ERDÉLYI KELEMEN DIDÁK

KELEMEN DIDÁK 

minorita atya 

(1683-1744)

 (A Felső-Tiszavidék apostola) 

Erdélyben, Baksafalván született egyszerű falusi családból. A keresztségben a Sámuel nevet kapta. Szülővárosa közelében, Kézdivásárhely külvárosában, Kántán járt gimnáziumba a minorita atyákhoz. Itt tanárai példája nyomán határozta el, hogy belép a minorita rendbe. Eperjesen végezte a rendi főiskolát, s megszerezte a Szent Teológia magisztere címet. Pappá szentelése (1708) után Eperjesen maradt és a növendékek felügyelője lett. 1710-13-ig házfőnök Nagybányán, utána Egerben lett házfőnök. 1717-20-ig tartományfőnök. Utána házfőnök Nyirbátorban, itt templomot épít Angyalos Boldogasszony tiszteletére. 1723-ban ismét megválasztják tartományfőnöknek. Pár év múlva Miskolcra kerül házfőnöknek, ahol jótevők (Koháry István, Károlyi Sándor) segítségével megépíti a rendházat és a Boldogasszony templomot. Ugyanitt iskolát is épít. A remek barokk templom a vidék egyik legszebb és legnagyobb temploma. Közreműködésével másutt is épülnek templomok (Miskolc, Szeged, Kolozsvár stb.). Az 1739-40. évi pestis idején hősiesen ápolja és gondoskodásával segíti a pestises betegeket. Áldásos működése, igehirdetése nyomán felvirágzik a katolikus élet egy olyan országrészben, amely a török pusztítás miatt lakosságában megfogyatkozott és jórészt protestánssá lett. Jelentős írásos művei: 13 kötetnyi beszéde, elmélkedése, imádsága mind igaz hitének, tiszta lelkületének, buzgóságának bizonyságai. Az ellentábor híveit sem tekintette ellenségeinek. „Ellenkező atyafiak”-nak nevezte őket. „Türelme, alázatossága s a többi keresztény erények, valamint csodatételek által már életében a környék katolikusai által a szentek közé számíttatva” halt meg Miskolcon 1744. ápr. 28-án. Boldoggá avatása már régóta folyamatban van.
Részlet Kelemen Didák atya 1736-ban kiadott „A keresztény embernek a
zsidóval való beszélgetése” c. művéből:
(A szentekre hivatkozva bizonyítja a katolikus tanítás igaz voltát.)
„Soha senki azok közül, akiket az egész kereszténység szenteknek tartott, azt nem tanította, hogy a dicsőült szenteknek könyörgésükkel való segítségét nem szabad kérni, hogy nem szabad Istennek szüzességet fogadni, hogy az Úr Vacsorájában nincsen jelen valóságosan a Krisztus Szent Teste és Vére.”

Imádság:
Istenünk, te tiszteletreméltó Kelemen atyát apostoli lelkülettel áldottad meg, hogy nehéz körülmények közt élő magyar katolikus testvéreinek erősítője, vigasztalója legyen s szolgálja az Egyház egységének ügyét, add, hogy példájára és közbenjárására hitünkben megerősödjünk s protestáns testvéreinkhez mi is szeretettel és türelemmel legyünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Krisztus papja mer kockáztatni, iránytűjét a távol lévők felé állítja be!

Június 3-án, Jézus Szíve ünnepén Ferenc pápa az irgalmasság szentéve alkalmából Rómába érkezett több ezer pappal mutatta be az ünnepi szentmisét a Szent Péter téren. Beszédében részletesen körülírta, milyen az igazán Jézus Szíve szerinti pap.

Ferenc pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Most, amikor a papok jubileumát Jézus Szent Szívének ünnepén tartjuk, az a feladatunk, hogy a szívre irányítsuk figyelmünket, vagyis az ember belső világára, az élet legerősebb gyökereire, érzéseink forrására, egyszóval a személy középpontjára. Tekintetünket ma két szív felé fordítjuk: a jó pásztor szíve és a mi pásztori szívünk felé.

A jó pásztor szíve nemcsak olyan szív, amely irgalmas hozzánk, hanem maga az irgalmasság. Benne fénylik az Atya szeretete; nála biztos lehetek abban, hogy meghallgatott és elfogadott vagyok úgy, amilyen vagyok; ott minden korlátommal és bűnömmel együtt érzem annak örömteli bizonyosságát, hogy kiválasztott és szeretett vagyok. Erre a szívre tekintve megújítom első szeretetemet: annak emlékét, amikor az Úr megérintette lelkemet, és meghívott, hogy kövessem, annak örömét, hogy az ő szavára kivetettem életem hálóit (vö. Lk 5,5).

A jó pásztor szíve azt mondja nekünk, hogy az ő szeretete nem ismer határt, sosem fárad el, és nem adja fel. Benne látjuk, hogy Jézus állandóan és határtalanul adja önmagát; benne találjuk meg a hűséges és szelíd szeretet forrását, amely szabadon hagy és szabaddá tesz; benne fedezzük fel minden alkalommal, hogy Jézus a „végsőkig” szeret minket (Jn 13,1) – előbb nem áll meg, a „végsőkig” megy –, és sohasem erőlteti ránk magát.

A jó pásztor szíve felénk fordul, figyelmét főként a távol lévőkre összpontosítja, kitartóan feléjük állítja be iránytűjét, felfedi szeretetből fakadó különleges gyengéjét: mindenkit szeretne ugyanis elérni, és senkit nem akar elveszíteni.

Jézus szíve előtt fogalmazódik meg papi életünk alapvető kérdése: mi felé irányul az én szívem? Olyan kérdés ez, amelyet nekünk, papoknak sokszor, mindennap, minden héten fel kell tenni magunknak: mi felé irányul az én szívem? Szolgálatunk gyakran tele van rengeteg programmal, amelyek sok frontra odaállítják szívünket: a hitoktatástól a liturgiáig, a lelkipásztori és adminisztratív feladatokig. A sokféle tevékenység közepette állandóan felmerül a kérdés: mire irányul az én szívem? Eszembe jut a liturgiának az a szép imája: „Ubi vera sunt gaudia nostra, ibi fixa sunt corda” – „Ahol az igazi örömeink vannak, oda kötődik a szívünk is.” Mire figyel, milyen kincset keres? Hiszen – Jézus azt mondja – „ahol a kincsed, ott a szíved” (Mt 6,21). Mindnyájunknak vannak gyengéi és bűnei. Ássunk le a mélybe, a gyökerekhez: hol van a gyengéinknek, bűneinknek a gyökere, vagyis hol van az a konkrét kincs, amely eltávolít minket az Úrtól?

Jézus szívének két pótolhatatlan kincse van: az Atya és mi. Jézus napjai azzal teltek, hogy imádkozott az Atyához és találkozott az emberekkel. Nem elkülönült tehát, hanem találkozott. Krisztus pásztori szíve is csak két irányt ismer: az Úr és az emberek. A pap szíve az Úr szeretetétől átszúrt szív; ezért többé nem önmagára tekint – nem szabadna önmagára tekintenie –, hanem az Atya és a testvérek felé fordul. Többé nem „táncoló szív”, nem olyan, amely engedi, hogy elbűvölje a pillanat varázsa, és ide-oda jár, hogy helyeslést és kis elégtételeket keressen. Ehelyett szilárd szív az Úrban, amelyet magával ragadott a Szentlélek, nyitott és készséges a testvérek felé. És ott, az Úrban megoldást talál bűneire.

Azért, hogy segítsük szívünket Jézusnak, a jó pásztornak szeretetével égni, gyakorolhatjuk magunkat három olyan cselekedet elsajátításában, amelyeket a mai olvasmányok ajánlanak: keresés, bevonás (integrálás) és öröm.

Keresés. Ezekiel próféta arra emlékeztetett minket, hogy maga Isten keresi a juhait (Ez 34,11.16). Az evangélium azt mondja, hogy „az elveszett keresésére indul” (Lk 15,4), nem retten meg a kockázatoktól; késlekedés nélkül elindul a legelőn kívülre és munkaidőn kívül. És nem fizetteti meg a rendkívüli szolgálatokat. Nem halogatja a keresést, nem gondol arra, hogy „ma már megtettem a kötelességemet, legfeljebb holnap majd foglalkozom vele”, hanem azonnal beveti magát; szíve nyugtalan mindaddig, amíg meg nem találja azt az egyetlen elveszettet. Amikor pedig megtalálja, feledi fáradtságát, és teljesen elégedetten vállára veszi. Van, amikor ki kell mennie, hogy megkeresse, beszéljen vele, és meggyőzze; máskor pedig a tabernákulum előtt kell maradnia, küzdve az Úrral azért a bárányért.

Ilyen a kereső szív: olyan szív, amely nem sajátítja ki az időket és a tereket. Jaj azoknak a pásztoroknak, akik kisajátítják a szolgálatukat! Nem védi féltékenyen jogos pihenését – a jogost említem, még azt sem –, és sosem követeli, hogy ne zavarják. Az Isten szíve szerinti pásztor nem védi saját kényelmét, nem aggódik jó híre védelméért, hiszen megrágalmazzák majd, mint Jézust. A kritikáktól nem félve kész arra, hogy kockáztasson, csakhogy kövesse Urát. „Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek benneteket…” (Mt 5,11).

A Jézus szerinti pásztornak szabad a szíve, hogy elengedje a dolgait, nem tartja számon a javait és szolgálati idejét: nem az emberi szellem könyvelője, hanem irgalmas szamaritánus, aki keresi a szükséget szenvedőt. Pásztor, és nem a nyáj ellenőre, küldetését nem ötven vagy hatvan százalékosan végzi, hanem egészen átadja önmagát. Keresésre indulva talál, és azért talál, mert kockáztat. Ha a pásztor nem kockáztat, nem talál. A csalódások után sem áll meg, a fáradozások közepette sem adja meg magát; ugyanis megátalkodott a jóban, az isteni megátalkodottsággal van felkenve, hogy senki el ne vesszen. Ezért nemcsak nyitva tartja a kapuit, hanem ki is lép, elindul, hogy megkeresse azt, aki nem akar többé belépni a kapun. Mint minden jó keresztény és mint példakép minden keresztény számára, mindig önmagából kilépve él. Szívének középpontja önmagán kívül van: kivette önmagát a középpontból, és egyedül Jézust helyezte oda. Nem saját énje – „én”-je – vezeti, hanem Isten „te”-je és az emberek „mi”-je.

A második szó: bevonás (integrálás). Krisztus szereti és ismeri juhait, életét adja értük, senki sem idegen tőle (vö. Jn 10,11–14). A nyája a családja és az élete. Nem a bárányok rettegett főnöke, hanem velük együtt haladó pásztor, aki nevükön szólítja őket (vö. Jn 10,3–4). Azokat a bárányokat is össze akarja gyűjteni, akik nem laknak vele együtt (vö. Jn 10,16).

Hasonlóképpen Krisztus papja is: a népért van felkenve, nem azért, hogy saját pecsenyéjét sütögesse, hanem hogy közel legyen azokhoz a konkrét emberekhez, akiket Isten az egyház által rábízott. Senkit sem zár ki szívéből, imájából, mosolyából. Szerető tekintettel és atyai szívvel befogad, bevon, és amikor figyelmeztetnie kell, azt is mindig a közelebb kerülés kedvéért teszi; senkit sem vet meg, hanem mindenkiért kész bepiszkolni a kezét. A jó pásztor nem ismeri a kesztyűt. A szeretetközösség szolgája, amelyet a liturgiában ünnepel és amelyet meg is él; nem várja mások köszönéseit és jókívánságait, hanem elsőként nyújt kezet, elutasítja a pletykálkodást, az ítélkezést és a mérgező szavakat. Türelmesen meghallgatja a problémákat, és kíséri az emberek lépteit, nagylelkű együttérzéssel bőségesen osztja az isteni megbocsátást. Nem szidja le azt, aki elhagyta vagy eltévesztette az utat, hanem mindig kész arra, hogy ismét bevonja őt, és elsimítsa a viszályokat. Olyan ember, aki képes bevonni, képes integrálni.

Öröm. Isten „örömmel van eltelve” (Lk 15,5): öröme a megbocsátásból, a feltámadó életből, abból a fiúból fakad, aki ismét az atyai ház levegőjét szívja. Jézusnak, a jó pásztornak az öröme nem önmagáért való öröm, hanem öröm másokkal és másokért, a szeretet igazi öröme. Ez a pap öröme is. Átalakítja őt az irgalmasság, amelyet ingyenesen ad. Imádságában felfedezi az Atya vigasztalását, és megtapasztalja, hogy semmi sem erősebb az ő szereteténél. Ezért lelki békében él, boldog, amiért az irgalmasság közvetítő csatornája lehet, hogy közel viheti az embert Isten szívéhez. A szomorúság számára nem megszokott, hanem csak átmeneti; a keménység távol áll tőle, mert ő Isten szelíd szíve szerinti pásztor.

Kedves papok, az Eucharisztia megünneplésében mindennap újra rátalálunk erre a mi pásztori önazonosságunkra. Mindannyiszor valóban magukénak érezhetjük az ő szavait: „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Ez életünk értelme, ezekkel a szavakkal valamiképpen naponta megújíthatjuk a papszenteléskor tett ígéreteinket. Köszönetet mondok nektek igenetekért, és a mindennapok megannyi rejtett igenjéért, melyeket csak az Úr ismer. Köszönöm nektek igent mondásotokat arra, hogy Jézussal egyesülten feláldozzátok életeteket: innen fakad örömünk tiszta forrása.

Az Irgalmasság Szent Éve 184.

Az Atya, a Fiú lelke - Ötödik elmélkedés

Szent János ugyan nem említi az Oltáriszentség szerzését az utolsó vacsora programjában, de ő sokat tesz ennek a nagy ajándéknak ismertetéséért. Az érdeme igen nagy, hogy Jézus főpapi tisztségét megmagyarázza: „Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged.  Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon.  Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedül  igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust”(Jn 17,1-3) A zsidó nép büszke volt, hogy Ábrahám ősapától származott. Az Isten áldása így végződik: Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Ábrahám Jákob nevű unokája negyedik szülöttének, Júdának adja a messiási áldást. Az ő egyik utódja Dávid király. Az ő családjából született Szűz Mária, aki a Szentlélektől foganta a világ Megváltóját, Jézus Krisztust. Dávid több látomást ír le zsoltáraiban. Számunkra igen fontos a 110. zsoltár: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul. Az Úr megesküdött és nem bánja meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Jobbodon áll az Úr,haragja napján királyokat tipor le, a pogányok között ítéletet tart.”Néhány elgondolkodtató szentírási szövegre hívja fel a figyelmünket mind az Ó-, mind az Újszövetség. Az Ábrahámnak adott áldást is az utolsó mondat fényében kell néznünk: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3b)  Amikor Ábrahám legyőzi a Szodomát és szövetségeseit fogságba ejtő négy királyt, s győztesen halad szolgáival sátortábora felé, „Szodoma királya eléje jött Sáve völgyében (ez a Királyok völgye) Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt hozzá: Áldott legyen Ábrám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette. S áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet’. Ő pedig tizedet adott mindenből” (amit zsákmányolt) (Ter 14,17b-20)  Isten akarta így, aki kiválasztotta Ábrámot, hogy a Messiást szülő nép ősapja legyen, de ugyanakkor világossá tette azt is, hogy a  megváltás nem Ábrahám népéből, hanem a népből született Messiás áldozatából jön létre. Ezt emeli ki a tény, hogy Isten eléje küldi Ábrámnak az Őt elsődlegesen képviselő főpapját, és vele áldatja meg Ábrámot, aki ezt tizeddel viszonozza és ismeri el felettesének. Az ezer évvel később élt Dávid királynak ezért kellett a már idézett 110. zsoltárban hangsúlyosan leírnia: „Azt mondta az Úr az én Uramnak (a Messiáskirálynak) Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul. Az Úr megesküdött és nem bánja meg:Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Jobbodon áll az Úr: haragja napján királyokat tipor le, a pogányok között ítéletet tart” (Zsolt 110,1. 4-6a)  Félreérthetetlenül  azt jelenti az ábrámi áldás utolsó sora, hogy nem csak az ősapa miatt, hanem mert Ő, a Messiás, a második Isteni Személy, ezért végtelen értékű az önmaga feláldozása. Ugyanígy  érvel  a Zsidóknak írt levél: „Vajon melyik angyalnak mondta valaha: A Fiam vagy,  ma szültelek? Vagy:Én Atyja leszek, Ő meg a Fiam  „Ám amikor elsőszülöttét bevezeti a világba, ezt mondja: Imádja őt Isten minden angyala.(Zsid 1,5-6)  „Ezért, amit hallottunk, azt teljes odaadással meg kell tartanunk, hogy a célt el ne tévesszük. Ha már az angyaloktól meghirdetett tanítás annyira kötelező volt, hogy minden törvényszegés és engedetlenség elvette méltó büntetését,hogyan menekülhetnénk meg mi, ha semmibe vesszük azt a mérhetetlen üdvösséget, amelyet először az Úr hirdetett, azután a fültanuk megszilárdítottak köztetek, az Isten pedig különféle jelekkel, hatalmas csodákkal,és a Szentlélek tetszése szerint osztogatott adományaival igaznak bizonyított”(2,1-4) „Így Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: A Fiam vagy, ma szültelek . Másutt meg ezt mondja: Pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki, mert az Isten őt hirdette ki főpapnak, Melkizedek rendje szerint” (5,5-10) Az Ószövetségnek el kellett múlnia: „Áldozatot és felajánlást nem kívántál, de testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Akkor így szóltam:Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van. E szerint az akarat szerint Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra megszentelődünk” (10,5-7;10) „Már csak rövid, nagyon rövid idő, aztán eljön az eljövendő, és nem késik. Az igaz ember a hitből él, de ha elpártol, nem telik benne kedvem” (37-38)

Jézus Szentséges Szíve

Jézus Szentséges Szíve főünnep   
„Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által”

A mai ünnepen Urunk, Jézus Krisztus Szentséges Szívét ünnepeljük. Minden emberben a szívet tekintjük a szeretet központjának. Talán azért van így, mert a vérkeringés központja az önfeláldozó szív, állandóan dolgozik, sohasem pihen igazán. Nálunk az érzelmek és a szeretet központjának, az Ószövetségben még a gondolkodás és az akarás központjának is tekintették. Miután Urunk, Jézus Alacoque Szent Margitnak megmutatta Szentséges Szívét, és szeretetét hosszú lángcsóvával érzékeltette, attól a perctől kezdtek rádöbbenni az emberek, hogy Szent Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében már erről a nagy titokról: szól:„a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. Krisztus ugyanis, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Azért most, miután az ő vére által megigazultunk, még sokkal inkább megment minket a haragtól. Ha mi, amikor még ellenségek voltunk, kiengesztelődhettünk Istennel Fiának halála által, most, mint kiengesztelődöttek, sokkal inkább üdvösséget nyerünk az ő élete által. Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést” (Róm 5,5-11) Alacoque Szent Margit idejében, a 18. században-Európában a kereszténység még erősen élt, ha megosztott is volt a protestantizmus terjedése miatt. Jézus úgy gondolta, hogy sok szívben meghűlt a szeretet. Ezért Margit látomásában fájdalmas arccal mutatta hatalmas lángokkal ábrázolt szeretetét: Íme, én így szeretem az embereket, és az emberek nem szeretnek engem. Legalább te szeress engem! Ez a kor a nagy katolikus újraéledés ideje volt nálunk, magyaroknál. A pogány török másfél évszázados ország nyomorító uralmát megszüntettük a felszabadító háborúval. Ahová lehetett, visszatértek az elmenekült magyarok. Rengeteg idegent is költöztettek be uralkodóink. Somogy megyében negyvenkét jobbágyporta maradt épen, nehéz volt a benépesítés. Nagy szükség volt a Jézus Szíve tiszteletre.„Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, hazamegy, örömében összehívja barátait és szomszédit, és azt mondja nekik: Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!” (Lk 15,4-6) Mit mond nekünk, akik örülünk annak, hogy van egy millió magyar imádkozó, akik egész szívvel könyörög egy évtizede, hogy az országunk újra Jézusé és Szűzanyjáé legyen. Imádkozzatok tovább, mert sok még a hitetlen köztetek.

LYONI SZENT VÉRTANÚK

Lyoni Szent 

vértanúk.

Az Aurélius üldözés során a keresztények ellen ingerelték Lyonban és Vieenében a tömegeket. A keresztényeket mindenünnen kizárták, majd a csőcselék kővel dobálta, utcai zavargásokban bántalmazta őket. Végül összefogdosták a keresztényeket, börtönbe vetették és kínzásnak vetették alá. Végül negyvennyolcukat kivégezték. †177. 

Amikor Ferenc pápa novíciusként hittant tanított egy fa alatt

Jorge testvér az argentínai Cordobában töltötte a jezsuita noviciátus éveit. Minden szombat este és vasárnap reggel körbejárt a noviciátus közelében és a közeli peremvidékek szegénynegyedeiben, hogy hittanórára és egyben uzsonnára, reggelire hívja a gyerekeket.

Ferenc pápa így emlékszik vissza ezekre az időkre: „Hittant tanítottunk szombat este és vasárnap délelőtt. Elmentünk a városnegyedben élő gyerekekért a Tránsito Cáceres kórház környékére. Emlékszem, sok gyerek gyűlt össze, nagyon jó volt. Ott voltak a Nápoli testvérek, akik nagyon virgoncak voltak, a Pringles utcában laktak, és emlékszem a Zanotte családra, nagyon egyszerű, ám mélyen vallásos család volt.”

Javier Camara és Sebastian Pfaffen összegyűjtötték ezeknek az éveknek az emlékeit, és Gli anni oscuri di Bergoglio (Bergoglio rejtett évei) címmel kiadták. Sikerült megtalálniuk Antonio José és Pedro Nápolit, akik elmesélték nekik, hogyan zajlottak ezek a hittanórák.

1959-ben Jorge Bergoglio minden reggel kilenc órakor kopogtatott a házuk ajtaján, hogy hittanra hívja őket. „Én kilenc-tíz éves voltam, a testvérem pedig tizenkettő-tizenhárom, amikor megismerkedtünk az utcán Bergoglióval. Ott járkált a környék utcáin, és mi kértünk tőle egy szentképet: adott is, és megkérdezte, lenne-e kedvünk felkészülni az elsőáldozásra” – emlékszik vissza Pedro.

A jezsuita novíciusok kötelező feladata volt, hogy hittanórákat tartsanak. A Nápoli testvérek bemutatták Jorge testvért édesanyjuknak, aki felajánlotta, hogy a házuk belső udvarán tarthatják a felkészítést. Néhány hét alatt összegyűlt hét-nyolc gyerek. „Leültünk az udvarban egy fa alá, amely már nincs meg. Bergoglio egy széken ült, mi, gyerekek pedig körülötte a földön” – mesélték a testvérek. Mindig pontosan érkezett: „napsütésben, hidegben, esőben, melegben, mindig pontban kilenc órakor jött, és mi már ott vártunk rá”. A noviciátus környékén akkoriban barakkváros volt, a novíciusnak át kellett mennie a nyomorúságos utcákon; vízzel teli árkokon, bozótokon, köves talajon kellett átküzdenie magát, de ő nem csinált ebből problémát, és ez tetszett az embereknek – mondták róla az egykori hittanosok.

Mindig egy kis fehér könyvvel a kezében érkezett, és mindig megkérdezte, megtanulták-e az előző heti anyagot. Aki jól válaszolt a kérdéseire, annak szentképet vagy medált ajándékozott Szűz Mária, vagy Jézus szíve képével. Néha cukorkát is vitt, de nem túl gyakran, mert nem volt pénze. Az óra végén mindig ott maradt, focizott a gyerekekkel az udvarban. „Igazi focista volt, szerette a focit, felemelte a reverendáját, és játszott velünk” – mesélték.

Az egyik vasárnap az édesapa, Antonio Nápoli – szicíliai bevándorló, aki kályhákat javított – meghívta ebédre. Bergoglio elfogadta a meghívást, és nem maradt ugyan sokáig, de ebéd után még volt ideje arra, hogy megtanítson a gyerekeknek egy olasz dalocskát, amelyre Pedro még ma is emlékszik. „Nagyon jó ember volt. Ha melletted volt, jól érezted magad, mert jóságot sugárzott. Ugyanolyan volt, mint amilyennek ma látjuk: egyszerű és rokonszenves” – meséli José.

A Nápoli testvérek 1960-an lettek elsőáldozók, az ünnepen Bergoglio már nem tudott részt venni, mert Chilébe küldték.

Az Irgalmasság Szent Éve 183.

Az Atya, a Fiú lelke - Negyedik elmélkedés

.Jézus az eddig adott tanításokhoz hozzáfűz egy új gondolatot: „Ezeket képekben mondtam el nektek. De elérkezik az óra, amikor már nem beszélek képekben, hanem nyíltan hirdetem nektek az Atyát. Azon a napon majd a nevemben kértek, és nem mondom azt nektek, hogy kérem értetek az Atyát, mert az Atya maga is szeret titeket, mivel ti is szerettetek és hittétek, hogy az Atyától jöttem. Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itt hagyom a világot, és visszatérek az Atyához”Erre a tanítványok megjegyezték: Most már nyíltan beszélsz, nem képekben. Így világossá vált előttünk, hogy mindent tudsz, s nincs szükséged rá, hogy valaki is kérdezzen. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél. Jézus így felelt: Most hiszitek? Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek,  ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,25-33) Milyen különös, hogy Jézusnak egy már tisztázott gondolatsort újra meg újra elölről kellett magyaráznia. Az angyalok a próbatétel hallva végleges döntést hoztak: Mihály és angyaltársai azonnal átlátták, hogy Jézust a megtestesülés után is Istenként kell imádni. Luciferék nem akarták az Emberfiát imádni. Rövid, villanás-szerű gondolat-csere, és megátalkodottá vált ez a csapat. Nem is tudnak soha megváltozni. (Jel 12,1-6) Mi, emberek most is tudunk változtatni döntéseinken. Reményünk halálig megmarad.  Jézus az utolsó vacsora termében be akar mutatkozni tanítványainak és nekünk, a későbbi nemzedéknek. Amikor lezárta az 1280 éves bárányvacsora sorozatot, amelyet Isten parancsára az Egyiptomból való szabadulás emlékére rendelt az Úr Mózes közvetítésével az ószövetségi választott nép megnyugtatására, az Újszövetség megkötéséhez érkezett. A sült bárány húsának és a kovásztalan kenyér egy részének elfogyasztása után egy szelet kenyeret vett a kezébe. Az apostolok figyeltek: Vajon mit tesz vele? „Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19b) Mást nem magyarázott akkor. Az apostolok sem érdeklődtek, hogy az előbbi  régi vacsora-törvény  szerint elfogyasztott sült bárányhoz mindenkinek szabad volt kovásztalan kenyeret ennie tetszése, étvágya szerint. Ám a szabadulás délutánján nem egyszerű  bárány-ölés történt, hanem az ősi hagyomány szerint családfő a család papjaként vágta le Istennek tetsző áldozatul  az egy éves hím bárányt. A bárányvérrel ünnepélyesen ki kellett vonulni a ház utcai bejárati ajtajához, és meg kellett vele kenni  az ajtót. Mózes adott magyarázatot: Napszálltakor  a halál angyala végig repül  egész Egyiptomon. Az az isteni  parancs  irányítja, hogy ahol az ajtón látja az áldozati bárány vérét, repüljön tovább. Ahol ilyen áldozati jelet nem lel az ajtón, oda menjen be, és vegye el  a ház lakói  közül minden elsőszülött férfi családtag életét a nagyapától kezdve a napos csecsemőig. Tehát az egyiptomiak minden házában lesznek halottak, mégpedig a családok szemefényei. Az utolsó vacsorán ez a törvény  megszűnik. Jézus egy darab kovásztalan búzakenyeret,a kenyérnek a lényegét, ami a  kenyeret kenyérré teszi, átváltoztatta  a saját testévé, amelyet a vacsorán résztvevők magukhoz vesznek. Nem magyaráz, hiszen az apostolok  hónapokkal korábban hosszú ismertetést kaptak a kafarnaumi  zsinagógában az első csodálatos  kenyérszaporítás utáni napon:„De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem  olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot”. (Jn 6,27) „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik,  örökké él.  A kenyér, amelyet adok, az én testem a világ életéért”(51) „Ugyanígy a vacsora végén  fogta a kelyhet is, és azt mondta:Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak’” (Lk 22,20) „Aki eszi  az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne” (Jn 6,56)

Évközi 9. hét csütörtök

Évközi 9. hét csütörtök

Mindegyikünk élete meg van jelölve a halállal. Mindegyikünk földi élete rámegy valamire. Ha rászánjuk magunkat Jézus követésére, egyre inkább evidenciaként ismerjük fel, hogy nem más ez, mint szeretetből vállalt, boldog vértanúság, még ha vértelen is. Hiszen a vértanúk halála sem egyéb, mint egy korábbi, lelki halál testi kinyilvánulása, amikor az ember a keresztség szentségében Krisztus halálában eltemetkezve meghalt a bűnnek. Aki egyszer megtanulta a hitben, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, hogy értünk meghalt és testben feltámadt, az magában ebben az ismeretben megkapta keresztény hivatását: hogy a napi teendőkben, emberi viszonyokban meghaljon önmagának, és teljesen adja át életét Istennek. Ha ezt a meghalást megpróbáljuk kikerülni, hiába várunk az isteni jelre, amelynek meg kellene mutatnia, mit is kell tennünk, nem fogunk kapni semmiféle jelet, s önközpontúságunk poklában maradunk.

Aki számára viszont ez a meghalás valódi és konkrét esemény, annak a mondat második fele, hogy Krisztussal együtt fogunk élni, nem valami sápadt, bizonytalan reménykedést jelent a túlvilági élettel kapcsolatban, hanem belső tapasztalatot és élő valóságot fejez ki, hiszen ha valóban meghalt a bűnnek és a világ szellemének, a Jézusba vetett hit által azonnal, már itt a földön megízleli az új, el nem múló életet.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a mai Szentleckében Apostolod által adott tanítást és buzdítást arról az életről, melyben részesíteni akarsz minket magad mellett. Hálát adunk Neked azért is, mert a Te hűséged soha meg nem rendül: ha mi hűtlenné válnánk is, rólunk elképzelt tervedet az utolsó pillanatig fenntartod, újra meg újra felkínálva a lehetőséget, hogy szabadon, egész lényünkkel válasszunk Téged. Adj nekünk, kérünk, készséges szívet, hogy merjünk Veled együtt meghalni és eltemetkezni, nem elméletben és a kegyes szavak szintjén, hanem konkrét tettekben, mindennapi életünk állandó odaadásában, s így Veled együtt feltámadjunk az örök életre.

Az élet igéje – 2016. június

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzáfűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Éljetek békében egymással” (Mk 9,50)

Igencsak illik a mai helyzetre, hogy Jézus a békére szólít fel bennünket, amikor világszerte különböző konfliktusok sebzik meg az emberiséget. Táplálja bennünk a reményt, mert tudjuk, hogy Ő a béke, és az ő békéjét ígérte meg nekünk.

Márk evangéliuma Jézusnak ezt a mondását egy egész sor tanítás végén említi, amelyet tanítványainak adott Kafarnaumban. Elmagyarázza, hogyan kellene élnie a közösségnek az ő lelkülete szerint. A végkövetkeztetés világos: minden vezessen békére, amely minden egyéb jót is magába foglal.

A béke megtapasztalására vagyunk meghívva a mindennapjainkban: a családban, a munkahelyen és azzal is, aki más politikai nézeteket vall. Békére, mely nem fél szembenézni az ellentétes véleményekkel, amelyekről nyíltan kell beszélnünk, ha egyre igazabb és mélyebb egységre vágyunk. A béke megőrzése érdekében azonban ügyelnünk kell, hogy a szeretetkapcsolat soha ne hagyjon alább, mert a másik ember többet ér, mint az esetleges különbözőségeink.

„Ahová eljut az egység és a kölcsönös szeretet – mondja Chiara Lubich –, ott béke van, sőt igazi béke. Mert ahol kölcsönös szeretet uralkodik, ott bizonyos módon Jézus van jelen közöttünk, és Ő a béke, az igazi béke.”

Chiara egységideálja a második világháború idején született, és rögtön kiderült, hogy a gyűlölet és a megosztottság ellenszere. Azóta minden újabb konfliktus esetén az evangéliumi szeretet logikájára hívta föl a figyelmet. 1990-ben például, amikor kitört az iraki háború, keserűséggel írta, hogy „újra olyan szavakat hallunk, melyekről azt hittük, hogy egyszer s mindenkorra eltűntek: ellenség, ellenségek, kezdődő összetűzés, hadüzenet, hadifoglyok, összecsapások. (…) Rémülten vettük tudomásul, hogy a kereszténység alapelvének lényegét sértették meg, Jézus legfőbb parancsát, az új parancsolatot. (…) Az emberek ahelyett, hogy kölcsönösen szerették volna egymást, ahelyett, hogy készek lettek volna az életüket adni egymásért, beleestek a gyűlölet csapdájába: megvetették, kínozták és megölték egymást.” Hogyan vethetünk ennek véget? „Ahol lehetséges, szőjünk új kapcsolatokat vagy mélyítsük el a már meglévőket köztünk keresztények és a monoteista vallások hívői, muszlimok és zsidók között.” Vagyis azokkal, akik akkor szemben álltak egymással.

Ez érvényes minden konfliktusra: építsünk kapcsolatokat az emberek és a népek között, hallgassuk meg, segítsük és szeressük egymást, mondaná ma is Chiara, annyira, hogy „készek legyünk meghalni egymásért”. Tegyük félre a magunk igazát, hogy megérthessük a másikét, bár tudjuk, hogy nem mindig fogjuk teljes mélységében megérteni. Valószínűleg a másik is ugyanezt teszi irányunkban, és talán ő sem tud mindig teljesen megérteni minket és szempontjainkat. Ennek ellenére szeretnénk nyitottak maradni egymás iránt, akár a különbözőségben és a meg nem értésben is, hogy mindenekelőtt a kapcsolatot őrizzük meg.

„Éljetek békében egymással” – hangzik a felszólítás az evangéliumban, amely azt jelzi, hogy ehhez komoly és elkötelezett odaadásra van szükség. Ez az egyik legfontosabb kifejeződése az egymás iránti szeretetnek és az irgalomnak, amire meg vagyunk hívva.

LIBANONI SZENT PAMFILUS

Szent Pamfilus

vértanú.

Született Bejrutban (Berytus), Lebanon; meghalt 309. Nagy tudású paptanár volt, Origenes tanítványa. A Maximián keresztényüldözéskor börtönbe vetették. Itt a börtönben írt egy védő iratot a hitét illetően megtámadott Origenes védelmében. †Letartóztatta Palesztina kormányzója, Urbanus. aki elrendelte megkinzását és bebörtönzését, majd végül megölték Galerius alatt.

Görbe László: Fogadjuk el a világot olyannak, amilyen, de alakítsuk pozitívan

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Paedagogia Christiana díjat adományozott Görbe László piarista szerzetesnek, a Szent Margit Gimnázium igazgatójának. Több mint negyven éves oktatatói-nevelői pályája tapasztalatairól kérdeztük a szerzetes tanárt.

– Milyen hozzáállással tudnak ma a Kalazanci Szent József nyújtotta eszménykép alapján közelíteni a fiatalokhoz?

– Ma ugyanannyi magára hagyott gyerek van. Lehet, hogy jómódban él, van szobája, „kütyüje”, de ugyanúgy magára van hagyva, mint az utcagyerekek, akiket Kalazancius összeszedett és tanított. Első mozdulata az volt, hogy megmosdatta őket, szeretettel közeledett hozzájuk. Ugyanezt kell csinálni. Kivesszük a kütyüt a kezükből, megszólítjuk őket. Ne a kütyü irányítsa a gyereket, Istennel hozzuk őket kapcsolatba. Nyújtsunk megfelelő programot, és számoljunk a kütyükkel, azokkal együtt is keressük a párbeszédet. A virtuális világ elhiteti a gyerekkel, hogy ő fontos, mert folyamatosan érdeklődik iránta, válaszol a kérdéseire. Bennünk mintha nem lenne meg az azonnali válaszadás képessége, nem villódzunk percenként, nem tudunk azonnal válaszolni. A gyerek számára a pillanat tört része alatt változik a kép, mi pedig az ezelőtti ötödik képre válaszolunk.

– Negyvenegy éve dolgozik az oktatásban. Hogyan változott az elmúlt évtizedek  során a tanár szerepe és feladata?

– Tanári pályám kezdetekor viszonylagos szegénységben éltünk, ma tárgyi eszközök sokaságával vesszük magunkat körül, elképesztő mértékben kötődünk világunkhoz. Korábban hittek abban az emberek, ha valaki értelmiségi pályára kerül, az többletet jelent az életében. Ma sem a gyerekek, sem a társadalom nem hisznek ebben. Akkoriban egy osztályban meghirdetett túrára eljött a többség, ma a mi nyolcszáz fős iskolánkban húsz-huszonöt gyerek kapható egy szombati gyalogtúrára. Míg korábban ritkaságszámba ment egy tornaórai sérülés, most hetente írok alá baleseti jegyzőkönyvet. A mai fiatalok sokkal sérülékenyebbek. Pályám elején olyan fogalmakat, mint a diszlexia, diszkalkulia, nem ismertünk. Ma minden osztályban három-négy felmentett van. Általános jelenség, hogy egy gyerek valamiből kiváló, egy másik tárgyból pedig a bukás küszöbén áll. A gyerekek körülbelül tizenöt-húsz százaléka küzd valamilyen tanulási nehézséggel itt a Margitban, máshol ez a húsz-huszonöt százalékot is eléri, bár nincsenek összesített adataink. Hatalmas kihívást jelent ez az oktatásnak. Megszüntették a különleges képző intézményeket, összekevertük a gyerekeket, és nem tudunk velük mit kezdeni.

– Hogyan tudnak erre válaszolni?

– A baj az, hogy a gyerekeket nem fejlesztjük, hanem felmentjük. Melyik munkahely fogadja el a felmentést? Hazudunk a gyereknek, amikor felmentjük. Mentsük fel az osztályzás alól, de ne a tanulás alól! Olyan iskolában kell gondolkodni, ahol a gyerekek különleges képességét ki tudjuk bontani, de abból a tárgyból, amiből gyenge, amennyit lehet, megtanítunk neki. Hátha ki tud bontakozni később. Sokszínűbb iskolarendszerre lenne szükség, vagy magát az iskolát kellene sokszínűbben megszervezni. Ez ugyanakkor drágább.

Nézzük, mennyire elegáns a Margit épülete, s a többi 1800-as években épült iskola, ezek paloták, mert az értelmiséget palotában kell nevelni. A mai tapasztalatom is azt mutatja, ha az igényesség megjelenik a környezetben, a gyerek is kezd igényes lenni. El kell hitetnünk, hogy az értelmiségi pálya értékes, még ha nem is jár annyi pénzzel, amennyit álmodnak. Azt szoktam mondani, az az eredeti bűn, hogy az ember elhiszi a reklámokat. Azt, hogy a másik, a rossz út könnyebb. Utóbb kiderül, sokkal nehezebb.

– Nagy gond a motiválatlanság is.

– Hány olyan felnőttet találunk, aki motivált a munkájában? Hányszor mondjuk, hogy nincs értelme egy munkahelyi feladatnak, hogy csak a pénzkereset a fontos? De beszélünk arról, mennyire szeretjük a pályánkat? Persze nem a huszadik dolgozatnál, hiszen minden pályának van olyan része, amin át kell esni. Az a kérdés, mit kommunikálok, a nehézségét, vagy azt: „Hű, de klassz!” A kísérletezést, a példamegoldást, az örömet – milyen szép világot teremtett az Isten? Hinnünk kell abban, hogy Isten szép világot teremtett. Ezt újra és újra el kell mondani. Előbb-utóbb talán megragad bennük. Időnként igyekszünk elrontani, de a szépség ott van.

– Mintha hiányoznának a nagy tanáregyéniségek…

– Azt gondolom, ma is vannak, és mindig is lesznek tanáregyéniségek. Mindig másképpen kell közeledni a tanításhoz, a gyerekekhez, mert más a körülöttünk lévő társadalom. Meg kell találni azokat a formákat, amelyekre rezonálni tudnak. A pécsi Zsolnay Múzeumban például azt a feladatot adtam nekik, keressék meg, melyik vázát vinnék haza. Lázasan fényképeztek, s közben megnézték az egész kiállítást. Vagy a zenével: Minden évben meghívom a gimnáziumba Hegedűs Endrét zongorázni. Nagyon élvezik a gyerekek, hangosan kifejezik a tetszésüket, ezt a művész is élvezi, ő is „rátesz” egy kicsit. Rengeteg az ötlet, a lényeg, hogy a gyerekek megérezzék, hogy értik őket és odafigyelnek rájuk.

– Az elhangzottak alapján nem értem az optimizmusát.

– Nem gondolom, hogy a látlelet ne adna okot az optimizmusra. Fizikusként azt vallom, látni kell, milyen anyaggal dolgozunk. A sajátosságait figyelembe véve kell vele dolgozni. Ha nem teszem, kudarcra vagyok ítélve. Önmagában persze a szembenézés nem garantálja, hogy eljutok a megoldáshoz, de az első lépést megtettem: oda tudok figyelni rá.

– Mi teszi bizakodóvá?

– Ha azt kérné tőlem valaki, ugorjam meg a 150 centit, ma már nem menne. Tizenévesen gond nélkül megcsináltam. Akkor nem tudtam okosakat mondani, most meg igen. De a lelkesedés akkor is megvolt, és most is megvan. Ezt kell az embernek „átmentenie”. Merjük a világot olyannak elfogadni, amilyen, de tudjuk pozitívan alakítani. Számomra ebben jelenik meg a piarista hivatás: merjük elhinni, hogy az Úristen velünk van, itt van, megfoghatóan. Kezünkbe adta a világot, ránk bízta. Nem azt mondja, hogy ezt vagy azt ne csináld. Azt kéri, ismerd meg. Nem lehetek nagyképű, nem hihetem, hogy már megismertem. Hányszor volt, hogy mellényúltunk keményen, és tanítottuk évekig... De azt, hogy most itt vagyunk, és ilyennek látjuk a világot, el tudjuk mondani. Így tudjuk mérni. És időnként kitűnnek a szépségek, és ebből kitűnik az ember, és a szabad akarat miatt még egy furcsa „gellert kap az egész”.

– Ahhoz, hogy az ember ezt a lelkesedést megőrizze, milyen erőforrásokra támaszkodhat?

– Erőforrást ad az Úristen, és az elődök példája, akik előttem ezt a pályát élték. Láttam meghalni Kovács Mihály tanár urat, élete végén ágyhoz kötve, ápolásra szorulva. Leépült, de mindvégig oda tudott figyelni azokra, akik kiszolgálták. Tudunk-e mi az Úristenre figyelni, hogy merre irányít? Én mindig azt keresem, amikor valami az életemben nem sikerül, hogy mit is akar Isten üzenni ezzel. Megóv valamitől, továbblök. Ne gondoljuk, hogy vége a világnak, ha nem úgy sikerül valami, ahogy szeretnénk. Merjük felvállalni, ez most ennyire sikerült, sok más esetben pedig jobban fog menni. Ennek tudatában megőrizhetjük a belső derűt.

Görbe László a kecskeméti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1965-ben, és még ebben az évben megkezdte a noviciátust. 1966-ban tette le első fogadalmát, majd 1973. augusztus 25-én szentelték pappá. 1970-től az ELTE matematika–fizika szakos hallgatója volt. Tanulmányai befejeztével 1975 és 1979 között tanárként és prefektusként tért vissza a kecskeméti Piarista Gimnáziumba, majd 1979-től 1995-ig a budapesti Piarista Gimnázium tanári testületét erősítette.

1979-ben  programozói diplomát szerzett. 1990 és 1995 között az MKPK megbízásából a katolikus iskolák szervezésében vett részt. 1995–1998 között a veszprémi Padányi Biró Márton Római Katolikus Iskola és ebben az időszakban egy éven át a veszprémi Davidikum Római Katolikus Középiskolai Kollégium igazgatója is volt. 1998 és 2003 között a budapesti Piarista Gimnázium igazgatói feladatait látta el, majd 2007-ig matematika–fizika szakos tanárként oktatta az iskola tanulóit. 2007-től napjainkig az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Magyar Tartományának kérésére a Szent Margit Gimnázium igazgatójaként végzi hivatását.

Négy éven keresztül a Közoktatás-politikai Tanács választott tagja, illetve hat éven át az Országos Köznevelési Tanács aktív tagja volt. Több állami kitüntetés birtokosa. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet kiadványa a fizika-OKTV kiváló felkészítő tanárai közé sorolja Görbe Lászlót.

Az Irgalmasság Szent Éve 182.

Az Atya, a Fiú lelke - Harmadik elmélkedés

Jézus kiegészíti ezt a magyarázatot azzal, hogy megmondja:amit kiérdemelt földi életében, azt  a Szentlélek fogja kiosztani a hívek részére: „Egyszer, amikor evett velük (a mennybemenetele előtt közvetlenül), megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről  --úgymond—tőlem hallottatok: Mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni. Az egybegyűltek erre megkérdezték: Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát? Nem tartozik rátok – felelte, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában. De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig. Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el a szemük elől. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Ezt mondták nekik: Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment. Erre az Olajfákról elnevezett hegyről, amely Jeruzsálemtől egy szombatnapi járásnyira van, visszatértek Jeruzsálembe. Amint megérkeztek, fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Alfeus fia, Jakab, a buzgó Simon, és Jakab testvére, Júdás. Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt”. (ApCsel 1,4-14). Az áruló apostol, a karióti Júdás akkor már negyvenkét napja halott volt. Árulása egyébként is méltatlanná tette a megemlékezésre. Jézus beváltotta jövendölését: Visszatért az Atyához. Egyelőre csak a közös ima volt a kapcsolattartás módja tíz napon át.Amikor Jézus tanítványai aggódó lelkébe lát, hogy megnyugodjanak ezt szóvá is teszi,akkor az emberi élet egyik legizgalmasabb aggodalmára irányítja figyelmünket. Isten az emberi életfakasztást igen megrázó gyönyörrel kötötte össze. Az édesanya aztán a továbbiakban sok örömmel kíséri az új ember alakulásának fázisait, de akadnak olyan kísérő jelenségek is, amelyek nehezek, az édesanyák egyedül észlelik és viselik el hősiesen. Az édesapák figyelmessége sokat segít, és az édesanyák ezért hálásak is. A Bibliában így írják le azt a különleges gondot, amit Izsák és Rebekka egy ideig elszenvedtek, amikor Ábrahám és Sára sorsát viselték. Rebekka anyósához, Sárához hasonlóan egy ideig meddő volt Izsák imádkozott feleségéért. Félt attól, amit szüleitől hallott, hogy csak kilencvenöt éves korukban születhetett meg ő, sok-sok gond közepette. (Ter 21,1-7) Amikor Rebekka áldott állapota megörvendeztette a házaspárt, hamarosan ijedten ébredt rá Rebekka, hogy „gyermekei rugdalóztak méhében, ezt mondta: Ha így áll a dolog, miért élek még? Elment tehát, hogy megkérdezze az Urat; az Úr ezt válaszolta: Két nép van a méhedben, méhedből két nép válik el: az egyik törzs legyőzi a másikat, és az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak. Amikor eljött a szülés ideje, ikrek voltak a méhében. Az első kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha. Ézsaunak nevezték. Atán kijött a testvére, keze Ézsau sarkát fogta. Ezért Jákobnak nevezték. Izsák hatvan éves volt, amikor megszülettek” (Ter 25,22-27) Az ősbűn miatt a szülés fájdalmakkal jár, ezért utal az Örök Atya szeretetére. Az emberiség nagy újjászületése zajlik, a világ igen fontos mozzanata a megváltás. Jézus az Atya szeretetét vállalva saját maga készül rá. A történelem során később is jelentkező nehézségek elviselése után teljes bizonyossággal ajánlja az apostoloknak és a mindenkor élő Krisztus-hívőknek: „Kérjetek (az Atyától bármit), és kaptok, hogy örömötök teljes legyen” (Jn 16,24)

Évközi 9 hét szerda

Évközi 9 hét szerda   
2Tim 1,1-3. 6-12; Mk 12,18-27

„Ezt is emiatt szenvedem, de nem szégyenkezem, mert tudom, kinek hittem, s biztos vagyok abban, hogy ő meg tudja őrizni rábízott kincseimet addig a napig” Pál apostolnak két olyan tanítványa volt, akiket püspökké szentelt, és amikor ő maga már nem mehetett téríteni a pogányokat, ezt a két ifjú püspököt küldte, hogy folytassák az evangélium hirdetését. Pál Timóteust Efezusba nevezte ki püspöknek. Oda küldi ezt a levelet, amelyben sok kedves régi emléket is felidéz. A bevezetésül kiemelt részlet nagyon komoly hitvallás a saját küldetéséről: „Tudom, kinek hittem, és biztos vagyok abban, hogy ő meg tudja őrizni kincseimet addig a napig”. (2Tim 1,12) Gondolom, mindenki érzi, hogy egy idős apostolnak mit jelent ez a kifejezés: „addig a napig” tudniillik: amíg élek. Először a saját őseire emlékezik: „Hálát adok Istenemnek, akinek, miként őseim, tiszta lelkiismerettel szolgálok, szüntelenül, amikor éjjel-nappal megemlékezem rólad imádságaimban. Ilyenkor –könnyeidre gondolva--, úgy szeretnélek látni, hadd teljek el örömmel, mert eszembe jut a benned levő képmutatás nélküli hit, amely előbb nagyanyádban, Loiszban, majd anyádban, Eunikében élt, és bizton tudom, benned is megvan” (3-5) A kegyelem folytonossága óriási családi örökség. Ezt kell folytatnia a papi kegyelmekkel megáldott fiatal püspöknek is: „Szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével” (6-9) A kegyelemre való hangoltságot tehát örökölni lehet. A papság kegyelmét ki lehet érdemelni és fel is lehet újítani, vagyis szítani. Erre lehet készülni, fiatal házasok természetes javak és kegyelmek forrásai lehettek! Épüljetek az Árpád-ház háromszáz éves természetes és természetfeletti virágzásán. Míg bámuljuk a hiábavalóságot, fakadjon ajkunkon, szívünkön a fohász: Magyarok Nagyasszonya, hozz jó hírt népednek.

RÓMAI SZENT PETRONELLA

Szent Petronella

szűz

 [május 31.]

Petronella, kinek életrajzát Szent Marcellus írta meg,^* Szent Péter apostol leánya volt. Túlzott szépsége miatt atyja akaratából állandó láz gyötörte. Egy alkalommal, mikor náluk vendégeskedtek a tanítványok, Titus így szólt Péterhez: „Minden beteget meggyógyítasz; miért éppen Petronellát hagyod betegeskedni?” Erre Péter: „Mert ez válik javára. De hogy azt ne gondolja valaki, hogy szavaimmal csak takargatom azt, hogy nem vagyok képes meggyógyítani: kelj csak fel gyorsan, Petronella – fordult a leányhoz –, és szolgálj nekünk!” Erre tüstént fölkelt makkegészségesen, és szolgált nekik. Miután pedig kiszolgálta őket, ezt mondta Péter: „Petronellám, térj vissza ágyadba!” Vissza is tért, és újra belázasodott.

Amikor viszont már tökéletesedni kezdett Isten szerelmében, végleg meggyógyította őt.

Eljött Petronellához egy Flaccus nevű nemes, hogy szépségéért feleségül vegye. Ezt a választ kapta: „Védtelen leányhoz fegyveresekkel jössz? Ha azt akarod, hogy a feleséged legyek, küldj hozzám három nap múlva tisztes asszonyokat és szüzeket, kik házadba kísérnek.” Mialatt Flaccus ezt intézte, Petronella buzgó böjtölésbe és imádkozásba kezdett, magához vette az Úr testét, majd ágynak esett, és harmadnapon elköltözött az Úrhoz.

Flaccus úgy érezte, hogy bolonddá tették. Erre Petronella egyik barátnője, Felicula után vetette magát, és ráparancsolt, hogy vagy jöjjön hozzá feleségül, vagy áldozzon a bálványoknak. Az mindkettőt megtagadta, a prefektus pedig hét napra étlen-szomjan börtönbe vetette, majd a kínpadon halálra gyötrette, s testét a csatornába vetette. Szent Nicomedes azonban kiemelte és eltemette. Ezért Flaccus maga elé rendelte Nicomedest is, és mivel megtagadta az áldozatbemutatást, ólmos botokkal agyonverette, s holttestét a Tiberisbe vettette; de egy klerikus, név szerint Justus kiemelte, és méltóképpen eltemette.

Ferenc pápa üzenete az európai börtönlelkészek találkozójának résztvevőihez

Pietro Parolin bíboros, szentszéki államtitkár aláírásával érkezett Ferenc pápa üzenete a börtönlelkészek május 30-ától június 1-jéig tartó strasbourgi találkozójára.

A rendezvényt az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE), a Szentszék Európa Tanács melletti állandó küldöttsége és a Katolikus Börtönpasztoráció Nemzetközi Bizottsága (ICCPPC) támogatásával szervezik meg május 30. és június 1. között.

Ferenc pápa üzenetében kifejezi örömét az európai börtönlelkészek találkozójának létrejötte felett, amelyet az Európa Tanács strasbourgi székhelyén rendeznek meg Radikalizálódás a börtönökben – Pasztorális elképzelések címmel.

A Szentatya köszönetet mond az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának a szervezésért és a börtönlelkészeknek a fogvatartottakról való gondoskodásért. Idézi a szentév alkalmából elnyerhető kegyelmekről írt leveléből azt a részt, amely a büntetés-végrehajtási intézményekre vonatkozik. Ebben arra biztatja a fogvatartottakat, hogy amikor átlépnek cellájuk ajtaján, gondolatban és imában forduljanak az Atyához. Ez a gesztus felidézheti számukra a szent kapun való áthaladást, mert Isten irgalmassága, amely képes átalakítani a szíveket, képes a rácsokat is a szabadság élményévé változtatni.

 

Az Irgalmasság Szent Éve 181.

Az Atya, a Fiú lelke - Második elmélkedés

Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek.  Hanem  amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből  kapja, amit majd hirdet nektek. Minden, ami az Atyáé, az enyém is. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek”(Jn 16,12-15) A levél nem beszél a ma emberének a Szentháromságról szóló fontos tanítások részleteiről,ezért be kell tekintenünk a XX. század óriás könyvtár anyagába, hogy a teljes krisztusi kinyilatkoztatás tükrében jól megérthessük életünket. Mit jelent az, hogy a Fiú az Atyától  születik? Isteni szülés is van, nemcsak édesanyai. A születés meghatározása szerint: „élő jön elő élőből a természet hasonlóságára” Az Atya saját erejéből öröktől fogva birtokolja a mindentudó, mindenható, végtelen, abszolút egyszerű és örök isteni természetet. Ez az egyszerűség azt jelenti, hogy nincsenek benne összetevő részek. Amikor a Fiú mint új Személy  a hajnalcsillag előtt, tehát az idő kezdete előtt megszületik, az Atya kimondja Igeként: Fiam, rögtön odaajándékozza neki csorbítatlanul a teljes isteni természetet. A Fiú ettől végtelen gazdag és boldog. De  azonnal vissza is ajándékozza Atyjának, mert Ő sem élhet istensége nélkül. Ez egy végtelen szép és értékes szeretet-aktus, amely által kettejüktől  származik a Szentlélek egyetlen leheléssel, aki rögtön vissza  leheli a két első Személynek az istenséget.Jézus levele most újra az utolsó vacsora epizódjaként íródik: „Rövid idő, s már nem láttok, ismét rövid idő, s viszontláttok. A tanítványok közül néhányan elkezdtek tanakodni: Mit akarhat ezzel mondani: Rövid idő s már nem láttok, ismét rövid idő, és viszontláttok? És hogy: Az Atyához megyek. Így töprengtek: Mi az, hogy rövid idő? Nem értjük, mit akar vele mondani. Jézus észrevette, hogy meg akarják tőle kérdezni, azért így szólt hozzájuk: Azon tanakodtok egymás közt, hogy azt mondtam: Rövid idő, s már nem láttok, ismét rövid idő s viszontláttok. A tanítványok közül néhányan elkezdtek tanakodni: Mit akarhat ezzel mondani: Rövid idő, s már nem láttok, ismét rövid idő, és viszontláttok? És hogy: az Atyához megyek? Így töprengtek: Mi az, hogy rövid idő? Nem értjük, mit akar vele mondani. Jézus észrevette, hogy meg akarják tőle kérdezni, azért így szólt hozzájuk: Azon tanakodtok egymás közt, hogy azt mondtam: Rövid idő s már nem láttok, ismét rövid idő és viszontláttok? Bizony, bizony, mondom nektek: Ti sírtok majd és jajgattok, a világ azonban örülni fog. Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik. Az asszony is szomorú, aki szül, mert elérkezett az órája. Amikor azonban megszületik a gyermeke, azon való örömében, hogy ember született a világra, nem gondol többé a gyötrelmeire. Így most ti is szomorúak vagytok. De viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki. Azon a napon már nem kérdeztek tőlem semmit. Bizony, bizony mondom nektek: Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit a nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen” (Jn 16,16-24) Jézus megmagyarázta az apostoloknak is, meg nekünk is, kétezer évvel később élő tanítványainak, hogy mit is jelent. „Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek. Minden, ami az Atyáé, az enyém is. Azért mondtam, hogy az enyémből  kapja, amit majd hirdet nektek” (Jn 16,14-15)

Évközi 9. hét kedd

Évközi 9. hét kedd

Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt levelében úgy tekint a kozmosz hatalmas átalakulása elé, mint amely Isten fiainak dicsőséges kinyilvánulása lesz. A természet – vagyis a csillagok, kövek, növények és állatok, emberi testünkkel és ösztöneinkkel egyetemben – az után sóvárog, ami a lelkünkben már végbement: a régi világ rettenetes összeomlása s a kegyelmi élet csírájának megjelenése és kibontakozása után, mert sorsa mindenestül összefonódik az ember szívének legbensőbb történetével. Ebből az is következik, hogy a végső nagy rombolást, a régi világ gyökeres átalakulását és az új világ születését nem egy kozmikus katasztrófa, hanem Isten szeretete viszi végbe, mely már el is kezdte működését bennünk a hit és a keresztség által szívünkbe árasztott Szentlélek erejével.

A keresztény ember számára tehát a világ összeomlása nemcsak jövőbeni, hanem valamiképpen jelenvaló, sőt már megtörtént esemény is, mert mi, akik megkeresztelkedtünk, a Szentlélekben, Isten átalakító tüzében merültünk alá. A világ vége lelkileg már végbement bennünk, az egek tűzben elégtek, az elemek megolvadtak, s valami új jött létre. Létrejött az új ég: az örök istenfiúság csírájából kinövő, új minőségű istenismeret és istenkapcsolat horizontja, és az új föld, mivel lényünk középpontja átkerült Isten világába. Azért várjuk és siettetjük az Úr eljövetelének napját, mert arra vágyunk, hogy Isten újjáteremtő műve mielőbb beteljesedjék. Nem görcsösen erőlködve, türelmetlenül várakozunk, de szüntelen figyelemmel, lényünket mind teljesebben Jézus Krisztus felé fordítva. Ez a hűséges, odaadó figyelem nyitja meg az eget, és hozza le őt.

Urunk Jézus, hála legyen Neked, mert halálod és feltámadásod s a Szentlélek elküldése által az Atya megkezdte újjáteremtő művét bennünk. A keresztségben elültetted bennünk az isteni élet csíráját, de tudatos életünk, akarati döntéseink, érzelmeink, erkölcseink, testi megnyilvánulásaink még kötődnek a régi világhoz és annak törvényeihez. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy az isteni létmód fokozatosan teret hódítson testi életünkben, és mind jobban visszatükrözzük a Te képmásodat, melyre teremtettünk.