Húsvét 3. hetének csütörtökje

Húsvét 3. hetének csütörtökje

Az Atya vonzásának engedelmeskedő kereső ember és a Szentlélek indításának engedelmeskedő, Jézus Krisztus küldetésében járó keresztény egyaránt úton van, s egyszer csak találkozik. Azért vagyunk küldöttek, hogy odalépjünk azokhoz, akik már felismertek szívük mélyén egy bizonyos vonzást, de még nem tudják, pontosan hová is tartanak, hol annak a titokzatos mágneses erőnek a forrása, amelynek hatása alá kerültek. Ehhez, persze, mindenekelőtt az kell, hogy észrevegyük, kik azok a környezetünkben, akikhez oda kell szegődnünk, nem saját kezdeményezésünkből, hanem a Szentléleknek engedelmeskedve. Nem provokációra, gyanútlan járókelők leszólítására, erőszakos térítésre küld a Szentlélek, hanem arra, hogy odaszegődjünk azok mellé, akik keresnek ugyan, de nincsen, aki a mind teljesebb látásra és értésre juttassa őket, s elvezesse Krisztushoz.

A másik lecke, amit ma megtanulhatunk, hogy beszélgetésünk abból induljon ki, ami foglalkoztatja azt, akihez odaszegődtünk. Amikor azonban mi kezdünk beszélni, egy percig sem szabad elfelednünk, hogy kit kell hirdetnünk. A harmadik évezredben mi nem sikeres életet, önmegvalósítást, de még csak nem is szellemi-lelki energiáknak köszönhető magasabb fokú tudatállapotot hirdetünk, hanem egy személyt: Jézus Krisztust, az Atya küldöttét, akinek mi folytatjuk küldetését itt a földön. Ne hárítsuk magunktól ezt a feladatot, mondván, mi nem vagyunk illetékesek, mert nem vagyunk papok, vagy mert nincs teológiai végzettségünk. Elsősorban nem teológiai diplomára, hanem élő hitre van szüksége ma a körülöttünk élőknek, s ha az Egyház missziós lendülete alábbhagyott, annak nem annyira teológiai képzettségünk hiánya, hanem hitünk gyöngesége az oka.

Urunk Jézus, küldd el nekünk Szentlelkedet, hogy legyen bátorságunk nekünk is kivenni a részünket az egész világra irányuló misszióból. Add kegyelmedet, hogy szüntelenül megmaradjunk a Te vonzásodban, és ezáltal vonzzunk másokat is Hozzád. Segíts, hogy kereső testvéreink Téged magadat ismerjenek fel bennünk, aki a mi szavaink, tetteink, életünk példája által akarod feltárni a világnak az Atya üzenetét.

 

PRÁGAI SZENT BÉLA

SZENT ADALBERT 

*Libice (Kelet-Csehország), 956 körül +Tentikken (Danzig közelében), 997. április 23.

Adalbert kora a német-római szent birodalom fölemelkedésével és a keletnémet területek evangelizálásának kezdetével esik egybe. A germánok és a szlávok, a kereszténység és a pogányság közötti egyre gyakoribb összeütközések kora ez, bizonyos tekintetben a későbbi közép- európai feszültségeknek, a kelet-nyugat ellentétének előrevetett árnyéka és előíze.

Adalbert származásában is megjelenik ez a polaritás. Ereiben apja, a cseh Szlavnik fejedelem részéről szláv, anyja, Adilburg részéről pedig szász, tehát germán vér folyt. A jó megjelenésű kis Vojtechet (így hívták) már származása miatt is kitűnő világi pályára szánták, de szellemi adottságai is jóval az átlag fölé emelték. Isten azonban áthúzta az emberi számításokat, mert nagyobb dolgot akart vele és képességeivel megvalósítani: magasztos apostoli hivatásra választotta ki. Súlyos betegséggel látogatta meg tehát a fiút, s a szülők fölismerték a jelet: a gyermeket Isten lefoglalta magának, az ő szent szolgálatára kell tehát adni.

Így került a fölgyógyult fiú 972-ben a magdeburgi dóm jónevű iskolájába, hogy itt készüljön a papi hivatásra. Vallásosságával és okosságával kitűnt társai közül. Bérmáláskor vette föl az Adalbert nevet pártfogója, a magdeburgi érsek iránti tiszteletből. Az érsek halála után, 981-ben visszatért Prágába, ahol az első prágai püspök, Dietmar szentelte pappá. 983-ban, Dietmar halála után a püspökség alapítója, II. Boleszláv fejedelem, a papság és a nép egy akarattal Adalbertet választotta püspökévé. Daliás alakja, főnemesi származása, cseh nemzetisége, a társadalmi érintkezésben való jártassága, szelídsége és képzettsége mind-mind jó ajánlólevél volt számukra. II. Ottó császár is jóváhagyta a választást. Adalbert családi kapcsolatait (anyja I. Henrik rokona volt) és német műveltségét tekintve ez érthető is. Különben sem akart ellentmondani az általános óhajnak, hogy ti. a püspökségnek hazai gazdája legyen. Így a veronai birodalmi gyűlésen 983. február 22-én beiktatták őt. A mainzi érsek, Willigis szentelte püspökké még ugyanazon esztendő június 29-én.

Az otthoni fogadtatás örömmámorával szöges ellentétben állt a pásztor és a nyája között csakhamar megszülető feszültség. Adalbert befelé forduló természete, kolostor csendjére vágyódó lelke nem volt fölkészülve arra a küzdelemre és keménységre, melyet e félig civilizált és megtért nép vezetése, a sok pogány maradvány kiirtása (soknejűség, rabszolgatartás, varázslás, papok nősülése stb.) igényelt. Az állandó sikertelenségek, a hol innen, hol onnan fölbukkanó ellenállás megérlelték benne az elhatározást: 988-ban Rómába ment a pápához, s kérte, engedje őt zarándokként Jeruzsálembe, hogy ott szegényen és magányosan szolgálja az Urat. A montecassinói apát tanácsára változtatta meg a tervét, s lett bencés szerzetes 990- ben a Rómában fekvő aventinói görög kolostorban.

A csehek azonban a mainzi érsekkel szövetkezve ismét megostromolták kéréseikkel. A pápa és az apátja iránti engedelmességből Adalbert ismét Prágába készült. A római kolostorból magával vitte 12 társát, s megalapította velük a brevnovi apátságot. Ez az apátság idővel igazi szellemi-lelki középponttá lett: sok püspököt, apátot, szerzetest adott Cseh-, Morva-, Lengyel- és Magyarországnak, számos misszionáriust küldött Oroszországba. Évszázadokon keresztül a keresztény vallás és kultúra sugárzó központja volt a nyugati szlávok számára. Adalbert már ezzel az egyetlen alapításával is kitörölhetetlenül beírta nevét Európa civilizációjának és hitterjesztésének történetébe.

Az otthoni állapotok azonban nemigen javultak. A sok ünnepélyes ígéretből nem lett semmi. Alig törődtek az egyházi előírásokkal (pl. menedékjoggal) és a lelkipásztorok erőfeszítéseivel. Adalbert akarva, nem akarva belekeveredett a szlavnikidák (saját családja) és a premyslidák közt dúló harcba. A békére és kiengesztelődésre törekvő püspök ismét föladta az egyenlőtlen harcot, s részben önként, részben kényszerítve, ismét elhagyta Prágát.

994--995-ben Magyarországon térített. Ő keresztelte és bérmálta meg többek között Szent Istvánt. Máig is ő az esztergomi egyházmegye védőszentje. 996-ban megint visszatért római kolostorába. Ez év májusában koronázták császárrá III. Ottót, akire mély benyomást tett Adalbert őszinte és komoly vallásossága, jámborsága. Barátok lettek.

Ismét kiragadták szerzetesi magányából: a pápa, a császár, az érsek erélyesen sürgette, hogy folytassa prágai tevékenységét. A bencés szerzetes számára szent volt az engedelmesség. Hazafelé menet elkísérte III. Ottót Németországba, és hosszabb ideig nála maradt Mainzban. Jelentős része volt a császár vallásos és politikai gondolkodásának formálásában; megnyerte őt a keleti misszió ügyének is. Útközben kapta a hírt, hogy legközelebbi rokonait Csehország hercege, II. Boleszláv kegyetlenül meggyilkoltatta. Látva, hogy a családja nyújtotta támogatás semmivé lett, s nemzetségének esküdt ellensége került hatalomra, az eredményes munkát teljesen reménytelennek tartotta. Úgy látta, hogy a Prágába vezető út lezárult előtte. Prága helyett tehát Lengyelországba ment, és megalapította Meseritz kolostorát. Chrobry Boleszláv fejedelem támogatta, hogy továbbutazhassék az északon élő balti törzsekhez (Pruzzi, Prussen, később Preussen = poroszok), akik még nem kerültek érintkezésbe a civilizált világgal, s pogányság, erkölcsi elvadultság uralkodott közöttük. Adalbert 996/997 telén térített közöttük, de munkájának olyan leküzdhetetlen akadályai voltak, hogy úgy döntött, társaival együtt elhagyja a terméketlen ugart, és a litvánokhoz megy misszionálni. De mielőtt még elindulhatott volna, a pogányok egy lándzsával megölték: 997. április 23-án halt vértanúhalált Krisztusért a Nagat és az elbingi Weichsel közti Tentikkennél. Itt nyerte el ez a valóban szent élet a koronáját, a nagy célt, amely után ő is, mint minden tökéletességre törekvő keresztény, annyira vágyott.

A lengyel herceg kiváltotta testét a gyilkosoktól, és Gnieznóban temette el. Már 999-ben a szentek sorába iktatta őt Szilveszter pápa. Sokan elzarándokoltak csodatévő sírjához, többek között barátja, III. Ottó császár is (1000). A császár, élve az alkalommal, Gnieznót a szent iránti tiszteletből érsekséggé avatta. És ami életében nem adatott meg Adalbertnek, hogy Prágában otthont és békés nyugalmat találjon, azt megadta az utókor a földi maradványainak, melyeket 1030- ban vittek a csehek Prágába. Adalbert tisztelete azóta nőttön nő, s a prágaiak hazájuk védőszentjét tisztelik benne.


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható, örökkévaló Isten, ki a mai napon Szent Adalbert püspököt, a te vértanúdat szenvedésének érdeméért szentjeid közé emelted, kérünk, add meg nekünk, hogy az ő példája nyomán mi is eljuthassunk az örök hazába!

Pünkösdre várva 1.

Pünkösdre várva 1.

"Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek”

 
Pünkösd a beteljesült isteni öröm áldott, szép ünnepe. Az utolsó vacsorán, amikor Urunk Jézus szomorú szívvel készült megváltó szenvedésére és halálára, amikor apostolait csüggedéssel töltötte el, hogy Mesterük iszonyú szenvedések között indul a Golgotára, Jézus azzal vigasztalja őket – és minket is,- „Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek” (Jn 16,13-14) Jézus tehát az Atya küldötte. Minden ige, amire tanítja hallgatóit, az Atyáé. Ezt fogja megerősíteni a Harmadik Isteni Személy is. Így teljesül be az igazság: Hárman tanúsítják, abszolút igaz (1Jn 5,9-12) Jézus azért szenvedett és halt meg, hogy az emberek Isten ellen elkövetett bűneiért kiengesztelje a világ Urát. Az apostolok szégyellni fogják Mesterüket, amikor iszonyú szenvedések között látják: a rabló és gyilkos Barabással szemben szorul háttérbe, istenkáromlással ítéli halálra a zsidók főtanácsa, két gonosztevővel együtt cipeli keresztjét Jeruzsálem utcáin, és ruháitól, becsületétől megfosztva hal meg a keresztfán. Tehát minden bűnnel Őt terhelik. Jézus pedig szótlan elviseli. Amikor azonban feltámad halottaiból, azonnal megmutatja, hogy ő a világ minden bűnéért meghalt, ezeknek megbocsátását a Szentlélek erejéből apostolaira bízza: „Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. E szavak után rájuk lehelt és így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot”. (Jn 20,20-23) Micsoda öröm lenne, ha ma az egész világon ezt lehetne hallani: Megadom nektek bűneitek bocsánatát! S nem lenne többé gonosz ember, elvérezne a gyűlölet örökre. Jézus mennybemenetele után is együtt maradtak követői. A mintegy százhúsz Krisztus-hívő őszinte hittel és nagy bizalommal várta, hogy eljöjjön a Lélek-áradás csodálatos napja. Az Úr olyan nagy szeretettel beszélt a Másik Vigasztalóról, hogy teljes bizalommal fordultak felé. Tanítása Jézus igazságait erősíti majd. Szelleme az Ő jóságából forrásozik. A tízedik nap a zsidók hetek-ünnepe volt az ószövetségi törvény szerint. Ugyanolyan módon szoktak részt venni ezen az ünnepen is a hívek, mint a peszach (húsvét) ünnepén. Ezen a pompás napon reggel kilenc óra körül hirtelen megváltozott minden: olyan viharzúgás hallatszott, hogy mindenki felkapta fejét: kereste a viharfelhőket az égboltozaton, a hajladozó fákat a földön. Semmi nyugtalanítót nem lehetett tapasztalni kivéve a viharzúgást. Aztán felfedeztek valami tűzfészket a magasban. Nagy sebességgel száguldott lefelé. A templomtérről megindult az embertömeg a tűz felé. A tér egyik házára szállt az égből indult láng-gomoly. Bement a tetőn át a házba. Semmit fel nem gyújtott. De a megrettent tömeg földbegyökerezett lábakkal bámult: Semmi füstszag, semmi sérülés, a kifelé rajzó százhúsz boldog embercsillogó szemmel szorította szívére a kezét: akit ott bent észlelt, köszöntött, imádott nem lehetett más, csak Jézus végtelen ajándéka, a Szentlélek. Mindenki egyformán boldog volt. A bámuló tömegnek mondták csodálatos élményüket. Nem értették. Végül Péter apostol állt a kíváncsiak gyűrűjébe: Beszélt Jézusról, az Isten Fiáról, aki nem rég meghalt a bűnösökért. Ő küldte el a Joel próféta által megígért isteni ajándékot, a Lelket, aki Jézus erejével megújítja a világot. Ő kezdte el csodálatos működését. Íme, ti is legalább húsz féle nyelven beszéltek, és máris értitek a mi nyelvünket, mi is megértünk minden szavatokat. És bízunk abban, hogy ezen túl válogatás nélkül szeretni is tudja egyik ember a másikat, és boldog világot alkot Isten általunk. Higgyetek az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, keresztelkedjetek meg nevükre, és éljetek parancsaik szerint. Rajtunk a sor: velünk átalakítja az újra elromlott világot.

Apostolok Cselekedetei 18.

Apostolok Cselekedetei

 
3,23: „Az történik ugyanis, hogy mindenkit, aki nem hallgatja ezt a prófétát,Kiirtanak a nép közül”(Lev 23,29; MTörv. 13,19) Maga Jézus is hivatkozott arra, hogy az Ószövetség írásai róla szólnak. „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam. Ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen”. (Jn 5,39-40) Aki tehát Jézust elutasítja, az nem hisz Mózesnek sem, mert az Ószövetség kellő támpontot nyújt Jézus nemzedékének, hogy igazolni tudja segítségükkel Jézus messiási küldetését. Jézus ellenségei ezt nem tették meg, mert nem akarták Őt Messiásnak elismerni. Be is teljesedett rajtuk Mózes jövendölése: 70-ben elpusztult Jeruzsálem, és benne pusztult Jézus minden ellensége.
3,24: „A próféták, akik szóltak Sámueltől kezdve és azután, mind hirdették ezeket a napokat”. Sok prófétai megnyilatkozásból elég Izajásra, Mikeásra, Dánielre hivatkozni
3,25: „Ti vagytok a prófétáknak és a szövetségnek fiai, amelyet Isten atyáinkkal kötött, amikor Ábrahámnak azt mondta: Utódaidban nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12; 3; 22,18) Micsoda örömnek kellett volna betölteni Jézus nemzedékét, ha megértik és befogadják Őt! Büszke öröm áradt volna szívükben, ha felfogják kiváltságos helyzetüket, a megszálló rómaiakat felvilágosíthatták volna ezer éves kiváltságukról: Íme, nem ti hoztatok nekünk életszínvonalat, birodalmi felemelkedést, öntudatot, hanem mi szültük meg nektek is a kezdettől megígért Megváltót. Gondoljunk arra, hogy a pogány római költő, Vergilius, milyen örömmel dolgozta fel költői ihletét: Eljött az Aranykor, megszületett a várva-várt Gyermek. Ezt persze Augustus császár azonnal magára alkalmazta. Nem hallott arról, hogy egy aprócska tartománya kétezer éves feljegyzésekkel rendelkezik, ott teljesülnek be az igaz Isten kinyilatkoztatásai, és nem a római császár a világ rég megjövendölt öröme, hanem a Názáreti Jézus! Nem a római birodalom, de még Róma város sem létezett, amikor már Isten megígérte Ábrahámnak: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,3) Nem gyűlölni kellett volna Jézust, hanem gondolkodni, komolyan vizsgálni az Írásokat Jézussal kapcsolatban. A gyűlölet mindig nagyon rossz tanácsadó.
3,26: „Isten elsősorban számotokra támasztotta s küldte el Fiát, hogy megáldjon titeket, és így mindenki megtérjen gonoszságából”. Igen, Jézust Mikeás próféta úgy jelenti be népének, hogy Ő lesz majd maga az áldás, minden jó foglalata, maga a béke”. (Mik 5,4) Akik hittek benne, azok valóban áldottak lettek általa. Gábor főangyal már kegyelemmel teljesnek hirdeti az Édesanyját, Erzsébet pedig így köszönti: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse”(Lk1,42)

FABRIANOI BOLDOG FERENC

FABRIANOI BOLDOG FERENC

 (1251-1322) 

Marche tartomány Fabriano nevű városában született, családi neve Velimbeni. 10 éves korában súlyos betegsége miatt élete veszélyben forgott. Ekkor anyja fogadást tett, hogyha fia meggyógyul, elviszi Szent Ferenc sírjához. Mindjárt javult a fiú állapota, s amikor meggyógyult, anyjával elzarándokolt Assisibe. Ott Angelo Tancredi, Szent Ferenc egyik első társa megjövendölte róla, hogy ferences lesz. 17 éves korában lépett be a Ferencrendbe szülővárosához közel. A novíciát elvégzése után újra Assisibe ment a porciunkulai búcsú elnyerése végett, ott Leó testvérrel találkozott, aki hosszasan beszélt neki Szent Ferencről. Mint pap nagy buzgósággal végezte szolgálatát és hirdette Isten igéjét. Igen járatos volt a hittudományban is és szorgalmasan gyűjtötte az ilyen könyveket, úgyhogy szép könyvtárat létesített Fabrianoban. A város lakói annyira becsülték, hogy rendházat építettek számára, itt lett Ferenc házfőnök - elöljárói jóváhagyásával. Önmegtagadásban, buzgóságban mindenkinek jó példát adott. Az éjszaka nagy részét imában, szemlélődésben töltötte. Amikor az Úr szenvedéséről elmélkedett, gyakran vett erőt rajta a zokogás. Isten csodákkal is kitűntette. Amikor egyszer nagy áhítattal mutatta be a szentmisét a megholtakért, s a végén mondta: Nyugodjanak békében, sokaság dübörgő hangja harsogta az Áment. A szenvedő lelkek adtak jelt. Előre megmondta halála napját és óráját. Halálos ágyán is csodás módon meggyógyított egy fiút. 71 éves korában halt meg. Épségben maradt testét nagy tisztelettel övezik Fabrianoban. VI. Piusz avatta boldoggá.

„A mélyértelmű szavak nem tesznek szentté és igazzá; viszont az erényes élet kedvessé tesz Isten előtt. Ha betéve tudnád a Bibliát és minden bölcs jeles mondásait, Isten szeretete és kegyelme nélkül mindez hasznodra volna? Hívságok hivsága… Csak egy ér valamit, hogy Istent szeressük s egyedül neki szolgáljunk.” (Kempis T.: Krisztus követése I.1.)

Imádság:
Istenünk! Boldog Ferenc igéd méltó hirdetője és cselekvője volt. Közbenjárása segítsen, hogy példáját követve, neked szóval és tettekkel tetszésedre legyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A BOLDOGASSZONY TISZTELETE AZ ŐSI MAGYAR VALLÁSBAN

A BOLDOGASSZONY TISZTELETE AZ ŐSI MAGYAR VALLÁSBAN és a MAGYAR KERESZTÉNYSÉGBEN
AZ ŐSI MAGYAR VALLÁS

 
Mi a vallás? Az embernek Istenhez való viszonya. A viszonyt a kapcsolatban résztvevők viszonyulása befolyásolja. A vallás esetében azonban Isten végtelen nagy, hozzá képest az ember jelentéktelen, a kettejük viszonyát alapvetően Isten határozza meg. Ezért annyi vallás, lehet ahány ember él, mert próbálhat az ember különféle módon Istenhez viszonyulni, döntő tény az, hogy Isten elfogadja-e ezt a kínálkozást vagy nem. A Teremtés után Isten érzékelhetően tudtára adta az embernek, hogy Ő mit ad és mit kíván. Isten az embert gyermekévé fogadja, hibátlan földi életet biztosít számára (nem lesz szenvedés és halál), az egész föld közös kincs, a jólét forrása, az előre meghatározott földi élet végén Isten mindenkit testével, lelkével együtt a mennyországba visz. Ezekért cserébe Isten engedelmességet kíván: nem ehetnek a tiltott fa gyümölcséből soha. Ha mégis megteszik, akkor jön a szenvedés a halál, a túlvilágon a pokol várja őket. Megkapták az élet továbbadásának képességét is: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! (Ter 1, 28) Eközben az emberpár bűnbeesett. Ennek következményeként az ember elvesztette a maga, és utódai számára az istengyermekség kegyelmét és Isten ellensége lett. Bánatukat látva Isten megadta a jövendő megváltás reményét: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod” (Ter 3, 15) Isten ezzel megígérte a Megváltót, az Isten Fiát, akit majd asszony szül a világra. A megtestesülés Isten örök terve volt (Jn 1, 14), az egész teremtés ősmintája Jézusjövendő emberi lelke és teste lett ,(Kol 1, 15-17) aki a bűnbeesés után vállalta a megváltást. A kinyilatkoztatás elemeit az ősszülők átadták gyermekeiknek. Az Isten hatalmának elismerése kezdettől az égő áldozat volt. A kinyilatkoztatás tiszta tanítása azonban idővel eltorzult. A sátán önmagát kezdete imádtatni az emberekkel különböző bálványokban. Így keletkezett a több-istenhit Az ördög az áldozatokat is megkívánta. A megváltást pedig a neki bemutatott emberáldozatokkal gúnyolta ki. A magyar ősvallás lényegéről nagyon keveset tudunk. Igaz, hogy egyre többen foglalkoznak forráskutatással. A bécsi udvar 1821-ben adta ki azt a rendelkezést, hogy a magyarok büszkeségének letörésére ki kell találni egy olyan eredettörténetet, amely elveszi a kedvüket. Így jött létre a finn-ugor elmélet. Hadd tudják úgy a nemes magyarok, hogy az őseik Urál-vidéki pásztorok voltak, minden műveltség nélkül. Onnét kerültek Európa szívébe, és a mai napig több tudós védi ezt az elméletet. Az újabb irodalmi és embertani vizsgálatok szerint sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy őseink négy-ötezer évvel ezelőtt a perzsa-sumér kultúra körében éltek. Endrey Antal: Magyar kereszténység című művében elmélkedése kapcsán abból indul ki, hogy Ábrahámnak az élő Isten jelenik meg, akinek a lényege az, hogy él, szemben a fából, kőből faragott vagy fémből öntött bálványokkal. Az elmélet helyénvalóságán lehet vitatkozni, de annyi bizonyos, hogy az óta a keleti nyelvek őrzik az ősi ÉL gyököt, ELOACH, ELOCHIM, ALLAH formában is Tény az is, hogy az ősi magyar esküben így mondták: Esküszöm az élő Istenre. A magyar nép egy isten hite erősen valószínűsíthető. Lehetséges az, hogy az ősszülők tiszta hite őseink tudatában olyan erősítést kapott az ábrahámi történetből, hogy az igaz hitet nem vesztették el. Tényként fogadhatjuk el, hogy őseink nem imádtak bálványokat Viszont ez a magasrendű hit, illetőleg ennek tudatosodása kutatóinkban és ébredő magyar öntudatunkban elindított egy a keresztény hitre veszedelmes gondolatsort: Nekünk, magyaroknak szükségünk van-e az Ószövetségi kinyilatkoztatásra? Endrey Antal: Magyar kereszténység című művében azt állítja: nincs. A harmadik évezred küszöbén őseink hagyományainak a tiszta forrásaihoz kell visszatérnünk, mint magyaroknak, és mint keresztényeknek egyaránt. A zsidóság szent könyveinek teljes magyar fordítását egy protestáns prédikátor, Károly Gáspár készítette az Úr 1590. esztendejében, mire 1626-ban a jezsuita Kálid György a maga Szentírás-fordításával lehetővé tette, hogy a katolikusok is részesülhessenek ennek áldásaiban. A zsidó vallási hagyományok hazai kultuszában a protestáns egyházak papjai egyetlen igehirdetésükben sem mulasztják el valamelyik ószövetségi történet vagy próféta felidézését. Napjainkban a zsidókat a katolikusok „idősebb testvéreinek” nevezik, és Jézus Krisztus Egyházát, mint a „mózesi vallás leányát”idézik. Ehhez a megállapításhoz hozzátartozik a zsidóság Isten-fogalmának és a zsidók nem-zsidó embertársaikhoz való viszonyának, azzal kapcsolatos erkölcsi felfogásuknak valamint a Megváltásról, a Messiásról alkotott képzeteiknek elemzése, továbbá Jézus Krisztus mindezekre vonatkozó tanításának a korábbi zsidó vallási és erkölcsi hagyományokkal való tételes szembeállítása. Csak így leszünk képesek arra, hogy irányt mutassunk. A kulcskérdés Jézus Krisztus, a Megváltó, azért a kérdést vele és benne kell megvizsgálnunk. Látom, hogy komoly gondok merülnek fel a magyar kereszténység dolgában, és a tisztázatlan, helytelen eszmefuttatások sokunkat megzavar. Badiny Jós Ferenc két könyvének a címét idézem: Jézus Király a pártus Herceg és a Táltos Isten. Szerinte Jézus nem a zsidó népből származik. A fentebb idézett Endrey Antal, művében a magyarok számára feleslegesnek mondja az Ábrahám-zsidó vonalat. Erre a felvetésre Jézus válaszol, amikor ellenfeleivel vitatkozva mondja: „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam” (Jn 5, 39) Az ószövetségi Szentírás Jézusról szól, Isten igen fontos üzenete. Ebben jelöli meg azokat a kritériumokat, amelyek alapján az igazi Megváltó félreérthetetlenül felismerhető.  Ilyen isteni szó Ábrahámhoz: „Benned nyer áldást a föld minden nemzedéke” (Ter 12,3 ) Íme a szűz fogan és fiút szül,  s  Emánuelnek fogják  hívni”(Iz 7,1) „ De te,  Efrata Betlehemje, kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között, mégis belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő uralkodója, származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza”  (Mikeás 5,1) Endrey is, Badiny Jós is úgy tüntetik föl népünket, mint Jézus Krisztus földre hozóját. Népünk Istentől nem ebben a tekintetben kapott komoly küldetést. Nem szabad Istent felülbírálni. Különösen nem akkor, amikor Ő nekünk kiváló küldetést adott: ezer éven át az európai kereszténység védelmezői voltunk. 

 

Apostolok Cselekedetei 17.

Apostolok Cselekedetei

 
3,14: „Ti azonban megtagadtátok a Szentet és Igazat, s azt kívántátok, hogy a gyilkost adják nektek ajándékul”. Izajás prófétánál gyakran olvashatták a zsidók meghívásának történetében, hogy a mennyei templomban a fölséges Isten körül szolgálatot teljesítenek a hat szárnyú szeráfok, és egyik a másiknak folytonosan ezt kiáltja át: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!”. (Iz 6,3) Péter apostol ezt az Istennek kijáró jelzőt most a Názáreti Jézusra vonatkoztatja. Teszi ezt tudatosan azon a helyen, ahol Izrael Szentjének a tiszteletét különleges módon ápolják a hívő zsidók. A zsidó templom hatalmas épületekből állt, központja volt a szentély, ahová csak a szolgálattevő pap léphetett be reggel és este az illatáldozat oltárához, és a függönnyel elválasztott Szentek Szentje a frigyládával, ahová viszont kizárólag a főpapnak volt joga belépni az engesztelés napján, miután bemutatta az előírt áldozatot. Egyetlen udvara volt a templomnak, ahová nem-zsidók is beléphettek: ezt a pogányok udvarának nevezték. A Szent és Igaz az Atyával egylényegű Istenember. Őt a közelben azért ítélték halálra, mert megvallotta, hogy Ő „a Krisztus, az áldott Isten Fia”. (Mk 14,62) Ugyanezt vallja meg most fennhangon Péter, hogy igenis Ő a Szent és Igaz. Őt tagadtátok meg, vádolja hallgatóit, és helyette a gyilkos Barabás szabadon bocsátását kívántátok, amikor Pilátus helytartó ünnepi kegyet gyakorolva megkérdezett benneteket.
3,15: „az élet szerzőjét pedig megöltétek, de Isten feltámasztotta őt halottaiból. Ennek mi tanúi vagyunk”. Az életet Isten ajándékozta a világnak. Ezzel Péter Jézust ismét Istennek nevezi. Nem hivatkozik ugyan arra, hogy Jézus földi életében három halottat ajándékozott meg újra az élettel, de amikor az élet szerzőjének mondja, hallgatói közül többen felidézhetik emlékezetükben legalább Lázár feltámasztását, hiszen az néhány kilométer távolságban történt alig néhány héttel korábban. Ez a kifejezés, hogy Jézust Isten támasztotta föl halottaiból, ugyanúgy helyes, mint a hitvallás szövegéből ismert formula: Harmadnapon halottaiból föltámada. Az isteni cselekvések, amelyek a teremtményekre irányulnak, mindig mindhárom isteni Személy közös művei. Jogosan tulajdonítjuk mindegyik isteni SzemélynekJézus feltámadása ugyan teljesen titokban történt, az apostolok sem látták, de utána többször találkoztak vele, sokszorosan meggyőződtek arról, hogy ugyanaz a Jézus, akit a kereszten holtan láttak, most él, mozog, beszél, enni tud, tehát föltámadt. Jézus testének azonosságát bizonyítják a keresztre feszítés eszközeinek, a szegeknek be nem gyógyított sebhelyei, és a lándzsa nyoma. Ezt a tapasztalatot tanúsítja mindegyik apostol.
3,16: „Az ő neve adott erőt a nevében való hit által ennek az embernek, akit ti láttok és ismertek, s a tőle származó hit adta meg neki az ép egészséget mindnyájatok szeme láttára”Péter felidézi a gyógyulás pillanatát. Hallgatói ismerték a gyógyult férfit bénán, most itt látják őt mozogni egészségesen. Ennek oka Jézus nevének említése volt, amit hittel fogadott a beteg, és semmi más beavatkozás nem történt, tehát a gyógyulás Jézus erejéből valósult meg. Ti ennek a ténynek szemtanúi vagytok. Péter nem mondja, talán biztosan nem is tudta, de sejthette, hogy ez a csoda majd tanúk által történő bizonyításra szorul, hiszen Jézus bírái nem nyelik le újabb vereségüket.
3,17: „Tudom azonban, testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint ahogy a ti elöljáróitok is”. Az apostol Mesterét követi ezzel a kijelentéssel. Jézus is mentegette gyilkosait, az értelmi szerzőket és a gyilkosság végrehajtóit egyaránt: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”.(Lk 23,34) De tudatosítani akar valami fontosat az apostol, amikor a „ti elöljáróitok”-ként említi a zsidó vezetőket. Péter már nem tartozik a zsidó közösséghez, ő már maga a legfőbb elöljáró Isten földi országában. A zsidók pedig megszűntek Isten királyságának lenni, mert elvetették az Újszövetséget és szerzőjét, Jézust.
3,18: „Isten azonban ily módon teljesítette, amit minden prófétájának ajka által előre hirdetett, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog”. Jézus korában a zsidók nagyon várták már a Messiást. Hatszáz éve elvesztették függetlenségüket, amikor 587-586-ban Nabukodonozor babiloni király elfogatta, megvakíttatta Cidkija királyt, miután szeme láttára megölték fiait. Vágytak a hazatérésre országuk és fővárosuk felépítésére, de megmaradtak adófizetőnek előbb a perzsák és médek birodalmának főhatósága alatt, majd az őket legyőző Nagy Sándor és görög utódai szigorú kényurasága alatt is. Ezeket váltották a rómaiak. Ellenük saját erejükből a zsidók nem tudtak jó eséllyel fellázadni, de voltak próbálkozásaik. Dániel próféta jövendölése szerint itt kellett lennie a Messiás eljövetele idejének (Dán 9,). Ebben ugyan az is szerepel, hogy megölik a felkentet és nem lesz a népe, amely megöli őt, de Jézus kortársai ezzel az eshetőséggel nem számoltak. Ezt a záradékot már valószínűleg a Hetvenes fordítás ki is hagyta, mint lehetetlent. Ezt a gyanúmat támasztja alá, hogy a Szent István Társulat által kiadott (1973), görög szövegből készült fordítás sem hozza. Ha tehát a görög (LXX) fordítás alapján gondolkodtak a Messiásról a Jézus korabeli zsidó vezetők, akkor nagyot tévedtek, mert a Messiásnak rengeteget kellett szenvednie, amiről sok próféta előre beszámolt majdnem forgatókönyv szerűen. Péter is erre hivatkozik.
3,19: „Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket”. A bűnbánat-tartás azt jelenti, hogy Istenhez vissza kell fordulni, vagyis azt kell elfogadni igazságnak, amit Ő nyilatkoztatott ki, és önzetlenül gyakorolni kell az Isten- és emberszeretetet. Jézust is úgy kell tekinteni, mint Isten Fiát, akit az Atya az ószövetségi áldozatok helyett fogad el egyetlen érvényes, világot megváltó áldozatnak (Zsolt 40,7-9) A bűnök megbánása terén pedig Jézus megtagadása és hóhérkézre adása legyen az első.
3,20: „hogy az enyhülés idői eljöjjenek az Úr színétől, és elküldje azt, akit hirdettek nektek, Jézus Krisztust”. Jézus Krisztus természetesen már eljött, véghezvitte a világ megváltásáért elrendelt áldozatot, kiontotta vérét mindenkiért a bűnök bocsánatára, de ennek érdemeiben csak az részesül, aki Őt hittel elfogadja. Ő készen áll lehajolni minden megtérőhöz. Ez egyelőre titokzatos módon történik, de majd eljön látható alakban az ég felhőiben = látható isteni dicsőségben. Akkor majd halálra ítélői is látják és leborulnak előtte. ( Mt 26,64)
3,21: „Őt ugyan az égnek kell befogadnia minden dolog helyreállításának idejéig, amelyről Isten szólt századok óta szent prófétáinak ajka által”. Jézusnak vissza kellett mennie az égbe feltámadása után a negyvenedik napon. Erről Ő maga is szólt szenvedése előtt (Jn 16,5-7), de sok próféta is ír az idők beteljesüléséről és a világ végéről.
3,22: „Mózes ugyanis megmondta, hogy Uratok, Istenetek hozzám hasonló prófétát támaszt majd nektek testvéreitek közül, őt hallgassátok mindenben, amit mond majd nektek”. Mózes utolsó beszédében szólt erről (MTörv 18,15.18). Tudta, hogy hamarosan meg kell halnia, népe elbizonytalanodik távozása után, vigasztalásnak szánta tehát az Úr ígéretét a további túlvilági segítség ígéretével. Itt azonban nem a nagy és kis próféták karára céloz, akiknek írása saját nevük alatt ránk maradt, vagy akikről más szent könyvekben olvashatunk (pl. Illés próféta a 1Kir 17-19), hanem a Messiásra utal. (Jn 1,21.45) Ezért hangsúlyozza a Zsidókhoz írt levél: „Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk.” (1,1-2)

Szerda húsvét 3 hetében

Szerda húsvét 3 hetében
ApCsel 8. 1b-8; Jn 6, 35-40
„Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen”

Az előző beszélgetésben Jézus tisztázta hallgatói tévedését, hogy Mózes adta az égi kenyeret a pusztában vándorló zsidó népnek. Nem Mózes, hanem a teremtő Isten adta napról-napra, hogy érezzék a gondviselő jóságát, és hogy a sokkal nagyobb újszövetségi ajándék, az Eukarisztia előképe legyen. A manna ugyan a test táplálását szolgálta, de az igazi égi kenyér, amelyet az Atya Fia közvetítésével most szándékozik adni, a lélek tápláléka lesz. Jézus megismétli kijelentését: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg” (6, 35) a személyes névmás természetesen Jézus személyét illeti. A mennyei kenyér, az élet kenyere tehát Jézus, az Isten Fia. Az Ő Teste és Vére adja majd a végtelen energiákat a hívő lelkeknek, akik elfogadják hittel Jézus tanítását. Azt is hittel kell majd elfogadni, hogy az átváltoztatás szavai nyomában a kenyér és a bor lényege átváltozik Jézus Testévé. És Vérévé, de azt is csak a hitünkkel tudjuk felfogni, hogy emberi testével és lelkével van egyesítve istensége, amit a szentáldozáskor együtt nyer el Jézustól az áldozó, és az istenség erejét közli a befogadó emberrel. Jézus tehát elfogadta Atyjától a megváltói küldetést, megtestesült, rengeteg csodájával igazolja magát az emberek előtt, hogy a csodákat látva, könnyű legyen elfogadni testében rejlő istenségét is. Itt Jézus nyilván nem az általánosan végzett csodás gyógyításaira utal, hanem ténylegesen beszél az előző napi hatalmas csodáról, amikor öttenyérnyi kenyérrel és két kicsi hallal állt a tízezres embertömeg előtt. Ezt a kis semmiséget mindenki látta, azok is, akik most itt vitatkoznak vele. Talán élt is a lelkükben valami józan gyanakvás, hogy ezzel a semmiséggel ugyan mi a célja Jézusnak? Aztán látták, hogy a kenyeret tördelő apostolok kezében kiegészülnek a megtört kenyerek, jó étvággyal eszik mindenki a halból is, repetálni lehet többször is, amíg mindenki jól nem lakott. Utána mindenki láthatta a tizenkét kosár összegyűjtött maradékot. Józan ésszel  másra nem lehetett következtetni, hogy ezt a Názáreti Jézus nem emberi erővel vitte végbe. Íme, itt álltok mégis hitetlenül. „De mondom nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek” (36) Ezután más oldalról közelíti meg a kérdést: „Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne,, örök élete legyen, és én föltámasztom őt az utolsó napon” (37-40) Jézusnak komoly érve az Atya akaratának teljesítése. Szeretné, ha ezt komolyan vennénk.

TISZTELETREMÉLTÓ KELEMEN DIDÁK

TISZTELETREMÉLTÓ KELEMEN DIDÁK
*Baksafalva (ma: Kézdialmás), 1683. +Miskolc, 1744. április 21. 

A Felső-Tiszavidék apostola, P. Kelemen Didák az erdélyi Baksafalván született, egyszerű falusi családban. A keresztségben a Sámuel nevet kapta. Tizenhárom éves volt, amikor a minoriták gimnáziumot nyitottak szülőfaluja közelében, Kézdivásárhely külvárosában, Kántán. Szülei ide íratták be Sámuelt, aki első nagy példaképeit az iskola tanáraiban találta meg. Gimnáziumi tanulmányai végeztével fölvételét kérte a rendbe, ahol mint szerzetes a Didák nevet kapta.

A magyarországi minoriták eperjesi főiskoláján új látóhatár nyílt meg a tanulni vágyó székely fiú előtt. A tanárok (köztük többen a lengyel, olasz vagy német provinciából) a bécsi, krakkói egyetemeken, illetve a római Szent Bonaventura kollégiumban nyerték képzésüket. Didák testvér a bölcseleti és hittudományi tanulmányok után megszerezte a Magister S. Theologiae oklevelet. Közben 1704-ben, 21 éves korában letette a szerzetesi fogadalmakat, s 1708-ban pappá szentelték.

Mint új pap, továbbra is Eperjesen maradt, és a növendékek felügyelője lett. Úgy indult, hogy tudományos munkában, tanári katedrán fogja kamatoztatni képességeit, elöljárói azonban 1710-ben házfőnöknek küldték Nagybányára. Mindössze 27 éves ekkor; el sem érte a szabályok által meghatározott életkort, de elöljárói nagyon bíztak benne.

A nagybányai rendház ez idő tájt siralmas helyzetben volt. A város 1708 óta hol a kuruc, hol a német csapatok megszállása alatt állt. Mindegyik a maga módján zsarolta, sanyargatta a megfélemlített lakosságot. A kolostor sem volt kivétel: tetőzete már az első ostrom idején leégett, földjének termését az ellenség letarolta, s mivel a város kapuin kimerészkedni egyenlő volt a halállal, senki sem gondolt a földek megmunkálására. A kurucokat egy-két szerzetes német neve bőszítette: Zurbrucken Domonkos házfőnököt előbb bebörtönözték, majd télvíz idején egy szál ruhában kiűzték az országból. Utódát Netterstein Apollinárist úgy megverték, hogy belehalt sebeibe. Ilyen előzmények után kezdte meg munkáját az új házfőnök.

Az előzményeket már ismerte, ezek híre eljutott Eperjesre is, de amit a helyszínen talált, az maga volt a teljes pusztulás. Benn a városban a háborúk kísérője, éhínség és pestisjárvány; a rend pénztára teljesen üres, a magtárban egyetlen búzaszem sincs. A templomban és a rendházban katonák tanyáznak, a rendtagok a városban szétszórtan jólelkű családoknál keresnek menedéket.

Az első kísértés (nem volna-e jobb visszafordulni?) legyőzése után P. Didák egy életre eljegyezte magát az apostoli munkával.

Azoknál kezdte új küldetését, akiktől mindenki menekült: a pestises betegeknél. Fölkereste őket, s a ragállyal mitsem törődve odaállt a haldoklók mellé, szelíd kézzel letörölte homlokukról a hideg verítéket, hűs itallal csillapította láztól kiszáradt ajkukat, vigasztalta a szenvedőket, előkészítette a nagy útra a távozókat, és kikísérte a temetőbe az elköltözötteket. Gondja volt az élőkre is, az éhségtől lázas szemű, rongyokban didergő szegényekre. Sorra járta a tehetősebbek házait, mindenütt kért, könyörgött, koldult, és mindent szétosztott a rászorulók között. Azoknak akkor is jutott, amikor ő több napon át éhezett.

Közben nem tévesztette szem elől feladatát, amiért ideküldték: a rendház megújítását. Szétszórt társait látogatta, összetartotta. Katonákat kérlelt, hivatalos személyeknél házalt, a fővezért, a nagy hatalmú Károlyi Sándort is megkereste, míg végre 1711 októberében visszakapta a rendházat, és társaival együtt újra megkezdhette a szerzetesi életet.

A rettenetes lelki ínség azonban, amely a háborút követő lelki eldurvulásban mindinkább érezhetővé vált, nem hagyta nyugodni. Alighogy letelt hároméves házfőnöki megbízatása, engedélyt kért a szatmári falvakban szétszórtan élő katolikusok fölkeresésére. A protestáns lakosság ellenségesen fogadta, és kövekkel, kerítés- karókkal kergette ki a faluból. Didák testvér leült az útszéli patak partján, kimosta és friss fűvel bekötözte vérző sebeit, aztán visszatért oda, ahonnan elűzték. Azokat kereste, akiket még Nagybányáról ismert: a szegények és betegek ajtaján zörgetett. Amikor híre ment, hogy utolsó darab kenyerét is a legnagyobb szeretettel adta oda az éhezőknek, hogy gondosan ápolta a ragályos betegeket, akiket házuk népe is messze elkerült: előbb csak halkan, aztán hangosan is ,,szent ember''-ként kezdték emlegetni. Jósága megfogta azokat is, akiket prédikációival nem tudott megfogni.

Az Alsó-Szamos vidéke után a Nyírség felé vette útját. A vidék központjában, Nyírbátorban, valaha temploma és kolostora volt a rendnek, de a háborúk és vallási villongások folyamán kirabolták, fölégették ezeket. Károlyi gróftól, az új gazdától elkérte a romos templomot, és itt alakította ki tevékenységének központját. Közben az 1717-es tartományi nagygyűlésen őt, az alig 34 éves fiatal rendtagot választották meg tartományfőnöknek.

A nyíri protestánsok háromszor gyújtották rá az újra meg újra fölépített egyszerű faházat, Didák testvér azonban negyedszer is fölépítette, de most már iskolát és nevelőintézetet is emelt mellé. Saját fiaikra csak nem gyújtják rá a házat -- gondolta, és számítása bevált. A gyújtogatás abbamaradt, s a szülők, akiknek nem tellett arra, hogy a debreceni vagy a pataki kollégiumokban neveltessék fiaikat, beadták őket a minoriták iskolájába. A gyermekek a legjobb közvetítőknek bizonyultak: a viszályok és ellenkezések csillapodni kezdtek.

Az új alapítás gondozása közben sem szűnt meg a közeli és távoli vidékek lelki javán munkálkodni. Bejárta egész Szabolcs megyét, Szatmár, Szilágy és Bihar határos részeit, templomokat emelt Fehérgyarmaton, Csengerben, Érkeserűn és Tarcsán, elérte, hogy Nagykároly és Nyírbakta régi katolikus templomai visszakerüljenek a hívek tulajdonába, helyrehozatta az omladozó besztercei templomot, s végül megtelepítette a minoritákat Kolozsvárott, Erdély fővárosában és Szegeden a Felsővárosban.

1725-ben Koháry István országbíró meghívására Pozsonyba indult. Útja a Sajó völgyében vezetett. Megrendülve észlelte e vidéken a hit romlását: messze tájon se templom, se pap. A központban, Miskolcon alig húsz család ragaszkodott ősei hitéhez, de ezek is számkivetettjei voltak a városnak, mert katolikus ember nemcsak a tanácsba nem kerülhetett be, hanem még iparos sem lehetett, mivel nem volt olyan céh, amely tagjai közé fogadta volna őket. Didák atya útját megszakítva, ott nyomban beadványt intézett Borsod vármegye rendjeihez, hogy a minorita rend kolostort nyithasson Miskolcon. Kérte, adják át neki e célra a Tetemvár aljában lévő, romokban álló ősi Mária-templomot a hozzá tartozó területtel együtt, melyen akkor épp vásári bódék álltak. Hároméves huzavona után -- nem kis mértékben Didák atya prédikációjának hatására, melyet 1728 őszén Pozsonyban, a ferencesek templomában tartott az országgyűlés tagjainak -- a rend 1729 tavaszán megkapta a királyi rendeletet, mely teljesítette kérésüket.

Az építkezés megindultával Didák atya megbetegedett, de továbbra is irányítója maradt a munkálatoknak. Amikor aztán hosszú hónapok után elhagyhatta a betegágyat, nyomban visszatért missziós útjaira: most a Tisza menti községeket járta végig. Prédikált, magyarázta a katekizmust, gyóntatott, misézett és áldoztatott olyan helységekben, ahol az első török foglalások óta, immár 200 éven át nem láttak katolikus papot. Mindenütt a legszegényebbeket és a betegeket kereste föl először.

Amikor több éves misszió után visszatért Miskolcra, 1739-ben ismét pestisjárvány tört ki az országban. Az egri püspök meghívta Kelemen Didákot, hogy tartson a népnek könyörgő ájtatosságot a vész elmúltáig. A miskolciak azonban, akik számára már ,,szent ember'' volt, nem akarták elengedni. Didák atya, aki már két járványt élt át, s látta a nyomukban járó rettenetes anyagi és erkölcsi romlást, egy egész éjszakán át arcra borulva imádkozott az oItár előtt, hogy megtudja Isten akaratát. Reggel azt mondta a népnek: ,,Testvérek, Püspök Atyánk szava szólít, mennem kell. De Egerben sem lesz maradandó szállásom. Ott sem, itt sem lesz rám szükség e két évben. Sem Miskolcra, sem Egerbe nem fog betörni a vész...'' Aztán elindult Egerbe, ahol a püspök áldását kérte, hogy nekivághasson annak az útnak, amely az Alföld járvány sújtotta falvaiba vezetett. Két éven keresztül lelki és testi orvos volt egyaránt, egyik kezével az Úr Testét nyújtotta a betegeknek, a másikkal a koldusok koldusaként gyűjtögetett számukra. Ez volt az utolsó missziós útja. Testi erejét megtörte a három évtizedes állandó munka, a rengeteg virrasztás, nélkülözés, gyaloglás, s a testi kényelem állandó hiánya.

Az 1744-es esztendő első hónapjait már betegágyban töltötte. Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, környezetének az utolsó pillanatig tanácsadója, vigasztalója, lelki irányítója maradt. Április 21-én még utoljára fölkelt, hogy elnököljön a miskolci rendházba összehívott tartományi nagygyűlésen a rend generális főnökének megbízására. A háromnapos gyűlést nagy körültekintéssel, okos tapintattal vezette és zárta be, de ez volt életerejének utolsó fellobbanása. Négy nap múlva, április 28-án hagyta el a földi létet, hogy átvegye az Úr kezéből hűséges fáradozásainak bő jutalmát. Élete szakadatlan munka volt Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére. Egy egész ország népe hallgatott rá és követte. Azon kívül, amit élőszóval három és fél évtizeden át annyi hallgatójának lelkébe írt, 13 kötetnyi beszéde, elmélkedése, imádsága maradt ránk mint egész hitének, tiszta lelkületének Isten előtti föltétlen hódolatának és felebaráti szeretetének tükre. Nyelvezetén érezni lehet székely származását. Tudatosan kerülte a korában oly divatos latin kifejezéseket, sőt a közhasználatú idegen szavakat is megpróbálta megfelelő magyarral helyettesíteni. Vitázó írásaiban nyoma sincs az előző korok sajátos támadó hangjának, bántó gúnyolódásának. Egyetlen céljuk: rámutatni, hogy megismerjék, megismervén pedig megszeressék és kövessék az igazságot. Az ellentábor híveit nem tekintette ellenségeinek: ,,ellenkező atyafiak''-nak nevezte, és a szelíd szeretet szavával hívogatta őket.

Életrajzát lelki gyermeke és nagy pártfogója, Károlyi Klára írta meg. Ahol élt és dolgozott, az öregek ma is áhítattal emlegetik a ,,szent ember''-t. Ez indította a miskolci minoritákat és a templomukhoz tartozó harmadrendieket arra, hogy a század elején fölújíttassák a boldoggáavatási eljárást, amit a19. század eszmeirányzatai elfojtottak. 1939 nyarán Adalberto Topolinski, a rendi szenttéavatási ügyek általános római kérelmezője el is ment Miskolcra, hogy a helyszíni szemlét megejtse és az iratokat összegyűjtse. Feladatával végezvén továbbutazott Lengyelországba, ahová a krakkói bíboros érsek hívta meg Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig királynő hasonló ügyének kivizsgálására. Amikor azonban a németek ősszel megkezdték Lengyelország elfoglalását, Topolinski egy német gyűjtőtáborba került, és ott a magával vitt iratokkal együtt nyoma veszett. Didák atya boldoggá avatása ennek ellenére folyamatban van.


--------------------------------------------------------------------------------
Szentháromság egy Isten, magasztald föl nevedet hű Szolgád, Kelemen Didák boldoggá avatásával, melyért alázatosan könyörgünk. Égi közbenjárására áldd meg mindennapi ügyeinket, és add kegyelmedet, hogy az élő hit és áldozatos felebaráti szeretet gyakorlásában példáját követve az örök boldogságot elnyerhessük! A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen. (Ima a boldoggá avatásért) 

A magyarok Mária-tisztelete 3.

A magyarok Mária-tisztelete
elmélkedés harmadik rész

A Ferenc-rendet, hivatalos nevén a Kisebb Testvérek Rendjét Francesco di Bernardone, vagy, ahogy mi ismerjük: Assisi Szent Ferenc alapította. Ő kalandos ifjúsága után „megtért”, azaz Isten szolgálatára szentelte az életét. A konkrét tennivalókat kutatva sokat imádkozott az Assisi hegyoldalban épült bencés San Damjano kolostorban. Ennek festett feszületén megelevenedett Krisztus Urunk alakja, megszólalt és felszólította Ferencet, hogy hozza rendbe düledező egyházát. Három kis templomot tatarozott serényen Francesco. Ezek között volt a várostól nem messze a völgyben épült kis kápolna. Ennek mennyezetén a Szűzanya angyalok között látható a falfestményen, ezért „Angyalos-Boldogasszony templomának hívják. Ezt a kis templomot nagyon megszerette. Itt alapította rendjének három ágát. Fiait arra buzdította, hogy ezt a helyet el ne hagyják, ha kiűzik őket az ajtón, másszanak vissza az ablakon, mert ez az ő kicsinyke osztályrészük, azaz Porziuncula-juk. A később sok ágra szakadt rendből a mi közösségünk az ordo fratrum minorum (OFM) boldogan birtokolja kápolnát. Hatalmas templomot építettünk föléje, úgy óvjuk, védjük. Amikor a Rend elterjedt szerte a világon, mindenüvé vitte az Angyalos-Boldogasszony tiszteletét. A legközismertebb jele ennek a róla elnevezett amerikai nagyváros: „Sancta Maria los Angeles” Eme templomocska búcsúnapján az egész világ minden ferences templomában teljes búcsú nyerhető Rendalapítónk közbenjárására. Az l220-as években már hazánkban is voltak ferencesek. 1231-ben a beregi egyezmény tanúsága szerint már saját tartományuk volt. Minden bizonnyal ujjongó örömmel vették tudomásul, hogy az új hazájukban éppen ezt a Mennyei Királynőt tisztelik két évszázaddal megelőzve a ferenceseket. Később a rendházak száma nagyon megnövekedett, több tartományra oszlott az ősi tartomány más-más név alatt. Ez az ősi közösség 1523-ban a spanyolországi Burgos városában tartott nagykáptalanon bejelentette, hogy ez után Mária-tartomány néven működik tovább, és védőszentje a Mennybevitt Szűzanya lesz, akkor, amikor hazánk egén feketén gyülekeztek a török viharfelhők. Az 1456-os nándorfehérvári győzelem után a török nagyhatalom hetven évig csendben készült az Európa elleni nagy hadjáratra. Mint régebben, hazánk volt az első akadály, amit le akartak győzni. Mátyás király politikája nem az édesapja szellemisége szerint alakult. Európa legképzettebb hadserege volt a magyar fekete sereg. A király, ha a sereget KisÁzsiába küldi, és otthon megtöri a török sereget, soha többé nem tudott volna lábra állni. Jó példa erre a lepantói győzelem:a török hajóhad ellen felvonultatták az összes tengermelléki keresztény ország hajóhadát. Nehezen, de le tudták győzni a török sereget és soha többet nem lettek tengeri hatalom. A világjáró ferencesek nyilván jól értesültek a török készülődésről. A pesti rendházunkban élő Vásárhelyi András atya ezért írta 1508-ban az „Angyaloknak nagyságos Asszonya” kezdetű versében a prófétai sejtést:„Törököknek megnyomorítója, Királyoknak jó tanácsadója, Magyaroknak megoltalmazója”Történelmi tapasztalatokból tudhatták, hogy a Nagyasszonyon kívül nem fog senki sem segíteni rajtunk. Igaz, akkor is, azóta is sok vérzivatart kellett elviselnünk, vértanúhalált halt András atya több társával együtt a pesti templomban. Tudjuk, meg akarjuk érteni a Mennyei Királynőnk titkát: Az alázatos szolgálóleányból előbb szegény iparos család tagja, majd fájdalmas Anya kellett, hogy legyen, csak később lehetett a világ, Magyarország és rendtartományunk Királynője. A sorrend, úgy tűnik, azóta sem változik. Imádkozzunk, hogy legyen elég hitünk, erőnk végigjárni a közös magyar és ferences utat a beteljesülésig.

 

Apostolok Cselekedetei 16.

Apostolok Cselekedetei

 
3, 1 „Péter és János, pedig felmentek a templomba a kilenc órai imádság idején ”Ez a két főapostol együtt maradt Jeruzsálemben és közösen folytatták küldetésüket. Most is együtt indultak a zsidó templomba imádkozni. Ekkor keresztény templomok még nem voltak. Jézus is sokszor ment föl a templomba imádkozni, amikor Jeruzsálembe tartózkodott. Igaz, akkor még az Atya háza volt. Jézus tizenkét évesen édesanyjának ezt hangsúlyozza: ”Miért kerestek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?”(Lk 2, 49) Akár úgy értette az Úr, hogy a templom az Atya dolga,háza,birtoka,amit neki meg kell látogatnia, birtokba kell vennie, hiszen tizenkét évesen a törvény szerint is templomba kell járnia, akár úgy gondolta, hogy a templomi tennivalók:áldozat,ima,tanítás most már az Ő gondja kell hogy legyen,lássa,ellenőrizze,tevőlegesen vegyen részt benne. Az apostolok nem mentek az áldozatbemutatás közelébe. Az úgynevezett Salamon tornácon gyülekeztek. Közösen imádkoztak, és hirdették az evangéliumot kilenc óra náluk a nappal kilencedik órája, a mi számításunk szerint délután három óra.
3,2”Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak úgynevezett Ékes kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. Férfi, tehát felnőtt volt .Béna mindkét lábára. Bénasága miatt kenyérkereső munkát vállalni tudott. Azért vitték a templomba koldulni ,hogy ne legyen teljesen szülei terhére. A hívő zsidók ismerték isten tanítását ,hogy a bűnök bocsánatának egyik feltétele az alamizsna osztás. A templomba bűnbánatra érkezők Isten kegyelmének áradását akarták adakozásukkal biztosítani.
3,3 ”Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. ”A koldusnak a legkisebb adomány is fontos, hiszen egy darab kenyeret jelent. Az is lehet, hogy ismeretlenek voltak számára, magára akarta vonni figyelmüket, hogy egy súlyosan hátrányos helyzetű ember vár irgalomra. Ezért könyörög, kér, és nem követelődzik.
3, 4 „Péter Jánossal együtt reátekintett és azt mondta: Nézz ránk! Észrevették a földön ülő embert. A Szentlélek indíthatta az apostolokat a következő különleges adományra, amely a béna koldusnak váratlan fordulatot jelent majd az életében, sok egészséges embernek pedig üdvösséget, hiszen a bekövetkező csoda láttán sokan térnek majd Jézus Krisztus hitére. Erre valóban fel kell hívni a figyelmet, hitet bizalmat kellett ébreszteni, hogy tudatosodjék benne, nem valami véletlennek köszönheti gyógyulását, hanem ennek a két embernek.
3, 5 „Erre rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. Igéretes eseménynek tűnt a szegény ember szemében az ismeretlenek figyelmének a felkeltése. Persze nem gondolt semmi magasabb rendű tényre, csupán arra, nem aprópénz lesz az ajándék, hanem valami nagyobb pénzdarab, amit érdemes felmutatni és megcsodáltatni.
3, 6 „Péter azonban így szólt Ezüstöm, aranyom nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus nevében kelj föl és járj!” El lehet képzelni a beteg döbbenetét: nincs semmi pénze ennek az embernek? Akkor miért hivalkodik! Ha nincs pénze, akkor mije van, amit nekem tud, adna? Hall egy idegen nevet, amit talán soha nem ejtettek ki előtte: Názáreti Jézus Krisztus. Vagy mégis ismerős e név valahonnan? Netán a tavaszi nagy perből ismerős? Az ő ismeretlen nevében erőteljes parancs a béna lábnak: kelj föl és járj!

Húsvét 3 hete kedd

Húsvét 3 hete kedd
ApCsel 7, 51-8, 1a;Jn 6, 30-35
"Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülüek!

István diakónust ellenfelei megpróbálták vitával legyőzni. Mivel mindenre okos választ adott, följelentették a Krisztus-tagadó zsidó főtanács előtt. Az előző elmélkedésben már foglalkoztunk ezzel a rosszindulatú kezdeményezéssel, hogy egyöntetű elhatározással oda is cipelték Istvánt. A főtanács előtt állva bátran beszélni kezdett. Mégsem ez lepte meg a tanács tagjait, hanem arra figyeltek fel, hogy ennek a fiatalembernek az arca olyan, mint egy angyalé. Isten fénye sugárzott róla.Figyelmesen hallgatták történelmi előadását. Talán még meg is tapsolták volna szívük szerint, olyan jártasságról tett tanúbizonyságot az ószövetségi szent történelem ismerete terén, hogy meg is érdemelte volna az elismerést. Amikor azonban befejezte ősei történetét, hirtelen hangot váltott. Neki, a fogolynak, a főtanács tekintélyes idős tagjaihoz képest gyerekembernek, kérlelhetetlen számon kérő bíróként metszett a hangja: „Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülüek! Ti mindenkor ellenálltatok a Szentléleknek; amint atyáitok, úgy ti is. Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek, ti, akik angyalok szolgálatával kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok!” (51-53) Amit mondott, színigazság volt, hiszen maga Jézus is vádolta ezekkel a vezető zsidókat. (vö. Mt 23, 37-39) a főtanács azonban nagyon felháborodott eme igazmondáson, mert a lelkiismeretük is vádolta őket, nemcsak István.„Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene” (ApCsel 7, 54) Megjelenhetett lelki szemük előtt „annak az Igaznak” arca, aki ugyanott állt évekkel korábban, mint mostani tanúságtevője. Az igazságot ugyanis nehéz lenyelni, nem marad más, mint a dühödt fogcsikorgatás és tehetetlen vicsorítás. István nem is számíthatott másra. De a tanácsnak még egy iszonyú élménnyel szembe kellett néznie: István „Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől”. (55-56) Ha István arcán a beszéde elején angyali fényt láttak ragyogni, most milyen tündöklést bámulhattak meg a tanácstagok ezen a mennyei látomástól elváltozott ifjú ábrázaton? Hiszen a mennyei angyalok is vágyva-vágynak rápillantani (1Pét 1, 12) István, pedig most látja először Jézust. Most, amikor egész lényével tanúsítja az Urat elítélő közösség elszánt csapata előtt állva, Jézushoz hasonlóan halálos ítéletre várva: Jézus nemcsak feltámadt, de valóban Atyja trónján ül és uralkodik. Ezt a fenséges élményt nem tűrik el Jézus egykori és Jézus ifjú tanúságtevőjének leendő gyilkosai. „Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk, pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak. Megkövezték Istvánt, aki így könyörgött: Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7, 57-59) Ezt a szörnyű szenvedést nyilván megkönnyítette a tudat, hogy lelke hamarosan Ura imént látott trónja elé érkezik. Halála Jézuséhoz hasonlóan a teljes megbocsátás érdemével zárult: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” (60) Hős és szent ő: Jézus Krisztus első vértanúja. Korunk iszonyatosan torz alakjai között nekünk is így kellene élnünk és meghalnunk!

ASCOLI BOLDOG KONRÁD

ASCOLI Boldog KONRÁD

 (1234-1289)

 
A ferences szentek hazájában, Marche tartomány déli részén, Ascoliban született nemesi családból. Már gyermekkorában önmegtagadó életet élt. Benső barátságban volt Jeromos nevű iskolatársával, akiről tudta, hogy egykor a rendnek főnöke, majd pápa lesz, ezért tisztelete jeléül többször leborult előtte. Később mindketten Ascoliban beléptek a Ferenc-rendbe, Perugiában teológiai doktorok lettek. Rómában egy ideig teológiát tanítottak, utána elváltak útjaik. Konrád római tanárkodása és igehirdetése után Afrikába ment misszionáriusnak, Líbiában több ezer embert nyert meg a keresztény hitnek. Két halottat is feltámasztott. Amikor Rómába visszatért, Jeromos már rendfőnök volt. 1278-ban a pápa megbízásából Jeromosnak békeközvetítő szerepet kellett vállalnia a francia király és Alfonz, kasztíliai király között. Párizsi útjára maga mellé vette Konrádot is. Küldetésük eredményes volt, mire a pápa Jeromost bíborossá nevezte ki. Nemsokára letelt generálissága s prenestei* püspöksége kormányzására távozott. Konrád pedig még két évig Rómában hirdette az igét, majd Párizsban teológiát tanított, de közben prédikált, kórházakat látogatott. Önmegtagadó élete a remetékre emlékeztetett. Csupasz földön vagy padlón aludt pár órát, durva darócot viselt, mezítláb járt (még szandált se hordott), hetente négy napon kenyéren és vizen böjtölt. Krisztus szenvedéséről nemcsak elmélkedett, hanem abból részt is vállalt. Különös tisztelettel volt a Szentháromság iránt, annak nevében betegeket gyógyított, ördögöket űzött.
Amikor barátját, Jeromost pápává választották (IV. Miklós, 1288), az régi barátját hamarosan kinevezte bíborossá. Útban Róma felé Ascoliban súlyos betegség érte. A betegek szentségének felvétele után szent halállal szülővárosában halt meg, ott is temették el. A pápa díszes síremléket állíttatott tiszteletére, melyet 82 év múlva az újonnan épült Szent Ferenc templomba vittek át. A közbenjárására történt csodák és a folytonos tisztelet miatt VI. Piusz megerősítette ezt a tiszteletet, így tiszteljük őt a boldogok között. „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok.” (Dán 12, 3.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Konrádot Fiad szenvedése iránti mély áhítata jutalmául rendkívüli kegyelmekkel halmoztad el. Add meg nekünk, hogy mindennapi keresztünket készséggel hordozzuk, s elnyerjük az örök életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A magyar ferences Mária-tisztelet 1.

A magyar ferences Mária-tisztelet
Elmélkedés első rész

Tisztelni annyit jelent, mint elismerni valakinek a nagyságát, kiválóságát. „Atyádat és anyádat tiszteld!” – mondja a 4. parancsolat, vagyis ismerd el, hogy életed forrása, felnevelőd, és megfizethetetlen javakkal halmoztak el életed folyamán, ezért nekik tisztelet, elismerés jár a tisztelet forrása az Isten szava. Isten minden jó forrása, mindent tőle kapunk, tehát neki a legnagyobb fokú tisztelet jár. Ezt külön fogalomként kezeljük, úgy mondjuk, Istent imádjuk, vagyis elismerjük legfőbb Urunknak. Isten szava nyomán indulunk el a tisztelet egyéb vonatkozásaiban is. Az emberek ős-bűne után különösen figyelnünk kell erre a minősítő isteni útmutatásra, mert az ember a magánál nagyobbnak, okosabb lénynek elismert kísértőnek is tiszteletet adott, amikor elfogadta ajánlatát. Bizalmat szavazott neki annak ellenére, hogy tudta: nekem eddig semmi jót nem tett, csak berobbant az életembe, és azt súgja, hogy a jót ajándékozó Isten rossz akaróm, eldugja előlem féltett hatalmát, és ezért tilt az egyik fa gyümölcsének élvezetétől. Csúnyán ráfizetett az ember arra, hogy saját ötlete szerint osztogatta az ördögnek a tisztelet jelét, a bizalmat. Isten viszont megbocsátó szeretetével lehajolt esendő, gyermekeihez, és megmutatja nekik, a tiszteletnek igaz tárgyát: elküldöm majd nektek a Megváltót, aki egy édesanyától születik, széttiporja az ördög fejét és visszaadja nektek az örök életet. Őket tiszteljétek, mert a Megváltó és Édesanyja ettől az ígérettől kezdve egymástól elválaszthatatlan. Amikor pedig Gábor főangyal az idők beteljesülésekor elmondta Máriának Isten üzenetét: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled” (Lk 1,28), ezzel megadta az eligazítást: a kegyelemmel kitüntetett ószövetségi emberek, Mózes, a próféták, a papok tiszteletben részesültek, de mennyivel inkább kell tiszteletben részesülnie annak, aki Isten akaratából kegyelemmel teljes. Ha a női nemet, főként a szüzeket és édesanyákat, tiszteletben részesíti a férfivilág, akkor a legtisztább Szüzet és a legdrágább Édesanyát mindenek előtt és fölött tisztelnünk kell.

Apostolok Cselekedetei 14.

Apostolok Cselekedetei

 
2,42: „Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában , a kenyérszegés  közösségében és az imádságokban.” Az apostolok tanítása a megtérés és a keresztény élet alapja. Beteljesült Jézus ígérete: „Emlékezzetek a szóra, amit mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak; ha az én szavamat megtartották, a tiéteket is megtartják majd”. (Jn 15,20) Az apostolok rendszeresen tanítottak a templomban, illetőleg a templom Salamon-tornácában. Beljebb, ahol az ószövetségi áldozatokat tartották, nem mentek. Azok már nem értek semmit, hiszen ahol megtörtént a beteljesülés, ott teljesen felesleges minden, ami előkép, előkészítés volt. Az Újszövetség áldozata Jézus Krisztus keresztáldozata. Ezt kellett jelenvalóvá tenni oly módon, ahogyan Jézus cselekedte az utolsóvacsorán. Mivel a keresztényeknek nem voltak kultikus helyeik a legszentebb áldozat bemutatására, az átváltoztatást és a szentáldozást vacsora közben végezték ők is. Imádságaik rendszeresen a Szentlélek ihlette zsoltárok voltak,de mondtak más könyörgéseket is.
2,43: „Félelem fogott el mindenkit:számos csoda és jel történt az apostolok által”. Miért kellett félni, amikor rengeteg jót, csak Isten erejével művelhető csodát is tettek? Ingyen és mindenki javára gyakorolták hatalmukat. Félnivalója az ördögnek volt, mert legyőzte őt Jézus a kereszten.
2,44:  „A hívek mind összetartottak, és mindenük közös volt”. Most kölcsönös segítségnyújtásnak nevezhetnénk ezt a közösségi vonást. Jézus is ezt kívánta tőlük: a figyelmes szeretetet. Nem kellett kunyerálni, megalázkodni. Mindenki adta, amije volt. Ha másra nem futotta, biztató szava, kedves mosolya is sokat jelentett a rászorulónak. De a mindenük közös volt, annyit jelentett, hogy ha szükséges volt, anyagilag is számíthattak tehetősebb testvéreikre. Mai világunkban ilyen közösségeket alkotnak a szerzetesek. Nincs egyéni vagyonuk, fizetést nem kapnak, amit munkájukkal szereznek, a közösség javára fordítják. A közelmúlt próbálkozása ezt szerette volna megvalósítani istenhit nélkül. A földalatti mozgalom előbujt 1945-ben. Megszavazták, hogy a városban található egyházi birtokokat mind szétosztják. Az ottani ferencesekét is. De felállt egy szobafestő: a ferenceseket nem hagyom. Az intézetüket évek óta én festettem minden nyáron. Ott a legkisebb testvér is ugyanazt eszi, mint a házfőnök. Ők nagyobb kommunisták, mint mi.
2,45: „Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották, mindenkinek szükségéhez mérten” Ez óriási áldozat volt, hiszen a szántóföld állandó életforrást jelentett a családnak. A termésből is lehetett jótékonykodni. Az Ószövetség törvénye szerint a nemzetség vagyonát egyáltalán nem, a családét pedig véglegesen nem is lehetett eladni, csak a következő  jubileumi évig. Az ősegyház idején őszintén alkalmazkodtak Jézus tanításához: „Menj, add el mindenedet, amid van, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem”. (Lk 18,22) Az is közrejátszott, hogy nagyon rövididőn belül várták az Úr világvégi eljövetelét.
2,46: „Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt”. A vers első részét már fentebb megvizsgáltuk. A másik részét viszont jó felidézni: örvendezve fogyasztani eledelünket annyit tesz, mint kincsnek tekinteni az ételt, nem ócsárolni, ha éppen nem ízlik, és nem rontani mások hangulatát, étvágyát modortalansággal, veszekedéssel, szeretetlenséggel. A szerénység, a figyelmes szeretet és a normális etikett a szív tiszta jóságával ma is felüdíti az étkezőket, és felér a legügyesebb szakács fűszerezésével. – A kenyérszegés=kenyértörés az Eucharisztia akkori megnevezése.

Húsvét 3 vasárnap

Húsvét 3 vasárnap
ApCsel 3, 13-15. 17-19; 1Jn 2, 1-5a; Lk 24, 35-48
„Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból”

A mai evangélium újra visszaidézi az emmauszi tanítványok történetének záróakkordját. A két fiatal tanítvány szárnyaszegett hittel, a nagypénteki szenvedéstörténet sokkoló hatása alatt indul húsvétvasárnap délután Jeruzsálemből, messiási reményeik nagy temetőhelyéről vissza a szülőföldjükre. Útközben Jézus hozzájuk csatlakozott, megmagyarázta nekik az isteni kinyilatkoztatásból a messiási szenvedések értelmét. Amint okfejtését hallgatták, feléledt az elveszett lelkesedés. Otthon, a vacsoraasztal mellett felismerték Urukat a kenyértörésben, vagyis a második szentmisében. Jézus eltűnt, de az Eukarisztiában szívükbe költözött. Gyors léptekkel rohantak vissza Jeruzsálembe megvinni a jó hírt. Beszélgetésük közben megjelent Jézus az apostoli közösségnek, és igazolta feltámadását sebhelyeivel, aztán testi épségét megmutatta azzal is, hogy evett a vacsora maradékából. Ezután látott hozzá, hogy az apostoloknak is kifejtse a messiási szenvedésekről sokkal korábban adott isteni előrejelzéseket, szentírási jövendöléseket. Ezzel nyilván útmutatást adott nekünk, későbbi tanítóknak, hogy ezt a nagyon fontos kérdést sokoldalúan tudjuk és merjük tárgyalni szentbeszédeinkben. Merjünk rámutatni arra is, hogy a feltámadásba vetett hit a mi életünk alap bizonyságai, közé tartozik, hanem vigasztalást ad a magunk szenvedéseinek okos elviseléséhez is.„Majd így folytatta: Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapra fel kell támadnia a halálból”. (46) Ezzel Jézus rámutat, hogy a bűnöket csak úgy lehetett eltörölni, ha minden előírt szenvedést önfeláldozóan és engedelmesen vállal. Mivel pedig a benne hívők nemcsak boldog élvezői a megváltás érdemeinek, hanem a keresztségben Krisztust öltik magukra, nem a ruháját, emlékét, hanem saját magát (vö. Gal 3, 27), az ő sorsát, szenvedését és feltámadását, ezért boldogan kell nekünk is ebben a tudatban élnünk. Most szenvedünk, átéljük Jézus messiási sorsát, részünk lesz halála gyötrelmeiben is, de vár ránk a feltámadás öröme is. Ezt kimondottan nagy vigasztalásunkra hangsúlyozza, hiszen minden Krisztus-hívő is átéli teste öregedésének, sokszor súlyos, esetleg sokszoros és sok fajta betegségeinek kínzó gyötrelmeit. Ha a halál csak ezeknek a testi szenvedéseknek a végét jelentené, tehát egyszeri mentességet az elviselhetetlen bajoktól, mint azt bizonyos keleti vallások ígérik, az is jelenthetne valamicske megnyugvást, Jézus azonban a felszabadult léleknek nem a nirvána apatikus nyugalmát ígéri, hanem egyelőre teljes szellemi boldogságot ad, és azt a komoly bizonyosságot, hogy a világ végén a testet maradványaiból tökéletesen újjáteremti, egyesíti a lélekkel, tehát feltámasztja. A feltámadás után, pedig a mi testünk is megdicsőül. Jelentheti még a családunk vagy egész nemzetünk szenvedéseit is ez a jézusi magyarázat. És kérjük bátran: jelentse is nemzetünk embertelen szenvedéseinek biztos és hamaros végét, aztán a boldog feltámadás kimondhatatlan szépségét, boldogságát ez a húsvéti üzenet!

URBÍNOI BOLDOG BENEDEK

URBÍNOI BOLDOG BENEDEK 

kapucinus

 (1560-1625)

 
Marche* tartomány Urbino nevű városában született 1560-ban nemesi családból. Anyja halálos ágyánál a hatéves fiú a Szűzanya pártfogásába ajánlotta. Egész élete folyamán tapasztalta mennyei édesanyja jóságos segítségét. Tanulmányait Perugiában és Páduában végezte. Imája bevilágít lelkületébe: „Adj Uram tudományt, mely megtanít megismerni Téged, és add kegyelmedet, hogy szeresselek. Mert csak azért akarlak megismerni, hogy szeresselek.” 22 évesen, megszerezve a filozófiai és jogi doktorátust, fényes karriert futhatott volna be, ehelyett belépett a kapucinus rendbe. Gyenge egészsége miatt el akarták küldeni. De Benedek az Isten Anyjához fordult, s az ő közbenjárására egészsége úgy megjavult, hogy népmissziók tartására is tudott vállalkozni. Néhány évig Brindisi Szent Lorinc társa volt annak németországi és csehországi útjain, majd Itáliában hirdette Isten igéjét, többször volt házfőnök is. Önmegtagadó életmód, az ima és szegénység szelleme jellemezte. Az igehirdetésben buzgóságra és egyszerűségre törekedett. Idős korában is megtörtént, hogy amikor a karimánál hibát ejtett, hibájáért bocsánatot kért. Mondták neki, hogy ez csak a novíciusoknál szokás. Mire ő azt felelte: Igen, én még novícius vagyok erényekben. Utolsó éveiben előszeretettel prédikált a falusiaknak és oktatta a hit elemeire a gyermekeket. Miután Istent 40 évig nagy tökéletességgel szolgálta, Fossombroneban* halt meg 65 éves korában. IX. Piusz avatta boldoggá 1867-ben.
Részlet a kapucinusok első Konstituciójából:
„Isten igéjének hirdetése Krisztus példája szerint, egyike az Isten egyházában létező legnagyszerűbb feladatoknak. Főleg ettol függ a világ üdvössége. Azért ezt a szolgálatot nem kell olyanra bízni, aki nem szent és példás életű, nincs világos és érett ítélőképessége, szilárd és tüzes akaratereje. A tudomány és ékesszólás ugyanis szeretet nélkül nem épít, sőt gyakran rombol.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Benedeket naggyá tetted a kereszt iránti forró szeretetben és az Ige szolgálatában. Add meg nekünk, hogy kövessük példáját: jámborul, igazként és józanul élve ebben a világban. A mi Urunk Jézus Krisztus által.