Békesség e háznak! – A házszentelés hagyományáról
Fehérváry Jákó bencés szerzetes, teológus írása a házszentelés hagyományáról.
„Békesség e háznak! És minden lakójának!” – szól a köszöntés vízkereszt táján, amikor keresztény családoknál lakásszentelést tartanak. Mire való ez a szokás, miért jó házszentelőt tartani? A házszentelés az úgynevezett szentelmények körébe tartozik: olyan szent jelek és hozzájuk kötődő imák ezek, amelyek jelzik Isten cselekvését, és előkészítik lelkünket annak befogadására különböző élethelyzetekben.
A
vízkereszt a karácsonyi ünnepkör egyik fontos mozzanata. „Az Ige testté lett,
és közöttünk vett hajlékot” (vö. Jn 1,14) – ezt ünnepeljük ebben a néhány
hétben, és ilyenkor különösen is fogékonyak vagyunk arra, hogy kicsit
„otthonosabban” gondoljunk Istenre: az ő hajléka akár a miénk is lehet.
Jó
alkalom lehet a házszentelés a család és a plébánia (valamelyik) papjának
baráti találkozására. A pap ilyenkor más emberként, „emberként” is
megmutatkozhat, és ő is közelről találkozhat egy keresztény család valóságával.
A lelkipásztor számára fontos érintkezési felület ez a családokkal, melyek az
Egyház legalapvetőbb sejtjei, Isten szolgája pedig annak megerősítését hozza a
családok számára, hogy fontos szerepe van a nagyobb közösség egészében, és az
Úr szeretettel törődik az otthonnal. A családegyház kapcsolata erősödik a
plébániaegyház nagyobb közösségével.
A közös
ima, amelyben az erényes családi életért és a gonosz cselvetéseinek
távoltartásáért is könyörgünk, már megteremti azt a légkört, hogy Isten lakást
vesz, és működik közöttünk.
Azután a
vízkereszti liturgiában megszentelt vizet hinti a pap vagy a családfő a ház
vagy lakás minden egyes helyiségébe. Mindenki megilletődve követi a
szenteltvizet hintő személyt, aki ha engedik, a ház legeldugottabb zugaiba is
eljuthat ilyenkor: a hálószobába vagy a gyerekszobába, az éléskamrába és a
mosdóba is – jó, ha semmi nem marad ki a kis körmenetből, amelyet közös éneklés
kísérhet. A gyermekek ilyenkor kisállataikat vagy éppen karácsonyra kapott
játékaikat is áldásra nyújthatják. Énekelhetjük Mária hálaénekét, a
Magnificatot vagy például a 136. zsoltárt, az állandóan visszatérő refrénnel:
„…mert irgalma örökkévaló!”
Mi ennek
az értelme? Miért nem elég csak mondjuk a nappaliban hinteni a szenteltvizet?
Egyfelől persze, hogy elég lenne. Ám azzal, hogy ilyenkor végigjárjuk a házat,
átélhetjük, hogy Isten szerető figyelme az otthon minden szegletére kiterjed,
nem marad rejtve előtte semmi az életünkből, és a legelemibb szükségleteink is
fontosak a számára. Ő betölti a családi hajlékot. Betölti közös életünket.
Semmi sem idegen számára belőle. Hiszen emberré lett, egy lett közülünk!
Otthonainkba
kérhetünk a vízkeresztkor megszentelt vízből is: a keresztségünkre,
istengyermekségünkre és megtisztulásunkra emlékeztető szenteltvíz része lehet
napi imáinknak, szokásainknak is. Sok régi családi hajlékban van
szenteltvíztartó a falon.
Végül, a
szentelés befejező gesztusaként a bejárati ajtó szemöldökfájára felírják az
évszámot, valamint a C + M + B betűket, amelyek a latin mondatot rövidítik:
„Christus Mansionem Benedicat”, vagyis „Krisztus áldja meg e hajlékot!”. Ez a
néhány betű egész évben, nehéz és szép pillanatokban, örömben és gyászban
emlékeztethet arra, hogy Krisztus áldó keze minden körülmények között otthonunk
felett van. Ez talán abban is segíthet, hogy döntéseinkben, otthoni
viselkedésünkben, bűneinkből való felállásunkban tudjunk kihez igazodni. Hiszen
Ő nem hagy el bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése