Syncletica Szent Apollinária

Szent Apollinária 

anya

Arkádiusz görög Császár halála után Antemiosz prokonzul irányította az országot a kiskorú Teodóz Császár helyett. A prokonzul leánya volt Apollinária. Amikor felnőtté vált, szülei férjhez akarták adni, de ő szerzetesnő akart lenni. Szülei találtak egy tapasztalt szerzetesnőt, aki megtanította Apollináriát olvasni a szent könyveket. Ezután azt kérte szüleitől, engedjék el a szent helyekre Jeruzsálembe. Többszörös kérésre szolgákkal együtt elengedték őt erre az utazásra. Visszatérőben, Alexandriában, titkon férfiruhába öltözött és elrejtőzködött egy mocsaras helyen. Ott néhány évig szigorú életet élt. Itt találta meg őt szent Makariosz. Apollinária kérésére befogadta kolostorába Dorotheosz néven. Apollinária szüleinek volt még egy beteg lánya, akit tisztátalan lélek szállt meg. Szülei elküldték Dorotheosz szerzeteshez (azaz saját lányukhoz) aki a gyógyítás ajándékával rendelkezett. A leány meggyógyult, de visszafelé újra beleszállt a gonosz lélek. Megvádolta Dorotheoszt, hogy megrontotta őt. A szülők a szerzetest katonákkal elfogatták, és ítélőszék elé akarták állítani. A szerzetes egy szobában feltárta előttük, hogy ő a saját leányuk Apollinária. Újra meggyógyította leánytestvérét és visszament a remeteségbe. Békében halt meg 470 körül. Társai csak halála után tudták meg Dorotheosz/Apollinária kilétét. Testét szent Makariosz kolostorának templomában temették el.

Békesség e háznak! – A házszentelés hagyományáról

Fehérváry Jákó bencés szerzetes, teológus írása a házszentelés hagyományáról.

„Békesség e háznak! És minden lakójának!” – szól a köszöntés vízkereszt táján, amikor keresztény családoknál lakásszentelést tartanak. Mire való ez a szokás, miért jó házszentelőt tartani? A házszentelés az úgynevezett szentelmények körébe tartozik: olyan szent jelek és hozzájuk kötődő imák ezek, amelyek jelzik Isten cselekvését, és előkészítik lelkünket annak befogadására különböző élethelyzetekben.

A vízkereszt a karácsonyi ünnepkör egyik fontos mozzanata. „Az Ige testté lett, és közöttünk vett hajlékot” (vö. Jn 1,14) – ezt ünnepeljük ebben a néhány hétben, és ilyenkor különösen is fogékonyak vagyunk arra, hogy kicsit „otthonosabban” gondoljunk Istenre: az ő hajléka akár a miénk is lehet.

Jó alkalom lehet a házszentelés a család és a plébánia (valamelyik) papjának baráti találkozására. A pap ilyenkor más emberként, „emberként” is megmutatkozhat, és ő is közelről találkozhat egy keresztény család valóságával. A lelkipásztor számára fontos érintkezési felület ez a családokkal, melyek az Egyház legalapvetőbb sejtjei, Isten szolgája pedig annak megerősítését hozza a családok számára, hogy fontos szerepe van a nagyobb közösség egészében, és az Úr szeretettel törődik az otthonnal. A családegyház kapcsolata erősödik a plébániaegyház nagyobb közösségével.

A közös ima, amelyben az erényes családi életért és a gonosz cselvetéseinek távoltartásáért is könyörgünk, már megteremti azt a légkört, hogy Isten lakást vesz, és működik közöttünk.

Azután a vízkereszti liturgiában megszentelt vizet hinti a pap vagy a családfő a ház vagy lakás minden egyes helyiségébe. Mindenki megilletődve követi a szenteltvizet hintő személyt, aki ha engedik, a ház legeldugottabb zugaiba is eljuthat ilyenkor: a hálószobába vagy a gyerekszobába, az éléskamrába és a mosdóba is – jó, ha semmi nem marad ki a kis körmenetből, amelyet közös éneklés kísérhet. A gyermekek ilyenkor kisállataikat vagy éppen karácsonyra kapott játékaikat is áldásra nyújthatják. Énekelhetjük Mária hálaénekét, a Magnificatot vagy például a 136. zsoltárt, az állandóan visszatérő refrénnel: „…mert irgalma örökkévaló!”

Mi ennek az értelme? Miért nem elég csak mondjuk a nappaliban hinteni a szenteltvizet? Egyfelől persze, hogy elég lenne. Ám azzal, hogy ilyenkor végigjárjuk a házat, átélhetjük, hogy Isten szerető figyelme az otthon minden szegletére kiterjed, nem marad rejtve előtte semmi az életünkből, és a legelemibb szükségleteink is fontosak a számára. Ő betölti a családi hajlékot. Betölti közös életünket. Semmi sem idegen számára belőle. Hiszen emberré lett, egy lett közülünk!

Otthonainkba kérhetünk a vízkeresztkor megszentelt vízből is: a keresztségünkre, istengyermekségünkre és megtisztulásunkra emlékeztető szenteltvíz része lehet napi imáinknak, szokásainknak is. Sok régi családi hajlékban van szenteltvíztartó a falon.

Végül, a szentelés befejező gesztusaként a bejárati ajtó szemöldökfájára felírják az évszámot, valamint a C + M + B betűket, amelyek a latin mondatot rövidítik: „Christus Mansionem Benedicat”, vagyis „Krisztus áldja meg e hajlékot!”. Ez a néhány betű egész évben, nehéz és szép pillanatokban, örömben és gyászban emlékeztethet arra, hogy Krisztus áldó keze minden körülmények között otthonunk felett van. Ez talán abban is segíthet, hogy döntéseinkben, otthoni viselkedésünkben, bűneinkből való felállásunkban tudjunk kihez igazodni. Hiszen Ő nem hagy el bennünket.

Vízkereszt előtti szombat

Vízkereszt előtti szombat

A kölcsönös szeretet parancsa több annál, mint hogy szeressük a minket szeretőket. Ezt ugyanis – ahogy Jézus maga mondja – a pogányok is megteszik. Nem azért kell szeretnünk egymást, mert rokonszenvesnek találjuk a másikat, nem azért, mert egyezik a világfelfogásunk vagy az ízlésünk, és nem is azért, mert szeretnénk a kapott jót viszonozni. Ez mind nem a kölcsönös szeretet oka és célja, legfeljebb csak következménye. Egyszerűen azért kell szeretnünk egymást, mert a kölcsönös szeretet maga az Isten országa, és keresztényként nincs más hivatásunk és nincs más jövőnk.

A világ fiai, vagyis a Krisztust nem ismerők körében is meg lehet tapasztalni az őszinte szeretetet, melyre szívük legbensőbb hangját követve jutottak el – Isten kegyelméből, hiszen őket is a szeretetre teremtette –, de nekik nem parancsolja meg Isten, sem azt, hogy szeressék egymást, sem azt, hogy szeressék ellenségeiket, mert ezt csak a kinyilatkoztatás teljességét ismerő gyermekeitől várja el, akiknek megadta a természetfeletti szeretet képességét a Szentlélekben. Isten Lelke ugyanis képessé tesz arra, hogy azt is elfogadjuk a másikban, amit természetünk szerint nem fogadnánk el, ami tőlünk idegen, sőt idegesítő, és a kölcsönös szeretet világának olyan mélységeit tárja fel előttünk, amely messze túlhaladja az emberi rokonszenv és érzelmek szintjét.

Urunk Jézus, megvalljuk, hogy a világ fiai gyakran megszégyenítenek bennünket nagylelkű és feltétel nélküli szeretetükkel, miközben mi, akik megkaptuk Tőled a Szeretet Szentlelkét, oly gyakran gyűlölködünk és marjuk egymást. Segíts, hogy komolyan vegyük parancsodat, s mindent alárendeljünk legfőbb feladatunknak, hogy megtanuljunk szeretni Isten szeretetével, a Szentlélekkel. Add, hogy miként az ősegyházra is felfigyelt a világ a tagjai közt megnyilvánuló szeretet miatt, úgy a mi családunk, közösségünk, Anyaszentegyházunk is Isten szeretetének prófétai jelévé váljék, s szeretetünket megtapasztalva a környezetünkben élők megláthassák, hogy „megnyílik az ég, s az Isten angyalai föl- s leszállnak az Emberfia fölött”.

FOLIGNOI* SZENT ANGÉLA ÖZVEGY

FOLIGNOI* SZENT ANGÉLA ÖZVEGY, 

III. r. 

(1248-1309) 

Jómódú családból származott. Anyjáról úgy emlékezik meg, hogy nagy akadálya volt Isten felé vezető útján. Fiatalon férjhez ment, négy gyermek anyja. lett. Világias életet élt, habár végezte vallási kötelességeit is. 37 éves, amikor Isten a tökéletesebb életre hívja. Bűnei megismerése a kárhozat félelmével tölti el. Elmegy gyónni, de több bűnét elhallgatja. Lelkiismeret furdalásai közepette Assisi Szent Ferenchez fordul. Hallva a ferences Arnold atya prédikációját, jó gyónást végez s most már egészen Istent választja. Kéri, mutassa meg a hozzá vezető utat. Nehéz áldozatokat kell hoznia. Egymás után halnak meg anyja, férje, gyermekei. 40 éves ekkor. Egészen búcsút mond a világi életnek. Beöltözik a ferences III. rend ruhájába, s Wadding ferences történész szerint kolostort is alapít, amikor már lelki leányai száma megnövekszik. Kezdődnek a látomások, kinyilatkoztatások. Legmélyebb nyomot a megfeszített Krisztus látomása hagy lelkében. Krisztus mondja neki: „Mindezt érted szenvedtem. Mit tudsz viszonzásul adni, ami elég volna?” Angéla írástudatlan. Látomásait, tanításait, leveleit Arnold atya írja le, ezek az írások könyv alakjában is megjelennek „Folignoi Angéla könyve” címen, s még életében sokan olvassák. Misztikus tanítások bőven találhatók benne. Egyszer megmutatta neki az Úr szent Szívét, mint a viharban legbiztosabb menedéket. Angéla sokszor menekült oda, mert több éven keresztül mindenféle kísértést szenvedett. Az Úr ezekkel tisztította meg ot minden tökéletlenségtől s készítette elő a vele való egyesülésre. Élete utolsó 12 évében földi táplálékra nem volt szüksége: csak az Oltáriszentséggel táplálkozott. A szemlélődő életet összekötötte a felebaráti szeretet gyakorlásával, betegek gondozásával, mások tanításával. Tanításai miatt a „‘teológusok mesternője” néven emlegették. 1309-ben, 61 éves korában halt meg. XII. Ince pápa (1691-1700) avatta boldoggá.
Boldog Angéla testamentuma lelki leányaihoz:
„Hon szeretett leányaim, törekedjetek arra, hogy igazán kicsinyek és alázatosak maradjatok, nemcsak külsőleg, hanem szívetek mélyéből. Más végrendeletet nem hagyok hátra, csak a kölcsönös szeretetet és a mély alázatot. És átadom mint egész hagyatékomat azt, ami Jézus Krisztusnak is a hagyatéka volt, ti. a szegénységet, a szenvedést, a megvettetést, mert ez volt Jézus élete.”

                                                                          
Imádság:

Istenünk, te Boldog Angélát azzal tűntetted ki, hogy Szent Fiad titkaiba be tudjon hatolni. Érdemeiért és közbenjárására nekünk is add meg, hogy részesei lehessünk misztériumaidnak itt a földön, és dicsőséged kinyilatkoztatásán ujjongva örvendezhessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Ferenc pápa bizonyos esetekben jóváhagyta a méheltávolítást

A Hittani Kongregáció állásfoglalást tett közzé, amelyben választ ad egy a méheltávolításra vonatkozó erkölcsi kérdésre. Olyan esetekről van szó, amelyekben a méh már nem alkalmas az utód kihordására, és amikor orvosilag bizonyított, hogy egy esetleges terhesség spontán vetéléssel végződne.

A dokumentumot 2018. december 10-i dátummal jegyezték, miután Ferenc pápa jóváhagyta a Hittani Kongregációnak egy nyitott erkölcsi kérdésre adott válaszát, amely egyes esetekben megengedi a méheltávolítást.

1993. július 31-én a Hittani Kongregáció közzétette a petevezeték-elkötést és más problémákat érintő dokumentumát. Ezek a válaszok, amelyek máig megőrzik érvényességüket, morális szempontból eltávolíthatónak tekintik a méhet akkor, ha az súlyos veszélyt jelent az anya életére vagy egészségére. Erkölcsileg nem megengedhetőnek tekintik azonban a petevezeték-elkötést és a méheltávolítást azokban az esetekben, amikor az közvetlen sterilizáció céljából történik, azért, hogy lehetetlenné tegyék a teherbeesést, amely esetleg kockázatot jelenthet az anya számára.

Az utóbbi években a Szentszékhez beterjesztettek olyan jól körülhatárolt eseteket, amelyek a méheltávolításra vonatkoztak, és lényegileg eltérnek az 1993-ban vizsgált tényállásoktól. Ezek az esetek olyan helyzeteket érintenek ugyanis, amelyekben a terhesség eleve nem lehetséges. A most kiadott állásfoglalás ez utóbbi esetekre vonatkozik, és így kiegészíti az 1993-ban adott válaszokat.

A kérdést a dokumentum így fogalmazza meg: Eltávolítható-e a méh olyan esetekben, amikor többé visszafordíthatatlanul nem alkalmas a magzat kihordására, és a szakorvosok arra a bizonyosságra jutottak, hogy egy esetleges terhesség spontán vetéléshez vezet még azelőtt, hogy a magzat életképes lenne? Erre a következő választ adta most a Hittani Kongregáció: Igen, mert nem sterilizálásról van szó.

A szóban forgó erkölcsi kétség olyan ritka eseteket érint, amelyeket a közelmúltban terjesztettek be a Hittani Kongregációhoz, és amelyek teljesen eltérnek azoktól a tényállásoktól, amelyekre a dikasztérium 1993-ban elutasító választ adott. A döntő különbség az, hogy az orvosok arra a bizonyosságra jutottak, hogy terhesség esetén spontán vetélés következne be még azelőtt, hogy a magzat életképessé válna. Itt nem a magzat kihordásának kisebb vagy nagyobb mértékű egészségügyi kockázatairól van szó, hanem olyan házaspárokról, akik esetében a magzat megszületése nem lehetséges.

A sterilizálás, vagyis a meddővé tétel tárgya a nemzőszervek működésének szándékos megakadályozása, így ebben az esetben a bűn abban áll, hogy elutasítja az utódokat, ami pedig a bonum prolis, azaz a gyermek java elleni cselekedet. A mostani állásfoglalásban vizsgált esetben viszont ismert tény, hogy a méh nem képes megőrizni a magzatot az életképesség eléréséig, vagyis nem képes betölteni természetes funkcióját. Az utódnemzés célja egy emberi teremtmény világra hozása, de itt a magzat megszületése biológiailag nem lehetséges. Ezért ebben az esetben nemcsak a nemzőszervek nem tökéletes vagy egészségügyi kockázatot jelentő működéséről van szó, hanem egy olyan helyzetről, amelyben élő utód világra hozatala természetes módon egyszerűen nem valósulhat meg.

Az orvosi beavatkozást tehát nem lehet utódnemzés-ellenesnek tekinteni, mert egy olyan helyzetről van szó, amelyben nem lehetséges a megtermékenyült petesejt megtartása a méhen belüli fejlődés természetes végéig, így ennek következtében a beavatkozás, vagyis a méheltávolítás nem tekinthető utódnemzés-ellenes cselekedetnek sem. A méh eltávolítása, amely alkalmatlan a terhességre, nem minősíthető közvetlen sterilizálásnak, ami önmagából fakadóan, mint cél és mint eszköz, továbbra sem megengedett.

Azon kritériumok értékelése, hogy a magzat kihordható-e életképességének állapotáig, vagy sem, orvosi kérdés. Erkölcsi szempontból fel kell tenni a kérdést, hogy orvosi értelemben teljes bizonyossággal rendelkezünk-e. A jó szakmai lelkiismerettel adott válasz ebben az esetben elegendő a helyes erkölcsi ítélet meghozatalához.

Továbbá az erre a kérdésre adott válasz nem jelenti azt, hogy a méheltávolítás melletti döntés mindig a legjobb választás, hanem csak azt, hogy a fent említett feltételek esetén erkölcsileg megengedhető a méheltávolítás. Ez a megengedettség nem zár ki további lehetőségeket, mint például a fogamzásképtelen időszakok kihasználása vagy a teljes önmegtartóztatás gyakorlása. A házastársakra tartozik, hogy az orvosokkal és lelkivezetőjükkel történő párbeszédben úgy válasszák meg a követendő utat, hogy saját esetükre és körülményeikre az orvosi beavatkozás fokozatosságának erkölcsi alapelvét alkalmazzák – zárul a Hittani Kongregáció január 3-án közzétett dokumentuma.

Fordította: P. Harsányi Pál Ottó erkölcsteológus