiszteltté tették hírét, nevét, de ebből még senki sem vonta le a következtetést, hogy ő a Messiás, tehát neve nem theoforikus, Istenre utaló név, mint Illésé: Elija = az én Istenem Jahve, hanem valóságot mond ki: Isten a Megváltó. Ez a Jézus tehát Isten, és így lehet Megváltó. Az emberek lassan-lassan figyelnek fel rendkívüli tudására, emberfeletti hatalmára, és akkor kezdik prófétának, azaz Isten helyett beszélőnek, majd a régi idők ismert prófétájának, Illésnek hinni. Illés kilencszáz évvel korábban élt, mint Jézus, akinek óriási hatása volt a maga korában, Istenhez visszavezette a bálványimádásból az északi Zsidó-ország népét, csodákat is művelt, és élete végén Isten felvitte tüzes szekéren a mennybe Elizeus próféta szeme láttára. Heródesnek lelkiismeret furdalása volt Keresztelő János kivégeztetése miatt, arra gondolt, hogy a Keresztelő támadt fel és jelent meg a Názáreti Jézusban. Mi pontosan tudjuk, hogy Jézus a Krisztus, személy szerint a második Isteni Személy, legnagyobb jótevőnk, de kétezer év múltán is akadnak téves vélekedések, mert gyalázni akarják. Ez ördögi módszer. Harcoljunk ellene.

 

PELUZIUMI SZENT IZIDOR

Peluziumi Szent Izidor 

atya

Izidor Alexandriából származott, gazdag és előkelő szülőktől. Fényes képzést kapott. Isten szolgálatára kívánta szentelni magát, azért elhagyta szülei házát‚ Alsó-Egyiptom északi részén szerzetessé lett. Egy hegyen lakott Feluza közelében, szigorú életet élve. Innen felkereste Aranyszájú Szent Jánost, aki mély benyomást tett rá. Visszatérve Konstantinápolyból, szigorú élete és lelki bölcsessége miatt sokan gyűltek köréje. Főnökükké választották és az áldozópapság kegyelmét is elnyerte. Egyszerűség a ruházatban, a hallgatagság őrzése, jótékonyság a szegények iránt: ez volt Izidor szabályzata, erre buzdította a vele élő szerzeteseket is. Olyan nagy híre lett, hogy világi és egyházi vezető emberek fordultak hozzá tanácsért és oktatásért. Mint a hit tapasztalt embere részt vállalt az igaz hit védelmében Nesztoriosz tévtanításai ellen. Sok írásmű maradt utána. Ezekben a hitet védelmezte, bölcsen értelmezte a Szentírás szövegét, és erősen védelmezte a keresztény hitet a zsidók és pogányokkal szemben. Késő öregségben halt meg 436-ban.

Ferenc pápa történelmi interjúja Kínáról: Csodálom ezt az országot, a kultúráját, a bölcsességét

Ferenc pápa január 28-án, most első alkalommal adott interjút Kínáról és a kínai népről a Pekingben élő olasz sinológusnak, Francesco Siscinek, az Asia Times hírportál újságírójának, aki egyben a Kínai Népi Egyetem (China Renmin University) tudományos főmunkatársa.

A Vatikánban folytatott egyórás beszélgetésen, amely megérdemli a történelmi jelzőt, a Szentatya arra buzdította a nemzetközi közösséget, hogy ne féljen Kína gyors ütemű növekedésétől. A kínai nép történelmének pozitív korszakát éli, a remény, a béke és a kiengesztelődés üzenetével fordul a világhoz a hidegháborúk és a fegyverekkel vívott háborúk alternatívájaként. A február másodikán közzétett interjú széles körű panorámáját nyújtja a kulturális témáknak, a vallási kérdések érintése nélkül.

A beszélgetés végén a pápa üdvözletét küldte Hszi Csin-ping elnöknek és az egész kínai népnek a február 8-án beköszöntő kínai holdújév előtt. Péter utóda a történelemben most először fejezte ki jókívánságait egy kínai vezetőnek a holdújév alkalmából. (VI. Pál pápa 1965. december 31-én üdvözletét küldte Mao Ce-tungnak, de üzenete válasz nélkül maradt.)

„Számomra Kína mindig vonatkozási pontot jelentett: nagy kultúrájú, hatalmas ország, kimeríthetetlen bölcsességgel” – mondta a pápa. Felidézte a kereszténység kínai történetének legfontosabb alakját, Matteo Ricci (1552, Macerata – 1610, Peking) itáliai jezsuitát. A 16–17. században élt szerzetes, a kínai jezsuita misszió egyik megalapítója teremtette meg a hatalmas ázsiai ország és Európa között az első kulturális kapcsolatokat.

„Példája arra tanít, hogy párbeszédet kell folytatnunk ezzel az országgal. Bőségesen megáldott föld, a katolikus egyháznak pedig kötelessége, hogy tiszteletben tartson minden civilizációt. Ezt a civilizációt különösen respektálnia kell, mondhatnánk nagy R-rel” – folytatta az interjúban a Szentatya. Az egyház különösen képes arra, hogy befogadja magába a kultúrákat. A pápa megjegyezte: a napokban volt alkalma arra, hogy megtekintse Giuseppe Castiglione olasz jezsuita (1688, Milánó – 1766, Peking) festményeit, aki 1715-től Kínában élt mint a királyi család festője. Nevetve hozzátette: „Ő is megkapta a jezsuita vírust.”

Castiglione tudta, hogyan fejezze ki a szépséget, a nyitott párbeszéd tapasztalatát. Ez azt jelenti, hogy kapunk másoktól és adunk valamit magunkból, a civilizációknak ugyanazon a „civilizált” hullámhosszán. „Amikor azt mondom, hogy civilizált, nem pusztán a művelt civilizációkra gondolok, hanem az egymással találkozó civilizációkra is utalok” – tette hozzá Ferenc pápa, megerősítve, hogy nagy tisztelettel fordul Kína felé. Amikor 2015 januárjában, Srí Lanka-i és Fülöp-szigeteki apostoli látogatása alkalmával először repült el az ország felett, a repülőgép személyzete tájékoztatta: „Tíz perc múlva belépünk Kína légterébe, és továbbítjuk az országnak szóló üdvözletét.” A Szentatya felidézte: „Bevallom, hogy nagyon elérzékenyültem, ami általában nem történik meg velem. Meghatott, hogy elrepülök e nagy kulturális gazdagság és bölcsesség felett.”

Francesco Sisci a következő kérdéssel fordult a Szentatyához: „Kína több ezer éves történelme során most először megnyílik a világ felé. Ez idáig soha nem tapasztalt kihívás elé állítja önmagát és a világot. Mit jelent ez a békére való törekvés szempontjából?”

Ferenc pápa nyomatékosan hangsúlyozta: „Nem szabad félnünk semmilyen kihívástól.  A félelem mindig rossz tanácsadó. Nyilvánvaló, hogy ilyen nagy kultúra és ennyi bölcsesség, évezredes technikai ismeretek nem maradhatnak egy országon belül bezárva. Szükségük van rá, hogy elterjedjenek, hogy kommunikáljanak. Az emberek, a civilizáció a kommunikáció felé hajlanak. Ha a kommunikáció agresszív módon történik, az háborúhoz vezet. Azonban én nem látom ilyen ijesztőnek a helyzetet. Nagy kihívást jelent a béke egyensúlyának fenntartása.

Mint ahogy Strasbourgban mondtam (2014. november 25-én), Európa már nem anya, hanem nagyanya. Remélem, hogy ismét betölti majd az anya szerepét. Ez a nagy múltú ország pedig egyre gazdagabban hozzájárul Európa fejlődéséhez. A nyugati világ, a keleti világ és Kína rendelkeznek azzal a képességgel, hogy fenntartsák a béke egyensúlyát. Mindig a párbeszédhez kell folyamodnunk, nincs más út. A találkozás csak a dialógus révén jöhet létre. A párbeszéd nem jelenti azt, hogy kompromisszumot kötünk: a torta fele a tiéd, a másik fele az enyém. Ez történt Jaltán, és láttuk, milyen eredménnyel járt. A torta, vagyis az emberiség, a kultúra mindenkié. Feldarabolása, mint Jaltán, azt jelenti, hogy kis darabokra szeleteljük az emberiséget és a kultúrát. A tortának egyben kell maradnia, a párbeszéd azt jelenti, hogy együtt haladunk, hogy mindenki hozzájárulhat a közös jóhoz.”

Utalva a (már enyhített) kínai egygyermekes családmodell politikájára a pápa fájdalmas problémának nevezte, ha egy gyermeknek felnőttkorában egyedül kell szüleiről és nagyszüleiről gondoskodnia. A Szentatya így folytatta: „Az irgalmasság szentévében a kínaiak engesztelődjenek ki történelmükkel, sikereikkel és tévedéseikkel, mert ez vezet el az érettséghez és a növekedéshez. Egészséges, ha egy nép irgalmasságot gyakorol önmagával szemben. Ez a lélek nemességére vall, és lehetővé teszi, hogy derűsen haladjanak előre.” A haladásban való megtorpanást az állóvíz poshadásához hasonlította, ami a gyakorlatban a korrupciót jelenti.

Visszatérve a párbeszéd témájára a pápa hangsúlyozta: a párbeszéd nem azt jelenti, hogy feladjuk saját önazonosságunkat. Ma fennáll a kulturális gyarmatosítás veszélye. El kell ismerni a kínai nép nagyságát, amely mindig megőrizte kultúráját. A Szentatya nyomatékosította: „Nem ideológiákról, hanem kultúráról beszélek.”

Kína gyors gazdasági fejlődése drámai következményekkel járt mind környezetvédelmi, mind emberi szempontokból. Ennek kapcsán Ferenc pápa úgy fogalmazott: „Egyszerű, talán banális javaslatnak tűnik, de kívánatos, hogy ne folytassunk struccpolitikát, ne dugjuk homokba a fejünket, hogy ne lássuk a valóságot. Kína nagysága ma éppen abban áll, hogy a jövőbe tekint egy olyan jelenből, amely kulturális múltjának emlékén alapul.”

Végül a február 8-án beköszöntő kínai újév, a vörös majom éve alkalmából Ferenc pápa jókívánságait küldte Hszi Csin-ping elnöknek és az egész kínai népnek: „Remélem, hogy soha nem veszítik el a történelmi tudatot, hogy nagy népet alkotnak, hogy a bölcsesség nagy történelmének letéteményesei, és sokat nyújthatnak a világnak. Ebben az új évben ezzel a tudattal továbbra is működjenek együtt mindenkivel, gondját viselve közös otthonunknak és minden népnek.”

Az Irgalmasság Szent Éve 66.

Az Irgalmasság Szent Éve - Negyven napos kinyilatkoztatás

Amikor Mózes a negyven napos kinyilatkoztatás gyönyörű élménye után viszaindult a hegy lábánál hagyott néphez, és látta, hogy azoknak vidám táncba lendül a lábuk, nem várják sem Isten jelenését, sem az ő visszatérését, hanem egy borjú aranyból öntött szobra körül ropják a táncot, dühében földhöz csapta az isteni kézzel faragott, isteni ujjakkal megírt tízparancsolat-táblákat. Ezek természetesen darabokra törtek. Mózes valószínűleg arra gondolt, hogy az ő népét így többé nem szereti és nem fogadja vissza irgalmába a világ Ura. Ezért rémült meg, amikor az Úr kijelentette, hogy személyesen nem vezeti a népet visszafelé, az „ígéret földje felé vezető úton, hanem angyalt jelöl ki erre a feladatra. Némi reményt villantott fel a lelkében Isten kijelentése, hogy őt szereti továbbra is a Teremtő. Aztán alázatos könyörgésére: ’Ha te magad nem jössz velünk, akkor inkább ne is vezess el innét bennünket. Miről ismerhetnénk meg, hogy én és a nép kegyelmet találtunk színed előtt, ha nem arról, hogy velünk vonulsz, és mi, én és a néped, ezáltal a föld minden népe előtt kitüntetésben részesülünk? Az Úr így válaszolt Mózesnek: Megteszem azt is, amit kértél, mivel kegyelmet találtál színem előtt, és én név szerint ismerlek téged” (Kiv 33,15-17) Mózes ezek után megnyugodva élete legnagyobb kérését adta elő: „Hadd lássam meg dicsőségedet. A válasz ez volt: Megtesszem, hogy elvonul előtted egész fényességem, és kimondom előtted a Jahve nevet. Kegyes v agyok ahhoz, aki nekem tetszik. Azután hozzáfűzte: De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. Az Úr így szólt: Nézd, itt mellettem van hely, állj ide a sziklára. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, a szikla mélyedésébe teszlek, és kezemmel befödlek, amíg elvonulok előtted. Ha visszavonom a kezemet, hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod” (Kiv 33,19-23)

Évközi 4. hét Csütörtök

Évközi 4. hét Csütörtök
1Kir 2,1-4.10-12; Mk 6,6-13
„Én immár elmegyek minden földi lény útjára” 

Dávid egészségi állapota, ereje megmutatta, hogy közeledik „elmenetele” napja. Ez az út „minden földi lény útja”, erre rá kell lépni minden embernek, aki él. Nem érződik a kijelentésen semmi félelem, főleg nem kétségbeesés. Józan tudomásul vétele az élet törvényének. Végig dolgozta, küzdötte az életét, harcolt, hűséges volt Mózes törvényeihez, azaz Urához, Istenéhez. Voltak vétkei, emberi gyarlóságai, de ezek nem váltak soha gonoszsággá. Irgalmas tudott lenni, de igazságos is volt. 7 + 33 éves uralkodása alatt vált a zsidó nép jól élő, komoly államalkotó néppé, akinek nem kellett rettegnie a környező népek zaklatásaitól, mint addig. Megtette, amit tennie kellett. Nyugodtan indult tehát, „a minden élők (utolsó) útjára.” Fiát, Salamont jelölte utódjának. Absalom meghalt, Salamon, a talán legfiatalabb fia a sok közül, igen okosnak mutatkozott. Neki ígérte hát a trónt. Megvédte Adoniás trónigényétől is. Jól nevelte. Az utolsó intelme: „Tartsd meg, amivel az Úrnak, Istenednek tartozol..”(3) akkor nyugodt lehetsz, hogy Isten is megtartja ígéretét, és utódaidat is istápolni fogja. Dávidot eltemették a Sionon. Sírja most is megvan. A jó szülők Istennel kezdik a nevelést, szakszerűen felkészítik a gyermekeiket erre és a túlvilági életre is, és utolsó, tehát legnyomatékosabb szavuk: „Járj az Isten útján.”(3) Aztán nyugodtan indulhatnak a nagy útra, hiszen utódaik is azon járnak, azonos célban fognak találkozni.

 

SZENT KLAUDINA THEVENET

SZENT KLAUDINA THEVENET

 szűz, III. r., rendalapító 

(1774-1837) 

Hétgyermekes lyoni családból származott. 15. évében járt, amikor kitört a francia forradalom. Átélte a város megszállását, két fivére kivégzését. Hallotta egyikük búcsúszavát: „Glady, bocsáss meg nekik, amint mi is megbocsátunk.” Ettől kezdve a forradalom okozta sebek gyógyítására szentelte életét. Az erkölcsi nyomor legfőbb okát a tudatlanságban ismerte fel. Gyermekeknek beszélt Jézusról, Máriáról. Egy alkalommal egy abbé két elhagyott, agyonfázott kislányt vitt hozzá. Habozás nélkül befogadta őket. Ez lett a kezdete a lyoni „Gondviselés” intézménynek (1815). Társai is akadtak, ezekkel ferences III. rendi reguláris közösséget alapított, a Jézus-Mária közösséget, kongregációt. Az egyházmegyei jóváhagyást 1823-ban nyerték el. A kongregáció apostoli célja: gyermekek, köztük elsősorban a szegény gyermekek oktatása, nevelése. A Konstitúciók szövegén dolgozva érte a halál 1837. febr. 3-án. Utolsó szavai ezek voltak: „Milyen jóságos is a jó Isten!” Nővéreire ezt a jelmondatot hagyta: „Tegyünk mindent Isten tetszésére!” Öt évvel halála után a Szentszék véglegesen jóváhagyta szabályzatukat, ettől kezdve a nővérek Indiában, Spanyolországban, Kanadában, az USA-ban, Afrika számos országában telepedtek le. Az 1990-es években az öt világrész 16 tartományában közel 2000 nővér szolgálja a fiatal nemzedéket. Az alapító Klaudina nővért II. János Pál pápa 1993. márc. 21-én avatta szentté
A II. Vatikáni Zsinat tanításából:
„A laikális szerzetesi élet, férfiaké és nőké egyképpen, az evangéliumi tanácsoknak elkötelezett, önmagában teljes értékű állapot. Ezért a zsinat nagyra becsüli azt: oly hasznos gyümölcsöket terem az egyház jópásztori munkája számára, az ifjúság nevelésében, betegek ápolásában és egyéb szolgálatokban.”
Zsinati határozat a szerzetesi életről

Imádság:

Istenünk, te Szent Klaudina által Egyházadat új szerzetes kongregációval gyarapítottad. Szítsd fel szívünkben az istenszeretet lángját, hogy Egyházad javára sok gyümölcsöt teremjünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ferenc pápa a megszentelt élet évének zárásán: Legyetek a találkozás emberei!

Február 2-án este a pápa a megszentelt személyekkel közösen mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában. A megszentelt élet évét hivatalosan lezáró ünnepen Ferenc pápa a találkozás, az ámulat és a hála fontosságát hangsúlyozta. Homíliáját és a mise utáni beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Egy egyszerű, alázatos, ugyanakkor nagyszerű jelenetnek vagyunk szemtanúi: Mária és József elviszik Jézust a jeruzsálemi templomba. Ez a gyermek olyan, mint sok más gyermek, mint minden gyermek, mégis egyedülálló: az Egyszülött, aki mindenkiért jött. Ez a gyermek elhozta nekünk Isten irgalmasságát és gyengédségét: Jézus az Atya irgalmasságának arca. Ez a jelenet az az ikon, amelyet az evangélium mutat fel nekünk a megszentelt élet évének, ennek a nagy lelkesedéssel megélt évnek a végén. Ez az év most beletorkollik az irgalom tengerébe, a szeretetnek ebbe a határtalan misztériumába, melyet a rendkívüli szentévben megtapasztalunk.

A mai ünnep neve – főleg Keleten – a találkozás ünnepe. A felolvasott evangéliumi szakaszban valóban találkozásokról hallunk (vö. Lk 2,22–40). A templomban Jézus hozzánk érkezik, mi pedig hozzá közeledünk. Nézzük csak a találkozást az agg Simeonnal, aki Izrael hű várakozását és a szívnek az ősi ígéretek beteljesedése miatti örvendezését képviseli. Csodáljuk meg az idős prófétaasszonnyal, Annával való találkozást is, aki örvendezni kezd és dicséri Istent, amikor meglátja a gyermeket. Simeon és Anna a várakozás és a prófétaság, Jézus pedig az újdonság és a beteljesedés. Jézus Isten örök meglepetéseként jelenik meg előttünk, ebben a mindenki érdekében született gyermekben összetalálkozik az – emlékezésből és ígéretből létrejött – múlt a reményteli jövővel.

Ebben a megszentelt élet kezdetét láthatjuk.  A hivatást ugyanis nem a mi tervünk indítja el, melyet „íróasztalnál” eszeltünk ki, hanem az Úr kegyelme, amely elér bennünket egy életünket megváltoztató találkozáson keresztül. Aki valóban találkozik Jézussal, nem maradhat ugyanolyan, mint korábban. Ő az az újdonság, amely mindent megújít! Aki átéli ezt a találkozást, az tanúvá válik, mások számára is lehetővé teszi a találkozást, és a találkozás kultúrájának előmozdítójává válik, elkerülve az önmagunk körül forgást, azt, hogy magunkba zárkózva éljünk.

A Zsidóknak írt levél szakasza, melyet hallottunk, arra emlékeztet minket, hogy maga Jézus annak érdekében, hogy találkozhasson velünk, nem habozott osztozni emberi létállapotunkban: „A testvéreknek közös a testük és a vérük, s ebből Jézus is részt vállalt” (Zsid 2,14). Jézus nem „kívülről” mentett meg minket, nem maradt kívül drámánkon, hanem osztozni akart életünkben. A megszentelt férfiaknak és nőknek az a feladatuk, hogy konkrét, prófétai jele legyenek Isten ezen közelségének, az osztozásnak korunk embere gyengeséget, bűnt és sebeket hordozó állapotában. A megszentelt élet valamennyi formájának, mindegyiknek saját jellegzetességei szerint, az a feladata, hogy folytonosan a küldetés állapotában legyen, és osztozzon „a ma élő emberek örömeiben és reményeiben, fájdalmaiban és aggodalmaiban, főleg a szegényekében és a szenvedőkében” (Gaudium et spes, 1).

Az evangélium azt mondja, hogy „Jézus apja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit róla mondtak” (Lk 2,33). József és Mária megőrzik ámulatukat ezen a világossággal teli és a népeknek reményt jelentő találkozáson. Mi is mint keresztények és mint megszentelt személyek az ámulat őrei vagyunk. Ezt az ámulatot mindig meg kell újítanunk; jaj a lelki életben való megszokásnak, jaj, ha karizmáinkat elvont tanba pároljuk: az alapítók karizmáit – miként más alkalmakkor mondtam – nem szabad palackba zárni, azok nem múzeumi tárgyak. Alapítóinkat a Lélek vezette, és nem féltek bepiszkítani kezüket a mindennapi élettel, az emberek problémáival, bátran végigjárták a földrajzi és egzisztenciális peremterületeket. Nem álltak meg az akadályok és mások értetlensége előtt, mert megőrizték az ámulatot a Krisztussal való találkozáson. Nem háziasították az evangélium kegyelmét, szívükben mindig egészséges nyugtalanság élt az Úr miatt, égető vágy élt bennük, hogy elvigyék őt másoknak, ahogyan Mária és József vitte a templomba. Nekünk is az a feladatunk, hogy bátor és prófétai döntéseket hozzunk!


Végezetül a mai ünnepből megtanuljuk a Jézussal való találkozásért és a megszentelt élet hivatásának ajándékáért érzett hála megélését. Köszönetmondás, hálaadás: eucharisztia. Milyen gyönyörű, amikor megszentelt személyek boldog arcát látjuk, még ha korban előrehaladottak is, mint Simeon vagy Anna, elégedettek és hálásak hivatásukért. Ez a szó összefoglalhatja mindazt, amit megéltünk a megszentelt élt évében: hála a Szentlélek ajándékáért, aki különféle karizmák által szüntelenül élteti az egyházat.

Az evangélium ezzel a mondattal zárul: „A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne” (Lk 2,40). Azt kérjük, hogy Mária anyai közbenjárására az Úr Jézus növekedni tudjon bennünk, és hogy valamennyiünkben erősödjön a találkozás utáni vágy, az ámulat őrzése és a hála öröme. Akkor majd az ő világossága vonzani tud másokat is, és ők is találkozhatnak az Atya irgalmával.

* * *

Sokak meglepetésére a szentmise után a Szentatya nem a sekrestyébe vonult, hanem kiment a Szent Péter téren lévő emelvényre, és így köszöntötte az ott gyülekezőket:

Kedves megszentelt testvéreim és nővéreim! Köszönöm, hogy részt vettetek a szentmisén, bár egy kicsit hűvös van, a szívünk azonban lángol!

Köszönöm, hogy így, mindnyájan együtt fejezzük be a megszentelt élet évét. Haladjatok előre! Valamennyiünknek megvan a maga helye, a maga munkája az egyházban. Kérlek, ne feledkezzetek el első megszólításotokról, az első hívásról. Idézzétek fel! Azzal a szeretettel, amellyel egykor meghívott, az Úr ma is folytonosan hív titeket. Ne engedjétek, hogy elhalványuljon az első hívás szépsége és ámulata! És folytassátok munkátokat! Milyen szép ez! Folytatni. Mindig van, mit tenni. Ám a legfontosabb az imádság. A megszentelt élet „veleje” az imádság: imádkozzatok! És így szépen megöregszünk, érlelődünk, mint a jó bor!

Mondok nektek valamit: nagyon tetszik nekem, amikor olyan idős szerzetesekkel találkozom, akiknek ragyog a szeme, mert lobog lelki életük tüze. Nem aludt ki, nem aludt ki az a tűz! Haladjatok előre, induljatok ma, mindennap, dolgozzatok tovább, reménnyel tekintsetek a jövőbe, és szüntelenül kérjétek az Urat, hogy ébresszen új hivatásokat, s ily módon megszentelt munkálkodásunk előrehalad majd. Emlékezzetek: ne felejtsétek el az első meghívást! A mindennapi munka, aztán pedig reménykedve haladni tovább, és elvetni a jótettek magvait, hogy az utánunk jövők örökségként kapják meg, amit rájuk hagyunk.

Most pedig imádkozzunk Máriához:

Üdvöz légy, Mária…

[Áldás]

Szép estét kívánok, és imádkozzatok értem!

 

Az Irgalmasság Szent Éve 65.

Az Irgalmasság Szent Éve - A zsidó néppel kötött szövetség

Isten a zsidó néppel kötött szövetség megsértését komolyan vette. Nem pusztította el Izraelt, de ezt mondta nekik: „Mózes! „Indulj el, te és a nép, amelyet kihoztál Egyiptomból, és vonulj arra a földre, amelyet Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak ígértem meg esküvel: utódaidnak adom. Elküldöm előtted angyalomat, és elűzöm előled a kánaániakat, az amoritákat, a hettitákat, a perezitákat, a hivvitákat és a jebuzitákat. Ő (az angyal) elvezet téged egy tejel-mézzel folyó országba. Magam nem megyek fel veled, mefrt kemény nyakú nép vagy, és el talállak pusztítani az úton. Mikor a nép hallotta a kemény szavakat, gyászt öltött, és senki sem vette föl a díszeit. Az Úr így szólt Mózeshez: Közöld Izrael fiaival: Keménynyakú nép vagytok, Ha csak egy pillanatig is kísérnélek benneteket, elpusztítanálak. Ezért rakd le díszeidet, és meglátom, mit tehetek veled. Az izraeliták a Hóreb hegyétől kezdve letették díszeiket (Kiv 33,1-6) „Mózes így beszélt az Úrhoz: Nézd, te meg-parancsoltad nekem: vezesd fel ezt a népet, de nem nyilatkoztattad ki, hogy kit küldesz velem. Pedig így szóltál:Név szerint ismerlek, és kegyelmet találtam színed előtt. Ha tehát kegyelmet találtam előtted, engedd, hadd ismerjem meg utaidat. Ebből tudom meg, hogy valóban kegyelmet találtam előtted. Ő így válaszolt: Én magam megyek veled, és nyugalmat biztosítok számodra”(12-14)

Évközi 4. hét szerda

Évközi 4. hét szerda      
2 Sám 24,2. 9-17; Mk 6,1-6
„Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonságában és a házában” 

Jézus tanítványaival együtt látogatott el neveltetésének és munkás életének helyszínére, Názáretbe. Honfitársainak fogalma sem volt arról, hogy harminc-egynéhány évvel korábban egyszer csak beköltöztek néhányan Názáretbe Júda tartományból. Az ottani lakosok nem sokat tudtak az ország északi tartományairól. Izrael tizenkét törzséből Salamon király halála után ugyanis tízen külön országot alapítottak Jeroboám király vezetésével. Ez volt Izrael országa. A maradék két törzs Júda királysága néven Salamon fiát, Roboámot választotta királyának. Itt, délen a Dávid utódok sokáig tartották Izrael Istenének hitét, a papok Isten törvénye szerint végezték az áldozatokat a salamoni templomban. Északon viszont Jeroboám rögtön két bálványtemplomot építtetett, teljesen új papságot rendelt a szolgálatukra, hogy ne menjenek alattvalói testvéreik országába a húsvéti, az ötven napot követő un. hetek ünnepére, és a sátoros ünnepekre. Ezt az északi országot 722-ben Asszíria leigázta, lakóit pedig a birodalomban szétszórták. Asszíriát a közben megerősödött Babilon győzte le. 587-586-ban Júdeát is Babilon rombolta le Nebukadnezár király idején. A zsidó törzsek innentől egymás közelében éltek diaszpórában, és Jeruzsálem pusztulásától kezdődően számították a fogság hetven évét. Közben a zsidók rabtartói előbb a perzsa-méd birodalom alattvalói lettek, majd a görög Nagy Sándoré, végül a rómaiaké. A Római Birodalom a régi Zsidóország területén a Jordántól Nyugatra három tartományt szervezett: délen Júdeát, északon Galileát, közöttük a fél zsidó- fél pogány Szamariát. Jézus születése előtt és annak idején királyi rangban Nagy Heródes volt mindhárom tartományban a helytartó. Mivel Nagy Heródes edomita volt, azaz Jákob (Izrael) ikerbátyja Ézsau (Edom)Tőle vette el az elsőszülöttségi jogokat a Messiás-i áldást. A két utódnép gyűlölte egymást. Betlehem Jeruzsálem közelében fekszik mintegy öt kilométerre. Dávid utódait szemmel tartották, ezért elmenekültek északra, Galileába. Jézus születése Isten akarata szerint (Mik5,1-4) Betlehemben történt. Utána több évig távol éltek Názárettől. Nem tartoztak a jómódúak közé, a szegény iparos családdal nem nagyon foglalkoztak a módosabb farizeusok, innen is érthető a hírnév által felkapott Jézus elleni berzenkedés. A júdeaiak (Jude, zsüd, zsidó) is lenézték a galileaiakat, ezért könnyű volt Jézus perében „elfeledni” a kérdést: te Názáreti Jézus tulajdonképpen hol születtél?

BOLDOG VÉNARD JÁNOS-TEOFÁN

BOLDOG VÉNARD JÁNOS-TEOFÁN 

misszionárius, vértanú
*St.-Loup-sur-Thouet, 1829. november 21. +Hanoi, 1861. február 2. 

Vietnam az Egyház missziós történetében Tonkin, Annam és Kokinkína néven jelentős szerepet játszott a 16. század közepe óta. Ázsia legtöbb más országával ellentétben itt a népesség nagy részét sikerült megnyerni a katolikus kereszténység számára. Különösen fontos az a tény, hogy sokan megértették és követték a papi és szerzetesi hivatást. Csak így tudta túlélni a keresztény hit azt a számos üldözést, amely ismételten fellángolt ellene. Annam birodalmát ugyanis, amelyben a három részbirodalom a 19. században egyesült, a Föld egyik legtürelmetlenebb államának kell neveznünk. Uralkodói és tisztségviselői az elnyomás hosszú évszázadai alatt az idegenek gyűlöletét is átvették Kínától a kultúrával és a konfuciánus államvallással együtt. A császárok a külföldi hithirdetőket fajuk megvetőinek és ellenségeinek tekintették, az általuk megtérítettekben pedig árulókat és lázadókat láttak.

Európának a tengerentúlra irányuló gyarmatosítási törekvése különösen jó alkalmat kínált arra, hogy a misszionáriusokat külföldi hatalmak küldötteinek tekintsék. Hátsó-India iránt különösen Franciaország érdeklődött. A francia hithirdetők ezért még inkább gyanúba keveredtek, és nagy bizalmatlansággal találkoztak. 1824-ben kitiltották őket Annamból.

1833-ban és 1836-ban a császár halálbüntetést rendelt el mindenféle missziós munkára; a kereszténység tiltottá vált. Ennek az üldözésnek a során hét francia hithirdető halt vértanúhalált Krisztusért.

E papok egyikének vértanúságáról szóló hírt 1839-ben meghallotta egy kilencéves fiú, s annyira fellelkesült, hogy így kiáltott: ,,Én is Tonkinba akarok menni; én is vértanú akarok lenni!'' Ez a fiú Jean- Théophane Vénard volt, aki 1829-ben született az egyik francia tartomány félreeső szögletében.

Teofán nem talált ellenállásra, amikor tizenkét évesen kinyilvánította azt a kívánságát, hogy tanulhasson, mert pap akar lenni. Apja egy kollégiumba adta. Az a vágya, hogy hithirdető legyen, csakhamar szilárd elhatározássá érett. 1851-ben belépett a párizsi Külföldi Missziók Világi Papi Közösségébe, és már egy év múlva útnak indult a Távol-Keletre. Első állomáshelyén, Hongkongban akarta megtanulni a kínai nyelvet. Tanulmánya fárasztó volt, és huszonhárom évének lelkesedésével kívánkozott már a könyvek mellől azokhoz az emberekhez, akikért elhagyta hazáját. Vágyálmai Tonkinba vitték, ahol 1848 óta új keresztényüldözés dühöngött. Tu-Duc császár különösen a külföldi misszionáriusok ellen hirdette meg a harcot: ,,Ennek a vallásnak Európából származó tanítóit mint a legbűnösebbeket kővel a nyakukon kell a tengerbe vetni.'' A tonkini papokra és a 400.000 hívőre is teljes dühével tört az üldözés. Amikor a császár fivére 1851-ben felkelt Tu-Duc ellen, azzal vádolták a keresztényeket, hogy az ő pártját támogatták. Amikor a császár úrrá lett a helyzeten, eltökélte, hogy kiirtja a keresztény hitet, s a legsúlyosabb és legkegyetlenebb büntetéseket helyezte kilátásba ellenük. A külföldi misszionáriusok fejére nagy vérdíjat tűztek ki: a hazai papokat és mindazokat, akik menedéket nyújtottak nekik, kettéfűrészelve a folyóba kellett vetni. Rövid időn belül 90.000 lett az áldozatok száma, köztük száznál több volt pap.

Teofán fenntartotta Tonkinra szóló elhatározását, és Makaón át igyekezett bejutni az országba. Rendkívül nehéz vállalkozás volt ez. A határokat elzárták minden külföldi elől és szigorúan őrizték. Teofánt kínai csempészek úgy vitték be az országba a dzsunkák belsejében, mint valami tiltott árut. Rejtekutakon, állandóan abban a veszélyben utaztak, hogy meglepik őket Tu-Duc pribékjei.

1854. július 13-án reggel három óra felé kötött ki egy folyami bárkával Vinh-Triben, amely 1650 óta a nyugat-tonkini apostoli vikárius székhelye volt. Itt töltötte első misszionáriusi évét. Bámulatosan rövid idő alatt megtanulta az ország nyelvét, és már néhány hét múlva prédikált és gyóntatott. Buzgóságát és derűs lelkületét csakhamar megkedvelték a keresztények, elöljárói nagyra becsülték és bíztak benne. Püspöke csakhamar felelősségteljes feladatot bízott rá: még három éve sem volt az országban, amikor a ,,Sárga forrás'' körzetének lelkipásztora lett.

A körzet 12.000 hívét 30.000 nem keresztény vette körül. A nagy kiterjedésű, részben hegyes, részben mocsaras vidék közlekedőútjai dzsungelösvények vagy náddal benőtt folyóágak voltak. Segítőként hét bennszülött pap állt Vénárd mellett. A lelkipásztorkodást és a missziós munkát nagyon megnehezítette az üldözés. A keresztények gyakran a legnagyobb nélkülözések közepette éltek, s ezt Teofán csaknem határtalan segítőkészsége sem tudta megszüntetni. Nemsokára ő maga is szegény hívei segítségére szorult. A ,,Sárga forrás'' missziót ugyanis elérték az üldözők, és csak fáradságos meneküléssel tudta elkerülni az elfogatást. Ezután a hegyekben élt, úttalan bozótokban vagy földvermekben rejtőzködött, de mindig előmerészkedett, valahányszor híveinek szüksége volt rá. Végül a bennszülött nővérek egy félreeső kolostorában talált menedéket. Rákényszerített pihenője idején lefordította az Újszövetséget, hogy hívei szorongattatásukban Isten igéjéből meríthessenek erőt és vigasztalást.

Tevékenységéről üldözői is tudomást szereztek, és mindent megtettek, hogy elfogják. Teofánnak ismételten változtatnia kellett tartózkodási helyét. Testvérei hozzá hasonlóan bujdostak az országban, alig látott közülük valakit. Magányossága egyre nőtt. Még az általa hűnek tartott keresztények sem merték már rejtegetni. 1860. november 30-án munkatársával, Khang Péter hitoktatóval együtt elfogták, majd Hanoiba hurcolták.

Ott kihallgatták és elítélték őket. A halálbüntetést azonban csak akkor lehetett végrehajtani, ha a császár megerősítette az ítéletet. Így Teofán 1861. február 2-ig fogoly maradt. Egy ketrecben, megláncolva, katonák őrizték. Ebben a helyzetben tizenegy levelet írt családjának és barátainak; ezek az úgynevezett ketreclevelek a keresztény hitvalló bátorság legszebb tanúságai közé tartoznak.

Kivégzéséről szemtanúk tanúsága maradt ránk. Nyugodtan várta a halált, kivégzésének napja ünnepnap volt számára. Utolsó ételét és még meglévő holmiját elajándékozta. Szeretett volna még egyszer áldozni kivégzése előtt. Az a kísérlete azonban, hogy egy ápolónő átnyújthassa neki a konszekrált ostyát, meghiúsult. Amikor kinyílt ketrecének ajtaja, egyenesen, ingadozás nélkül ment a vesztőhelyre, nem félt a haláltól. Az úton még elbúcsúzott az őt kísérő néptől, végül pedig határozott hangon énekelni kezdte a Magnificatot. Így ért a Vörös-folyó partjára. Letérdelt, egy karóhoz kötözték, és lefejezték. Holttestét ott helyben elföldelték, fejét három napon át közszemlére tették ki a karón, majd az éj sötétjében a folyóba dobták. Két héttel később egy keresztény megtalálta, beemelte a csónakjába, és elvitte a legközelebbi misszionáriushoz. Az ereklyét ma a párizsi missziós szeminárium mártírkápolnájában tisztelik.

Talán Lisieux-i Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 559. o.) beszélt a legtalálóbban Vénard Teofánról. Ő, aki maga is azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Kokinkínába megy, kedvenc szentjeként tisztelte, és társának tekintette a ,,kis úton'', a lelki gyermekség útján. Három héttel a halála előtt, 1897 szeptemberének első napjaiban Teréz azt mondta nővértársainak: ,,Teofán kis szent. Élete csaknem mindennapi. Nagy szeretetet tanúsított a Szeplőtelen Szűz iránt és hozzátartozói iránt. Én is nagyon szeretem a hozzám tartozókat. Búcsúköszöntésül kiírtam számotokra néhány mondatot utolsó leveleiből. Lelkem az övéhez hasonlít.'' Hogy ez mennyire igaz, tanúsíthatják Vénárd Teofán ,,Ketrecleveleinek'' itt következő mondatai. Maga Teréz is írhatta volna őket:

,,Mégiscsak nagyon igaz, hogy az Úr a kicsiket választotta ki, hogy megszégyenítse e világ nagyjait. Nem saját erőmre hagyatkozom, hanem annak erejében bizakodom, aki a kereszten legyőzte a pokol hatalmát. Tavaszi virág vagyok, amelyet a kert ura a saját örömére szakít le. Virágok vagyunk mindnyájan, beleültetve ebbe a földbe, Isten pedig leszakít minden virágot a maga idejében, az egyiket valamivel korábban, a másikat egy kissé későbben. Engem legelőször. Egy napon viszontlátjuk majd egymást a paradicsomban, és élvezni fogjuk az igazi boldogságot.''

Vénard Teofánt 1909. április 11-én avatta boldoggá X. Pius pápa.