BOLDOG SZÁSZ JORDÁN

BOLDOG SZÁSZ JORDÁN 

domonkos rendfőnök

*Borgberge, Paderborn mellett, 12. század vége. +Kisázsia déli tengerpartjánál, 1237. február 13.

Szent Domonkos (lásd: A szentek élete, 417. o.) utódaként Jordán szervezte meg a prédikátor testvérek, a domonkosok rendjét. Generálisságának tizenöt éve alatt a rend konventjeinek száma harmincról csaknem háromszázra nőtt. Általa valósult meg a világmisszió, amelyre már Domonkos is gondolt, amikor 1217-ben szétküldte néhány társát. Jordán bejárta a Nyugatot, Angliától Dél- Itáliáig, az Atlanti-óceántól a Földközi-tenger keleti partjáig, a Pireneusoktól Észak-Németországig. Mint apostolt, nevelőt, lelkivezetőt és mindenekelőtt mint hitszónokot emelik ki a rend évkönyvei.

Ennek ellenére az Egyház egészében meglehetősen ismeretlen maradt. Talán azzal áll ez összefüggésben, hogy idegen országban halt meg. Hazatérőben a palesztinai kolostorok vizitációjáról, hajója elsüllyedt, Jordán társaival együtt a tengerbe fulladt. Partra sodródott holttestét az akkói domonkos templomban temették el. Amikor a keresztes lovagok és zarándokok e támaszpontja 1291-ben a mohamedánok kezébe került, sírjának nyoma veszett. Ma már azt sem tudjuk, hogy hol állt a domonkosok kolostora.

Mint fiatal nemes került Párizsba, a késő középkor kulturális központjába. Megszerezte a ,,magister artium'' és a ,,teológia baccalaureusa'' fokozatot. Itt ismerte meg 1219-ben Domonkost, és az ő hatására a következő év hamvazószerdáján belépett a párizsi Szent Jakab konventbe. Kezdettől fogva nagy tekintélye lehetett, mert alig két hónappal később a párizsi konvent ama négy küldöttje közé választották, akik részt vettek a Domonkos által 1220 pünkösdjére Bolognába összehívott általános rendi káptalanon. Az 1221. évi bolognai általános káptalanon Domonkos rábízta a lombardiai rendtartomány vezetését, amelynek akkor a legtöbb kolostora volt. Röviddel Jordán bolognai hivatalba lépése előtt halt meg Domonkos. A tartomány vezetésében Jordán annyira bevált, és ezen túlmenően akkora csodálatot keltett a testvéreiben, hogy a Párizsban tartott 1222. évi általános káptalanon magister genaralisszá választották.

Valamely közösség az első időben írásba foglalt alkotmány és törvényalkotás nélkül is fennállhat; csakhamar megmutatkozik azonban annak szükségessége, hogy rögzítsék az utódokat is kötelező külső kereteket. Ennek felismerése alapján építette ki Jordán a rend szervezetét. Vezetése alatt a rend mindinkább elterjedt: a domonkosok két tanszékhez jutottak a párizsi egyetemen, misszionáltak a szaracénok között és a pápai Kúria szolgálatába léptek. Jordán tudta annak jelentőségét is, hogy mit jelent az első nemzedék példája a későbbi évszázadokra, ezért megírta A prédikáló rend kezdeteinek könyvét. Ennek előszavában ez áll: ,,Hogy megszülető és felnövekvő fiaink ne legyenek tudatlanságban a rend kezdeti alapjairól... Ezért, Krisztusban szeretett testvéreim és fiaim, fogadjátok olyan tisztelettel a következőket, ahogy összegyűjtöttem, és hevüljetek testvéreink első szeretetének buzgó utánzásában!''

Jordán nem a ,,zöld asztal'' mellől vezette a rendet. Beutazta egész Európát. Egyéniségéből rendkívüli vonzóerő áradt ki. Olyan sok tanárt és tanítványt vonzott magához, hogy amíg a rend generálisa volt, a kolostorok és tagjaik száma megtízszereződött. Ezernél több jelentkezőt vett fel a rendbe. Mindenekelőtt az egyetemi városokat kereste fel. A rend krónikása, Fracheti Gellért (1195--1271) írja: ,,Gyakran töltötte a negyvennapos böjti időt Párizsban vagy Bolognában. Amikor itt tartózkodott, a konvent éppenséggel valami méhkaptárhoz hasonlított; nagyon sokan léptek be ugyanis a rendbe, és sokakat küldött innen az egyes tartományokba. Alig érkezett meg, tüstént sok szerzetesi ruhát készíttetett, mert bízott Istenben, hogy testvéreket vehet fel. Elég gyakran a vártnál is többen kérték felvételüket a rendbe, úgyhogy nem lehetett fellelni elegendő szerzetesi ruhát.'' E jelentkezők közül a legismertebb Nagy Szent Albert (lásd: A szentek élete, 659. o.).

A rend terjesztéséért és a rendi szellem elmélyítéséért végzett fáradozásai mellett sem feledkezett meg a kereszténység nagy gondjairól. Magas állású személyiségekkel is mert nyíltan beszélni. Egyszer összetalálkozott II. Frigyes császárral: ,,Felség, tisztségem miatt sok tartományban megfordulok, és egy kissé csodálkozom azon, hogy Ön nem kérdezi meg, mit beszélnek az emberek.'' A császár így válaszolt: ,,Mindenütt vannak embereim, és tudok mindenről, ami a világban történik.'' Jordán válasza ez volt: ,,Az Úr Jézus Krisztus is tudott Istenként mindent, mégis megkérdezte a tanítványaitól: ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát?'' Ön csak ember, és nem tud némely dolgot, amit Önről beszélnek, amit pedig üdvös volna tudnia. Azt beszélik Önről, hogy elnyomja az Egyházat, Róma döntéseit megveti, jóslatokra hallgat, a jó tanáccsal nem törődik, hogy figyelembe sem veszi Krisztus helytartóját, aki lelki ügyekben Önnek is ura. Mindez nem tesz jót az Ön személyének.''

A domonkos rend célja kettős: az Istennel való benső találkozás és az Isten országáért végzett külső munka. Az Istennel való kapcsolat az apostoli tevékenység feltétele és alapja. Amint Domonkos is a tettek nagy embere volt, mert nagy imádkozóként állt Isten előtt, úgy Jordán erőforrása is nagy istenszeretetében rejlett. Állandóan áldásért könyörgött, és imát kért munkájához. Megragadók Bolognába, a Szent Ágnes kolostor nővéreihez írt levelei, amelyek a segítő imádságért való háláját tanúsítják. Ezekben a levelekben olyan tiszta jámbor magatartás nyilatkozik meg, amelynek súlypontja nem a rendkívüliben, a természet dolgait meghaladóban nyugszik. Jordán inkább a józan és értelmes mérsékletet tartotta fontosnak, elsősorban pedig a vallási életben: ,,Aki vándorol, óvatosan jár ide-oda, nem mászkál figyelmetlenül, nem futkos mohó izgatottsággal és vigyázatlan hevességgel. Mindenekelőtt attól félek, hogy vannak köztetek néhányan olyanok, akik figyelmetlenül és mérték nélkül tüsténkednek szertelen vezeklő lelkülettel, virrasztásokkal vagy rendkívüli böjtökkel, avagy hasonló jellegű egyéb olyan szigorúságokkal, amelyek elviselhetetlenek gyenge testetek számára. Meredek és szűk az életre vivő út, és nagy vigyázattal kell rajta járni, hogy se hanyagságunkkal jobbra, se túlzó vezeklésünkkel balra le ne térjünk róla. Az utóbbitól féltelek benneteket mégis a legjobban, mert ha oktalanul kívánjátok sanyargatni testeteket, az ellenkező végletbe estek, úgyhogy elakadtok az Úrnak az örök nyugalomra vivő útján. Vigyázz magadra, hogy lelki bágyadtság vagy testi gyengeség el ne vegye testedtől a jócselekedet lehetőségét, lelkedtől a feszítőerőt, felebarátodtól a jó példát, Istentől a dicsőséget, és el ne hatalmasodjon benned mindaz a rossz, ami a mértéktelenségből származik. A testi vezeklés csak kevéssé hasznos, s a virrasztásban, böjtben és sírásban könnyen túl lehet lépni a helyes mértéket. Az erények viszont, az alázatosság és türelem, szelídség és engedelmesség, szeretet és szerénység sohasem növekedhetnek túlzott mértékben.''

Szász Jordán élete és munkássága világosan megmutatja, hogy ő lett az a kristályosodási pont, amelyre a fiatal rendnek az egyetemes kibontakozás akkori szakaszában szüksége volt. Az ő vezetése alatt nemcsak a rend külső szervezete haladt a kibontakozás felé, hanem belső fejlődése is hatalmasan előrelendült, s ez a prédikáló rendet a lelkipásztorkodás és a teológiai tudomány jelentős tényezőjévé tette az egész kereszténységben.

Tiszteletét 1826-ban hagyták jóvá.

Francisco de Osuna: 4.Tedd üressé szívedet, vess ki belőle mindent, ami teremtmény.

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM

4.Tedd üressé szívedet, vess ki belőle mindent, ami teremtmény.

Desembraza el corazón y vacíá todo lo criado.

Miért kell őriznünk szívünket?

Aki az imádságra szánja rá magát – és ezeknek szól ez a Harmadik Ábécéskönyv – azoknak különösen is lényeges, hogy megzabolázzák, megfékezzék és börtönbe vessék szívüket, bezárva azt az örök csend cellájába, hogy ne kóborolhasson el, ahogy a bölcs tanácsolja: "Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet".Hogy ennek a mondásnak a mélységét kellően felfogjuk, figyeljük meg, milyen gondosan vezeti be azt Salamon. Hogyan mutatja be és méltatja előre, hogyan szítja fel a vágyat annak meghallgatására, és hogyan parancsol figyelmet, hogyan elmélkedik róla, és mielőtt kimondaná, int minket: "Figyelj, fiam, a szavaimra, nyisd ki a füledet a beszédemre! Ne téveszd el őket soha a szemed elől, és őrizd meg a szíved közepében! Mert élet annak, aki megleli őket, gyógyulás az egész testének." Salamon mindezt azért mondja, hogy aláhúzza azt, amit mint minden emberi tökéletesség foglalatát ír le nekünk: "Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet." Ó, micsoda tömör mondás! Ó, milyen hatalmas tanítás! Ó, mindent érő kulcsszó annak, aki felfedezi! Ó, bár mindig a fülünkben csengene! Ó, bár mindig követnénk ezt a tanácsot! A lelki élet lényege, a törvény és próféták tekintélyét megalapozó mondás, Isten tökéletes törvényének összefoglalása!Hallja meg mindenki, akinek füle van,figyeljen erre a mondásra,mely oly mélységes, fennkölt, mindent átfogó,nagy jótéteményekkel teljes, oly alapvető,hogy szívünkbe kellene vésnünk,drágakövekkel kirakva betűit:"Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet."Nincs az az indok, nincs az a pénz, amiért feladnánk ezt a mondást nem érhet fel vele a világ összes filozófusa és bölcs embere, és a világ összes doktorai az összes Könyvükkel, tapasztalatukkal és mindennel együtt, amit valaha mondtak vagy leírtak, nem képesek úgy visszaadni az életet a testnek, mint ahogy ez a néhány szóképes életet adni a léleknek, amire pedig mindenek fölött vágyakoznunk kell. Mindez ne legyen meglepő a számunkra, mert a Szentlélek hozta el ezeket a szavakat az emberi szellemnek, és ő sugalmazta a föld legbölcsebb emberének, hogy azt mintegy belülről, önmagából hallotta, és mint Isten intését adta hírül: "Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet." Milyen szerencsés is az, aki meghallja és megőrzi ezt a mennyei kinyilatkoztatást, mert ezzel megkapta az elképzelhető legbiztosabb, legtömörebb, legátfogóbb és leghasznosabb oktatást, és világít, mint fény a sötétben, amíg a hajnal el nem jön, és Krisztus, az élet világossága, föl nem ragyog szívünkben, és immár ő őrzi azt, ő az az élet, mely belőle fakad. A sok tanulságos dolog közül, amit valaha olvastam, hallottam vagy átelmélkedtem, semmi nem hatolt be lényembe ilyen mélyen, semmi nem bilincselt le ennél erősebben, és semmi nem jut eszembe gyakrabban, mint ez az áldott mondás. Még ha meg is volna a tehetségem, hogy dicséretét megénekeljem, világosságát felfogjam, ékesszólását kifejtsem, még akkor se remélhetném, hogy teljes bölcsességét feltárhatom. Amikor a bölcs a fiának nevezi azt, akinek ezt a titkot kinyilvánítja, akkor tanúságot tesz mélységes szeretetéről, és elárulja, hogy ez a legjobb örökség, amit apa a fiára hagyhat, hiszen méltó, hogy egy apa átadja fiának, hogyan válhat jómódúvá. A bölcs ezt azzal tette meg, hogy kinyilatkoztatta ezt a felettébb hasznos mondást, és betöltötte minden apa szent feladatát, hogy fiát részeltesse a bölcsességben. Ezért kéri fiát, hogy hallgasson rá, mintha azt mondaná neki: "Mivel úgy illik, hogy mint apa oktassalak, ezért neked úgy kell hallgatnod, mint engedelmes fiú, lelked fülét alázatosan megnyitva, hogy azokon át befogadhasd ezt a fontos tanítást". (II. fejezet)

Évközi 5. hét Szombat

Évközi 5. hét Szombat

Mk 8,1.10

„Ismét nagy tömeg volt együtt, és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velem vannak, és nincs mit enniük"

Ma Anyaszentegyházunk a második csodálatos kenyérszaporítás történetét olvastatja és lélekben együtt lehetünk Jézussal. Nem kelt ez a téma-ismétlés valamilyen gyanút a szívünkben? Miért foglalkozik ennyit a kenyérkérdéssel Jézus, hiszen nem akarja, hogy a csodálatos segítségét mindennapos ajándékként próbáljuk felfogni. Nem akarja azt a téveszmét belénk ültetni, hogy ezentúl nem kell már többet szántani-vetni, aratni, kenyeret sütni, hiszen velünk van a mindenható és jó szívű Istenember, Ő megoldja majd az ilyen jellegű gondjainkat. Jézus ezt nyilván nem akarta, de vannak olyan gondolatai, amelyeket tudatosítani akar bennünk a két eseménnyel. Mindkét esetben nagy tömeget vonz magához. Tanítja őket az élet igéire, több napon át. Nem ébreszt bennük aggodalmat, hogy elfogy a magukkal hozott ennivaló, és az elhagyatott területen majd gondot jelent az utánpótlás. Első az Isten igéje. Amikor már majdnem minden ennivaló elfogyott, akkor sajnálkozik hallgatói éhsége miatt. A szíve érzékenyen együtt érez velük. Segíteni akar. Nem engedi, hogy tanítványai a könnyebb megoldást hozzák szóba: gondoskodjék mindenki önmagáról. „Adjatok nekik ti enni!" (Mk 6,37) Mi? Hiszen semmink sincs.Jézus körbe küldi őket, hátha mégis akad valami lehetőség. Az első esetben öt, a másodikban négy kicsi kenyérke kerül elő. Ugyanígy két, illetőleg néhány apró hal. Jézus tanítása: meg kell ragadni az utolsó eshetőséget is. Azt viszont tudatosítja, hogy nem az apostolok ereje a döntő. Megszámoltatja a tömeget. Leülteti őket ötvenes csoportokban. Amikor jóllakatja valamennyiüket, akkor még tudatosan összegyűjteti a fű közé lehullott darabkákat: Meg kell becsülni minden morzsát. Gondol a kritikus, Isten ellen hangolt jövőre is: azokra, akik majd hipnózissal példálóznak. A tele kosárkák álljanak ott mindkét isteni csoda tanújaként évezredeken keresztül. Az események végén Jézus gyorsan elküldi, illetőleg elvezeti onnan tanítványait. Nincs ünneplés, királyválasztás, átmeneti sikertörténet. Jézus folytatja tanító körútját, az emberek pedig elmennek haza. Otthon folytatni kell a szeretet életét. Szántani, vetni, aratni kell, az istenadta termést meg kell őrölni, megszitálni, megdagasztani, megsütni. Így a jézusi szeretet édesebbé teszi a gyermekek kenyerét. Megtanulják: adjatok nekik ti enni. Mert a szeretet adni akar. Mert a boldogítás a boldogság alapja. Mert otthon is érezni lehet, később majd Jézus egyháza a legszentebb áldozatban is azt a kenyeret adja áldozati anyagnak, ami a föld termése és az emberi munka gyümölcse. Ebből lesz számunkra az élet kenyere. A munkától elszokott modernkedést állítsuk csak mérlegre a két csodálatos kenyérszaporítás tanulmányozásával. Az isteni Gondviselés és az emberi munka a jólét alapja.

Francisco de Osuna 3. Vak, süket és néma legyél, és mindig szelíd

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM

3. Vak, süket és néma legyél, és mindig szelíd.

Ciego y sordo y mudo deves ser, y manso siempre.

Nem tudjuk megismerni Istent úgy, ahogy van

Aki felfelé halad a szemlélődés hegyén: inkább őt mozgatják, mintsem ő mozgatna; inkább hatást szenved, mintsem ő hatna. Semmi haszna sem lesz abból a tudásból és megértésből, ami a lélek szeme a dolgok látására. A magas szintű szemlélődés az istenségre irányul, és ez nem ismerhető meg sem érzékszerveink által, sem a lélek lelki érzékszerveivel, mert míg a lélek a halandó testtel van összekapcsolódva, minden tudásnak, amit kap, először a testi érzékszerveken kell áthaladnia. Mivel Urunk, Istenünk tiszta szellem, ezért nem ismerhető meg a lélek lelki érzékszerveivel, amíg a lélek a test rabja, és a test és szellem közti kapocs arra kényszeríti, hogy mindent a test révén ismerjen meg. Ez a nyomorúságos, testhez kapcsolódó lélek a szemlélődésben nem dolgozik olyan szabadon, mintha már felszabadult volna, ahogy ezt látjuk Illés jelenetében is, aki felment az Isten hegyére, ami a szemlélődés, és ott befödte arcát a köpenyével, hogy ne lássa Istent, aki leereszkedett a csúcsra, hogy megvigasztalja . A szent próféta jól tudta, hogy testi szemeivel nem láthatja a láthatatlan Istent, és ezért vakká akarta tenni magát, amikor köpenyével befödte arcát, bemutatva, hogy az ő világossága és megértése nem emelkedhet magasabbra, mint Isten Emberségének köpenye. Megváltó Krisztusunk mondta: Az éjjeli őrök találtak meg, amikor a várost járták. Ütöttek és véresre vertek, letépték rólam a leplet. Bár a lélekben van ősi tudás Istenről, a bűn miatt azonban ez elásva rejtőzik. Amikor ugyanis ősszüleink kinyitották a szemüket, elveszítették az áldott vakságot, amit a bűn előtt élveztek, és leírhatatlanul magas fokban birtokoltak. Helyébe jött a mi nyomorúságos vizsgálódásunk az ember dolgai körül. A Prédikátor kommentárja nyomorúságosnak nevezi, nem azért, mert maga a gyakorlat bűnös, hanem mert a hatásai azok, mivel akadályozza az imádságot és Isten fennkölt, lelki dolgainak szemlélését. Isten szemlélésének vágya olyan silány, olyan lanyha és élettelen lesz a lélekben, hogy Urunknak kell ráfújnia a szív titkos parazsára a kegyelem leheletével, mert e külön kegyelem nélkül nem jutunk többre, mint hogy saját vakságunkat felismerjük. Isten úgy rendelte, hogy akik a templomon kívül állnak, azok halálbüntetés terhe mellett ne lássák a szövetség ládáját, és szigorúan végrehajtotta ezt a rendeletet, amikor a bétsamiták kibontva látták azt. Jobb lett volna nekik, ha inkább vakok, mint hogy látják a ládát, mert látván meghaltak. Isten azért rendelt ilyen szigorú büntetést, hogy elítélje azok tévedését, akik azzal az igénnyel léptek föl, hogy ismerik Isten lényegét, és ebben a halandó életben színről-színre látják őt, a teremtmények tükrének közbejötte nélkül, melyekben ragyog. Az Úr adja meg, hogy ma se merészelje senki ezt állítani! Zabolázzák meg beszédüket a jámbor, de tudatlan emberek, és ha egy kis fényhez jutottak Istentől, ne tulajdonítsanak jelentőséget kinyilatkoztatásaiknak, és ne szaladjanak rögtön fűhöz-fához, Istenről beszélve, de többet, mint kellene. Mindeközben inkább azon vannak, hogy csodálják őket, és nem hogy tanítsanak másokat. Amit a szemlélődéseikről mondanak, azt jobban is ki lehetne fejezni, ha pedig nem tudják, hogyan kell azt értelmezni, akkor inkább maradjanak csöndben és ne mondjanak semmit, hiszen a lelki dolgok nyelvezete láthatóan nem az övék. Ami a szemlélődést illeti, utánozd inkább a vakot, ahogy másokkal bánik: vagyis, ne verd nagydobra, és akkor sok mindent élvezhetsz majd, amit nem lehet megmagyarázni. Isten egyik ajándéka a kegyelem, és ismét másik ajándéka az, ha valaki képes meg is érteni az előbbit. Ha csak az első ajándék jutott ki neked, nyugodj meg és élvezd azt, ha pedig mindkettő, akkor mérsékeld beszédedet, mert egy nem jó szellemtől eredő indíttatás kimondathat veled olyat, amit később, amikor már jobban átgondoltad, mélyen megbánsz. Jobb azért bánkódni, hogy csöndben maradtál, mint azért, hogy szóltál, mert az elsőre még van orvosság, de a másodikra nincs. (II. fejezet)

Mindig szelíden

Boldogok a szelídek, mert különösen is arra vannak rendelve, hogy Istent keressék, és legyen egy jel, amit ő nemsokára feltár előttük. Ahogy a szelíd madarat hasonló kíséri, úgy a szelíd Király, Jézus Krisztus, az értünk feláldozott szelíd bárány, szívesen választ olyan társakat, akik hozzá hasonlóan szelídek. Boldogok a szelídek, mert ők fognak ülni a gőgös démonok trónján, és csöndesen ülnek majd, mert meg van írva, hogy Isten kiürítette a gőgös vezérek helyét, és a szelídeket ültette oda. Boldogok a szelídek, mert ők valóban Krisztus tanítványai, akit – mert szelídebb volt, mint Izsák – kifeszítettek a kereszt fáján és megsebeztek, és aki a szelídséget fenntartotta magának, magát nevezve meg tanítójának, és arra hív minket, hogy tanuljunk tőle iskolájában, ami a kereszt. Boldogok a szelídek, mint harcosok e világ csatájában, mert küzdenek, de gyapjúzsákok védik őket az ördög tüzérségétől és a világi üldöztetés csapásaitól. Olyanok, mint a szalmába rejtett üveg, nem törnek össze. A szelídség nagyon erős pajzs, ami eltéríti és elrontja a harag hegyes nyilainak záporát. A szelídek öltözete a puha védő pamut, ami senkit nem sért. Boldogok a szelídek, mert erényük a természetes gyöngédség mágnese, ami vonzza a vasat. Semmi nem imponál annyira a kérges és durva szívűeknek, mint a gyöngédség, ahogy látjuk ezt a szelíd Dávid példáján is, aki meglágyította Saulnak, az ő szörnyű ellenségének szívét, és megríkatta, irgalmas embert csinált belőle. Boldogok a szelídek, mert bensőségesen együtt lehetnek az Úrral, aki soha nem fordítja el tőlük fülét és mindig meghallgatja őket, mert meg van írva: Az alázatosak és szelídek imája és kérései mindig tetszésedre voltak, Uram. Most pedig, miután láttad, milyen kiváló dolog a szelídség, testvér, már csak azt kérem tőled, hogy keresd azt és szerezd meg, mert a szelídség az imádság vendége – ahogy az apostol mondja – jó barátok és hű társak, mindig segítik egymást. Ha az egyik növekszik, akkor a másik is; ha hiányzik az egyik, a másik is lanyhul. Alig választhatók el egymástól, nem találod az egyiket a másik nélkül, ahogy Márta és Mária nővéreket, akik együtt fogadták be az Urat házukba, és segíteni akarták egymást, hogy jobban szolgáljanak az Úrnak. Ennek a betűnek a kifejtésében a szelídséget minden más erénynél alaposabban kifejtettem, mert ez az a természetes tulajdonság, ami a legjobban tudja segíteni az embert abban a lelki vállalkozásban, amiről a Harmadik Ábécéskönyvben szó van. Ha nincs benned szelídség, akkor mindenekelőtt keresd azt, mert jobban megőrzi Urunk kegyelmét, mint bármi más. Amikor olyan emberek, akik eljutottak Istenhez és érzik a szeretetét szívükben, helyet adnak magukban a haragnak, akkor egyszeriben üresnek érzik magukat és nem tudják, mi történt azzal a kegyelemmel, ami azelőtt az övék volt, és nem értik, hová tűnt. Ugyanez történik, amikor durván beszélünk, mert ezek a szavak hatnak szívünkre, és lepergetik róla a kegyelem nektárját. Én ezt tudom, és ezt tanácsolom: bárcsak úgy tetszene az Úrnak, hogy te is felfognád és nem lennél olyan, mint aki bolondul mentegetőzik, hogy nem akart megsérteni senkit, és magyarázkodik, hogy mivel nem volt szándéka a megbántás, a lelkiismerete tiszta. Ha csak annyit mondanának, hogy tiszta a lelkiismeretük, hinnék nekik és csupán haszontalannak tartanám őket, de mivel azt is hajtogatják, hogy nem hibáztak, hát nem hiszek nekik. Bizonyítékom is van: ha egy áhítatos ember csak egy pillanatra is helyet ad a haragnak vagy néhány haragos szót mond, azonnal elveszíti, amit addig megtapasztalt. Ahogy Szent Ferenc atyánk írja, a harag és a felindulás bennük is, másokban is akadályozza a szeretetet (IV. fejezet)

A év február 14.

Szent Cirill szerzetes és Szent Metód püspök,Európa társvédőszentjei

Konsztantinosz szláv életrajzából

Növeld Egyházadat, és mindenkit gyűjts egybe!

Konsztantinosz Cirill a sok munkától elgyötörve megbetegedett. Több napig tartó betegsége alatt Istentől látomásban részesült, és így kezdett énekelni: Azt mondták nekem: Az Úr házába megyünk, ezért örvendett a lelkem és ujjongott a szívem (Zsolt 121, 1) Ezután papi ruhát öltött, és így maradt egész nap. Örvendezve mondta: „Mostantól kezdve nem vagyok szolgája sem a császárnak, sem más földi embernek, hanem csak a mindenható Istennek. Volt idő, amikor még nem voltam, azután megszülettem, és majd örökké élek. Ámen.” A következő napon beöltözött a szerzetesi szent ruhába. Másnap reggel felvette a Cirill nevet. Ebben a szerzetesi életben ötven napot töltött el. Midőn eljött az óra, hogy nyugalomra térjen, és az örök hajlékba költözzék, kezét az Istenhez emelve könnyek között így imádkozott: „Uram, Istenem, aki megteremtetted az összes angyali kart és égi hatalmasságot, kiterjesztetted az égboltot, megszilárdítottad a földet, és megteremtetted a semmiből az összes létezőt, te mindig meghallgatod azokat, akik akaratodat teljesítik, s téged tisztelnek, és parancsaidat megtartják. Hallgasd meg könyörgésemet, és őrizd meg hűséges nyájadat, amelynek elöljárójává tettél engem, alkalmatlan és méltatlan szolgádat. Szabadítsd meg őket a téged káromlók istentelen és pogány gonoszságaitól. Növeld és sokasítsd meg Egyházadat, és mindenkit gyűjts egybe. Tedd egyetértővé választott népedet az igaz hitben és a helyes vallásban. Vésd szívükbe tanításod igéjét. A te ajándékod ugyanis az, hogy elfogadtál minket Krisztusod evangéliumának a hirdetésére, hogy jótettekre lelkesítsünk, és megtegyük mindazt, ami neked kedves. Akiket nekem adtál, most visszaadom neked, mint a tieidet. Vezesd őket erős jobboddal, és védelmezd gondviselő oltalmaddal, hogy mindnyájan dicsérjék és dicsőítsék az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevét. Ámen.” Mindenkit szent csókkal köszöntve így szólt: „Áldott vagy, Istenünk, mert nem adtál minket láthatatlan ellenségeink prédájára, szétszaggattad hálójukat, és megszabadítottál a pusztulástól.” Így szenderült el az Úrban negyvenkét éves korában. A pápa előírta, hogy a Rómában élő görögök és rómaiak gyűljenek egybe, hozzanak gyertyát, és énekelve könyörögjenek érte, utolsó útjára pedig úgy kísérjék, mintha magát a pápát temetnék. Ez meg is történt.

SZENT CIRILL ÉS METÓD

SZENT CIRILL ÉS METÓD ünnepén

„Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt és elküldte őket kettesével maga előtt”

Az apostolok után az Úr választott még hetvenkét kisebb tanítványt is. Ezzel azt jelezte, hogy a zsidók földjén sem elegendő tizenkét küldött a tanítás és gyógyítás feladataihoz, később pedig, amikor majd az egész világon kell a hitet hirdetniük a történelem folyamán, még több tanítványra lesz szükség, hogy az üdvösség szolgálatát eredményesen tudják ellátni. Így minden ember megismerheti majd Jézust, az Atyát és a Szentlelket, és üdvözülhet. Kapnak a tanítványok új feladatokat is: két apostol – Máté és János - írásba foglalja Jézus tanítását és életét: az evangéliumot. Így biztosítják, hogy mindenütt olvasni, tanulmányozni lehet, és azt is, hogy a szövege nem másul, nem torzul el idővel. De rajtuk kívül két nem-apostol is kapja ezt a nemes feladatot: Márk és Lukács is. A IX. században két görög és bolgár-szláv származású pap kapott küldetést a szláv népek térítésére: Cirill és Metód testvérek. Ők is úgy gondolták, hogy nem elég szóban evangelizálni, ezért az írástudatlan szlávokat meg akarták tanítani írni és olvasni. A görög ABC betűit kiegészítették a szláv nyelvben gyakori, de a görögben ismeretlen hangok újfajta írásjeleivel. Így alakult ki a glagolit vagyis Cirill-betűs írásmód. A Szentírást szláv nyelvre fordították. Goromba vádak miatt Rómába költöztek. Cirill szerzetes lett és rövid idő múlva meghalt. Miután pápáknak kijáró szertartással eltemették, Metódot püspökké szentelték és a pápa visszaküldte a morvákhoz. Ebben az időben foglalták el őseink a Kárpát-medencét. Metód püspök találkozott Árpád fejedelemmel. Jól megértették egymást a tiszta egyistenhitet valló magyar nagyúrral. A magyarok akkor még nem lettek keresztények és a szláv írást sem vették át, mert ezerötszáz éves saját írásuk, saját magyar kultúrájuk volt. Ezt új szomszédaink megirigyelték. De nemcsak ők, hanem egész Európa is.Jó lenne, ha sok-sok komoly dokumentum ismeretében mi magyarok meg tudnánk végre szabadulni sorsrontó kisebbségi érzésünktől, nyugodt öntudattal néznénk szomszédaink és egész Európa szemébe: ezer éven át védtük Európa határait és kultúráját. Milyen szép és üdvös is lenne, ha Szent Cirill és Szent Metód, mint Európa társvédőszentjei meg tudnák ezt értetni egykori tanítványaikkal, és irigység, acsarkodás helyett krisztusi békében testvéri szeretetben szolgálhatnánk egymás boldogságát.

TRIORAI SZENT JÁNOS

TRIORAI SZENT JÁNOS 

vértanú 

(1760-1816) 

János Rómától nem messze Triora helységben született. Példás életű ifjúként 17 évesen lépett be a ferencesek közé a római tartományban. Pappá szentelése után buzgó apostoli tevékenységet fejtett ki a tartomány különböző helyein, két ízben házfőnöknek is megválasztották. Egyre inkább vágyott a kínai misszióba. Elöljárói engedélyével a század utolsó évében útnak indult. Lisszabonban jó ideig várakozott, tanulta a kínai nyelvet, végre hosszú hajóút után 1799-ben megérkezett működése helyére, Hunan tartományba. Akkor évekig aránylag zavartalanul hirdethette Isten igéjét mint egyetlen katolikus pap a tartományban. Késobb a szomszédos Sinan tartományban is muködött. (A 20. században itt magyar ferences misszionáriusok muködtek.) Talált a két tartományban olyan keresztényeket is, akik már babonás hiedelmeket hittek, ezeket is helyes útra terelte. Buzgósága megnyilatkozott abban is, hogy néha éjszakákat átimádkozott, ostorozta magát. A kínaiak közül is sokan lettek keresztények. Isten csodákkal is erosítette igehirdetését, így pl. egy alkalommal egy kiszáradt forrást áldásával bovizu forrássá változtatott. Más alkalommal egy pogány őt imádság közben arcul ütötte. Megjövendölte róla, hogy hamarosan mérges kígyó áldozata lesz. Úgy is történt. Kínában ebben a században hol itt, hol ott tört ki véres keresztényüldözés. A lappangó idegengyűlölet kirobbanásához elég volt egy kis szikra. Néhány pogány hivatalnok egyszer a császárnak mutatott egy térképet, melyet egy misszonárius készített, rajta meghúzta az olasz és portugál missziók közti határvonalat.
„Íme - mondták a császárnak - a misszionáriusok a birodalmat kétfelé akarják szakítani!” Erre a császár kiadta a parancsot: a misszionáriusokat meg kell ölni, a templomokat le kell rombolni. Jánost elfogták, s miután hitét nem volt hajlandó megtagadni, megkötözve hurcolták Csiansziba. A hosszú utat gyalog kellett megtennie. Ott börtönbe vetették, ahol hét hónapig szenvedett: kezén, lábán, nyakán bilincsekkel sem ülni, sem feküdni nem tudott. Hittagadás jeléül azt kívánták tőle, hogy tiporja meg a keresztet. Mivel erre nem volt hajlandó, halálra ítélték. A nála lévő kevés pénzét a hóhérnak adta, hogy ne fossza meg alsóruháitól. A kivégzés helyéhez közel János ötször borult le a földre, így vallotta meg hitét. Oszlophoz kötözték s kötéllel megfojtották 1816. febr. 7-én. Isten csodás jelekkel tüntette ki vértanúját. Holttestét késobb sikerült Rómába vinni s ott az Aracoeli ferences bazilikában orzik. XIII Leó 1900-ban avatta boldoggá 76 társával együtt, majd II. János Pál a 2000. jubileumi évben 120 kínai boldog vértanút avatott szentté, köztük Triorai Jánost is.

Imádság:
Istenünk, te Szent János vértanú szenvedését az örök élet koronájával jutalmaztad. Közbenjárására add, hogy a hitetlenek a sötétségből eljussanak az evangélium világosságára. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen!

Francisco de Osuna: 2. Buzgó hálaadás kísérje minden munkádat.

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM

2. Buzgó hálaadás kísérje minden munkádat.

Bendiciones muy fervientes frecuenta en todas tus obras.

A megígért ajándék előíze

Végül az utolsó jótétemény, ami miatt hálát kell adnunk az Úrnak, ez a mennyei dicsőség ígérete. Ha Izrael gyermekei dicsekedtek Isten ígéretével, ami egy földre vonatkozott, az ígéret földjére, és még azelőtt hálát adtak neki érte, mielőtt az az övék lett volna, hát akkor mennyivel szerencsésebbnek kell tartania magát minden kereszténynek, akinek Isten nem földet, hanem mennyet ígért. A mennyek országának ígérete volt az az egyetlen dolog, amit az Isten Fia minden másnál inkább hirdetett, amíg e földön járt, és az evangéliumnak szinte minden lapján találunk szakaszokat, amelyek minden kereszténynek megígérik az Isten Országát. Azzal zárom, amelyben Megváltónk így szól követőihez: "Keressétek először is az Isten Országát és annak igazságosságát, és a világon minden egyéb megadatik majd nektek"Amit megígértek neked, ahhoz ragaszkodnod kell. Az Úr üzenete nehéznek tűnt fel követői előtt, meghaladta képességüket, mert a maga erejéből, a maga érdeméért, bármilyen hatalmas legyen is az, nem érdemli meg az ilyen fönséges jutalmat, mint a mennyek országa. Urunk úgy válaszolt meg nekik, hogy a szívükhöz beszélt, megerősítette, amit mondott, és megmutatta, hogy lehetséges az: "Ne félj, kisded nyáj, mert úgy tetszett az Atyának és nekem és a Szentléleknek, hogy nektek adja az országot" . Ezzel a néhány szóval megerősítette ígéretét, és levette szívünkről a kételyt, ami kicsinységünkből fakadt, és kinyilvánította, hogy Isten annyira nagylelkű, hogy az érdemek előzetes vizsgálata nélkül ad jótéteményeket. Szent János azt mondja, hogy az igazakat követni fogják a tetteik, Isten nagylelkű irgalma pedig előttük megy majd, jótetteik pedig utánuk, őket kísérve, mint a tettek feltétele vagy körülménye, és nem, mint fő lényege vagy teljes oka. Ahogy a zsoltáros is emlékeztet minket, mikor erről a titokról elmélkedik, egyetlen nemzedéknek sem szabad elmulasztania, hogy hálát adjon ezért a boldog ígéretért és áldania kell az Urat: "Az Úr kegyelméről énekelek örökkön-örökké. Hűségedet hirdeti ajkam minden nemzedéken át. Így szóltam ugyanis: Kegyelmed alapját örökre megvetetted a szövetségben, hűségedet megszilárdítottad a mennyben." Ne lepődj meg azon, hogy azt kérem tőled: még az előtt mondjál köszönetet az Úrnak, hogy az ígéret beteljesült volna, mert ennek feltétele nem őbenne van, hanem azon múlik, hogy mi végigfutjuk-e a pályát? Ahogy más valaki mondta: "Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam." Aki ezeket mondta, éppen az előtt állt, hogy az ígért kincset átvegye, és bár az még nem volt az övé, mégis hálát adott az Úrnak, akinek úgy tetszett, hogy áldozatot mutassunk be a már befogadott áldásokért, és ezért elrendelte, hogy hálaáldozatot mutassunk be neki azért, amit még remélünk, hogy majd befogadhatunk. Az ezért a hetedik jótéteményért szóló hálaadás és az itt leírt ígéret általánosnak mondható, mert minden keresztény élvezheti. Istennek azonban külön eljárása van arra nézve, hogy barátainak megígérje országát, és bár ez alapjában nem különbözik az elsőtől, mégis eltér tőle annyiban, hogy itt megengedik nekünk, hogy meg is ízleljük azt, amit megígértek nekünk. Bizonyosságunk nem lesz nagyobb ebben a második módozatban, de megízleljük, amit megígértek nekünk. Tévedés lenne azt állítani, hogy a paradicsom biztosabban meg van ígérve annak, aki ötven éven át jótettekben buzgólkodik, mint annak, akit nemrég kereszteltek meg. Egyszerűen az az igazság, hogy az ígéret mindkettőjüké, és azonossága nem enged meg fokozatokat igazság vagy tévedés terén. Az ígéret második módozata csupán annyit tesz hozzá az elsőhöz, hogy itt ízlelés is történik. Képzeld el, hogy ígérsz két embernek egy kancsó jófajta színbort, de a másodiknak hozzáteszed, hogy meg is kóstolhatja; nyilván ez nem lenne hatástalan rá nézve. Az elsőnek sem járna kevesebb, ha tisztességes az ajánlattevő, de a másodikban fölkelne a vágy az ajándék iránt. Ezzel a második ígérettel az Úr az örök élet előízét ígéri meg különleges barátainak, hogy egészen elszakítsa őket az élet múló vigasztalásaitól. Ezt jelképezik Izrael gyermekei, akik addig nem kaptak mannát a mennyekből, amíg tartott a liszt, amit Egyiptomból hoztak. Az az ember, aki még ennek az életnek a pusztájában vándorol, és szeretné megízlelni az angyalok kenyerét, annak meg kell tisztulnia a liszt legapróbb szemétől is: a legkisebb evilági vigasztalásoktól. Dávid erre a második ígéretre utal, amikor azokhoz szól, akik az elsőben részesedtek: "Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr! Boldog az az ember, ki őbenne bízik. Féljétek az Urat, ti szentjei, akik őt félik, nem szenvednek hiányt. A gazdagok nyomorognak és koplalnak, de aki az Urat keresi, nem szenved hiányt semmi jóban." Mély értelmű szavak, de csak később fejtem ki őket, egyelőre legyen elég, amit Dávid mond: "Boldog az az ember, aki remél az Úrban, miután megízlelte őt. Még csak egyetlen képet szeretnék hozni annak bemutatására, hogyan adnak hálát az ilyen emberek az Úrnak. Dániel próféta elmondja, hogy amikor a három ifjú a kemencében volt, melyet Nebukadnezár király fölfűttetett, egy angyal szállt le közéjük, aki eltérítette a lángokat és a kemence kellős közepén hűs szellőt fújt a tűzbe vetettek közé, megvédve őket, hogy egy hajszáluk sem perzselődött meg. Egy emberként dicsérték, dicsőítették és áldották Istent a tüzes kemencében, és a Szentlélek sugalmazta őket, hogy hálaéneket szerezzenek, amely így kezdődik: "Áldott vagy Urunk, atyáink Istene, dicséretre méltó és magasztos mindörökké. Áldott a te dicsőséges szent neved, dicséretre méltó és magasztos mindörökké. Áldott vagy dicsőséged szent templomában, dicséretre méltó és magasztos mindörökké. Áldott vagy királyi trónodon, dicséretre méltó és magasztos mindörökké. Áldott vagy, aki belelátsz a mélységekbe, és a kerubok fölött trónolsz, dicséretre méltó és magasztos mindörökké. Áldott vagy az ég boltozatján, dicséretre méltó és magasztos mindörökké." Az Egyház ennek a hálaéneknek nagy részét felajánlja az Úrnak a matutinum utáni dicséretben, és egy szép zsoltárt csinált belőle, amellyel mindenben áldja az Urat és minden teremtményt felszólít, hogy egész lényével áldja az Urat. Ez egyértelműen a második ígéretre vonatkozik, amiről most beszélünk, mert a három ifjú a gőgös király által felfűttetett kemencében jelképezi három lelki hajlamunkat, amelyek rossz érzéki erőink gonosz tüzében égnek, és ezt a gőgösök királya, az ördög gyújtja fel testünkben. A bölcs szerint a gonosz hajlam tüze soha nem mondja: Elég. Erről a tűzről írva van:tüzet gyújtok benned és az elemészt majd téged.Jegyezd meg, hogy az első sor mondja ki az általános ígéretet, amit az apostolok minden kereszténynek közvetítettek, mivel a kantikum azzal kezdi, hogy atyáink, vagyis az apostolok Istenét áldja, hiszen ők vették át nevünkben az ígéretet. A további sorok pedig, ha jobban megnézed, hálát adnak az Úrnak és áldják őt a mennyei dicsőség előízéért. Végül lásd meg, hogy a jelen betű tanácsa szerint mindenben áldjuk az Urat, amit teszünk, és ami történik velünk, mégpedig buzgón, az Úrnak tulajdonítva mindent a lehető legnagyobb szeretettel. Dicsérnünk kell az Urat nem csak a magunk tetteiért, hanem másokéiért is, és ha azt hallod, hogy mással történt valami, csak áldjad az Urat. Ha hallod, hogy XY jól van, te azt mondd: "Áldott az Úr, aki megemlékezik róla". Vagy tegyük föl, hogy szörnyű háborúk dúlnak valahol, te mondd: "Áldott az Úr, aki megkímélt minket". Vagy ha valakiről hallod, hogy beteg: "Áldott az Úr, aki alkalmat ad neki az érdemszerzésre a türelem által". Ha pedig azt hallod, hogy már jól van: "Áldott az Úr, aki visszaadja az egészséget, hogy szolgálhassuk őt". Nem tudnék mondani semmit az égvilágon, jót vagy rosszat, amiért ne áldhatnánk az Urat, ha jobban megvizsgáljuk. (VIII. fejezet)

Évközi. 5. hét csütörtök

Évközi. 5. hét csütörtök

1Kir 11, 4-13; Mk 7, 24-30

„Így szíve nem volt teljesen az Úrral, az ő Istenével”

Salamon fiatalabb korában igen bölcs ember, jó király volt, de nem tartotta meg az Úr tilalmát, amelyet Mózesnek adott annak idején a pogány lányokkal kapcsolatban: „Ne menjetek be lányaikhoz, s közülük se menjen be senki sem a ti lányaitokhoz, mert bizonnyal elfordítják szíveteket, hogy az ő isteneiket kövessétek. Ezekhez ragaszkodott Salamon forró szerelemmel”(1Kir 11, 2) Valóra vált Isten előre mondott szava Salamon esetében. „Hétszáz királynői rangban levő felesége és háromszáz mellékfelesége volt, és feleségei elfordították szívét az Úrtól. Amikor már vén volt, feleségei arra csábították szívét, hogy más isteneket kövessen, s így szíve nem volt teljesen az Úrral, az ő Istenével, mint Dávidnak, apjának a szíve hanem Astartét, a szidoniak istennőjét, s Molokot, az ammoniták bálványát tisztelte Salamon, és azt cselekedte Salamon, ami nem tetszett az Úrnak, s nem követte oly teljesen az Urat, mint apja Dávid.”(3-6) Salamonnak nemcsak Isten tilalma volt ismert, hanem népe bírák korából való kiválóságának, Sámsonnak a balsorsa is. Sámson Isten nazírja volt, Istennek szentelt férfiú gyerekkorától kezdve. Haját nem vágták soha, szeszes itat nem ivott. Ezért emberfeletti erővel rendelkezett mindaddig, amíg bele nem habarodott egy filiszteus nőbe. Az népe vezetőitől pénzt fogadott el, hogy kicsalja Sámson titkát. Addig kedveskedett, majd kellemetlenkedett Sámsonnak, amíg őszintén el nem mondta titkát. Az asszony, pedig levágta Sámson hajfürtjeit. A filiszteusok könnyedén elbántak vele, és örökre harcképtelenné tették azzal, hogy mindkét szemét kiszúrták. (Bír 16, 4-31) Kedvenc feleségei Salamon testi épségét ugyan nem bántották, de egymás után rávették, hogy az ő bálványuknak is építtessen templomot. A Biblia ugyan hangsúlyozza, hogy ő Jahveh-t tartotta a maga Istenének, de az Úr nem osztozik a szíveken: Salamon eljátszotta Isten kitüntető barátságát.„Megharagudott erre az Úr Salamonra, hogy elfordult elméje az Úrtól, Izrael Istenétől, aki kétszer is megjelent neki, s éppen azt parancsolta meg, hogy ne kövessen más isteneket, s ő mégsem tartotta meg, amit az Úr megparancsolt neki”. (9-10) Sem Mózes törvénykönyve, sem Sámson keserves szenvedése, sem az ő személyes találkozása az Úrral nem volt elegendő hatással rá. A saját híres bölcsessége nem volt elég. Isten tehát közölte vele, hogy kegyvesztett lett. A büntetése súlyos volt, az istenbántással arányos: Isten elvette országa nagyobbik részét, tíz törzset, és csak Júda meg Benjamin törzsei maradtak uralma alatt. Az Úr kegyelemként adott annyit még, hogy a büntetést Dávidra való tekintettel csak halála után a fián, utódján, Roboámon teljesítette be. Az újkori emberiség is könnyen lépre ment. Kikezdte a Teremtő parancsát, amivel a boldogság alapját vetette meg: egy férfi és egy nő között lehet igazán boldog családi élet. Korunkban e téren tapasztalt teljes erkölcsi anarchia sokat árt az emberek boldogságának, főként istenhitének.

SETTESOLI JAKÓBA ASSZONY

SETTESOLI JAKÓBA ASSZONY

 III. r. ferences

 (+ 1239)

Szent Ferenc atyánk jótevője, akit a szeráfi atya csak „Jakóba testvér”-nek nevezett. Előkelő római családból származott, a családi ház a Tiberisen túl volt: Szent Ferenc és társai itt gyakran megszálltak római útjuk alkalmából. Itt ismerte meg ot a szent mint hűséges hitvest, odaadó édesanyát, a szenvedésben erőslelkű özvegyet, aki két fiát erényekben és istenfélelemben nevelte. A Szent Ferenccel való ismeretség egyúttal az életszentségre való indítást is jelentette Jakóba számára.

Celanoi Tamás írja róla: „Jakóba asszony nemcsak előkelő származásával, hanem jámborságával is kitunt, ezért a szent különös szeretetét élvezte.” Szent Klárán kívül ő volt az egyedüli no, aki közelebb kerülhetett a szenthez. Amikor Szent Ferenc betegsége súlyossá vált, megérezte, hogy Szent Ferenc őt hívni akarja. Éppen akkor ért Assisibe, amikor Szent Ferenc izenni akart neki. Megérkezése hírére a szent örömmel felkiáltott: „Dicsoség Istennek, aki Jakóba asszonyt, testvérünket ide küldte. Nyissátok ki az ajtót és vezessétek be.” Jakóba mindazt elhozta, amit a szent kérni akart tole: posztót, gyertyát a temetésre és kedvenc süteményét is, amit római tartózkodása alatt szokott készíteni. Ott is maradt, megvárta a szent halálát, s amiben tudott, segítségére volt. A temetés után visszament Rómába, de újra és újra visszatért Assisibe, hogy a szent sírjánál imádkozzon. Assisiben is halt meg 1239-ben, s Szent Ferenc sírja közelében temették el. A hagyomány úgy tudja, Szent Ferenc öltöztette be Jakóbát a III. rend ruhájába.
„Amikor Jézus Betániában tartózkodott, odajött hozzá egy asszony. Alabástromedényben drága illatos olajat hozott, s az asztalnál ülőnek fejére öntötte... Jézus így szólt a tanítványokhoz: Miért bántjátok ezt az asszonyt? Ha ő most testemre öntötte ezt az olajat, a temetésemre tette.” (Mt 26, 6 sk.)

Imádság:

Istenünk, te Jakóba asszonyt Szent Ferenc hű követőjévé tetted, s megadtad neki, hogy szeretetszolgálataival vigasztalására és örömére legyen. Segíts minket is, hogy figyelmes szeretettel legyünk különösen azokhoz, akikkel együtt élünk. Krisztus, a mi Urunk által.

 

Francisco de Osuna: 1. Járjanak mindig kéz a kézben, a személy és a lélek.

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM

1. Járjanak mindig kéz a kézben, a személy és a lélek.

Anden sempre juntamente, la persona y spirítu.

Az Istennel való életközösség mindenki előtt nyitva áll
Mielőtt az ábécé kifejtését elkezdenénk, illő, hogy tisztázzunk három dolgot, ami szükségesnek látszik mindenki számára, aki el akar érni Istenhez vagy bármilyen lelki vállalkozásba akar fogni. Az első az, hogy az Istennel való barátság és közösség lehetséges már földi száműzetésünk idején is. Ez nem valami távoli barátság, hanem biztosabb és bensőségesebb viszony, mint bármilyen kapcsolat testvérek között, sőt anya és gyermeke között. Attól, hogy "lelki" barátságnak nevezzük, ez az Isten és ember közti közösség vagy barátság még nem kevésbé jelentős vagy bizonyos, és azt se felejtsd el, hogy itt most nem az isteni kiválasztásról beszélek, vagy az emberi kétségekről, hogy meg van-e bennem Isten kegyelme, mert ezekről majd más helyen szólok, hanem arról a közösségről beszélek, amelyet az emberek akkor keresnek és akkor találnak meg, amikor erőfeszítéseket tesznek, hogy az imádságban és az áhítatban előrelépjenek. Ez a közösség biztosabb, mint bármi a világon, és nincs nála semmi örömtelibb, értékesebb és drágább. Ne gondold, hogy élvezik a nehézségeket ezek az emberek, akiket itt látsz: folyik a könnyük, szomorúak a világban, éheznek, leszakad róluk a ruha, álmatlanság gyötri őket, kigúnyolják és zaklatják őket, beesett a szemük, hamuszürkék, mindegyikük csont és bőr, állandó harcban állnak a szabados felfogásúakkal. Hogyan is gondolhatnád, hogy elégedettek, amikor az élet – tudjuk – még akkor is nehéz, ha minden a kedvünk szerint történik! Semmi kétség, ezek az emberek hamar összeesnének, ha Urunk Istenünk nem fogadná őket tárt karokkal, mélyebb boldogsággal és édesebb vigasztalással, mint ahogy egy anya veszi karjára a fájdalomtól menekülő gyermekét. Az anya átöleli a kicsit, keblére szorítja, csillapítja éhségét, és amikor arcához szorítja, akkor az már nem nyög, nem bőg, nem fél többé. Azt olvassuk, hogy Urunk Istenünk annyira kívánja szeretetünket, hogy ő is ugyanígy tett, amikor a tékozló bűnös messzi földről visszaérkezett, és úgy bánt vele, mintha szolgája lenne, vagy még több. Meg van írva: Isten kiment elébe annak, aki jött, míg általában az anya nem mozdul, csak kitárja karját a gyermeke előtt. Isten azonban, könyörülettől indíttatva, ahogy Szent Lukács írja, kiment az érkező elébe, és barátságosan magához ölelte, békecsókot adott neki, sőt, megparancsolta, hogy vadonatúj köpenyt adjanak rá, gyűrűt az ujjára a barátság megpecsételéseként, és a cipőről sem feledkezett meg. Azután Isten levágatta a hizlalt borjút, vendégeket hívott, és öröménekkel ünnepeltek egész nap. Ha mindez azt szemlélteti, hogy Isten lelkileg hogyan bánik a megátalkodott bűnössel (márpedig Fia szerint ez azt szemlélteti), akkor hogyan örülhet az igaznak, aki szorgalmasan és kitartóan keresi őt? Minden kételyt kizáróan tudom, hogy az igazak részesei a paradicsomnak ebben az életben és azután a következőben, míg a bűnösök, ha belegondolsz, nem csak később szenvedik a poklot, hanem már most is. Ha a világból veszed el, ami kell neked, és élvezetekkel hizlalod hiúságodat, azt hiszed, Isten ez alatt alszik vagy füle süket? Gonoszságodban rosszat gondolnál Istenről, és kiforgatnád szolgáinak igyekezetét, akik keresik őt, és a hiúságot lustasággal és hanyagsággal tetéznéd, amikor azt hiszed, hogy csak az létezik, ami mulandó, és ami mindenkié. Tudnod kellene, ahogy Szent Ágoston mondja, hogy Isten nem téveszt meg senkit, és ha nem akarna támogatni minket, akkor nem sürgetné újra meg újra, hogy térjünk hozzá. A hétköznapi dolgok az egyházban a hétköznapi emberek számára vannak, de Isten mást tartogat a különleges embereknek, és a hétköznapiban is van valami különleges, amit azok értenek, akik mélyebben szeretnek, míg, akik kevésbé, azok nem értik. Végül hadd zárjam ezt a gondolatot azzal, hogy biztosítalak: ebben az életben lehetséges a barátság Istennel, és nem is olyan nehéz, és a lélek és Isten között a szerelem még bensőségesebb, mint a legmagasabb rangú angyalok között. Ezt az Istennel való közösséget nem lehet megtanulni, mert csak a Szentírás tanításából érthető, fontold meg tehát gondosan, amit Izajás szavával mond az Úr: "Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Hogy tejével táplálkozzatok és jóllakjatok vigasztalása ölén, és elteljetek gyönyörrel dicsőségének emlőjén. Mert ezt mondja az Úr: Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot; és mint kiáradt patakot a nemzetek dicsőségét. Ölükben hordozzák csecsemőiket, és a térdükön becézik őket. Mint a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket. Ennek láttán örülni fog szívetek." Isten ezekkel a szavakkal tárja fel, mennyire szereti az ember lelkét, a békés Jeruzsálemet, ahol nagy nyugalomban lakozik. Ez a barátság akkora örömet ad, hogy Isten úgy invitál rá minket, mint valami nagy lakomára, mert Isten lakomája nem más, mint amikor együtt örül barátaival. A második megfontolás az, hogy mivel Isten nem személyválogató, ez a közösség előtted is nyitva áll, bárki is vagy, mert ugyanúgy Isten képére lettél teremtve, mint bárki más, és te sem kevésbé vágyakozol erre a boldogságra, mint bárki más. Talán – mivel az akaratodra hallgatsz, és nem Istenre – fenntartod, hogy a kor, beosztás, temperamentum, betegség vagy tehetség fölment vagy kizár ebből a közösségből. Nem tudok máshogy felelni erre, mint a bölcs szavával: "Aki otthagyja barátját, az ürügyet keres, és mindig kárhoztatják majd ezért." Nem tudom, hogy a kifogásaid neked magadnak elégnek tűnnek-e, de én szerintem felháborítóak, és Szent Ágostonnal egyetértve nem hiszek neked, mert semmi nem tudja kioltani benned a képességet a szeretetre. Mármost ha azt mondanád, hogy nem tudsz böjtölni, önsanyargatást vállalni, durva szövetruhát viselni, dolgozni vagy akár járni is, akkor hinnénk neked, de hogy képtelen vagy szeretni, ezt nem tudjuk elfogadni. Ha Szent Ágoston ezt képes mondani az ellenségszeretetről, akkor mennyivel inkább áll ez Isten szeretetére, hiszen ő sokkal méltóbb a szeretetünkre. A harmadik megfontolás pedig az, hogy a lélek, mindenáron ezt a közösséget keresve, szüntelenül virrasszon, sohase nyugodjon, csak Istenre szegezze a szívét. Ezt az eltökéltséget, elszántságot legjobban hasonlatokkal tudjuk kifejteni. Amikor például valaki elvesztett valamit, nyugtalanul járkál ide-oda, mindenhová benéz, hátha itt vagy ott megtalálja. Vagy vegyük például az utazót, aki – ha okos – elsősorban azon van, hogy utazását bevégezze, és mindent úgy rendez, hogy ez megvalósuljon. Utazása során azon jár az esze, mennyi utat kell még megtennie, már korán reggel fenn van, és éjszakánként arról álmodik, hogy célhoz ért. Ha lankad, új erőt ad neki a gondolat, hogy el kell jutnia úti céljához. Vagy a mohó bányász, aki minden rögben aranyat sejt, minden csákányütéssel azt reméli, hogy valami nagyot talál, és addig nem nyugszik, amíg minden darab földet föl nem forgatott. A horgász, aki szemét le nem veszi az úszóról, csak a maga dolgára gondol, és azon jár az esze, hogy a hal már harapott-e, vagy még csak készül. Azt hiszem, senki nem képes megtalálni Istent, akármilyen úton is igyekszik felé, ha nincs meg benne ez az eltökéltség és aggódó elszántság. Nem az út számít, hanem csak az, hogy egyedül Isten a célunk és feléje haladunk. Azt is tudnunk kell, hogy kétféle eltökéltség van: olyan, amit Isten önt belénk, és olyan, ami a magunk erőfeszítése. Az Istentől jövő eltökéltség annyira erős, hogy nem tudunk se aludni, se enni, se nyugodtan élni, mert sürget minket, és annyira sarkallja a lelket, hogy annak nincs nyugta. Erről mondja a bölcs: "aki az eke szarvát tartja és dicsekszik vele, aki ökröket hajt, velük dolgozik, aki egyre csak borjúkról beszélget". Krisztus tartja az eke szarvát, mert az a keresztfa, amellyel népének szívét felszántotta, és állítólag vele marad a kereszt, mert rászögezték, bár hatalmában állt, hogy rászögezzék-e vagy sem. Urunk dicsekszik az ösztökével, ami a bűnbánat, amit sokakban felébreszt, ahogy neki tetszik, de vannak mások is, a lusta ökrök, akiket jobban meg kell, hogy verjen az ösztökével, és ezeket is hajtja, és mintegy velük dolgozik, mert minden, amit tesznek, Isten keresésére irányul, és minden dolgukat erre irányítják. A sebük átalakítja őket, és lusta ökrökből borjak lesznek, és isteni felindulásból utánozni akarják a régi szentek nagy műveit, és eközben maguk is egy kicsit hozzájuk hasonlókká válnak. Isten beszél az ilyen emberekkel, ahogy a tekintélyek mondják, mert sok dolgot kinyilvánít nekik. Akik ilyen ajándékot kaptak, vagy akik ezt az ételt megízlelték, azok jobban teszik, ha kihasználják ezt, mert az Isten iránti lelkesedés és vágy rendszerint nem tart sokáig. Válaszd hát ki a neked leginkább megfelelő módszert és siess, mert ezzel az ajándékkal megerősítve egy év alatt többet tudsz haladni, mint három év alatt nélküle. Ha valaki kölcsönadna neked egy igásállatot néhány napra, hogy segítsen egy munkában, és te elfecsérled az időt, akkor eljön a nap, amikor az állatot vissza kell adnod, és te pedig még nem végeztél. Ne legyél ilyen, testvér, mert Isten azt akarja, hogy adományából hasznot húzzál, és szorgalmasan forgatva azt megsokszorozd, ha viszont nem produkálsz nyereséget, mástól fogja azt kérni. Ne hagyd, hogy a vágy elhaljon, mert ha a gyertya kialszik, sötétben maradsz, és ha már nincs veled az ajándék, a vágy hidegebb lesz, mint valaha. Sokféle hatása van a lélekre, de a legfőbb a vágy, vagy elszántság, amely aggasztja és sarkallja a szívet, felébreszti és kényszeríti, hogy ne keressen másutt nyugovást, csak Istenben. Sok embert ismertem, aki kiment a mezőre, hogy nyugalma legyen és érzelmeinek szabad folyást engedjen, Istent hívogatva és könyörögve hozzá, hogy nyilvánítsa ki neki akaratát. Akik megvizsgálják az ajándékot és hasznos lelki gyakorlatokat keresnek, azok egyre többet fognak elérni. Ismerek másokat is, akik oktalanul bántak az ajándékkal, és a testi önsanyargatás felé mentek el, mintha az valamire is elegendő volna, pedig már Szent Pál megmondta, hogy ezek nem sokat érnek, ha nincs belső áhítat. Mások az ajándékot a puszta szó és az olvasás szintjén fogadták be, és nem igazán léptek be önmagukba, és erőfeszítéseik elpárologtak, mint amikor a higanyt kiteszik a levegőre. Ha ennél többet szeretnél elérni, testvér, akkor ne kifelé menjél, hanem szívedben keresd az Istent. Közelebb van hozzád, és mélyebben ott van benned, mint te magad. Ezért tanácsolja ez az első betű: "Járjanak mindig kéz a kézben, a személy és a lélek". (I. fejezet)

Évközi 5. hét szerda

Évközi 5. hét szerda

1Kir 10, 1-10; Mk 7, 14-23

Áldott legyen az Úr, a te Istened, akinek megtetszettél”

Sába országot nem nagyon ismer az ókor történelme. Az 1Királyok könyvében olvasott részletén kívül csak arra hivatkozhatunk, hogy asszír szövegek is említik. Földrajzi helyzetére vonatkozólag csak feltételezések állnak rendelkezésünkre, amelyek szerint Arábia északi szélén helyezkedhetett el. Nekünk azonban az a fontos, hogy a ténnyel találkozunk. A Biblia nyilvánvalóan nem idézné ezt az eseményt, ha nem történt volna meg. Ha pedig egyszerű politikai látogatás lett volna, vagy valami kulturális esemény, nem lenne igazán Bibliába való.Az sem érdekelné a szentírót, hogy Salamon mennyi fűszert kapott a konyhájára, milyen mennyiségű arany került Salamon király kincstárába. Nyilván volt sok más említésre méltó ilyenféle tény Salamon hosszú uralkodása alatt, amiről nem készült a Szentírásban beszámoló. Önmagában érdekes megismerni, hogy az a bölcsesség, amelyet Salamon király kért és kapott Istenétől, széles körben ismertté vált. A királynő beszámolójából kitűnik, hogy ő igen sokat hallott Salamon bölcsességéről saját hazájában, de azt sem akarta elhinni, hogy van ilyen bölcs király a földön. Ezért indult el pazar ajándékokkal és megfelelő tekintélyű udvartartással erre a látogatásra, hogy a vele közölt tényeket ellenőrizze. Maga is uralkodó lévén, érdekelte Salamon udvartartása, ennek részleteire is kíváncsi lett. Az ételek, italok, ruhák, az illemkódex mozgásban, társalgásban, a szolgák beosztása, a hadsereg minősége: mindez a saját udvarának is vonzó példát nyújthatott, jó volt megismerni. Aztán ő is dicsekedhetett a maga gazdagságával, bőkezűségével. Ami azonban bennünket, hívő embereket igazán érdekel, hogy ez a nyilván pogány, bálványimádó uralkodónő. Már talán otthon is tájékozódott arról, hogy ez a nagyhírű bölcs király értelmi képességét nem csupán szüleiek, és őseinek köszönheti, hanem Istenének. És amire következtetnünk lehet, bármennyire is tisztelhette háza vagy országa bálványait, rendkívül értelmes és érdeklődő lény lévén, bizonyára annyit ki tudott következtetni a tapasztalati tényekből, hogy a bálványnak nemcsak esze nincsen, de élő teste sincs, amije pedig nincs, azt nem tudja adni. A szent szövegben idézett beszédje, amiben tapasztalatait közli Salamonnal és udvarával, erre enged következtetni: Salamon emberi intelligenciája nagyon sokat kapott Istenétől: „Igaz az a beszéd, amelyet hallottam földemen a te dolgaidról s bölcsességedről, nem hittem, amikor nekem beszélték, amíg el nem jöttem magam és saját szememmel nem láttam, s meg nem győződtem, hogy felét sem mondták el nekem: bölcsességed és dolgaid felülmúlják a hírt, amelyet hallottam. Boldogok embereid, s boldogok szolgáid, akik előtted állnak, s hallják bölcsességedet. Áldott legyen az Úr, a te Istened, akinek megtetszettél, s aki Izrael trónjára ültetett – mivel az Úr mindörökké szereti Izraelt -, s aki királlyá tett, hogy jogot és igazságot szolgáltass”. (6-9) Adja Isten, hogy eljöjjön az idő hazánkban is, amikor azért jönnek hozzánk messziről idegenek, hogy istenáldotta népet találjanak, akitől a szellem kultúráját leshetik el, és hitünk miatt áldják Istent, aki felkarolt, megsegített és boldoggá tett minket igazi szeretetben.

Francisco de Osuna: Előszó

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM

Előszó

A gyógyításnak a tavasz elején kellett kezdődnie, mi pedig ekkor még csak a tél elején voltunk. A közbenső időt annál az említett nővéremnél töltöttem falun s ott vártam be az áprilist; az a gyógyító hely ugyanis közel volt oda s így elkerültem az ide-odautazgatást. Odamenet az a nagybátyám, aki, mint említettem, az odavezető út mentén lakott, egy könyvet adott nekem, amelynek címe: A harmadik ábécéskönyv s az összeszedettség imájáról szól. Már újoncévem folyamán olvastam jó könyveket, sőt feltettem magamban, hogy sohasem olvasok másfélét, mert beláttam, mekkora lelki kárt okoztak nekem: arra azonban egyik sem tanított meg, hogyan kell bensőleg imádkozni, s hogyan kell az embernek magát lelkileg összeszednie. Nagyon megörültem tehát ennek a műnek s elhatároztam, hogy teljes erővel igyekszem követni módszerét. Az Úr ekkor már amúgy is megadta nekem a könnyek ajándékát; olvasni pedig szerettem: s így elkezdtem gyakorolni az egyedüllétet, a gyakori gyónást, s mesteremül fogadva el azt a könyvet, ráléptem a belső imádság útjára. Nagy Szent Teréz Önéletrajzának e szavain túl aligha van szükségajánlásra Francisco de Osuna ferences barát Harmadik Lelki Ábécéskönyvéhez. Amikor Teréz a kezébe veszi a könyvet, az már tíz éve ismert: 1527-ben jelent meg Toledóban. Érdekes belegondolni, mennyi forrongás jellemzi Európát ebben az időben. Hazánkat a török dúlja Mohács után. Rómát a császári csapatok fosztják ki. Az európai kereszténység tíz éve éli azt, amit később reformációnak neveznek. Loyolai Szent Ignác ekkor 36 éves és éppen Alcalában tanul teológiát – aligha elképzelhető, hogy Osuna könyve ne lett volna a kezében. Spanyolország arculatát döntően átformálta Ferdinánd és Izabella uralkodása, és ebben jobb kezük volt a madridi ferences provinciális, Cisneros, később bíboros. Létrehozzák Alcalában az egyetemet (1508), ahol Francisco de Osuna is tanul majd. Könyvének hátterében ott húzódik meg egy kérdés, amely a XVI. századi spanyol egyházat, úgy tűnik, erősen foglalkoztatta: Az egészen elmélyült imádság állapotában mi az emberi cselekvés szerepe? Két irányzatot emlegetnek. Az egyik jelszava a dejamiento – "önmagunk teljes elengedése". Nevezik őket úgy is, hogy alumbrados – megvilágosultak. Tagadni látszanak az ember szerepét. Annyira átélik Isten cselekvését az ima során, hogy ehhez képest elhanyagolhatónak tűnik fel számukra minden, ami emberi közvetítés, ami külső, ami forma. Az intézményes egyház reakciója nem marad el. Talán csak nem tagadják az egyház közvetítő szerepét is, ahogy – úgy hírlik – Luther követői német földön teszik? Ignác ellen csak Alcalában háromszor folyt per eretnekség gyanúja miatt – a per anyaga éppen ez a kérdés lehetett. A velük szemben állók jelszava: recogimiento (összeszedettség). Nézetük szerint az elmélyült imádságban is fennmarad az ember azon képességének szerepe, amit intellectus néven emlegetnek, de az "ész" jelentésénél tágabban használják: "figyelem, öntudat, tudatos jelenlét". Jobban hangsúlyozzák az emberi tényezőt: az aktív és kitartó gyakorlást, a tanító szükségességét, az erkölcsi és aszketikus erőfeszítések követelményét. A választóvonalat nehéz lehetett meghúzni, sokan bizonyára csak a jelszavak szintjén csapódtak egyik vagy másik oldalhoz. Francisco de Osuna személyesen ismeri a „másik tábor”, az alumbrados képviselőit, kölcsönösen nagyra becsülik egymást. A szakadás azonban elkerülhetetlen. Nemsokára elindulnak az inkvizítori eljárások az alumbrados ellen. 1525-ben a ferencesek káptalani határozattal foglalnak állást a recogimiento mellett. Fontos körülmény, hogy nemcsak a Renden belüli vita volt ez, hanem világiakra is kiterjedt. Ez is növelte a gyanakvást sokakban, nem olyasmi készül-e itt is, mint német földön? Az természetes volt, hogy a Renden belül vita folyt ezekről, hiszen, ahogy Osuna írja majd, "a szerzetesrendeket elsődlegesen az imádságra hozták létre, és bár az aktív életre is szükség lehet a rendekben, elsősorban a szemlélődést kell megtartani" (14,4) Amikor az Osuna városából való Francisco 1513-ban húszévesen ferencesnek áll, már csaknem évszázados múltra tekinthet vissza spanyol földön a rendi megújulás. Létrejönnek casa de recollección néven az elmélyült imaéletnek szentelt közösségek. Statútumaik fennmaradtak: hosszú közös liturgikus imák, napi kétszer két óra egyéni ima, szilencium. Francisco korában már van, aki a rájuk jellemző imamódot tanítsa a belépőknek. A 21. betű IV. fejezetében írja: „gyóntattam egyszer egy embert, aki akkor már vagy ötven éve gyakorolta ezeket a lelki dolgokat”. Maga az "ábécéskönyv" műfaja is magán viseli a tanítás módszerének nyomát: rövid aforizmában fogalmazzák meg a tapasztalatokat, de ezek igazából csak a kifejtéssel válnak érthetővé. Az ábécét így az aforizmák kezdőbetűi adják ki. Francisco a tanulmányok után 1523-ban kerül a Nuestra Señora de la Salceda nevű casa de recolección-ba (ekkor nyolc ilyen ház működik csak Kasztíliában). A Harmadik Lelki Ábécéskönyvet 1527-ben Toledóban adják ki, még ebben a században négy kiadása lesz. 1531-ben megválasztják az Indiák komisszárius generálisának, de végül nem utazik el Amerikába. 1532-ben részt vesz a toulouse-i ferences nagykáptalanon, ezután Lyonban, Párizsban találjuk, majd négy évig Németalföldön tartózkodik. Röviddel az után, hogy 1537-ben visszatér Spanyolországba, 1541-ben meghal. Mi jellemző erre a könyvre? A Biblia jelenti az átfogó hivatkozási keretet, szinte mindent ahhoz kapcsol. Magától értetődő a számára, hogy a Szentírás minden egyes részlete tanít valamit a szemlélődő imádságról. Módszerét úgy lehetne nevezni, hogy „pszichológiai-antropológiai allegorikus exegézis”. A szentírási alakok, jelenetek, a legkisebb részlet is megfelel valaminek az ember belső világában vagy az imádságban. A Krisztus sírjához visszatérő Mária Magdolna a szívhez figyelmével visszatérő akaratot "jelenti", a tanítványok pedig az öt érzékszervet, amely "abbahagyja működését", mert nem képes megtalálni az Urat (ld. 18., I.). Az üldözők, akikről Dávid a zsoltárban panaszkodik, az imádkozót ostromló gondolatok (ld. 7., V.), sőt, Osuna odáig megy, hogy még a zsoltár feliratának is allegorikus értelmet tulajdonít. Az "Izrael szétszórt fiait összegyűjtő" Úr Izajás jövendölésében Osuna számára az összeszedettség isteni ajándékának jelképe. Tőlünk bizonyára idegen a Szentírás ilyen használata, Osuna korában viszont ez nem volt így. És különben is: aki szenvedélyesen keresi a tanítást az igazi imádságról, az mindenben meglátja azt. Néhány skolasztikus distinkció elárulja, hogy ennek a módszernek is a birtokában van, de nem gyakran folyamodik hozzá. Ami stílusát igazán élvezetessé és irodalmi szempontból értékessé teszi, az a hasonlatok áradó sokasága. Ez az ember nemcsak a Biblia minden részletében, de az emberi világ minden eseményében is a szemlélődő imádságról keres példázatot. Így helyez bele minket a XVI. századi spanyol életbe: A részeg ember háború idején ugyanúgy biztonságban érzi magát, mint békében, mert bár a fegyvercsörgés és a csatazaj fülsiketítő tud lenni, ő mégis azt hiszi, hogy csak megjátsszák a harcot, és hadonászni kezd egy fadarabbal. Azt hiszi, most kell szórakoznia, az egészet viccnek gondolja, és a csata dübörgése, amitől félelemnek kellene átjárnia a szívét, még züllöttebbé teszi. Pontosan ilyen a megátalkodott bűnös, akinek a lelke megrészegült a bűnöktől, amelyek bora egy olyan vidámsággal tölti el részeget, hogy ha az istenítéletről beszélsz neki, még nevet is a pokol kínjain. (21., I.) a metaforikus nyelvezet sajátossága, hogy olykor "ellentmondások" tarkítják: a sas egyszer a szemlélődő embert jelképezi (8. I.), máskor pedig éppen a szemlélődő embert eltérítő gondolatokat (7., V.).a hosszú könyv sehol nem ad rövid gyakorlati leírást a recogimiento imamódjáról. A mai ember igénye a gyors, gyakorlatias útmutatás iránt, kielégítetlen marad. Az egész könyvet kell elolvasni ahhoz, hogy képet alkossunk a módszerről. Vázlatos bemutatásként nézzük meg néhány fontosabb jellemzőjét. A keresztény lelkiségi tradíció alapján Osuna megkülönbözteti a szóbeli ima / elmélkedő ima / szemlélődő ima hármas felosztását. A recogimiento az imádság útjának harmadik szakaszában szerepel. Annak ad útmutatást, akinek elmélkedés közben egyre inkább arra támad igénye, hogy egy-egy meglátásnál hosszabban elidőzzön, a szavakon túli isteni jelenlétet megsejtve csöndben odahallgasson arra. De mire is figyeljen az ember? Ha testi érzethez akarjuk kapcsolni, két részlet tűnik lényegesnek. Hosszan ír a "sóhajtozásról". Ez így elsőre talán túlságosan jámborodóan hangzik, idegen a mai vallási érzéstől. A sóhaj viszont nem más, mint egy tudatos, erős belégzés – márpedig a légzésre figyelés az összeszedettség ismert útja. A másik fontos pont a szív. Osuna teljes mértékben Szent Ferenc nyomán halad, amikor az ima lényegének "az Úrhoz fordított szívet" mondja. Úgy tűnik, a szívre, mint érzetre figyelés nyomán jut el szívhez, mint lénye középpontjához. Ezért alaptétel számára a Példabeszédek könyvének sora: "Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet." Isten jelenléte belülről, a szívből fakad fel, ha valóban képesek vagyunk ott időzni. A "szív" minden jelentésében fontos szerepet játszik ebben az imamódban,erre utalnak kulcsszavai:vágyakozás,ízlelés,szeretet.A testi érzetekről még annyit, hogy nem találunk utalást a testtartásra vagy kéztartásra, de valószínűnek tarthatjuk, hogy a XVI. századi spanyol festészet ábrázolásai reálisak ezen a téren.Az összeszedett ima első számú kérdése, hogy mi a teendő "elszórakozás" esetén? Hogyan iskolázzuk figyelmünket? Mit kezdjünk a "gondolatokkal"? Osuna erről is sokat ír, néha ellentmondásosan, de elsősorban a szelídséget ajánlja, pl. "mint drága kismadarat, csalogasd vissza szívedet a kalitkába, ha kirepült". A szelídség megnyilvánulása az alázatos kitartás is, minden "sikertelenség" ellenére.A másik gyakori kérdése az imádkozónak, hogy mit kezdjen a belső megtapasztalásokkal? A könyvből az tűnik ki, hogy ennek az imamódnak gyakori kísérőjelenségei voltak a belső megindulások, vigasztalások, önkéntelen kiáltások. Osuna a szegénység és a hálaadás lelkületére int: "Fogadj el mindent, ami a belső imában meglátogat, abban a hitben, hogy Isten kezéből kapod." Alapállása az összeszedett imának, hogy "inkább hatást szenved, mint ő hat".De hát valójában „ferences”a-e ez az imamód? Erre a kérdésre legalább annyira jogos igennel, mint nemmel válaszolni. Ferences imamód, mert ferencesek gyakorolták, mégpedig a Rend egyik legjelentősebb megújulási mozgalma, az ún. "rekollektus reform". Osuna ennek a mozgalomnak az egyik legnagyobb képviselője. Sőt, emberileg, személyesen is ízig-vérig együtt van testvéreivel, máskülönben nem írna ilyet: "Az ördög szüntelenül körbejár, hogy megutáltassa veled a saját rendedet és a testvéreidet", ezért "a buzgóság először is magadra irányuljon" (22,4). Ferences a jellegében is, ahogy fentebb a szívről és a szegénységről írtuk. Ferences imamód, mert a műben többször is idézi Szent Ferenc írásait, olykor Szent Bonaventurát is, akinek a teológiáját láthatóan ismeri. Az is kétségtelen viszont, hogy ha az idézetek összességét nézzük, akkor Szent Bernát viszi el a pálmát, azután Jean de Gerson , valamint az egyházatyák: Gergely, Ágoston, Ciprián. Leginkább azért lehetne nemmel válaszolni a kérdésre, mert ezen a szinten nincs értelme "iskolához" ragaszkodni. A szemlélődő imát nem sajátíthatja ki egyik lelkiség sem, sokkal nagyobb a mindegyikre jellemző közös tartomány, mint a rendi sajátosság. Amikor a gyerekek csillagot rajzolnak hosszú sugarakkal, a közepén a közös tartomány kicsi. A belső imádság inkább egy "rövid, vastag ágú" csillaghoz hasonlít: a középpont felé haladva hamar véget ér a saját rész, és belépünk a közös tartományba. Így adhatott ez a könyvdöntő inspirációt annak idején a kármelita Avilai Szent Teréznek is. Bár a mű belekerült az 1559-es spanyolországi Index hatókörébe, ma az Egyházban egyértelmű tekintélyt élvez. Példaként említem az "Imádság Enciklopédiáját", amely 2007-ben jelent meg a vatikáni könyvkiadónál. Osuna művét nem csupán futólag említik a nagy kármelita misztikusok hátteréhez, nem csupán a ferences misztikatörténetben kap komoly helyet, hanem "Az imaéletre legnagyobb hatást gyakorló művek" között ismertetik: "az imádság útjának rendszerezésével Francisco de Osuna lerakja az alapokat az arany évszázad spanyol misztikájának nagy virágzásához"

Német nyelven Erika Lorenz 1982-ben ad ki részleteket a műből témák szerint összeszedve a fontosabb passzusokat. Teljes fordítás angolul jelent meg ebből készült a jelen, szemelvényes fordítás is. Ezért talán nem felel meg a legmagasabb kritikai igényeknek, viszont ízelítőnek, reméljük, jól szolgál majd – és hátha a spanyol filológusok rászánják magukat egy teljes magyar kiadásra.
A szemelvények elrendezésében a mű eredeti beosztását követtük: az ábécét az aforizmák kezdőbetűi adják ki, egy-egy betűt 5-9 fejezetben fejt ki a szerző. Az olvasó így talán könnyebben fogalmat alkot a mű jellegéről és az egyes betűk tartalmáról, mint ha témák szerint csoportosítottuk volna a szemelvényeket. A szemelvények végén jelezzük, hogy a betűn belül melyik fejezetből vettük azt.
Az Ószövetség idézésekor Osuna a Vulgata latin szövegéből indult ki, és nem az általunk ismert, a héber alapján készült fordítást használta, ezért aki a bibliájában visszakeresi az idézeteket, nem érti, miért idézi Osuna egyik vagy másik szentírási verset. Ezekhez a lábjegyzetben fűztünk magyarázatokat, olykor megadva a Szent István Társulat által megjelentett bibliafordítás megfelelő helyét, zsoltárok esetén olykor a zsolozsma ismertebb helyét.

Várnai Jakab OFM

SZENT CAEDMON

SZENT CAEDMON 

bencés szerzetes

*Anglia, 7. század 2. fele. +Whitby kolostor, 735 előtt.

Csaknem mindazt, ami Caedmonról ismeretes, akit kolostorának szentjeként tiszteltek, összefoglalja Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.). Egyháztörténetének egyetlen fejezete. Ez arról tudósít, hogy abban az időben, amikor Szent Hilda (614--680), Whitby apátnője meghalt, élt a kolostorban egy testvér, egykori béres, akit Isten azzal az adománnyal ruházott fel, hogy csodálatosan tudott énekelni.

Néhány évvel korábban ez a férfi, név szerint Caedmon, egy ünnep alkalmával, amikor a hárfa körbejárt a vendégek között, elhagyta ura házát, mert tudta, hogy semmi érzéke sincs a költészet és az ének iránt. Kiment a tehénistállóba, és ott elaludt; álmában egy férfit látott maga mellett, aki a nevén szólította és biztatta: ,,Caedmon, énekelj nekem egy dalt!'' Caedmon azt válaszolta, hogy nem tud énekelni. ,,Mégis énekelned kell'' -- mondta az idegen, Caedmon pedig megkérdezte, hogy miről énekeljen, mire a másik ezt felelte: ,,Énekelj minden dolog teremtőjéről!'' Caedmon így álmában elénekelte első dalát a teremtő Isten dicséretére.

Amikor reggel lett, visszaemlékezett az álmában énekelt szavakra, és még folytatni is tudta őket. A birtok intézőjének elbeszélte különös élményét és új képességét. Az intéző értesítette róla Hilda apátnőt, és amikor az meghallotta, hogyan énekli Caedmon a maga költötte verseket, mindenki egyetértett abban, hogy valóban különleges képességet kapott Istentől. Az apátnő azt tanácsolta Caedmonnak, hogy legyen szerzetes. Felvették a kolostorba noviciusnak, és miután tanították a Szentírásra, még további dalokat szerzett; olyanokat, amilyeneket addig még senki sem hallott. Amint Béda elbeszéli, az emberiség és a világ teremtéséről énekelt; azután Izrael egyiptomi tartózkodásáról és az Ígéret földjére való vonulásáról; az Üdvözítő életéről és szenvedéséről, dicsőséges feltámadásáról és mennybemeneteléről; az apostolokról és az Egyházról, az utolsó ítéletről, a pokol rémes kínjairól és a mennyország örömeiről. A ránk maradt angolszász költészet legnagyobb része foglalkozik ezekkel a témákkal, és a múltban ezek közül sokat tévesen Caedmonnak tulajdonítottak. Az egyetlen verset, amelyet bizonyossággal neki lehet tulajdonítani, Béda így idézi:

Magasztaljuk a mennyország Teremtőjét,

s Teremtőnk hatalmát és műveit!

Magasztaljuk a dicsőség Atyjának tetteit,

és énekeljük, amint az örök Isten,

minden csoda alkotója,

kezdetben megteremtette a mennyet, hogy gyermekeit megoltalmazza,

és mint hatalmas védelmező, otthonul adta nekik a földet.

Világosan felismerhető, hogy Caedmon mélyen vallásos ember volt. Úgy hírlik, saját halálát előre megmondta. Két héttel halála előtt testvérei meglepetésére azt kérte, hogy vigyék a kolostor betegszobájába. Egy éjszaka azután éjfél körül megtudakolta: ,,Van-e itthon szent Eucharisztia?'' Amikor igennel válaszoltak neki, megkérdezte a testvérektől, haragszik-e rá valaki valamiért; megvallotta nekik, hogy szeretetében mennyire tökéletlen volt irántuk, majd magához vette az utolsó útravalót. Röviddel azelőtt, hogy a szerzeteseket összehívták volna az éjféli istentiszteletre, Caedmon nagy keresztet vetett, majd nemsokára meghalt. Így hát, amint Béda közli, ,,miután egyszerű és tiszta szándékkal s becsületes jámborsággal szolgált Istennek, a színe elé'' jutott.

A lourdesi Szűz Mária ünnepe

A lourdesi Szűz Mária ünnepe, a betegek 22. világnapja

Lourdes

elmélkedés első rész

Apró gyerekkoromban nagyon szerettem templomba járni. A főajtón belépve jobbra, a torony aljában ott állt a Lourdes-i Szűzanya szobra. Előtte egy kislány-szobor térden állva feszülten figyelt a Szűzanyára. Eléje térdelt szülőfalum jámbor népének apraja-nagyja. Amikor tizenöt évesen a ferences Mária rendtartomány noviciát házába indultam unokaöcsémmel együtt, a Lourdes-i barlang elől vettük életünk új útirányát. Bucsuszentlászló is Mária-kegyhely, tehát ott is Édesanyánk fogadott. Két év múlva a szovjet-orosz front elől Esztergomból hazaküldtek bennünket elöljáróink. A Lourdes-i Szűzanya a régi szeretettel várt ránk a torony alatti barlangban. Akkor még nem sejtettem, hogy félév múlva a kivonuló német katonák a feje fölötti harangozó szobába hordják a rengeteg dinamitot. Megnyugtatásul annyit árultak el, hogy a torony felső részét le kell dönteniük, mert a torony a környék legmagasabb dombján áll, és a negyvennyolc méter magas toronyból a gaz ellenség harminc-negyven km-re is ellenőrizni tudja a magyar és német csapatok mozgását. Hittük is, nem is, de minket szerzetesnek neveltek, csak jót-tevésre. Este kilenc óra után kizavartak bennünket a kolostorból a domb takarásában lévő futóárokba. Óriási dörrenés. Ma is hallom, érzem. Másnap szovjet katonák között rohantunk a romok közé. A torony tövéig összeomlott. Porrá törte a Lourdes-i Szűzanyát a kis Bernadette-el együtt. A falu ősi kegyszobrát a távoli kegykápolnából idejekorán bementettük a kolostorba, és ott elástuk gondosan. Ezt miért nem tudtuk megmenteni? Pár hét múlva ünnepélyes menetben vittük vissza kápolnájába a kegyszobrot, az épen maradt Fájdalmas Anyát. A falu akkori bírója, Rákár János bácsi mondott ki egy történelmi nagy igazságot: „Isten annyira szeret minket, segesdieket, hogy a saját házát áldozta föl, hogy a mi házainkat megmentse a pusztulástól”. A Szentlélek szólt belőle. Nekem pedig most a vigasztaló gondolatot adja: a Lourdes-i Mária-jelenések célja az volt, hogy a kis Bernadette gyermeki közvetítésével indítson el egy világot mentő vezeklő hadjáratot. A segesdi Lourdes-i szent szoborcsoportot áldozta föl 1945. március 29-én este, hogy szülőfalumat és egész hazámat megmentse a végleges pusztulástól, amikor már majd a pusztulás gödre nyitogatja száját. Csupán két év telt el a szörnyű élmény után. Érettségi után Esztergomból Szombathelyre költöztettek bennünket, hogy ott végezzük el a teológiai főiskolát. A nyári szünetben magiszterünk, Szabó Elek atya felajánlotta, hogy a helyi filmszínházban nézzünk meg egy nagyon értékes filmet. A címe: Bernadette. A Lourdes-i jelenésekről szól. Ma is emlékszem erre a szívemet-lelkemet egekig emelő élményre. Akkor még nem ismertem Franz Werfelt, a világhírű írót, akinek üldözött életében az isteni kiválasztottság tragédiája volt kegyelmet kereső regényeinek témája (Halljátok az Igét, a Músza dag negyven napja, Az elsikkasztott mennyország, Bernadette). Hazaérve a kolostorba, olyan lelkesülten beszéltem élményemről a magiszter atyának, hogy szó nélkül leemelte könyves polcáról és nekem adta elolvasni a Bernadette magyar fordítását. Később magam is megszereztem, életem egyik legnagyobb kincse lett. Kölcsönadtam szívesen. Megtörtént, hogy évekig nem kaptam vissza, mert sok-sok kézben forgott, szét is nyúzták, be is köttették újra. Első alkalommal, amikor kék útlevelet kaptam nyugati körútra indultunk Sill Aba atyával. Ennek a végcélja természetesen Lourdes volt. A szent helyek közelében nem kaptunk szállást. Föl kellett mennünk egy környező hegyre, a Ferences Missziós Nővérek fogadtak be bennünket pár napra. Sötét este érkezett fel velünk a taxi. A szálláskeresésben nem volt időnk lent körülnézni. A kilenc órai körmenet hangja betöltötték a hegytetőt. Rohantunk ki a kertbe, hátha látunk is valamit. A homályból egy aranyos hang szólt felénk: Venez! Jöjjenek ide közelebb! Ott a hegytetőn két jótevőre leltünk, akik Lourdes szerelmesei voltak, és kalauzaink lettek az áldott városban.