SZENT MAXIMILIÁN KOLBE

SZENT MAXIMILIÁN KOLBE 

minorita vértanú 

(1894-1941)
*Zdunska Wola, 1894. január 8. +Auschwitz, 1941. augusztus 14. 

Maximilian Kolbe egy lengyelországi kisvárosban, Zdunska Wolában született 1894. január 8-án. A keresztségben a Rajmund nevet kapta. Szülei, Julius Kolbe és Maria Dabrowska, szegény takácsok voltak, kiknek hamarosan föl kellett adniuk önálló mesterségüket. Előbb Lódzba, majd 1897-ben még távolabb, Pabianicébe költöztek, ahol az apa gyári munkás lett, az anya pedig kis üzletet vezetett, s mellette bábaasszonyként tevékenykedett.

A család annyira szegény volt, hogy a gyermekek iskoláztatása (az öt közül csak három érte meg a felnőttkort) eleinte nem állt módukban, az elemi ismereteket a családban szerezték meg. 1906-ban nyílt rá lehetőség, hogy a két idősebb fiú a helybeli kereskedelmi iskolában tanulni kezdjen.

1907-ben ferences atyák tartottak hosszabb missziót Pabianice plébániatemplomában. Hatásukra a két idősebb fiú, Ferenc és Rajmund elhatározta, hogy belépnek a ferencesek közé, amit meg is tettek. Nemsokára a harmadik testvér, József is követte őket.

Rajmund a kisszemináriumot (középiskolát) a lembergi ferenceseknél végezte -- a város akkor osztrák kormányzás alatt állt --, s ugyancsak ott kezdte meg 1910. szeptember 4-én a novíciátust is. A rendben a Maximilián nevet kapta. 1912 őszétől filozófiát tanult Krakkóban. Elöljárói hamar fölfigyeltek tehetségére és szorgalmára, ezért további tanulmányok céljából Rómába küldték, ahol 1912--15-ig a Gregoriána Egyetemen filozófiát, 1915--19-ig a Nemzetközi Ferences Kollégiumban, a Seraphicumban teológiát tanult. Mindkét szakon doktorátust szerzett.

1914. november 1-én letette ünnepélyes szerzetesi fogadalmát, s a Maximilián mellé a Mária nevet választotta. Négy évvel később, 1918. április 28-án szentelte pappá Basilius Pompili bíboros Rómában. 1919 júliusában visszatért hazájába.

A fiatal Maximilián pátert a rend Krakkóba küldte, hogy a ferences szemináriumban filozófiát és egyháztörténelmet tanítson. Hamarosan azonban félbe kellett szakítania a munkát másfél évre, mert tüdőbajt kapott. Gyógyulása után elhatározta, hogy vallásos folyóiratot indít Rycerz Niepokalanej, A Szeplőtelen Szűz Lovagja címmel. Néhány hónap múlva kis vállalatát áthelyezte a grodnói kolostorba, ahol nemsokára saját nyomdát indított. A kolostor épülete azonban nem felelt meg a nyomda és a kiadó céljainak, ezért Maximilián páter 1927 őszén új kolostor építésébe fogott Varsótól 40 km-re, a Drucki-Lubecki János hercegtől ajándékba kapott telken. Az új kolostort Niepokalanownak nevezte el. Az épületek deszkából és csupasz téglafalakból álltak, s igazi ferences szellemet -- egyszerűséget, szegénységet és egészen különleges Mária-tiszteletet -- sugároztak. Az első guardián, Maximilián vezetésével húszan kezdték meg a kolostori életet: 2 páter és 18 fráter. Két évvel később már 108 testvér élt és dolgozott a két páter mellett. A Szeplőtelen Szűz Lovagja pedig, melynek főszerkesztője a legifjabb Kolbe fiú, Alfonz lett, továbbra is folyamatosan megjelent.

Páter Maximilián az egész világot meg akarta nyerni Krisztusnak és a Boldogságos Szűz Máriának: 1929-ben tehát missziós kisszemináriumot alapított. Egy évvel később négy testvérrel Távol-Keletre indult, hogy ott új missziókat alapítson. Gyenge fizikuma miatt azonban csak egy állomás alapítását tudta befejezni, Nagasakiban. Itt a papnevelő szemináriumban filozófiai előadásokat kezdett, és a helybeli papokkal együtt szerkesztette a japán Lovagot, amelynek első száma -- Seibo no Kishi címmel -- egy hónappal a megérkezése után, 1930 májusában már meg is jelent. Egy év múlva Nagasaki egyik elővárosában már új ferences kolostor állt, melynek Maximilián atya a Mugenzai no Sono, A Szeplőtelen Szűz kertje nevet adta. Az épület nagyon egyszerű volt, de nyomda működött benne, amely 1930-ban tízezer, 1934-ben pedig hetvenezer példányban ontotta az említett folyóiratot.

1936-ban egy másik kisszemináriumot nyitott japán gyermekek részére. Közben kétszer járt hazájában, Lengyelországban, egyszer Indiában, ahol szintén kolostort akart alapítani. Ugyanezen célból levelezésben állt a kínai Sanghaj városával. 1936-ban hazatért, s három évig viselte a niepokalanowi guardián tisztségét. Közben 1937-ben Rómában járt, néhány testvért Belgiumba küldött, s 1939-ben maga ment a már német megszállás alatt lévő Lettországba, de itt semmiféle tevékenységre nem talált lehetőséget.

A háború kitörése után hamarosan letartóztatták negyven társával együtt, december 8-án azonban szabadon bocsátották. 1941. február 17- én másodszor is letartóztatta a Gestapo. Május 20-ig a hírhedt varsói Pawiak börtönben volt, majd Auschwitzba szállították. Itt a 16.670-es rabszámot kapta.

Július végén a 14-es blokkból, ahol Páter Maximilián is élt, egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka, Karl Fritsch a blokkból tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a tíz nevet, egyikük, Franciszek Gajowniczek felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilián páter meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését.

A tíz halálraítéltet a 13-as blokk sötétzárkájába vezették. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén a tábori hóhér ölte meg egy fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Harminc évvel később, 1971. október 18-án VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa 1982. október 17-én szentté avatta.

Páter Maximilián hősiességét és rendkívüliségét nem szabad csak a halálában, abban az egy tettben látnunk, amellyel szeretetből életét adta felebarátjáért. E tett egyenes következménye volt életének, mely teljes egészében az Isten és az emberek szolgálatában állt.

Egészsége nagyon törékeny volt, sokat betegeskedett. Ifjú éveiben idegességgel, aggályossággal, a gőg kísértésével és más nehézségekkel harcolt. De rendszeres aszkézissel, gyóntatója iránti tökéletes engedelmességgel, a csend és az alázat gyakorlásával úrrá lett mindezeken. Megtanulta összeegyeztetni a szemlélődést az intenzív tevékenységgel. 1920-ból való följegyzései között áll ez a mondat: ,,Egyre szentebbé kell lennem!'' És ezt a legnehezebb körülmények között is tartotta.

Egész életét a missziós buzgóság és a Szűzanya iránti igen nagy szeretet hatotta át. Bámulatra méltó volt, hogy gyönge egészsége ellenére mennyit dolgozott. Még római klerikus korában alapított egy vallásos egyesületet, melynek tagjai áldozataikat és imáikat a bűnösökért és nemhívőkért ajánlották föl. Niepokalanowban a kor lehetőségeihez mérten nagy kiadót rendezett be: havi-, negyedévi, (1935-től) napilapot jelentetett meg (Maly Dziennik, Kis Napilap).

Életének legjellegzetesebb vonása az érett és következetes hit volt. Gyakran hosszasan imádkozott a tabernákulum előtt. A vértanúság gondolata nem volt idegen tőle, egyik közismert mondása volt: ,,Szeretném, ha a Szeplőtelen Szűzért porrá őrölnének!''

Értett ahhoz, hogy a régiből újat hozzon elő, össze tudta kapcsolni a hagyományos ferences lelkületet a társadalom aktuális problémáira való reagálással. Minden cselekedetében ez vezérelte: ,,Amit teszel, jól tedd!''


--------------------------------------------------------------------------------

Achtelik Ivó Mária testvér, aki Niepokalanowban együtt volt Kolbe atyával, egy interjúban a következőket mondta róla:

,,Amikor Rajmund kilenc éves volt, elmondta édesanyjának, hogy álmot látott. Megjelent neki a Szűzanya és két koronát tartott a kezében: egy fehéret és egy bíbor színűt. Megkérdezte Rajmundtól, melyiket választja: a tisztaság fehér, vagy a vértanúság bíbor színű koronáját? Rajmund minden töprengés nélkül felelte, hogy mindkettőt kéri. -- E jelenéstől kezdve a gyermek megváltozott: csendes, elgondolkodó lett. Későbbi élete és halála bizonyította a látomás hitelességét.

A család szegénysége miatt csak a legidősebb fiú járhatott iskolába, ezért Rajmund megkísérelte, hogy otthon mindent megtanuljon, amit Ferenc hazahozott az iskolából. Egyszer édesanyja gyógyszerért küldte, s a gyógyszerész ámulva vette észre, milyen biztonsággal igazodik el a latin szavak között. Hosszasan elbeszélgetett vele és fölismerte tehetségét. Felajánlotta, hogy latinórákat ad neki hetente. Rajmund majd kiugrott a bőréből örömében. És csakhamar túlszárnyalta testvérét a tudásban.''

Egyik társa a lembergi szemináriumból így nyilatkozott róla: ,,Rajmund volt valamennyiünk között a legtehetségesebb. Ha nem lép be a kolostorba, nagy hadvezér vagy zseniális föltaláló lehetett volna''.

A következő epizód Rómában történt, nem sokkal a filozófiai doktorátus megszerzése után. Rajmund és társai séta közben a hitről és a Szeplőtelen fogantatásról beszélgettek, amikor egy úr belefolyt a beszélgetésbe és indulatosan vitatkozni kezdett Rajmunddal. A vitát azzal akarta lezárni, hogy leereszkedő hangon közölte: ,,Nézze, fiatal barátom, ezt csak jobban tudom önnél, én a filozófia doktora vagyok!'' Mire a huszonegy éves Maximilián nevetve válaszolta: ,,Ez cseppet sem meggyőző érv, mert én is az vagyok!'' A másikat ez igen elgondolkoztatta.

Már növendék korában egy missziós folyóiratról álmodott. Amint krakkói tanár lett, kérvényt nyújtott be feletteseihez, hogy kiadhasson egy újságot. Az engedélyt megkapta azzal a föltétellel, hogy a költségeket magának kell előteremtenie. Maximilián ajtóról ajtóra járva kéregetett, és egy év múlva a nyomda állt. A kolostorban azonban rossz szemmel nézték tevékenységét, és munkatársaival együtt áthelyezték a félig romos grodnói kolostorba. Mint indokolták: ,,Nem felel meg alapítónk szándékának, hogy újságot szerkesszünk és terjesszünk. A mi dolgunk az imádság és a gyóntatás. Feladatunk a lelkipásztorkodás, a misszió és a prédikálás''. Kolbe atya így válaszolt: ,,Éppen ezért kell nekem így dolgoznom, hiszen a 20. és nem a 13. században élünk.''

Ivó testvér így tudósít a niepokalanowi alapításról: ,,1927-ben Varsó mellett egy nagy telket kínáltak eladásra. Tulajdonosa Drucki- Lubecki herceg volt. Kolbe atya tudomást szerzett a dologról, ám a provinciális a vételárat túl magasnak találta, ezért nem utalta ki. A páter ekkor útra kelt Varsó felé, kölcsönkért csizmában, foltozott csuhában, vállán hátizsákkal, de telve a reménnyel, hogy sikerül majd rávennie a herceget: adja olcsóbban a telket. Isten pedig azt is megadta neki, amit kérni sem mert, a hercegre ugyanis oly mély hatást gyakorolt hosszú beszélgetésük, hogy végül a telket nem olcsóbban, hanem ingyen adta oda.

Néhány nap múlva a testvérek első csoportja elindult Grodnóból, hogy fölépítse az új kolostort. A környékbeli parasztok, akik addig meg voltak róla győződve, hogy a barátok csak imádkozni tudnak, elámultak a csodálkozástól: a testvérek föltűzve ruhájukat, egyikük facipőben, másikuk mezítláb, hajnaltól estig vidáman dolgoztak. És már a második napon enni-innivalót kaptak a ,,kedves szegény testvérek'' a környékbeliektől, akik maguk is beálltak segíteni.

A missziós buzgóság négy testvérrel együtt Japánba vitte a pátert, anélkül, hogy ismerte volna a nyelvet, lett volna pénze, vagy bárki is várta volna ott őket. Ezt írta onnan: ,,A hó beesik a hálónkba. Az eső a fazekainkba csorog. Kínlódunk, hogy megtanuljuk a japán írásjeleket. Testem tele van kiütésekkel, nem bírom a japán konyhát. Jaj, testvéreim, milyen nehéz dolog a honvágy!'' De egy hónappal később niepokalanowi társai ámulva olvasták a következő táviratot: ,,Ma szétküldtem az első számot, ami tízezer példányban jelent meg''.

Ivó testvér lelkesen mesélt házfőnöke széleslátókörűségéről: ,,Kolbe atya eszméivel messze megelőzte korát. 1917-ben például a mozit egyes egyházi vezetők csak a kísértés eszközének tekintették, ő pedig áldásos találmánynak tartotta.

Minden technikai találmányt nyomon követett. Maga is tervezett egy igen gyors repülőmotort. A háború kitörése előtt azt a tervet forgatta fejében, hogy repülőteret épít és szerez négy repülőgépet. A rádiót is fölhasználta munkájához. Állandóan önálló munkára késztetett minket. Semmit nem utált úgy, mint az ostobaságot. Volt egy külön levélszekrényünk, ahová a találmányainkat dobtuk. Niepokalanowban számos szabadalom született''.

Első (amnitzi) fogságának idejéből mesélte egyik fogolytársa: ,,A priccsem közvetlen az övé mellett volt. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy valaki betakarja a lábamat. A páter volt. Olyan jó volt hozzám, mint az édesanyám. Azt is láttam, hogy teljes adagját odaadta másoknak.''

Másodszori letartóztatása után a Pawiak börtönbeli közös cellájukba egyszer belépett a parancsnok és észrevette a csuhás embert. Megragadván a rózsafüzérét, egészen közel húzta magához, és arcába üvöltötte: ,,Igazán hiszel ebben?!!'' Majd a válaszra -- Igen! -- addig ütötte-verte a szerzetest, míg az vérrel borítva el nem terült a cella padlóján.

Auschwitzban Maximilián a vérszomjas Krott parancsnoksága alá került. Krott gyűlölt minden politikai foglyot, de mindenkinél jobban gyűlölte a lengyeleket és papjaikat. A rabokat abban a lágerben súlyos fatörzsek cipelésére használták. Krott, valahányszor elhaladt előtte Maximilián páter, mindig végigvert rajta. Egyik délben kikeresett egy különösen nehéz fatörzset a számára: Kolbe atya végső erőfeszítéssel vette magára, és ingadozó léptekkel indult meg vele. ,,Futólépés!!'' - - ordította a parancsnok, Kolbe atya azonban erejét vesztve összerogyott. Krott odalépett hozzá, és csizmájával az arcába tiporva ordította: ,,Majd megmutatom neked, te naplopó, mi a munka!!'' A ,,naplopót'' deresre fektették, és ötven botütést mértek rá. Amikor kínzója megtörölte izzadt homlokát, a páter nem mozdult többé. Csizmájukkal rugdosták le a véres testet a pocsolyába. Krott hanyagul néhány gallyat vetett a halottnak vélt fogolyra. Később rabtársai vitték be a betegszobába. -- És Kolbe atya egy hónap múlva önként odaadta az életét az éhségbunkerban.

Egyik fogolytársa mondta el: ,,A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent Maximilián vértanúdat a Szeplőtelen Szűz iránti különleges szeretettel ajándékoztad meg, és eltöltötted apostoli buzgósággal és hősies felebaráti szeretettel, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy dicsőségedre nagylelkűek legyünk felebarátaink szolgálatában, és haláláig hasonlók a te Szent Fiadhoz!


Imádság:

Istenünk, te Szent Maximilián Kolbe áldozópapot és vértanút betöltötted a Szeplőtelen Szűz iránti odaadással, a lelkekért való buzgósággal és az emberek iránti szeretettel. Közbenjárására add, hogy dicsőségedre embertársainkat buzgó lélekkel szalgáljuk, és így életünkben, halálunkban szent Fiadhoz hasonlítsunk. Aki veled él és uralkodik Isten mindörökké.

Példája:
    Aki hivatásának él, életét felebarátjának, Krisztusnak adja!

A SZERÁFI RÓZSAFŰZÉR

A SZERÁFI RÓZSAFŰZÉR

A szeráfok a mennyei karokhoz tartoznak. Szellemi lények. Ha látomásban megpillantják őket a próféták, nagyon nehéz emberi fogalmakkal leírást adni róluk. Izajás meghívása alkalmával látta őket Isten mennyei templomában. Így írja le élményét: „Láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának szegélye betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége! Megrendültek a templom alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel. Ekkor így szóltam: Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim. Erre odarepült hozzám az egyik szeráf; kezében parázs volt, melyet csípővassal vett el az oltárról. Hozzáérintette a számhoz, és így szólt: Íme, ez megérintette ajkadat, és eltűnt a bűnöd, vétked bocsánatot nyert” (Iz 6,1-7) Assisi Szent Ferencet szokás Szeráfi-nak nevezni. Valószínűleg azért, mert szeretett templomok mélyén és a viruló természet gyönyörű templomában buzgón imádkozni, a teremtményekben Isten képét, az Urat dicsőítő hódolókat látott (Naphimnusz), közben érezte és siratta maga és embertestvérei bűneit. Isten pedig egyre közelebb hajolt hozzá, mígnem 1224. szeptember 17-én az égbe nyúló Verna-hegyen. Jézus hatszárnyú szeráf alakjában öt szent sebéből fénysugarat lövellt Ferenc testébe és a szent stigmákat örökre beleégetve. Szellemi utódai, a ferencesek, az angyal és Erzsébet köszöntő szavait kiegészítették a most is imádkozott könyörgéssel. Így lett teljes az Üdvözlégy. Ennek a füzérbe font ismétlését a Rózsafüzért először a szenvedés titkaival imádkozták, majd áttértek a jézusi és máriás örömök titkaira. Úgy érezhették, hogy Szeráfi Atyjuk nyomában Istent dicsérve, saját bűnös voltukat, semmiségüket átélve ők is elnyerhetik Izajás próféta örömét: „Eltűnt a bűnöd, vétked bocsánatot nyert”, teljék be a szíved krisztusi és máriás örömmel. A szeráfi rózsafüzér a hét öröm olvasója. Töltsön el téged is, imádkozó nővérem és testvérem Izajás és Szeráfi Szent Ferenc csodálatos élményvilága és ragyogó öröme!

Évközi 19 hét csütörtök

Évközi 19 hét csütörtök

Ez 12, 1-12; Mt 18, 21-19, 1

„mert ellenszegülő ház ez”

Isten látomásokban mutatta meg prófétájának, hogy elérkezett a büntetés ideje. Mivel a büntetés általában nagyon fájó élmény, és az ember a bajba jutottakat nagyon sajnálja, azért az előző napokban a Kobár folyó mellett álló házából lélekben elragadtatva Jeruzsálemben vett részt egy megrázó látomásban. Szeme láttára lépett a templom területére hat férfi. Öten fegyverben jöttek, egy, pedig írószerrel közeledett. Az írásra kész férfinak azt parancsolta az Úr, hogy a hozzá hűséges emberek homlokára tau jelet írjon. A harcosok, pedig menjenek a nyomába, és akinek a homlokán nem látnak tau-t, azokat kegyetlenül végezzék ki. (9) Aztán Isten kocsijának kerekei közül vegyen ki az íróember egy marékizzó szenet. Szórja a megbüntetett városra és égesse fel” (10, 1-2) Ezután a kerubok felemelték kocsijukat, felette ragyogott Isten dicsősége, és a várostól keletre szálltak vele. A prófétát, pedig a lélek, aki Jeruzsálembe vitte lélekben, most újra felvette és visszavitte házába a Kobár folyó mellé. Újabb jelképes cselekedettel akarta felrázni az Úr Ezekiel környezetét. „Az Úr ezt a szózatot intézte hozzám: Emberfia, te az ellenszegülő ház közepén laksz, akiknek van szemük, hogy lássanak, de nem látnak, és van fülük, hogy halljanak, de nem hallanak, mert ellenszegülő ház ez! Ezért te, emberfia, készülj fel holmiddal az elköltözésre és költözködj előttük nappal; költözködj el szemük láttára lakóhelyedről más helyre; hátha felfigyelnek erre, mert ellenszegülő ház ez” (Ez 12, 1-3) a nappali költözés itt azt jelenti, hogy szedje össze a holmiját, amit magával akar vinni. Ez a válogatás nyilván hosszabb időt vesz igénybe. Oda gyűlnek majd melléd a szomszédok, akik állandóan figyelnek téged, mert tudják hogy az Isten prófétája vagy, üzenni akar rajtad keresztül az egész népnek. Tudják, hogy normális ember könnyelműen nem költözik, ezért érdeklődni fognak tőled, miért akarsz elköltözni? A nappal előkészített holmit cipeld ki a házad fala mellé még napnyugta előtt, hogy jól láthassák. Amikor a kíváncsiságukat jól felajzottad, akkor este törd át a házad falát, és a lukon keresztül vitesd ki magadat: „a szemük láttára vitesd ki magadat vállon, sötétben vitesd ki magadat; arcodat född be, hogy ne lásd a földet, mert csodálatos jelül adtalak téged Izrael házának”. (6) Amikor este mindez megtörtént, másnap reggel így szólt hozzá az Úr: „Emberfia, úgy-e így szólt hozzád Izrael háza, az ellenszegülő ház: Mit csinálsz? Mondd tehát nekik: Így szól az Úr Isten: Jeruzsálem fejedelmére vonatkozik az a fenyegető jövendölés, és Izraelnek egész ott lévő házára. Mondd tehát: Én csodálatos jel vagyok számotokra. Amint én cselekedtem, úgy történik majd velük: számkivetésbe és fogságba mennek. A vezért pedig, aki köztük van, vállukon viszik majd ki. Sötétben megy ki, áttörik a falat, hogy kivigyék őt. Az arcát befödi, hogy szemével ne lássa az országot”
(9-12) Isten így akarta megmutatni, hogy hiába vitatkoznak otthoniak és a foglyok is, most már az történik, amit Isten elvégzett felőlük 

URBINOI BOLDOG SZANKTESZ

BOLDOG SZANKTESZ 

(kb. 1340-1390) 

 
A Marche tartomány Montefabro városában született nemesi szüloktol, akik magasabb tanulmányok végzésére Urbinoba küldték. Húszévesen visszatérve szülővárosába egyszer egy társa, aki távolról rokona is volt, kivont karddal támadt rá. Szanktesz a jogtalan támadó ellen védekezett, s nála is kard lévén a támadó combját akaratlanul úgy megsebesítette, hogy az pár nap múlva sérülésébe belehalt. Az eset igen mélyen érintette, s hogy tettét jóvátegye, elhatározta, hogy belép a Ferenc-rendbe, és ott vezeklő élettel éli le életét. A laikus testvérek közé jelentkezett, fel is vették. A novíciát éve után fogadalmat tett, majd fegyelmezett életével oly példaadó szerzetesnek bizonyult, hogy megbízták a novícius laikus testvérek képzésével. Amikor ezt a hivatalt letette, minél nehezebb és alantasabb munkákat vállalt, s buzgó imaéletével, gyakori böjtölésével, virrasztrásaival, egyéb önmegtagadásaival kivált rendtársai közül. Az Oltáriszentség és Jézus szenvedése iránti tisztelet is jellemezte. Ismételten kérte Istent, hogy bocsásson rá hasonló szenvedést, mint amit ő okozott ellenfelének. Kérése meghallgatásra talált: combján nyílt seb keletkezett, mely megmaradt élete végéig, ezt viselte nagy türelemmel s vezeklo lelkülettel. A mindenható sok vigasztalással és rendkívüli kegyelmekkel halmozta el, az emberek részérol is elismerésben, tiszteletben volt része. Halála 1390 körül történt. Mindjárt szentként tisztelték, s tisztelete - a közbenjárására történt csodák nyomán egyre nőtt. Ezt a tiszteletet XIV. Kelemen pápa erosítette meg 1770 körül. Az alábbi történet emlékeztet a Fiorett-i legendájára (Szent -Ferene és a farkas) vagy még inkább Szent Korbinián esetére, kinek öszvérét széttépte egy medve, mire ő átrakta a medvére a málhát és az szolgált neki az öszvér helyett: Egyik kolostor közelében egy erdőből fát szállított Szanktesz egy szamaras kordéval. Egy farkas támadt a szamárra és széttépte. Mire a testvér: „Hohó, farkas koma. Ne szaladj el! Te kárt okoztál a kolostornak. Ki fogja most húzni a kordét? Gyere csak ide!” S átrakta a hámot a farkasra, befogta. S az engedelmeskedett neki. Azt is mondja a legendás történet, hogy a farkas továbbra is a rendház szolgálatában maradt.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Szankteszt bűnbánó életre indítottad, közbenjárására alakíts minket is tetszésed szerint, hogy egykor örök dicsőségednek részesei lehessünk. Krisztus, a mi Urunk által.

A RÓZSAFŰZÉR

A RÓZSAFŰZÉR

Sok fajta rózsafüzér ismert.A régi imamódokat újabb formák követték a közelmúltban.A tizenöt tizedes olvasót,a rózsafüzér legismertebb formáját veszem alapul,mert célom az Üdvözlégy ima alatt ajánlott elmélkedések ismertetése.

A bevezető Üdvözlégy ima kérései

Aki hitünket növelje

Az imádság alapállása a hit erényében való növekedés. Néhány fontos üzenet a Szentírásból: „Mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az őt keresőket”. (Zsid 11,69) „Jézus ezt felelte neki: Bizony, mondom nektek, ha volna hitetek és nem kételkednétek, nemcsak a fügefával tehetnétek meg ezt, Ha azt mondanátok ennek a hegynek: Emelkedj fel, és vesd magad a tengerbe, megtörténne. Mert mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok”.(Mt 21,21) „Ha tudsz hinni, minden lehetséges annak, aki hisz. A gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: Hiszek Uram! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,23-24) „Menj, a hited meggyógyított téged”. (Mk 10,52) „Akkor az apostolok azt mondták: Növeld bennünk a hitet!” (Lk 17,5)

Aki reményünket erősítse.

Ez is fontos kérés. Az imádság egyik célja, hogy egyre biztosabbak legyünk az üdvözülésünkben. Bűnre hajló az emberi természet, ezért a kegyelemeszközök (szentségek, szentelmények, ima) segítségére mindenki rászorul, hogy az örök üdvösséget és az annak elnyerésére szolgáló eszközöket remélni tudjuk.

Aki szeretetünket tökéletesítse.

A szeretet a legnagyobb isteni erény (1Kor 13,13), de egyszersmind a legeslegnagyobb az összes erények között. Mivel az emberek sok esetben az önszeretet foglyai, és imáikban is először magukra gondolnak, azért kérjük szeretetünk tökéletesítését, vagyis az erőt, hogy buzgó imával felebarátainkat segítsük elsősorban.

Évközi 19 hét szombat

Évközi 19 hét szombat

Ez 18, 1-10. 13b. 30-32; Mt 19, 13-15

Ezekiel próféta könyvében a mostani részben sok elgondolkodtató kérdéssort találunk, ami az embereket tanítani akarja: minden úgy van jól, ahogyan Isten megalkotta. Jó az, mondja a bölcselet, ami megfelel a céljának. Úgy is feltehetnénk a kérdést: mindenre úgy van-e szükség, ahogyan Isten megteremtette? Az ember tud örülni annak, hogy vannak dolgok, amik élettelenek és vannak élők. Az élettelen világ hordozza az élőket, abból kapják az élők is a táplálékukat,ami élettelen. Az élőlények millió fajtája is szükséges, és úgy jó, ahogyan van. A látható világ legmagasabb rendű lénye az ember. Minden más földi lény csak anyag: élő vagy élettelen anyag, de anyag. A látható világ tartozéka. Mindenre szükség van az ember élete szempontjából is. Az ember maga is megállapítja, hogy így kiszámítható a dolgok sokasága, így tudja őket jól felhasználni. De amikor önmagára figyel az ember, és tapasztalja, hogy benne van anyagi test és szellemi lélek, testével ennek a földi világnak tartozéka, rajta és belőle tud csak élni, azt is észre kell vennie, hogy lelke a szellemvilághoz tartozik, a lelkiélete más rendnek kell, hogy engedelmeskedjék. Felfedezi önmagától is, hogy az anyagi élők csak azt tudják, és csak úgy tudják tenni minden cselekvésüket, ahogyan a természetükbe van írva. Az emberi test is így viselkedik alapvetően. De a szellemi részünk, a lelkünk olyan fajta létrendhez tartozik, amely megismerésében és cselekvésében is szabad. Szabad, vagyis nincs megkötve belső törvénnyel sem az ismerésben, sem a tevékenységben. A falevél felismeri, hogy felkelt a nap, hatására elindul benne az asszimiláció. A levél a fénnyel lényegében, nem tud mást kezdeni. Nincs is rá szüksége. Nem felel azért, hogy fény híján nem szűri ki a levegőből a széndioxidot, és nem hasznosítja a szenet önnön állagába, és nem dobja a levegőbe a más célra hasznos oxigént. A prófétai üzenetben erről van szó: te lusta ember, ráfogod apádra, hogy ő miatta nem ismered emberi léted fontosabb oldalát, a szellemi életet. Mert ő nem magyarázta meg neked, hogy a lelkünket Isten a földi élet után egy egészen más fajta életsíkra hívja. Abban az életben csak akkor lesz helyünk, ha itt a földön, az előkészület idején, megtudtuk, felismertük a szellemi megismerő képességünkkel, hogy a világot valaki teremtette, olyannak teremtette, amilyennek akarta. Őt magyarul Istennek nevezzük. Ez az Isten minket szeret, gyermekévé fogad, földi életünkben kapcsolatot akar tartani velünk, s halálunk után a mennyországba akar vinni, ott örökké boldoggá akar tenni. Ennek földi feltétele: hinni kell benne, szeretni kell őt és a többi embert, remélni kel, hogy minket a másik országába boldogságra hív. Mit beszélsz ember? Hogy szüleid erre nem tanítottak meg, tehát nem tudod tenni a jót, nem tehetsz róla? Hányszor láttál meg templomtornyot? Hányszor kérdezted meg, hogy mi az? És azt, hogy miért kedves hozzád valaki? Magad vagy felelős, emberfia.

RÓMAI SZENT TARZICIUSZ

Szent Tarzíciusz 

    vértanú, 

† 257

257-ben Rómában Valerianus császár uralkodott, aki a keresztényeket Róma ellenségeinek tekintette, ezért börtönbe vettette és kényszermunkára hurcolta őket. Tarzíciusz, aki igen bátor fiú volt, gyakran belopódzott a bebörtönzött keresztények közé. Vigasztalta őket, élelmet és híreket vitt nekik.

A császár nagy népünnepélyre készült, ezért elküldte a börtönbe egy tisztjét, hogy válogassa ki a fiatal, erős keresztényeket, akiket majd a vadállatok elé vetnek. Ez a hír Tarzíciusz révén eljutott II. Sixtus pápához. Arra nem volt lehetőség, hogy kiszabadítsák a halálraítélteket, ezért a pápa úgy gondolta, jó lenne, ha Krisztus Szent Testével megerősítve indulhatnának utolsó útjukra. Igen ám, de hogyan juthatna el hozzájuk az Eucharisztia? Hiszen az őrséget megkettőzték, senki sem juthat be a börtönbe!

Tarzíciusz felajánlotta, hogy ő elviszi a raboknak az Eucharisztiát. A Szentatya beleegyezett. Tarzíciusz egy bőrzacskóba tette az Oltáriszentséget és a nyakába akasztva a köntöse alá rejtette, majd útnak indult.

Útközben azonban találkozott iskolatársaival.

Egyikük rákiáltott:

-Hová sietsz? Gyere, játsszál velünk!

-Nem lehet – tiltakozott Tarzíciusz -, sürgős dolgom van.

A fiúk körülvették és egyikük megjegyezte:

-Barátunk rejteget valamit a köntöse alatt. Meg kell mutatnod!

Tarzíciusz tovább akart sietni, de társai visszatartották. Erőszakkal próbálták elvenni féltve őrzött kincsét. Már leteperték a földre és keményen ütlegelték. Egyikük felkiáltott:

-Lehet, hogy Tarzíciusz is keresztény, és az Istenüket rejtegeti! El kell vennünk tőle!

Már-már sikerült is, amikor az utolsó pillanatban egy katona lépett közéjük. Ez a katona szintén keresztény volt és ismerte Tarzíciuszt. Elkergette a kegyetlen gyerekeket, és a vérző fiút karjába vitte be egy közeli keresztény házába. Tarzíciusz arcán a fájdalom mellett annak öröme tündökölt, hogy sikerült Jézus Testét megvédenie. Utoljára még megáldozott, és mint az Oltáriszentség vértanúja indult el az örök hazába. (György Attila nyomán)

„Assumpta est Maria in caelum, gaudent angeli” XII. Piusz pápának Munificentissimus Deus kezdetű apostoli rendelkezéséből Tested szent és dicsőséges A szent egyházatyák és nagy hittudósok az Istenszülő mennybevételéről úgy beszéltek ünnepi homíliáikban és szentbeszédeikben a néphez, hogy az a keresztény hívők előtt már ismeretes és elfogadott igazság, s azt még érthetőbben ki is fejtették. Az ünnep értelmét és tartalmát mélyreható érvekkel tárták hallgatóik elé. Főként azt igyekeztek világosan kifejteni, hogy ezen az ünnepen nemcsak azt ünnepeljük, hogy a Boldogságos Szűz Mária teste nem volt alávetve a romlandóságnak, hanem azt is, hogy ő a halál felett diadalt aratott, és egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak példájára az ő teste is megdicsőült a mennyben. Ennek az egyházi hagyományban levő igazságnak a legkiválóbb hirdetője Damaszkuszi Szent János, Amikor a Boldogságos Istenanya test szerinti mennybevételét párhuzamba állítja az ő többi kiválóságával és kiváltságával, lángoló ékesszólásával azt mondja: „Illő volt, hogy ő, aki szüzességét a szüléskor is sértetlenül megőrizte, halála után is megőrizze testét minden romlástól. Illő volt, hogy ő, aki Teremtőjét gyermekeként hordozta méhében, Isten hajlékába jusson. Illő volt, hogy a jegyes, akit az Atya jegyzett el, a mennyei otthonban lakjék. Illő volt, hogy ő, aki szülésekor a fájdalom tőrétől mentes maradt, de amikor Fiát a keresztfán látta, a szívét döfte át a fájdalom tőre, ott lássa Fiát az Atya mellett trónolni. Illő volt, hogy az Isten Anyjáé is legyen az, ami a Fiáé, és hogy minden teremtmény tisztelje őt, mint Isten Anyját és szolgálóleányát.”Konstantinápolyi Szent Germánosz kifejti, hogy az Istenszülő Szűz Mária testének romolhatatlansága és mennybe felvétele nemcsak annak a következménye, hogy ő Istenanya, hanem szűzi testének egészen különleges szentségéből is következik ez:„Te – miként a Szentírás mondja – nemcsak szépségben (Zsolt 44, 5) tündökölsz, de szűzi tested egészen szent, egészen tiszta, egészen az Isten otthona; ebből az is következik, hogy nem porlad el, hanem ez az emberi test romlás nélkül a romolhatatlan dicső életbe való. Élő és fölséges, sértetlen, és részese a tökéletes életnek.” Egy másik régi író pedig így bizonyít: „a mi Üdvözítő Istenünknek, Krisztusnak, az élet és halhatatlanság adományozójának boldogságos Anyja Krisztus által él romolhatatlan testben mindörökké, ő támasztotta fel sírjából, ő vette fel magához a mennybe, hiszen egyedül csak ő tudta ezt megtenni.” A szent egyházatyáknak minden bizonyítéka és megfontolása, mint végső alapra, a Szentírásra támaszkodik, amely Isten szent Anyját úgy állítja szemünk elé, mint aki isteni Fiával a legszorosabb kapcsolatban van, és az ő emberi sorsában mindig részesedik. Főként pedig arra kell nagyon figyelnünk, hogy a szent atyák már a második századtól kezdve Szűz Máriát úgy említik, mint új Évát az új Ádám mellett. Bár alá van neki rendelve, de mégis a legszorosabb kapcsolatban van vele még abban a harcban is, amelyet az ősevangélium előrejelzése szerint az alvilági ellenséggel szemben a bűn és halál feletti teljes győzelem fejezett be. E kettő feletti győzelmet a nemzetek Apostola mindig összekapcsolja írásaiban. Mivel pedig Krisztus dicsőséges feltámadása ennek az említett győzelemnek a lényeges része és egyben végső győzelmi jele, azért ebből arra is kell következtetni, hogy Mária szűzi teste is megdicsőült, hiszen Fiának ez a harca közös volt a Boldogságos Szűz harcával. Ugyanez az Apostol ugyanis ezt mondja: Amikor ez a halandó test halhatatlanságba öltözik, akkor teljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált (1 Kor 15, 53) Ezért tehát Isten fölséges Anyja Istennek ugyanazon egyetlen, előre elhatározott akarata szerint titokzatos módon egybekapcsolódott Jézus Krisztussal: szeplőtelen fogantatásában, istenanyaságában és sértetlen szüzességében, és azzal, hogy oly nemes társa volt Megváltó Istenünknek, aki teljes diadalt aratott a bűn és annak minden következménye felett, így Szűz Mária végül is mintegy kiváltságainak legfőbb koronájaként elnyerte. A mentességet a sírban való romlástól, és – szent Fiához hasonlóan – legyőzve a halált, testével és lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe, ahol szent Fiának, az örökkévalóság halhatatlan Királyának a jobbján, mint Királynő tündököl.

„Assumpta est Maria in caelum, gaudent angeli”

XII. Piusz pápának Munificentissimus Deus kezdetű apostoli rendelkezéséből

Tested szent és dicsőséges

A szent egyházatyák és nagy hittudósok az Istenszülő mennybevételéről úgy beszéltek ünnepi homíliáikban és szentbeszédeikben a néphez, hogy az a keresztény hívők előtt már ismeretes és elfogadott igazság, s azt még érthetőbben ki is fejtették. Az ünnep értelmét és tartalmát mélyreható érvekkel tárták hallgatóik elé. Főként azt igyekeztek világosan kifejteni, hogy ezen az ünnepen nemcsak azt ünnepeljük, hogy a Boldogságos Szűz Mária teste nem volt alávetve a romlandóságnak, hanem azt is, hogy ő a halál felett diadalt aratott, és egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak példájára az ő teste is megdicsőült a mennyben. Ennek az egyházi hagyományban levő igazságnak a legkiválóbb hirdetője Damaszkuszi Szent János, Amikor a Boldogságos Istenanya test szerinti mennybevételét párhuzamba állítja az ő többi kiválóságával és kiváltságával, lángoló ékesszólásával azt mondja: „Illő volt, hogy ő, aki szüzességét a szüléskor is sértetlenül megőrizte, halála után is megőrizze testét minden romlástól. Illő volt, hogy ő, aki Teremtőjét gyermekeként hordozta méhében, Isten hajlékába jusson. Illő volt, hogy a jegyes, akit az Atya jegyzett el, a mennyei otthonban lakjék. Illő volt, hogy ő, aki szülésekor a fájdalom tőrétől mentes maradt, de amikor Fiát a keresztfán látta, a szívét döfte át a fájdalom tőre, ott lássa Fiát az Atya mellett trónolni. Illő volt, hogy az Isten Anyjáé is legyen az, ami a Fiáé, és hogy minden teremtmény tisztelje őt, mint Isten Anyját és szolgálóleányát.”Konstantinápolyi Szent Germánosz kifejti, hogy az Istenszülő Szűz Mária testének romolhatatlansága és mennybe felvétele nemcsak annak a következménye, hogy ő Istenanya, hanem szűzi testének egészen különleges szentségéből is következik ez:„Te – miként a Szentírás mondja – nemcsak szépségben (Zsolt 44, 5) tündökölsz, de szűzi tested egészen szent, egészen tiszta, egészen az Isten otthona; ebből az is következik, hogy nem porlad el, hanem ez az emberi test romlás nélkül a romolhatatlan dicső életbe való. Élő és fölséges, sértetlen, és részese a tökéletes életnek.” Egy másik régi író pedig így bizonyít: „a mi Üdvözítő Istenünknek, Krisztusnak, az élet és halhatatlanság adományozójának boldogságos Anyja Krisztus által él romolhatatlan testben mindörökké, ő támasztotta fel sírjából, ő vette fel magához a mennybe, hiszen egyedül csak ő tudta ezt megtenni.” A szent egyházatyáknak minden bizonyítéka és megfontolása, mint végső alapra, a Szentírásra támaszkodik, amely Isten szent Anyját úgy állítja szemünk elé, mint aki isteni Fiával a legszorosabb kapcsolatban van, és az ő emberi sorsában mindig részesedik. Főként pedig arra kell nagyon figyelnünk, hogy a szent atyák már a második századtól kezdve Szűz Máriát úgy említik, mint új Évát az új Ádám mellett. Bár alá van neki rendelve, de mégis a legszorosabb kapcsolatban van vele még abban a harcban is, amelyet az ősevangélium előrejelzése szerint az alvilági ellenséggel szemben a bűn és halál feletti teljes győzelem fejezett be. E kettő feletti győzelmet a nemzetek Apostola mindig összekapcsolja írásaiban. Mivel pedig Krisztus dicsőséges feltámadása ennek az említett győzelemnek a lényeges része és egyben végső győzelmi jele, azért ebből arra is kell következtetni, hogy Mária szűzi teste is megdicsőült, hiszen Fiának ez a harca közös volt a Boldogságos Szűz harcával. Ugyanez az Apostol ugyanis ezt mondja: Amikor ez a halandó test halhatatlanságba öltözik, akkor teljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált (1 Kor 15, 53) Ezért tehát Isten fölséges Anyja Istennek ugyanazon egyetlen, előre elhatározott akarata szerint titokzatos módon egybekapcsolódott Jézus Krisztussal: szeplőtelen fogantatásában, istenanyaságában és sértetlen szüzességében, és azzal, hogy oly nemes társa volt Megváltó Istenünknek, aki teljes diadalt aratott a bűn és annak minden következménye felett, így Szűz Mária végül is mintegy kiváltságainak legfőbb koronájaként elnyerte. A mentességet a sírban való romlástól, és – szent Fiához hasonlóan – legyőzve a halált, testével és lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe, ahol szent Fiának, az örökkévalóság halhatatlan Királyának a jobbján, mint Királynő tündököl.

Nagyboldogasszony

Nagyboldogasszony

Jel 11,19a; 12,1-6a 10.

Feltűnt a nagy jel az égen.

Az első emberpár vétke után a sátán győztesnek érezte magát az emberiség és talán az Isten felett is. Isten megígérte, hogy Megváltót küld a földre, aki asszonytól születik. Ez a történelem egére tűzött csillag világította be a várakozás hosszú éjszakáját a megváltó eljöveteléig. Amikor a Megváltó megszületett, Betlehemben óriási fény ragyogott a pásztoroknak a pusztában. Fényes angyalok szóltak, énekelték az Isten dicsőséget, a jóakaratú embereknek békességet. Néhány zsidó meglátta, hitt és örült: pásztorok, Simeon, Anna. „Megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet”(Lk 2,16) Megtalálták a Bölcsek is. „Azután bementek a házba. Meglátták a kisgyermeket Máriával, az anyjával, és a földre borulva hódoltak neki” (Mt 2,11) Az ördög megpróbálta kioltani ezt a fényt: a Golgota felett éjszakai sötét volt déltől három óráig. Rövid időre kihunyt az istenemberi lét, s az édesanya hite nem ragyogta be még a tanítványok és a jó barátok lelkét. A feltámadt majd mennybement Világosság nyoma ott ragyogott egy fényes felhőn, amely eltakarta Őt. Ettől kezdve az apostolok hite újra ragyogott, vitték is világgá. A sátán újra megpróbálta ezt a fényt kioltani: üldözések a zsidók közt, majd a római birodalomban. Ekkor a halálveszélyen átesett János apostol látja felragyogni az égen a nagy jelet, a tizenkét csillag koronázta Asszonyt. János tanúja lehetett Mária mennybevitelének, hiszen ő volt Jézus akaratából a Szűzanya gondviselője. Látta egykor mennybe menni a Mestert, aztán felvétetni az Édesanyját. Találkozott a Mesterrel mennyei látomásokban, mint győztes vezérrel, számon kérővel. De alulról, a szenvedők világából felfelé nézve szemlélheti az üldözöttek világának feltűnt nagy jelet: a Megváltót a történelemnek megszülő Asszonyt, aki elé odaáll a sátán, elnyelni a Gyermeket: a megtestesült Ige és Édesanyja azonban legyőzhetetlenek. A XX-XXI század nagy jelnek tartja az EU zászlaját: a kékben aranyló tizenkét csillagot. Isten nem ezt adta jelül, hanem az Asszonyt, akit e csillagok csak ékesítenek. Testvér, te meddig jutottál el? Becsaptak- ezen a csillagok, vagy látod Őt?

BERCHMANS SZENT JÁNOS

BERCHMANS SZENT JÁNOS

 jezsuita növendék

*Diest, 1599. március 13. +Róma 1621. augusztus 13.

1619. november 23-án írta a húszéves János atyai barátjának, Froymont kanonoknak Rómából: ,,Mégiscsak szeretném tudni mielőbb, hogy pontosan mennyi idős vagyok; mindeddig ugyanis nem tudom.'' Ezután megkérte, hogy nézessen utána a diesti keresztelési anyakönyvben, és az eredményt közölje majd vele. A fiatal flamand ezt megelőzően nyilván nem került olyan helyzetbe, hogy válaszolnia kellett volna a korára vonatkozó kérdésre. Először Rómában kívánták tudni pontosan személyi adatait. Rövid életének adatait tekintve mi jobban értesültek vagyunk.

Apja cipész volt, anyja, az akkori polgármester leánya, Van den Hove Erzsébet viszont a városi nemességből származott. A család csak hosszú ellenállás után egyezett bele házasságukba. János 1599. március 13-án született a brabanti Diestben, és a következő napon megkeresztelték a Saint Sulpice-templomban. Jánost még három fiú és egy leány követte. A család kitűnt jámborságával és hithűségével. Az iskolában János élénk, tehetséges ifjúnak mutatkozott. Ennek ellenére -- anyagi okokból -- apja mégsem akarta taníttatni. Végül azonban megoldódott ez a nehézség: egy ismerős pap gondjaiba vette. Először szülővárosa latin iskolájába járt. Még ebből az időből maradt meg egy jó latinsággal írt dolgozata a tanulásban való kitartásról. János e szavakkal zárta sok idézettel megtűzdelt fejtegetéseit:

,,Amit egyszer megragadtatok, tartsátok is meg állhatatosan!'' E munka több volt, mint csupán egy szorgalmas tanuló fogalmazványa. Kitűnik már belőle annak az ifjúnak jelleme, akinek egész élete e latin munka záró szavainak beteljesítése lett. 1612-től Mechelenben tanult. Hogy gondoskodjék életfenntartásáról, egy fiúintézetben vállalt szolgai munkát. Emellett a város Grande École-jába (nagy iskolájába) járt. E nagyon jó hírnévnek örvendő nyilvános iskola mellett 1615-ben jezsuita kollégiumot létesítettek. Itt tanult János utolsó iskolaévében, és csaknem minden tárgyból első lett. Buzgó tagja volt a kollégiumban működő Mária-kongregációnak, és világosan felismerte hivatását: pappá és a Jézus Társaság tagjává kell lennie.

Amikor döntését először közölte, apja utánament, hogy eltérítse szándékától, János azonban kitartott. Életének nagy döntése volt ez, és töretlenül hű is maradt hozzá. 1616. szeptember 24-én Mechelenben belépett a noviciátusba. Két hónappal később elvesztette hosszú ideje betegeskedő édesanyját. Apja elhatározta, hogy felszámolja üzletét, és maga is pappá lesz. Csak kiskorú gyermekeiről való gondoskodása tartotta vissza attól, hogy kövesse legidősebb fiát, és maga is jezsuita legyen. Így a mecheleni érsekség szolgálatába lépett, és rövid tanulás után pappá szentelték. Fia, János is tanúja volt a mecheleni székesegyházban 1618. április 14-én felszentelésének.

Jánost a kétéves noviciátus után Antwerpenbe küldték, hogy megkezdje bölcseleti tanulmányait, de ebből csak egy nagyon rövid, átmeneti tartózkodás lett. Október 18-án a növendékház rektora közölte vele, hogy tüstént Rómába kell indulnia, s majd ott folytatja bölcseleti tanulmányait. Két nappal később meg is kezdődött a hosszú út, amelyet János egy másik növendékkel együtt gyalog tett meg. Útközben meg akarta még látogatni Diestet, de Mechelenben arról értesült, hogy apja néhány nappal azelőtt meghalt. Így hát csak levélben búcsúzott el rokonaitól.

A római zarándokok útja Párizson és Lyonon át Savoyába vitt. Rövid milánói pihenő után Piacenzán és Bolognán át Loretóba mentek, ahol a názáreti szent házat tisztelik. (Az akkoriban északról Rómába tartó jezsuiták nem mulasztották el az alkalmat, hogy Loretón át tegyék meg az utat.) A kis csoport éppen december 24-én érkezett oda, így a karácsonyt a zarándoktemplomban ünnepelhette meg. December 29-én nekivágtak útjuk utolsó szakaszának, és 31-én este Rómába érkeztek. A fiatal növendékeket szívélyesen köszöntötte a rend generálisa, Mutius Vitelleschi. Nem mindennapi az antwerpeni provinciálishoz írt levele: ,,Levelét átadta Berchmans János, aki egészségesen érkezett meg Rómába december 31-én. Dicsértessék érte Isten! Már első pillantásra, és a módból, ahogyan köszöntött engem, könnyen megállapíthattam, hogy amit Ön ajánlásául írt nekem, teljesen megfelel az igazságnak. Erősen bízom benne, hogy mind az erényben, mind a tudományban nagy előrehaladást tesz majd, amennyiben egészségben be tudja fejezni tanulmányait.''

A Római Kollégium XIII. Gergely (1572--1585) által emeltetett épületében akkoriban több mint 2.000 növendék tanult. E legnagyobb és legjobb tanulmányi intézet nemcsak a jezsuita rend főiskoláinak, hanem az egész Egyház főiskoláinak mintaképe volt. Jézus Társasága -- gyakran nem csekély áldozattal -- a legjobb erőit bocsátotta a filozófiai és teológiai oktatás rendelkezésére. Az itáliaiak mellett csaknem minden európai rendtartományból válogatott fiatal jezsuiták végezték tanulmányaikat a Római Kollégiumban. Közéjük tartozott Berchmans János is, aki előtt egy új világ tárult fel a nemzetközi társaság és a nagyszerű lehetőségek közepette.

A kollégiumban még elevenen emlékeztek a három évtizeddel azelőtt elhunyt Gonzaga Szent Alajosra (lásd: A szentek élete, 274. o.), akinek élete és halála a növendékek számára csodált, követésre méltó eszménnyé vált. János naplójában és leveleiben gyakran szó esik a már mintegy szentként tisztelt Alajosról, akinek egykori szobája éppen neki jutott. Ez szinte előjel volt. Csakhamar elkezdték ugyanis a kollégiumban Jánost összehasonlítani Alajossal, és annyi megegyezést állapítottak meg köztük, hogy csakhamar második Alajosnak nevezték.

Az élet a növendékházban tervszerűen és különösebb események nélkül folyt. Amit János tett, alaposan tette. Naplója, amely olvasmányai kivonatait, elmélkedéseinek rövid pontjait, egyes beszélgetések számára különösen fontosnak tűnő megjegyzéseit és saját, teljesen határozott szándékait tartalmazza, beszédes bizonyítéka egy céltudatos, nemes lelkű törekvésnek. Csak néhány példa: ,,Ha most, ifjú koromban nem leszek szent, sohasem leszek az.'' -- ,,A legkisebbre is mint nagyon fontosra kell ügyelni!'' -- ,,Kevés beszéd, inkább cselekvés!'' -- ,,Az vagy a valóságban, amilyen Isten előtt vagy, nem pedig amilyennek az emberek szemében látszol.'' -- ,,Sohase tedd azt, ami másokban nem tetszik neked, hanem tedd azt, ami tetszik másokban!''

János számára mindez nem üres beszéd, és nem is pillanatnyi fellángolás, hanem a mindennapokba átültetett program volt. Tanulmányaiban is sikereket ért el, és a legtehetségesebbek egyikének tartották. Így a hároméves filozófiai oktatás lezárásaként 1621 nyarán kijelölték, hogy nyilvános vitában, úgynevezett actus publicus-ban védjen meg egy sor tantételt a professzorok és más tanulók ellenvetéseivel szemben. Ez volt élete első és utolsó ragyogó, kifelé megnyilvánuló tette. Néhány héttel később vérhasjárvány áldozata lett. 1621. augusztus 13-án halt meg. A rend generálisának rendelkezésére oda temették el, ahol az időközben már boldoggá avatott Alajos koporsója állt. Mindkét szent földi maradványai a római Szent Ignác templomban nyugszanak. -- Jánost 1865-ben boldoggá, 1888. január 1-én pedig szentté avatták.

VAJK - ISTVÁN a Nagyasszony szolgálatában 2.

NAGYASSZONYUNK, HAZÁNK REMÉNYE

VAJK - ISTVÁN a Nagyasszony szolgálatában

elmélkedés második rész

NAGYASSZONYUNK, HAZÁNK REMÉNYE

elmélkedés második rész

Felvetődik a kérdés: Milyen címen, milyen kiváltság szerint tisztelte a magyar nép Máriát Nagyasszonyának? Doktori értekezésemben bizonyítottam, hogy tiszteletünk tárgya a Mennybevitt Szűzanya volt. A koronázási eskükereszt hátlapján olvasható ez a felirat: REGINA Caeli Patrona Hungariae: a mennynek Királynője Magyarország Patronája. Nagyboldogasszony napja régiesen: Nagy boldog azon nap. (Assumptio beatae Mariae /Döbrentei kódex/) István országát nemcsak nemzete jólétéért igyekezett gazdag és gyönyörű földdé alakítani, hanem azért is, hogy Nagyasszonyunknak egyre méltóbb otthona legyen égi otthona mellett. Ezért könyörög Konrád császár támadása előtt: Ha úgy tetszik neked, Mennyek királynője és a magyar föld Védőasszonya, hogy ezt az örökös jogon rád bízott királyságot az ellenség feldúlja, és a Fiad hitét, amelyet nemrég plántáltunk a szittya keblekbe tüstént kitépje, kérlek, ez ne az én mulasztásom miatt történjék, hanem a te végzésedre. Új örökségedet szokott jóságoddal védd meg. Amit a pásztor bűne érdemel, azt ő mossa le; kíméld, kérlek, az ártatlan bárányokat.” (Hartvik) Imája nyomán az ellenség visszakozott. Öt évszázaddal később 1508 Vásárhely András pesti ferences ebben a szellemben írja hozzá verses kérését: Angyaloknak Nagyságos Asszonya kezdetű versét a törökvész ellen. Igaz, őt és társait a török nemsokára lefejeztette, de újabb százötven év múlva a felszabadító hadseregnek küldött zászlajára XI. Ince pápa ezt írta: „Budát Mária adja vissza’”. István életrajzírói megemlítik, hogy országát életében többször felajánlotta Nagyasszonyunknak, élete utolsó estjén pedig végrendeletileg neki ajándékozta országát: „Mennynek Királynője, a világ nemes megújítója, nagy könyörgéssel a te oltalmadba ajánlom a szent Egyházat a püspökökkel és a papokkal, az országot az előkelőkkel és a néppel együtt, s amikor tőlük végbúcsút veszek, lelkemet a te kezedre bízom”. (Hartvik, Vita S. Stephani, 84-85) Másnap, 1038. augusztus 15-én Szent István meghalt. Végrendelete életbe lépett. Országa, az egész Kárpát medence örökké a Magyarok Nagyasszonya birtoka lett. Magyarok Nagyasszonyának tisztelete pedig tovább élt. A székesfehérvári nemzeti búcsúk a kegyelem forrásai maradtak. Az imádkozó hívők talán mégis a legszebb küldetést azzal vállalták, hogy a XIII. századtól elfogadták a domonkos szerzetesek rózsafüzér imáját, és abban a ferences Üdvözlégy imádságát kezdték mondani. A titok utáni könyörgést a ferencesek fűzték hozzá,és a magyar ferencesek a világon egyedül mint a Magyarok Nagyasszonya egyetlen tulajdon népe így imádkoznak: „Asszonyunk, (Királynőnk) Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. Ámen”.Nagyasszonyunk látogatásakor rámutatott, hogy Jézus kedvéért első királyunk sok jót tesz majd, népünk ezért bújhat bizakodva az ő oltalma alá. 

Évközi 19 hét szerda

Évközi 19 hét szerda

Ez 9, 1-7. 10, 18-22; Mt 18, 15-20

„senkit se öljetek meg, akin tau-t láttok”

Isten sorba adta a büntetések elkezdéséről tanúskodó látomásokat Ezekielnek. „Most tehát, emberfia, így szól az Úr Isten Izrael földjéhez: Eljött a vég, a vég eljött, az ország négy tájára! Már rajtad van a vég, rád bocsátom haragomat; megítéllek útjaid szerint, és rád helyezem minden utálatosságodat! Szemem nem könyörül meg rajtad, és nem irgalmazok, hanem útjaid terhét rád rakom, és utálatosságaid benned lesznek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr”(Ez 7, 1-4) Isten nem vár tovább, a büntetés elkezdődik. Ezekielnek ezt látnia kellett, hogy tanúskodjék Isten büntető igazságosságáról. Talán már nem is annyira Júda népének kell átadnia ezt a látomást, hanem a világ későbbi lakóinak, akik nem tanulnak a történelmi tényekből, hanem egyre szemtelenebbül magukat tartják a világ urainak, és ezért még a történelmet sem engedik megismerni. Egy következő látomásnál már vannak közvetlen tanúk az érintett nép fiai közül. „történt, pedig a hatodik esztendőben, a hatodik hónapban, a hó ötödik napján, hogy amikor én a házamban ültem, Júda vénei, pedig előttem ültek, az Úr Isten rám bocsátotta ott a kezét. És íme, egy emberhez hasonló alakot láttam. Attól, ami derekának látszott, lefe3lé tűz volt, és a derekától fölfelé olyan volt, mint a fény; olyannak látszott, mint a fénylő érc. Ő kinyújtotta azt, ami kéznek látszott, és megragadott engem fejem egyik hajfürtjénél fogva. A lélek felemelt engem a föld és az ég közé, és isteni látomásban elvitt Jeruzsálembe az észak fel é néző belső kapu mellé, ahol a féltékenység bálványa állt, hogy féltékenységre ingereljen. És íme, ott volt Izrael Istenének dicsősége, úgy, ahogy akkor láttam, amikor a mezőn szemléltem”. (8, 1-4) Ezek a vendégeskedő öregek tehát látták a prófétát önkívületi állapotba esni. Teste ott maradt előttük, de a lelke –értelme, akarata—érezhetően eltűnt. Akkor ott az Úr megmutatta neki, hogy a jeruzsálemi zsidók a templomi oltár északi kapuja közelében bálványszobrot állítottak fel. Ezzel végkép kivívták Isten jogos haragját.„És hallottam, amint nagy hangon kiáltotta: Elérkezett a város bűnhődése! Mindenki tartsa kezében öldöklő fegyverét. És íme, hat férfi jött az úton az észak felé néző felső kapu felől; mindegyik kezében pusztító eszköz volt. Az egyik közülük gyolcsba volt öltözve, és írószer volt az oldalán. Beléptek, és megálltak az ércoltárnál”.(9, 1-2) Isten akkor felemelkedett a kerubok fölé, és parancsolt az írószerrel járó férfinak: Járd be Jeruzsálemet kezdve a templomtól! Jelöld meg tau-jellel minden férfinak a homlokát, akik nem imádtak bálványt, és nem követtek el más bűnöket. A harcosok, pedig haladjanak a nyomodban, és ahol nem látnak tau-t, irgalmatlanul öljék meg akárki, legyen öreg vagy fiatal, férfi vagy nő. Aztán a trónus alján izzó parázzsal kellett teleszórni a várost (9, 4-11; 10, 1-7). Szörnyű büntetés vár ránk is. De ha belegondolunk, évszázadok óta könyörög az Úr nagy követe a Szűzanya: Térjetek vissza Istenhez! Ápoljátok az igazságot és a szeretetet! Mi az általános válasz? Nem kell az Isten, nem akarunk keresztények lenni! Hazugsággal le fogjuk győzni az igazakat. Mária országa ébredezni kezd. A hazugok mindent eltorzítanak. A Szűzanya üzente Garabandálból közel ötven éve: A büntetés biztosan elérkezik. Van lehetőség megtérni. 

AVIANOI Boldog MÁRK

AVIANOI Boldog MÁRK

 kapucinus

 (1631-1699)

17 éves korában lép be a kapucinus rendbe a velencei rendtartományban. 24 éves korában pappá szentelik ugyan, de az igehirdetésre és gyóntatásra nem kap engedélyt, csak 11 év múlva, miután a teológiát sikeresen elvégezte. A hosszú várakozás (próbatétel) után nagy erővel lát az igehirdetéshez. Az emberek életének megjobbítása és a vallásosság elmélyítése terén nagy eredményeket ér el. Többször megismétlődik a Schio-i eset: a beszéd végén sírt a hallgatóság, az emberek mellüket verve könyörögtek Isten irgalmáért. 1676- ban Páduában a 13 éve ágyban fekvő Vicenza nővér Márk atya áldására gyorsan meggyógyul. Ettől kezdve áldása sokszor bizonyul csodás erejűnek. Velencei missziójáról a házfőnök azt írja: „Ha Márk atya beszél és áldást ad, tömve a templom. Ha a városban jár, vagy egy házba betér, körülözönlik a segélykérők. Két hét alatt mozgásba jött egész Velence.” De Márk atya a lényegesre törekszik. Többre tartja az emberek megtérését, mint a gyógyulását. A szentségek (gyónás, áldozás) feltétele annak, hogy valaki méltó legyen a gyógyulás elnyerésére. Sokszor beszél a bűn súlyosságáról (erről könyvecskét is ír), hasonlóképpen a tökéletes bánatról. (Az inkvizíció azonban gyanúsnak tartja a dolgokat. Megtiltják Márk atyának, hogy nyilvánosan áldást adjon. A tilalom nem sokáig marad érvényben, mert maguk az orvosok veszik az atyát védelmükbe, igazolva, hogy a gyógyulások természetes okokkal nem magyarázhatók.) A törökveszély árnyékában missziókat tart Észak-Olaszországban, Dél- Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Svájcban. (Franciaországból a Napkirály, XIV. Lajos kitiltja, mert Márk atya működése számára nemkívánatos.) Mikor a török sereg már Bécshez közeledik, XI. Ince pápa őt bízza meg, hogy szövetségbe tömörítse a keresztény uralkodókat. Ez sikerül is. I. Lipót császár, Sobjeski János lengyel király, a bajor és környékbeli hercegek mintegy 60 ezres serege 1683. szept. 12-én Bécs mellett döntő győzelmet arat a túlerőben lévő (200 ezres) török sereg fölött. A következő években felszabadítják Budát (1686), majd csaknem az egész országot (1699). Mindebben elvitathatatlan érdeme van Avianoi Márk atyának. Bécsben halt meg szentség hírében 1699. aug. 13-án. Ott is van eltemetve a kapucinusok kriptájában. Boldoggá avatási eljárása 1912-ben kezdődött el, s 2002-ben fejeződött be. A tökéletes bánat. (A gyónás alkalmával vagy életveszély esetén kell felindítani.) Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal jó és szeretetreméltó Istenemet megbántottam. Erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem, és a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm.

Imádság:

Istenünk, te boldogemlékű Márk atyát néped javára sokféle karizmával tűntetted ki s a kereszténység erős védelmezőjévé tetted; segíts minket, hogy lelkünk javát és felebarátaink megsegítését mindig tevékenyen szolgáljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

VAJK - ISTVÁN a Nagyasszony szolgálatában 1.

NAGYASSZONYUNK, HAZÁNK REMÉNYE

VAJK - ISTVÁN a Nagyasszony szolgálatában

elmélkedés első rész

István édesapjától, Géza fejedelemtől értesült a Mennyek Királynőjének látogatásáról és ígéretéről. Megértette, hogy komoly küldetést kell vállalnia, eldöntötte, hogy országát teljesen önálló állammá szervezi. Nem kér királyi elismerést sem a keleti, sem a nyugati római császártól, nem lesz vazallusa senkinek sem. Keresztény uralkodóként az Egyház sziklájától, a római pápától kért királyi koronát. Így önálló keresztény uralkodóvá lesz, mint a többi európai király. A koronát II. Szilveszter pápától kapta meg és 1000-ben ünnepélyesen megkoronáztatta magát. Elkezdte megvalósítani Mária jövendölését: királyként kormányozza országát, valóra váltja a nagy célt, amit apja tűzött ki népe elé: a hét törzs egyetlen nemzetté válik és a magyarság hívő keresztény néppé fejlődik. Ily módon hazája európai szintre emelkedik fel a többi nép között. A magyar népnek mindenek előtt le kellett mondania a sztyeppék meg szokott életviteléről. A halász, vadász, nagyállat-tartó pusztai népnek le kellett telepednie, meg kellett tanulnia a földművelést. István király a lehető legjobb mesterek kezébe helyezte az újgazdaságot: a pannonhalmi bencés szerzetesek társait hívta segítségül, új monostorokat építve számukra. Ősi módszereik szerint irtották az erdőket, termesztették helyükön a gabonát és más fontos kultúrnövényeket. Nyugat-Európában élen jártak a gazdálkodás terén szívesen tanították a magyarokat. A királyépítkezésbe is belefogott. Nagy újdonság volt a sátorok helyett a házépítés Kialakultak a falvak és városok. A szegényebb rétegek is falvakba és városokba tömörültek Az építkezés technikáját nemcsak megbámulhatták, de meg is tanulhatták. István elrendelte, hogy a tehetősebb településeken építsenek saját templomot, a szegényebb falvak tízesével egyesülve építsenek egyet, így vasárnaponként szentmisében részesülhetnek. Az ország fővárosa Esztergom lett. Az esztergomi királyi palota ma is dísze a volt fővárosnak. A Magyarok Nagyasszony tiszteletére nyugat-, közép- és kelet-Magyarországon épültek püspöki székesegyházak, vallási központtá Székesfehérvár rendeltetett, ahol egy nyugati zarándok szerint „lélegzetelállítóan gyönyörű” templomot építtetett a Mennyek Királynője tiszteletére. István elrendelte, hogy Szűz Mária mennybevitelének ünnepén, augusztus 15-én az egész országból Székesfehérvárra zarándokoljanak a keresztény magyarok nemzeti búcsút járni. Egyik legszebb és legrégibb adatunk nemzetünk Nagyasszonya tiszteletéről innen származik.1015-ben erre a nagybúcsúra vendégszónoknak hívta meg a király a velencei bencés apátot, Gellértet, aki csodálatos szentbeszédet mondott a mennybevitt Szűzanyáról. A tudós papnak feltűnt két dolog: másfél évtizede mennyi buzgó magyar híve van a mennybevitt Máriának, de a buzgó imádságok alatt egyszer sem hallani Mária nevét. Ezeket szóvá is teszi kísérőjének. A magyar apát mosolyogva válaszolt: A Mennyek Királynője maga jött el István édesapjához, Géza fejedelemhez, és maga ajánlotta fel, hogy a magyarok Patrónája lesz, mert születendő fia, a mostani király, sok jót tesz majd az Ő Fia, Jézus kedvéért. A nevét pedig azért nem ejtik ki, mert Őt Asszonyunknak, Nagyasszonyunknak nevezzük. Az asszony szó ugyanis ősi nyelvünkben úrnőt, királynőt jelent. Az, hogy népünk ilyen gyorsan elfogadta őt Királynőnknek, annak köszönhető, hogy pogányként is tiszteltünk egy égi királynőt, akit az egész magyarság Isten lányának hitt.

Évközi 19 hét kedd

Évközi 19 hét kedd

Ez 2, 8-3, 4; Mt 18, 1-5. 10. 12-14

„Te pedig, emberfia, hallgass mindarra, amit én majd neked mondok”

Ezekiel fogoly társaival együtt keményen megérezte saját bőrén, hogy mit jelent szembeszállni Babilon katonai erejével. Különösen akkor, amikor Isten már közölte végső döntését, hogy Júdát a bűnei miatt büntetni fogja. Igaz, az utolsó pillanatig óvakodott kimondani a tejes pusztulást. Erre utal, hogy a büntetés végrehajtója, Nabukodonozor első fokon csak sarcot, adófizetést alkalmazott, és nyomatékul egy kisebb csoportot deportált Babilonba. A bűnös város és nép nem akarta komolyan venni Isten ítéletét. Úgy gondolták, Egyiptom segítségével ki tudnák védeni Babilon támadását. Ezen vitatkoztak Jeruzsálemben és a foglyok egymás között. Ezekiel prófétai meghívása rettenetes félelemmel töltötte el a fiatal papot. Az égen lejátszódó jelek: „Ez volt a látomásom: Íme, forgószél jött észak felől és nagy felhő, lobogó tűz és körülötte nagy fényesség, és belőle, tudniillik a tűz belsejéből olyasvalami tűnt elő, mint a fénylő érc. Abban, pedig olyasmi volt, mint négy élőlény. Alakjuk ilyen volt: emberhez hasonlítottak; négy arca volt mindegyiknek és négy szárnya mindegyiknek. Lábuk egyenes láb volt; lábuk talpa olyan volt, mint a borjú lábának a talpa, és szikráztak, mint a ragyogó érc színe.” (Ez 1, 4-7) „Szárnyuk suhogását olyannak hallottam, mint a nagy vizek zúgását, mint a fölséges Isten szózatát; amikor jártak, hangjuk olyan volt, mint a sokaságé, mint a tábor zaja; amikor pedig álltak, leeresztették a szárnyukat. Mert valahányszor szózat hangzott az égboltozat fölött, megálltak, és lebocsátották szárnyukat”. (24-25) Ha meggondoljuk,napjainkban is vannak hatalmas viharok, amit rettegve vár minden élőlény, akkor el tudjuk képzelni, hogy Ezekiel is rémülten bámult. Különösen a viharból kitetsző élőlények ijeszthették. Annak ellenére, hogy a menny felé figyeltek, a próféta szinte önkívületi állapotba került. „Az égboltozat fölött pedig, amely fejük fölött volt, olyasmi látszott, mint a zafírkő, királyi székhez hasonló, s a királyi székhez hasonló dolog fölött fenn emberi alakhoz hasonló valami látszott. Így láttam az Úr dicsőségének jelenését. Én, amikor ezt láttam, arcra borultam. Ekkor egy beszélőnek szavát hallottam. Így szólt hozzám: Emberfia, állj lábadra, hadd beszéljek veled. És miután hozzám szólt, lélek jött belém és lábra állított; és hallottam, amint hozzám beszélt és mondta: Emberfia, elküldelek téged Izrael fiaihoz, a pártütő nemzethez, amely eltávozott tőlem; ők és atyáik mind a mai napig megszegték szövetségemet”(26.28b-2,3)„Te pedig, emberfia, hallgass mindarra, amit én majd neked mondok, és ne légy ellenszegülő, mint az ellenszegülő ház; nyisd fel szádat és edd meg azt, amit én neked adok. Erre én azt láttam, hogy egy, íme egy kéz nyúlt felém. Benne könyvtekercs volt. Kiterítette előttem, és az kívül is, belül is tele volt írva, s ami bele volt írva, a siralom, gyászének és jajszó volt. Ekkor azt mondta nekem: Emberfia, ami előtted, van, edd meg; edd meg ezt a tekercset és menj, beszélj Izrael fiaihoz. Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz”(2,8-3,1.3)

ASSISI SZENT KLÁRA

SZENT KLÁRA

 szűz, rendalapító 

(1193-1253)

*Assisi, 1193/94. január 20. vagy július 16. +San Damiano-kolostor, 1253. augusztus 11.

Favarone lovag és Hortulana asszony elsőszülött leánya volt Klára. Családi palotájuk Assisi központjában, a San Rufinóról elnevezett székesegyház terének egyik oldalán állt. Klára még kisgyermek volt, amikor a városban összetűzések kezdődtek a nemesség és a polgárok között. Családja, amely az ősi és gazdag Offreducci-Favarone nemzetséghez tartozott, természetesen az összecsapások középpontjába került. A polgárok egyre türelmetlenebbül követelték jogaikat, s végül, 1198-ban megostromolták, bevették és le is rombolták a város felett épült Rocca Maggiorét, amely az arisztokrácia hatalmának szimbóluma volt. 1202-ben háború tört ki Assisi és Perugia között, s Klára családjának egy időre el kellett menekülnie Perugiába, mert nem voltak biztonságban a kereskedőktől és a polgároktól.

Különös, hogy ezekben az összetűzésekben az ellenség, a polgárok soraiban küzdött egy ifjú, aki később olyan meghatározó szerepet játszott Klára életében: a gazdag posztókereskedő, Pietro Bernardone fia, Ferenc. Klárának két húga volt: Ágnes és Beatrice. Édesanyjuk, Hortulana asszony mindhármukat őszinte jámborságra nevelte, és megtanította őket mindarra, amit akkoriban egy előkelő leánynak későbbi házassága érdekében tudnia kellett. Klára későbbi írásaiból kitűnik, hogy választékos latinsággal tudott fogalmazni, de a háztartással kapcsolatos munkák és a hímzés is ismerős volt számára. Hosszú betegsége napjaiban, amikor már kolostorban élt, nagyon szép oltárterítőket és liturgikus ruhákat hímzett. Így nőtt fel, mit sem sejtve abból, hogy Isten milyen életet szánt neki.

A maga idejében ifjak tűntek fel Klára életében, köztük Bernardo di Ranieri, aki nagyon komolyan pályázott Klára kezére. Nem is csoda, hiszen Klára egész lénye megnyerően bájos volt, jóságot és kedvességet sugárzott. A rokonság biztosra vette, hogy a szokásos pályát fogja befutni: egy fényes házassággal tovább gyarapítja a család vagyonát, és öregbíteni fogja hírnevüket is. Klára azonban nem hajlott arra, hogy mások kedvéért fogadjon el megszokott formákat, s attól még inkább idegenkedett, hogy megfontolás nélkül alávesse magát a nemzetségfő, Monaldo nagybácsi terveinek.

Természetesen ő is hallott mindenről, ami Ferenc körül történt. Tudta, hogy a városból többen is csatlakoztak Ferenchez, sőt, két unokaöccse, Silvestro és Rufino is követője lett a szegénység útján. Az is tudomására jutott, hogy III. Ince pápa szóban jóváhagyta Ferencék életmódját. És 1210-ben Klára meghallotta Ferencet, amint a dóm mellett prédikált. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális követéséről beszélt, megindították Klárát. Csak éppen az nem volt világos Klára számára, hogy mit tehet? Ekkor Ferenchez fordult tanácsért, aki által Isten hívő szava eljutott hozzá. A régebbi legenda elmondja: ,,Szent Ferenc atyánk a világ elhagyására buzdította. Élénk érveléssel mutatta meg neki, hogy milyen ostoba a világ reménysége, milyen álnok a világi dicsőség, és arra tanította, hogy a szüzesség drágagyöngyét őrizze meg annak a csodálatos Vőlegénynek, aki az emberek iránti szeretetéből lett emberré.''

Mindezekből egyértelműen következett, hogy Klárának el kell szakadnia a gazdagságtól, csak az nem volt világos, hogy utána hogyan kell élnie. Egyelőre azonban Istenre bízták a dolgot, aki meghívta, hogy Ő majd megmutatja a folytatás útját is. Ferenc azt tanácsolta Klárának, hogy Virágvasárnap -- 1211. március 18-án -- ünnepi öltözékben menjen a székesegyházba misére. A püspököt értesítették Klára tervéről, ezért, miután megszentelte a pálmaágakat a körmenet előtt, lejött a szentély lépcsőjén, és egy ágat a lépcső aljában álló Klára kezébe adott, jelezvén ezzel, hogy a maga részéről hozzájárul kolostorba vonulásához.

Klára tudta, hogy a családja minden erejével ellenezni fogja kolostorba lépését, ezért a következő éjszaka egy barátnője kíséretében megszökött szülei házából. Maguk mögött hagyták a várost, és lefelé ereszkedtek a síkságon levő erdő felé, amelyben a Porciunkula nevű Szűzanya-kápolna állt. E kápolnában Klára letette minden ékességét, és Szent Ferenc kezéből magára öltötte a bűnbánók szürke ruháját, fátylát, és derekára kötötte a bűnbánat kötelét.

Ami ezen az éjszakán történt, az egy végsőkig elszánt lélek bátor tette volt. A rokonok teljesen elképedtek, amikor másnap kiderült, hogy mit tett Klára, aki akkor már a Bastia melletti Szent Pál bencés apácakolostorban volt, ahova az éjszaka folyamán Ferenc elvitte őket. A rokonok minden módon, szépszerével és erőszakkal vissza akarták vinni Klárát a városba, de nem tudták eltántorítani szándékától. Mikor már sokáig húzódott a meddő vita, Klára az egyik kezével megragadta az oltárterítőt ezzel a régi szokás szerint menedékjogot kért a templomtól --, másik kezével pedig lekapta fejéről a kendőt, s a rokonok meglátták lenyírt fejét. Ebből megtudhatták, hogy Klára visszavonhatatlanul Istennek szentelte magát.

Mikor a rokonok elmentek, az apácák úgy határoztak, hogy a várható zaklatások miatt jobb lesz, ha Klára és barátnője elhagyják a kolostort, és máshova mennek. Ezért mentek át a Panso melletti San Angelo-kolostorba. Itt egyszer csak bezörgetett a húga, Ágnes, hogy ő is apáca akar lenni. Ettől aztán a családfő, Monaldo nagybácsi elvesztette a türelmét. Elküldött egy csoport férfit, hogy erőszakkal hozzák vissza Ágnest. Ők meg is jelentek a kolostorban, de Klára imádsága erősebbnek bizonyult náluk, így Ágnes is hamarosan magára öltötte Szent Ferenc kezéből a bűnbánó nővérek ruháját. Az apácák azonban itt is féltek a további következményektől, ezért április végén útjukra bocsátották a ,,szökevényeket''. Ferenc ekkor úgy határozott, hogy véglegesen az Assisi melletti San Damiano-kápolna mellett telepíti le őket. Itt alakult meg a ferences apácák első kolostora.

Klára haláláig a kolostor lelki anyja volt. Sokan határozták el, hogy csatlakoznak hozzá. Nemcsak a legkisebb húga, Beatrice, hanem édesanyja, Hortulana asszony is, amikor megözvegyült, felvételét kérte a kolostorba. De a San Damianóban csak az tudott megmaradni, aki szerette a szegénységet, mert ezeknek a nővéreknek a szegénység nem valami ábrándos kényelem, hanem kegyetlen valóság volt. Klára tett ugyan csodákat, s amikor az üres olajoskorsót áldásával megtöltötte, vagy kenyeret szaporított, örömmel adtak hálát, mindazonáltal a kolostorban igazán szegénység uralkodott. És Klára mégis ujjong Prágai Szent Ágneshez írt levelében: ,,Ó, boldog Szegénység! Örök gazdagságot rejt magában azok számára, akik szeretettel ölelik magukhoz! Ó, szent Szegénység! Isten a mennyek országát ígéri és a boldog élet hervadhatatlan koszorúját adja annak, aki birtokolja a szegénységet és törekszik utána. Ó, Szegénység, mennyire tetszel Istennek! Az Úr Jézus Krisztus, ki a mennyet és a földet kormányozza és vezérli, aki szólt, és mindenek lettek, páratlanul magához ölelt!''

De ezért a szegénységért Klárának hosszasan meg kellett küzdenie. Az Egyház ugyanis a IV. lateráni zsinaton, 1215-ben úgy rendelkezett, hogy az új szerzetesi közösségnek a már meglevő regulák közül kell megválasztaniuk életszabályukat. Kláráék számára legkézenfekvőbb a bencés apácák regulája lett volna, de ez a regula azt a szegénységet, amelyet Klára Ferenctől megismert, nem biztosította. A régi rendeknél ugyanis általános volt, hogy a szerzetesek és apácák személy szerint lemondtak minden vagyonról, a rendnek azonban, s az egyes kolostoroknak is volt ingatlan vagyona, amiből a szerzetesi közösségek ellátását tervszerűen biztosíthatták. Ferenc pedig olyan regulát adott testvéreinek és nővéreinek is, amely szerint nemcsak egyenként, hanem közösségben sem birtokolhatnak semmit, és megélhetésükért koldulniuk kell. Ahhoz pedig, hogy törvényesen élhessenek ebben a formában, Klárának meg kellett szereznie a pápai jóváhagyást. Ezért harcolt a szó szoros értelmében mindhalálig. Nem türelmetlenkedett, nem lázadozott, de harcolt, nagyon következetesen.

Először azt sikerült elérnie, hogy III. Ince pápa megadta a klarissza apácáknak a szegénység privilégiumát, ami annyit jelentett, hogy a ferences apácákat senki nem kényszeríthette arra, hogy vagyont fogadjanak el. Ehhez azonban a pápai kancelláriának nem volt kész formulája, mert ilyen még nem fordult elő a joggyakorlatban. Ezért maga a pápa fogalmazta meg ezt a különös jogszabályt. A regula jóváhagyását IV. Ince adta meg 1253. augusztus 9-én, Klára a halála napján vette kézhez. Életének ez volt a legnagyobb öröme. Amikor 1253. augusztus 12-én eltemették, e bulla egy példányát a kezébe tették, és úgy helyezték sírba.

Nagy elszántsággal kezdte kolostori életét, és nagyon sokat követelt önmagától, annyira, hogy Szent Ferencnek kellett közbeszólnia, és a vezeklésnek korlátot szabnia. Nővéreitől azonban nem kívánta meg ezt a szigort, sőt, állandóan mérsékletre és józanságra intette őket a vezeklésben.

1244-től kezdve szinte egyhuzamban ágyban fekvő beteg volt, a nővéreit mégis anyai gondoskodással irányította. Minden nehézségen csodálatos energiával lett úrrá.

IV. Ince pápa két alkalommal is felkereste. Megrendítő találkozások voltak ezek a pápa és a szegény, ágyban fekvő apáca között. Az egész pápai udvarból leginkább Hugolino bíboros fogta fel a szent jelentőségét, az a Hugolino, aki később IX. Gergely pápa lett. Így írt Klárának: ,,Rád bízom a lelkemet, és úgy ajánlom a gondjaidba, ahogyan Krisztus a kereszten Atyjának ajánlotta a lelkét. Az ítélet napján majd számot adsz róla, ha nem fogsz gondoskodón törődni a lelkemmel. Én ugyanis bizonyos vagyok abban, hogy eléred a legfőbb Bírónál azt, amit állhatatos önátadásoddal és számtalan könnyeddel kérsz.''

A bíboros ezzel kifejezte azt, amit Klára is világosan tudott, sőt ebben látta a szerzetesi élet legmélyebb jelentését az Egyházban: másokért állni az Úr színe előtt. Prágai Ágnesnak ezt írta egy alkalommal: ,,Hogy az Apostol szavaival éljek, Isten segítőtársnőjének tekintelek, és támasz vagy az ő titokzatos teste törékeny tagjai számára.'' E szavakkal Klára a saját korát messze túlhaladó megértésről tanúskodik. Ő ugyanis a kolostor csendjében, kiszakítva a világ forgatagából, abból a felismerésből formálta meg az életet, hogy a szerzetesek az egész titokzatos test minden tagjáért felelősek, életük összefügg az összes keresztény életével, és sokaknak segítségére vannak. Ezzel elzárt szegénységük apostoli távlatokat nyert.

Amikor Klára 1253. augusztus 11-én meghalt, a pápa bíborosaival együtt eljött Perugiából a temetésére. 1255. augusztus 15-én avatták szentté. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 12-re. 1969-től augusztus 11-én ünnepeljük.

--------------------------------------------------------------------------------

Szent Kláráról, aki volt annyira bátor, hogy Szent Ferenc szavára teljesen megtérjen a szegény Krisztus követésére, majd egy új női rend alapítója lett, amelyet róla később a klarisszák rendjének neveztek, a saját levelei és Szent Ferenc életrajzírói tudósítanak.

Amikor nyilvánvaló lett, hogy Klára megszökött az atyai házból -- tizennyolc éves volt, és jelentőségteljesen a ház kiskapuján távozott, amelyen át a halottakat szokták kivinni --, a felháborodott rokonok a kolostorába siettek, hogy hazavigyék. Amikor sem szép szóra, sem fenyegetésekre nem változtatta meg a szándékát, már csak azon sopánkodtak, hogyan tudott ilyen nyomorúságos sorsot választani magának. De amikor hat nappal később Ágnes nevű húga is követte, a rokonság magán kívül volt a haragtól. Tizenkét erős férfi kelt útra, hogy ők majd hazahozzák ezt a bolond leányt. Megjelentek a kolostor előtt, és kiadását kérték. Mikor ez nem történt meg, egyikük berontott, és a hajánál fogva kifelé vonszolta Ágnest, a többiek pedig ütötték és rugdosták. Ágnes kétségbeesetten kiáltott Klárához segítségért. S akkor hirtelen -- mondja a legenda -- Ágnes teste olyan nehéz lett, hogy meg sem tudták mozdítani. Mind a tizenkét férfi nekifeszült, hogy kimozdítsák a helyéből, de sikertelenül. Végül Klára megeskette őket, hogy felhagynak zaklatásaikkal, és békében hagyják húgát. Akkor megszégyenülten és dolguk végezetlenül tértek haza.

Amikor évekkel korábban Ferenc helyreállította az összedűlőfélben lévő San Damiano-templomocskát, így hívta segítségül a környéken dolgozó parasztokat: ,,Gyertek és segítsétek felépíteni a San Damianót, mert itt egykor apácák fognak élni, akiknek szent élete örömére szolgál majd a mennyei Atyának és a szent Egyháznak egyaránt.'' Ide hozta a két nővért, és hamarosan több Istennek szentelt szűz is csatlakozott hozzájuk. A nép pedig, találóan, Damianói Szegény Nővéreknek nevezte el őket.

A Klára körül élő nővérek szegénysége olykor olyan méreteket öltött, hogy napokon át nem volt mit enniük, és nyilvánvaló csoda mentette meg őket az éhenhalástól. Egy alkalommal -- ez akkor történt, amikor a vidéken egy szűk esztendő rossz aratása miatt éhínség támadt -- a nővéreknek mindössze egy kenyere volt. Klára pedig, Istenbe vetett bizalma jeleként, kezébe vette, megáldotta és osztotta a nővéreknek mindaddig, amíg valamennyien ettek és jóllaktak. Máskor meg egy korsót töltött meg olajjal az áldásával. A laikus testvér, aki jött, hogy elinduljon a városba olajat koldulni a nővérek számára, és a csodáról mit sem tudott, félig ámulva, félig bosszankodva mondta: ,,Ezek a nővérek bolonddá akartak tenni, hiszen a korsó tele van olajjal!''

Amikor évekkel később a pápa mégis rá akarta beszélni, hogy a tulajdonjogot valahogyan vegye bele a regulába -- így akarta megóvni a nővéreket a végső szükségtől --, Klára első megdöbbenésében szóhoz sem jutott. Aztán nagy elszántsággal így szólt: ,,Szentatyám, én soha nem egyezem bele abba, hogy feloldozzál engem Krisztus követése alól!''

E szegénység szellemében válaszolt Klára nagyon talpraesetten akkor is, amikor a ferencesek főnöke visszahívta a nővérek lelki gondozását végző ferences papot, mondván, hogy egy apácakolostorban semmi keresnivalója nincs egy papnak. A nővérek nehezen viselték az intézkedés következményeit, Klára pedig rövid úton elbocsátotta azt a két laikus testvért, akiket a rend azért állított melléjük, hogy számukra kolduljanak, és ne kelljen elhagyniuk a klauzúrát. Ezt mondta: ,,Üzenem a miniszter generálisnak, hogy nincs szükségünk a testi kenyerünkről gondoskodó emberekre, ha megvonják tőlünk a lelki táplálékot.'' Ez a szó Rómáig elhatott, és a pápa elrendelte, hogy a kolostor kapja vissza a papját.

Abban az időben, amikor Ferenc még gyakran megfordult a San Damianóban, hogy lelki beszélgetéseket folytasson a nővérekkel, Klára ismételten kérte, engedje meg, hogy még egyszer lemehessen a Porciunkula-kápolnába, és imádkozhassék ott, ahol megkezdte a szerzetesi életét. Ferenc a kérését következetesen elutasította mindaddig, amíg a többi testvér szemére nem vetette keményszívűségét. Akkor engedett a kérésnek és meghívta Klárát a Porciunkulába. Parancsára a testvérek a puszta földre terítettek asztalt abban a házikóban, amelyet a kápolna mellé építettek. Mikor pedig imádság után asztalhoz telepedtek, Ferenc beszélni kezdett. Oly szépen beszélt Istenről, hogy teljesen megfeledkeztek az étkezésről, és valamennyien elragadtatásba estek, a környék lakói pedig úgy látták, hogy a kápolna lángokban áll. Sietve jöttek, hogy oltsák a tüzet, de látták, hogy valamennyien sértetlenek, és elragadtatásban az Úrnál vannak.

Amikor Szent Ferenc a halálán volt, egy testvért felküldött a San Damianóba ezzel az üzenettel: ,,Menj föl, és mondd meg Klára nővérnek, hogy tegyenek félre minden bánatot és fájdalmat amiatt, hogy többé nem látnak engem. Legyenek nyugodtak, mert fognak még látni, és megvigasztalom őket.'' És valóban: a temetési menet, amely a Porciunkulából vitte fel a városba a szent testét, kitérőt tett és érintette a San Damiano-kolostort is. ,,Az ablak elől, amelyen át a nővérek az Úr szent testét szokták magukhoz venni, eltávolították a vasrácsot. A testvérek leemelték a hordágyról Ferenc testét, karjukra vették és hosszasan ott tartották az ablak előtt, hogy Klára anya és leányai láthassák. S jóllehet siratták és fájlalták elvesztését, nagy vigasztalásban volt részük, hiszen Isten után Ferenc volt a vigaszuk ebben a világban.''

Egy másik történet mutatja, hogy mennyire becsülte Klára a tudományt és az alázatosságot. Egyszer egy teológiai doktor jött a kolostorba, és prédikált. A prédikáció közepén egyszer csak Egyed testvér fölkiáltott: ,,Hallgass, most én akarok prédikálni!'' A szónok azonnal elhallgatott, és Egyed testvér ajkáról áradt a kegyelem elragadtatott igéje. Bizonyos idő múltán, befejezve a szólást, mondta a tudós teológusnak: ,,Most pedig, testvér, fejezd be a prédikációdat!'' -- és a magiszter be is fejezte. Emiatt Klára igen örült és azt mondta: ,,Ma beteljesedett Ferenc atyánk szívének vágya, aki egyszer azt mondta nekem: ťAzt szeretném, ha összes paptestvéreim olyan alázatosak lennének, hogy még a teológiai doktor is félbeszakítaná a beszédét, ha egy laikus testvér szólni akar.Ť Mondom nektek, testvérek -- zárta le a dolgot Klára --, ez a tudós jobban épülésemre szolgált, mint ha a szemem láttára egy halottat támasztott volna fel.''

1240-ben, amikor II. Frigyes szaracén katonái átvonultak Umbrián, veszedelem fenyegette a kolostort is. A katonák úgy vélték, könnyű zsákmány lesz a város falai előtt védtelenül álló kis kolostor. Mikor feltűntek a környéken, az apácák megrémültek, csak Klára anya nem veszítette el a bátorságát. Imádságban így könyörgött: ,,Uram, óvd meg a te szolgálóidat, akik magukat nem tudják megvédeni ebben a veszedelemben!'' Akkor egy fiú hangja szólalt meg: ,,Mindig megőrizlek titeket!'' Klára megparancsolta a nővéreknek, hogy tovább már ne féljenek. Betegágyát a kolostor kapujához vitette, és megkérte a kolostor papját, hogy hozza ki az Oltáriszentséget a támadók ellen. A szaracénok pedig, akik már fenn voltak a falakon, ebben a pillanatban rémülten meghátráltak. Néhány évvel később, amikor Aversai Vitalis állt seregével Assisi előtt, ugyancsak Klára imádsága fordította el a veszedelmet.

Röviddel a halála előtt igen heves fájdalmak lepték meg, és Rainald testvér türelemre akarta inteni. Ő így válaszolt: ,,Kedves testvér, amióta Isten szolgája, Ferenc közvetítésével megismertem az Úr Jézus kegyelmét, semmiféle fájdalom nem teher, semmi vezeklés nem nehéz, és semmiféle betegség nem elviselhetetlen számomra.'' És ő vigasztalta síró nővéreit. Majd így szólt magához: ,,Most indulj bátran, hiszen jó vezetőd van!'' És az egyik nővér a könnyein keresztül látta, hogy odalép az ágyhoz egy ragyogó női alak, kíséretével együtt, átöleli Klárát, s az egyik kísérője ékes köpenyt borít a vállára.

Imádság:

Istenünk, te Szent Klárát irgalmasan a szegénység szeretetére vezetted, közbenjárására add meg nekünk, hogy a lelki szegénységben Krisztust kövessük, és szent színed látására jussunk a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:

Boldogok a szegények…