SZMIRNAI SZENT IRÉNEUSZ

SZENT IRÉNEUSZ

 
*Szmirna, 115--150 között +Lyon, 202/203. február 28. (?) 

Iréneusz az volt, amit görög neve jelent: a békesség embere. A béke a keresztények számára kezdettől fogva annak az üdvösségnek a foglalata, amit Krisztus hozott. Iréneusz egész élete folyamán a béke helyreállítása és megerősítése érdekében dolgozott, ennek szentelte minden erejét. A békesség szeretete és a békítés képessége nyilvánvalóan egészen személyes karizmája volt. Az Egyház békéjéért és egységéért folytatott szüntelen küzdelem tette életét gazdaggá, s állított neki örökké áldott emléket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Iréneusz gyönge, ,,minden áron való békességet'' akart. Ellenkezőleg! Férfias harcot folytatott mindazokkal szemben, akik az Egyház békéjét veszélyeztették vagy megrendítették. A béke szolgálatában cáfolta korának tévedéseit, és igazi teremtői tett gyanánt elsőként hagyott ránk egységes keresztény tanítást. Ezzel a keresztény teológia elismert megalapítója, és ,,a katolikus dogmatika atyja'' lett.

Iréneusz azon kisázsiai keresztény közösségek egyikéből származott, amelyekben az apostolok munkájának emléke különös elevenséggel élt, és hűségesen ápolták is azt. Születésénél fogva görög volt és keresztény. Ifjúságától kezdve széles körű szellemi képzésben részesült. Ennek köszönhette a Szentírás és az őskeresztény irodalom ismeretén kívül bámulatos olvasottságát a kortárs filozófiában és irodalomban. Ezenkívül abban a szerencsében volt része, hogy mint serdülő fiatalember az apostol-tanítvány, Polikárp püspök lábainál ülhetett, s szívébe fogadhatta tanítását, amint később erről maga tanúskodott. Polikárp személyisége oly mély benyomást gyakorolt Iréneuszra, hogy még idős korában is emlékezett e tiszteletreméltó püspök föllépésének és tevékenységének minden mozzanatára. Szó szerint idézni tudta Polikárp szavait János apostolról és a Jézus környezetébe tartozó más férfiakkal való találkozásairól.

Férfikorában Dél-Galliában, Lugdunum (Lyon) városában találjuk Iréneuszt. Presbitere volt egy kisázsiai kivándorlókból álló egyházközségnek, akik azért telepedtek ott le, hogy továbbépítsék a római birodalom keleti és nyugati tartományai között már régen fennálló kereskedelmi kapcsolatokat. Lyon akkoriban fejlődött Gallia legnépesebb városává, melyben a keresztények Potheinosz püspökük vezetésével meglehetősen elszigetelten éltek. A bevándorlóknak Iréneusz az ő testvéri közösségükben készített maradandó működési teret. Hamarosan ki kellett állnia papi munkájának tűzpróbáját is. 177- ben ugyanis Lyon bennszülött lakossága szenvedélyes gyűlölettel üldözni kezdte a keresztényeket. Potheinosz püspököt és közösségének több tagját bebörtönözték és szörnyű módon megkínozták.

Iréneuszra hárult a törődés a foglyokkal és annak biztosítása, hogy kapcsolatot tarthassanak egyházközségükkel. Hogy mekkora bizalmat élvezett, kivehetjük a következőkből: Egy napon Potheinosz püspök a többi fogolytársával egyetértésben Eleutherius pápához küldte őt követségbe. Az volt a feladata, hogy Krisztus vértanújelölt hitvallóinak nevében szelídebb eljárásra bírja a pápát a kisázsiai montanistákkal szemben, akiknek hibája tulajdonképpen csak szenvedélyes fanatizmusuk volt. Küldetését Iréneusz sikerrel fejezte be.

Római küldetésének köszönhető, hogy Iréneusz nem osztozott püspökének és többi bebörtönzött lyoni testvérének és nővérének sorsában, kik az ő távolléte alatt mindannyian vértanúhalált szenvedtek. A nyolcvan éves Potheinosz püspököt nyilvános kihallgatása alkalmával oly súlyosan bántalmazták, hogy két nappal később meghalt. A tekintélyes Vettius Epagathus (aki a keresztények védelmére jelentkezett, s azonnal letartóztatták), Vienne-i Sanctus diákonus, az éppen megkeresztelt Maturus, Alexander orvos, a hős Blandina rabszolganő, a tizenöt éves bátor Ponticus, Pergamoni Attalus (,,aki mindig oszlopa és támasza volt a testvéreknek'') és a lyoni egyházközség más tagjai, összesen negyvennyolcan, iszonyú kínzások után az amfiteátrumban haltak meg egy népünnepély alkalmával.

Amikor Iréneusz visszatért Rómából, elárvult és megfogyatkozott egyházközséget talált, amely most őt, ,,Krisztus szövetségének'' általánosan tisztelt és szeretett, buzgó apostolát választotta püspökévé. Az üldözési hullám közben némileg alábbhagyott, ezért Iréneusz felelősségteljes hivatalát bizonyos mértékig akadálytalanul láthatta el. A következő években mégis állandó kísérője volt a gond és az aggodalom, hogy váratlanul ismét kitörhet egy letartóztatási hullám.

Püspöki tevékenységéről kevés hírünk van. Minden jel arra mutat, hogy nem elégedett meg egyházközségének vezetésével, hanem buzgón fáradozott Gallia további misszionálásán, s hithirdetőket küldött az ország különböző részeibe. Addig Dél-Gallia nehezen hajlott a megtérésre, most egymás után keresztény közösségek támadtak Tours-ban, Chálons-ban és Autunben, és valószínűleg Besançonban, Dijonban és Langres-ban is virágozni kezdett a keresztény élet. A lyoni vértanúk vére nyilvánvalóan nem hullott hiába. Szent magvetés gyanánt ezerszeres termést hozott a gall kereszténységben, amely Iréneusz püspöksége alatt pompásan felvirágzott.

Mintegy tizennégy évvel az Eleutherius pápához történt küldetése után Iréneusz még egyszer békekövetként lépett föl a pápa és a kisázsiai egyházközségek közt. Victor pápa ugyanis a húsvét ideje fölött támadt vitában ki akarta zárni a kisázsiai püspököket az egyetemes Egyházból, mivel ,,eretnek módon eltérnek a közösségtől és az Egyháztól''. Ekkor Iréneusz ,,a kormányzása alatt álló gall testvérek nevében'' írást intézett Victor pápához, melyben tisztelettel és nyomatékosan kérte, hogy ,,ne zárja ki Isten egyházait, amelyek az ősi, áthagyományozott szokásokhoz ragaszkodnak'', hanem ,,lépjen föl a béke, az egység és a szeretet érdekében''. Euszébiosz ezzel kapcsolatban megjegyzi Egyháztörténetében (V. 24), hogy Iréneusz ezúttal igazi békeszerzőként viselkedett, méltón a nevéhez. A közvetítő fáradozásait ezúttal is siker koronázta: a vitatkozó felek véglegesen kibékültek.

A püspök -- felelőssége tudatában -- új feladatra vállalkozott, amikor gall egyházmegyéjében is megjelentek és nagy károkat okoztak a terjeszkedő gnosztikus tévtanok. Egy barátja tájékoztatást kért ezekről az úgynevezett gnosztikusokról. Ez adott alkalmat Iréneusznak, hogy terjedelmes művet írjon A hamis gnózis leleplezése és cáfolata (Adversus haereses) címmel. Megcáfolta azt a téves tanítást, hogy az anyag rossz, és az emberek csak megfelelő megvilágosodás és tudás segítségével nyerhetik el az üdvösséget. Az üdvösség nem a tanultság következménye, hanem Krisztus követéséből születik.

A szeretet tette Iréneuszt az Egyház egységének és békéjének szószólójává. A püspökök egysége -- akik tanításukban egyöntetűen az apostolokra és Krisztusra visszamenő hagyományra támaszkodnak -- az igehirdetés megbízhatóságának csalhatatlan jele volt számára. Szinte ujjongva mutat rá, hogy az Egyház ezt az összhangot ,,nagy gondossággal őrzi, mintha egyetlen házban lakna, és mintha csak egy szíve, egy lelke és egy szája volna''.

Iréneusz a keresztény hit egységégének benső okát is világosan fölismerte Krisztusban, aki ,,önmagában mindenkit és mindent egybefoglal''. Krisztus, akiért az egész teremtés van, velünk ,,jár az egész üdvösségtörténeten át'', köztünk és bennünk van, hogy megváltottainak közösségét egyre jobban egybefűzze.

Minden, amit Iréneusz írt, kizárólagosan a keresztény hit oktatásának szolgálatában állt. Jellemző rá, hogy nem akart mesteri szónoknak föltűnni, mert semmi mással nem törődött, csak a rábízott lelkek üdvösségével. Sajnos egyéb írásaiból csak egyetlen egy maradt ránk: az apostoli igehirdetés kifejtése, melyben a keresztény jóhír igazságát az ószövetségi ígéretekkel való belső összefüggésből mutatja ki.

Írásait már életében is mindenfelé olvasták és terjesztették. Az egyházatyák és régi írók elhalmozták dicséretekkel, s ,,Nyugat fényességének'' nevezték. Mivel tökéletes igazságszeretetében sohasem mondott többet, mint amit megbízható forrásokból merített, állításai a mi kritikus korunkban is megállják a helyüket, és megőrizték időszerűségüket azok számára, akik hitbeli ismereteiket el akarják mélyíteni.

Sajnos semmi pontosat nem tudunk arról, hogyan végezte életét a béke és egység eme előharcosa. Egy tiszteletreméltó régi hagyomány szerint vértanúként halt meg egyházközségével együtt Septimius Severus császár idejében: egy nap császári parancsra katonák zárták körül a várost, minden keresztényt elfogtak és megöltek. Súlyos bántalmazások után Iréneuszt is meggyilkolták. Úgy látszik, hogy már Jeromos is tudott erről, mert kifejezetten vértanúnak mondja a szent püspököt. Tényszerű adatokat Tours-i Szent Gergely közöl Iréneusz püspök vértanúhaláláról. Erre a hagyományra alapozva az Egyház vértanúnak tiszteli és ünnepli Iréneuszt.

A Jeromos-féle martirológium a 202. évben június 28-ra teszi Szent Iréneusz vértanúságát. A római kalendáriumba 1920-ban vették fel az ünnepét, június 28-ra, de 1960-ban Szent Péter és Pál vigíliája miatt áttették július 3-ra. 1969-ben, mivel a vigília megszűnt, visszakerült június 28-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

Néhány, főleg a gondolkodására utaló vonást fel tudunk idézni ennek a 2. században élt teológusnak és békeszerzőnek az életéből, aki megkapta a ,,katolikus dogmatika atyja'' és a ,,nyugati egyház fényessége'' megtisztelő címet.

Egy ránk maradt levélrészletben Iréneusz visszaemlékezik ifjúságára, is ezt írja egyik barátjának: ,,Láttalak téged, amikor még gyermek voltam, Polikárpnál. Jobban emlékszem az akkori időkre, mint arra, ami csak az imént történt. Mert amit az ember ifjúságában tapasztalt, lelkével növekszik, és megmarad vele egyesülten.

A Szent Polikárppal való találkozás egész életére rányomta bélyegét. Ezt írja: ,,Szavait az Istentől kapott kegyelem révén akkoriban nagy buzgósággal fogadtam; nem papírra, hanem a szívembe írtam be azokat.''

Adversus haereses című munkája elején ezt írja a finom lelkű és igen tanult Iréneusz: ,,Nem szoktam hozzá ugyan az íráshoz, és nincs gyakorlatom az írásművészetben -- a szeretet mégis hajt engem.''

Azután kifejti, hogy Krisztus megváltó műve nem a tudomány közvetítésében áll, amely senkit sem tud boldogítani, hanem kizárólagosan az Üdvözítő önzetlen, szerető tettében, halálig menő önfeláldozásában. Iréneusz hangsúlyozza, hogy az Urat ebben kell követnünk, és hogy ,,jobb és hasznosabb dolog őszinte egyszerűségben keveset tudni és a szeretetben Istenhez közeledni, mint fölhalmozott tudásunkkal magunkat tanultaknak tartva istenkáromlásban és Isten ellenségeiként élni.''

Istenre és az Egyházra vonatkozó kijelentései olyan élőek, szívből jövőek, hogy még ma is megragadják az embert. Úgy tartotta, gyakran nevetni kellene az eretnekek ötletein, ,,a valóságban azonban sírni kell, ha látjuk, mennyire visszaélnek az igazság szentségével és nagyságával, ezzel a kimondhatatlan hatalommal.''

Iréneusz írta le az első pápanévsort Pétertől kezdve, s a maga korában koronatanúja a római püspök primátusának. Így hangzik a klasszikus megfogalmazás: ,,A római egyházzal, sajátos rangja révén, minden egyháznak összhangban kell lennie.'' És mégis abban a vitában, amely a húsvét ünneplésének időpontja miatt föllángolt a római püspök és a keleti egyházak között, Iréneusz nem állt egyértelműen a pápa mellé. Keleten húsvétot az első tavaszi holdtölte napján -- ezért gyakran hétköznap -- ünnepelték, s a hagyományra hivatkoztak. Rómában (ugyanúgy, mint ma) az ünnepet az első tavaszi holdtöltét követő vasárnap tartották meg, és Viktor pápa is a hagyományra hivatkozott. Mivel a keleti egyházak nem akarták átvenni a római gyakorlatot, a pápa kizárta őket az Egyház közösségéből. Ekkor lépett színre Iréneusz.

Levelet írt Viktor pápának, és nyomatékosan kérte, hogy ne járjon el túlságosan szigorúan. Inkább hagyja, hogy a különbözőség megmaradjon, mint hogy az egyháznak egy része elszakadjon az egésztől. A pápa visszavonta a kiközösítést, és a keleti egyházak a 3. században önként átvették a húsvét római időpontját.

Egy régi kézirat elbeszéli, hogyan nevezte meg Iréneusz nem sokkal vértanúsága előtt utódjaként Zakariás papot. Mindketten végigimádkoztak egy éjszakát. Akkor megjelent az Úr angyala, és fölszólította Iréneuszt: gondoskodjék róla, hogy Zakariás az üldözők elől elrejtőzzék, mert neki kell a jövőben az ő munkáját folytatnia, számára pedig hamarosan elérkezik a beteljesedés órája. Akkor a szent püspökké szentelte Zakariást, és meghagyta, hogy rejtőzzék el. Miután Iréneusz áldozata beteljesült, Zakariás első püspöki tette az volt, hogy eltemette a szent holttestét.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Iréneusz püspöknek megadtad, hogy erősíthette az igaz tanítást és a békét Egyházadban, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy a hitben és a szeretetben megújuljunk, és őrizhessük magunkban a te igazságodat és békédet!


Példája:
    Az üldözésből erőt kell meríteni a békésebb időszakra!
        Ez igaz a bántásokra, szeretetlenségekre is.

Szűz Mária Szeplőtelen Szíve

Szűz Mária Szeplőtelen Szíve

Urunk Jézus a nagyhatású hegyi-beszéd után lejött a hegyről. Kafarnaum felé vette útját. Az emberek követték. Jólesett nekik, hogy annyi jót hallhattak az Istennel való őszinte kapcsolatról. Meg akarta ezt erősíteni, ezért örült annak, hogy a szigorú elővigyázatossági rendelkezések ellenére, melléje mert lépni egy leprás. Elhitte, hogy Isten gyermeke ő is, Jézus nem irtózik tőle, meri kérni a szörnyű eleven rothadástól való megszabadulást. Igen fontosnak látja az Úr, hogy a beteg saját maga mondja ki a Mester természetfeletti hatalmába vetett hitét: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz” (Mt 8,2) Egyszerű szegény embernek tűnik, valószínűleg nem olvassa naponta, a Bibliát, mint a farizeusok és az írástudók. Vallja ő is, mint a többi zsidó, hogy Ábrahám a mi atyánk, azt azonban kevésbé hihetjük, hogy tisztában lehetett azzal is, hogy Jézus Ábrahámnak az a sarja, akiben áldást nyer „a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Örül annak, hogy Jézus megerősíti a hitében: „Akarom, tisztulj meg!” (Mt 8,3) Aztán a lelkére köti: Vesd alá magadat a papi vizsgálatnak!Jézus tudja, hogy Péter házában az anyósa súlyos lázban fekszik. Siet meggyógyítani, de már új távlatokra nyitogatja Ábrahám háza népe tekintetét. Meghívást kap egy idegen, hivatalosan bálványimádó római katonatiszt szolgájának meggyógyítására. „Megyek és meggyógyítom. A százados azt mondta neki: Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul! Magam is alárendelt ember vagyok, s katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom az egyiknek: Menj el! Elmegy, a másiknak: Gyere ide! Odajön hozzám; vagy szolgámnak: Tedd ezt meg! Megteszi. Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott, és kísérőihez fordult: Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet. Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. A századosnak pedig ezt mondta Jézus: Menj, legyen úgy, ahogy hitted! A szolga még abban az órában meggyógyult” (Mt 8,7-13) Péter, aki mindent készségesen elfogadott, ijedten nézi Joppéban vendéglátója háza tetejéről az égből leszálló bugyrot. Még inkább elbámul, amikor a bugyor kiterül, és nyüzsögnek a lepedőben az olyan állatok, amelyeket a zsidóknak nem volt szabad megenniük. Amikor pedig parancsot kap felülről: Rajta, Péter, öld le és edd meg! Péter hevesen tiltakozik: Szó se lehet róla, Uram! Sosem ettem én semmi közönségest vagy tisztátalant. Másodszor is megszólalt a hang: Amit az Isten tisztává tett, azt te ne tartsd tisztátalannak. Ez háromszor megismétlődött, aztán az egész hirtelen fölemelkedett az égbe” (ApCsel 10,9-16) Amint megérkezett Cezáreából egy másik pogány római százados küldötte, arra kérték, menjen velük küldőjükhöz. Akkor már kétkedés nélkül elindult, bement a pogány házba, ami tisztátalanná tette a hithű zsidót három- három napra kétezer éven át. Amikor aztán szólni kezdett, hogy előkészítse a századost és a házában lévőket a keresztségre és bérmálásra. A Szentlélek már le (is) szállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. A zsidókból lett keresztények, akik Péterrel érkeztek, ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiárad. Mert hallották, hogy megkapták a nyelvek adományát, és magasztalták az Istent. Péter megszólalt: Meg lehetne tagadni a keresztvizet azoktól, akik a Szentlelket éppen úgy megkapták, mint mi? Ezzel elrendelte, hogy Jézus Krisztus nevében kereszteljék meg őket. Őt viszont arra kérték, hogy maradjon még néhány napig náluk”(44-48) Mindenkinek komolyan kell vennie Jézus parancsát:„Menjetek el az egész világra,és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz (Jézusban) és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16,15-16)

Évközi12 hét szombat

Évközi12 hét szombat

Siral 2, 2. 10-14. 18-19; Mt 8, 5-17

„Milyen sötétbe borította haragjában Sion leányát az Úr’’

Jeruzsálem utolsó éveiben, és a pusztulás napjaiban is viselte prófétai küldetését Jeremiás, az igaz Isten, az Úr prófétája. Néhány évvel korábban többen is képviselték Izrael Istenét. Valamennyien hozták üzeneteit, hangoztatták figyelmeztetéseit: Térjetek meg gonosz, bálványimádók, atyáitok Istenéhez hűtlen izraeliták! Amit Mózes elmondott a honfoglalás előtt, mielőtt az Úr magához hívta volna, le is írta számotokra: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz, Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor -íme, ma előre megmondom neked, elpusztulsz”(MTörv 30, 15-18) Világos beszéd, tele jóakarattal, féltő szeretettel, de kemény igazsággal is. Társaival együtt erre figyelmeztetett Jeremiás, aki rajongva szerette népét. Elviselte, hogy ezért lenézték, undorral elfordultak tőle, kalodába zárták, halálra ítélték. Amikor az igét hirdette a templomban, azonnal eléje álltak a hamis próféták, és meghazudtolták. Ő, pedig tele volt féltéssel az utolsó napig. Amikor aztán rabszíjra fűzték huszonöt párban a szerencsétlen népet, ő ott ült a várfalon, és vitába szállt Istennel: Uram, én is megyek velük,- , mondta. Isten többszöri próbálkozás után így válaszolt neki: Jól van, Jeremiás! Ha te elmész velük, akkor én nem megyek. A próféta megrémült ettől a lehetőségtől, és maradt. Amikor aztán felgyújtották a babiloni katonák a király házát, de az Isten templomát is, romba döntöttek minden kőfalat, Jeremiás ott ült a romokon, sírt, engesztelt és úgy vezekelt.„Elpusztította az Úr kíméletlenül Jákob minden lakóhelyét, lerombolta haragjában Júda leányának erődítményeit. Földre sújtotta, beszennyezte a királyságot és fejedelmeit.” (2, 2) a nép már próbált tenni valamit, de későn. „a földön ülnek némán Sion leányának vénei; port hintenek a fejükre, zsákruhába öltöztek. A földig hajtották fejüket Jeruzsálem szüzei” (10) Saját vezeklése is együtt érző áldozat: „Elgyengültek a könnyektől szemeim, háborog a bensőm, földre omlott a májam-népem leányának romlása miatt; mert elalélt gyermek és csecsemő a város terein. Azt mondják anyjuknak: Hol van gabona és bor? Amikor elalélnak, mint a sebesültek a város terein; amikor kilehelik lelküket anyjuk ölében. Mihez hasonlítsalak, hogy megvigasztaljalak, Sion szűz leánya? Mert nagy a te romlásod, mint a tenger, ki gyógyíthatna meg téged?”(11-13) A hamis próféták felelőssége iszonyú:„Amit prófétáid láttak számodra, a hamisság és színlelés; nem tárták fel bűneidet, hogy megfordítsák sorsodat, hanem amiket láttak számodra, hamis és félrevezető kijelentések”(14) a leomlott várfalak köveit szólítja fel Jeremiás siralma végén. „Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Úr színe előtt! Emeld fel hozzá kezedet gyermekeid életéért, akik elaléltak az éhségtől minden utcasarkon” (19) a mi bűneinkért ne romoknak kelljen sírniuk, térjen meg idejében egész népünk.

Jézus Szentséges Szíve, irgalmazz hazánknak!

Jézus Szentséges Szíve főünnep

Jézus Szentséges Szíve, irgalmazz hazánknak!

Sok magyar testvéremmel együtt imádkozom, felajánlgatom életem kötelességteljesítéseit, betegségeimet, a jelentkező félreértéseket, az újrakezdések lendületeit és az újabb nehézségeket, hogy hazánkat védje meg Isten. Közben olvasom a Bibliát, és próbálom a lehetőségeimhez mérten szentmiséim igehirdetéseiben közelebb vinni üzeneteidet, Uram, hallgatóim eszéhez, szívéhez, hogy egyre jobban értsék, mi miért történik körülöttünk. Kísérletezem rendszeres előadásokkal, napi üzenetekkel a honlapon. Sugározzuk a nagyvilágba, és rábízzuk a kegyelemre, hogy hasson. Tesszük anélkül, hogy látnánk, érünk-e el valamit, közelebb juttatunk-e valakit is Istenhez. Nem úgy vagyok-e szolgálatommal, mint az Ószövetség nagy közvetítője, Mózes? Szent István diákonus a zsidó főtanács előtt hivatkozott rá:„Ezt a Mózest, akit megtagadtak, amikor azt mondták: Ki rendelt téged följebbvalóvá és bíróvá? Isten vezérül és szabadítóul küldte az angyal által, aki megjelent neki a csipkebokorban” (ApCsel 7,35) Rám is mondhatja bárki: ki bízott meg azzal, hogy népemnek életébe beavatkozzam? Tizenöt éves ferences novicius voltam, amikor a Gondviselés olyan pátert küldött lelkigyakorlat vezetőnek, aki elmondta mindenkinek: Ajánlom, minden nap mondják el a Jézus Szíve litániáját. Én megfogadtam: megteszem. Kevés kivétellel sikerült is teljesítenem. Kis pontként végzem. Nagyobb valaki hallotta, továbbította: Jézus Szentséges Szíve és a Szűzanya Szeplőtelen Szíve az utolsó menedék világunk számára. Ezt is megmutatta nekem jóval korábban az Úr, amikor megnyitotta előttem a Magyarok Nagyasszonya üzenetét. Igaz, 1948-at írtak akkor a naptárokra, igaz, újabb vesztett háború sújtotta hazánkat, igaz, hogy akkor már eladták hazámat krisztustalan nagyhatalmak a hivatásos ateista nagyhatalomnak, a Szovjetuniónak. Az is igaz, hogy én kezdő teológus voltam akkor, akinek se neve, se lehetősége, se várható hatalma nem volt Magyarországot megmenteni, de ezt a két nemes lehetőséget én megértettem, megragadtam, és lehetőségeim szerint hirdettem, sőt hirdetem is. Kérem, mindenki értse meg: Isten nélkül, a Szentséges és Szeplőtelen Szív nélkül nem válik jobbra a sorsunk. Évek hosszú során át figyeltem újabb kori történelmünket. Rengeteg nemes és hősi küzdelem áll mögöttünk: a kuruc kor, 1848-1849, győzelmes harcok 1914-1918, szörnyű csonkítás 1920-ban. 1956, 1989. Néztem, figyeltem, hőseink mennyi teret szenteltek Istennek, imának? A történelmi események között erről nem nagyon szóltak krónikásaink. 1952 vagy 1953 nagy választ adott, ami –úgy látszik-, ma is érvényes. Szentgyónás után mondta el valaki: Amikor vége volt az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszusnak, a városligeti Jáki kápolnában térdeltem. Oda hozták vissza az Oltáriszentséget. A szentségmutatót visszatették az oltárszekrénybe, de Jézus kilépett a szentostyából, és nagyon szomorúan állt az oltárnál. Csodálkozva kérdeztem: Uram, ilyen gyönyörű ünnepséget rendeztünk Neked, és Te nem örülsz neki? Jézus így felelt: Az ünnepség nagyon szép volt, de a magyar nép szíve nem fordult hozzám. Pedig ezt a lehetőséget erre szántam nektek. Ha megtértetek volna, megmentettétek volna hazátokat attól a rettenetes szenvedés-sorozattól, ami most kezdődik. Ez az élmény éledt bennem újra 1989-ben. Azt hiszem, sok mindent megtárgyaltak, de ez, a legfontosabb, kimaradt. Újabb borzalmas történések gyötörtek bennünket, és csak nem akarnak véget érni. Erősen meg kell fognunk Jézus és Magyarok Nagyasszonya kezét. Ne hivatkozzunk érdemeinkre, könyörögjünk Szívük irgalmáért. Ott mindent el lehet intézni. Merjük ezeket a gondolatokat elmondani másoknak is. Fogjuk meg egymás kezét. Érezzük meg, hogy a mi szívünknek is együtt kell, hogy dobbanjon. Fogadjuk meg: nem engedjük, hogy Mária országában gyökeret verjen bármiféle gonoszság. Add meg, Urunk, hogy Mária országában örökre megvalósuljon a szereteted országa.

ÁRPÁDHÁZI SZENT LÁSZLÓ

SZENT LÁSZLÓ

 KIRÁLY
*Lengyelország, 1046 körül +1095. július 29. 

,,Amikor a magyarok meghallották -- olvassuk a gesztaírónál --, hogy Magnus (Géza) király meghalt, egész sokaságuk öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására, vagyis helyesebben buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy föl van ruházva a tökéletes virtusokkal, hite szerint katolikus, kiváltképpen kegyes, bőkezű adakozó, szeretettel teljes. Úgy ragyogott föl, mint köd közepette a hajnali csillag, mely elűzi a homályt; és miképpen a telihold világol a maga napjaiban, vagy amiképpen a nap ragyog: fény lett népének közepette.''

Valóban az isteni gondviselés különös intézkedését kell látnunk abban, hogy őt adta a magyar nemzetnek az első szent király halálát követő négy évtizedes viszály után. Uralkodása sorsdöntő volt népe történelmében. Kiváló uralkodói képességével, vitézségével és életszentségével kivezette a magyarságot a belső veszedelmek örvényéből, és megmentette a külső ellenségek halált és pusztulást hozó támadásaitól.

A belső viszály és egyenetlenség hozta magával, hogy nem magyar földön, hanem Lengyelországban látta meg a napvilágot. Születésének éve a körülményeket egybevetve 1046-ra tehető. Atyja I. (Bajnok) Béla magyar király (1060--1063) volt, anyja Richéza, II. Miciszláv lengyel király leánya, nőágon II. Ottó császár dédunokája. Két fiú és több leánytestvére volt. Bátyja, Géza 1074--1077 között uralkodott. A leányok közül Zsófia Weimar Ulrik őrgrófhoz ment feleségül, Ilona pedig Zvonimir horvát király felesége lett. László kétszer házasodott. Első felesége, akinek nevét nem ismerjük, valószínűleg magyar főúri leány volt. Ebből a házasságból született leányát Jaroszláv orosz herceg vette feleségül. Majd özvegységre jutva Rheinfeldi Rudolf német ellenkirály leánya, Adelhaid lett a felesége, akitől Iréne nevű leánya született; ezt János görög császár vette el feleségül. Ilyenformán szinte az összes szomszédos uralkodóházzal rokonságba került, beleszámítva a két leghatalmasabbat: a görög és német császári dinasztiát is. Salamon király (1063--1074), László unokatestvére ugyanis Judit német császárleányt kapta feleségül. László egész életét sok küzdelem és megpróbáltatás jellemzi.

Mikoron méglen gyermekded volnál,

Kihoza Béla király jó Magyarországba,

Hogy dicsekednél te két országban,

Magyarországban és mennyországban.

Letelepedél Bihar-Váradon...

-- írja kedvesen a Szent László királyról szóló ének, a régi magyar irodalom e gyöngyszeme.

Vallásos lelkületét anyjától, a vitézséget atyjától örökölte, aki mielőtt a lengyel királyleányt megkapta, párviadalban legyőzte az egyik pamerán vezért. László még jóformán fel sem serdült, máris viszontagságos időket kellett átélnie: a testvérharcot András király és apja, Béla herceg, majd az évekig húzódó viszályt Salamon király és Géza bátyja között. Így korán megedződött az élet iskolájában, s korán előkészült sok harcot magában rejtő uralkodói éveire. Az ő feladata lett ugyanis az ország ,,megállapítása'', mint Hóman Bálint megjegyzi, vagyis a belső rend megszilárdítása és a külső határok biztosítása.

Az ország védelmében még mint fiatal herceg ismételten kitüntette magát. Talán 22 éves lehetett, amikor az úzok (fekete kunok) betörtek az ország keleti részébe Salamon királykodása idejében (1068). A Kerlés melletti ütközetben döntő szerepet játszott a győzelem kivívásában. Ő volt a csata főhőse, különösen azáltal, hogy az egyik menekülő kun vezért, aki egy magyar leányt vitt magával, üldözőbe vette, legyőzte, és a leányt kiszabadította, jóllehet előzőleg már súlyos sebet kapott a csatában. E hőstette valóságos legendával fonta körül alakját, s a következő századokban számtalan magyar templom falán megfestették. Ugyancsak döntő szerepet játszott mint vitéz katona a Salamon király és Géza bátyja közötti testvérharcban: a mogyoródi csatában (1074) bátyját győzelemre segítette, s uralmát biztosította.

1077-et írtak, amikor Lászlónak a nép akaratából, jóllehet Salamon még életben volt, át kellett vennie az ország kormányzását. Lelkületére jellemző, hogy nem koronáztatta meg magát, ,,mert csak békességet kívánt -- mint a krónikás írja --, hogy visszaadhassa Salamonnak az országot, és magának a hercegséget tartsa meg''. Erre azonban nem került sor, mert az egész ország népe egy emberként állt mögötte. ,,Hírneves és fönséges volt'', mivel ,,Magyarországot meggyarapította.'' Nevéhez fűződik Horvátország és Szlavónia meghódítása. De erre nézve is megjegyzi a krónikás: ,,Ezt a király nem kapzsiságból cselekedte, hanem azért, mert a királyi törvény szerint őt illette az örökség'', lévén a megözvegyült királyné a magyar király testvére.

László idejében különösen a Délkeleti-Kárpátokon túl lakó kunok jelentettek állandó veszélyt a magyar népre. Először 1085-ben Kutesk fejedelem indított támadást Salamon izgatására, aki nem tudott belenyugodni országa elvesztésébe. Hatalmas sereggel tört be, de László rájuk rontott, s a kunok úgy menekültek, ,,mint tépett tollú vadkacsák a keselyűk csőrétől''. Sokkal nagyobb veszélyt jelentett az 1091. évi betörés, mert a király akkor éppen Horvátországban tartózkodott. Az ellenség végigpusztította az ország keleti részét, rengeteg rabot és zsákmányt hurcolva magával. Hallván az ország veszedelmét, László sietett vissza népe védelmére. Még idejében sikerült a kunokat utolérnie. Egy ember kivételével az egész sereget megsemmisítette vagy fogságba ejtette. Ekkor történt, hogy a csata hevében egyszer csak fölkiáltott: ,,Atyámfiai! Ne öljük meg ezeket az embereket, hanem csak ejtsük foglyul őket; hadd éljenek, ha megtérnek!''

A többi hadjáratban, Oroszországban, Lengyelországban vagy a nyugati végeken, mindig arra törekedett, hogy azt a részt támogassa, ahol az igazságot vélte. VII. Gergely és IV. Henrik küzdelmében a pápa oldalán állt. A sok háborúság, amit kényszerűségből kellett vállalnia, váltotta ki belőle a montecassinói apáthoz 1091-ben írt levelében a következő vallomást: ,,Bűnös ember vagyok, mivel nincs lehetőség a földi hatalomban sáfárkodni igen súlyos bűnök nélkül.

Az úz, kun és besenyő betörések tapasztalatai arra bírták Lászlót, hogy a végeket megerősítse. Az elnéptelenedett területekre új telepeseket hozott, kiépítette e keleti részeken a közigazgatási szervezetet, ily módon politikai egységgé formálva a későbbi Magyarországot. Ezt a munkát az északnyugati részeken is ő kezdte meg, de Kálmán király fejezte be. Ők ketten építették ki a 72 vármegyéből álló vármegyei rendszert.

A politikai szervezés munkájával párhuzamosan haladt az egyházi élet megújítása, intézményeinek újjászervezése, továbbfejlesztése. A meglévő székesegyházakat, káptalanokat és kolostorokat nagy birtokokkal gazdagította, a megkezdett templomépítéseket befejezte, új egyházak és kolostorok egész sorát alapította. Szentjobban, a Tolna megyei Bátán és a nyitrai Koloson bencés kolostorokat létesített. Somogyvárott francia bencéseknek építtetett monostort; ide még száz év múlva is csak francia szerzeteseket vettek föl. Ugyanilyen bőkezűséggel gondoskodott a püspökségekről is. A váci székesegyházat befejezte. Újakat épített Váradon (,,Templomot rakatál szíz Máriának, Kiben most nyugoszol menden tisztességvel'') és Gyulafehérvárott. A kalocsai érseki egyházmegyét átszervezte, Bácsra helyezte át a székhelyét, ahol 1091-ben új püspökséget alapított Szent István tiszteletére, de a kalocsai érseknek rendelte alá.

Igen fontos szerepet töltött be uralkodásában az igazságszolgáltatás újjárendezése. Az évtizedes testvérharcban és az egyéb belső küzdelmekben erősen megrendült a törvények kötelező ereje. Különösen elhatalmasodott a tolvajlás, és meglazultak az erkölcsi életet szabályozó törvények. Ezt nem tűrhette az a László, akiről a krónikás ilyen jellemzést ad: ,,Minden ítéletében Isten félelmét tartotta szeme előtt.'' Ezért uralkodása második évében, 1078-ban Pannonhalmán a papság és előkelők jelenlétében szigorú törvényeket hoztak a megrendült vagyonbiztonság megerősítésére. Nem kímélték az előkelő és gazdag embereket sem. Aki egy tyúk értékénél többet lopott vagy elorzott, fölakasztották. Az emberölést sem torolták meg ilyen szigorúan. Az 1085 táján hozott újabb törvénykönyvből az tűnik ki, hogy a szigorú rendszabályok hatásosak voltak, s egyiket-másikat enyhíteni lehetett.

A kor szelleme, másrészt László nagy tekintélye és egyházias gondolkodása hozta magával, hogy az egyháziak életviszonyainak szabályozásába is belenyúlt. Az 1092-ben Szabolcsba összehívott zsinaton intézkedtek a papok házassága ügyében, tilalmazták az egyházi javak elidegenítését, s rendezték az ünnepek és böjtök megtartását. Ugyanez a zsinat büntetéssel sújtja a pogány szokásoknak hódolókat, és szabályokat léptet életbe az erkölcsi élet védelmére, mind a házasságon belül, mind azon kívül.

Közismert volt László vendégszeretete. Nem egy királyi vagy fejedelmi sarj talált nála menedékre. Udvarában neveltette fivére, Géza két fiát, Kálmánt és Álmost, valamint András király Dávid nevű fiát, s egy ideig Salamont is udvarában tartotta, mindennel ellátva őt rangjához mérten, amíg csak önként el nem távozott az országból.

A magyar nemzet és az Egyház szolgálata nyilvánult meg abban is, amikor István, Imre és Gellért ereklyéit 1083-ban fölemeltette, az egyházi és világi nagyok, valamint hatalmas néptömeg jelenlétében. Ezzel a magyar népnek a saját nemzetéből adott szent példaképeket.

,,Szinte állandóan a tenyerén hordja, kardja élén hordja az életét: minden pillanatban kész odadobni azt Egyháznak, hazának, egyeseknek -- mindennek és mindenkinek, akikben, amiben azt a két szentséget látja testet ölteni, amelyért élt: a magyar ügyet és az Isten ügyét'' -- írja róla Sík Sándor. Egész élete, eljárásai, intézkedései a szentség jegyét viselik magukon. Már a krónikás is úgy jellemzi, mint aki ,,mindenkor rugalmas volt és szelíd. Vigasztalta a bajtól sújtottakat, fölemelte az elnyomottakat, az árvák kegyes atyja volt. Az ország minden lakosa csak kegyes király néven emlegette. ,,Egyik legszebb jellemvonása a megbocsátás volt. Salamont nem büntette meg a kor szokása szerint, csak fogságra vetette egy időre, s ,,ő maga folyvást imádkozott Salamonért, hogy térjen meg Isten törvényéhez.'' Az ének László külsejét sem győzi dicsérni:

,,Te arcul tellyes, szép piros valál,

Tekéntetedben embereknél kedvesb,

Beszédedben ékes, karodban erős,

Lám, mendent te ejtesz, ki teveled küzdik.

Tagodban ékes, termetedben díszes,

Válladtul fogva mendeneknél magasb;

Csak szépséges császárságra méltó,

Hogy szent korona téged méltán illet.''

Épp így kitűnt lelkével. ,,Testedben tiszta, lelkedben fényes, szívedben bátor, miként vad oroszlán.'' Amikor tehette, szeretett félrevonulni és imádkozni. Imáinak hatásossága nyilvánul meg az alakját körülfonó legendákban is: az üldöző ellenség előtt a szikla meghasad, éhező katonái táplálására szarvascsordák jelennek meg, imájára víz fakad a sziklából, az ellenség elé dobott pénzei kővé változnak... Ugyanígy lesz ,,Szent László füve'' gyógyír a betegség ellen.

Nem csoda, hogy híre a határon túl is elterjedt, benne látták a kor egyik legszebb lovageszményét, s kiszemelték a keresztes hadak vezérének. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert 1095. július 29-én az örökkévalóságba költözött. Egy ideig a somogyvári monostorban nyugodott ,,boldog teste'' (Arany János), később Váradon helyezték végső nyugalomra.

Kultusza halála után hamarosan kifejlődött. Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté, mielőtt az Egyház hivatalosan megtette volna. Seregestől keresték föl sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is. A csodás gyógyulások híre gyorsan terjedt. A szent király ereklyéibe vetett bizalom egyre növekedett; szokássá vált, hogy itt döntsenek el nagy fontosságú pereket, és László oltára előtt tegyenek esküt. Itt tartották az 1134. évi nemzeti zsinatot, s itt döntötték el egy alkalommal a zágrábi püspök perét is. Ezek után az Egyház hivatalos lépése sem váratott soká magára. III. Béla király sürgetésére III. Celesztin pápa 1192-ben László királyt a szentek sorába iktatta.

A szent lovagkirály hatása népe körében az idők folyamán csak növekedett, egyesek szerint még Szent Istvánét is felülmúlta. A nagyváradi székesegyház előtt állították föl híres lovasszobrát, a Kolozsvári-testvérek alkotását, amely -- az ének szerint -- ,,fénylik, mint a nap, ragyog, mint az arany: Nem elégszik senki tereád nézni.'' Állítólag ennek mása a győri székesegyház hermája, amely fenséget, erőt, s egyúttal nyájasságot is sugároz; ez volna a szent király igazi arca. A mindig győzelmes ,,Bátor László'' lett a katonák védőszentje, nevének oltalma alatt vonultak a csatába, s ez volt a csatakiáltásuk: ,,Szent László, segíts!'' 1684-ben, a törökök elleni fölszabadító háború idején egy külföldi fültanú elbeszélése nyomán följegyezték, hogy a katonák a tábortűznél ,,fél óráig zenéltek és magyar víg dalokat mondottak Szent László tiszteletére, kinek épp aznap ünnepe volt'', tehát tisztelete még akkor is elevenen élt!

Vajon miben volt a varázsereje? Talán Prohászka Ottokár fogalmazta meg legkifejezőbben: ,,A magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté... A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nemzet hősévé lett.'' Ilyennek érezte és tudta az énekszerző is:

Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály!

Magyarországnak édes oltalma,

Szent kerályok közt drágalátus gyöngy,

Csillagok között fényességes csillag!

Szentháromságnak vagy te szolgája,

Jézus Krisztusnak nyomdoka követi;

Te szent léleknek tiszta edénye,

Szűz Máriának választott vitéze.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent László királyunkat, a te hitvallódat csodálatos könyörületességeddel a vétekből a bocsánatba, s mert igaz volt, a dicsőségbe vitted föl, kérünk, add, hogy aki kormányzónk volt a földön, pártfogónk legyen a mennyben!


Példája:
    Szent László ma is segítőnk, kérjük őt népünkért!

Ferenc pápa: Isten gyöngéd apuka, aki szeret és kézen fogva vezet minket

Ahhoz, hogy az Atya közvetíteni tudja gyöngéd szeretetét az emberek felé, arra van szükség, hogy az emberek kicsinnyé váljanak – fejtette ki homíliájában a pápa a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén Jézus Szentséges Szívének ünnepén, június 27-én reggel. A Vatikáni Rádió híradása.

Nem vár semmit, hanem adakozik. Nem beszél, hanem cselekszik. A Teremtő teremtményei iránti szeretetében árnyéka sincs a passzivitásnak. Isten kegyelmet és örömet ad nekünk, hogy ünnepelhessük Fia szívében szeretetének nagy műveit. Mondhatjuk azt is, hogy ma Isten szeretetét ünnepeljük Jézus Krisztusban. Ünnepeljük Isten irántunk való szeretetét, Isten bennünk lévő szeretetét – mondta homíliájában Ferenc pápa.

A szeretetnek két jellemzője van. Az első: a szeretet inkább ad, semmint kap. A második: a szeretet sokkal inkább a tettekben valósul meg, mintsem a szavakban. Amikor azt mondjuk, hogy inkább ad, semmint kap, akkor a szeretet önmagát közli: mindig. És megkapja őt a szeretett személy. Amikor pedig azt mondjuk, hogy sokkal inkább a művekben, mintsem a szavakban nyilvánul meg, az azt jelenti, hogy a szeretetből mindig élet fakad, a szeretet növekedést idéz elő.

Ahhoz, hogy az ember megértse Isten szeretetét, arra van szüksége, hogy keresse a végtelenhez arányosan viszonyított ellenkező dimenziót: a kicsinységet, a szív kicsinységét.

Mózes (MTörv 7, 6–11) elmagyarázza a zsidó népnek, hogy azért választotta ki őket, mert minden népnél kevesebben vannak. Miközben Jézus dicsőíti az Atyát az evangéliumi szakaszban (Mt 11, 25–30), „mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek”. Tehát Isten az emberrel az apuka-gyermek kapcsolatot keresi, megsimogatja, és azt mondja: „Én veled vagyok”.

Ez az Úr szeretetének gyöngédsége; ez az, amit az Úr közöl velünk, és erőt ad gyöngédségünknek. Ha azonban mi erősnek érezzük magunkat, akkor soha nem tapasztalhatjuk meg az Úr simogatását, az Úr oly szép, simogató szeretetét. „Ne félj, én veled vagyok, kézen foglak” – ezek mind az Úr szavai, amelyek megértetik velünk azt a titokzatos szeretetet, amelyet Ő irántunk érez. Amikor Jézus saját magáról beszél, ezt mondja: „Én szelíd vagyok, és alázatos szívű”. Ő is, Isten Fia is lealacsonyítja magát, hogy részesüljön az Atya szeretetében.

Isten szeretetének másik sajátos jele, hogy Ő elsőként szeret bennünket, „mindig megelőz” minket. Ő vár ránk – biztosította a híveket Ferenc pápa.

Homíliája végén a Szentatya azt a kegyelmet kérte Istentől, hogy beléphessünk ebbe a titokzatos világba, hogy elámuljunk, és béke töltsön el bennünket ezzel a szeretettel, amely közli önmagát, amely örömet ad, és amely az élet útján gyermekként, kézen fogva vezet bennünket.

Amikor megérkezünk, Ő ott van. Amikor keressük Őt, akkor Ő már előzőleg keresett bennünket. Ő mindig előttünk jár, vár bennünket, hogy befogadjon szívébe, szeretetébe. Ez a két dolog segíthet bennünket, hogy megértsük a velünk való Isten szeretetének misztériumát. Ahhoz, hogy kifejezhesse önmagát, szüksége van kicsinységünkre, lealacsonyodásunkra. Szüksége van ámulatunkra is, amikor keressük és megtaláljuk Őt, aki vár ránk – fejezte be Jézus Szentséges Szívének ünnepén mondott homíliáját Ferenc pápa.

Jézus Szentséges Szíve

Jézus Szentséges Szíve

MTörv 7,6-11; 1Jn 4, 7-16; Mt 11, 25-30

„Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű”

Hazánkban 1948 nyarán már egy éve tartott a Mária-év. Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása előbb nyugati, majd keleti hitetlenek támadásainak tüzében harcolt hazájáért és népéért. Ismerte a történelmet, a legújabb kort pedig saját bőrén volt kénytelen megismerni. 1945-ben kiadott egy körlevelet, amellyel utat akart mutatni a katolikus magyaroknak, hogyan és hová kell fordulni segítségért, mert rajtunk nem akart senki segíteni. Ebben a körlevélben az 57. zsoltárt idézi: „Könyörülj rajtam, Istenem, könyörülj rajtam, mert beléd vetem bizalmamat, és szárnyad árnyékában húzom meg magam, amíg a veszedelem elvonul. A fölséges Istenhez kiáltok, Istenhez, aki jót cselekszik velem” (Zsolt 57,2-3) a hívő magyarok sírva hallgatták a templomban a felolvasást. Tudták, hogy igaza van, hiszen akkor már híre futott, hogy a győztes nagyhatalmak Trianonhoz hasonlóan ellenségeink újra, és ötven évre eladtak bennünket a Szovjetuniónak. Az Atyaisten trónja előtt két nagyhatalom vállalja sorsunkat, két igaz és csodálatos képviselő: Jézus Szentséges Szíve és az Ő Édesanyja, a Magyarok Nagyasszonya. Bíborosunk a kisebbik hatalomhoz fordult a magyar katolikusok 1947-1948-as Mária-év búcsújárásával. Tíz évvel korábban azonban XI. Pius pápa 1938 májusában egy hetes Eucharisztikus Világkongresszust hívott össze Magyarország fővárosába, Budapesten. Az egész világ akkor már félelemben élt. Kirobbanás előtt állt a II. világháború. Különböző színű egyenruhákban, de egyformán ateista szívvel készült egymásnak rohanni és ölni a másik fél katonáit, hogy maga lába alá gyűrje valamelyik a másik táborát. Hazánk akkor még remélte, hogy ebből a borzalomból kimarad. Jöttek mindenünnen a hívő katolikusok. Az Oltáriszentségben pedig Jézus fogadta hívei hódolatát egy héten át templomokban, tereken, utcákon. S amíg Európa szertebömbölte a két ellenséges tábor a maga öldöklésre lelkesítő üzeneteit, nálunk a rangrejtve jelenlévő Jézus Krisztus papjai ajkával szelíden hirdette: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én, felüdítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű és nyugalmat találtok lelketeknek.(Jer, 6,16) Mert az én igám édes, és az én terhem könnyű” (Mt 11,28-30)

CHIGNINI SZENT ANTELMUS

CHIGNINI SZENT ANTELMUS 

karthauzi, püspök

*Chignin vára, Chambéry mellett, 1107. +Belley, 1178. június 26.

A köznemesség a középkorban sok fiát ajánlotta fel az Egyháznak, hogy az elsőszülött lehetőleg csorbítatlanul örökölhesse a családi javakat. Azon is fáradoztak tehát, hogy a jövendő papoknak jó nevelést nyújtsanak, és e cél érdekében már nagyon fiatal korukban egyházi iskolákba küldték őket. Bár a későbbiekben nem lett ezeknek a fiatalembereknek mindegyikéből szent, nem is futott be mindegyikük fényes pályát, mint püspök vagy szerzetesrendi elöljáró, de egzisztenciájuk mindenesetre biztosított volt. Kétségtelenül ilyen terveket szőtt Chignini Erluin úr is Antelmus nevű fia születésekor. Saját magának Dauphinében, feleségének pedig Savoyában és Genfben levő kapcsolatai mellett nem lehetett gondja semmire.

Antelmus nagyon korán elhagyta Chambéry vidékét és Genfbe költözött. Ott fejezte be tanulmányait, és szerezte meg nehézség nélkül a kanonokságot, sőt, a székesegyház prépostja lett. Egyidejűleg az akkoriban szokásos hivatalhalmozással a belleyi püspök titkára is volt, aki pappá szentelte. Antelmus szívesen látogatta meg egy rokonát, a Bugeyben levő Portes karthauzi kolostorában. Azután eljött a nap (valószínűleg 1133-ban), amelyen érett megfontolás után elhatározta, hogy ott is marad. Még nem végezte be Portes-ban noviciátusát, amikor a karthauzi kolostor (La Grande-Chartreuse) priorja, a híres I. Guigo (1083--1137) elrendelte, hogy települjön át az anyaházba. Ezt 1132-ben egy lavina eltemette és a kolostor közösségének fele halálát lelte. Olyan férfiakra volt szükség, akik képesek arra, hogy közreműködjenek az újjáépítésben. Feltételezhetjük, hogy Guigo behatóan értesült erről a novíciusról, mielőtt rendelkezését kiadta.

Antelmus tehát szerzetesi fogadalmát Chartreuse-ben tette le. Csakhamar ugyanott prokurátor lett, s egyben a gazdálkodás felelős vezetője. Legfőbb törekvése volt, hogy az épületeket újból felépítse, a kolostor gazdaságát használhatóvá tegye. Mint prokurátor, a laikus testvérek vezetője is volt, akik közé egy napon az édesapját is felvették.

Mindenki által elismert képességei azzal a következménnyel jártak, hogy 1139-ben a kolostor priorjává választották. Nemcsak a könyvtárat gazdagította új kötetekkel, mint elődei, hanem felkarolta Guigo dédelgetett tervét, és összehívta az első általános rendi káptalant, hogy a karthauzi rendet, amelynek elterjesztésén lázas buzgósággal dolgozott, megerősítse. Az 1142-ben összegyűlt 8 prior elhatározta, hogy a chartreuse-i prior lesz mindig az általános rendfőnök, akinek a többi priorok engedelmességgel tartoznak. Így Antelmus lett az első rendfőnök. 1151-ben azonban csatlakozva egy vitához, amely a karthauziakat két csoportra szakította, lemondott megbízatásáról, és megint egyszerű szerzetes lett. Portes kolostora nemsokára priorjává választotta, ettől kezdve ezt a házat, amelybe annak idején novíciusként lépett be, nagy körültekintéssel vezette. Széles körű karitatív tevékenységet fejtett ki, amikor éhínség miatt a szerencsétlen nép csapatosan özönlött a kolostor kapujához.

Amikor a nagy karthauzi kolostor új priorja, Baziliusz szükségesnek tartotta, hogy egy tapasztalt ember tanácsát kérje, Antelmus haladéktalanul elindult hozzá. Amikor arról volt szó, hogy II. Sándort vagy az ellenpápát választja-e, megértette, hogy a szerzeteseket és az egész rendet meg kell nyernie a törvényes pápa ügyének. 1163-ban Sándor, hogy viszonozza melléállását, Belley püspöki székébe emelte.

Antelmusra új megpróbáltatások vártak, s ezek hivatalából adódtak, amely a pápaság és császárság szakadatlan vitájának idejében igen nehéz volt. Grenoble-ban, ahol különösen áttekinthetetlen volt a helyzet, a törvényes püspöknek nem sikerült elfoglalnia püspöki székét. Ekkor Antelmus Baziliusz egyetértésével közbelépett érdekében VII. Lajos királynál. Minden erejével tevékenykedett III. Sándor pápa pártja szószólójaként. Többek között rábízták azt a különleges küldetést is, hogy Anglia királyát és Becket Tamást (lásd: A szentek élete, 738. o.) békítse ki egymással. Barbarossa Frigyes császár azonban keresztülhúzta ennek a tervnek kivitelét. Néhány évvel később a császár mégis felruházta Antelmust a közvetlenség kiváltságával, azaz kegyura a császár lett. Így Belley püspöke megszabadult a Savoya grófjától, Humbertustól való függéstől, és közvetlenül a császár alá került. Nem lehetetlen, hogy Antelmus, akit nyugtalanítottak a savoyai mesterkedései, kifejezetten kérte is ezt a kegyet; emellett szól, hogy ettől a naptól kezdve a gróf még ellenségesebb lett iránta, embereit a püspök ellen bujtogatta, sőt nem riadt vissza Belley egy papjának meggyilkolásától sem. Amikor e gaztette miatt kiközösítés sújtotta, a bűnös kihallgatást kért Rómában, és a pápától el is nyerte a feloldozást. Antelmus meghajolt ugyan a római szó előtt, de elhatározta, hogy visszavonul Chartreuse-be. A pápának nagy fáradozásába került, hogy Antelmus visszatérjen püspöki templomába. Nem maradt azonban ott hosszú ideig: kora (időközben hetvenéves lett) és betegsége felmorzsolta erejét. Halálos ágyán megbocsátott a nyilvános bocsánatkérésre hozzá érkező grófnak.

Antelmust nagyon kedvelték, s halálát megsiratták egyházmegyéjének hívei. Jelek és csodák történtek sírjánál, s évszázadokon át tisztelték ereklyéit (ezek ma is a székesegyházban találhatók). Tisztelete spontán módon és igen gyorsan elterjedt; a karthauziak 1607-től hivatalosan is szentként tisztelik.

Jézus átforrósítja a nép szívét.

Jézus átforrósítja a nép szívét – Ferenc pápa csütörtöki homíliája

A nép követi Jézust, mert felismeri, hogy ő a Jó Pásztor. Ezt a gondolatot hangsúlyozta a reggeli szentmise homíliájában a Szentatya, amikor óva intett attól, aki a hitet moralizmusra redukálja és a politikai szabadulás nyomába szegődik, vagy éppen megegyezést keres a hatalommal.

 „Miért követi olyan sok ember Jézust?” – tette fel a homíiliája nyitó kérdését a pápa. „Jézust azért követték olyan sokan, mert ámulatba estek a tanításától, és mert a szavai megdöbbentették őket. Voltak azonban mások, akiknek szavai nem érkeztek el a néphez.”

Ferenc pápa a tanítók négy típusát nevezte meg, akik Jézus korában a néphez szóltak: mindenekelőtt a farizeusok, akik kultuszt csináltak az Istenből, a vallásból, parancsolatok sorozatát alkották, a tíz parancsolatból több mint háromszázat csináltak, és ennek a terhét a nép vállára rakták. Az élő Istenben való hitnek ilyen megcsonkítása kazuisztika, álokoskodás – fogalmazott a Szentatya. „De ha neked például be kell tartanod a negyedik parancsolatot? Igen, igen, akkor enni kell adnod idős nagypapádnak, nagymamádnak! Igen, igen! De tudja – teszel ellenvetést – én nem tehetem meg, mert a pénzemet a templomnak adtam! Hogyan? Nem teszed meg? És a szülők közben éhen halnak? Íme, ezek a kazuisztika legkegyetlenebb ellentmondásai. A nép tisztelte őket, mert a nép tisztelettudó. Igen, tisztelték, de nem hallgatták meg őket. Elmentek, és otthagyták őket.”

Egy másik csoport a szadduceusok – folytatta a pápa. Nem volt hitük, elvesztették a hitüket. Vallási tevékenységüket az utcán folytatták, a hatalommal megegyezve. A politikai hatalommal és a gazdasági hatalommal. A hatalom emberei. A harmadik csoport a forradalmiak csoportja, a zélótáké, akik forradalmat akartak, hogy megszabadítsák Izrael népét a római uralomtól. A népnek azonban józan értékítélete van, és meg tudja különböztetni az érett gyümölcsöt attól, ami nem az. És nem követték őket sem. A negyedik csoport a jó népből való: esszénusoknak hívták őket, szerzetesek voltak, akik életüket Istennek szentelték. Ám távol éltek a néptől, és a nép nem tudta követni őket.

„Ezek voltak azok a csoportok, amelyek hangja eljutott a néphez, de egyik sem tudta igazában megmelegíteni a nép szívét. De Jézus igen! A tömeg elcsodálkozott rajta, és miközben hallgatták Jézust, a szívük átforrósodott. Jézus üzenete eljutott a szívükig, mert Ő közel ment az emberekhez, meggyógyította a szívüket. Jézus nem szégyellte azt, hogy szóba álljon a bűnösökkel”, sőt: keresésükre indult. Öröm volt számára a néppel együtt járni. „Éppen ezért Ő a Jó Pásztor, a bárányok ismerik a hangját, és követik Őt” – hangsúlyozta a Szentatya.

„A nép éppen azért követte Jézust, mert Ő a Jó Pásztor. Nem volt Ő farizeus, sem moralista, sem szadduceus, aki a hatalmasokkal politikai ügyeket intézett; sem pedig gerilla, aki népének politikai szabadítására törekedett, sem pedig egy kolostor szemlélődő szerzetese. Pásztor volt. Pásztor, aki beszélte a népe nyelvét, megértette magát, kimondta az igazságot, Isten dolgait. Soha nem bocsátkozott tárgyalásokba Isten ügyeiben. De oly módon beszélt róla, hogy a nép megszerette Isten dolgait, és éppen ezért követte Őt.”

Jézus soha nem távolodott el a néptől, és soha nem távolodott el az Atyjától. Jézus nagyon össze volt kapcsolva az Atyával, egészen egy volt Vele – és éppúgy nagyon közel volt a néphez. Tekintélye volt, és ezért követte Őt a nép. „Jézust, a Jó Pásztort szemlélve, jó, ha mi is meggondoljuk, kit akarunk követni” – fordult Ferenc pápa a kápolnában lévő hívekhez.

„Azokat, akik elvont dolgokról beszélnek, akik morális esetelemzéseket végeznek, vagy azokat, akik a néphez szólnak ugyan, de nincs hitük, és a politikai, gazdasági hatalommal tárgyalnak; vagy azokat kövessük, akik örökké idegen dolgokat csinálnak, romboló dolgokat, úgynevezett felszabadító harcokat, de amelyek szintén nem az Úr útjai; vagy egy távoli szemlélődőt?

Ki akar engem követni? Erre a kérdésre az imádság adjon választ, kérjük Istent, hogy közel jussunk Jézushoz, és kövessük Őt, rácsodálkozzunk mindarra, amit Jézus mond nekünk” – fejezte be homíliáját Ferenc pápa a Szent Márta-házban tartott csütörtök reggeli szentmisén.

Évközi 12. hét csütörtök

Évközi 12. hét csütörtök

2Kir 24, 8-17; Mt 7, 21-29

„Tizennyolc éves volt Joachin amikor uralkodni kezdett, és három hónapig uralkodott Jeruzsálemben”

699-643. Manassze volt Júda királya. „Tizenkét esztendős volt Manassze, amikor uralkodni kezdett, s ötvenöt esztendeig uralkodott Jeruzsálemben.” Azt cselekedte, ami gonosz az Úr színe előtt, azon nemzetek bálványozása szerint, amelyeket az Úr eltörölt Izrael fiainak színe elől. Újra felépítette azokat a magasatokat, amelyeket apja, Hiszkija lebontatott, oltárokat emelt Baálnak és berkeket ültetett, mint ahogy Ácháb Izrael királya cselekedett, s imádta és tisztelte az ég egész seregét. Oltárokat építtetett az Úr házában, amely felől azt mondta az Úr: Jeruzsálembe helyezem nevemet-, oltárokat építtetett az ég egész seregének az Úr templomának mindkét udvarában. Átvitte fiát a tűzön, jóslást és jövendölést űzött, halottidézőket szerzett és számos jóst tartott, hogy azt cselekedje, ami gonosz az Úr előtt és bosszantsa őt. Elhelyezte az általa készíttetett berek-bálványt az Úr templomába, amely felől azt mondta az Úr Dávidnak és fiának, Salamonnak: Ebbe a templomba és Jeruzsálembe, amelyet kiválasztottam Izrael valamennyi törzse közül, helyezem nevemet mindörökre, s nem mozdítom ki többé Izrael lábát arról a földről, amelyet atyáiknak adtam, ha teljesítik mindazt, amit parancsoltam nekik s az egész törvényt, amit szolgám, Mózes meghagyott nekik. Ám ők nem hallgattak erre, mert Manassze tévedésbe vitte őket, hogy még gonoszabbul cselekedjenek, mint azok a nemzetek, amelyeket az úr eltörölt Izrael fiainak színe elől” (2Kir 21,1-9) Félelmetes gonoszság egy ember szívében, akit Isten emelt fel ősapjában, Dávidban. Apjától nem ezt tanulta, de egyedül túltett elődei bálványozásain, sőt még az előtte levert és fogsága hurcolt Izrael királyain és népén is. Az itt közölt bűnlista önmagában is szörnyű, de a többször megemlített gonoszság, ami a szívéből áradt ezen bűnök gyökereként, elképeszti még a mi korunk olvasóját is. Különösen akkor, ha meggondoljuk, apja, Hiszkija olyan nagyhitű ember volt, hogy imájával megmentette Jeruzsálemet az asszír király, Szanherib ostromától. Megrontotta fiát, Ámont, eleve az ördög kezére adta a tűzön átvezetéssel. Követte apja gonoszkodásait, de csak két évig tűrte el őt az Úr. (642-641) Az ő fia, Jozija ezek után a csodák gyermekeként kedves volt Isten előtt. Az ő idejében találták meg a törvény könyvét, és az ő uralkodása az utolsó alkalom volt a megtérésre. Jozija király halála után fia, Joacház lett Júdea királya, Mindössze három hónapig uralkodott, mert eljött a nagy büntetés ideje. A jeruzsálemi királyok Babilon urai ellen az egyiptomi fáraónál kerestek oltalmat. Amikor pedig ezt megtudta Nabukodonozor király, felvonult Jeruzsálem alá. Joacház kiment hozzá nyilván tisztelegni. Babilon királya azonban elfogatta őket, rabbá tette az egész küldöttséget. És ezzel beteljesült Jeruzsálem sorsa. Elkezdődött a végső idő. Jeruzsálem és sorsa beteljesült. Soha el ne hagyd az egy igaz Istent.Itt az idő: térj hozzá egész szívvel.

BOLDOG MONTAUI DOROTTYA

BOLDOG MONTAUI DOROTTYA 

reklúza

*Gross-Montau, 1347 +Marienwerder, 1394. június 25.

Dorottya a 14. században élt; olyan időben, amikor úgy látszott, hogy a középkori hit ereje elapadt, és a viszonylag egységes középkori életrend felbomlott; olyan korban, amelyben a kereszténység középpontját mélységesen nyugtalanította a pápák avignoni fogsága éppúgy, mint peremvidékét a földrengésszerű mozgalmak: Wyclifé Angliában, Huszé pedig Csehországban. Nyilvánvalóan Istennek az Egyház iránti gondviseléséből fakad, hogy az ilyen széthullás közepette mindig támadnak nagy szentek, akiknek különleges jámborsága bizonyos mértékben megoldja a korszak bajait. A gyakorlati ateizmust, az elvilágiasodást és a hatalomvágyat, amelyek a 14. században veszélyeztették az Egyházat, éppen legrosszabb, romboló hatásuktól fosztotta meg olyan szent nők eleven, misztikus szemlélődéssé érett hite, alázatos és feltétlen önátadása, akik önmagukat ajánlották fel Isten irgalmának engesztelő áldozatul.

Közéjük tartozik Dorothea von Montau, kinek személyében a késő középkori jámborság történetének egyik legmegragadóbb alakjával találkozunk. Csaknem az utolsó ezek sorában. Előtte csillagként ragyogott Sziénai Szent Katalin (lásd: A szentek élete,180. o.), Svéd Szent Katalin (lásd:170. o.) és -- akit mintaképeként Dorottya még e kettőnél is jobban szeretett és tisztelt -- Svéd Szent Brigitta (Lásd: A szentek élete, 365. o.), akinek ereklyeszekrénye előtt térdelhetett a montaui lány, amikor a szent ereklyéinek szülőföldjére vitelekor egy ideig Danzigban (Gdansk) állomásoztak. Dorottya Poroszországban nőtt fel, Marienburg (Malbork) árnyékában, ahol abban az időben a német lovagrend egyik leghíresebb nagymestere, Kniprodei Winrich erős kézzel és sikeresen uralkodott, és az egykori szegény országot virágzó jóléttel ajándékozta meg. Dorottyának ezért kemény fáradságába került, hogy a danzigi polgárház jómódú kényelméből kitörjön, és megvalósítsa azt a szegénységet, amelyet az Evangélium boldognak mond. Ezt az eszményt hirdette már egy évszázaddal korábban Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Klára (lásd: A szentek élete, 426. o.), most pedig -- mint valami szent ragály -- a minoriták kolostorából kiindulva áthaladt az előkelő városnegyedeken és felkavarta a gazdagokat.

Dorottya apja, Willem Swartze, holland földműves és gátépítő volt, akit korának vándorlási kedve a Rajna torkolatától a Visztuláig űzött, Montau falujába, ahol azután Dorottya kilenc testvére között nőtt fel egy kis parasztgazdaságban. Már gyermekként szokatlan kegyelmeket kapott, és kemény vezeklésre érzett ösztönzést, úgyhogy a háta -- saját szavai szerint olyan volt, ,,mint ekevassal hasogatott szántóföld''. 1363-ban, tizenhat évesen férjhez adták egy tehetős danzigi kardcsiszárhoz, Adalberthez. A hirtelen haragú, idősebb kézművest fiatal feleségének különleges, számára érthetetlen jámborsága zavarba ejtette és elkeserítette. A durva bántalmazás és az otromba gyöngédség módszerét váltogatva megkísérelte, hogy ezt a szokatlan tulajdonságát kiűzze belőle. Hiába: egyre határozottabb módon tapasztalta Dorottya a természetfölötti betörését behatárolt, kispolgári életébe, amíg azután 1364-ben, nem sokkal esküvője után, első keresztlátomása eltüntette számára a határt a látható és láthatatlan közt, a szíve pedig -- saját szava szerint -- ,,izzó szeretetre lángolt fel''. Emberfelettinek érezte -- mint akit keresztre feszítettek -- családja és misztikus hivatása csaknem összeegyeztethetetlen követelményeit. A házasság vértanúsággá lett számára. Kilenc gyermeket szült, és szerető édesanyjuk volt. Később elmondta gyóntatóatyjának, Marienwerderi Jánosnak, hogy minden templom távoli zugában, legmélyebb elragadtatása közben is érzékelte a leghalkabb gyermeksírást is, amely otthon, a kamrájukban hangzott fel, és hazasietett, hogy megvigasztalja a gyermeket. Négy gyermeke egészen kicsi korában halt meg, további négyet az 1383. évi pestis ragadott el, így csak a legkisebb lánya, Gertrúd maradt életben, aki később bencés apáca lett Kulmban.

Dorottya türelmes szenvedése lassanként kissé megváltoztatta férjének makacs lelkületét is. Gyermekeik halála után elhatározták, hogy közösen nagy zarándokutat tesznek. Aachenen át délre vonultak a Szűzanyának a svájci Einsiedelnben lévő híres zarándokhelyére, ,,Vinsterwaldba'', amint a források közlik. Télen ismét Danzigban tűntek föl, de csak azért, hogy egy sokkal döntőbb utazást készítsenek elő. Adalbert eladta házát és műhelyét, s 1385-ben a kis család ismét az országutat rótta. Ezúttal ponyvás kocsin utaztak, s velük volt az ötéves Gertrúd is. Útonállók elrabolták kis vagyonkájukat, amelyet magukkal vittek, hogy új otthont építsenek maguknak. Einsiedelnben elviselhetetlenné fokozódott a Dorottya szívét marcangoló feszültség. Életének bizonyára nagy kísértése volt az, amelynek egy pillanat alatt engedett, miközben férjét, aki vissza akart térni Danzigba, rábeszélte, hogy utazzon egyedül, őt pedig hagyja ott ,,vinsterwaldi'' remeteségében. Adalbert beleegyezett. Leírhatatlan volt Dorottya ujjongása végre visszanyert szabadsága miatt. Amikor azonban a pár Einsiedeln plébánosa elé lépett, hogy különválásukat szentesítse, a férfi megbánta korábbi beleegyezését, a plébános pedig megparancsolta Dorottyának, hogy férjét kísérje vissza Danzigba. Egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedett.

Ami ezután következett, olyan volt, mint valami rossz álom: a téli hazautazás, a megbetegedett Adalbert és a gyermek lovon, Dorottya a térdig érő hóban gázolva, a megérkezés Danzigba, fáradságos szálláskeresés, nyomorúságos hajlék a Katalin-templom mellett egy kunyhóban, a szomszédok gúnyolódása, amely rosszindulatba csapott át, és Dorottyát boszorkánynak, eretneknek bélyegezte. Adalbert állandóan betegen feküdt, felesége hősies hűségére pedig csak lehangoltsággal és még rosszabb állapotával válaszolt. Olyan szegények voltak, hogy Dorottyának időnként össze kellett koldulnia a megélhetésükhöz szükségeseket. Ettől a külső nyomorúságtól látszólag függetlenül, és mégis titokzatos összefüggésben vele, bontakozott ki benső élete, mind mélyebb eggyéválásban a kereszten függő Úrral, mindig teljes nyitottságban a háromságos szeretet áradása számára.

1389-ben nagylelkűségének egy ritka hangulatában Adalbert egy zarándoklattal Rómába küldte Dorottyát. Amikorra visszatért, férje már meghalt és el is temették. Kislányát elhelyezte egy kolostorban, javai maradékát elajándékozta, és áttelepedett Marienwerderbe, s ott a dóm dékánja, a jóságos János pap szolgálatába fogadta. A tudós férfi a prágai egyetemen töltött húszévi tanítás után szülővárosában belépett a német lovagrendbe, és a dóm dékánja lett. Szigorúan próbára tette Dorottyát, s meggyőződött jámborságának őszinteségéről és különleges kegyelmi állapotáról, eloszlatta azt a kínzó gondját, hogy öncsalás és ördögi sugalmazás játékszere. 1393. november 2-án reklúza lett, azaz bezárkózott a dóm falához épített cellába, és kérésére a dékán naponta megáldoztatta, ami akkor hallatlan kiváltság volt. Dorottya szeretettel fogadott itt mindenkit, aki tanácsért vagy segítségért fordult hozzá. Az éjszakákat imádságban töltötte, hogy érjen véget a nagy skizma. 1394. június 25-én reggel halva találták cellájában.

Marienwerderi Jánosnak köszönhetjük Dorottya részletes életrajzát, amelybe beillesztette mindazt, amit a szent nő közölt vele jelenéseiről. Megragadó képet rajzol ennek az egészen egyszerű és képzetlen nőnek lelki világáról, aki a Szentlélek megvilágosító hatására, amelynek készségesen megnyílt, a legnagyobb bölcsességre jutott. Jámborságát a kereszten függő szegény, alázatos Úr iránti bensőséges szeretete alakította ki; eucharisztikus jelenlétét egyre elevenebben tapasztalta meg, amikor saját szenvedő létét egyesítette az ő áldozatával.

Dorottya halála után mindjárt megkezdték az előkészületeket boldoggá avatására, ezek a fáradozások azonban a következő évszázadok háborús zűrzavarai közepette abbamaradtak. Hivatalos kanonizáció nélkül is Poroszország védasszonyaként tisztelte a jámbor nép.

„Keresztények vagyunk, mert az egyházhoz tartozunk”

Ferenc pápa katekézise a szerdai általános kihallgatáson: „Keresztények vagyunk, mert az egyházhoz tartozunk”

A Szentatya a katekézis megkezdése előtt ezúttal is először a VI. Pál teremben várakozó betegeket kereste fel: “Először nektek adok áldást – mondta –, aztán megyek a térre, mert ott túl meleg van a betegeknek, meg az eső veszélye is fennáll, ezért kényelmesebb nektek itt a kivetítőn követni a kihallgatást, rendben? Most imádkozzunk egy Áve Máriát…”, majd az imádság után a pápa megáldotta őket, imádságukat kérve önmaga számára.

A Szent Péter téren kezdett katekézis elején pedig az ötvenezer zarándok imáját kérte a betegekért.

Tanításában a pápa folytatta a múlt héten megkezdett témáját Isten azon kezdeményezéséről, mellyel egy népet akar magának formálni az ő ígéretével és áldásával. Ábrahámmal kezdi ezt a kapcsolat-építést olyan bizalommal, melynek Isten mindig bővében van és előkészíti az Ószövetség népét arra, hogy Jézus Krisztusban őt tegye meg az Isten és az ember közötti, valamint az emberek egymás közötti kapcsolatának jelévé és eszközévé. Most az egyházhoz tartozásról beszélek – jelentette be a pápa.

„Mi nem vagyunk elszigetelve és nem vagyunk egyéni jogcímen keresztények, ki-ki a saját maga módján, nem! A mi keresztény identitásunk az odatartozás. Keresztények vagyunk, mert az egyházhoz tartozunk. Úgy vagyunk ezzel, mint a nevünkkel. Ha a nevünk a „keresztény vagyok”, akkor a családi nevünk az, hogy „az Egyházhoz tartozunk” – mondta a pápa. „Nagyon szép dolog itt megjegyezni azt, hogy ez az odatartozás megjelenik az Isten nevében is. Az égő csipkebokor csodálatos történetében (Kiv 3,15) úgy nevezi önmagát, mint az Atyák Istene, nem mondja „Én vagyok a Mindenható, hanem „Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákob Istene”. Úgy mutatja önmagát, mint aki szövetséget kötött az atyáinkkal és mindig hűséges marad a szövetségéhez, és bennünket is arra hív, hogy lépjünk be ebbe a kapcsolatba, mely megelőz bennünket. Ez az Istenhez való viszonyunk - aki már kapcsolatban van a népével és megelőz bennünket - abból a korból ered”.
Katekézise második részében „hálásan gondolt azokra, akik megelőztek bennünket és akik befogadtak az egyházba. Senki sem lesz keresztény önmagától! Világos, nemde?” – nyomatékosította a pápa, aztán meg is ismételte a lényeges mondanivalóját: „Senki sem lesz keresztény önmagától! Nem laboratóriumban készülnek a keresztények. A keresztény annak a népnek a része, amely távolról jön. A keresztény ehhez a néphez tartozik, amit egyháznak hívnak, és ez az egyház „csinálja” a keresztényt a keresztsége napján, majd így tovább katekézis és sok egyéb dolog révén. Senki, de senki nem lesz magától keresztény!” – mondta pápa.

Ha hiszünk, ha tudunk imádkozni, ha ismerjük az Urat, ha meg tudjuk hallgatni a Szavát, ha közel érezzük őt, ha felismerjük őt a testvérekben – folytatta Ferenc pápa - , mindez azért van, mert mások, előttünk megélték a hitet, azt ránk hagyták, tehát a hitet az atyáinktól, ez elődeinktől kaptuk és ők tanították azt nekünk. Ha jól végiggondoljuk, ki tudja hány kedves arc vonul el lelki szemeink előtt most, talán a szüleinké, aki a keresztséget kérték a számunkra, aztán a nagyszüleinké és más családtagjainké, akik megtanították a keresztvetést és az első imádságokat. Én élénken emlékszem arra a nővérre, aki nekem a katekizmust tanította, és mindig emlékszem rá, most már biztos a mennyben van, mert egy szent asszony volt, és őrá emlékezve hálát adok érte az Istennek ezért a nővérért. Vagy ott van a plébánosom arca, vagy egy másik papé, vagy egy nővéré, egy hitoktatóé, aki átadta nekünk a hitet és segített bennünket a hitben növekedni, mint keresztény… Íme, ez az Egyház! Ez egy nagy család, amelybe befogadtak és ahol megtanultunk hívőként és az Úr Jézus tanítványaiként élni.

Katekézise harmadik részében Ferenc pápa a keresztények egymáshoz való kapcsolatáról szólt. „Ezt az utat nemcsak mások által tudjuk megélni, hanem másokkal együtt. Az egyházban nem létezik a „csináld magad” jelenség, sem amit a sportnyelv úgy mond: „labdaemelgetés egyhelyben”! Benedek pápa hányszor írt az egyházról, mint egy „mi-jelenségről”! És mégis, hányszor halljuk ezt mondani: „Én hiszek az Istenben, hiszek Jézusban, de az Egyház nem érdekel...”. Hányszor, de hányszor hallottuk? Ez persze nem megy! Van, aki azt gondolja, hogy személyes, közvetlen, direkt kapcsolatban lehet Jézus Krisztussal, az egyházzal való közösség és közvetítés nélkül. Ez veszélyes és káros kísértés. Ahogy a nagy VI. Pál mondta: abszurd dichotómia, abszurd kettősség.

Igaz, hogy az úton levés egy elkötelező tevékenység, mely némelykor még fárasztó is lehet. Megtörténhet, hogy egy-egy testvérünk problémát okoz, vagy éppen botrányt okoz… De az Úr a lelkek üdvösségének az üzenetét mindnyájunkra bízta, a tanúkra, és ő a testvérekben, karizmájukkal és korlátaikkal együtt jön elénk, és teszi ismertté magát.

Végül Ferenc pápa így foglalta össze katekézisét: „Ez az egyháznak a jelentése, jegyezzétek meg jól: kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az egyházhoz tartozunk. A név a „keresztény”, a családnév az „egyházhoz tartozás”. Kedves barátaim, kérjük Szűz Mária, az Egyház Anyja közbenjárására a kegyelmet, hogy ne engedjünk soha a kísértésnek, hogy életünket megcsinálhatjuk mások nélkül, az egyház nélkül, hogy megválthatjuk magunkat egyedül, hogy labor-keresztények lehetünk. Ellenkezőleg, nem szerethetjük az Istent anélkül, hogy a testvéreket szeretnénk, és nem lehet szeretni az Istent az Egyházon kívül. Nem lehetünk az Istennel közösségben, az egyházzal való közösség nélkül. És végül nem lehetünk jó keresztények, ha csak nem azokkal együtt, akik követni akarják az Úr Jézust, mint egyetlen nép, mint egyetlen test, ami az egyház. Ámen!

Évközi 12 hét szerda

Évközi 12 hét szerda

2Kir 22, 8-13; 23, 1-3; Mt 7, 15-20

„a nép ráállt a szövetségre”

A Szentírás tele van gondolatokkal, és időnként más összefüggést ajánl megfontolásra. A zsidó nép Isten különös kegyelme folytán nemcsak néhány szóban kapott értesítést az Úr benső életéről, titokvilágáról, hanem rendszeresen kapcsolatot tartott velük. Isten adott parancsot Mózesnek fontos közlések befejeztével, hogy írja le, amit hallott. Így a családapák is könnyebben tudták teljesíteni fiaik oktatására kapott kötelességüket, és a nagy parancsot: Halld Izrael! Egyszerűbb volt megtanulniuk. Óriási előnyük volt más nemzetekkel szemben, akiknél Isten nem biztosította a közvetítő prófétánál megadott kegyelmet, hogy a kapott üzeneteket ne csak jól értse, foglalja írásba, ha kell, hibátlanul másolja, és így jusson el szavahihetően az utókorhoz is. Indiában is van szent könyv, a Védák, de a vízözön leírásánál már Isten helyett isteneket ír, ami súlyos veszedelmes eltérés, jelzi, hogy a másolat már több istenhívő bálványimádó műve. Ezek után szinte érthetetlen, hogy a zsidóság a Kr.e. VII. században annyira elfeledkezett Istenéről a bálványimádás elharapózásával, hogy elfeledték a Sínai hegy alatt kötött szövetségüket, annak írásos emlékeit, nem keresték elő évente, végül teljességgel feledésbe merült a legszentebb örökség. Jozija, a király kedves volt isten előtt, sosem imádott bálványt, ezért adta ajándéknak az ő kezébe az Úr az újra megtalált törvényt. A király megrettent az istensértések miatt, ezért elküldött néhány bizalmasát Jeruzsálem másik részében lakó Holda prófétaasszony hoz, hogy kérdezzék meg, mi a király teendője. Ő azt válaszolta: „íme, én bajt hozok erre a helyre és lakóira teljesen a törvény szavai szerint, amelyet Júda királya olvasott, mivel elhagytak engem, s más isteneknek mutattak be áldozatot, hogy bosszantsanak engem kezük művével,- és fellobban haragom e hely ellen, s ki nem alszik. Júda királyának azonban, aki elküldött titeket, hogy megkérdezzétek az Urat, ezt mondjátok: Mivel hallgattál e könyv igéire, s amikor hallottad szavait e hely és lakói ellen, hogy tudniillik álmélkodás és ágtok tárgyává lesznek megrettent a szíved és megaláztad magadat az Úr előtt, s megszaggattad ruhádat és sírtál előttem, én is meghallgattalak, azt üzeni az Úr: Éppen azért atyáidhoz gyűjtelek s békességgel kerülsz sírodba és semmit sem fog látni szemed azokból a bajokból, amelyeket e helyre hozok” (22, 13-20)

Ferenc pápa: A keresztény nem önmagát hirdeti, hanem az Urat

Keresztelő Szent János születésének ünnepén, június 24-én Ferenc pápa az „Előfutár” hármas hivatásáról elmélkedett. A Vatikáni Rádió írását közöljük.

Keresztelő Szent János, a keresztény ember örök modellje úgy készítette elő az Úr útját, hogy semmit sem tartott meg magának. János fontos ember volt, mert a nép kereste és követte szavait, melyek erős szavak voltak és megérintették az emberek szívét. Talán megkísértette a gondolat, hogy fontos ember, de nem engedett a kísértésnek. Amikor ugyanis az írástudók azzal keresik fel, vajon ő-e a Messiás, akkor azt válaszolja: „Egy hang vagyok, csak egy hang, de azért jöttem, hogy előkészítsem az Úr útját.” Íme, ebben áll János első hivatása – állapította meg a pápa – vagyis felkészíteni a népet, felkészíteni a nép szívét az Úrral való találkozásra. De ki is az Úr? – tette fel a kérdést a pápa.

János második hivatása a megkülönböztetés: kiválasztani annyi jó ember közül, hogy ki az Úr. A Szentlélek nyilatkoztatta ki ezt neki, ő pedig bátran hirdette: „Ő az, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” Tanítványai csak nézték az embert, aki elhaladt mellettük és hagyták őt elmenni. Másnap ugyanaz történt: „Ő az – mondta –, aki méltóbb, mint én.” A tanítványok pedig a nyomába szegődtek. Az előkészítés során mondta János: „Mögöttem jön valaki…” A megkülönböztetésben azt mondja: „Aki előttem áll…, az Ő.”

János harmadik hivatása – folytatta a pápa – a kisebbedés. A megkülönböztetés pillanattól kezdve az élete egyre kisebbedett, egészen megsemmisüléséig, hogy az Úr növekedhessen. Ahogy mondta: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem. Mögöttem, előttem, távol tőlem…” Ez volt János életének a legnehezebb szakasza, mert az Úrnak olyan stílusa volt, amit soha nem képzelt volna róla. A börtönben – mert börtönben volt abban az időben – cellája sötétjében odáig jutott, hoy feltette a kérdést: Valóban ő az? Vajon nem hibáztam? Mert a Messiásnak nagyon emberi a stílusa… Nem értjük… De minthogy János az Isten embere volt, tanítványait kérte, hogy menjenek el Jézusho és kérdezzék meg őt: Te vagy az tényleg, vagy valaki mást kell várnunk?

János kétszeresesen is megaláztatásban részesül. Egyrészt megalázó a halála, egy szeszélyes kívánság következménye. Megalázó, hogy a „lélek sötétjében” hal meg.  Ő, aki tudott várni Jézusra, aki képes volt élni a megkülönböztetés képességével. Most pedig távolról látja Jézust. Eltávolodott tőle az ígéret. Egyedül végzi be életét. Sötétben és megaláztatásban.

Három hivatás egy emberben: előkészíteni az utat, megkülönböztetni, növekedni hagyni az Urat és kisebbíteni önmagát. Szép dolog a keresztény ember hivatására gondolni ezen a módon – mondta pápa. A keresztény nem önmagát hirdeti, másvalakit hirdet, utat készít valaki másnak, az Úrnak. A keresztény tudjon megkülönböztetni, ismernie kell azt, hogyan különböztesse meg az igazságot attól, ami annak látszik, attól, ami valójában nincs. Legyen a megkülönböztetés embere! A keresztény legyen olyan ember, aki tud kisebb lenni, csak hogy az Úr növekedjék a szívében és mások lelkében – fejezte be kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában tartott szentmisén.