HIBERNOI BOLDOG ANDRÁS

HIBERNOI BOLDOG ANDRÁS

 (1534-1602) 

 
A Hibernoi elnevezés (latinul Hibernonius) arra utal, hogy valamelyik őse Írországból származott (Hibernia: Írország). Murciában, Spanyolország délkeleti részén régi nemesi szülőktől született. Ifjú korában Valenciában nagybátyjánál nevelkedett. Itt azokban az években szentéletu szerzetesek muködtek (B. Factor Miklós, Bertran Szt. Lajos), akiknek példája bizonyára felkeltette András érdeklődését a szerzetesi élet iránt. A döntést azonban egy profán és kellemetlen eset hozta meg: Amikor Valenciából hazája, Murcia felé vándorolt, rablók támadták meg és elvitték minden pénzét. Bizonyára gondolt az Úr szavaira: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti s a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek kincset a mennyben.” Elhatározta, hogy maradandó kincseket fog gyűjteni. 22 éves korában jelentkezett ferencesnek a valenciai tartományban. Habár származása és iskolázottsága szerint a klerikusok közé kerülhetett volna, o laikus testvér akart lenni, hogy az alázatosság utján törekedjék a tökéletességre. Különböző kolostorokban sokféle beosztásban tevékenykedett, de mindenhol azt kereste, miben lehetne más segítségére. Ha azt látta, hogy a másik testvérnek valami feladatot nehéz ellátni, segített neki, vagy átvállalta a munkát, mégha az nehéz vagy kevésbé kívánatos is volt. Életírói állítják, hogy ifjúkori ártatlanságát egész életén át megőrizte. Természetesen sok önmegtagadással, imával. Imái, különösen ha azt a Szent Szűz képe vagy az Oltáriszentség előtt, vagy a szenvedő Jézusra gondolva végezte, sokszor extázisba mentek át. Jóllehet teológiát nem végzett, a hit dolgában meglepő jártasságot árult el, ezen teológusok is csodálkoztak. Istenhez igyekezett vezetni az eltévedtéket, mohamedánokat is. A szenvedő lelkeken sok imával, búcsúnyeréssel segített. Istentől rendkívüli karizmákban (jövendölés, betegek gyógyítása) részesült. Életszentségét Szent Paszkál és a valenciai érsek is elismerte. Gandiában halt meg a szentek halálával. Temetése inkább ünneplés volt, mint gyász. Életszentsége s csodatételei hatására VI. Piusz boldoggá avatta. „Mint Istennek szent és kedves választottjai, öltsetek magatokra szívbeli irgalmat, jóságot, alázatosságot, szelídséget és türelmet. Mindezen fölül pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke… Éljen bennetek elevenen Krisztus igéje. Tanítsátok és intsétek egymást nagy bölcsességgel.” (Kol 3, 12 sk)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Andrást felékesítetted a szemlélődéssel és csodálatos ártatlansággal. Add meg közbenjárására, hogy a világ csábításai közben egész szívvel hozzád ragaszkodjunk. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Jézust két bíróság ítélte halálra

Jézust két bíróság ítélte halálra: a Synhedrion és Pilátus.

Miért vitték el a zsidók Őt Pilátushoz, amikor már a saját legfőbb törvényszékük előtt lefolytatták a pert? Mondják Pilátusnak: nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia. Pilátus vissza akarja a kezükbe adni, hogy öljék meg a zsidók, de ők arra hivatkoznak, hogy nekik senkit sem szabad megölniük. Pár év múlva halálra ítélik Szent Istvánt is Jézus miatt, és azonnal ki is végzik. Megváltozott a római jogszokás? Nyilván nem! Jézus Messiásnak mondja magát, a főpap ezt nem ismerte el, mert ellenkező esetben le kellett volna borulnia előtte, átadni a legfőbb papi tisztséget és uralmat neki, mint Isten Fiának. Így viszont bizonyítani kellett, hogy ez az ember közönséges lázadó, a császár ellensége, a nép lázításáért kell meghalnia római ítélettel, római módon, rabszolgák sorában. Pilátus okos jogász, nagy a gyakorlata is, rögtön átlátta, hogy ez az ember ártatlan, nem rebellisfajta a római jog szerint. Ezt háromszor ki is mondja a perkülönböző fázisaiban. Megpróbálja megmenteni, ezért rendeli el az ostorozást. Az „ecce homo” is védőszavak Jézus mellett. Ez mind arra jó nekünk, hogy így biztosan láthatjuk Jézus ártatlanságát, az elítélés igazi jogcímét: Pilátus gyáva, félti a hivatalát, inkább pusztuljon el ez a politikai álmodozó! A megsértett igazság pedig örökre így marad? Nem! Ítél a történelem és az Isten. Ma? Jézus üldözése folyamatos. Látszólag embereket üldöznek, de Saulnak jelezte már Jézus: miért üldözöl engem?”

Nagyböjti kalendárium 45.

Nagyböjti kalendárium – április 18., nagypéntek

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

Esdd ki számunkra a feltámadottak új lelkesültségét, hogy elvigyük mindenkihez az élet evangéliumát, amely legyőzi a halált. Add meg nekünk a szent vakmerőséget, hogy új utakat keressünk, s így eljusson mindenkihez a soha el nem múló szépség ajándéka.

Istenünk, te az ősbűnnek az egész emberi nemre átszálló örökségét,
a halált legyőzted szent Fiadnak,
a mi Urunk, Jézus Krisztusnak szenvedésével.
Add, hogy mi, akik hozzá hasonlókká váltunk,
miként emberi természetünk révén hordozzuk a földi ember képét,
úgy kegyelmétől megszentelve
a mennyei ember képét is hordozhassuk.
Krisztus, a mi Urunk által.

NAGYPÉNTEK

NAGYPÉNTEK

Jézust Pilátus halálra ítéli

Zsidók mondták Pilátusnak: „nekünk senkit sem szabad megölnünk.”(Jn 18,31), de idehoztuk, hogy öld meg te! Így érthetően tudtára adják Pilátusnak, hogy milyen ítéletet várnak el tőle. Pilátus kihallgatja:„Mit tettél?”(Jn 18,35) „Te vagy-e a zsidók királya?”(Jn 18,33) Mit akarsz tenni? Jézus annyit mond: „Az én országom nem e világból való”(Jn 18,36) Pilátus háromszor is elismétli: „nem találom vétkesnek”(Jn 18,38) Szabadon akarja bocsátani. Hogy megnyugtassa a kedélyeket: megostoroztatja. Az ítélet végül is megtörténik, és Pilátus látványosan kezet mos. Jézus az ártatlanok Királya: csak a közelmúltból is idézhetünk szörnyű koncepciós pereket, per és ítélet nélküli internálásokat Szibériába. Sok helyen már „divat” az eutanázia. Jézus most sem ítél el senkit, Ő meg akarja menteni a bűnösöket. Jézus azonban nemcsak az ártatlanokért vállalta ezt a halálos ítéletet, hanem a nagy bűnösökért is, akiket bíróság, vagy közvélemény elítélt, vagy megbélyegzett. Legyenek gyilkosok, rablók, maffiózók. Nem ítéli el Barabást, a két felfeszített gonosztevőt, a gyalázóit, sőt könyörög értük, és meghal értük.„Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”(Lk 23,34) Ezt teszi az elrendelt átváltoztatáskor ma is: értünk és mindenkiért. Minket is erre buzdít: imádkozzunk értük, mi is, mert a megtérés nagy kegyelem, valakinek kérnie kell, mivel ők nem kérik, tegyük meg mi.„Amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre.”(Róm 5,20-21)

MELITINEI SZENT ÁKOS

Szent Ákos püspök

Ákos az örményországi Melitiné városából származott. Istenfélő szülei sok imádság által nyerték el Istentől gyermeküket. Már gyermekkorától átadták nevelésre a város püspökének Otriosznak, akitől magas keresztény nevelést kapott. Otriosz halála után az emberek egyhangúlag választották meg püspöküknek. Szent Ákos sokat fáradozott, hogy megszüntesse Nesztoriosz tévtanítását, és részt vett a III. egyetemes zsinaton. Életében békeszerető ember volt és különösen irgalmasságával tűnt ki. házából kis kórházat csinált, és maga gondoskodott a betegekről. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki. Hosszú időn át bölcsen kormányozva egyházát, 435 körül hunyt el békében.

Az eucharisztikus Jézus 7.

Az eucharisztikus Jézus, mint a leghatékonyabb orvosság

„Másnap a tömeg, amely a tengeren túl állt, észrevette, hogy csak egy bárka volt ott, és hogy Jézus nem szállt be tanítványaival a bárkába, a tanítványai egyedül távoztak el. Jöttek viszont Tibériásból más bárkák annak a helynek közelébe, ahol a kenyeret ették, miután az Úr hálát adott. Amikor tehát a sokaság meglátta, hogy nincs ott sem Jézus, sem a tanítványai, beszálltak a bárkákba, és Jézust keresve Kafarnaumba mentek. Amikor megtalálták őt a tengeren túl, azt mondták neki: Mester, mikor jöttél ide? Jézus azt felelte: Bizony, bizony mondom nektek: Kerestek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg pecsétjével.” (Jn 6,22-27) Jézus a kafarnaumi zsinagógában beszélve várva-várta, hogy odaérjenek előző napi vendégei. Szíve tele volt élete nagy ajándéka bejelentésének ujjongó örömével. Úgy vélhette, ha az ajándék-kenyérnek annyira tudtak örülni, pedig reggelre kelve újra éhesek lettek, akkor az örök életre szóló sokkal-sokkal értékesebb adomány hírét majd még inkább kicsattanó örömmel fogadják. Jézus persze jól tudta isteni értelmével, hogy ténylegesen mi történik, emberi értelme, főképpen pedig emberszíve mégis hevesen vágyott arra, hogy felfogják, megértsék, milyen nagy adományt jelent be az Úr. Megjelennek a zsinagógában, örömmel kiáltják hátra a tolongóknak: Itt van! Megtaláltuk! Csak Jézus szomorodik el, mert kitárulnak előtte a gondolatok, és lehangolja lelkesedését a közvetlen tapasztalat. Ennek ellenére megpróbálja áthangolni gondolataikat, vágyaikat. Nem sajnálja erre a drága időt, hiszen nemcsak értük harcol, hanem a következő évszázadok lelkeiért is.Az első kérdés, amit tisztázni kellett: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük? Jézus azt felelte: Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”. (28-29) A kérdés valóban lényegbevágó. Jézus már hónapok óta tanít és műveli csodáit. Ha a Máté-evangélium kronológiáját vesszük alapul, akkor csak két fejezettel később teszi fel a kérdést az Úr: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” (Mt 16,13) És a tanítványok szorgalmasan elismétlik, amit addig hallottak: valamelyik prófétának. Jézus tovább kérdez:„És ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus azt felelte neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és a vér nyilatkoztatta kik ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van” (Mt 16,15-17) Jézus tehát ezt az alapvető kérdést akarja tisztázni a kafarnaumi zsinagógában. Az előző napi feltétlen lelkesedésnek most nyoma sincs. Senki nem mondja: valóban te lehetsz Isten Fia, mert a kenyérszaporítás csodáját másként nem tudtad volna művelni. Ők viszont ellenkezőleg nyilatkoznak:„Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: Égi kenyeret adott nekik enni.” (31) Provokálni akarják Jézust, hogy a régi, mindennapos csodát, a manna-esőt, vagy valami más testi táplálékot biztosítson nekik a Názáreti Mester. Akkor könnyebben hisznek neki. Jézus jól tudja, hogy vitapartnereinek nem a természetfeletti, hanem a természetes élet áll a vágyaik központjában, ezért ebből szeretné őket kigyógyítani. „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.” (32-A jelenlévőknek és a világ minden haspók emberének kínálja Jézus a magasabb rendű élet lehetőségét. A test földi élete fenntartható a gabona lisztjéből sütött kenyérrel. Ez azonban csak ideig-óráig biztosítható. Aztán jön a mindenki sorsát megpecsételő halál, amelyet túlvilági élet vagy örök halál követ. Jézus erre akar orvosságot biztosítani, amikor önmagát kínálja az örök élet kenyerének.

Nagyböjti kalendárium 44.

Nagyböjti kalendárium – április 17., nagycsütörtök

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

Szűz és Anya, Mária, te, aki a Szentlélek ösztönzésére befogadtad az élet Igéjét a te alázatos hited mélységébe, amelyet teljesen odaajándékoztál az Örökkévalónak, segíts, hogy kimondjuk a mi igenünket, Jézus Örömhíre megszólaltatásának napjainkban minden korábbinál sürgetőbb szükségében.

Istenünk, te egyszülött Fiadat a Szentlélekkel fölkented
és Urunkká tetted.
Add, hogy mi, akik az ő papságában részesültünk,
megváltásának tanúi legyünk a világban.
A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.

Nagycsütörtök

Nagycsütörtök

„Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre”

A XIII. század elején indult mozgalom azért, hogy az Oltáriszentségnek külön ünnepet szenteljenek, mert a nagycsütörtök az Eucharistia szerzésének napja ugyan, de akkor már a liturgiában az utolsó vacsorán történteknek más mozzanatait is megjelenítjük, ezért ez a nap nem teljesen az Úr Szent Testének és Vérének ünnepe. Most az Eukarisztiát állítom elmélkedésünk központjába, de kicsit talán szokatlan módon: Úgy, mint az Atya ajándékát. Teszem ezt azért, mert az Atya kéréséhez, amelyet Eugenia Elisabetta Ravasio útján küldött nekünk, gyermekeinek, másrészt pedig maga Urunk, Jézus Krisztus is tudtára adott minden hívőnek az evangélium lapjain. Az első csodálatos kenyérszaporítás utáni napon Jézust a kafarnaumi zsinagógában lelték meg azok, akik élvezték Jézus vendégszeretetét a pusztában, majd ennek hatása alatt szerették volna megkapni naponta a jóllakatás isteni adományát Eszükbe jutott a napi manna és sátrak közé potyogott fürjcsapat. Talán Jézus is meg tudná tenni ugyanezt finom árpakenyérrel és sült hallal folyamatosan. Jézus kiábrándította haspárti rajongóit. „Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg pecsétjével”. (Jn 26,27) Mert „nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le”. (32-33) Ez az égből szállott kenyér maga Jézus. Őt adta az Atya a megtestesüléskor. Most pedig új formában akarja Őt mennyei eledellé tenni az egész történelem minden hívő embere számára. „Én vagyok az élet kenyere”. (48) „Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért”.(51) a haspártiak elmentek, mert nem értették ezt a józan beszédet: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (60) A tanítványok közül is többen otthagyták. Az előző napi kenyér ember termelte árpakenyér volt, csak a csodálatos szaporítás volt természetfeletti. Ezt tudatosította Jézus: csoportosan telepíti le őket. Megszámoltatja a tudományos utókor meggyőzésére. Aztán megáldja, szétosztatja a halakkal együtt. Felszedeti azonos céllal a lehullott kenyérdarabokat. Majd hajnalban a vízen jár, jelezve, hogy ha el tudja venni teste súlyát, megteszi ezt a tömegével is. Ez mind utalás az Eukarisztia jellegére: Jézus számára nincsen lehetetlen. Előző nap más kenyerét szaporította. Kafarnaumban már a saját testéről beszél kenyérként. Azt fogja az áldozók számára szaporítani. Fentebb idéztük, hogy Jézus olyan kenyér, akit az Atyaisten jelölt meg pecsétjével. (27) Az angyali üdvözletkor hallja Mária: „íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni. A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged, azért a Szentet is, ki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni”. (Lk 1,31-32.35) íme, az Atyaigazoló pecsétje Fiának emberségén. Mit pecsétel meg? Fiának teste anyagát. A növekvő test minden porcikája abból a titokzatos, teremtő, természetfeletti fogantatásból származik, milliószámra szaporodnak a sejtjei. Ugyanígy természetfeletti szaporodása lesz eukarisztiás szinten. Mondhatjuk azt is, hogy az Úr engedi a teste kenyerét megsülni a szenvedés és kereszthalál tűzében. Az utolsó vacsorán fogyasztott húsvéti bárány ehhez is előzményt szolgáltat, segít megérteni a misztériumot. Van tehát alapja az Atya és a Fiú közös adakozásának az isteni Kenyér asztalánál! Isten Ezekiel prófétánál még úgy nyilatkozik, hogy a zsidók javíthatatlan (kő) szívét kiveszi keblükből. Az Atya és a Fiú közös ajándéka Jézus emberségének közreműködésével naponta hozza keblünkbe a mindent javító, energiával feltöltő isteni ajándékot: az Élet Kenyerét.

LABRE SZENT BENEDEK-JÓZSEF

LABRE SZENT BENEDEK-JÓZSEF 

zarándok

*Amettes, 1748. március 26. +Róma, 1783. április 16.

Benoit-Joseph Labre 1748. március 26-án született Artois-ban, Amettes faluban. Szülei, Jean-Baptiste és Anne-Barbe Grandsire szerény birtokukon gazdálkodtak, s emellett egy kis rövidáru-kereskedést is vezettek. A család mélységesen hívő életet élt. Tizenöt gyermekük közül Benedek volt a legidősebb. Az amettes-i falusi iskolában, majd később a szomszédos Nédon mezőváros iskolájában csupán gyenge képzettséget szerzett. Szokatlanul szelídnek és alkalmazkodónak, egyben hallgatagnak ismerték. Rendkívül jámbor volt. Amikor tizenkét éves lett, magához vette nagybátyja, François Labre, aki az Amettes-től mintegy húsz km-re levő Erin plébánosa volt. Itt járult 1761. szeptember 4-én elsőáldozáshoz és bérmáláshoz. Nagybátyja ezután latinra tanította, Benedek azonban csak közepes tanulónak mutatkozott. Az imádság és a szemlélődő élet vonzotta, a tanulás iránt nem volt érzéke, még kevésbé mutatott hajlandóságot a papi hivatás iránt. Később nagy érdeklődéssel olvasta az oratoriánus Jean Lejeune (1592--1672) prédikációit, amelyek teljesen a janzenista ridegség szellemét lehelték és mély hatást gyakoroltak rá. Hasonlóképpen behatóan foglalkozott a domonkos Granadai Lajos (1504--1588) misztikus írásaival, és megtanulta, hogy egész életén át nagyra becsülje őt.

Magányosságra hajlamos temperamentumát egyre alkalmatlanabbnak érezte a világban való életre. Azon a napon azután, amelyen hallgatta nagybátyjának egy vendégét, aki elbeszélte a nagy trappista kolostor (Grande Trappe) életét, úgy hitte, hogy végre rátalált az útjára. Nagybátyja is, szülei is ellenezték azt a kívánságát, hogy trappista legyen, így hát jól-rosszul folytatta tanulmányait, míg nagybátyját 1766-ban el nem ragadta egy pestisjárvány. Ezt követően néhány hetet a szüleinél töltött, majd rábízták anyai nagybátyjára, Jacques Vincent- ra, egy szent életű papra, aki káplán volt Conteville-ben, és mélységesen megragadta unokaöccse lelkét. Miután hiábavaló látogatást tett Val-Sainte-Aldegonde karthauzi kolostorában, nagybátyja közvetítésével 1767-ben a Montreuil-sur-Mer közelében levő Neuville karthauzi kolostorában próbálkozott. Itt is visszautasították, mivel nem találták kielégítőnek képzettségét. Ekkor egy ideig Ligny-les-Aire egyházi iskolájába járt, majd ismét megkísérelte Neuville-ben, hogy beléphessen a karthauziak közé. Megint kudarc érte. Nyugtalanságoktól és kétségektől marcangolva hat hét múlva arra kényszerült, hogy visszatérjen családjához. Jövője homályosabbnak tűnt előtte, mint bármikor, mert továbbra is hiányzott az a képessége, hogy alkalmazkodni tudjon a világban való élethez. 1767 novemberében a Grande Trappe-ban kérte felvételét, ám ott is visszautasították; ezúttal azért, mert még nem töltötte be huszonnegyedik évét. A boulogne-i de Pressy püspök tanácsára, akivel egy misszió alkalmával ismerkedett meg, újból kísérletet tett a neuville-i karthauzi kolostorban, de sikertelenül. Elhatározta, hogy nem kerül még egyszer övéi szeme elé; ismételten a Grande Trappe-ba ment, de felvételét ezúttal is elutasították. 1769 novemberében a Moulins közelében levő Sept-Fonds-ban végre felvették a trappisták a noviciátusba.

Néhány hónapi megnyugvás után belső bizonytalankodása olyannyira elhatalmasodott, hogy belebetegedett. 1770 júliusában el kellett hagynia a noviciátust; lassanként kezdte megérteni: egészen egyéni hivatása az, hogy ,,ide-oda bolyongó'' feltétlen önkiüresítésben éljen. Egy ismeretlen pap, akivel később találkozott, megerősítette szándékában.

Így hát tudatosan és világos szándékkal magára vette a nyomorúságos, lerongyolódott csavargó életét, abban a meggyőződésben, hogy ez számára az üdvösség egyéni útja, melyen haláláig ki kell tartania. Ettől kezdve szüntelenül zarándokként bolyongott Európa útjain, kegyhelytől kegyhelyig; csak csekély alamizsnát fogadott el, hogy éhen ne haljon és meg ne fagyjon. Elutasított minden lehetőséget, hogy bárhol is letelepedjék. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok csekély és pontatlan volta sajnos alig nyújt lehetőséget arra, hogy vándorlásai útvonalát követhessük. Úgy látszik, hogy útjait terv nélkül, teljesen önkényesen választotta meg. A hagyomány így közli, hogy merre haladt át: Sept- Fonds-ból való útnak indulása után Paray-le-Monial kórházába fogadták be; ezután pedig Lyonon át Itáliába ment. A Piemontban levő Chieriből írta 1770. augusztus 31-én utolsó levelét hozzátartozóinak. Felkereste Loretót és Assisit, majd decemberben Rómába érkezett. Sokáig tartózkodott itt anélkül, hogy valahol is véglegesen megtelepedett volna. Megszerette Rómát, amelynek templomai és szent helyei határtalan területet kínáltak jámbor gyakorlatai számára. Nehézség nélkül el tudott tűnni a római koldusok tömegében. Ezenkívül elég menedékhelyet is talált itt. Miután egy ideig valami barlangfélében lakott a Quirinal közelében, a Kolosszeum egy falmélyedésében talált menedéket. Az volt akkoriban mindenféle elhagyatott és nyomorult menedékhelye. 1771 tavaszán újból vándorolni kezdett, ezúttal Dél-Itáliába. 1772 elején több hetet töltött Nápolyban, majd onnan is tovább indult március közepén. Miután májusban visszaérkezett Rómába, Spanyolországba indult, s elzarándokolt Compostellába és Burgosba. Ezt követően a Provence-ban, majd 1774 húsvétján ismét Rómában találjuk. A következő éveket más zarándokutak töltötték ki, ezek időbeli sorrendje azonban alig ismeretes. Bizonyos csak az, hogy többször is elzarándokolt Loretóba, és Németországban is hosszú vándorutakat tett. 1776 őszétől hosszabb ideig Rómában időzött. Utolsó loretói zarándokútjára 1782 márciusában indult; teljesen kimerülve ment onnan tovább, s megjósolta közeli halálát.

Szentsége átsugárzott ócska, piszkos ruháján. Az utcagyerekek gyakran követték gúnyos kiáltozásaikkal, de mind több olyan ember akadt, aki nyomorúságában is felismerte a szentség fényét. Sohasem esett abba a kísértésbe, hogy más elfoglaltságot keressen magának, vagy hogy bevonuljon valamilyen szerzetbe. Csodákat és rendkívüli jelenségeket is tulajdonítottak neki. Feltételezhetjük, hogy igen nagy fokban tapasztalta meg az Istennel való misztikus egyesülést; bizonyosat azonban nem tudunk róla, csak néhány jelre vagyunk utalva. A hihetetlenül primitív életkörülmények tönkretették Benedek egyébként sem igen ellenálló szervezetét. Visszatért Rómába, s 1783 elején megbetegedett, de még így sem mondott le arról, hogy körbejárja a templomokat. 1783. április 16-án, nagyhét szerdáján az utcán összeesett. Egy közeli házba vitték, s ott estére meghalt. Már másnap reggel így kiáltoztak a gyerekek Róma utcáin: ,,Meghalt a szent!'' A tömeg áramlott a halottasházhoz, majd hosszú időn át a sírjához. Boldoggá avatási eljárása nagyon hamar megkezdődött, de a politikai események miatt elhúzódott, és csak 1859-ben fejeződött be.

1881. december 8-án avatták szentté.

Az Eucharisztikus Jézus imádása 6.

Az Eucharisztikus Jézus imádása

Assisi Szent Ferenc rendelkezett így: Testvéreim, ha vándoroltok és a távolban megláttok egy templomtornyot, boruljatok le és mondjátok őszinte áhítattal: Imádunk Téged legszentebb Urunk, Jézus Krisztus, itt és a világon lévő minden templomodban,és áldunk Téged, mert Te szent kereszted által megváltottad a világot. Ó szent vendégség, melyben Krisztust vesszük magunkhoz, megújítjuk szenvedésének emlékét, lelkünk eltelik kegyelemmel, és jövendő üdvösségünk zálogát nyerjük.”Szent Ferenc atyánk nagyon szerette az Eucharistiát. Ő nem volt áldozópap, nem tartotta magát méltónak erre a nagy tisztségre,de klerikus azaz egyházi férfiú akart lenni, mert az igehirdetésre hivatást érzett, ezért diakonussá vagyis szerpappá szenteltette magát. Így a szentmisében közvetlen szolgálhatott a miséző papnak, énekelhette az evangéliumot és prédikálhatott is. Úgy rendelkezett, hogy vele mindig lakjék egy fedél alatt felszentelt pap testvér, hogy minden nap misézzék neki és áldoztassa meg. Másik rendelkezése az volt, hogy a felszentelt papokat különleges tisztelettel illessék rendjének tagjai. Ő maga is ezt tette: Ha egy angyallal és egy pappal egyszerre találkoznék, először a papot köszönteném, mert Urunk, Jézus Testét ő hozza közénk az oltáron és ő nyújtja másoknak. Vándorlásai közben minden templomba betért imádni az Oltáriszentséget. Ha pedig a templom nem volt tiszta, seprűt szerzett és kitakarította, hogy méltó legyen a legfőbb Úrhoz. Lehet, hogy ez a tapasztalat hívta fel a figyelmét: a világ minden táján akadhatnak templomok, amelyeket nem látogatnak hívek, nem imádják az ott rejtőző Istenséget. Jézus örömmel veszi, ha egy-egy templomlátogató lélekben odafigyel rá és szeretetét kifejezi iránta bármilyen távolról is. Buzgó lelkek még mélyebben is elgondolkodhatnak erről. Jézus mindenkiért meghalt. Halála érdemeit mindenütt árasztani akarja. Megteszi ezt a szentmisében úgy, amint a kereszten, hiszen a szentmise a keresztáldozat jelenvalóvá tétele a mindenkor élő emberek javára. Kínálja kegyelmeit a szentmise gyümölcséből, az Eucharisztiából is. Aki ezt érti és betér az Úrhoz, az részesül eme kegyelmekből. A hívő tudja, hogy a keresztények legfőbb feladata a szeretet árasztása. Teheti ezt darabka kenyérrel, pénzzel, de sokkal többet adhat, ha imájában a kegyelmek Urától kieszközli azt, ami a legfontosabb a rászorulóknak. Szent Ferenc ezt is megérezhette: ha lélekben a távoli templomokba, a világ minden tájára ellátogat az imádkozó hívő, ugyanígy kieszközölheti a kegyelmeket az idegen, ismeretlen nép gyermekeinek. Egy alkalommal betértem az egervári templomba. Az oltárra kitett vendégkönyvben ezt az üzenetet olvastam: A Fülöp-szigetekről származom. Budapesten végzem egyetemi tanulmányaimat. Örülök annak, hogy én is a ti katolikus testvéretek vagyok. Imádkozzunk egymásért! Az üdvösség az Ő kegyelméből fakad. A kegyelemosztás feltétele az, hogy kérni kell. A legtöbb ember ezt vagy nem tudja, vagy nem törődik vele. Mi tudjuk, tehát kérjük bizalommal a megtérés és üdvösség kegyelmét. Jézusnak már mindenütt van temploma, benne él az Eucharisztikus Jézus. Várja távoli gyermekei kérését, hogy kegyelmeit osztogatni tudja.Egy japán férfi kérdezte meg katolikus magyar ismerősétől: Te igazán hiszed, hogy az Isten Fia itt valóságosan jelen van? Mert ha én hinni tudnám, soha többé fel nem kelnék a térdemről.

Nagyböjti kalendárium 43.

Nagyböjti kalendárium – április 16., nagyszerda

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

Az örömteli evangelizáció a liturgiától nyeri el a szépségét, ebben naponta kérhetjük a jó dolgokat.

Istenünk, te azt akartad,
hogy szent Fiad vállalja értünk a kereszt gyalázatát,
és így megszabaduljunk a gonosz lélek hatalmából.
Kérünk, add meg híveidnek,
hogy elnyerjük a feltámadás kegyelmét.
A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.

Nagyszerda

Nagyszerda

Iz 50,4-9a; Mt 26,14-25

„Egy a tizenkettő közül, akit karióti Júdásnak hívtak, elment az főpapokhoz”

Minapi elmélkedésükből visszaidézzük a tényt: amikor Júdást Jézus megfeddte Lázáréknál, hogy ne bántsa Máriát nagylelkű ajándékáért, ő sértődötten kiosont a házból. Átment az Olajfák hegyén Jeruzsálembe, és bezörgetett a főpaphoz. Vele, mint a mai evangéliumban is olvastuk, megalkudtak harminc ezüstpénzben, hogy ezért az összegért alkalomadtán kezükre adja Jézust. Azután visszaosont Lázárékhoz Betániába. Másnap nyilván részt vett a hozsannás ünnepi menetben. Aztán türelemmel várt az alkalomra. Nagycsütörtökön aztán megtudta, hogy a bárányvacsora után kimennek az Olajfák hegyére. A vacsorát Jézus megrendelte. Estefelé a helyszínre érkeztek Jézussal együtt a tanítványok is. Máté hangsúlyozza, hogy az előírt időpontban, amikor a vacsoracsillag feltűnt az égen, Jézus, mint házigazda asztalhoz ültette tanítványait. Elmondta az Egyiptomból való szabadulás történetét, majd hozzáláttak a húsvéti bárány elfogyasztásához. Római szokás szerint az asztal mellé rakott kereveteken könyökölve fogyasztották a sült bárányt kovásztalan kenyérrel. Közel ezerháromszáz évig ez a sültbárány emlékeztetett arra minden zsidó családot, hogy eljön majd a Messiás, az Isten Báránya, és az ő feláldozása megszabadítja az összes embert bűneitől. Jézus asztalának étke most hivatalosan utoljára került elfogyasztásra, hiszen másnap délen Ő maga lesz az áldozati bárány, akit a keresztfán iszonyú kínok közt ölnek meg. Az Ő halála után már értelmetlen lesz egyetlen más bárány, netán a bárányok ezreinek levágása és megsütése is. Ezt az ünnepi pillanatot keserítette meg Jézus bejelentése: „Bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem”. (21) Egy közülük? Jézust árulja el? Az áruló köztudottan aljas és megvetés tárgya volt minden társadalomban. Jézust, az élő Isten Fiát elárulni pedig a világ legnagyobb vétke, gyalázata volt. S ezt egy apostol követi el? Hihetetlen! De Jézus szava eskü alatt hangzott el! Ki lehet az az átkozott, aki erre képes? Felháborodva egyenként kérdezik magukra mutatva: „Csak nem én vagyok az, Uram?” (22) János evangélista pontosan leírja ezt a jelenetet: Péter az Úr felett kimagasodva intett Jánosnak, hogy kérdezze meg Jézust. Ő pedig azonnal megmondta, meg is mutatta: Akinek a tálba mártott falatot nyújtom, ő az. És máris Júdás kezébe adta a kenyérdarabot. Ketten tehát már biztosan tudták. A többiek viszont nem vették észre, hogy amikor a zűrzavarban Júdás is feltette a kérdést: „Csak nem én vagyok az, Rabbi?” Ő azt felelte neki: Te mondtad”. (25) Iszonyatos nagy bűn, szörnyű ítélet: „Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj, annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik” (24) Jézust ma is sokan elhagyják, megtagadják, ki szóval, ki tettel. Imádkozzunk értük! 

DE VEUSTER DAMJÁN JÓZSEF

DE VEUSTER DAMJÁN JÓZSEF 

szerzetes, pap

*Tremeloo, 1840. január 3. +Molokai szigete, 1889. április 15.

A Csendes-óceán mérhetetlen térsége évszázadokon át távol esett a fehér ember útjától. Csak amikor James Cook (1728--1779) nyilvánosságra hozta a Déli-tenger csodavilágáról szóló fantasztikus tudósításait, ébredt fel az érdeklődés a Földnek ez iránt az eddig ismeretlen része iránt. A ,,paradicsomi állapotok'' keltette elragadtatásból az józanította ki Európát, amikor Cookot megölték ,,a természet ártatlan gyermekei''. Ennek ellenére a pálmák alatti álomszép élet illúziója egyre újabb kalandkeresőket vonzott.

Teljesen más erők indították a keresztény hithirdetőket a távoli szigetekre. Tudták, hogy a Déli-tenger paradicsoma nem problémátlan. Az uralkodó fehér emberek viszályai tették többek között nehézzé az itteni életet. Az Evangélium hírnökei sem voltak mindig egyben a béke hírnökei: a különböző felekezetek misszionáriusai nemcsak a lelkeket, hanem gyakran a földet is elvitatták egymástól; a lelkeket Istennek akarták megnyerni, a területet saját nemzetüknek. A hit első katolikus hírnökei franciák voltak. Olyan vallási közösséghez tartoztak, amely ki akarta küszöbölni a viszálykodás áldatlan következményeit. A nép Picpus- misszionáriusoknak nevezte őket. Róma 1825-ben rájuk bízta a Hawaii- szigetek, néhány évvel később pedig egész Polinézia misszionálását.

A feladat csaknem meghaladta a fiatal közösség erejét. Amellett még a protestáns hithirdetők is nehézségeket támasztottak. A Picpus-atyákat elűzték Hawaiiról, és más munkaterületet kellett keresniök maguknak. Amikor Franciaország végül kikényszerítette fiai számára a szigeteken való tartózkodás jogát és az első apostoli vikárius hozzá akart fogni a munkához, hajótörést szenvedett és társaival együtt a vízbe fulladt. Utódának, Louis Maigret-nek (1804--1882) teljesen újból kellett kezdenie mindent; de legjobban a hit hírnökeinek állandó hiánya kínozta. A missziós hivatások gondja arra indította a Picpus-társaság vezetőségét, hogy Franciaország szomszédos országaiban toborozzanak segítőket.

Felhívásuk különösen Belgiumban talált élénk visszhangra. A vallásos falusi családokban nem volt ritkaság, hogy több gyermek is megértette és követte a szerzetesi hivatást. Így volt ez a De Veuster családban is, amely Tremeloóban, egy kis flamand faluban lévő birtokán gazdálkodott, s az megfelelő megélhetést biztosított a sokgyermekes család számára. Egy fiú és két leány választotta már a szerzetesi életet, amikor József is engedélyt kért apjától, hogy kolostorba léphessen. Ágost testvéréhez hasonlóan ő is pap akart lenni a Picpus- misszionáriusoknál. József a gyors elhatározás embere volt. Amikor egy napon apjával együtt meglátogatta testvérét a kolostorban, azt kérte, hogy ott maradhasson. Ám csalódás érte: Mivel már idősebb volt, és nem rendelkezett elegendő képzettséggel, a rend elöljárója csak laikus testvérnek vette fel. József a szerzetesruhával együtt a Damján nevet kapta.

Damján testvér titokban azt remélte, hogy pap lehet majd. Mindenben megtette kötelességét, és minden szabad idejét arra használta, hogy latinul tanuljon. Csakhamar olyan alapos tudást szerzett, hogy segíteni tudott a fiatalabb tanulóknak feladataik megoldásában. Ez az elöljáró fülébe jutott, s Damján elérte, amit remélt: teológiát tanulhatott. Az a kívánsága is, hogy a misszióba küldjék, gyorsabban teljesült, mint ahogy remélni merte. Maigret püspök ismételten segítséget kért. A kiválasztottak közt volt Damján testvére, Ágost is (szerzetesi nevén: Pamphilius), de tífuszban megbetegedett, nem tudott elutazni. Damján ekkor ismét bebizonyította gyors elhatározó képességét. Kérte, hogy testvére helyett elmehessen a misszióba. Bár nem volt még pap, felettesei hozzájárultak, és 1863-ban mindenszentek ünnepén Brémából elindult hosszú útjára.

Dél-Amerikát körülhajózva a Horn-foknál érte el a Csendes-óceánt, s végül négy és fél hónapi utazás után Honoluluba érkezett. Nyolc nappal később szubdiákonus lett, további két hónap múlva pedig pappá szentelték. A püspöknek szüksége volt rá, hogy egy megbetegedett misszionáriust pótolhasson a fő szigeten. Damjánban minden adottság megvolt arra, hogy hithirdető legyen: mint életerős parasztfiú hozzászokott, hogy megfogja a munka végét, rendíthetetlen és határozott, vidám, derűs lélek lakott benne. Emellett jámbor volt, állhatatos, telve az önátadás készségével. Amit Damján mulandó javakból birtokolt, elfért lova két nyeregtáskájában: némi fehérnemű, egy miseruha, alba, egy kis misekönyv és kehely -- ez volt mindene. Ezzel kezdte meg munkáját missziós területének népes falvaiban; fel kellett fedeznie a vidéket, meg kellett tanulnia a bennszülöttek nyelvét, és vándor misszionáriusként állandóan úton volt.

Így múlt el az első év. A kevés keresztény vallási élete felvirágzott, számuk lassanként megnőtt. Damján atyát szerették, és nem is csak a hívők. Boldog volt, mint amilyen boldogan élt egykor flandriai hazájában. Jó és bőséges aratás elé nézett. De -- a betakarítás nem rá várt. Egy napon eljutott hozzá egy testvérének segélykiáltása, azé, aki Hawaii szigetének szemközti tengerpartján misszionált. Munkája túlságosan nehéz volt számára: a sikertelenségbe belebetegedett. A püspök úton járt valahol messze, de még ha ott lett volna, akkor sem tudott volna segíteni: nem volt senki, akit az elcsüggedt hithirdető mellé állíthatott volna. A beteg testvér azonban mégis segítségre szorult. Damján gyorsan döntött: helyet cserélt testvérével, és kezdte elölről.

Új területén először találkozott azzal a nagy csapással, amely a Déli- tenger paradicsomát valóságos pokollá tette: a leprával. Mivel a betegség gyorsan terjedt, a kormányzat arra kényszerült, hogy olyan intézkedést tegyen, amely a legbiztosabban leküzdi a fertőzés veszélyét: a leprásokat elkülönítették, és Molokai sziklaszigetére szállították. Szegények teljesen önmagukra voltak utalva, és a halál gazdagon aratott közöttük. A túlélők kétségbeesésükben ivásban és erkölcstelen kicsapongásokban kerestek bódulást. Azok a papok, akiket a püspök alkalomszerűen Molokaira küldött, hajmeresztő dolgokat beszéltek el. Nem csoda, ha azok a misszionáriusok, akik 1873 tavaszán egy templomszentelés alkalmával teljes számban összegyűltek püspökük körül, csakhamar ezekről a viszonyokról kezdtek beszélgetni. A püspök nem titkolta, hogy mekkora a gondja a száműzöttek üdvössége miatt.

Damján területéről sok beteg tartózkodott a sziklaszigeten. Úgy érezte, hogy hívják -- és Isten is hívja. Ezért felajánlotta a püspöknek, hogy küldje őt Molokaiba. Már másnap reggel elkísérte a püspök annak a hajónak a fedélzetére, amely a szigetlakók élelmiszerellátásáról gondoskodott. Estére Damján atya volt az egyedüli egészséges több mint nyolcszáz beteg között. Önként temette el magát közéjük elevenen; mert még csak kilátás sem volt arra, hogy Molokairól egyszer visszatérhessen az egészségesek közé. Harminchárom éves volt, egészséges és erős, így hát határozottan nekivágott. A betegeknek mindenük akart lenni: atyjuk és testvérük, orvosuk, tanítójuk és papjuk. Hozzájuk tartozott. Milyen gyakran megtörtént, hogy beszédeiben ezt a fordulatot használta: ,,Mi, leprások!'' Nemcsak szavak voltak ezek, Damján át is élte ezt. Úgy tűnt, hogy nem aggasztja a fertőzés; úgy bánt a betegekkel, mintha egészségesek volnának. Félelemnélkülisége megnyerte számára a kitaszítottak vonzódását és szeretetét. Ezen a módon sikerült Damjánnak a lepratelep arculatát teljesen átalakítania, az emberek érzületét és magatartását megváltoztatnia, méghozzá tartósan. Amikor egy tájfun elpusztította a nyomorúságos kunyhókat, azon fáradozott, hogy a betegekkel együtt új, tiszta faházakat emeljen számukra. Kórházat is épített azoknak, akik nem tudtak már egyedül segíteni magukon, továbbá két árvaházat azoknak a gyermekeknek, akiknek családjuk nélkül kellett a szigeten lakniok. Még a halálfélelmet is enyhíteni próbálta Damján azzal, hogy gondoskodott az elhunytak méltó temetéséről.

Damján fáradhatatlan szeretetszolgálata csakhamar megérlelte lelkipásztori és misszionáriusi fáradozásainak gyümölcseit is. Közössége megnőtt. A telep temploma kicsi lett, bővíteni kellett. Amikor Maigret püspök 1875-ben bérmakörútján Molokaira érkezett, csak ámulni tudott mindazon, amit Damján atya végzett. Ám nemcsak a püspök látta csodálkozva tetteit. A nyilvánosság is tudomást szerzett minderről, bár a rosszakarat sem hiányzott. Tette végül is tanúsággá érlelődött és világméretű visszhangot keltett. Amerikából és Európából érkező adományok könnyítették meg munkálkodását. Egy napon a hawaii kormányzat is felfigyelt rá, sőt 1881-ben maga az uralkodónő is meglátogatta kis szigetén, és átnyújtotta ,,a leprások apostolának'' az ország legnagyobb kitüntetését. Damján azonban nem sokat törődött a világi dicsőséggel. Többet jelentett számára betegeinek hálás mosolya. Tudta, hogy másfajta ,,kitüntetés'' lesz az osztályrésze. Már 1877-ben észlelt a karján kis fehér foltokat; időnként eltűntek, majd ismét előbukkantak. Damján tudta, hogy ezek a lepra első jelei. Félelem környékezte, bár kezdettől fogva számolt azzal, hogy nem kerüli el a betegséget. Aggodalmában Istenhez fohászkodott.

1884 decemberében megbizonyosodott arról, hogy ő is leprás lett. A szigeten tett körútja után erős rosszullét fogta el. Forró lábfürdőben akart enyhülést találni. Anélkül, hogy odafigyelt volna rá, dagadt lábát belemártotta a forró vízbe. Csak amikor a kezét leforrázta, vette észre, hogy lába érzéketlen maradt, ami a lepra egyik legbiztosabb jele. A bizonyosság olyannyira hatott rá, hogy reszketett, mintha heves láz emésztené. Újra és újra rátört a rettegés. Jó időbe telt, amíg legyőzte magát, és testvérének, Pamphiliusnak meg tudta írni ezt a levelet: ,,Tudod, hogy a Megváltó kiválasztott engem, amikor megengedte, hogy elérjen a lepra. Örökké hálás leszek Istennek ezért a kegyért. A betegség az életutamat... gyorsabban a mennyei hazába irányítja. Ebben a reményben veszem magamra keresztemet. Kérlek, segíts imádságoddal, hogy legyen erőm kitartani és felérkezzem a Kálvária-hegy csúcsára.''

A keresztút évekig tartott. Damján most már teljesen hasonló lett szeretett gyermekeihez: arca felfúvódott, füle megduzzadt és elformátlanodott, szeme piros lett, a hangja rekedt. Idővel aztán elhagyta az ereje. Lesoványodott és heves láz gyötörte.

Példája azonban utánzásra ösztönzött. Két laikus testvér és egy világi pap szegődött társául. 1888-ban megérkeztek az első irgalmas nővérek is Molokaira. Damján ujjongott: ,,Nyugodtan meghalhatok. Művem jó kezekben van.''

1889. április 15-én éjjel halt meg. A leprások egy magas fa alá temették, amely alatt Damján első éjszakáját töltötte Molokain. Sírkövén ez áll:

,,Áhítatos megemlékezésül a tiszteletre méltó Damján De Veuster atyának, aki a felebaráti szeretet vértanújaként halt meg.''

Damján emléke nem hunyt ki. 1936. május 3-án a ,,Mercator'' belga iskolahajó a nagy misszionárius földi maradványait hazavitte Belgiumba.

Az Eucharisztikus Jézus 5.

Az Eucharisztikus Jézus imádása

A szentmisék után ősidőktől kezdve őriztek meg Eucharisztiát a betegek szent útravalója kiszolgáltatására és a hitük miatt bebörtönzöttek erősítésére. A Szentség őrzésére alkalmas szekrénykét készítettek. Az egészen természetes volt, hogy előtte térdhajtással imádásukat fejezték ki. Amikor már voltak templomaink és azokban díszes miséző oltárok, ezeken helyezték el az oltárszekrényt (tabernaculum). Üldözések idején viszont a szentély falába mélyített és díszített üreg szolgált őrzőhelyül. Idővel kialakult az ünnepélyes, közösségi és magán szentségimádás. A közösségi szentségimádás a helyi egyház hódolata volt az Eucharisztia előtt. Közösség alakult erre a célra, az örökimádást szolgáló testvérek közössége. Az egyházmegyék is igyekeztek örökimádást biztosítani úgy, hogy az év minden napjára kijelöltek központilag egy-egy templomot, és annak a hívei reggeltől estig hódoltak a szentségi Jézus előtt. Reggel alkalmas időben miséztek,ennek a végén trónusra tették a monstranciát (szentségmutató) közös ájtatosságot tartottak. Ezután fél vagy egész órákra önként vállalkoztak hívek, akik „őrizték a Szentséget”. Később esperesi kerületenként úgy szervezték meg ezt a közös szentségimádást, hogy a kerületi papok közösen miséztek (concelebratio), utána egy órát közösen imádkoztak a hívekkel. A II. vatikáni zsinat után civil kezdeményezésre is tartottak közösségi szentségimádásokat, a katolikus ifjak. Hazánkért, a világegyház virágzásáért egész éjszakát átimádkoztak buzgó csoportok. Zalaegerszegen a ferences templomban minden hónap 13-án az esti misével kezdtük és a másnap reggeli misével fejeztük be az engesztelő virrasztást. Ezt persze sok más templomban is gyakorolják. Ösztönzést ad Jézus Getszemáni kerti haláltusája alkalmával keserű szívvel mondott panasza: „Így hát nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen”. (Mt 26,40-41) A 13-i dátum arra utal, hogy a Szűzanya Fatimában 1917-ben hat egymást követő hónap 13-án jelent meg a három kis látnoknak, és kérte a vesztébe rohanó világért az állandó engesztelést. Ezekre a közös szentségimádásokra szerkesztettek külön imakönyvet alkalmas szövegekkel és énekgyűjteménnyel. Az egyes imaórák menete: imádás, hálaadás, engesztelés, bűnbánat és kérés. Az egyéni szentségimádás tartalma kinek-kinek lelki szükséglete szerint alakul. Időtartama is változó a szerint, hogy mennyi ideje van, vagy mennyit tud valaki rászánni a szabad idejéből. Jó megfontolni néha Jézus társaságában: Isten Atyánk tervezte meg végtelen intelligenciájával az én életemet. Ha okos vagyok és remek emberré szeretnék fejlődni életem utolsó leheletére, akkor Jézus példája szerint kell vállalnom a nekem szánt és egyetlen lehetséges tökéletes tervet, kövessem Jézust, aki így nyilatkozott megtestesülése előtt Atyjához: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- és bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”. (Zsolt 40,7-9) Mivel Jézus tudja az Atya velem kapcsolatos élettervét, szívesen vezet rá engem, hogy ne tékozoljak semmi időt és fáradságot célra nem vezető törekvésekre. Erőt is ad nekem a jó életre. Szent Erzsébet pici lányka korában a templom körül kergetőzve, oda-oda hajolt a templom falához, és elsuttogta: Jézusom, itt vagyok!Ez a gyermekded szeretet indítson minket is a szentséglátogatásra! Ha pedig nincs időm betérni hozzá, a katolikus templom előtt elhaladva kicsi vagy nagyobb keresztvetéssel jelezzem a templom Urának: a házad előtt elvonulva szeretettel köszöntelek, Jézusom! Hegyen-völgyön barangolva, motorkerékpáron, autóval utazva észreveszel katolikus templomot, mondd szeretettel: Imádlak Téged, legszentebb Urunk, Jézus Krisztus, itt és a világon lévő minden templomodban.

Nagykedd

Nagykedd

Iz 49,1-6; Jn 13,21-33.36-38

„Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem”

Ez az evangéliumi szakasz már az utolsóvacsora történetét tolmácsolja. A vacsora elején ezt az Úr Szívéből vett üzenetet fogalmazza meg a szeretett tanítvány:„A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket”.(Jn 13,1) A kicsit nehezen érthető mondatot talán a Jézus Szíve litánia ama megszólítása magyarázza a leghűségesebben: „Jézus Szíve, a szeretet lángoló tűzhelye”. Jézus órája ugyanis a harminchárom éves földi élet sok-sok órájából az volt igazán, amelyikben valóra válthatta ezt a tanítását: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”(Jn 15,13) Ez a szeretet indítja arra, hogy kendővel övezze fel magát, és megmossa tanítványai lábát. Így égeti lelkükbe a szeretetszolgálat mindent felülmúló parancsát. A világi élet az önzés tombolása. Jézus szeretete pedig a Mester és az Ő helyettesei önmagukat megalázó szolgálata. „Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát”. (Jn 13,14) Az önfeláldozó szeretet gyakorlati és elméleti útmutatása után ez az önemésztő szeretet feljajdul: „Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem (Zsolt 41,10) Miután ezeket mondta, Jézus megrendült lelkében, és tanúságot tett e szavakkal: Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem”. (Jn 13,18.21) Mi, akik jól ismerjük az árulás történetét, mindig újra megborzongunk, amikor a Szentséges Szív sikolyát halljuk. Elképzelhetjük, mekkora volt a tizenkettő megdöbbenése, amikor ezt a kettős esküszót hallották: Bizony, bizony és hozzá az őket közvetlenül érintő kijelentő mondatot felfogták. Ha valaki átélte valaha Jézus szeretetét –a legszentebb, legcsodálatosabb Édesanyán kívül-, azok a tanítványok voltak. Becsületes emberként éltek, dolgoztak meghívásuk előtt. Tiszta és egyenes volt a szándékuk: megfelelni küldetésüknek. Már azt is nehezen fogták föl, hogy Jézust a vezetők nem csak nem szeretik, de képesek markukba keríteni, halálra ítélni, kivégeztetni a pogányokkal. De hogy ezt közülük egy valaki teszi lehetővé árulásával? „A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja. Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézus keble felé hajolva foglalt helyet. Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg: Ki az, akiről beszél. Az odahajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: Uram, ki az? Jézus azt felelte: Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom. Azután bemártotta a darabot, és odaadta Júdásnak, a karióti Simon fiának. Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: Amit teszel, tedd meg gyorsan!”(22-27)Mi,késői hallgatói ennek a gonosz árulásnak, az apostolokkal együtt ámulunk:
„Az asztaltársak közül senki sem értette”(28) Mint a becsületes emberek nem értik ma sem, miért kell a végtelen szeretetű Jézust elhagyni, az Isten országát, az igazság és szeretet lelkiségét felcsúfolni, áttelepülni a sátán országába, a hazugság és a gyűlölet világába. 

Nagyböjti kalendárium 42.

Nagyböjti kalendárium – április 15., nagykedd

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

Végül pedig az evangelizáló közösség ismeri a vidámságot, és mindig tud „ünnepelni”. Az evangelizáció sikeréért minden kis győzelmet, minden kis lépést díjazni tud, és meg is ünnepli ezeket.

Mindenható, örök Isten,
segíts úgy ünnepelnünk Urunk szenvedésének szent titkát,
hogy elnyerjük bűneink bocsánatát.
A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.

SCHIEDAMI SZENT LIDVINA

SZENT LIDVINA

 szűz

*Schiedam, 1380. március 18. +Schiedam, 1433. április 14.

Amikor Lidvina 1380. március 18-án, virágvasárnap Rotterdamtól nem messze, egy Maas melletti halászvároskában megszületett, a plébániatemplomban éppen a Máté szerinti szenvedéstörténetet énekelték. Ezt a körülményt később úgy értelmezték, mint Lidvina életének előjelét, mert harmincnyolc éven át a betegágyához volt szegezve, és magát tökéletesen átadva Isten akaratának teljesen feloldódott jegyesének, Krisztusnak szenvedésében. Ezáltal kiegészítette a testében, ami hiányzik még Krisztus szenvedéséből.

Lidvina, kilenc gyermek közül az egyedüli leány, egyszerű szülői házból származott. A vidám gyermeknek sok volt a barátnője, s az ifjak szeme csodálattal függött rendkívüli szépségén.

Amikor szülei szándéka szerint odáig jutott, hogy házasságra készüljön, Lidvina értésükre adta, hogy egyáltalán nem gondol a házasságra, és ha akarata ellenére mégis rá akarják kényszeríteni, kérni fogja Istent, vegye el szépségét, testét pedig torzítsa el, hogy egyetlen kérője se akadjon. Szülei erre felhagytak minden további sürgetéssel, Lidvina pedig mindinkább magába vonult.

1395--96 telén egy hosszadalmas betegség nagyon legyengítette. Egészsége alig állt némiképpen helyre, amikor 1396. február 2-án néhány barátnője meghívta, hogy tartson velük a jégre. Elesett és eltört egy bordája. Ettől a naptól kezdve nem tudott többé lábra állni. Az orvosok hiába próbálták a seb körül képződött daganatot eltávolítani, állapota egyre rosszabbodott. Az akkori idők egyik leghíresebb orvosa, Godfried Sonderdanck megvallotta, hogy a földi tudásnak el kell némulnia Istennek itt megnyilvánuló kezével szemben. Lidvina rémes kínokat szenvedett. Teste fokozatosan rothadni kezdett; környezete számára csakhamar az undor s még inkább a részvét tárgya lett. Testén mindenfelé daganatok és nyílt sebek képződtek; jobb szemére megvakult.

A betegség önmagában nem üdvözít. Minden azon múlik, hogyan viseli el az ember a betegséget. Lidvinának is meg kellett ezt tanulnia. Gyóntatóatyja, Jan Pot rávezette: gyakorolja, hogy türelmesen viselje el szenvedését, akaratát egyesítse Isten akaratával, és szemlélje Krisztus szenvedését. Lassanként megtanulta, hogy teljesen átengedje magát Isten akaratának. Krisztus szenvedésének szemlélése lett mindennapos foglalatossága: olyan szorosan kapcsolódott az Ő szenvedéséhez, hogy felismerte: már nem ő szenved, hanem Krisztus szenved benne.

Az Úr segítsége nélkül lehetetlen lett volna kiállnia a szenvedésnek ezt a harmincnyolc évét. Arról tudósítanak, hogy csodás módon gyakran részesült mennyei vigasztalásban. Megjelent neki az őrangyala, a Szűzanya és jegyese, Krisztus is, aki megajándékozta sebhelyeivel, s ezzel még inkább szenvedése részesévé tette.

Hosszú keresztútján testi fájdalmaihoz lelki kínok is járultak: saját plébánosa nem akarta elismerni kiválasztottságát, látogatóit, akik egyre többen özönlöttek betegágyához, gyakran csak a kíváncsiság vezette, megterhelték a betegségére és életére vonatkozó tapintatlan kérdésekkel. -- Sokak vezetője és tanácsadója lett. Papok és világiak, előkelő és egyszerű emberek, városiak és falusiak, sőt a határokon messzi túlról is érkeztek, segítséget és támogatást kértek tőle lelki és anyagi szükségleteikben. Elrejtett dolgokat nyilvánított ki, feltárta a jövőt, és kíméletlenül ráirányította a figyelmet látogatói lelki állapotára. Mindenkin segített, és mindenki megváltozva távozott tőle.

Saját titkának, szenvedésének legmélyebb jelentése rejtve marad számunkra. Szenvedésének hatékonyságát, a külsőleg látható sikert nem lehet határozottan kimutatni, de tudjuk, hogy Isten gyakran választ ki embereket, akik szenvednek és engesztelnek mások helyett, másokért. Nem merészelhetjük azt állítani, hogy szenvedésük kevésbé jelentős, szentségük kevésbé nagy, mint az Egyház ama ,,nagyjaié'', akik külső sikereket tudtak felmutatni.

Lidvina a nyugati egyházszakadás idején élt, olyan korban, amelyben két, sőt három ember is versengett a pápai méltóságért. Másfajta rosszként jelentkezett azután az Egyházban Wyclif és Husz tévtana: hitviták és vallásháborúk osztották meg a kereszténységet. Mindehhez járultak a növekvő világi kedvtelések, az erkölcsi romlottság és a vallási életnek a népesség minden rétegében -- a papságban éppúgy, mint a világiak körében -- tapasztalható elernyedése. Lidvinának talán a Krisztus misztikus testében jelentkező mindeme gonoszságért kellett saját testében vezekelnie.

Betegsége harmincnyolcadik évében halt meg, 1433. április 14-én. Akinek az élete Krisztus szenvedésének jegyében állott, húsvét hetében mehetett be az örök boldogságba.

Lidvina tiszteletét, amely Hollandiában már a halála után megkezdődött, az Egyház 1890. március 14-én hivatalosan is megerősítette.

Az eucharisztikus Jézus 4.

Az eucharisztikus Jézus, mint a leghatékonyabb orvosság

Krisztus Urunk a keresztfán megsemmisítette a bűn hatalmát, legyőzte a sátánt és földi csatlósait. Mindezt úgy, hogy irgalma és szeretete útján kínált megtérést: aki élt ezzel a lehetőséggel, mint a jobb lator, annak a pokol helyett a mennyországba vitt az útja. „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem Jézus Krisztus által”. (Róm5,20) Ha valaha, most újra elhatalmasodott a bűn. Az egész világ az istentelenség, az önzés, a gonoszság kezében van. Jézus halála óta ennek nem szabadna így lenni. Jézus folyamatosan árasztani akarja kereszthalála kegyelmeit. Ezért halála előtti este megmutatta tanítványainak, hogy a bekövetkező halála érdemeit minden kor minden emberének állandóan adni akarja. Külön átváltoztatta a kenyeret és a bort, hogy érzékeltesse: másnap úgy ölik meg, hogy utolsó cseppig kiontják vérét. Majd hozzáfűzte: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19) Megadta minden idők minden emberének a bűn elleni harc folyamatos erőforrását, a kegyelem győzelmének lehetőségét. Sajnálatos tény, hogy az eucharisztikus áldozat idővel háttérbe szorult. Elfeledték értelmét, a sátán ügyesen átprogramozta sokak gondolkodását, elhitette, hogy nincs szükség a szentmisére, elég, ha szépen olvasunk Jézus szenvedéséről és haláláról, prédikálunk és elmélkedünk róla. Nem csengett elég erővel fülünkben a krisztusi parancs: „Ezt cselekedjétek” Nem szenteltek papokat, nem adták át az átváltoztató hatalmat, papok helyett lelkészek vezetik a gyülekezeteket. Hogyan áradjon túl a kegyelem a mai bűnök fölött? Sajnálatos, hogy a katolikus Egyházban óriási hiány tapasztalható: kevés a pap, de vagyunk, szolgálunk, misézünk, teljesítjük Jézus parancsát. Híveink túlnyomó része viszont nem vesz részt a szentmiséken még vasárnapokon sem. Szomorú statisztikai adat: hazánkban a magát katolikusnak vallók 10-15 százaléka jár rendszeresen szentmisére. Megroggyant a hitünk, ez a mulasztások oka! Sokat panaszkodunk, hogy túlárad a bűn. Hiába van törvény, rendőrség, bíróság, nem tudnak úrrá lenni a bajon. Ki tudna segíteni? Mi katolikusok. Ha minden katolikus hívő ott szorongana a templomban, hittel hallgatná a Szentírás és szentbeszéd tanítását, okosodna és hangolódnék a bűnbánatra, sokat érne. Az átváltoztatás ideje elérkezik. Mély csend övezi a nagy pillanatot: Jézus szól a miséző pap nyelvével: „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik” – „Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és mindenkiért kiontatok a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! ”Megtörtént Jézus akarata szerint keresztáldozatának jelenvalóvá tétele. A nekünk szánt kegyelem árad bőségesen. Túlárad krisztusi módon minden bűnön, bajon. Orvosol mindent. Ha van, aki kéri és elfogadja hittel, mint a Fia áldozatát helyesen értékelő és elfogadó Szűzanya, vagy legalább, mint a bűneire ráébredő, a Jézusból áradó kegyelmet jól felfogó jobb lator. Mert a kegyelem mindig túlárad minden bűnön, gonoszságon ma is, de, hogy részesedhessünk, belőle tudatosan kérni kell. Milyen nagyhatalommá válik ilyenkor az igaz hívő! Kérheti a kegyelmet barátra és bűnösre egyaránt.Gondoljuk meg ezt az üzenetet és próbáljunk ennek megfelelően részt venni a szentmisén minél gyakrabban, de legalább vasárnapokon.
„Ezt cselekedjétek!”

Nagyhétfő

Nagyhétfő

Iz 42,1-7, Jn 12,1-11

„Húsvét előtt hat nappal”

A mai evangélium a virágvasárnapi hozsannás diadalmenet előtti nap eseményeit tárja elénk. „Húsvét előtt hat nappal Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit Jézus föltámasztott halottaiból. Ott vacsorát készítettek neki. Márta felszolgált, Lázár pedig azok között volt, akik vele ültek az asztalnál”. (1-2) Amikor az Úr élete, küldetése nagy eseményeire készül, különös gonddal válogatja meg tennivalóit, és mutat rá nekünk is, mit hogyan jó tennünk. Ez a vacsora, baráti vacsora, búcsú vacsora. Jézus elég gyakran megfordult Lázárénál. Amikor egész napját Jeruzsálemben töltötte el gyógyítással, kemény vitákkal, és másnap is ott akarta folytatni küldetését, alkonyattájban felkerekedett tizenkét apostolával, és indult a Kedron-patak völgyén át a Getszemáni kert melletti úton fel az Olajfák hegyére. Máskor is felsejlettek benne az utolsó szabad óráinak történései, tehát tudatosan készült a szenvedésekre. Ma, amint ismét arra vitt az útja, talán éppen azt latolgatta szívében, hogy hat nap múlva ide hozom enyéimet, ők majd bensőségesen imádkoznak, én pedig vívom a haláltusámat. Közben-közben közéjük vegyülök, hogy lássák gyötrődéseimet, és tán megosztják velem a szörnyű órák egyedüllétét. Azaz jó lenne, ha így történnék, de látta pontosan, hogy mindenki békésen alszik majd a hatodik estén. Ma viszont még baráti körben búcsúvacsorát készítenek neki. A mindig kedves jó barát, most pedig a feltámadás után százszor boldogabb Lázár, húga, a szorgalmas és ügyes háziasszony, Márta és Mária, aki Jézus szavait mindig olyan figyelmesen hallgatta. De lehettek más vendégek is, akiket a család hívott meg, akikben Lázárék erősítették a Jézus-barátságot. De amint hallottuk, „a zsidók közül sokan megtudták, hogy itt van, és odamentek, nemcsak Jézus miatt, hanem hogy Lázárt is lássák, akit föltámasztott halottaiból”. (9) A hitüknek még kellett az óriási csoda, hisz Jézus személye körül sok volt a vita. A zsidó vezetők halálra keresték, nem volt könnyű eldönteni, Isten Fia, vagy csaló?„Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárdusz olajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölgette azt. A ház megtelt a kenet illatával”.(3) Jézus örült ennek a szeretetnek. Születése éjszakájára Édesanyja szeretetén kívül semmit sem fogadott el. Az a hatalmas szeretet változtatta a bárányistállót Jézus számára ajándékká. Most hat nappal a szenvedése előtt megvédi ezt a másik Máriát Júdás megjegyzésével szemben, hogy költötték volna az árát a szegényekre: „Hagyj békét neki, hogy temetésem napjára megőrizze azt. Mert szegények mindenkor lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek”. (7-8) Szegények vannak bőven ma is. A pénztáros Júdásnak is vannak követői: „Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta”, (6) magát gazdagította a szegények helyett. Most is minden önzetlen szeretet-gyakorlás, amit bárkinek adunk, Jézus keze által a mi javunkra fordítódik. Jézusnak igazán az tetszik, ha a szegényeknek nem alamizsnát adunk, hanem becsületes emberekre bízzuk sorsukat, hogy önbecsüléssel boldogan éljenek a maguk emberségéből.

Nagyböjti kalendárium 41.

Nagyböjti kalendárium – április 14., nagyhétfő

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

A tanítvány tudja, hogy teljességgel oda kell adnia az életét, és ha Jézus Krisztus tanúja akar lenni, akkor akár a mártíromságig kockáztatni kell; hiszen az ő álma nem az, hogy ellenségeket gyűjtsön maga ellen, hanem az, hogy Isten szava meghallgattassék, és az ő megszabadító és megújító ereje megnyilvánuljék.

Mindenható Istenünk,
add, hogy mi, akik gyöngék és fáradtak vagyunk,
új erőre kapjunk egyszülött Fiad szenvedésének érdeméből.
Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké

Nagyböjti kalendárium 40.

Nagyböjti kalendárium – április 13., virágvasárnap

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

Amikor a gazda gazt lát felnőni a gabona között, nem siránkozik, és nem esik pánikba. Megtalálja a módját, hogy arról gondoskodjék, hogy ilyen konkrét helyzetben is testet öltsön Isten szava, és az új élet gyümölcsei megteremjenek, még akkor is, ha ez eléggé tökéletlennek, vagy kivitelezhetetlennek tűnik is.

Mindenható, örök Isten,
Üdvözítőnk példát adott nekünk az alázatosságra,
amikor szent akaratodból emberi testet öltött
és vállalta a kereszthalált.
Segíts jóságosan,
hogy kínszenvedésének tanítását megértsük,
és társai lehessünk feltámadásában.
Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.