Szingidoni Szent Hermil

Szent Hermil és Sztratonik 

vértanúk

Licinius császár uralkodása alatt a keresztények sokat szenvedtek hitükért. Ekkor szenvedett Hermil vértanú is. A szingidoni (ma Belgrád) egyházközség diakónusa volt. A császár maga elé hivatta, a vértanú pedig bátran megvallotta előtte hitét. Ezért börtönbe záratta 3 napra, hogy gondolkodjék el. Isten angyala ott megerősítette és felkészítette a vértanúságra. Három nap elteltével a császár újra kihallgatta, Herrnil újra bátorságot mutatott. Licinius úgy megkínoztatta, hogy benső részei kilátszottak. Felfüggesztették, vasakkal marcangolták, és sebekkel halmozták el. Végül a Duna folyóba fullasztották.

Sztratonik vértanú őr volt a börtönben és titokban keresztény, így Hermilnek hittársa. Látva Hermil vértanú szenvedéseit, nem tudta elrejteni könnyeit, hogy egy igaz ember mennyit szenved. A körülállók közül néhányan jelentették a császárnak Sztratonik viselkedését. Megtudva, hogy ő is keresztény, ugyanarra a halálra ítélte: fojtsák bele a Duna vizébe. 315 körül így nyerték el mindketten a vértanúságot. Holttestüket három nap múlva a keresztények a parton találták, és eltemették a mai Belgrád közelében.

A lengyel bíboros, aki öt év koncentrációs tábor után negyven évre Afrikába ment misszióba

Adam Kozłowiecki öt évet töltött Dachauban, ahol a szenvedések közepette is megőrizte derűjét, és felkészült a négy évtizedes zambiai misszióra. A sikeres evangelizáció kulcsaként azt jelölte meg a papoknak, hogy legyenek jóságosak és örömteliek.

Fiatal jezsuita volt, amikor a dachaui koncentrációs táborba zárták, amiről így nyilatkozott: „Öt év vakáció, amelyet Adolf Hitler lehetővé tett nekem.” Ott született meg benne a missziós hivatás. Sokszor elmondta, hogy a megtapasztalt szenvedés, az éhség, az üldözés megerősítette azokra a próbatételekre, amelyeket később az afrikai misszió során átélt. A táborban elszenvedett szörnyűségekről beszélve egy rabtársa így emlékezett vissza rá: „Boldog volt a legnehezebb helyzetekben is, olyan erő és kitartás volt benne, ami nem e világból való, hanem a hitében és az imádságban gyökerezett.” Szerény és mosolygós ember volt, soha nem vette túl komolyan saját magát.

Adam Kozłowiecki 1946-ban ment el Afrikába misszionáriusnak. Hatvanegy éven át szolgált Zambiában, ami érkezésekor Észak-Rhodesia néven még brit gyarmat volt. Aktívan részt vett az őslakosság függetlenségért, emberi jogokért, társadalmi igazságosságért folytatott harcában, fellépett a faji megkülönböztetés ellen. Missziós munkájáról így beszélt: „Keveset tettem ahhoz képest, mennyi tennivaló van még itt, de azt el kell ismernem, hogy Isten sokat tett rajtam keresztül.”

A nevelésre és az egészségügyi ellátás fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, és mindent megtett azért, hogy biztosítani tudják az élelmiszer-tartalékokat, hogy az emberek ne szenvedjenek az éhínségtől. Megtanította őket földet művelni, és amikor a cecelegyek megtámadták a misszió környékén az állatokat, ő maga állt az ekéhez, és segített a földműveseknek a vetésben. Így mutatta meg a nyájának, hogy ne veszítsék el a reményt a nehézségek közepette.

Több száz kilométert tett meg gyalog, hogy hirdesse Krisztust. Ott-tartózkodása elején a jezsuita misszió több mint háromszáz települést látott el. Adam atya építtetett templomot, női rendházat és több iskolát is.

1955-ben kinevezték Lusaka püspökévé, majd metropolita érsekké. Sok misszionáriust küldött Zambiába, jelentős szerepe volt abban, hogy az országban fejlődött a vallásos élet, ő alapította az első helyi szemináriumot is. Mindemellett aktívan részt vett a II. vatikáni zsinat missziós dokumentumainak kidolgozásában.

A gyarmati rendszer megszűntével lemondott lusakai főpásztori hivataláról, hogy az első őslakos püspök elfoglalhassa székét. Ötször nyújtotta be lemondását, mire a Vatikán elfogadta. 1969-ben visszatért az őserdőbe, és ismét misszionáriusként folytatta munkáját. Ezt mondta erről: „Nem kanári vagyok, aki egy csodaszép kalitkában ücsörög, és mutogatja szépségét. Visszatérek a népemhez.” Majdnem negyven évet töltött Afrikában, egészen a haláláig.

1988-ban II. János Pál bíborossá kreálta, de neki sem sikerült rávennie, hogy elhagyja az afrikai missziót. A vatikáni konzisztórium után így vallott: „Úgy érzem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban. A küldetésem az őserdő” – és 87 évesen ismét visszatért Afrikába. Amikor már nem tudott vezetni, misszionáriustársait kérte meg, hogy vigyék el a legeldugottabb falvakba is. Utolsó leheletéig látogatta a híveket, beszélgetett velük, kiszolgáltatta a szentségeket. Fáradhatatlan gyóntató volt. Missziója utolsó állomáshelyén, Mpundéban egy régi gyóntatószékben ülve gyóntatta a híveket. A helyiek „nagypapának” nevezték. 2007-ben, néhány órával a halála előtt így szólt a gondját viselő papnak: „Már készen vagyok. Itt van a fény.” Zambiában temették el, egyszerű sírban nyugszik, amilyen egyszerű volt az élete is – egy autógumi szolgál a síron vázaként.

Egyik utolsó interjújában elmondta, mit jelent misszionáriusnak lenni: „Először is és mindenekelőtt el kell menni másokhoz, hogy elvigyük nekik Istent. Meg kell tanítani az igazságot és a hűséget, hangsúlyozva a hitet. El kell magyarázni az embereknek, mit jelent hívőnek lenni: a hit nem valamiféle tudás, hanem nyitottság Isten és a tervei iránt. Odaadást kíván, az Úr szeretetének és annak elfogadását, hogy mindannyiunk élete felett Isten uralkodik.”

Neki és sok társának köszönhetően vált Afrika az elmúlt években keresztény földrésszé, most pedig már Afrika az, mely megosztja a világ többi részével hitét, és misszionáriusokat ad.

 

Évközi 1. hét szombat

Évközi 1. hét szombat

Az ember is keres, Isten is keres. Az ember a szamarait keresi lázasan, meg az elgurult pénzét, elvesztett holmiját. És kapóra jön neki a próféta, a látó, aki természetfölötti képessége birtokában majd segít előkeríteni a nyomaveszett jószágot. Isten pedig az embert keresi, azt, akire feladatot, küldetést bízhat. Nem siet, nem kapkod, kivárja az alkalmas pillanatot, amikor megszólíthatja kiválasztottját. És kapóra jön neki az ember keresése, legyen az bármilyen evilági is. Ő tudja, éppen most érett meg a helyzet, hogy közölje vele akaratát. Így történt ez Saullal, és így Lévivel, a vámossal, aki semmi mást nem tett, mint pénzt keresett, akkor is, amikor Jézus elhaladt mellette, s szinte meg sem állva odaszólt neki: „Kövess engem!” De vajon felállt és követte volna-e őt egy szóra, ha előzőleg már nem keresett volna, ha a kegyelem nem készítette volna elő ezt a véletlennek látszó, futó találkozást?

Ami megtörtént Saullal és Lévivel, az történik meg velünk is, s ha megtörtént, akkor az is be fog következni, amit Sámuel első könyvében továbblapozva olvasunk: „Mihelyt Saul megfordult, hogy Sámuelt elhagyja, Isten kicserélte a szívét”, és amit az Evangéliumban látunk, hogy az az ember, aki házában vendégül látta Jézust, az már egy másik Lévi volt. Akinek Isten kicseréli a szívét, többé nem fog szamarakat keresni, sem elgurult garast, elvesztett értéket. Egyetlen értékhez rendel hozzá mindent: Isten országához, melynek közvetítőjévé, képviselőjévé lett az Úr akaratából az emberek között.

Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk ma Neked, hogy nem azért jöttél, hogy az igazakat hívjad, hanem a bűnösöket, köztük minket is. Köszönjük, hogy minket is kiválasztottál, minket is fölkentél erővel és Szentlélekkel a keresztségben, s arra rendeltél, hogy királyi méltóságod és papságod részesei legyünk. Tartsd távol tőlünk a szerénységbe bújtatott kishitűség és lelki restség szellemét, s ne engedd, hogy húzódozzunk megtenni azt, amit általunk akarsz végbevinni az emberek között, hanem kegyelmeddel tégy minket kezdeményezővé és bátorrá követésedben.

 

Tabennai Szent Euprakszia

Szent Euprakszia

szerzetesnő

- 393 

Euprakszia vagy Teodóz császár idejében élt. Atyja, Antigonosz, szenátor volt. Fiatal korában anyjával együtt belépett a Nílus partján levő tabennai női kolostorba. Itt élt haláláig, élete a szigorú erényes élet példáját mutatta. Békében halt meg 393-ban. Szent életéért Istentől csodatevő erőt kapott. Betegeket gyógyított, ördögöket űzött ki.

Venezuelai püspöki konferencia: Nem nyugodhatunk bele a rosszba

Venezuelai püspöki konferencia: Nem nyugodhatunk bele a rosszba

Plenáris ülésüket tartják a venezuelai főpásztorok január második hetében. A főpásztorok elítélték a venezuelai nép szenvedéséhez vezető ideológiai, politikai és gazdasági okokat.

„Nem törődhetünk bele a rosszba, és nem szokhatunk hozzá ahhoz, ami az erőszakból, az igazságtalanságból és a hazugságból származó hibás döntésekből fakad. Az első reakció a belső lázadás, ami az erkölcsi egészség jele. Ezentúl pedig nem szabad alárendelni magunkat, nem szabad belenyugodni helyzetekbe, és nem szabad lemondani arról az életminőségről, amelyhez mindenkinek joga van” – fogalmazott Diego Rafael Padrón Sánchez, Cumaná érseke, a venezuelai püspöki konferencia elnöke a plenárius ülést megnyitó beszédében.

A főpásztor az ország helyzetéről szólva rámutatott, a jelenleg uralkodó politikai rendszer gyökere a castrói marxizmus; ezt a jelenlegi rendszert pedig, melyet az érsek „21. századi szocializmusnak” nevezett, a főpásztorok már több alkalommal elítélték dokumentumaikban.

Paradox módon az 1992-ben létrejött rezsim, amely a korrupció elleni küzdelmet tűzte zászlajára, ma antidemokratikus és törvénytelen. Ebben a helyzetben az Egyház, amely egyben a népet is jelenti vallási és kulturális, illetve politikai és társadalmi értelemben, felemeli a hangját hívei és papjai nevében a nép élete és jogai védelmében – hangsúlyozta Padrón érsek. – Aggodalmunkat fejezzük ki népünk életéért: egészségükért, élelmezésükért, orvosi ellátásukért, biztonságukért, munkájuk és oktatásuk érdekében, de különösen is hiteles keresztény spirituális identitásukért és ennek következtében erkölcsi életükért.

Megsebzett bennünket az az embertelen helyzet, amelyben a fogvatartottak nagy része él, hétköznapi emberek és politikusok egyaránt. Fájdalmunkat növeli az a tény, hogy a hatóságok megtiltották az Egyháznak, hogy látogassa a rabokat – tette hozzá a főpásztor, akinek most jár le második ciklusa a venezuelai püspöki konferencia élén. – Mi, püspökök első alkalommal gyűlünk össze az új évben Venezuela közelmúltbeli történelmének egyik legszomorúbb karácsonya után. Az igazság az, hogy nem vagyunk szomorúak, mert a szomorúságot otthon hagytuk, de a plébániákon és a közösségekben tett látogatást követően magunkkal hozzuk az emberek kérését, hogy legyen kenyerük, és szülessenek megoldások. Továbbá magunkkal hozzuk a hitüket és reményüket Isten üdvözítő erejében, vigasztaló szavaikat és szolidaritási terveiket a népért.

A venezuelai püspöki konferencia elnöke örömét fejezte ki Carmen Rendiles nővérnek, a Jézus Szolgái Kongregáció alapítójának boldoggá avatása, illetve egy másik venezuelai, Tomás Morales Pérez jezsuita atya hősies erényeinek elismerése kapcsán. Ugyanakkor az ország drámai politikai, társadalmi és gazdasági helyzetét értékelve így fogalmazott: „2017-et mi, venezuelaiak nem megéltük, hanem elszenvedtük. Április és július között több mint százharmincan vesztették életüket, ezerötszázan megsebesültek, és ezreket tartóztattak le illegálisan. Az utóbbi hónapokban jelentősen megnövekedett az országban az általános rossz közérzet. Hiányoznak az élelmiszerek és a gyógyszerek, amikor viszont vannak, csillagászati áron érhetők csak el.”