ELNONI SZENT AMAND

SZENT AMAND

 püspök
*Gascogne, 600 előtt. +Elnon, Saint-Amand apátság, 679. február 6. 

Amandot Belgium apostolának tekintik. Szent Willibrord (lásd: 574. o.) és Szent Bonifác (lásd: A szentek élete 247. o.) nagy előfutárainak egyike a frízföldi--frank határvidéken. Még nem fejeződött be itt a frankok megtelepedése, a kereszténység még csak kezdeti fokon állott, az egyházi szervezet éppen akkoriban kezdett megszilárdulni. Legkeresettebb segítői a szerzetesek voltak.

Amand már ifjú éveiben is komolyan vette az Evangélium igéjét, amely az emberek iránti szeretetéből szegénnyé lett Üdvözítő követésére szólít. Később, miután római zarándokútja alkalmával felismerte hivatását (638 előtt), Galliában püspökként északra ment.

Az Elno és Scarpe mellett és tovább, az egész Schelde mentén, a déli frízek és flandriaiak között (középpontjuknak Gent látszik) tevékenykedett. Még Antwerpenben is templomot emelt, s az később Willibrord és az echternachi apátság tulajdonába került.

A csalódások első idejében sok munkatársa elhagyta a szentet. Istenbe vetett rendkívüli bizalom és nagy bátorság kellett ennek elviseléséhez. Előzetesen maga Amand is bizonytalankodott küldetésében. Gyorsan döntött és az Alpok délkeleti részén lakó szlávokhoz igyekezett. Hamarosan visszatért azonban, hogy kolostorok alapításával erősítse meg művét. A Gent melletti Blandinium után alapította frank vidéken, Tournaitól délre Elnont, amelyet később Saint-Amandnak neveztek. Valószínű, hogy 647-ben a mastrichti püspökséget igazgatta, de már 649- ben lemondott a püspökségről.

Nagy tekintélye Szent I. Márton pápánál (lásd: A szentek élete,160. o.) és jó kapcsolatai II. Sigibert ausztráziai királlyal abból a tényből fakadhatnak, hogy Őt szemelték ki a frank püspökök aláírásának összegyűjtésére I. Márton lateráni zsinata számára. A Schelde torkolatánál folytatott újabb rövid tevékenysége után, ha hihetünk 750 után írt életrajzának, a Pireneusokon túl, a baszkok közt végzett missziós tevékenységet. Elnon kolostorában halt meg 679. február 6-án. Végrendeletében ezt írta: ,,Krisztus iránti szeretetből hirdettük minden tartománynak és néptörzsnek az Isten igéjét, és kiszolgáltattuk a keresztséget; sok veszedelemtől mentett meg minket Isten jósága. A test már megfáradt és felőrlődött a sok munkában; ezért reméljük, hogy a világtól való elválásunk közvetlen közel van''. 

Mit tehetek népemért? 2.

Mit tehetek népemért? 

 
Isten szerette Dávidot. Kiemelte az egyszerű falusi életből, a juhok őrzőjéből saját népének vezérévé, majd királyává tette. Győztes volt harcaiban mind a filiszteusok ellen, mind a belső trónkövetelők ellen. Akadtak hibái, de ha Isten erre figyelmeztette, bűnbánatot tartott. Isten megbocsátott neki. Családját halála után sem vetette el, mint elődjét, Saulét, hanem dinasztiává tette, és megígérve neki, hogy késői unokájaként születik majd a Megváltó. Amikor már öreg volt, fiai egymás után kísérleteztek azzal, hogy átveszik tőle a királyságot. Végül úgy döntött, hogy még életében adja át a trónját Betsabé nevű feleségétől született fiának, Salamonnak. Dávid utolsó nagy terve az volt, Isten sátrát nem javítgatják tovább, hanem helyette gyönyörű templomot építtet Jeruzsálemben. Úgy vélte, hogy az elavult, tönkrement deszkaépítmény helyett kőből építteti meg az Úr, Izrael Istene templomát. Erre össze is gyűjtött minden szükséges anyagot, fiának adta, megparancsolva neki, hogy építse fel az előkészített hozzávalókból Isten templomát, hogy legyen hová elmennie a népnek, tudjon hol könyörögni az Úrhoz segítségért és irgalomért. Az ifjú királynak álmában megjelent Isten, és felajánlotta neki: „Kérj, amit akarsz, s megadom neked” (1Kir 3,5) Salamon pedig bölcsességet kért Istentől, mert úgy gondolta, hogy csak isteni bölcsességgel lehet jól kormányozni, boldoggá tenni a népét, s ezzel betölteni küldetését.„Mivel ezt kérted, s nem kértél magadnak sem hosszú életet, sem gazdagságot, s nem kérted ellenségeid életét, hanem bölcsességet kértél magadnak, hogy igazságot szolgáltathass: íme, szavaid szerint cselekszem veled, s olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád hasonló sem előtted nem volt, sem utánad nem lesz. Sőt. amit nem kértél, azt is adok neked: olyan gazdagságot tudniillik és dicsőséget, hogy hozzád hasonló még senki sem volt a királyok között sohasem” (11-13) Hamarosan meg is mutatkozott ez az ajándék. Két asszony állt a király elé, hogy szolgáltasson igazságot. Az egyik kezében élő, a másikéban halott kisbaba volt. Mindkettő az élő kicsit követelte. A király nézte a két asszonyt. Gondolkodott: mindegyik a maga igazát erősítgeti. Hirtelen megvilágosult a bölcsesség hatására: ítélt: vágjátok ketté az élő kicsit, s mindkét asszonynak adjatok belőle egy felet! Az egyik asszony felujjongott: nagyszerű ítélet! A másik feljajdult: Inkább adjátok oda egészen az élő kisbabát vetélytársamnak, csak életben maradjon! Az ifjú király ítéletet hirdetett: Ez az utóbb szóló asszony az élő gyermek anyja, mert félti az életét. Vegyétek el a másiktól és adjátok neki. Rengeteg bölcs ítélet, mondás, írás származott Salamontól. Úgy is él az egész világ emlékezetében, mint Bölcs Salamon. Mit adhatnának népünk vezetői hazájuknak? Bölcsességet. Azt, ami a népet valóban szolgálja. Ami neki jó. Vagyis ami a népet boldogítja. Ezt azonban csak Istentől kaphatják. Élete végén Salamon király sok felesége közül számosan bálványimádó királyok lányai voltak. Ezeknek a kedvéért Salamon király bálványoknak is építtetett templomokat, és ezzel súlyosan vétkezett az egy igaz Isten ellen, aki hűségéért adta áldását rá, tette bölcsé és hihetetlenül gazdaggá. Isten ezért büntette őt. „Mivel ezt tudtad, s mégsem tartottad meg szövetségemet, s parancsaimat, amelyeket meghagytam neked, ezért elszakítom tőled királyságodat és szolgádnak adom. Mindazonáltal apád, Dávid miatt nem a te napjaidban cselekszem meg ezt, hanem fiad kezéből szakítom majd el, s nem is veszem el az egész királyságot, hanem egy törzset meghagyok fiadnak, szolgám, Dávid miatt, amelyet kiválasztottam” (1Kir 11,11-13) Ahiás próféta találkozott Salamon szolgájával, Jeroboámmal. A próféta levetette új köpenyét, tizenkét darabra szakította, aztán tizenegy darabot átadott Jeroboámnak. Isten megbízott ebben a fiatalemberben. Mit adott ő Istennek ezért a tizenegy törzsért?  (29-39)

Évközi 4. hét péntek

Évközi 4. hét péntek
Zsid 13, 1-8; Mk 6, 14-29
„a testvéri szeretet maradjon meg bennetek!”

Ma az Egyház a Zsidókhoz írt le vél záradékát, kezdi olvastatni. Mit tesz az író, ha be kell fejeznie az elmondottakat? Összefoglalja a lényeget, kiemeli a tennivalókat. Itt is ez történik: a sok tanítás, az igazságok ismerete nehezebben összegezhető, de a tennivalókkal együtt rögzíthető: „a testvéri szeretet maradjon meg bennetek!” Szent János harmadik levelének záradéka az isteni igazságot és a szeretetet így foglalja össze: „Ne kövesd a rosszat, hanem azt, ami jó! (3Jn 11) Majd részletezi is a szeretet lehetőségeit: „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, mert általa egyesek tudtukon kívül angyalokat fogadtak be szállásra”. (Zsid 13, 2) Ilyen eseményt olvashatunk Lódról, aki befogadta, sőt bekényszerítette azt a két angyalt, akik Szodoma sorsát eldönteni érkeztek az Ábrahámnál elköltött finom ebéd után.(Ter 18-19) Amikor az ifjú Tóbiásnak el kellett mennie fogságuk helyéről (Asszíria) Médiába a húsz éve letétbe helyezett családi vagyonért, a piactéren munkát keresők között találtak egy rokonszenves fiatalembert. Készségesen vállalkozott a nagyon hosszú útra. Tóbiást megmentette egy cápától (Tób 6, 1-9), célba érve a ház nagylányát megszabadította az ördög kártevéseitől (7, 9-8, 17), visszaérkezve az agg és vak Tóbiásnak visszaadta látását, majd felfedte kilétét és visszament az égbe (12). A foglyokat ajánlja megsegítésre. Természetesen a múlt példáit idézi. Talán eszébe sem jutott, hogy a későbbi történelem során is lehetnek fogolyejtések, kínzások, haláltáborok. Nekünk volt ilyen élményünk éppen elég a XX. században. A házasság tisztességét nem ok nélkül ajánlja a közös imádság tárgyának. A szeretet legkiemelkedőbb terepe Istenteremtő szándéka szerint a házasság: „holtomiglan-holtáiglan mindennemű bajában” vállalják boldogan az oltár előtt a katolikus jegyesek. Bőséges és mindhalálig tartó kegyelem-szolgáltatást biztosít számukra a házasság szentsége. És mégis a megkötött házasságok nagyobb része még nálunk sem boldog, végül sokszor kínzókamrává válnak a lakások és jön a válás. Pedig a rendszeres ima, a szerető béke-szolgálat biztosan megoldást hozhatna: ima, sok ima kell. Érdemes újra olvasni időnként az adósságcsapdába esett, általános szegénységbe került nyomorvilágban a szentíró következő sorait: „Legyen viselkedésetek fösvénység nélkül való, elégedjetek meg azzal, amitek van; mert ő mondta: Nem hagylak, el s nem távozom el tőled, ezért bizalommal mondhatjuk: Az Úr az én segítőm, nem félek, ember mit is tehetne ellenem? (Zsolt 118, 6G)„Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik nektek Isten igéjét hirdették, nézzétek életük végét, és kövessétek hitüket!  Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma mindörökké”. (Zsid 13, 7-8)

SZENT EGYED MÁRIA

SZENT EGYED MÁRIA

 testvér 

(1729-1812) 

 
Tarantoban, Dél-Olaszországban született: Pontillo Ferenc volt a neve. Szegény szülei fiatalon iparra taníttatták. Vallásosságával, ártatlanságával társaira jó hatással volt. Reggelente szentmisén vett részt, este szentséglátogatást végzett. Szabadidejét imával töltötte. Belépett a Rózsafüzér Társulatba. Apja halála után ő lett a családfenntartó: édesanyjáról és testvéreiről nagy szeretettel gondoskodott. Amit munkájával keresett, rájuk áldozta, és még jutott a szegényeknek is. Amikor e kötelességétől felszabadult, buzgón kérte Istent, adja tudtára, hogyan szolgálja őt tökéletesebben. Álmában megjelent neki Alkantarai Szent Péter és Szent Paszkál, az ő intésükre a Lecce*-i rendtartomány Galatone kolostorában jelentkezett, az alkantarínus ferencesekhez 1754-ben laikus testvérnek. A fogadalmak letétele után pár évre, 1759-ben Nápolyba helyezték a Szent Paszkál kolostorba, ott is maradt élete végéig. Zurzavaros politikai helyzetben, egyházellenes légkörben, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nápolyiak megerősödjenek a katolikus hitben. Élete szeretetszolgálat volt, elsosorban a legszegényebbek közt. 1888-ban boldoggá, 1996-ban szentté avatták.
II. János Pál szenttéavatási homiliájából:
“Az Egyház ma hirdeti Isten dicsőségét, mely megnyilvánul Egyed Mária életszentségében. Mint Szent Ferenc igazi fia, befogadta a Krisztus misztériumai szemléléséből fakadó határtalan szeretet tüzét... Figyelemmel volt mások szüksége iránt, amikor vállalta a legegyszerűbb munkát vagy a szegények szolgálatát. Nápoly utcáin hordozta a kiengesztelődés és a béke evangéliumi igéit, olyan légkörben, melyet a társadalmi feszültség és a testi-lelki nyomor jellemzett. Gondoskodó szeretetét mindenki kiérezte szavaiból, gyakran mondta: Emberek, szeressétek Istent! Mindenkit megtérésre hívott fel az Istenhez, aki „irgalmas és kegyes, késedelmes a haragra, ellenben gazdag kegyelemben és husében” (Kiv 34,6). Ez az izenet mai világunknak különösen időszerű; sürgosen szüksége van arra, hogy higgyen Isten szeretetében, Szent Egyed a maga alázatos és vidám magatartásával kiérdemelte a „Nápoly Vigasztalója” elnevezést. Emléke ma is eleven, és példája arra hívja ma is a keresztényeket, hogy az evangéliumi nyolc boldogság szellemében éljenek és Isten szeretetére életszentséggel válaszoljanak, melyre a Szentlélek kegyelme segít el bennünket.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Egyed Máriát a szegények javára segítőnek és vigasztalónak adtad. Add, hogy erényeit követve mi is igyekezzünk másokkal sok jót tenni. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Mit tehetek népemért?

Mit tehetek népemért? 

Minden tisztességes ember igyekszik megtenni a jót, ami tőle telik. Alapjában véve arra teremtette Isten az embert, hogy értelmével, akaratával és fizikai adottságaival keresse meg és hajtsa végre Teremtőjének vele kapcsolatos élettervét. A világ egyetlen értelemmel felruházott lényének rá kell döbbennie, hogy a világon mindennek célja, van. Az értelmes és akarattal rendelkező természete nemcsak anyag, a csak anyagi létezők nem tudnak gondolkodni és akarni, tehát az emberi természet az anyagi test mellett lélekből is áll. A lélek, pedig önmagában hordja az örök életet, amit a benne élő vágyból és reményből kezd megismerni. A gondolkodás rávezeti, hogy az élettelen felett a növény- és állatvilág színes gazdagsága és ezek felett az anyagból és szellemi lélekből összetett ember áll. Ha gondolkodik, rádöbben arra, hogy kell lennie olyan létezőknek, akik anyagtalan, tiszta szellemek. Lennie kell valakinek, aki nem teremtett, hanem teremtetlen lét, aki a létét nem kapta, nem örökölte, hanem önmagától birtokolja. Ez a valaki: ISTEN. Az ember rájön arra is, hogy létünk létét egy elődtől kapta. Az élők létüket tovább tudják örökíteni: más lények létét segítik, gazdagítják. Az ember is felhasználja a többi létezőt, de rájön, hogy neki feladatai vannak: a melléje rendeltek javát kell szolgálnia. Mivel az ember lusta is tud lenni munkára és gondolkodásra egyaránt, ezért Isten választott küldöttekre rábízta azt a feladatot, hogy mindezt mondja el embertestvéreinek. Tudniuk kell, miért élnek. Szabad és kell is tudnia minden embernek, hogy boldogságra van teremtve, hogy ez a másokért vállalt boldogítás eredménye lesz. Mindenki hallhatja az isteni üzenetekből, hogy az önzés nem érték Isten előtt, csak az önzetlen jótettet szereti, csak azt jutalmazza a halálunkat követő örök élet tökéletes boldogságával. A család a legközelebb álló kis közösség, amelytől rengeteg jót kaphat, de neki is az a kötelessége, hogy családja tagjaiért éljen, önzés nélkül az ő boldogításukra. A kis család nagyobb közösségbe tartozik. A falvak, városok még nagyobb közösségbe tömörülnek: ez a nemzete, a hazája. Mindent kaphat, és mindent adhat érte. Isten akarta így. Széles körű tehát a boldogítás lehetősége, de az egyének boldogságának csak ez az egyetlen útja. Aki nyitott szemmel jár-kel a világban, kevés boldog emberrel találkozik. Kevesen vagyunk, akik tudjuk is, így fogadjuk is a kijelölt utunkat, tudásunkat, minden lehetőségünket a boldogításra is alkalmazzuk. Néhány történelmi ténnyel szeretném olvasóimat meggyőzni, hogy az önzés megszállottjai sosem voltak és ma sem lehetnek boldogok. Hadd segítsem a boldogság útjára gondolkodó testvéreimet.

Évközi 4. hét csütörtök

Évközi 4. hét csütörtök
Zsid 12, 18-19. 21-24; Mk 6, 6-13
„Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez”

A levél magyarázatában beszélek arról, hogy a szerző törekedett meggyőzni a zsidó népből megtért keresztényeket, hogy vallásuk külsőségei sokkal szerényebbek, mint a zsidó templom színpompás szertartásai, de a tanítás és a tartalom messze felülmúlja az Ószövetséget. Az Ószövetség kezdetén Isten fenségét és mindenhatóságát mutatták meg a választott népnek az egész Egyiptomot megrázó csodák. A tíz csapás megrendítette a fáraót és országát. A zsidó népet, pedig meggyőzte arról, hogy bátran rábízhatja magát Istenére, mert végtelen hatalmú úr a világ felett. A Sínai hegy alatt létrejött szerződéskötés körülményei viszont azt az üdvös félelmet keltették a népben, hogy az ő Istene népe felett is uralkodik, megközelíthetetlen fenség marad. Erre mutatott rá a hegy derekáig legomolygó sötét felhő, az állandóan cikázó villámok, a félelmetes mennydörgések, majd Isten még félelmetesebben zengő hangja. Reszketett a nép teste, rettegett a lelke, szeme előtt álltak a hegy megközelítését halállal büntető tilalom táblái. Ezt az élményt ébreszti fel a levélíró a zsidó-keresztények emlékezetében: „Ti ugyanis nem érinthető hegyhez járultatok, nem lángoló tűzhöz és forgószélhez, sötétséghez és fergeteghez, harsonazengéshez és szózatok hangjához. Akik ezt hallották, azért esedeztek, hogy ne szóljon hozzájuk az ige, mert nem viselhették el azt, ami parancsba volt adva: Még ha oktalan állat érinti is a hegyet, kövezzék meg; s a látvány is olyan rettenetes volt, hogy Mózes így szólt: Megrémültem és reszketek”. (Zsid 12, 18-21) Az Újszövetségben mennyire más minden! A végtelen nagy Istenatya hasonlóan végtelen nagy Fia jön el hozzánk. Egy aranyos fiatal lány szíve alá költözik, és ott él kilenc hónapig láthatatlanul elrejtőzve az emberek tekintete elől. Egy aprócska hegy alján megbúvó barlangban születik meg. Ágy híján jászolba szénára fektetik. Barátságos angyalok jelennek meg kint a legelőn virrasztó pásztoroknak, Isten dicsőségét, emberek békességét zengik. Majd beküldik a pásztorok egyszerű népét a városba. Meg is találják Máriát, Józsefet, és kitörő örömmel fedezik fel a mindenható Istent pólyába takarva és jászolba fektetve. Csak az angyalok szavaiból tudják, hogy igaziból ki is ez a gyermek. Nekik és később keresztény utódaiknak szól a levél folytatása: „Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, sok ezernyi angyal seregéhez, az elsőszülöttek egyházához, akik fel vannak jegyezve a mennyben, és mindenki bírójához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az újszövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely hangosabban kiált, mint Ábelé”. (12, 22-24) Mi két évezred távlatából még csodálatosabb örömmel mondjuk: Hála neked, Urunk, hogy mi a te újszövetségi néped lehetünk!

BRÉMAI SZENT OSZKÁR

SZENT OSZKÁR
*Corbie mellett (Picardia), 801. +Bréma, 865. február 3. 

Oszkár 801-ben született a frank birodalom északi tartományában, Picardiában, a Somme-folyó mellett, Amiens közelében. Mivel korán árvaságra jutott, a corbie-i bencések nevelték. Eleinte nem akart szerzetes lenni, csak életének egy nagy élménye indította erre: a mindenki által dicsőített és hatalmas Nagy Károly császár halála (814). Olyan megrendítő volt számára a világi hatalom elenyészése, hogy elhatározta: szerzetes lesz.

Nemsokára tanítani kezdett a kolostori iskolában, majd 823-tól a Korvey-ben alapított új kolostor tanára és prédikátora lett. Itt érte különleges hivatása, amely az északi misszióra rendelte.

Már a 8. század folyamán többször is fölmerült Dánia és Svédország misszionálása, el is indultak néhányan, de sikert nem értek el. Szent Willibrordnak dolgavégezetlenül kellett elhagynia Dániát; a fríz származású Luidgert pedig a császártól kapott sorozatos megbízatások miatt nem tudta terveit végrehajtani a misszióban. Jámbor Lajos uralkodása alatt azonban kedvezőbb helyzet kínálkozott: 826-ban Harald dán király frank segítséget kért trónja megszerzéséhez, majd ugyanezen év júliusában a Mainz melletti St. Albánban négyszáz férfi társaságában megkeresztelkedett. Az esemény nagy föltűnést keltett, és világosan látszott, hogy talán soha vissza nem térő alkalom kínálkozik Dánia megtérítésére. S erre a műre rendelte az Úr Szent Oszkárt.

Oszkár huszonöt éves volt, amikor apátja, Wala, a császár kérésére, aki szerzeteseket kért a dán király mellé, őt jelölte ki. Teljes szívével igent mondott, pedig veszedelmes feladatra vállalkozott, úgyhogy szerzetestársai közül csak egyetlenegy, Autbert csatlakozott hozzá.

Végighajóztak a Rajnán, majd elhaladva a fríz partok előtt megérkeztek Dániába, ahol Oszkár azonnal hirdetni kezdte az evangéliumot. Ám a következő esztendőben már elűzték őket.

829-ben újabb lehetőség nyílt a misszió előtt: Björn, svéd király meghívta Oszkárt, aki az időközben meghalt Autbert helyett Witmárral indult útnak, és 830 tavaszán kötöttek ki a Stockholmtól nyugatra lévő Birkában. Itt épült az ország első keresztény temploma.

Másfél év múlva jelentést küldtek a császári udvarba, s ennek alapján Lajos császár úgy látta jónak, hogy birodalma északi határán alakítson ki missziós központot, mégpedig Hamburgban. Oszkárt kinevezték missziós püspöknek, a püspökséget a 831. évi diedenhofeni birodalmi gyűlésen alapították meg, és Oszkárt 832-ben szentelte föl a metzi püspök, Drogo. IV. Gergely pápa érseki címet adott Oszkárnak, és kinevezte egész Skandinávia pápai legátusává, ami azt jelentette, hogy az egész északi terület misszionálását rábízta.

Oszkár ezután egyik munkatársát, Gautbertet püspökké szentelte, és Svédország térítésére küldte, maga pedig Dániában maradt, és Hamburgból intézte az ország térítését. Tizenhárom évig dolgozott, közben sok kudarcban és csalódásban volt része. Élete nagy megpróbáltatása azonban 845-ben érte, amikor egész addigi munkáját megsemmisítették: a normannok lerombolták Hamburgot, a dánok föllázadtak a kereszténység ellen, a svédek pedig elűzték Gautbertet. Oszkárnak is futnia kellett, s maga mögött hagyva földúlt székhelyét, Brémába menekült.

Ugyanennek az évnek augusztusában meghalt a brémai püspök. Magától értetődőnek látszott, hogy Oszkár vegye át az üres püspöki széket és a hamburgival együtt kormányozza tovább, ám ez ellen a kölni érsek hosszasan tiltakozott. Így Oszkár csak 858-ban lehetett brémai püspök, s a hamburg-brémai egyesített püspökség csak 864-ben jöhetett létre. És eközben -- a teljes összeomlás ellenére -- Oszkár újrakezdte Dánia és Svédország térítését. 852-ben Sigtunába ment, ahol Olaf svéd király népével együtt megkeresztelkedett. A püspök elszánt bátorsága, a király jóakarata és egy népszavazás -- melyen a kereszténységet választották --jelentette azt a kedvező helyzetet, amelyből a kegyelem az országra áradhatott. Oszkár hamarosan egyik tanítványára, Rimbertre bízta a svéd misszió folytatását.

Amikor 864. február 3-án Oszkár Brémában meghalt, ez a Rimbert vette át a püspökségét.

Ünnepét 1969-ben vették föl a római kalendáriumba azzal a meggondolással, hogy a nagy térítők között Észak Apostola is helyet kapjon.


--------------------------------------------------------------------------------

Oszkár püspök életét tanítványa és utóda, Rimbert írta meg, aki nélkül alig tudhatnánk róla valamit, mert saját írásos hagyatéka jelentéktelen. Rimbert azonban sok mindent följegyzett, egész a szerzetesi évekig visszamenőleg. Tőle tudjuk a következőket:

Oszkár szerzetességének évei alatt az erények megszerzésével Isten igaz harcosává lett, aki egészen ráhagyatkozott a kegyelem vezetésére. Egyszer pünkösd vigiliájának éjszakáján látomása volt, amelyben hangot hallott, és az ezt mondta neki: ,,Indulj és menj, és a vértanúság koronájával fogsz megtérni hozzám!''

A szent ,,izzott Isten ügyének szeretetétől''. Csodálatos volt benne, hogy sem testi alkata, sem egyéni vágyai nem missziósnak rendelték, Krisztus mégis a küzdelmekkel teli apostoli élettel ajándékozta meg. Külsőleg mindhalálig apostol volt, de belül a szívében nem szűnt meg szerzetes lenni. Amikor Isten igéjét hirdette, csak az a cél lebegett a szeme előtt, hogy embertársain segíthessen. Amint azonban alkalma adódott, azonnal visszavonult és az imádság csendjében és a magányban tanulta az isteni Bölcsességtől, hogyan kell az üdvösségre segítenie felebarátait. A vakoknak szeme, a sántáknak lába, a szegényeknek és árváknak atyja akart lenni.

Életrajzírója külön kiemeli, hogy soha semmit nem hamarkodott el, és egy megfontolatlan döntést sem hozott. A nehezebb kérdésekre hosszabb időt szánt, s csak a kegyelem világosságának elnyerése után döntött. De amit így elhatározott, ahhoz tiltakozások ellenére is ragaszkodott. A kegyelem pedig gyakran látomások formájában jelentkezett a lelkében. És ez nem jámbor középkori állítás, mely szerint szentet nem lehet elképzelni látomás nélkül, hanem az eleven hitre kapott isteni válasz, amellyel Oszkár bizonyságot kapott arra, hogy szívének Istenre hallgatása nem süket csendre, hanem az élő Istenre való figyelés.

Szíve nagy vágya volt a vértanúság. Meghívásának látomásában erre ígéretet kapott, és Rimbert úgy ítéli, hogy ez az ígéret -- bár Oszkár nem ontotta vérét Krisztusért -- beteljesedett: ,,A vértanúságnak ugyanis két fajtája van: a rejtett, amely az Egyház békés korszakaiban valósul meg; és a nyilvános, amely az üldözések idején látható. Ámbár a szívében mindkettőre kész volt, Oszkárnak csak az első adatott meg. Mert egy olyan embernél, aki annyi testi szenvedést és lelki próbatételt állt ki az Úrért, nem lehet kétségbevonni a vértanúságot.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki szent Oszkár püspököt arra választottad, hogy Észak népeinek megvigye a hit világát, kérünk, közbenjárására engedd, hogy szüntelenül igazságod fényében járjunk!

A megszentelt élet 2.

A megszentelt élet. 

 
Jézus imádkozni tanította apostolait, mert erre kérték, hogy kéréseik megfelelő módon hangozzanak el. Az első kérés, rögtön a bizalommal teljes „Atya” megszólítás után: Szenteltessék meg a te neved. Kicsit felbontva a tömör fogalmazást: Te magad vagy szent, vagyis isteni lényeged végtelenül más, mint a teremtett világ. Ennek ellenére az emberek nem tudnak kellő tisztelettel beszélni rólad. Mi azt a kegyelmet kérjük, hogy mindenkor imádó hódolattal említhessük nevedet, úgy, amint Izajás prófétai meghívása előtt látta, hallotta a szeráfok mennyei hódolatát (6). Bizalommal kérjük, hogy mások, ismeretlen ember milliárdok is tartsák tiszteletben nevedet, soha káromló kifejezés el ne hagyja ajkukat. De tetteik is mindig méltók legyenek hozzád. Ne csak a templomban, ne csak a veled való beszélgetés közben tiszteljenek meg illendőképpen, hanem az egész életüknek is az legyen a célja, hogy megdicsőítsenek vele Téged. Ezt jelenti a megszentelt élet. Jézus ad jó példát erre földi életével: „Én megdicsőítettelek téged a földön, befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, magadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett” (Jn 11,4-5) a megszentelt élet lényege: nekünk is el kell végeznünk azokat a feladatokat, amelyekkel minket bízott meg Istenatyánk, amikor életet ajándékozott nekünk, és elindított a földi élet útjára. Tehát nem bizonyos hivatások feladata a megszentelt életet megvalósítani, hanem minden emberé. Amikor tehát a megszentelt élet napját tartjuk, akkor gondolkodjunk el azon, hogy ezt az életelvet ne csak az egyházi rendet felvettek: klerikusok, papok, fogadalmas szerzetesek és szerzetesnők kellene, hogy ismerjék, ápolják, vállalják, hanem minden keresztény az egész történelem folyamán. „Áldjátok Istenünket, ti nemzetek, hallassátok dicséretének szavát. Ő adott életet lelkünknek, és nem hagyta meginogni lábunkat”. (Zsolt 66,8-9) Szent Pál apostol írja: „hiszen mindenki beszéli rólunk, hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok”. (1Tessz 1,9) Ez a szolgálat az igazság és a szeretet állandó művelése, hogy a szent Istenhez hasonuljunk: „Titeket pedig gyarapítson és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és mindenki iránt, ahogyan mi szeretünk titeket; s így szívetek erős legyen, feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk előtt, amikor Urunk, Jézus eljön minden szentjével. Ámen” (1Tessz 3,12-13). Ezt az Istennek szentelt életet Krisztus szenvedése tette lehetővé bennünk: „Mert a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”. (Gal 2,19-20) Felmerülhet a kérdés: Melyik állapotban lehet jobban megélni a megszentelt életet? Ezt Isten akarata dönti el. Maga Jézus ad erre eligazítást: „Aki kezdettől fogva teremtett, férfinak és nőnek alkotta őket. Aztán így folytatta: Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni. Ő azt felelte nekik: Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott”. (Mt 19,4-5.10-11) Mindenki abban az állapotban tudja tökéletesen megszentelni életét, amelyet Isten szánt neki.

Évközi 4. hét szerda

Évközi 4. hét szerda        
Zsid 12, 4-7. 11-15; Mk 6, 1-6
„Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban”

Az előzőkben a szentíró felsorakoztatta az Ószövetség hősi képviselőit, akik vállalták nemzetükért a nemes harcot. Sokan közülük szüleik fogadalmát tartva nazírok lettek. Ők sohasem borotválkoztak, hajuk is teljesen szabadon nőtt. Szeszt, egy cseppet sem fogyaszthattak, de még szőlőmustot sem. A hazájukért egyedül is vállalták a véres harcot. Itt most bennünket, keresztényeket arra buzdít, hogy a bűn ellen vállaljuk a vérontásig menő harcot. Az első három keresztény évszázadban, a bűnben fuldokló pogány rómaiak őrjöngve élvezték a gladiátorok egymás-gyilkolását, majd hamarosan halomra ölték cirkuszaikban a hitüket és erkölcseiket halálosan komolyan vevő keresztényeket. De másik figyelmeztetése is nagyon megfontolandó: „Elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermekét, akit magához fogad!” (Zsid 12,5-6) a nevelés kérdése a legutóbbi időkben nem háttérbe szorult, hanem egyenesen kiszorult még sok józan katolikus szülő eszköztárából is. Ilyen ostoba szirén-hangokra hallgatnak: szegény kisgyerek! Még azt sem tudja, miért kapott ki! A másik mellett így jajong a magát felvilágosultnak tartó szak-nevelő: A fizikai fenyítés, de még a korholás is örök sebet üt szegénykék érzékeny lelkén. Aki éppen elnáspángolt egy magánál évekkel fiatalabb és gyengébb testalkatú kicsit, azt védi az előző ostoba érv alapján némely „szakember”. Bölcs pedagógus-professzoromtól tanultam: a gyerek nem kicsi felnőtt. Azért kell értelmesen beszélni vele, de ha ez nem használ, korához és bűnéhez mérten büntetni kell. Ezt, mint isteni alapelvet tanítja a Szentírás: „a fegyelemért szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg?”(7) Indoklást is ad a szentíró: „a fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az igazságosság békeszerző gyümölcsét adja. Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket, és lábaitokat szoktassátok egyenes járásra, hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg. Békességre törekedjetek mindenkivel és megszentelődésre, mert e nélkül senki sem fogja meglátni Istent. Ügyeljetek arra, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, nehogy a keserűségek valamilyen hajtása felnövekedvén zavart okozzon, és így sokan megfertőződjenek”. (11-15) Jól nevelt gyerekekből válnak könnyebben jó keresztények, de a kegyelem segít a később érőknek is.

LEONISSZAI SZENT JÓZSEF

LEONISSZAI SZENT JÓZSEF

 kapucinus

 (1556-1612)

Assisitől délre nem messze van Leonissa (Leonessa) község; itt látta meg szeretünk, keresztnevén Eufránio a napvilágot. Már csecsemő korában csodás dolog történt vele: Isten megmentette a megfulladástól. Gyermekkorában buzgó volt az imában, önmegtagadásban. Szüleit korán elvesztette. Egy tanár nagybátyja vette gondjaiba, taníttatta, sőt, amikor házasulandó korba ért, gazdag menyasszonyról is gondoskodott. Az ifjú azonban minden nyomásnak, rábeszélésnek ellenállt. Felhasználva nagybátyja távollétét, kapucinusnak jelentkezett. Fel is vették s Assisibe küldték. Ekkor kapta a József nevet. Rokonai utánamentek s erőnek erejével haza akarták vinni: Szándékuk azonban meghiúsult József ellenállásán és a kapucinusok határozott fellépésén. Pappá szentelése után, elöljárói engedélyével, hamarosan Konstantinápolyba ment néhány rendtársával, hogy a fogságban lévő keresztényeknek lelki segítséget nyújtson. Már két évig működött itt eredményesen, amikor vakmerő vállalkozásra szánta el magát: belopakodott a szultán palotájába, hogy őt megtérítse. Elfogták, egyik kezébe és lábába vaskampót szúrtak, s egy gerendára felakasztották. Itt szenvedett három napon át, imádkozva s Istent dicsőítve. Szabadulása - ahogy ő maga elbeszélte - úgy történt; hogy egy csodaszép kisfiú jelent meg a börtönben, megszabadította a vaskampóktól, megérintette, s ezzel meggyógyította sebeit. Kenyeret s bort hozott neki; hogy erőre kapjon. Közölte vele, Isten akarata, hogy hazájába visszatérjen, mert ott jobban tudja szolgálni a lelkek üdvösségét. Haza is jutott, s ettől kezdve mint népmisszionárius járta a falvakat Umbriában és másutt. Naponta 6-8 szentbeszédet is mondott. Szavait feltűnő csodák, gyógyulások, kenyérszaporítás, megtérések kísérték. Kibékített viszálykodó családokat, községeket. Sokat betegeskedett, de közben szigorú önmegtagadó életet élt. 56 éves korában halt meg Amatrice-ben, amikor a zsolozsmában ezt imádkozták mellette: „Drágalátos az Úr szemében szentjeinek halála.” Halála után eltűnt minden sebe, teste a megdicsőültek szépségébe öltözött. Közbenjárására csodák történtek. XIV. Benedek avatta szentté 1746-ban. Amikor rákbetegsége igen gyötörte, az orvosok műtétet javasoltak. Akkor még nem ismerték az érzéstelenítést s le akarták kötözni. Ő kezébe vette keresztjét: „Látjátok - mondta. -, ez a legerősebb kötelék, mely megköt engem.” Így szenvedett a műtét alatt s közben ismételgette: „Sancta Maria, succurre miseris!” (Szuz Mária; jöjj segítségére a szerencsétleneknek!)

Imádság:

Istenünk, te Leonisszai Szent Józsefet az evangélium kiváló hirdetőjévé tetted.
Közbenjárására add meg, hogy ugyanazon szeretet tüzétől lángolva tudjuk
keresni a lelkeket, és egyedül neked szolgáljunk. A mi Urunk Jézus Krisztus
által.

A megszentelt élet.

A megszentelt élet. 

 
Jézus imádkozni tanította apostolait, mert erre kérték, hogy kéréseik megfelelő módon hangozzanak el. Az első kérés, rögtön a bizalommal teljes „Atya” megszólítás után: Szenteltessék meg a te neved. Kicsit felbontva a tömör fogalmazást: Te magad vagy szent, vagyis isteni lényeged végtelenül más, mint a teremtett világ. Ennek ellenére az emberek nem tudnak kellő tisztelettel beszélni rólad. Mi azt a kegyelmet kérjük, hogy mindenkor imádó hódolattal említhessük nevedet, úgy, amint Izajás prófétai meghívása előtt látta, hallotta a szeráfok mennyei hódolatát (6). Bizalommal kérjük, hogy mások, ismeretlen ember milliárdok is tartsák tiszteletben nevedet, soha káromló kifejezés el ne hagyja ajkukat. De tetteik is mindig méltók legyenek hozzád. Ne csak a templomban, ne csak a veled való beszélgetés közben tiszteljenek meg illendőképpen, hanem az egész életüknek is az legyen a célja, hogy megdicsőítsenek vele Téged. Ezt jelenti a megszentelt élet. Jézus ad jó példát erre földi életével: „Én megdicsőítettelek téged a földön, befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, magadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett” (Jn 11,4-5) a megszentelt élet lényege: nekünk is el kell végeznünk azokat a feladatokat, amelyekkel minket bízott meg Istenatyánk, amikor életet ajándékozott nekünk, és elindított a földi élet útjára. Tehát nem bizonyos hivatások feladata a megszentelt életet megvalósítani, hanem minden emberé. Amikor tehát a megszentelt élet napját tartjuk, akkor gondolkodjunk el azon, hogy ezt az életelvet ne csak az egyházi rendet felvettek: klerikusok, papok, fogadalmas szerzetesek és szerzetesnők kellene, hogy ismerjék, ápolják, vállalják, hanem minden keresztény az egész történelem folyamán. „Áldjátok Istenünket, ti nemzetek, hallassátok dicséretének szavát. Ő adott életet lelkünknek, és nem hagyta meginogni lábunkat”. (Zsolt 66,8-9) Szent Pál apostol írja: „hiszen mindenki beszéli rólunk, hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok”. (1Tessz 1,9) Ez a szolgálat az igazság és a szeretet állandó művelése, hogy a szent Istenhez hasonuljunk: „Titeket pedig gyarapítson és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és mindenki iránt, ahogyan mi szeretünk titeket; s így szívetek erős legyen, feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk előtt, amikor Urunk, Jézus eljön minden szentjével. Ámen” (1Tessz 3,12-13). Ezt az Istennek szentelt életet Krisztus szenvedése tette lehetővé bennünk: „Mert a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”. (Gal 2,19-20) Felmerülhet a kérdés: Melyik állapotban lehet jobban megélni a megszentelt életet? Ezt Isten akarata dönti el. Maga Jézus ad erre eligazítást: „Aki kezdettől fogva teremtett, férfinak és nőnek alkotta őket. Aztán így folytatta: Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni. Ő azt felelte nekik: Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott”. (Mt 19,4-5.10-11) Mindenki abban az állapotban tudja tökéletesen megszentelni életét, amelyet Isten szánt neki.

Évközi 4. hét kedd

Évközi 4. hét kedd 
Zsid 12, 1-4; Mk 5, 21-43
„kitartással fussuk végig az előttünk álló küzdőpályát”

Pál apostol gondolatban végig vezetett a zsidó nép történelmén. Bemutatta sok hősüket, azok nagy küzdelmét, majd levonta a kellő következtetést: „Mindezek, akiket hitük tanúságtétele igazolt, nem nyerték el az ígéretet” (Zsid 11, 39), mert nem érkezett el az ő idejükben a Messiás. Ez nekünk volt fenntartva: „Mert számunkra Isten valami jobbat rendelt, s ők nélkülünk nem juthattak el a tökéletességre”. (40) Ez a jobb, amit mi megismertünk, hittünk benne, elfogadtuk és csatlakoztunk is hozzá, a beteljesült ígéret. Mi ismerhetjük az előkészületet, és birtokoljuk a befejezést.„Azért mi is, akiket a tanúknak ilyen nagy felhője vesz körül, tegyünk le minden terhet, és a minket, környező bűnt, kitartással fussuk végig az előttünk álló küzdőpályát”. (12, 1) a tanúknak nagy felhője kifejezés talán utalás a Sínai hegyet beborító hatalmas felhőre, amelyet a zsidók olyan rettegve figyeltek. Félelmük még erősödött, amikor Isten hangja mennyei harsonaként sorolta fel nekik a hitünk alapját, jelentő tízparancsolatot. Nekünk már a szövetség tanúi segítenek Isten akaratának egyre teljesebb ismeretére eljutni. Nekünk is szakítanunk kell a minket fenyegető bűnveszélyekkel, de minket már más fajta küzdőtér vár.  A mi példánk, akit követnünk kell, már Jézus Krisztus. Ismerjük Őt, tanítását és életét is. Fülünkbe cseng istenségének kinyilatkoztatása után elmondott intelme: „Ha valaki utánam, akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt”. (Mt 16, 24-25) a mi dolgunk tehát sokkal könnyebb, mint ószövetségi példaképeinké. Mi az Isten megtestesült Fiára tekintünk, nem a zsidó főpap mellén csillogó két drágakőre, az Urimra és a Tummimra, amelynek csillogásából kellett kiolvasniuk tennivalójukat. Mi „tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett keresztet szenvedett, nem törődve a gyalázattal; és Isten trónjának jobbján ül”. (Zsid 12, 2) a mi küzdőpályánk tehát a jézusi út: hitünk általános szabályai, az erkölcsi rend megtartása, emellett az egyéni sorsunk szenvedéseinek vállalása. Ennek a befejezése az örök üdvösség. A kereszténység általános biztonságot jelentett nekünk a történelem során. Ma azonban ezt vállalni nem mindig jelent megbecsülést. A levélíró bölcsen előre jelezte: az áhított öröm és tisztelet helyett Jézus nyomában nekünk is vállalnunk kell szenvedést és gyalázatot is a hitünkért. Az öröm és boldogság a befejezés után következik. Mindez ellentmondásnak tűnik, hogy a szenvedés és gyalázat beteljesült örömöt terem. Ezért figyelmeztet a levélíró: „Gondoljatok tehát őrá, aki a bűnösök részéről maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el, hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek. Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban”. (3—4) a mi nagy előnyünk, hogy Jézus példája mellett láthatjuk az első tanítványok meghívásakor működött óriási kegyelmeket. A Mester egyetlen hívó szavára otthagyta addigi életútját Péter és András, Jakab és János, és utánuk még nyolcan. Nem kell tehát attól tartanunk, hogy a magunk életútjának első, talán legnehezebb lépését bennünk nem követi a megfelelő kegyelem

BOLDOG FERRARI ANDRÁS

BOLDOG FERRARI ANDRÁS 

bíboros, III. r. 

(1850-1921) 

1850-ben született egy Parma melletti helységben szegény cipész gyermekeként. Szülei mélyen vallásosak voltak. 11 éves korában belépett a parmai kisszemináriumba. 1873-ban lett pap. Utána a szemináriumban rektorhelyettes, majd teológiai tanár, 1885-ben általános helynök. XIII. Leó 1890-ben püspökké, négy év múlva bíborossá és milánói érsekké nevezi ki. Ekkor Borromeo Szent Károly iránti tiszteletből felveszi a Károly nevet. Itt az észak-olasz metropolisban fejti ki apostoli tevékenységét egészen haláláig. Papi és főpásztori tevékenysége arra az időszakra esik, amikor a politikai és a közéletben az egyházellenes törekvések igen megerősödtek. Ferrari bíboros az evangélium bátor hirdetője, a munkások és a fiatalok apostola, a vallásos képzés, katekézis újjászervezője volt. Híres mondása: „Aki cselekszik, tévedhet, de aki nem cselekszik, mindig téved.” Felvilágosult, művelt pap volt, a lelkipásztorkodás minden területén okosan valósította meg az evangélium hirdetésének korszerű módjait. Háromszor tartott egyházmegyei szinódust, modern katekizmust szerkesztett, a fiatalok számára hat kollégiumot alapított. Papokat küldött a munkások közé, törődött az elvándorlás problémájával. A világiak apostolságának nagy propagálója volt. Tevékenységének korlátot szabott rákbetegsége. De nem tudta letörni, mert ágyban fekve is körleveleivel és leveleivel irányította egyházmegyéjét. Mindenkit megáldott és mosolyogva fogadott fájdalmai közepette is. Az örökkévalóság hírnökét látták benne még azok is, akik a hittől távol álltak. És ez volt hitvalló, meggyőződéses életének legnagyobb csodája. Szent Ferenc III. rendjének nagy képviselője és terjesztője volt, két pápának, XIII. Leónak és X. Piusznak jó barátja. II. János Pál avatta boldoggá 1987-ben. Ferrari érseket jellemezte: fáradhatatlan buzgóság, meleg szívélyes bánásmód, ami kiérdemelte az emberek megbecsülését és barátságát. Szeretettől fűtött szentbeszédeivel tűzbe tudta hozni hallgatóit. Magánkihallgatáson mindenkit fogadott, ugyanígy lelkipásztori látogatásai alatt. Négyszer látogatta végig egyházmegyéje plébániáit.

Imádság:
Istenünk, te Boldog András érseket néped gondos és áldozatos lelkű pásztorává rendelted. Kérünk, hogy érdemeire tekintve áraszd ránk bőséges áldásodat. Krisztus, a mi Urunk által.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE VI.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE
Az utolsó vacsora az Ószövetség befejezése, az Újszövetség megkötése

Izrael fiai négyszázharminc évig éltek Egyiptomban. Ez alatt az idő alatt Izrael, Ábrahám Jákob nevű unokája és hetventagú családja gyarapodott. A hadra fogható férfiak mintegy hatszázezren voltak. Ebben az utolsó időben Ábrahám, Izsák és Jákob Istene engedte, hogy a fáraó kemény kézzel bánjék velük. Így könnyebben elszakadtak a gazdag Egyiptomtól, ahol rabszolgaként kezelték őket. Isten kilenc kemény csapással sújtotta Egyiptomot, hogy a fáraót engedelmességre szorítsa. A tízedik csapás volt a kényszerítő erő. A tavaszi hónap, amelyet előbb Abib-nak (kalász) neveztek, évkezdő hónap volt. 10-én egy egyéves, hibátlan hímbárányt vett a család. 14-én kellett levágni, csontjait nem volt szabad törni, hanem az állatot egészben kellett megsütni. A családok a bárány vérével megkenték az utcai bejárati ajtó keretét, hogy az éjféli nagy csapás angyala lássa, ez a ház izraelita családé, az elsőszülött fiút nem volt szabad bántani.Az egyiptomiak házaiban azonban pillanatok alatt meghaltak az elsőszülött fiúk, férfiak. A vacsoraasztalt abrosszal leterítették. Rátették tálon a sült bárányt, melléje kovásztalan, tenyérnyi nagyságú kenyereket, keserű salátát. Három borral és kevés vízzel teli kelyhet is készítettek az asztalra. A család körülállta az asztalt. A családfő imát mondott, elbeszélte Isten parancsát. Majd az előírásoknak megfelelően fogyasztották el Egyiptomban a szabadulás első örömlakomájaként, később pedig otthonaikban emlékvacsoraként 1250+33 éven át. Amikor elérkezett a megváltás ideje, Jézus már Jeruzsálem környékén tartózkodott. Úgy tervezte a Gondviselés, hogy ebben az évben legyen vége az Ószövetségnek, és kezdődjék el az Új, az örök szövetség. A galileai zsidók ebben az évben a hét csütörtökén este tartották az emlékvacsorát, a júdeaiak viszont pénteken. Jézus tehát csütörtöki napon beszélte meg a fogságból való kiszabadulás emlékvacsoráját.  Mivel neki Jeruzsálemben nem volt háza, termet kellett keresnie. Erre kérdeztek rá a tanítványai csütörtök reggel:„Mi a szándékod? Hová menjünk, hogy megtegyük az előkészületeket a húsvéti bárány elköltéséhez? Erre elküldte két tanítványát: Menjetek a városba! –mondta.-- Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Szegődjetek a nyomába, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő majd mutat nektek egy vánkosokkal berendezett tágas emeleti helyiséget. Ott készítsétek el’. A tanítványok elmentek, s városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát”. (Mk 14,12-16) Emmerich Katalin látomásában az hangzik el, hogy a harmadik kehely rokoni körből került az asztalra. A látnok úgy említi, hogy a harmadik boros kehely kétezer éves, Ábrahám korából való, és Melkizedek kezében volt a két szent ember találkozásakor. Melkizedek az élő Isten főpapja volt, kenyeret és bort áldozott a Magasságbeli Istennek, és a zsoltáros Jézust így szólítja meg: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”(Zsolt 110,4)

 

Gyertyaszentelő Boldogasszony

Gyertyaszentelő Boldogasszony
„eljön templomába az Úr”

 
Az elsőszülött zsidó kisfiúkat születésük után a negyvenedik napon föl kellett vinni Jeruzsálembe, a templomba, és ott fel kellett ajánlani ünnepélyesen Istennek. Így írta elő a Szentírás: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.”(Kiv 13,2.12) Ugyanekkor kellett az Édesanyáknak tisztulásuk örömére bemutatni áldozatul egy pár gerlét vagy két galambfiókát. Bár az Isten Fia nem tartozott a törvény alá, Édesanyjával együtt vállalta testvérei, az emberek sorsát ebben is. A felsorakozott fiatal édesanyákat felkereste egy idős férfi és egy idős özvegyasszony. Mindkettőt a Szentlélek ihlette és figyelmeztette: ti nagy hittel vártátok a Messiás születését, és komolyan vettétek, hogy születése után „hamarosan eljön templomába az Úr, akit ti kerestek.(Mal 3,1) íme, ma érkezett el ennek a napja. Ugyancsak a Szentlélek mutatta meg nekik, hogy a sok boldog és büszke édesanya között ki a legáldottabb. Odaléptek hozzá, elkérték az Isten megtestesült Fiát, és boldog örömmel köszöntötték.Ezen a csodálatos ünnepen minket is idehozott a Szentlélek Isten templomába megünnepelni ezt a régi, gyönyörű eseményt. Az a boldog Édesanya a mi Nagyboldogasszonyunk. Szeretettel kapjuk tőle nemcsak a karunkba, de egyenesen a szívünkbe is Szent Fiát. Mi pedig Simeon és Anna lelkes szeretetével köszöntjük őket. Kérjük, hogy segítsék a magyar édesanyákat-gyermekeket vállalni, megkereszteltetni, a magyar és keresztény szabályokat és hagyományokat tisztelni, a szenvedéseket vállalni. Jézus, bár Isten Fia, mégis alávetette magát a törvénynek. Később is, amikor templomadót kértek tőle, Péterrel mondatja ki az igazságot, hogy a földi urak is csak alattvalóikkal fizettetnek adót, gyermekeik ettől mentesek, de azért Pétert horgászni küldi, és az első kifogott hal szájában ott volt a kettőjükért járó adó. Mária is beállt az édesanyák hosszú sorába, nem kérve kivételt sem magának, sem fiának. A szolgálatos pap előírás szerint elveszi az édesanyáktól elsőszülöttjüket. Isten nem mondja meg neki, hogy vigyázz, ma beteljesül Malakiás jövendölése: „belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, akit ti óhajtotok.”(Mal 3,1) Végezte tennivalóját előírás szerint, és fogalma sem volt arról, hogy éppen a világ Messiását tartja a kezében és ajánlja fel a templom ajtajában. Két nagy imádkozó viszont megkapta a kegyelmet, és megtudta a Szentlélektől a titkot, hogy most hozza az édesanyja bemutatni azt, akire a zsidó nép és a nemzetek várakoztak. Simeon karjaiba veszi boldogan, és jövendöl róla: „e gyermek által sokan elbuknak, és sokan feltámadnak Izraelben. Az ellentmondás jele lesz ő, hogy napfényre kerüljenek sok szív titkos gondolatai.(34) Majd Máriához fordul e szavakkal: „és a te lelkedet tőr járja át.”(35) Anna prófétaasszony is látta, örült és beszélt a gyermekről azoknak, akik Izrael megváltására vártak.(38) Az alázatos és imádkozó öregek találkozhatnak Jézussal.

SZMIRNAI SZENT PIONIOSZ

SZENT PIONIOSZ vértanú
+Szmirna, 250. március 12. 

Életével és halálával példát adott a hithirdetőknek, hogy amit másoknak hirdetnek, maguk is váltsák tettekre.

Körülbelül egy évszázaddal később született, mint Szmirna szent vértanú püspöke, Polikárp (lásd: A szentek élete,108. o.), akinek a szelleme élt benne. Szmirnában működött papként, és nemcsak tanultsága, hanem szerénysége és életmódja miatt is nagy tekintélyben állt a hitetlenek előtt. A keresztények pedig apostolukként szerették, mert példamutató buzgósággal fáradozott azon, hogy a lelkeket megnyerje Krisztusnak. Vértanúságáról a közösségének egy tagja által szerkesztett tudósításában ez áll: ,,Pioniosz vértanút mindenki másnál jobban megilleti maradandó emlékezésünk. Amíg élt ugyanis, sokakat megtérített a tévutaikról. Úgy tevékenykedett közöttünk, mint egy apostol. Amikor végül magához hívta az Úr, vértanúságában hagyta nekünk hátra a végrendeletét folytonos oktatásunkra, és ebben őrizzük meg most is tanításának emlékezetét.''

Decius császár uralkodása alatt, a 3. század közepén éhínség uralkodott Szmirnában; az okát nem ismerjük. Pioniosz más hívőkkel együtt Istenbe vetett bizalommal viselte el, a pogány lakosság azonban nyíltan zúgolódni kezdett, és kenyérért kiáltozott. Ebben a hatóságok számára is nehéz helyzetben a város elöljárósága megkezdte a keresztényüldözés színjátékát. Jó alkalmat szolgáltatott hozzá Decius császárnak a keresztények ellen kiadott, hírhedt dekrétuma. Eszerint minden polgárnak azzal kellett bebizonyítania az állam iránti hűségét, hogy egy meghatározott órában megjelenik a templomban, és áldozatot mutat be az állam isteneinek. Aki ellenszegült, azt megbüntették.

Pioniosz álmában előre látta, hogy rá és néhány bizalmasára letartóztatás vár. Valami hasonlót cselekedett tehát, mint egykor Agábusz próféta Cézáreában, amikor Pál apostol elfogatását megjövendölte (ApCsel 21,10): Pioniosz fogott három kötetet, az egyiket a nyakára tette megkötözésének jeleként, a másik két kötéllel jelezte a nála tartózkodó két keresztény, a jámbor Szabina asszony és egy bizonyos Aszklepiádész megkötözését. Azt akarta ezzel kinyilvánítani, hogy elhatározták: inkább mennek megkötözötten a börtönbe, mint hogy áldozzanak a bálványoknak. Egész éjszaka közösen imádkoztak, másnap reggel, február 23-án pedig megünnepelték Szent Polikárp emléknapját. Mialatt magukhoz vették a ,,szent kenyeret'', embereivel együtt hirtelen előttük termett a pogány templom századosa, Polemon. ,,Természetesen ismeritek a császár dekrétumát -- mondta nyersen --, amely megparancsolja, hogy áldozzatok az isteneknek.'' Pioniosz lakonikusan válaszolt rá: ,,Ismerjük Isten parancsait, amelyek arra köteleznek minket, hogy egyedül őt imádjuk.'' Polemon: ,,Gyertek hát velem az agorára! Ott majd más belátásra juttok.''

A templomok és kormányzósági épületek által körülvett agora, a piactér volt minden polgár, nem utolsósorban minden naplopó találkozási helye. Eredetileg az agora a népgyűlések, és különösen a független polgárság ítélkezéseinek a helye volt. Ha Polemon Pionioszt és társait az agorára vezette, és ott valamiféle törvénykezési gyűlést rendezett, az nyilván annak emlékezetéül történt, hogy a nép eredetileg részt vett az igazságszolgáltatásban. Polemon meg akarta félemlíteni foglyait a kíváncsi tömeg könnyen kihívóvá váló tüntetésével. A helyet csakhamar meg is töltötte a semmittevők sokasága.

Polemon középre állította a három foglyot, és szenvedélyes hangon szólt hozzájuk: ,,Jó lenne, Pioniosz, ha ti is -- mint annyian mások -- engedelmeskednétek és áldoznátok, hogy megmeneküljetek a büntetéstől.'' Pioniosz, a nép igehirdetője megragadta ezt az egyedülálló alkalmat, hogy betöltse feladatát; kitárta kezét annak jeléül, hogy beszédet akar tartani, és sugárzó arccal szólt hallgatói lelkiismeretéhez. Rámutatott, hogy ők is ítélet alatt állnak, Isten ítélete alatt, amely alól egyetlen ember sem vonhatja ki magát. A tömeg meghallgatta intelmeit. ,,Nézzétek -- mondta --, itt ugyanaz valósul meg, mint a paraszt szérűjén, aki gabonáját lapátolja. Ha a magot lapáttal megforgatja, a könnyű pelyvát a leggyengébb szellő is tovasodorja, és egyedül a mag marad vissza.'' A kíváncsi bámészkodók bizonyára megértették, hogy őket gondolja eme értéktelen pelyvának. Ilyen és más hasonlatokkal akarta Pioniosz -- mint egykor Jézus -- ráébreszteni a közömbös tömeget arra, hogy ők azok, akiknek félniök kell az ítéleten az elvettetéstől. Arról, aki eljön majd, hogy megítéljen eleveneket és holtakat, ezt közölte:

,,Hűséges maradok Mesteremhez, és inkább meg akarok halni, mint hogy a szava ellen szóljak; életre-halálra harcolok azért, hogy meg ne hamisítsam azt, amit tanultam és amire másokat is tanítottam.''

Mialatt Pioniosz ilyeneket és még sok egyebet is mondott, feszült csend uralkodott hallgatói között. Nyilván mindnyájukra nagy hatást gyakorolt, alapjában véve azonban mégsem adott hitelt senki a szavainak. Sokan úgy érezték, hogy megragadja őket ennek a hitvallónak a személyisége, és így beszéltek hozzá: ,,Higgy nekünk, Pioniosz, mi szeretünk téged. Már csak nagy érdemeid, a szíved jósága miatt is életben kell maradnod. Olyan szép élni, és nézni a fényt!'' Pioniosz pedig így válaszolt nekik: ,,Bizonyos, hogy ez az élet szép, de még szebb az az élet, amely után mi, keresztények vágyakozunk. A fény is szép, de annak a fénynek van csak igazi ősszépsége, amelyre nekünk kilátásunk van! Bizonyos, hogy szép az egész világ, és mi valóban nem azért vagyunk, hogy menekülő ellenségekként, vagy Isten műveinek a megvetőiként haljunk meg; vannak azonban magasabb rendű javak is, amelyekkel szemben mindez csak csekélység.''

Amikor a némán mellette álló Szabinának a kihallgatás alatt egyszer mosolyognia kellett, Polemon megbotránkozva késztette szólásra: ,,Nevetsz?'' -- ,,Igen -- válaszolta amaz elfogulatlanul --, Istennek így tetszik. Keresztények vagyunk, és akik Krisztusban hisznek, bizakodóan tudnak nevetni, és vég nélkül örvendeznek.'' Erre megfenyegették: ,,Olyan dolgokat kell még vállalnod, amik aligha lesznek kellemesek számodra; azokat a nőket, akik nem akarnak áldozni, nyilvánosházba viszik.'' -- Nem tudjuk, mi történt vele; az akták nem közölnek többet róla.

A per befejezetlen maradt, a három foglyot pedig börtönbe vetették, ahol a börtönőrök súlyos zaklatásait kellett kiállniok. Pár nappal később ismét megjelent Polemon néhány kísérőjével együtt, és közölte a foglyokkal, hogy püspökük, Euktemon mégiscsak áldozott az állam isteneinek. ,,Térjetek végre észre!'' -- kiáltott követelően az erőszakos százados.

Pioniosz most is szilárd maradt, és tiltakozott Polemon önkényessége ellen, mivel nem lett volna szabad neki a már letartóztatott foglyokkal szemben semmiféle kényszert alkalmaznia. Ennek ellenére Polemon erőszakkal a templomba vitette Krisztus hitvallóit. A piactérre érve Pioniosz és társai a földre vetették magukat, így akarták megakadályozni, hogy behurcolják őket a templomba. Egyesült erővel mégis bevonszolták őket az oltár elé; ott koszorút tettek a fejükre, amilyent az áldozatot bemutatók szoktak hordani, ők azonban ledobták koszorúikat. A végrehajtó hivatalnok, aki készenlétben állt az áldozati hússal, ezután nem is mert hozzájuk közeledni, és mindenki szeme láttára egyedül ette meg a húst. Ők pedig hangosan kiáltották:

,,Keresztények vagyunk.'' Kegyetlen bántalmazások közepette visszavitték őket a tömlöcbe, s ott együttesen adtak hálát Istennek, amiért mellettük állott kegyelmével, és további állhatatosságra buzdították egymást.

Időközben Szmirnába érkezett a prokonzul, és megkezdte a hivatalos kihallgatást. Amikor Pioniosz most is megtagadta, hogy áldozatot mutasson be az állam isteneinek, megkínozták és vaskarmokkal tépdesték. A kegyetlen bántalmazás alatt még egyszer megkérdezte a prokonzul: ,,Áldozol?'' Pioniosz válasza: ,,Nem.'' A prokonzul: ,,Fontold meg, mielőtt válaszolsz! Vond vissza.'' Pioniosz: ,,Nem.'' -- ,,Miért rohansz a halálba?'' -- ,,Nem a halálba, hanem az életbe.'' Erre a prokonzul kihirdette az ítéletet: ,,Mivel Pioniosz bevallotta, hogy keresztény, elevenen el kell égetni.''

A stadionban Pioniosz kinyújtózkodott a cölöpön, és engedte, hogy odaszegezzék. Utoljára szólította fel a végrehajtó hivatalnok: ,,Vond vissza! Akkor eltávolítjuk a szögeket.'' Ő azonban hálatelten mondta: ,,Ideszegeztek, érzem.'' Majd hozzáfűzte: ,,Gyorsan meg akarok halni, hogy annál hamarabb feltámadhassak.''

Az ókeresztény tudósítás magyarázóan teszi hozzá: ,,Ezekkel a szavakkal tanúságot tett a holtak feltámadásáról.'' A feltámadás volt ugyanis az ókeresztény örömhír egyik fő tárgya; és így Pioniosz utolsó szava is igehirdetés volt. Miután hittel kimondta, máris átölelte az örök üdvösség.

Az élet igéje – 2015. február

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!” (Róm 15,7)

Pál apostol Rómába készült, […] ezért előzetesen levelet írt a városban élő keresztény közösségeknek. Ezek később számtalan mártír vértanúhalálával tettek tanúságot őszinte és mély kötődésükről az evangéliumhoz, mégis volt közöttük feszültség, meg nem értés és versengés is. A római keresztények társadalmi, kulturális és vallási szempontból is nagyon színes közösséget alkottak. Voltak közöttük eredetileg zsidók, görögök, az antik római vallást követők, talán sztoikus és más filozófiai irányzatokat képviselők közül valók is. Mindannyian magukkal hozták sajátos hagyományaikat, gondolkodásukat és erkölcsi beállítottságukat. Egyeseket „gyöngéknek” neveztek, mert különleges étkezési szokásokat követtek, például vegetáriánusok voltak, vagy olyan naptárat használtak, amely rendkívüli böjti napokat írt elő; másokat „erőseknek” neveztek, mert szabadok voltak ezektől a kötöttségektől. […]
Pál biztos abban, hogy az eltérő meggyőződések és szokások ellenére mindenki az Úr iránti szeretetből cselekszik. Nem indokolt tehát, hogy elítéljük azt, aki másképp gondolkodik, még kevésbé, hogy megütközést okozzunk becsmérlő és fennhéjázó viselkedésünkkel. Törekedjünk arra, ami a többiek javára, egymás épülésére szolgál: a közösség és az egység építésére. (vö. Róm 14,1-23)
Ezzel kapcsolatban is cselekedjünk a keresztény élet legfőbb szabálya szerint, amelyet Pál néhány sorral korábban említ a levelében: „A törvény teljesítése tehát a szeretet” (13,10). Mivel a római keresztények nem a „szeretetnek megfelelően” jártak el (14,15), alábbhagyott közöttük a testvéri szellem, pedig ennek kellene átjárnia a tagokat minden közösségben.
Az apostol egymás elfogadásában Jézust állítja elénk példaként, hiszen Ő „sem a maga javát kereste”, hanem halálában magára vette gyöngeségeinket (vö. 15,1-3). A kereszten fölmagasztalva mindenkit magához vonzott, és elfogadta Jánost, aki zsidó volt, a római századost, Mária Magdolnát és a mellette keresztre feszített latort is.

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!”

Keresztény közösségeinkben, bár „Isten mindnyájunkat szeret és meghívott az életszentségre” (1,7), mégis jelen vannak a római közösségben tapasztalt széthúzások és ellentétek különböző látásmódunk és eltérő kultúránk miatt. Gyakran egymásnak feszülnek a konzervatívok és az újító szelleműek, a nyitottabbak és óvatosabbak, a szociális kérdéseket hangsúlyozó valamint a lelkiségre összpontosító keresztények. Ezeket a különbözőségeket erősíti az eltérő politikai meggyőződés és a társadalmi hovatartozás. A bevándorlás következtében […] jelen vannak a más országokból érkező különböző kultúrájú emberek.
Hasonló helyzetek állhatnak elő a különböző egyházakhoz tartozó keresztények között, de a családban, munkahelyen vagy politikai színtereken is.
Fennáll a kísértés, hogy […] a másikat elutasítva terméketlen ellenállást tanúsítsunk egymás iránt.
Pál nem a mindent ellaposító egyformaságot ajánlja, hanem az eltérők között megvalósuló kommuniót, amely gazdagítja az embert. Levelének előző két fejezetében a test egységéről és a tagok különbözőségéről beszél, ehhez hasonlítja a sokféle karizmát, amely gazdagítja és élteti a közösséget (vö. 12,3-13). A modell nem a gömb – hogy a Ferenc pápa által említett képpel éljünk –, amelyben minden pont egyenlő távolságban van a középponttól és nincs különbség az egyes pontok között. A modell a poliéder, amelynek különböző oldalai vannak, aszimmetrikus test, melyben a részek megőrzik eredetiségüket. „Még azoknak a személyeknek is, akik bírálhatók tévedéseik miatt, van valamijük, amivel hozzájárulhatnak mindehhez, s ezt nem szabad veszni hagyni. Olyan népek egysége ez, amelyek az egyetemes rendben megőrzik sajátosságaikat; a személyek összessége egy társadalomban, amely a valóban mindenkit magában foglaló közjót keresi.”

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!”

Az élet igéje határozottan arra hív, hogy ismerjük fel a másikban a pozitívumot, ha másért nem, hát azért, mert Krisztus az életét adta azért az emberért is, akit én képes lennék megítélni. Az ige arra hív, hogy figyeljünk oda, hagyjuk el az önvédelmi mechanizmusokat, és legyünk nyitottak a változásra, fogadjuk el tisztelettel és szeretettel a különbözőségeket, hogy valóban sokszínű és mégis egységes közösséget alkothassunk.
Ezt a mondatot az evangélikus egyház a 2015. év igéjének választotta […]. Egymás befogadásának jele lehet a különböző egyházak tagjai részéről, ha ebben a hónapban közösen törekszünk a megvalósítására.
Így egy szívvel, egy szájjal dicsőíthetjük Istent (15,6), mert ahogy Chiara Lubich mondta a genfi Szent Péter református katedrálisban: „A jelen kor […] mindannyiunktól szeretetet, egységet, kommuniót és szolidaritást kíván. Az egyházakat is arra hívja, hogy állítsák helyre az évszázadokon át széttöredezett egységet. Ezt kéri tőlünk az ég: a reformok reformját. Ez az első lépés az egyetemes testvériség megvalósítása felé. A világ ugyanis akkor fog hinni, ha mi egy leszünk.”

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE V.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE
Agónia IV. 
„Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!” 

Jézus tudja, hogy apostolai nem értik mi történik körülöttük. Jézus egész nyilvános működése alatt hangoztatta, hogy nem magától jött a földre, hanem az Atya Isten küldte, hogy váltsa meg a világot, az összes ember nevében fizesse meg a világtörténelem múltjában élt emberek bűneiért járó büntetéseket. Nemcsak a már megtörtént sértésekért kellett fizetnie az összegyűlt emberi bűn-adósságot, hanem az akkori jelenért, sőt a világ végéig tartó emberi nagy és kis bűnökért is. Az apostolok ismerték az Ószövetség egyéni és közösségi bűneinek egy részét (ősbűn, vízözön, Bábel, Szodoma és Gomorra, Kánaán hét népe, Izrael és Júda pusztulása). Hallottak Jézustól a szívtelen gazdaggal kapcsolatosan a pokol borzalmairól. Hallottak arról is, hogy aki bűnbánatot tartott ebben az időszakban, annak előre beszámította Isten a Megváltó szenvedéseit, és hogy a feltámadása után vele együtt mennek a mennyországba.„Higgyetek az Istenben!” Higgyetek bennem is!” Jézus az Atya ígérete szerint jött el. Fölkészült a szenvedésre és a halálra. Elmondta az erre vonatkozó három próféciáját, bár nem igazán hittek ezekben, de Jézus kéri újra: Bennem is higgyetek. Higgyétek, hogy most én nem tűnök el a világtörténelemből, nem hagylak benneteket cserben. „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek”. (2-4) A hallgatók számára itt a hit feltételei nem elég tiszták, ketten is jelentkeznek kérdéssel: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, hát hogyan ismerhetnénk az utat? kérdezte Tamás. Én vagyok az út, az igazság és az élet, válaszolta Jézus. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok”. (5-7) „Erre Fülöp kérte: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk. Már oly régóta veletek vagyok, felelte Jézus, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van.  Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek”. (8-11)Ezek után Jézus megígéri tanítványainak a Szentlelket: „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót a nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad.  A világ nem kaphatja meg, mert nem látja, és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van, és bennetek marad”. (15-18) „A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek”. (26)Még egy igen fontos közlése van akkor hozzánk: „Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt”. (15,1-4. 16) Ez a maradandó gyümölcs az önzetlen szeretetszolgálat. „Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!” (17)

Évközi 4. vasárnap

Évközi 4. vasárnap    
MTörv 18, 15-20; 1Kor 7, 32-35; Mk 1, 21-28
„Az Úr, a te Istened hozzám hasonló prófétát támaszt neked”

 
A zsidók a Sínai hegy lábánál lettek Isten tulajdon népe. Egyiptomban, rabszolgasorsban éltek. Amikor Mózes visszatért a pusztából, és bejelentette a fáraónak, hogy Jahveh, a zsidók Istene úgy parancsolta, hogy népének ki kell vonulnia a fáraó országából és a pusztaságban Istennek áldozatot, kell bemutatnia, a fáraó hallani sem akart erről. Sejtette, hogy a zsidók nem akarnak többé visszatérni. Keményen ellenállt: „Nem ismerem én az Urat, és nem engedem el Izraelt” (Kiv 5, 2) a nép ettől fogva sokkal nehezebb körülmények között végezte munkáját, mert a fáraó meg akarta mutatni, hogy ő az erősebb, Egyiptomban ő az úr. Isten azonban tíz rettenetes csapással sújtotta az országot, míg a végén a fáraó elengedte őket. De utána ment elvonult szolgáinak hadserege élén. A menekülőknek az Úr folyosót nyitott a tengerben, át is keltek a szemközti partra. A fáraó is belenyomult seregével együtt ebbe a folyosóba. Már előre dörzsölte kezét a végső győzelem reményében, amikor Mózes Isten parancsára botjával a tengerre mutatott, a víz összefolyt, s az egyiptomiak mind belevesztek. Megtanulták, hogy Istennel ujjat húzni reménytelen próbálkozás. A zsidók, pedig megértették, hogy az ő Uruk végtelen erős. A szerződéskötés előtt a Sínai hegy alatt azt kérték, hogy Isten velük is beszéljen, ne csak üzenjen Mózessel. Isten teljesítette kívánságukat. A hegytetőről hömpölyögni kezdett lefelé a sűrű felhő. Villám villámot, mennydörgés mennydörgést követett. Megreszkettek a térdek, a félelem marokra fogta a szíveket. Isten, pedig harsona zengésű szóval mondta el az emberi élet alaptörvényeit mindenki füle hallatára. Akkor a nép így szólt Mózeshez: „Te szólj hozzánk és meghallgatjuk! Ne Isten szóljon hozzánk, hogy meg ne találjunk halni. Mózes azt felelte erre a népnek: Ne féljetek! Isten azért jött, hogy próbára tegyen titeket, és legyen bennetek az ő félelme, hogy ne vétkezzetek!”. (Kiv 20, 19-20) Amikor Mózes negyven év múlva búcsúbeszédét tartotta a honfoglalás előtt, erre hivatkozik: „Az Úr, a te Istened hozzám hasonló prófétát támaszt neked a te körödből, testvéreid közül, őrá hallgassatok. Hiszen ezt kívántad az Úrtól, a te Istenedtől a Hóreb hegyén, az egybegyűlés napján, mikor azt mondtad: Nem hallgatom tovább az Úrnak, az én Istenemnek hangját, és nem nézem tovább ezt a hatalmas tüzet, nehogy meghaljak”. (MTörv 18, 15-16) Nekünk szól Isten a katolikus Egyház és papja által. Nem ijesztegetni akar, de szükségesnek látja felhívni a figyelmet elmérgesedett helyzetünkre. A világ urai teljesen el vannak ragadtatva önmaguktól. Istent kihagyták abból az okmányból, amelyet új alkotmánynak szántak Európa részére. Súlyos istensértés, hogy Istent gyakorlatilag már régen kihagyták, sok országban kitiltották a társadalom életéből. A tíz parancsot nem tanítják, nem tartják, és nem tartatják meg. Az Isten nevében beszélő Egyházat félre állítják, kigúnyolják, hiteltelenítik. A fáraó gőgjét felülmúlva dölyfösen ordibálják: „Nem ismerem én az Urat, és nem engedem el Izraelt”, nem hagyom szabadon szolgálni a hívőket Istenüknek, építeni az országát, az igazság és a szeretet közösségét. Megvárjuk, amíg a hegyek ormáról újra villám villámot, mennydörgés mennydörgést ér? Emeljük föl szívünket, és bátran valljuk: Hiszek…