IFJABB SZENT NÍLUS

IFJABB SZENT NÍLUS (NEILOSZ)

 szerzetes

*Rossano, 910 körül. +Szent Ágota-kolostor, Frascati mellett, 1004. szeptember 26.

Nílus (Neilosz) 910 körül született Rossanóban; a dél-itáliai Calabria bizánci tartomány fővárosában egy görög rítusú családban. Keresztneve Miklós volt. Gyermekkorában meghaltak a szülei, és nővére vette magához. Kiváló képzést kapott a görög atyák írásaiból és a kalligráfiából (a szépírás művészetéből). Amikor nagykorú lett, megházasodott, volt egy leánya is. Mintegy harmincéves korában tudatosult benne szerzetesi elhivatottsága.

A 10. században Észak-Calabria hegyvidéke számos kolostorával szinte új Thébává lett. Nílus azon fáradozott, hogy felvegyék az ottani kolostorok egyikébe. Rossano hatóságai azonban megtiltották az apátoknak, hogy Nílust fogadalomhoz bocsássák. Ezért hát a salernói hercegségben levő Szent Nazarius kolostorba ment, amely kívül esett a rossanói helytartó hatalmi körzetén. Ott kapta meg szerzetesi ruháját és szerzetesi nevét, Nílust. Amikor a szomszédos kolostorok egyikének az apátjává kellett volna lennie, elhagyta kolostorát, és visszavonult egy remeteségbe.

Igen szigorú életet élt, és különleges gondja volt arra, hogy tudását Isten szolgálatába állítsa: pontos napirend szerint imádkozott és dolgozott.

Csakhamar tanítványokat vonzott magához; első egy Rossanóból való, István nevű fiatalember volt, aki élete végéig vele maradt.

Amikor a szaracénok elől (955) a Rossano melletti Sant'Adrianóba menekültek, hozzájuk csatlakozott egy tizenkét szerzetesből álló csoport; hasonlóképpen menekültek voltak. Ily módon kolostor jött létre, és csakhamar hatvan testvér tartozott hozzájuk. Bár a szerzetesek Nílust elismerték elöljárójuknak és lelki vezetőjüknek, ő mégis vonakodott attól, hogy elfogadja az ,,apát'' címet; ezt ráruházta az egyik testvérre; olyan gyakorlat volt ez, amelyet egész élete folyamán megtartott. Nílus szigorú követelményeket támasztott a szerzetesközösséggel szemben. Ekképpen mindenben, a címet kivéve, apát volt. Többre tartotta azonban, hogy remeteként éljen.

Mégis növekvő mértékben belesodródott a világi élet dolgaiba. Egy nemes végrendeletének végrehajtójává tette, és rábízta a városban alapított apácakolostor gondviselését. Rossano vezetői megkérték Nílust, hogy egy perükkel kapcsolatban járjon el érdekükben a helytartónál. Özönlöttek hozzá a látogatók, köztük császári hivatalnokok és érsekek is, hogy lássák, tanácsot kapjanak tőle, vagy éppen csak azért, hogy a kíváncsiságukat kielégítsék.

Amikor Rossano püspöke meghalt, küldöttség ment Nílushoz, és püspöknek kérték őt. Csak úgy tudott megmenekülni e tisztség elől, hogy elrejtőzött, amíg a küldöttek el nem hagyták a kolostort. Hírneve elterjedt egészen a muzulmán világig. Amikor három szerzetest foglyul ejtettek a szaracén lovasok, Nílus az emír egyik keresztény hivatalnoka révén elérte, hogy szabadon bocsássák őket. Ez azután nemcsak azt engedte meg, hogy a szerzetesek visszatérhessenek a hazájukba, hanem felajánlotta Nílusnak, hogy közösségével együtt telepedjék át Szicíliába, és a hit gyakorlásának teljes szabadságát ígérte neki, ha odamegy. Nílus, aki minden nem kereszténnyel szemben türelmetlen volt, még azt is elutasította, hogy az ajánlatot egyáltalán megfontolja.

Nílus rendelkezett a jövendölés adományával. 980 körül, amikor hetvenéves lett, előre látta, hogy a szaracénok csakhamar nagyszabású támadást intéznek Calabria ellen. (Ez a támadás valóban bekövetkezett 987-ben.) Elhatározta tehát, hogy szerzeteseivel együtt elhagyja ezt a vidéket. Olyan helyre akart vonulni, ahol nem ismerik, hogy egyedül élhessen. Így jutott el Montecassinóba, amelyet akkoriban a tiszteletre méltó Aligernus apát vezetett, aki a clunyi hagyományban nevelkedett, és jóindulatot tanúsított a görög szerzetesek iránt. Nílust és társait nagy tisztelettel fogadták Montecassinóban. Megkapták a Cassino közelében, Vallelucében lévő Szent Mihály priorátust. Nílus messzemenően jó kapcsolatot tartott fenn a latin közösséggel. Csodálta jó fegyelmüket. Aligernus apát meghívta őt és szerzeteseit is, hogy Cassino templomában görög nyelven énekeljék az éjszakai zsolozsmát.

Megváltozott a helyzet, amikor Aligernus halála (986) után Manso, egy világi prelátus lett az új apát. A kolostori fegyelem erősen meglazult. Nílus félt, hogy szerzeteseit megmételyezi Montecassino lazasága, és hogy a növekvő jólét károsan hat Valleluce lelki életére. Ezért társaival együtt (994 körül) a gaëtai fejedelemségben lévő Serperibe ment, hogy ott szigorúbb életet éljenek.

997-ben a rómaicsászár-ellenes párt kiűzte a városból V. Gergely pápát (996--999), és rossanói Philagathosz Jánost, Piacenza érsekét, akit Nílus hiába intett, ellenpápaként (XVI. János) emelte trónra. Dicsősége rövid életű volt, mert 998-ban III. Ottó császár (983--1002) seregei ismét hivatalába helyezték V. Gergelyt. Az ellenpápát letették, megvakították és kegyetlenül bántalmazták. Amikor meghallotta ezt Nílus, aki akkor már csaknem kilencvenéves volt, Rómába indult, hogy földije érdekében közbenjárjon a pápánál és a császárnál. Nagy tisztelettel fogadták: III. Ottó és V. Gergely már Rómán kívülre elébe ment, a császár pedig felkínálta neki, hogy legyen a kedvelt római görög kolostor apátja. Attól azonban vonakodott Ottó, hogy egyetértsen Nílus kérelmével, és megengedje, hogy Philagathosz Nílussal együtt Serperibe menjen s ott vezeklőként töltse el élete hátralevő részét a görög szerzetesek között. Ehelyett nyilvánosan megszégyenítette a szerencsétlen ellenpápát, és Fuldába küldte száműzetésbe. Nílus annyira elborzadt ettől a kegyetlenségtől, hogy visszatért Serperibe anélkül, hogy a császártól elbúcsúzott volna.

III. Ottó még ugyanebben az évben elzarándokolt Szent Mihály Monte Gargano-i szentélyéhez, és Rómába visszatértében ellátogatott Serperibe. Mélységesen hatott rá Nílusnak és társainak egyszerű élete. Felajánlotta, hogy kolostort építtet számukra. Nílus elutasította. Életrajzírója a következőképpen írja le a kilencvenéves szerzetes és a tizennyolc éves császár találkozását: ,,A szent pedig ujjával a császár keblére mutatott, és így szólt: ,,Semmit sem kérek császári Felségedtől, csak azt, hogy mentsd meg a lelkedet; ha császár is vagy, meg fogsz halni, mint minden halandó ember. A Bíró előtt fogsz állni, és számot adsz mindarról a jóról és rosszról, amit tettél.'' Amikor a császár ezt hallotta, keservesen sírt. Koronáját letette a szent kezébe, fogadta áldását, és útjára indult udvarával együtt.''

1003 körül meghalt István, Nílus első tanítványa. Nílust mélyen érintette ez; elrendelte, hogy vájjanak ki kettős sírt, és őt is abba temessék majd, amikor meghal. Amikor meghallotta ezt Gaëta fejedelme, kifejezte azt a kívánságát, hogy Nílust a városban temessék el, hogy népének hatalmas pártfogója lehessen. Nílus megrettent az ajánlattól, mert méltatlannak tartotta magát erre a tiszteletre. Elhagyta hát Serperit, és északra ment az Egyházi Államba.

A Tusculum közelében lévő kis görög Szent Ágota kolostorban telepedett le. Amikor a római nemesség meghallotta, hogy Nílus ott tartózkodik, követséget küldtek hozzá azzal a kéréssel: menjen a városba, és maradjon ott. Ezt is elhárította magától. Elfogadta viszont Tusculum grófjának, Gergelynek a javaslatát, hogy birtokán kolostort építtet neki és társainak. A munkálatokat azzal a házzal kezdték el, amely Grottaferrata apátsága lett.

Mielőtt az új kolostor elkészült volna, Nílus megbetegedett. A Szent Ágota kápolnájába vitték. Ott halt meg, amikor az esti zsolozsma befejeződött, 1004. szeptember 26-án, kilencvenöt éves korában.

Nílus a szerzetesi tökéletességet saját mértéke szerint élte; így szólt Montecassino latin szerzeteseihez: ,,A szerzetes angyal; munkája kegyelem, béke és dicsérő áldozat.'' Nemcsak az aszketikus élet kiváló példája volt azonban, hanem egyben kiemelkedő tudós is; ez tette lehetővé, hogy a szerzetesség nagy tanítója legyen. A grottaferratai kolostor, amelynek első tagjait ő oktatta, görög rítusú kolostorként ma is fennáll, és közösségben él a Szentszékkel.

Isten jelen van a nagyvárosok szmogjában is: Ferenc pápa homíliája New York-ban

Ferenc pápa szentmisét mutat be a Madison Square Garden Sportcsarnokban - ANSA

A pápa szeptember 25-i, pénteki programjának, egyben New York-i látogatásának utolsó állomása a Madison Square Garden sportcsarnokban bemutatott szentmise volt. A szertartást a Szent Patrik székesegyház kórusának közreműködése tett még méltóságteljesebbé. A világ egyik leghíresebb sportcsarnokát 1968-ban építették, majd 1991-ben újították fel. A 20 ezer ülőhelyes létesítmény számos sport- és kulturális esemény színhelye, de vendégül látja a Demokrata és a Republikánus Párt konvencióit is. Az Egyesült Államok legnépszerűbb arénája most több mint 20 ezer hívőt magába foglaló templommá változott, csakúgy, mint 1979-ben, amikor II. János Pál pápa kereste fel.

A Szentatya délután fél 6-kor érkezett meg elektromos autón a sportcsarnokba, ahol a lelkesen ünneplő tömeg köszöntötte. Kétszer körbejárta a térséget, hogy személyes kapcsolatot teremtsen a hívőkkel. Különösen a beteg gyermekeknél állt meg hosszabb időre.

A hívők a sötétségben is meglátják Krisztus világosságát

A pápa homíliájában Izajás próféta szavaihoz fűzte gondolatait: „A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát” (Iz 9,1). Isten népe minden korban arra kapott meghívást, hogy ezt a fényességet szemlélje, amely meg kívánja világítani a nemzeteket, be akarja ragyogni ennek a városnak minden sarkát, el akar jutni minden polgárához, az élet minden területére. A hívő nép egyik jellemzője, hogy képes a „sötétben” meglátni és szemlélni a Krisztus által elhozott fényességet. A próféta szavaival ma elmondhatjuk: a nép, amely a „szmogban” lélegzik és él, nagy fényességet látott, megtapasztalta az élet levegőjét.

A nagyvárosok multikulturális környezete nem könnyű kihívást jelent

A nagyvárosok rejtett gazdagság hordozói: kultúrák, hagyományok, nyelvek, öltözetek, ételek változatosságát gyűjtik egybe. Mintegy bemutatják, hogy az emberek milyen sokféle választ adtak az élet értelmére körülményeiknek megfelelően. Ugyanakkor elrejtik sokak arcát, akiknek látszólag nincs polgári joguk, vagy csak másodrendű polgárok. A nagyvárosok zaja elfedi sokak hangját, akiknek nincs joguk ahhoz, hogy a város lakói legyenek – idegenek és gyermekeik, akik nem járhatnak iskolába, nem részesülhetnek egészségügyi ellátásban, a hajléktalanok, a magányos idősek – mindazok, akik a járda szélére szorulnak fülsiketítő névtelenségben. A városkép részét alkotják, amely lassan természetes lesz szemünk és főleg szívünk számára.

A Jézusból fakadó remény megszabadít a közönytől

Annak a tudata, hogy Jézus továbbra is népével halad az egyetlen üdvtörténetben, reménnyel tölt el bennünket. Megszabadít az elszigeteltségtől, a közönytől, az üres kapcsolatteremtésektől, az elvont elemzésektől. Megszabadít a félelemtől, hogy kovászként hassunk környezetünkben, arra szólít, hogy a szmog közepette tekintsünk Istenre, aki továbbra is velünk halad városainkban.

Hogyan találjuk meg Istent, aki velünk él városaink szmogjában?

Hogyan találkozzunk Jézussal, aki mutikulturális városainkban él és működik?

Izajás próféta vezet és tanít bennünket. Jézust úgy mutatja be, mint „Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme” (Iz 9,5).

Csodálatos Tanácsadó – aki mindig azt javasolja tanítványainak, hogy félelem nélkül induljanak el a többiek felé, „menjetek és hirdessétek” az egész népnek szóló örömet.

Erős Isten – aki Jézusban lett Emmanuel, a velünk való Isten. Elvegyült dolgainkban, otthonainkban, mellettünk halad.

Örök Atya – akinek szeretetétől soha senki sem választhat el minket. Atya, akinek ölelése jó hír a szegényeknek, enyhülés a szenvedőknek, szabadulás az elnyomottaknak, vigasz a szomorkodóknak (vö. Iz 61,1).

A Béke Fejedelme – Osszuk meg másokkal a jó hírt, hogy Isten a mi Atyánk. Mellettünk halad, megszabadít a névtelenségből, egy üres, arctalan élettől, bevezet minket a találkozás iskolájába. Megszabadít a vetélkedéstől, az önreferenciától, hogy megnyíljunk a béke útjának. Annak a békének, amely a másik elismeréséből fakad, amely akkor éled fel szívünkben, amikor a rászorulókat testvérünknek tekintjük.

Isten városainkban él; az egyház városainkban él és kovászként mindenkivel el kíván vegyülni, mindenkit el akar kísérni, hirdetve Jézust, aki Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme.

„A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát” – és mi tanúskodunk erről – ezzel az üzenettel búcsúzott Ferenc pápa New York híveitől.

 

A családról a családnak 4.

Első Óra
Ostoba hazudozás, esztelen lázadás

 
A Kánaán kikémlelésére küldött törzsi megbízottak tehát először bevallották a jövendő haza sok-sok előnyét, büszkén mutogatták és kóstoltatták jóízű gyümölcseit, aztán váratlanul ócsárolni kezdték, a honfoglalás ellen lázítottak, Mózes és Áron leváltását követelték, és azonnali visszatérést követeltek Egyiptomba. „Amikor ezt Mózes és Áron meghallották, arcukkal a földre borultak Izrael fiainak egész közössége előtt. Józsue, Nun fia, meg Káleb, Jefóne fia, akik szintén bejárták azt a földet, megszaggatták ruháikat, s szóltak Izrael fiainak egész közösségéhez: A föld, amelyet bejártunk, felette jó. Ha az Úr kegyelmes lesz, bevisz minket rá, s ideadja azt a tejjel s mézzel folyó földet. Ne lázongjatok az Úr ellen, s ne féljetek annak a földnek lakóitól, mert úgy megehetjük őket, mint a kenyeret. Eltávozott tőlük minden oltalmuk: az Úr velünk van, ne féljetek! Amikor erre az egész közösség felkiáltott, és meg akarta kövezni őket, megjelent az Úr dicsősége a szövetség sátra felett, Izrael minden fia előtt. Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: Meddig gyaláz engem ez a nép, meddig nem hisz nekem, mindazon jelek ellenére, amelyeket véghezvittem előttük? Megverem tehát döghalállal, s elpusztítom, téged pedig nagy és ennél erősebb nemzet fejedelmévé teszlek. Azt mondta erre Mózes az Úrnak: Hogy meghallják ezt az egyiptomiak, akik közül kihoztad ezt a népet, meg ennek a földnek lakói, - akik azt hallották, hogy te, Uram, e nép között vagy, és színről-színre engeded látni magad, s felhőd védi őket, s felhőoszlopban jársz előttük nappal, s tűzoszlopban éjszaka - , hogy megöltél egy ekkora sokaságot, mint egy embert, s azt mondják: Nem tudta bevinni őket arra a földre, amely felől megesküdött, azét ölte meg őket a pusztában! Bizonyuljon tehát nagynak az Úr ereje, és tégy úgy, amint megesküdtél, mondván: Hosszan tűrő s nagyirgalmú az Úr, megbocsát gonoszságot és vétket, de büntetlenül nem hagy senkit, megbünteted az atyák vétkeit fiaikon, harmadik és negyedik nemzedékükön. Bocsásd meg, kérlek, ennek a népnek a bűnét irgalmasságod nagysága szerin, mint ahogy megbocsátottál Egyiptomból való kijövetelüktől kezdve eddig a helyig”. (Szám 14,5-19)

Évközi 25 hét szombat

Évközi 25 hét szombat
Zak 2, 5-9. 14-15a; Lk 9, 43b-45
„Én majd eljövök és benned lakom, - mondja az Úr"

Zakariás próféta Aggeus próféta kortársa volt. Ő is Jeruzsálemben működött a fogság utáni időben, amikor a hazajöttek szorgalmasan, építették őseik örökségén a maguk házát. Ebben az időben került sor a templomépítésre is. Zakariás látomásokat látott. Ezeknek szimbolikus értelme volt. Közös mondanivalójuk égi üzenetként biztatást sugároztak a volt foglyok szívébe: Velünk a mennyország, angyalai jó híreket hoznak nekünk. Egy ilyen látomásban angyalra lett figyelmes, aki mérőzsinórt tartott a kezében és a házromok mellett, a bástya vonalán mért szorgalmasan. Zakariás kíváncsi volt a mérés céljára, rákérdezett hát: „hová mégy? Azt mondta nekem: Jeruzsálemet megmérni, hogy lássam, mennyi a szélessége és mennyi a hosszúsága?" (6) Az ifjú prófétának furcsának tűnhetett, hogy a romok határait mérte az angyal. Kicsit talán az ősi honfoglalás jutott eszébe, amit Józsue könyvében olvashatott: Amikor a Szentföldből egy-egy tájat elfoglaltak, kisorsolták a területét az egyes törzsek és azok nemzetségei számára. Ott valóban szükség volt a mérőzsinórra, hiszen a nemzetségek száma szerint adták a jövő megélhetését szolgáló földet. Itt, a rommezőn miért volt fontos a mérés? Itt talán a fordított viszony miatt. Talán még emlékeztek Jeruzsálem ostrom előtti létszámára. Úgy tűnik a kísérőszövegből, hogy most nagyobb létszámmal számolhatnak, és ezt a felméréssel tüntetik ki. Azt is érdemes meggondolni: „Ekkor az az angyal, aki bennem beszélt, elindult, és egy másik angyal jött elébe, és ő ennek azt mondta: Siess, szólj annak az ifjúnak és mondd: Fal nem övezi majd Jeruzsálem lakóit, oly sok lesz benne az ember és az állat" (7-8) Az a remény éledt tehát az angyalok beszélgetése nyomán, hogy a régi keretek között már nem férnek el az új lakók. De a rengeteg lakó miatt már falra sem lesz szükség, megvédik ők városukat. Újabb nagy remények éledeznek tehát. És ezek a remények az égből jött angyalok szavaiban gyökereznek. De azért sem lesz szükség új falakra, mert „én, az Úr, tüzes fal leszek számára körös-körül, és dicsőségére leszek benne." - mondja az Úr. (9) Isten ilyen felemelő jelenléte önmagában is nagy öröm. Biztató ének fakad Isten ajkán: „Örülj és örvendj, Sion leánya, mer, íme, én majd eljövök, és benned lakom, - mondja az Úr." (14) De az Úr templomi jelenlétén túl más öröm is felujjong ezután: a megváltóikor üzenete. „Azon a napon majd sok nemzet csatlakozik az Úrhoz és az én népemmé, lesznek, és én majd nálad lakom" (15a) Isten előre tudja, hogy a Messiás fogja odavinni a nemzeteket. A zsidók talán nem értették a szöveget, de egyértelmű: Isten Jeruzsálemben lakik akkor, amikor a Messiás eljön, de a nemzetek nem a zsidókon keresztül csatlakoznak hozzá, hanem közvetlenül, tehát a körülmetélés nemzeti jellegét nem kell már felvenniük. Milyen csodálatos lenne, ha mi hazánk határait is újra ott mérnék fel az angyalok, ahol Szent István király felajánlása idején álltak a határőreink. Hiszen az ősi határ ölelte országot adta örökségül első Szent Királyunk a Szűzanyának. Lakóit, pedig gyarapítsa Istenteremtő jósága!

LANGRESI SZENT CEOLFRITH

SZENT CEOLFRITH 

bencés apát

*Northumbria, 642 körül. +Langres, 716. szeptember 25.

Biscop Szent Benedeknek (lásd: 40. o.), Észak-Anglia két híres kolostora (Wearmouth és Jarrow) alapítójának unokafivére volt. Valószínűleg 642 körül született Northumbriában. Már fiatal éveiben a szerzetesi élet szokatlanul gazdag tapasztalataival rendelkezett: Gillingben, Tunberht nevű rokonának kolostorában, Riponban Yorki Szent Wilfrid (634--709/10) alatt, később pedig Canterburyben és Icanohban, Szent Botulf kolostorában élt. Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.), aki később összeállította életrajzát, azt mondja róla: Ceolfrith olyan alapos képzést kapott, hogy korában senki mást nem lehetett találni, aki az egyházi és szerzetesi életformákról és szokásokról jobban értesült lett volna, mint ő.

Amikor 674-ben Biscop Benedek Northumbriában megalapította Wearmouth kolostorát, Ceolfrithet nevezte ki az új alapítás priorjává, majd amikor Benedek ismét Rómába indult, őt hagyta egyedüli helyetteséül. Ez a kísérlet azonban sikertelenséggel járt. Ceolfrith szigorúsága úgy látszik, veszélyes feszültséget idézett elő a szerzetesek között, s egy időre el is hagyta Wearmouthot, és visszatért Riponba. Benedek hazatértekor megtörtént a kibékülés, majd amikor 678-ban megint Rómába utazott, Ceolfrith elkísérte.

685-ben Benedek újabb kolostort alapított Jarrowban. Halála (689/90) előtt Benedek a testvérek egyetértésével Ceolfrithet jelölte ki mindkét kolostor apátjává, és különösen a lelkére kötötte, hogy az utazásai során összegyűjtött nagy könyvtárat őrizze meg és gyarapítsa. Ceolfrith hűségesen ragaszkodott elhunyt apátja parancsához: ő maga is tudós volt és a tanulmányok barátja. Apátsága ideje alatt a két kolostor könyvtárában levő könyvek száma több mint kétszeresére nőtt, s az ő ösztönzésére kezdte el Béda Venerabilis, aki időközben a kolostor iskolájának vezetője lett, ama művek megalkotását, melyek kivívták kortársai csodálatát. Ceolfrith szokatlanul tehetségesnek mutatkozott az irányításban. Megsokszorozta a kolostorok javait, számos kápolnát épített, a templomok oltárait új felszereléssel látta el, és Szent Sergius pápa kormányzása idejében (687--701) szerzeteseket küldött Rómába, hogy elnyerje tőle a pápai oltalom kiváltságát, hasonlóan ahhoz, amelyet előzően Szent Agaton pápa (678--681) adományozott Biscop Benedeknek. Még arról is gondoskodott, hogy az új kiváltságot a király és a püspökök is ismerjék el egy zsinaton.

716-ban elhatározta, hogy leteszi apáti méltóságát és hátralévő napjait Rómában, az apostolok sírjai mellett tölti majd el. Június 4- én, miután előzőleg intelemmel látta el szerzeteseit, hogy méltóbb utódot válasszanak majd, mint ő volt, és miután mindenkitől egyenként is bocsánatot kért mindenért, amivel szigorúságában feltehetően megbántotta és megsértette őket, elhagyta a két kolostort, amelyeket több mint huszonhét éven át vezetett. Szent II. Gergely pápának (715-- 731) ajándékul magával vitt egy pompás bibliakéziratot, amelyet az egyik kolostor scriptoriumában készítettek. Ez a híres Codex Amiatinus, a latin Vulgata legkorábbi teljes másolati példánya, amely a birtokunkban van, s amely most Firenzében, a Bibliotheca Laurentianában található.

Ceolfrith nem láthatta viszont Rómát. Tekintet nélkül előrehaladott korára és rossz egészségi állapotára, hosszú útján is szigorúan megtartotta a szerzetesi fegyelmet, amint fiatal szerzetesként tanulta. Csaknem négy hónapig tartó utazás után, szeptember 25-én a champagne-i Langres-ba érkezett, s itt ugyanazon a napon meghalt a város egyik kolostorában; nagyszámú angol földije volt jelen, akik szintén Rómába zarándokoltak. Ünnepét Langres egyházmegyéjében még ma is ugyanazon a napon tartják meg, és Szent Ceofroy néven tisztelik.

Ferenc pápa beszéde a washingtoni hajléktalanokhoz: Isten Fia hajléktalanként jött a világra

Ferenc pápa Washingtonban, a Szent Patrik-plébánián szeptember 24-én hajléktalanokkal találkozott. Miután beszédet mondott nekik, velük maradt az étkezőben, leült az asztalukhoz, sokakat üdvözölt és megáldott. Az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk a Szentatya beszédét.

Örülök, hogy találkozhatok veletek. Jó napot! Két beszédet mondok nektek: egyet spanyolul, egyet angolul!

Az első szó, amit mondani szeretnék nektek, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy fogadtok, és köszönöm az erőfeszítéseket, amelyeket megtettetek, hogy megvalósulhasson ez a találkozás.

Eszembe jut rólatok egy ember, akit nagyon szeretek, és aki nagyon fontos volt az életemben. Támasz volt és forrás. Hozzá fordulok, ha egy kicsit bajban vagyok. Ti Szent Józsefre emlékeztettek engem. Arcotok az ő arcát juttatja eszembe.

Szent Józsefnek nehéz helyzetekkel kellett szembenéznie élete során. Az egyik ilyen az volt, amikor Máriánál elkezdődött a szülés, Jézus születése. Azt mondja a Biblia: „Amikor ott voltak, eljött az ideje, hogy szüljön, és megszülte elsőszülött fiát. Pólyába takarta és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson” (Lk 2,6–7). A Biblia nagyon világosan mondja: nem kaptak helyet a szálláson. Elképzelem Józsefet, akinek a felesége mindjárt szül, és nincs fedél a feje felett, nincs háza, nincs szállása. Isten Fia úgy jött erre a világra, mint egy hajléktalan. Isten Fia tudta, mit jelent fedél nélkül kezdeni az életet. El tudjuk képzelni, milyen kérdések éltek Józsefben abban a pillanatban: Hogyan? Isten Fia feje felett nincs fedél? Miért nincs lakásunk? Miért nincs fedél a fejünk felett? Olyan kérdések ezek, amelyeket sokan közületek feltehetnek nap mint nap, és fel is teszitek. Mint József, ti is azt kérdezitek: Miért nincs fedél a fejünk felett, miért nincs lakásunk? És nekünk, akiknek van fedél a fejünk felett, akiknek van lakásunk, nekünk is jót tesz, ha feltesszük ezeket a kérdéseket: Ezeknek a testvéreinknek miért nincs lakásuk, ezeknek a testvéreinknek miért nincs fedél a fejük felett?

József kérdései ma is jelen vannak, ott vannak azoknak az életében, akik a történelem során megélték, hogy nincs lakásuk.

József olyan ember volt, aki kérdéseket tett fel, de legfőképpen a hit embere volt. A hit által volt lehetséges József számára, hogy rátaláljon a fényre abban a pillanatban, amely teljesen sötétnek tűnt. A hit volt az, ami megtartotta élete nehézségei közepette. József a hite miatt tudott előrehaladni akkor is, amikor úgy tűnt, hogy minden egy helyben áll.

Az igazságtalan, fájdalmas helyzettel szemben a hit adja nekünk azt a fényt, amely eloszlatja a sötétséget. Ahogyan Józseffel is történt, a hit megnyit Isten csendes jelenléte felé minden életet, minden embert, minden helyzetet. Ő jelen van mindannyiatokban, mindannyiunkban.

Nagyon világosan akarom elmondani: nincs semmi ok, nem létezik semmiféle társadalmi, erkölcsi vagy másfajta indok, ami miatt el lehetne fogadni, hogy valakinek nincs lakása. Igazságtalan helyzetek ezek, de tudjuk, hogy Isten velünk együtt szenvedi el, mellettünk éli meg ezeket a helyzeteket. Nem hagy minket egyedül.

Jézus nem csak szolidáris akart lenni minden emberrel, nem csak azt akarta, hogy senki ne érezze, ne élje meg jelenlétének, segítségének, szeretetének hiányát. Ő maga azonosult mindenkivel, aki szenved, sír, bármiféle igazságtalanságot elszenved. Világosan megmondja: „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, idegen voltam, és befogadtatok engem.” (Mt 25,35)

A hit azt mondja nekünk, hogy Isten veletek van, Isten köztünk van, és jelenléte a segítő szeretetre ösztönöz. Arra a szeretetre, amely egy olyan Isten hívásából születik meg, aki szüntelenül kopogtat az ajtónkon, mindenkinek az ajtaján, hogy a szeretetre, az együttérzésre, az egymásnak való önátadásra hívjon minket.

Jézus ma is kopogtat az ajtónkon, az életünk kapuján. Nem mágikus módon, nem trükköket alkalmazva, nem fényreklámokat vagy tűzijátékot használva. Jézus mindig a testvér, a szomszéd, a mellettünk álló ember képében kopogtat az ajtónkon.

Kedves barátaim, a segítség leghatékonyabb módját az imádságban találjuk meg. Az imádság egyesít minket, testvérré tesz, megnyitja a szívünket, és emlékeztet minket egy szép igazságra, amelyről olykor megfeledkezünk. Az imádságban mindannyian megtanuljuk azt mondani, hogy Atya, Apa, és amikor azt mondjuk, Atya, Apa, akkor felfedezzük, hogy testvérek vagyunk. Az imádságban nincsenek gazdagok és szegények, csak gyermekek és testvérek vannak. Az imádságban nincsenek első- és másodrangú emberek, hanem testvériség van.

Az imádságban a szívünk erőre lel, hogy ne váljunk érzéketlenné, hideggé az igazságtalan helyzetekkel szemben. Az imádságban Isten mindig hív és ösztönöz minket a segítő szeretetre.

Milyen jót tesz nekünk, ha együtt imádkozunk! Milyen jót tesz nekünk, ha abban a térben találkozunk, ahol testvérként nézünk egymásra, és felfedezzük, hogy szükségünk van egymás támogatására. Ma veletek szeretnék imádkozni, hozzátok akarok csatlakozni, mert szükségem van a támogatásotokra, a közelségetekre. Arra szeretnélek hívni benneteket, hogy imádkozzunk együtt, egymásért, egymással. Így támaszai lehetünk egymásnak, és ez segít megélni annak örömét, hogy Jézus köztünk van. Jézus segítsen megoldani azokat az igazságtalan helyzeteket, amelyeket elsőként Ő ismert meg. Van kedvetek együtt imádkozni? Én kezdem spanyolul, és ti folytatjátok angolul.

Miatyánk…

Mielőtt elköszönök tőletek, szeretném Isten áldását adni rátok:

Áldjon meg az Úr, és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, és legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, és adjon neked békét! (Szám 6,24–26)

Kérlek, ne feledkezzetek meg imádkozni értem! Köszönöm!

Családról a családnak 3.

Isten irgalmas és igazságos is

 
Mózes szelíd és okos szóval könyörgött népéért az Úrhoz annak ellenére, hogy őt akarták félreállítani. „Azt mondta erre az Úr: Megbocsátom szavad szerint, de amilyen igaz, hogy én élek, s tele van az egész föld az Úr dicsőségével, olyan igaz, hogy mindazok a férfiak, akik látták dicsőségemet s a jeleket, amelyeket Egyiptomban és a pusztában műveltem, s mégis próbára tettek már vagy tízszer, s nem engedelmeskedtek szavamnak, nem látják meg azt a földet, amely felől megesküdtem atyáiknak; azok közül, akik gyaláztak engem, senki sem látja meg! Szolgámat, Kálebet, aki más lélekkel telten követett engem, beviszem majd arra a földre, amelyet bejárt, s utóda bírni fogja azt. Mivel az amalekiták és kánaániak laknak a völgyben, holnap indítsátok el a tábort, s térjetek vissza a pusztába, a Vörös-tenger felé vivő úton. Így szólt továbbá az Úr Mózeshez és Áronhoz: Meddig fog még zúgolódni ellenem ez a felette gonosz közösség? Hallottam Izrael fiainak zúgolódását! Mondd meg tehát nekik: Amilyen igaz, hogy én élek,- ezt üzeni az Úr-, olyan igaz, hogy amint szólni hallottalak benneteket, úgy fogok tenni veletek. Ebben a pusztában fog heverni holttestetek. Senki, akit megszámláltak a húszesztendősök s az idősebbek közül, be nem megy arra a földre, amelyre-esküre emeltem kezem, kivéve Kálebet és Józsuét meg gyermekeiteket” (Szám 14,20-33)  

Évközi 25 hét péntek

Évközi 25 hét péntek
Agg 1, 15b-2, 9 Lk 9, 18-22
„Nagyobb lesz ennek a háznak dicsősége az elsőnél"

Ezer évvel Krisztus születése előtt Dávid király szerette volna a zsidók templomát felépíteni, de Isten nem fogadta el tőle az imádság és kegyelemosztás házát, mert rengeteg harcot kellett vívnia fiatalabb életében. Az Úr azt megengedte, hogy az építéshez szükséges anyagokat és pénzt előkészítse. Ebből a mérhetetlen kincsből fia, Salamon építette fel gyönyörű lakhelyét Istennek, ahol az imádkozok felkereshették és ahol végre az áldozatok bemutatására biztos oltár állt rendelkezésre. Ezt a templomot is lerombolták a babiloni ostromlók hat évszázaddal a Megváltó születése előtt. Amikor lejárt a száműzetés hetven keserves esztendeje, és a perzsa királyok megengedték, hogy a foglyok közül azok, akik akartak őseik földjére visszaköltözni, hazamehettek. Sokan visszatértek, és azonnal nekikezdtek az újjáépítésnek. A szomszédos népek azonban meg-megtámadták az építőket, nehezen ment a munka. Istennek nem esett jól, hogy az Ő házát nem akarták újjáépíteni, ezért többször is figyelmeztette népét a fontossági sorrendre: mindig Isten kell, hogy első legyen. Elkészült az új istenháza. Az úr látta a csalódottságot a nép és vezetői szívén, sőt az arcukon is, ezért parancsolta Aggeus prófétának, hogy a két vezetőt, Zerubbábelt, a helytartót és Jézust, a főpapot, hogy ne szomorítsa el őket ennek az új templomnak a szerény állaga. Nem Dávid király rengeteg aranya, ezüstje, reze és vasa állt most a fogság után az építők rendelkezésére. Ezt az újat „olyannak látjátok, mintha nem is volna. Nos, bátorság, Zerubbábel, - mondja az Úr, - bátorság Jézus főpap, Joszedek fia! Bátorság a föld egész népe, - mondja a Seregek Ura. Ne féljetek! Mert így szól a Seregek Ura: Még egy kevés idő, s én megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. És megrendítem az összes nemzetet, és ideáramlik minden népnek a kincse. És dicsőséggel töltöm be ezt a házat, - mondja a Seregek Ura. Enyém az ezüst és enyém az arany, - mondja a Seregek Ura. Nagyobb lesz ez új háznak a dicsősége az elsőnél, - mondja a Seregek Ura, ezen a helyen adok én békességet, - mondja a Seregek Ura". (Agg 2, 3-9) Isten vigasztalása valóra vált, mert abban az új templomban megjelent a világ Világossága, Jézus Krisztus. Ott mutatták be az Úrnak negyven napos korában. Ott köszöntötte Őt Simeon próféta és Anna prófétaasszony. Ebbe a templomba ment el szüleivel tizenkét éves korában Jézus, bemutatkozni a zsidó gyerekek templomi iskolájában három napon át Atyja akarata szerint, majd ment vissza Názáretbe. Itt mondott el sok híres beszédet nyilvános működése idején. Ünnepélyesen ide vonult be, mint Messiás virágvasárnap, és itt siratta meg templomát, népét és a pusztulásra ítélt várost. Feltámadása után azonban többet nem ment a zsidók templomába, hiszen megvonták polgárjogát. Az oltár már semmit sem jelentett,mert a kereszten a Messiás feláldozta magát minden emberért.

BUDAI SZENT BULDUS

SZENT BULDUS

+Buda, 1045. szeptember 24.

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Buldust érdemeiért választotta Szent István egri püspöknek, s a püspök mint jó pásztor életét adta egyháza védelméért. Mikor ugyanis Szent István halála után a pogányság sötétsége ismét eltakarta Magyarországot, és a kegyetlen üldözés vihara teljes erővel tombolt a katolikus hit ellen, Buldus önmagával és javaival mitsem törődve -- hogy a rábízott nyájat erői szerint védelmezze -- közvetíteni akart András és Levente királyságért folyó vitájában. Az isteni gondviselés azonban másként határozott: miközben övéinek javát kereste, a katolikus hittől elpártolt martalócok kezébe került, akik Budán először megkövezték, majd látván, hogy még él, karddal és lándzsával átdöfték. Buldus pedig -- miután segítségül hívta Jézus, az Isten Fiának nevét, átköltözött az égbe.

Isten nem hagyta sokáig büntetlenül e gaztettet, mert Leventét is (kinek hatalomvágya a katolikusok elleni düh fölszítója volt), és a gaztett többi végrehajtóját is gyors halál emésztette el. Örök figyelmeztetés lett az utódoknak: Isten nem hagyja büntetlenül a neki szentelt emberek bántalmazását, mert miként ők szüntelenül Isten dicsőségéért fáradoznak, úgy ő mindig éberen virraszt ártatlanságuk védelmében. Andrást bánat fogta el a kegyetlenség láttán, s amiatt, hogy a zűrzavarban nem támogatta a katolikus hitet úgy, amint kellett volna, azért élete hátralévő részében szüntelenül bánkódott, és bocsánatért esedezett, s kétségtelen, hogy ő is a nyomorultan kimúlók sorát gyarapította volna, ha észre nem tér mások vesztén.

Ferenc pápa beszéde az Egyesült Államok püspökeihez

Ferenc pápa amerikai egyesült államokbeli látogatása második napján, szeptember 23-án, szerdán a washingtoni Szent Máté apostol székesegyházban a déli imaóra keretében találkozott az Egyesült Államok püspökeivel.

A 316 milliós Amerikai Egyesült Államok lakosságának 23 százaléka katolikus, számuk 71 millió 800 ezer, élükön 457 püspökkel, akik 196 egyházmegyét kormányoznak. A székesegyházban mintegy 400 püspök volt jelen, az idős, beteg főpásztorok imájukkal követik Róma püspökének a látogatását.

Ferenc pápa hosszú, személyes és testvéri hangú beszéddel fordult püspök testvéreihez.

A pápa kitárja a szívét, hogy befogadjon mindenkit, kitárja szívét, hogy tanúsítsa Isten nagy szeretetét, ami Péter utódja küldetésének lényege. Bárhol és bárki ajkán is felhangzik a név, Jézus, a pápa szava visszhangozza: „Ő az Üdvözítő!” – hangsúlyozta a Szentatya. – Amikor egy kéz jótettre mozdul, amikor könnyet töröl és társként oldja a magányt, amikor utat mutat az eltévedtnek és fölemeli a megtört szívűeket, amikor lehajol az elesetthez, amikor tanítja az igazságra szomjazót, amikor megbocsátást kínál neki és Istenhez vezeti egy új kezdésre…, akkor tudjátok meg, hogy a pápa elkísér benneteket, támaszt nyújt és erőt ad.

Első szavam a hálaadás az evangélium erejéért, Krisztus egyháza növekedéséért és mindazért, amivel nagylelkűen hozzájárultatok az Egyesült Államok társadalmához a világ érdekében. Köszönet az élet és a családok szolgálatában végzett óriási erőfeszítéseitekért. Figyelemmel követem az emigránsok befogadásáért és integrációjáért tett hatalmas erőfeszítéseket és továbbra is a zarándokok tekintetével nézek Amerikára, akik a szabadság és a felvirágzás ígéretes forrásainak keresésével értek itt partot – fogalmazott a pápa.

A Szentatya elmondta, osztozik az amerikai püspökök nehéz gondjaiban is, amikor a sötét pillanatokban, bátran, önkritikusan, megalázkodva és áldozatokkal néznek szembe a problémákkal.

Tudom, mennyire erősen rátok nehezedett az utóbbi éveknek a sebe – utalt a pápa a pedofíliabotrányokra – és elkísértelek benneteket abban a nagylelkű elkötelezettségetekben, amikor az áldozatokat gyógyítottátok, jól tudván azt, hogy miközben gyógyítunk, mi magunk is gyógyulunk. Folytassátok tovább mindezt, hogy ilyen bűntettek soha ne ismétlődhessenek meg.

Róma püspökeként szólok hozzátok, akit öregségében hívott meg az Úr, egy szintén amerikai földről az egyetemes egyház egységének az őrzésére, hogy bátorítsalak benneteket a szeretetben a részegyházak életútján – folytatta beszédét Ferenc pápa. – Péter utódaként nem érzem magam idegennek köztetek, hiszen én is egy olyan széles és végtelen földről jövök, mint a tiétek, ahol a misszionáriusok úticsomagjából kaptam a hitet. Nem idegen tőlem annak a fáradságnak a története, mely egyházat alapít a hegyek és völgyek közt, városokban és a peremkerületekben, ahol a határok nagyon átmenetiek és a válaszok sokáig nem érvényesek és ahol a felderítő előőrsök hősies küzdelme a józan bölcsességgel kell, hogy társuljon.

A pápa tisztelettel szólt elődeiről, akik az amerikai nemzet hajnalától – kezdve az első, a baltimori egyházmegye felállításával – mindig közel álltak az amerikai néphez és soha meg nem szűnt a támogatásuk és bátorításuk.

Az előző évtizedekben három elődöm is meglátogatott benneteket és átadták nektek az egyházi tanítás jelentős örökségét – emlékeztetett Ferenc pápa. –Én sem azért jöttem, hogy programot adjak nektek és felvázoljak egy stratégiát, pláne nem kioktatni jöttem benneteket. Engedjétek meg, hogy a szeretet szabadságával úgy beszéljek, mint testvér a testvérei között. Megosztok veletek néhány szempontot, melyek az előttünk álló utat érintik.

Püspökök vagyunk, Istentől megbízott pásztorok, akiknek öröme, hogy legeltetik a rájuk bízott nyájat. Őrizzétek ezt az örömet, nehogy elragadják tőletek – buzdított a Szentatya. – Önazonosságotokat az imádságban és a prédikálásban nyerjétek el. Imádságotok legyen a Krisztussal fennálló családias egység. Tanításotok pedig legyen Krisztus örömteli meghirdetése. Isten szava és a szentségek ébresszék fel a hívekben a vágyódást az Atya ölelése iránt. Virrasszatok a nyájatokért, az örökkévalóságot találják meg a szívetekben, amit a világ dolgai nem tudnak megadni. Ne lefelé tekintve keressétek magatok, önmagatokra hivatkozva, hanem Isten távlataiba tekintve. Kétségtelenül hasznos a vezető előrelátása és a sáfár furfangja, de Isten látszólagos tehetetlenségének erejét, amivel megváltott bennünket, ne cseréljük el a hatalom erejére. Jaj nekünk, ha a keresztből evilági harcok zászlaját készítjük, elfelejtve, hogy a megmaradó győzelem az átdöfésből és az önkiüresítésből ered.

Ferenc pápa az amerikai püspökök lelkére kötötte, hogy bátran ápolják a találkozás kultúráját: Folytassatok párbeszédet először egymás között, majd a papjaitokkal, a világi hívekkel, a családokkal és az egész társadalommal. Ehhez ne féljetek kivonulni otthonaitokból. Küldetéseteket úgy viseljétek mint Krisztus igáját, mely a szeretet járma és szava szerint az ígért felüdülés kezessége. Tanuljatok Jézustól, még jobban mondva, tanuljátok Jézust! Ápoljátok az egységet, kollegiális közösségben, Róma püspökének segítségével, aki köztetek a szeretetben elnököl. Töltsétek be a kovász alázatos és hatalmas szerepét az egész amerikai társadalomban. Legyetek világítótorony testvéreitek számára, bátran szembesüljetek korunk kihívásaival.

Legyetek atyai módon püspökök, akik közel vannak a nyájhoz, és szolgáljátok azt – kérte beszéde végén a pápa.

Majd az amerikai püspökök figyelmébe ajánlotta a bevándorlókat: Itt magamról is beszélek. Semmiféle más amerikai intézmény nem tudja betölteni azt a szolgálatot, amit a keresztény közösségek meg tudnak tenni az Egyesült Államokban. Ezt nemcsak úgy kérem tőletek mint Róma püspöke, hanem mint egy ember, aki délről jött. Tudjátok megosztani az erőforrásaitokat, tehát fogadjátok be őket félelem nélkül. Krisztus melegét adjátok nekik. Biztos vagyok benne, hogy ez a nép gazdagítani fog benneteket.

 

Családnak a családról 2.

Az Ígéret Földje határán

 
Ábrahámot csodálhattuk meg, amint Isten ígérete nyomán elindul az ismeretlen föld felé Háránból, a szülőföldjéről Sárával, a feleségével, nyájaival, pásztoraival, és azzal a reménnyel, hogy azt a földet, amelyre ármeneti bérlőként átköltözik, évszázadok múlva komoly néppé duzzadt családja valóban birtokába vehet. Ne feledjük, neki még csak ígérete volt Istentől, hogy majd születik fia. Vele ment unokaöccse, Lót is egész vagyonával. Ábrahám bejárta, szemügyre vette jövendő birtokát, Istennek megköszönte az Ígéret Földjét, oltárokat emelt. Unokája, Jákob is csak bérlőként tért oda vissza négy feleséggel, tizenkét fiúval. Élete végén költözött át ideiglenesen Egyiptomba, amikor legkedvesebb fia, József hosszú rabszolgaság után Egyiptom alkirálya lett a hét szűk esztendő idején. Ábrahám családja ott szaporodott milliós tömeggé négyszázharminc év alatt. Ábrahám családja a szabadulás után Isten választott és szerződéssel magához kötött népévé lett a Sínai hegy alatt. Onnan indultak tovább végső úti céljuk, az Ígéret Földje felé. Párán pusztában ütöttek tanyát. Ott készültek fel a honfoglalásra.„Ekkor szólt ott az Úr Mózeshez: „Küldj férfiakat, hogy vegyék szemügyre Kánaán földjét, amelyet majd Izrael fiainak adok, minden törzsből egyet-egyet, a fejedelmek közül. Megtette Mózes, amit az Úr parancsolt, s elküldte Párán pusztából a fejedelmi férfiakat,… hogy vegyék szemügyre Kánaán földjét, és azt mondta nekik: Menjetek fel a Délvidéken át, s ha feljuttok a hegyekre, vegyétek szemügyre azt a földet, hogy milyen, meg a népet, amely lakja, hogy erős-e vagy gyenge, hogy számra nézve kevés-e vagy sok, maga a föld jó-e vagy rossz, milyenek a városok, körülkerítettek-e vagy kerítetlenek, a talaj kövér-e vagy sovány, erdős-e vagy fátlan. Legyetek bátrak, s hozzatok nekünk a föld gyümölcseiből. – Éppen az az idő volt, amikor már enni lehetett a korai szőlőt. Felmentek tehát és kikémlelték a földet a Szín-pusztától kezdve egészen Rohóbig”. (Szám 13,1-21)

Szent Gellért

Szent Gellért 

püspök, vértanú   
Bölcs 3,1-9; Mt 10,28-33

Szent Gellért Velencében született 980 körül. Szent István királyunk kortársa volt. Szülei már gyerekkorában a velencei Szent György bencés apátság szerzeteseire bízták. Mivel rendkívüli tehetség mutatkozott benne tanulmányai során, a híres Bologna-i egyetemre küldték elöljárói tanulmányai befejezésére. Visszatérte után Velencébe fiatalon a híres kolostor apátjává választották. Később a Szentföldre készült. Gyerekkoromban még úgy tanultam róla, hogy hajóját egy vihar az Adria partjaira vetette. Ma már úgy tanítják, hogy Razina apát hívta meg Magyarországra. Lényegtelennek tűnik a közvetlen ok, mert nyilvánvalóan nekünk, magyaroknak szánta őt tanítónknak és példaképünknek az isteni Gondviselés. A pécsváradi bencés apát hívta meg kolostorába. Vendéglátója 1015. augusztus 15-re magával vitte Székesfehérvárra a nagy magyar, országos Nagyboldogasszony búcsúra abba a gyönyörű Mária-templomba, amelyet az ifjú István király építtetett. Egy Nyugat-Európából hozzánk látogatott zarándok hazatérve így jegyezte fel élményét: A magyarok királya lélegzetelállítóan gyönyörű templomot építetett a Menybevitt Szűzanyának. Gellért szívesen zarándokolt Mór apáttal a nagy magyar búcsúba. Ájtatosan imádkozott, de közben figyelt is, és a következő kérdéseket tette fel később vendéglátójának: Úgy tudom, hogy most tanítják a magyarokat a keresztény hitre. Honnan van ez az óriási búcsús tömeg? Mór apát így válaszolt: A mi népünk sosem volt bálványimádó. Őseink mindig az egy igaz Istent imádták, az egész világ teremtőjét. A misszionáriusoknak csak ki kellett egészíteniük a magyarok istenfogalmát a Szentháromság hitével, és meg kellett tanulniuk, hogy ősi hitünk egyik nagyon fontos nemzeti vonása téves. Az ősi hit ugyanis azt tartotta, hogy a mennyei Istennek van egy lánya, aki a világot kormányzó Isten mellett anyai szeretettel gondoskodik a magyarok mindennapos szükségleteiről. Úgy, mint a törzsfőnök vezeti a harcosokat, tárgyal a nagy ügyekről idegen diplomatákkal, dönt vadászatokról, a továbbvándorlásról. A felesége viszont a családok jólétéről gondoskodik. Most megmagyarázták nekünk a keresztény papok, hogy Istennek nem lehet ember-lánya, de az isteni módon született Fiának a megtestesüléskor édesanyától kellett születnie. Ez Édesanya jött el István király édesapjához, Géza fejedelemhez. Ő nyugtatta meg a fejedelmet, hogy születik örököse, aki Jézusnak a kedvéért igen sok jót cselekszik majd, és ezért a sok jóért Ő, Mária, mindig nagy patrónánk lesz. Így a magyar nép könnyebben magáénak fogadta el a, kereszténységet. Figyelem az imádkozókat, és egyszer sem hallottam Mária nevét. Mór mosolyogva avatta be titkunkba: Mi a pogány nagyasszonytól örökölt nevén Nagyasszonyunknak, vagyis Nagy Királynőnknek nevezzük Jézus Édesanyját. Gellértet bemutatta István királynak, aki a tudós idegen papot meghívta búcsús-szónoknak. A „Napba öltözött Asszony” bibliai képből merítve ihletett olyan beszédet mondott, aminek következtében István teljesen bizalmába fogadta, és rábízta egyetlen élve maradt fiának, Imre hercegnek nevelését. Később pedig csanádi püspöknek nevezte ki. Gellért megszervezte az új püspökséget. Megszerette a Magyarok Nagyasszonyát és népét. Szent István halála után keményen dolgozott Magyarországért. A megvadult tömeg a pogánylázadásban a Kelen hegyről lelökte (cellám ablakától egy-két száz méterre). Legyen pártfogónk a legújabb megújulás idején.

Keresztelő Szent János fogantatása.

Keresztelő Szent János fogantatása.

Mivel közel volt az idő, hogy a világ Üdvözítője emberré legyen és a világra szülessen, szükséges volt előbb, hogy csodásan megkezdje életét az Ő előhírnöke. Hogy milyen nagy eseményt jelentett az, hogy az előhírnök megkezdi életét, azt Isten rendelkezése mutatta meg.

Az Isten parancsaiban és rendelkezéseiben feddhetetlenül élő Zakariás és Erzsébet házaspár, gyermek nélkül öregedett meg. Mivel Isten előtt semmi nem lehetetlen, az ő akarata a késő öregségben is fel tudta oldani a szülők magtalanságát. Ennek a jó hírnek közlésével Isten Gábor főangyalt bízta meg. Ez a főangyal viszi majd el hat hónap múlva Máriának az örömhírt a Megváltó születéséről.

Zakariás pap, osztályának rendje szerint szolgálatát végezte a jeruzsálemi templomnál. Egyik este a sorevetés neki adta a feladatot, hogy a templomban az esti tömjénáldozatot bemutassa. A tömjénoltár jobb oldalán meglátta Isten angyalát. Az angyal örömhírként mondta meg, hogy fiúgyermeke születik, aki a Megváltó előhírnöke lesz. Az angyal és Zakariás további beszélgetését megtaláljuk Szent Lukács evangéliumában: 1,5-25. Mivel Zakariás kételkedett az üzenet valóságában, az angyal némasággal büntette meg fia születéséig. Szolgálatának letelte után házába ment. Isten rendeléséből az idős Erzsébet méhében fogant. Elrejtőzött az emberek elől öt hónapig, és a szintén isteni Gyermekét váró Máriát is vendégül látva, boldogan várta Isten szavának teljesülését.

Sirák Fiának Könyve 99.

Hat éves koromban tudtam meg a katekizmus első kérdésből: ki az Isten. „Isten az egész világnak Ura és a mi Mennyei Atyánk.”Tizenhat éves koromban az Atyám megüzente: mindig azt kell tennem, amit velem tetetni akar. Érett fejjel rádöbbentem,hogy a szeretet mások szolgálata. Az önzésnek Isten szemében nincs értéke.

„Simon főpap, Oniásznak a fia megjavította az Isten hajlékát, s megerősítette életében a templomot.

 
Ő építette a kettős magasságot, a templomot övező fal magas támaszát. Az ő napjaiban ástak tavat, akkora medencét, mint egy tenger. Megóvta a népet az elpusztulástól, a várost megerősítette ostrom idejére. Milyen dicső volt, körülvette a nép, mikor előlépett a függöny mögül. Mint a hajnali csillag a fellegek között, mint a telihold, mint Isten temploma fölött a ragyogó nap, mint a felhők közt tündöklő szivárvány, mint a tavasz rózsája, mint a patak partján virágzó liliom,mint nyári napokon a tömjénfa ága, mint az izzó tömjén a füstölő parazsán, mint az áldozati aranyos edény, amit mindenféle drágakő ékesít, mint az olajfa, amely tele van gyümölccsel, mint a ciprusfa, amely a felhőkig felér; amikor felöltötte pompás öltözékét, és magára vette csillogó díszeit, amikor fölment a megszentelt oltárhoz, s betöltötte fénnyel a szentély környékét. Amikor átvette a papok kezéből a feláldozásra szánt húsdarabokat, s odaállt az oltár égő tüze mellé, körülötte testvérek koszorúja állt, ahogy a lomb övezi a Libanon cédrusát, mint a pálmatörzsek, úgy vették őt körül. Áronnak fiai díszes öltözékben,--kezükben az Úrnak felajánlott adományok,-- Izrael népének egész közössége előtt, amíg ellátta az oltár szolgálatát, és felajánlotta nemes testtartással a Magasságbeli Mindenhatónak hoz, ott áldozatot. Majd a serleg után nyújtotta a kezét, és a szőlő véréből áldozott; az oltár lábához öntötte a Magasságbeli elé jó illatul, a világmindenség fejedelme elé. Áronnak fiai most felkiáltottak, aztán megfújták vert harsonáikat, megszólaltatták őket, hogy c csakúgy zengett emlékeztetőül a Magasságbeli előtt. Az összesereglett buzgó népsokaság a földön arcra borult, hogy így imádja a Mindenható Urat, a Magasságbeli Istent. Most az énekekre zendítettek rá mind, és szállt a dallam a tömeg fölött. Ekkor esdekelt a nép a Magasságbeli Úrhoz, a nagy irgalmúhoz fordult imájával, amíg véget nem ért az Úr szolgálata, s be nem fejeződött az ünnepség. Akkor aztán lejött (Simon), s Izraelnek egész közössége fölé terjesztette kezét, hogy fennhangon ossza az Úrnak áldását, és tisztsége szerint kimondja szent nevét. A nép meg másodszor is leborult a földre, hogy a Magasságbeli áldását fogadja” (Sir 50,1-21) „Most hát áldjátok a mindenség Urát! Nagy dolgokat művel, aki megáldotta életünket anyánk méhétől, és irgalmassága szerint bánik velünk. Ajándékozzon meg vidám szívvel minket, adjon békességet napjainkban (egész) Izraelnek örök időkön át. Maradjon mellettünk hűen szeretete, és szabadítson meg minket napjainkban” (22-24) „Kétfajta népségtől iszonyodik lelkem, a harmadik pedig már nem is nép: Szeirnek lakói, a filiszteusok, s az a balga nép, amely Szichemet lakja . (25-26) „Tudománnyal s okossággal teli tanítást írtam le ebben a könyvben: Jézus, Sirák fia, Eleazár unokája Jeruzsálemből, akinek szívébe áradt a bölcsesség, mint a záporeső. Boldog ember, aki e dolgokhoz fordul, aki a szívébe zárja őket, az bölcs ldesz. Aki e szerint tesz, erős lesz mindenben, mert az Úrnak fénye lesz az életútja” (27-29)

Ferenc pápa a kubai családoknak: A család megóv a szétforgácsolódástól

Ferenc pápa, mielőtt továbbutazott volna az Egyesült Államokba, szeptember 22-én, kedden (helyi idő szerint 11, magyar idő szerint 17 órakor) családokkal találkozott a Santiago de Cuba-i székesegyházban.

Ahogy ő nevezte, ez volt a „hab a tortán”, amely mintegy megkoronázta kubai látogatását. Hálát adott Istennek a meleg fogadtatásért, amelyben a kubaiak részesítették, akik között valóban családi körben érezhette magát. A család az emberiség iskolája, még ha nincsenek is tökéletes szülők, sem pedig tökéletes gyerekek – mondta beszédében a Szentatya, majd áldását adta minden várandós nőre, azt kérve tőlük, hogy tegyék kezüket a hasukra, ahol a kis élet növekszik méhükben.

János evangéliuma úgy mutatja be a kánai menyegzőt, mint Jézus első nyilvános működését; vagyis Jézus először egy családi ünnepen vett részt. Az esküvő sajátos momentum sokak életében. Az idősebbeknek, a szülőknek, nagyszülőknek ez az elvetett mag betakarítását jelenti. Örül a lelkük, hogy látják gyermekeiket felnőni, akik maguk is családot alapítanak. Egy pillanat alatt láthatóvá lesz, hogy érdemes volt harcolni. Kísérni, támogatni, ösztönözni gyermekeiket, hogy felépíthessék saját életüket, családot alapítsanak, nagy feladat a szülők számára. A fiatal pár pedig úszik a boldogságban, előttük a jövő, mindennek új otthon-, remény-„íze” van. Az esküvőkön mindig találkozik egymással a múlt, amit örököltünk és a jövő, amely előttünk áll. Emlékezet és reménység. Jézus pedig éppen egy házasságkötés alkalmával kezdi meg nyilvános működését: beleilleszkedik a magvetés és aratás, az álmok és útkeresések, erőfeszítések és vállalások, a fáradságos munka történetébe, amellyel felszántották a földet, hogy teremjen. Jézus egy családban, az otthon közösségében kezd el működni, és ma is jelen van családjainkban. Jézus szeret családban lenni – jelentette ki Ferenc pápa.

Emlékszem, az előző egyházmegyémben (Buenos Aires-i egyházmegye – a szerk.) sok család magyarázta nekem, hogy az egyetlen pillanat, amikor rendesen együtt lehettek, a vacsora volt, este, amikor hazajöttek a munkából és a kicsik befejezték a házi feladatukat – idézte föl emlékeit Ferenc pápa a kubai családokkal való találkozón. – A családi együttlét sajátos pillanata volt ez, amikor elmesélték egymásnak a napjukat, ki mit csinált, rendbe tették a lakást, a ruhákat, előkészítették a másnapi teendőket, a gyerekek veszekedtek… Ilyenkor az ember már fáradt, előfordul egy kis vita, veszekedés férj és feleség között, de nem kell félni! Én jobban félek azoktól a pároktól, akik állítólag még soha nem vitatkoztak, ez ritka nagyon – magyarázta a Szentatya, majd hozzátette: Jézus ezeket a pillanatokat választja ahhoz, hogy megmutassa nekünk Isten szeretetét. Belép otthonainkba, és segít felfedezni az otthonainkban és hétköznapi dolgainkban élő és működő Szentlelket. Otthon tanuljuk meg a testvériséget, a szolidaritást; azt, hogy ne legyünk erőszakosak. Otthon tanuljuk meg a befogadást, elsajátítva azt, hogy az életet áldásként értékeljük, és azt, hogy szükségünk van egymásra. Otthon tapasztaljuk meg a megbocsátást. Érdekes, hogy otthon nincs helye az álarcoknak, ott önmagunkat adjuk, és az a dolgunk, hogy a másik javát keressük.

Család nélkül, az otthon melege nélkül az élet üressé válik, hiányozni kezd az a háló, amelyik megtart a nehézségekben, táplálja a hétköznapi életet, és motivál a jólétért folytatott harcban. A család megóv két mai jelenségtől: a szétforgácsolódástól, vagyis a megosztottságtól, valamint az eltömegesedéstől. Mindkét esetben a személyek elszigetelődnek, könnyen manipulálható és irányítható egyénekké válnak. Azért vannak a világban megosztott, szétesett vagy eltömegesedett társadalmak, mert széttörtek a családi kötelékek. Ez pedig elszemélytelenedéshez vezet, ahhoz, hogy elfelejtjük, hogyan mondjuk: apa, anya, gyerek, nagypapa, nagymama… Elvész ezeknek a kapcsolatoknak az emlékezete, amelyek az alapot adják.

A család az emberiség iskolája, amelyben megtanulunk a másik szükségleteire figyelni. Amikor jó a családi életünk, önzéseink kicsik maradnak, de amikor nem élünk családi életet, akkor alakulnak ki azok a személyiségek, akiket így jellemezhetünk: „én, engem, nekem, velem, értem”. Ők teljesen énközpontúak, nem vesznek tudomást a szolidaritásról, a testvériségről, a közös munkáról, a szeretetről, a testvérek közti vitáról. Nem ismerik azt. A családot sújtó sok nehézség közepette ne feledkezzünk meg arról, hogy a családok nem problémát jelentenek, hanem mindenekelőtt lehetőséget, amelyet ápolnunk, óvnunk és kísérnünk kell – szorgalmazta a Szentatya.

Ma sokat beszélünk a jövőről; arról, hogy milyen világot akarunk átadni a gyerekeinknek. Az egyik lehetséges válasz az, hogy a családok világát akarjuk rájuk hagyni. Ez a legjobb örökség: persze nincs tökéletes család, nem léteznek tökéletes házastársak, szülők, gyermekek, vagy netán – sértődés ne essék – anyósok. Nincsenek. De ez nem akadálya annak, hogy ők adják a választ a holnapra. Isten a szeretetre ösztökél minket, és a szeretet mindig felvállalja azokat, akiket szeretünk. Ezért vegyük gondjainkba a családjainkat, a holnap igazi iskoláit, a szabadság valódi tereit, az emberiség igazi központjait.

A santiagói székesegyházban mondott beszéde végén Ferenc pápa az áldott állapotban lévő nőkhöz fordult. A szerdai általános audienciákon a Vatikánban sok állapotos nő kéri a Szentatya áldását a pocakjára mutatva. Most tehát minden nő, aki a reménnyel állapotos, mert a gyermek mindig reménység, érintse meg a hasát – kérte a pápa, majd áldását adta a jelenlévőkre, és mindazokra, akik a rádión vagy a tévén keresztül követték az eseményt. Kívánom, hogy egészségesen szülessenek, szépen növekedjenek, és jól tudjátok táplálni őket. Simogassátok meg a gyermekeket, akiket vártok!

Ferenc pápa zárásként szólt még az Eucharisztiáról, amelyen keresztül Jézus jelen van közöttünk, utalva az utolsó vacsorára. Emlékét tehát egy mindenki számára érthető és ismerős mozzanaton keresztül bízza ránk, amely a családi élet egyik konkrét pillanata, a vacsora. Az Oltáriszentség Jézus családjának vacsorája, amely a föld egyik sarkától a másikig összegyűjt mindenkit, hogy hallgassa Szavát és táplálkozzon Testével. A pápa emlékeztetett rá, hogy néhány nap múlva részt vesz a családok világtalálkozóján Philadelphiában, illetve kevesebb, mint egy hónap múlva kezdődik a püspöki szinódus, amely szintén a család témájával foglalkozik. Számítok imáitokra! – búcsúzott Ferenc pápa a kubai családoktól.