Mezopotámiai Szent Tigriosz

Szent Tigriosz és Eutropiosz 

vértanúk

Tigriosz áldozópap volt, Eutropiosz pedig felolvasó. Az Arányszájú szent János kiűzetése után következő tűzvész alkalmával őket gyanúsították a gyújtogatással, elfogták és megkínozták őket. Tigrioszt a szelíd és alázatos, irgalmas és utasokat befogadó, sok lelki hasznot szóval és tettel hajtó papot, fára függesztették és ütötték, majd Mezopotámiába száműzték. Ott halt meg a börtönben. Eutropioszt a tiszta embert, hasonló módokon, kínozták meg, és a kínzások alatt hunyt el. Az V. század elején haltak meg. Testüket a városon kívülre dobták, de éjjel a keresztények titokban eltemették őket.

„Boldogok vagyunk, mert keresztények lehetünk” – egy iraki pap megrendítő tanúságtétele

„Boldogok vagyunk, mert keresztények lehetünk” – egy iraki pap megrendítő tanúságtétele

Roni Szalím egyike azon négy iraki szír katolikus papnak, akik az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye vendégeként érkeztek Magyarországra. Portálunknak adott interjújában az iraki keresztények helyzetéről, üldöztetésükről, a szenvedésben való kitartásukról és az örömről vallott.

Az esztergomi Szent Adalbert Központ belső udvarán találkozunk. Feltámad a szél, furcsán alakítva a kis szökőkút vízsugarait, hajunkba terméseket fúj. Leülünk egy árnyékos padra, ahol Roni Szalím megrendítő egyszerűséggel, hittel és erővel tesz tanúságot életéről, de mindazok küzdelméről is, akik iraki keresztényként a fennmaradásért küzdenek. Átható tekintete magával ragadó, szavainak és jelenlétének könnyedsége, az átélt nehézségek ellenére, belső örömöt és derűt sugároz…

– Honnan érkezett, és melyik keleti egyházhoz tartozik?

– Először is szeretném megköszönni, hogy eljöttek, hogy beszámoljanak az iraki keresztények helyzetéről. Szír katolikus pap vagyok, Moszulból érkeztem, amely a Ninivei-fennsíkon fekszik Irakban, ahogyan Karakos is, az a város, amely az iraki keresztények kulturális, szellemi és lelki központja volt. Karakosban volt a szír katolikus egyház püspöki székhelye, több mint ötvenezer keresztény élt a városban az Iszlám Állam pusztítása előtt. Gyönyörű hely volt, a Közel-Kelet Vatikánjának is nevezhetjük, hiszen rengeteg templom, monostor található ott. A Közel-Kelet egyik legnagyobb keresztény temploma is itt áll, romos állapotban, a Szeplőtelen Fogantatás- (al-Tahira-) templom, amely az Iszlám Állam hódításakor jelentős károkat szenvedett. Háromezer férőhelyes volt, minden vasárnap négy szentmisét celebráltunk ott, amelyekre teljesen megtelt a templom…

Karakost ugyan felszabadították, de a város szinte teljesen elpusztult. Én jelenleg Erbíl legnagyobb plébániáján teljesítek szolgálatot, ahol paptársammal több mint harmincezer hívőt kell ellátnunk.

– Mi a célja Magyarországi látogatásának? Hogyan kapta a lehetőséget?

– Három paptársammal angol nyelvű képzésen veszünk részt Magyarországon. Nagyon örülünk a lehetőségnek, és sokan hívnak bennünket, hogy tanúságot tegyünk tapasztalatainkról és az iraki keresztények életéről.

Amikor a magyar állam papokból és egyetemi tanárokból álló küldöttsége megérkezett Irakba, találkoztak a szír katolikus püspökkel. Megkérdezték tőle, hogyan tudnak segíteni a papokon, akiken látták, hogy nagyon fáradtak. Püspökünk, Petros Mouche kérte, hogy ha tudják, hívják meg néhányukat Magyarországra, hogy angolul tanulhassanak, és tudjanak pihenni, kikapcsolódni, hogy megismerhessék az országot. Ekkor Erdő Péter bíboros meghívott bennünket ide, Esztergomba.

– Mennyi ideig lesznek itt?

– Negyven nappal ezelőtt érkeztünk, és július 3-án indulunk vissza Irakba.

– Mi történt azokkal, akiknek el kellett hagyniuk Karakost?

– Amikor az Iszlám Állam térhódításával el kellett hagynunk a várost, először a nőket és a gyerekeket küldtük Erbílbe, hiszen félő volt, hogy az ISIS katonái foglyul ejtik és eladják őket. A püspökünk kérésére így először ők hagyták el a várost, és csak a férfiak maradtak ott. Pár nap múlva azonban az egész város az Iszlám Állam kezére került, így nekünk is el kellett hagynunk. Erbílben nem volt és nincs semmink sem, csupán az Egyház támogatására számíthattunk, a Karakosból menekült emberek templomokban, parkokban töltötték az éjszakákat. Az emberek, akiket megkérdeztem, azt mondták, bár el kellett hagyniuk mindenüket, vagyonukat és otthonukat, nem szomorúak, mert hitüket megőrizték. Az iraki keresztények nagyon gazdagok, mert nagy hitük van.

Amikor az Iszlám Állam betört Karakosba, három lehetőséget adott nekünk, keresztényeknek: áttérni az iszlámra, adót fizetni, vagy ha egyiket sem teljesítjük, megölnek bennünket. A karakosi keresztények ezért úgy döntöttek, inkább elhagyják a várost. Erbílbe megérkezve azt tapasztaltuk, hogy a kormány sem törődik velünk. Ugyanakkor a szír katolikus keresztények teszik ki a keresztény menekültek hetven százalékát a térségben, ez azt jelenti, hogy Karakost ötvenezren hagytuk el. A menekültek egy része, látva a jövő kilátástalanságát, más országokba vándorolt. Egy héttagú karakosi keresztény család menekülés közben, a tengeren vesztette életét. Sokan, mintegy ötezren Libanonba mentek át, legalább ugyanennyien Jordániában kerestek menedéket.

Karakos felszabadulása után egyházmegyénk püspöke elhatározta, hogy fotókon dokumentálja a házakban és templomokban okozott károkat, és segítséget kér európai és amerikai szervezetektől, hogy újjá tudjunk építeni mindent. Megkezdtük a munkálatokat, de további segítségre van szükségünk. Szeretnénk, ha szeptemberre minden elkészülne, hogy az oktatást el lehessen kezdeni. Erbílben van egy iskola, ahol elkezdődik majd a tanítás, de szeretnénk, ha Karakosban is megindulna az élet, és a családok vissza tudnának térni otthonaikba. A kormány támogatására nem számíthatunk, csak az egyházi források állnak rendelkezésünkre, illetve a katolikus szervezetekben bízhatunk.

– Mi volt az első gondolata, érzése, amikor az Iszlám Állam elfoglalta a várost?

– A püspökömmel és paptestvéreimmel az utolsó percekig a városban maradtunk. Nagyon nehéz pillanatok voltak számomra, mivel Karakosban nőttem fel, és féltem, hogy elveszítem az oda kötődő emlékeimet. Mindannyian sírtunk, amikor elhagytuk a várost. A püspököm nem szeretett volna elmenni, azt mondta, inkább itt maradna és meghalna a város keresztényeiért. Inkább fogják el őt az ISIS katonái, de ne vesszen el senki a város lakói közül.

Szeretnénk nemzetközi védelmet élvezni, és szükségünk van anyagi támogatásra is, hogy mindent elölről tudjunk kezdeni. A keresztények a kezdetek óta jelen vannak a Közel-Keleten, Karakosban egy második századi monostor is fennmaradt. Az Iszlám Állam mindent el akar pusztítani, ami a kereszténységhez kapcsolódik, a történelmünket, kultúránkat, mindent. Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen, éppen ezért szeretnénk visszatérni Karakosba. A pusztítás előtt mindannyian békében, boldogan éltünk a városban, keresztény szerzetesek, papok és világi hívek, egy közösségben.

– Sok keresztény menekült el a Közel-Keletről. Hogyan tudnak kapcsolatban maradni velük?

– Kapcsolatban vagyunk velük, küldtünk hozzájuk papokat, hogy segítsék őket, így Libanonban, Jordániában, Törökországban és más európai országokban is próbáljuk a híveket szolgálni, de ez nagyon nehéz, hiszen egy vagy két papnak kell több ezer ember gondját viselnie. A szír keresztények szétszóródtak a világban. Aggódunk ezekért az emberekért. Amikor Karakosban éltünk, egy családot alkottunk, olyan értelemben is, hogy egy-egy családban több generáció élt együtt, ugyanabban a házban. Ebből nagy erőt tudtunk meríteni. Most mindenki máshol van, máshová menekült, sokan elhagyták Irakot. Ha újra fel tudjuk építeni azt, amit leromboltak, talán vissza tudnak majd térni.

– Találkoztak menekültcsaládokkal is Magyarországon?

– Igen, meglátogattunk egy családot, akik tíz éve itt élnek, előbb Szíriába emigráltak, majd onnan érkeztek Magyarországra. Ők az egyetlen szír katolikus család Budapesten. Meglátogattam azokat az iraki testvéreinket is, tíz szír katolikus családot, akik a szlovákiai Nyitrán élnek. Kétszer is felkerestem őket, és szentmisét mutattam be nekik. Két éve érkeztek, miután az Iszlám Állam elfoglalta Karakost.

– Megpróbálta visszahívni őket Irakba?

– Nem hívhatok vissza senkit, mivel a helyzet nagyon nehéz, de reményt tudok nekik adni; hogyha úgy gondolnák, visszatérnek, mi ott leszünk. Ha nem szeretnének visszatérni, a püspök eldönti majd, hogyan tudnánk őket segíteni itt, Európában. Azért is fontos ez, mivel itt más a nyelv, különbözik a liturgia is, és már nem imádkozzák a szír keresztény imákat, az ide menekültek nem tudnak szír katolikus liturgián részt venni. Félünk, hogy a hívek elveszítik gyökereiket, a liturgiát és nyelvünket, az arámit, amely Jézus nyelve volt. Erre nagyon büszkék vagyunk, nagyon nagy ajándéknak tartjuk.

A busz, amelyen Roni Szalím és diáktársai utaztak

– Úgy értesültem, hogy túlélt egy bombamerényletet…

– 2010-ben történt. Mivel Karakosban nem volt egyetem, a szír katolikus fiataloknak Moszulba kellett járniuk az ottani egyetemre. Akkoriban ez nem volt veszélytelen, hiszen megölhettek bennünket. A püspök elhatározta, buszokat vásárol, hogy a diákok mindennap Moszulba utazhassanak. Huszonöt buszt szereztek be erre a célra. 2010. május 2-án együtt indultunk Moszulba. Reggel fél hétkor, két ellenőrző pont között az összes buszt felrobbantották. Összesen több mint ezerötszáz diák utazott a buszokon. Amikor a bombák robbantak, hallottam a detonációt, és éreztem, hogy a busz ablakainak szilánkjai a testem minden részét megsértik, különösen a szememet és a karjaimat. Emlékszem, hogy Máriához könyörögtünk, hogy segítsen meg bennünket. A húgommal egy buszon utaztunk, aki elesett, azt hittem, meghalt. Felkaroltam, és levittem őt a buszból, majd két óra múlva kerültünk be a kórházba. Kilenc műtéttel hozták helyre az orromat, kettővel a szememet, eggyel a kezemet és egy másikkal a gyomromat. Hasonló történt a húgommal is.

Ugyanakkor a támadás során csodát élhettünk át, hiszen három bomba robbant, de az ezerötszázból háromszázan sérültünk meg, és ketten haltak meg. Két-három nappal az eset után muszlimok, akik a közelben laktak, elmondták a püspökünknek, hogy látták a Szűzanyát, aki minden diákot oltalmazón magához ölelt, karjaiba vett, csak ketten hulltak a földre, akik vértanúhalált haltak.

Úgy gondolom, nagyon sok csoda történt velem. A legnagyobb az volt, amikor hat óra alatt tizenötezer ember tudta elhagyni Karakost nagyobb baj nélkül. Június 9-én egy Christina nevű kislány tért vissza az Iszlám Állam fogságából, akit hároméves kora körül raboltak el, és most, három év múlva visszatérhetett családjához.

– Mikor döntötte el, hogy pap lesz?

– Amikor vasárnapi misére kellett mennünk, ami reggel fél hatkor kezdődött, édesapám ébresztett bennünket, de mi nem akartunk felkelni, mert nagyon korán volt. Mindig arra hivatkoztunk, hogy betegek vagyunk és a többi… Édesapám a szíjával ijesztett ránk, és határozottan mondta, hogy mennünk kell a templomba. Ez nagyon furcsán hangzik, de úgy érzem, a családomtól nagyon sokat kaptam a hitet illetően, de ugyanígy azoktól papoktól, szerzetesektől is, akik a katekézisre oktattak. A busztragédia után döntöttem a papi hivatás mellett. Miután elhagytam a kórházat, elhatároztam, hogy jelentkezem a szemináriumba. Úgy éreztem, valami vagy Valaki a papi hivatás felé vezet engem. Tudtam, hogy csoda történt velem és mindazokkal, akik túlélték a robbantást.

Évközi 10. hét péntek

Évközi 10. hét péntek

Gyönyörűségesen gazdag jelentést hordoz a törékeny cserépedényben lévő kincs képe. A hit és a kegyelem kincséről van szó, de még többről is. Ez a kincs egyszerre világosság, ismeret és erő, kapcsolat, élő közösség az Atyával a Fiú által a Szentlélekben – ez a kincs maga Isten országa. Az, ahogyan Isten világosságot támaszt szívünkben, vagyis hitet ébreszt bennünk, ahhoz hasonlít, mint mikor Isten megteremtette a világosságot a földön. S ahogy akkor Isten Lelke lebegett a vizek fölött, úgy most is ő az, akit kiárasztva szívünkbe Isten fényt gyújt lelkünk szemének, hogy megláthassuk dicsőségét Jézus Krisztus arcán, vagyis azt, hogy Jézus istenségében egylényegű az Atyával.

Törékeny cserépedény mivoltunk hármat jelent. Először is a külső támadásoknak, divatos elméleteknek, az evangéliummal szöges ellentétben álló közízlésnek és értékrendnek való kiszolgáltatottságunkat. Másodszor Isten kegyelmének belső fenyegetettségét. Ez a veszélyesebb: saját gyarlóságunk, rosszra hajló természetünk még inkább képes kikezdeni bennünk ezt a fönséges ismeretet, mint a külső hatások. S végül harmadszor azt a kísértést, hogy gyöngeségünket megpróbáljuk erőnek álcázni; mindenáron erősnek akarunk látszani, miközben csak erőszakosak és érzéketlenek vagyunk.

Áldott légy, Urunk Jézus, azért a kincsért, melyet ránk bíztál üdvösségünkre és testvéreink javára. Köszönjük törékeny cserépedény voltunkat, mely állandóan emlékeztet arra, hogy nem a mi erőnkkel, hanem a Tiéddel kell őriznünk ezt a drága kincset. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy bizalommal Rád hagyatkozzunk, s mindenkor megmaradjunk Isten műveinek szemlélésében, a Te életadó ismeretedben, és a szüntelen hálaadásban.

 

Stridoni Szent Jeromos

Szent Jeromos 

atya

Jeromos Dalmáciában született egy Stridon nevű községben. Jómódú szülei kereszténynek nevelték, tanulmányai végzésére Rómába ment. Nagy jártasságra tett szert a latin íróknál, de megtanult görögül is, Libérius pápa kezéből felvette a keresztséget. Tanulmányai végeztével Trierbe ment és megismerkedett a remeteteleppel. Minden vágya az volt, hogy a Szentföldre menjen. Hajóra szállt és Antiochiában kötött ki. Nem messze volt innen a Kalkisz sivatag, az ott élő remetékhez csatlakozott. Hagy önsanyargatást és önuralmat és Istennek szentelt életet tanult tőlük. Megtanulta a héber nyelvet, a püspök közben pappá szentelte. A remeteségből Rómába ment. Damazus pápa meggbízta a Szentírás latin fordításának munkáját. Mivel Rómában sok baja volt, visszatért régi vágyához és a Szentföldre utazott. Betlehemben telepedett le. Tökéletesítette héber nyelvtudását és befejezte a Szentírás fordítását. Korának legtanultabb embere volt. A katolikus igazság védelmében sokszor kiállt tanító szavával a tévtanításokkal szemben. Közel 80 éves korában, 420-ban hunyt el.

Befejeződött a bíborosi tanács háromnapos ülése

Befejeződött a bíborosi tanács háromnapos ülése

Greg Burke vatikáni szóvivő június 14-én, szerdán sajtótájékoztatón számolt be a bíborosi tanács június 12-én kezdődött, Ferenc pápa részvételével megtartott háromnapos üléséről.

A vatikáni sajtóközpont igazgatójának tájékoztatása szerint a munkaülések délelőtt és délután folytak. A megbeszéléseken nem tudott részt venni Sean O’Malley bostoni bíboros érsek.

Tárgyaltak arról, hogy a Római Kúria hogyan tudná minél jobban szolgálni a helyi egyházakat: például felmerült annak a gondolata, hogy a püspöki kinevezésre jelöltek kiválasztására létrehozzanak egy szélesebb körű tanácsadó testületet, amelynek tagjai lennének Istennek szentelt életet élő személyek és világi hívek is.

A javaslatok között elhangzott annak a lehetősége, hogy egyes hatásköröket átruházzanak a római dikasztériumoktól a helyi püspökökre vagy püspöki konferenciákra, az egészséges decentralizálás jegyében. A bíborosok további észrevételeket tettek a Kúria különböző dikasztériumait, különös tekintettel a Népek Evangelizációjának Kongregációját illetően.

George Pell bíboros beszámolt az általa vezetett Gazdasági Tanács tevékenységéről.

A bíborosok különleges figyelmet szenteltek a gazdasági erőforrások megtervezésének és a 2017 első negyedévére vonatkozó pénzügyi tervek nyomon követése terén megtett lépéseknek, amelyek kevés kivétellel lényegében megerősítették a költségvetés adatait. Nemsokára megkezdődik a 2018-as költségvetés tervezése és 2017 második negyedévének felülvizsgálata.

Végül a Kommunikációs Titkárság prefektusa, Dario Edoardo Viganò prelátus bemutatta a Szentszék kommunikációs rendszere reformjának jelenlegi állásáról készített jelentést. Felvázolta a titkárság gazdasági és vezetési irányvonalát, rámutatva a pozitív eredményekre és az új kommunikációs rendszer megvalósítási fázisban lévő terveire.

A bíborosi tanács következő ülését szeptember 11. és 13. között tartják – jelentette be a vatikáni sajtóközpont igazgatója.