Évközi 1. hét csütörtök
Tudva-tudatlanul
talán mi is úgy gondolkodunk, mint Izrael népe a mai Olvasmányban: mivel mi
Isten népéhez tartozunk (járunk templomba, imádkozunk, egyházi adót fizetünk
stb.), Istennek kötelessége megsegíteni minket, különben nem is annyira mi,
hanem ő marad szégyenben. Feltételezzük, hogy presztízskérdést csinál abból,
hogy vereséget ne szenvedjünk. És amikor az automatikusnak vélt isteni
segítség, a deus ex machina elmarad, sőt a frigyszekrény is az ellenség kezére
kerül, meghökkenünk. Józan fejjel végiggondolva két lehetőség közül
választhatunk: vagy az Istennel van baj, s akkor le kell vele számolni, meg
kell tagadni, el kell felejteni, vagy mivelünk, akkor viszont meg kell térni,
vagyis kihajigálni szívünkből a bálványokat, és őszinte bűnbánatot tartva
visszafordulni az Úrhoz.
Ha
az utóbbi mellett döntünk, észrevesszük, hogy Isten segít, méghozzá éppen
azzal, hogy nem segít. Nem segít megmaradni a hazug istenkapcsolatban, a
bálványok igézetében, s így hozzásegít ahhoz, hogy visszataláljunk az igaz
útra. Mert számára az egyetlen „presztízskérdés”, hogy szabadon, önmagáért
válasszuk őt. Hogy személyes kapcsolatban legyünk vele, s ne talizmánként
használjuk. Mert annál, hogy az „erő velünk van”, mérhetetlenül több az, hogy
az Úr van velünk, és mi ővele.
Hálát adunk Neked, Urunk Jézus, azokért a
helyzetekért az életünkben, amikor megengedted, hogy megszégyenüljünk,
elbukjunk, vereséget szenvedjünk, mert Te velünk voltál, közöttünk laktál, mi
ellenben nem voltunk Veled, hanem elhagytunk Téged, eltávolodtunk Tőled, és a
magunk útját jártuk. Add nekünk kegyelmedet, hogy szívbéli bűnbánatot tartva
elforduljunk bálványainktól, s követelőzés és számonkérés helyett bizalommal
boruljunk le Előtted, a mai Evangéliumban szereplő leprással mondva: „Ha
akarod, meg tudsz tisztítani engem.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése