GRÚZIAI SZENT ZSUZSANNA

SZENT ZSUZSANNA (SUSANIK)

 vértanú asszony

+Grúzia, 475.(?) október 17.

A grúz irodalom legrégibb ránk maradt művében, a ,,Szent Susanik vértanúságá''-ban gyóntatóatyja, Csurtavi Jakab tudósít ennek az örmény fejedelmi nemzetségből való nőnek az életéről.

Örményországot 429-ben meghódították a perzsák. A keresztény örmények Zsuzsanna apjának, Szent Vardan Mamikoniannak vezetésével fellázadtak, de 451-ben leverték őket. Ettől kezdve a perzsa elnyomás még erősebb lett, sőt a Zarathusztra-vallást is rá akarták kényszeríteni az örményekre. Több fejedelem hajlott a kényszer alatt, mert úgy vélte, hogy kíméletet és bizonyos előnyöket biztosíthat területe népe számára.

Ehhez a megalkuvó irányzathoz tartozott Zsuzsanna férje, a grúziai Varsken fejedelem is, aki a perzsa király katonai parancsnokaként a Tbiliszitől délre fekvő Csurtaviban ütötte fel székhelyét. Varsken, aki Arsusa fejedelem keresztény családjából származott, kijelentette, hogy elfogadja Zarathusztra tanítását, és megígérte, hogy feleségét és gyermekeit is megnyeri a perzsák vallásának. Ez a szándéka azonban meghiúsult hitvese tántoríthatatlan hithűségén.

Zsuzsanna az örmény főnemességből származott. Apja, Szent Vardan Mamikonian 451-ben életét áldozta keresztény hitéért és Arménia szabadságáért. Róla nevezték el a lányát Vardennek (Rózsának); beceneve azonban Susanik (Kis liliom) vagy Zsuzsanna volt. Varskennel már több év óta házasságban élt; házasságukból három fiú és egy leány származott. Amikor Zsuzsanna értesült férje szégyenletes elbukásáról, elhagyta csurtavi palotáját, és gyermekeivel együtt a templomba ment, s könnyek között imádkozott férjéért, a maga számára pedig erőért könyörgött, hogy az előre nem látott nehézségeket el tudja viselni. Aphot, Varsken udvari püspöke és Csurtavi Jakab, a fejedelemnő gyóntatóatyja és életrajzírója értesült Zsuzsanna súlyos helyzetéről, és meglátogatták a templom közelében lévő kunyhójában, ahová visszahúzódott. Három nap múlva hazaérkezett a férje, s elküldte a papokat, hogy Zsuzsannát vigyék vissza a palotába. Különösen Dsodsik, Varsken fivére, a felesége és Aphot udvari püspök kísérelt meg mindent, hogy Zsuzsannát rábeszélje a férjéhez való visszatérésre. Hosszú ellenállás után engedett. Magával vitte az evangéliumoskönyvet és a vértanúk könyveit, de nem saját lakrészébe indult, hanem a palota egy kis kamrájába. Két nappal ezután Varsken a testvérével és annak feleségével együtt lakomát tartva ünnepelte meg hazatérését, és Zsuzsannát is odavitette. Amikor ő megtagadta, hogy helyet foglaljon, a sógornőjének pedig szemrehányást tett, amiért a férfiakkal együtt étkezik, Varsken önuralmát elvesztve úgy megütötte a feleségét, hogy az összeesett, majd megkötözve bezáratta a kamrájába. Miközben Varsken vadászatra indult, Jakab pap titokban a fejedelemnőhöz ment, és bátorságot öntött belé. Sámuel érsek és János püspök is igyekezett enyhíteni a sorsán.

A perzsa király ekkor Varskent meglepetésszerűen a hunok ellen küldte. A következő böjti időt Zsuzsanna egy kunyhóban töltötte imádsággal és szigorú böjtöléssel. Húsvét hétfőjén Varsken visszatért a hun csatározásból, és még egyszer megkísérelte, hogy feleségét visszavigye a palotába. Amikor ezt Zsuzsanna állhatatosan megtagadta, háromszáz ostorcsapást méretett rá, és megkötözve a palota egy mély pincéjébe vettette. Nemsokára végleges fogságába vitték. Varsken lovon kísérte a szomorú menetet, elzavarta az együttérző nézőket, és hitvesének szemébe mondta, hogy ezt a fogságát nem hagyja el többé élve.

Egy erődítmény föld alatti helyiségében tartották Zsuzsannát megkötözve, szigorú fogságban. Néha sikerült gyóntatóatyjának, Jakabnak felkeresnie. Hat évet töltött börtönében. Eközben volt még ereje vallási gyakorlatokra: tartós böjtölésre, éjszakai virrasztásra, fáradhatatlan imádkozásra és a Szentírás ismételt elolvasására. Szent életének híre elterjedt egész Grúziában és Örményországban, és sok hívő zarándokolt börtönéhez, hogy ügyeiket imádságába ajánlják. Ekkor egy új, súlyos csapás érte: gyermekei, akik mindaddig hozzá tartoztak, engedtek apjuk késztetésének, és a perzsák vallására tértek. Férje még egyszer megkísérelte, hogy áttérítse, de most is amikor minden hozzátartozója elhagyta -- állhatatos maradt.

Időközben már hat börtönév volt mögötte. A fogság nélkülözései és önkéntes vezeklési gyakorlatai lassanként összetörték elgyengült testét. Sógora, aki többször védelmébe vette Varskennel szemben, a családjával együtt meglátogatta még utoljára, megvallotta a bűneit, és kérte a pártfogását. Sámuel érsek és János püspök is felkereste még egyszer. Amikor Zsuzsanna érezte, hogy közeledik a halála, magához hívatta Aphot udvari püspököt és gyóntatóatyját, Jakabot, s közölte velük, hol akarja, hogy Csurtaviban eltemessék, majd a jelenlétükben meghalt. Nyughelyét kívánságának megfelelően Csurtavi templomában találta meg, grúz vidéken, ahol a misét még hosszú évekig örmény nyelven mondták, s ahol grúzok és örmények egyaránt tisztelték közös szentjükként. Később átvitték testét a tbiliszi Netechi-templomba.

Ferenc pápa a Paris Match-nek: Amikor megölelem a híveket, tudom, hogy Jézus tart karjában engem!

Október 15-én francia nyelvű exkluzív interjú jelent meg Ferenc pápával a Paris Match című folyóiratban. A fotókkal gazdagon illusztrált beszélgetésre október 9-én, a Vatikánban került sor. A Caroline Pigozzi által készített interjú magyar fordítását teljes terjedelmében közöljük.

– Szentatya, hogy van?

– Jól, de – tudja – az utazások igen fárasztóak, most pedig, a püspöki szinódus alatt kevés időm marad másra.

– Most tért haza egy hosszú útról. Korábban miért nem ment el soha az Egyesült Államokba?

– Az utakat, melyeket tettem, olyan összejövetelek indokolták, amelyek a megbízatásaimmal voltak kapcsolatban: novíciusmagiszterként, tartományfőnökként, a filozófiai és teológiai fakultás rektoraként utaztam. Ezek közül az összejövetelek (kongresszusok, szinódusok…) közül egyet sem tartottak az Egyesült Államokban. Ez az oka annak, hogy korábban nem volt alkalmam meglátogatni ezt az országot.

– A családdal foglalkozó szinódus alatt, október 18-án fogja szentté avatni Lisieux-i Szent Teréz édesapját és édesanyját. Miért éppen őket?

– Louis és Zélie Martin, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz szülei egy evangelizáló házaspár, akik egész életük folyamán tanúságot tettek a Jézusba vetett hit szépségéről. Otthonukban és azon kívül is. Közismert, mennyire befogadó volt a Martin család: kinyitották ajtajukat és szívüket. A korabeli polgári erkölcs ellenére, mely a méltósággal járó tisztességre hivatkozva lenézte a szegényeket, ők ketten, öt lányukkal egyetemben, időt, energiát szenteltek és pénzt adtak a rászorulóknak. Ők nyilvánvaló példaképei az életszentségnek és a házaséletnek.


– Hogyhogy Ön, argentin létére ennyire tiszteli az egyik legnépszerűbb szentünket [Lisieux-i Szent Terézt]?

– Ő olyan szent, aki főleg Isten kegyelméről beszél, arról, hogy miként törődik velünk Isten, hogy ő kézen fog minket, és segít, hogy könnyen meg tudjuk mászni az élet hegyét, de csak ha teljesen rábízzuk magunkat, ha engedjük, hogy ő „vigyen” bennünket. A kis Teréz megértette élete során, hogy a szeretet, Jézus kiengesztelő szeretete mozgatja az egyház tagjait. Ezt tanítja nekem Lisieux-i Teréz. Szeretem a „kíváncsiság szelleme” és a fecsegés elleni szavait is. Gyakran kérem tőle, aki egyszerűen engedte, hogy az Úr keze támogassa és vigye, hogy vegye kezébe azt a problémát, amellyel épp szembe kell néznem, azt az ügyet, amelynek nem tudom a kimenetelét, azt az utat, amelyre indulnom kell. Nagyon kérem, hogy ha gondjaiba veszi és elvállalja, akkor annak jeleként küldjön egy rózsát. Aztán elég gyakran előfordul, hogy kapok egyet…

– Assisi Szent Ferenc természet iránti szeretete és a környezetvédelem ügye miatt választotta az ő nevét?

– Erre nem gondoltam korábban. Az, ami engem akkor meghatározott, nem annyira Ferencnek a teremtésre vonatkozó üzenete volt, hanem az a mód, ahogyan megélte az evangéliumi szegénységet. Amikor a konklávén a szavazatok összeszámlálásakor elérték a megválasztáshoz szükséges számot Cláudio Hummes bíboros, egyik barátom, aki mellettem ült, átölelt, és azt mondta, hogy el ne feledkezzem a szegényekről. Aztán gondoltam a sok háborútól és erőszaktól megtépázott világra is, Assisi Szent Ferenc ugyanis a maga tanúságtételével a béke embere volt. A Laudato si’ enciklikában, mely a Naphimnusszal (A teremtmények énekével) kezdődik, rá akartam mutatni, milyen szoros kapcsolat van a szegénység megszüntetése melletti elköteleződés és a teremtés gondozása között. Gyermekeinkre és unokáinkra egy élhető világot kell hagynunk, és küzdenünk kell a valódi és igazságos béke megteremtéséért a világban.

– Ön egy olyan korszak pápája, amelynek jelentős éghajlati változásokkal kell szembenéznie. Milyen üzenetet küld majd a párizsi nemzetközi éghajlatkonferenciára?

– A keresztény ember realizmusra, és nem katasztrofizmusra hajlik. De épp ezért nem tagadhatunk le egy nyilvánvaló tényt: a mostani világrendszer fenntarthatatlan. Komolyan remélem, hogy a klímacsúcs hozzá tud járulni konkrét, közös és hosszú távú döntések meghozásához a közjó érdekében. A fejlődés új formáira van szükség, hogy méltósággal növekedhessen és élhessen az a sok nő, sok férfi, sok gyermek, akik manapság az éhségtől, a kizsákmányolástól, a háborúktól, a munkanélküliségtől szenvednek. Új közös formákra van szükség, hogy véget vessünk bolygónk válogatás nélküli kizsákmányolásának. Közös otthonunk szennyezett, szüntelenül pusztul, ezért mindenki elköteleződésére szükség van. Meg kell óvnunk az embert önmaga elpusztításától.

– Hogyan?

– Az emberiségnek abba kell hagynia a pénz imádatát, és az emberi személyt, annak méltóságát, a közjót, a földet utánunk benépesítő nemzedékek jövőjét kell a középpontba állítania. Ellenkező esetben utódaink kénytelenek lesznek romhalmazokon és szemétdombokon élni. Gondoznunk és óvnunk kell azt az ajándékot, amelyet kaptunk, és nem felelőtlenül kihasználni. Gondját kell viselnünk azoknak, akiknek nincsenek meg az élethez szükséges javaik, és a világot igazságosabbá tevő strukturális reformok végrehajtásába kell fognunk. Fel kell adnunk az önzést és a kapzsiságot, hogy mindenki jobban éljen egy kicsit.


– A NASA júliusban bejelentette egy Föld méretű, ahhoz hasonló bolygó, a Kepler-452b felfedezését. Lehetnek-e máshol is gondolkodó lények?

– Nem is tudom, mit válaszoljak: a tudományos ismeretek eddig mindig kizárták, hogy lennének más gondolkodó lények a világmindenségben. Igaz, amíg Amerikát nem fedezték fel, azt hittük, hogy nem is létezik, és mégis létezett! Mindenesetre azt hiszem, ahhoz kell tartanunk magunkat, amit a tudósok mondanak, ugyanakkor mindig tudatában kell lennünk annak, hogy a Teremtő végtelenül nagyobb a mi ismereteinknél. Abban biztos vagyok, hogy a világegyetem, és a föld, amelyen lakunk, nem a káoszból, és nem is a véletlenből keletkezett, hanem egy isteni értelemből, egy olyan Isten szeretetéből, aki szeret minket, megteremtett minket, akart és sosem hagy magunkra minket. Abban biztos vagyok, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia megtestesült, meghalt a kereszten, hogy megváltson minket, embereket a bűntől, és legyőzve a halált feltámadt.

– Úgy látja, hogy olyan országok, mint Franciaország, amelyek nagyszámú keresztényt befogadnak, egy napon segíteni tudják majd ezeket az iszlám fundamentalizmus által fenyegetett keleti közösségeket, hogy visszatérjenek országaikba?

– Az, ami mindannyiunk szeme láttára történik, egy humanitárius tragédia, amely kérdőre von minket. Számunkra, keresztények számára Jézusnak azok a szavai, amelyek arra szólítanak, hogy őt lássuk a szegényekben és a segítségre szoruló idegenekben, továbbra is parancsot jelentenek. Azt mondta, hogy a nekik nyújtott minden segítség neki nyújtott segítség. De feltett kérdésében Ön egy nagyon fontos témát érint: nem szabad belenyugodnunk abba, hogy ezek a közösségek, amelyek ma kisebbségben vannak a közép-keleti térségben, arra kényszerülnek, hogy elhagyják otthonaikat, földjeiket, mindennapi foglalatosságaikat. Ezek a keresztények teljes jogú állampolgárai azoknak az országoknak, kétezer év óta vannak ott jelen mint Jézus tanítványai, teljesen beilleszkedve népeik kultúrájába és történelmébe. Emberi és keresztény kötelességünk sürgősen cselekedni. De nem feledkezhetünk meg a kiváltó okokról sem, mintha azok nem is léteznének. Tegyük fel magunknak a kérdést, miért menekül el oly sok ember, melyek az okai a sok háborúnak és erőszaknak. Ne felejtsük el, hogy van, aki gyűlöletet és erőszakot szít, olyanok is vannak, akik a háborúkon nyerészkednek, mint a fegyvercsempészek. De ne felejtsük el azoknak a hatalmasságoknak a képmutatását sem, akik békéről beszélnek, de pult alatt fegyvereket árusítanak.

– Az azonnali segítségnyújtáson kívül mit lehet tenni a menekültekért?

– Ezt a drámát csak úgy próbálhatjuk megoldani, ha távolra tekintünk. A békét kell előmozdítanunk. Konkrétan azon kell dolgoznunk, hogy megszüntessük a szegénység strukturális okait. A gazdasági fejlődés olyan modelljeit kell kialakítanunk, amelynek az ember és nem a pénz áll a középpontjában. El kell érnünk, hogy minden férfi, minden nő, minden gyermek, minden idős ember méltóságát mindig tiszteletben tartsák.

– A kapitalizmus és a profit ördögi szavak?

– A kapitalizmus és a profit nem ördögiek, ha nem válnak bálvánnyá. Nem azok, ha eszközök maradnak. Ha viszont a féktelen pénzsóvárság válik uralkodóvá, a közjó és az emberi méltóság pedig visszaszorul a második vagy a harmadik helyre, ha a pénz és a profit mindenáron imádandó fétissé válik, ha a kapzsiság a társadalmi és gazdasági rendszerünk alapja, akkor társadalmaink vesztükbe rohannak. Az emberek és a teremtés nem állhatnak a pénz szolgálatába: annak következményei, ami történik, itt vannak mindnyájunk szeme előtt!


– Az irgalmasság jubileumi éve december 8-án kezdődik. Hogyan született meg ennek a gondolata?

– VI. Páltól kezdve az egyház egyre erősebben hangsúlyozta az irgalmasságot. Szent II. János Pál pápasága alatt ez a hangsúly még nagyobb nyomatékot kapott a Dives in misericordia enciklikával, az isteni irgalmasság ünnepének [húsvét utáni vasárnap] elrendelésével, Fausztina Kowalska [lengyel szerzetesnő, 1905–1938] szentté avatásával. Sok gondolkodás és ima után úgy gondoltam, milyen szép lenne – folytatva ezt a sort – rendkívüli szentévet hirdetni, az irgalmasság jubileumi évét meghirdetni.

– Az Önt körülvevő elképesztő lelkesedés segíthet a világválságot megoldani?

– Ezekben az érzékeny ügyekben a pápa és a Szentszék tevékenysége eltekint attól, hogy milyen rokonszenv övezi az embereket egyik vagy másik időszakban. Igyekszünk párbeszéddel előmozdítani a konfliktusok megoldását és a béke építését. Fáradhatatlanul békés és tárgyalásokon alapuló utakat keresünk a válságok és a konfliktusok megoldására. A Szentszéknek a nemzetközi színtéren nincsenek védelmezendő érdekei, de minden lehetséges csatornán keresztül azon van, hogy előmozdítsa a találkozást, a párbeszédet, a békefolyamatokat, az emberi jogok tiszteletben tartását.

Jelenlétemmel olyan országokban, mint Albánia és Bosznia-Hercegovina, a különböző vallásokhoz tartozó férfiak és nők közötti együttélés és együttműködés példáit igyekeztem bátorítani, hogy begyógyítsák az utóbbi idők tragikus konfliktusai által okozott, még nyílt sebeket.

Nincsenek nemzetközi politikát érintő terveim és nem is foglalkozom ilyen stratégiákkal: tisztában vagyok azzal, hogy sok esetben az egyház hangja vox clamantis in deserto, vagyis pusztába kiáltott [senkitől meg nem hallott] szó. Ennek ellenére hiszem, hogy éppen az evangéliumhoz való hűség azt követeli tőlünk, hogy híd- és ne falépítők legyünk. Nem szabad eltúlozni a pápa és a Szentszék szerepét. Ami az Egyesült Államok és Kuba között történt, jó példa erre: csak azon iparkodtunk, hogy erősítsük a mindkét ország vezetőjében meglévő párbeszédkészséget, és főleg imádkoztunk.

– Hogyan tudja megőrizni jezsuita egyszerűségét miután Manilában hétmillió hívő és több száz millió tévénéző előtt mutatott be szentmisét?

– Amikor egy pap misét mutat be, nyilvánvaló, hogy a hívek előtt, de elsősorban az Úr színe előtt mutatja be. Aztán minél nagyobb tömeg előtt vagyunk, annál inkább tudatában kell lennünk kicsinységünknek, annak, hogy „hasztalan szolgák” vagyunk, ahogyan Jézus kéri tőlünk. Mindennap kérem azt a kegyelmet, hogy Jézus jelenlétére utaló jel, az ő minket átölelő irgalmának tanúja lehessek. Ezért valahányszor azt hallom kiáltani, hogy „éljen a pápa”, biztatom az embereket, hogy inkább azt kiáltsák: „Éljen Jézus!”

Bíborosként Albino Luciani [később pápa I. János Pál néven] finoman megjegyezte a tapsolóknak: „Gondoljátok, hogy az a kis szamár, amelyen Jézus bevonult Jeruzsálembe a tömeg hozsannázása közepette, azt gondolta, hogy neki szól ez a fogadtatás?” Így a pápa, a püspökök, a papok akkor teljesítik a küldetésükre vonatkozó ígéretüket, ha tudnak olyanok lenni, mint az a kis szamár, és elősegítik, hogy az igazi főszereplő tűnjön ki, és azt is mindig szem előtt kell tartaniuk, hogy a hozsannázást holnap már a „feszítsd meg őt” követheti.


– Melyik a legértékesebb örökség, amelyet a Jézus Társaságától kapott?

– A Szent Ignácnak kedves megkülönböztetés, a mindennapi törekvés, hogy jobban megismerjük az Urat és mind szorosabban kövessük. Hogy a mindennapi életben minden dolgot, még a legkisebbet is Isten és mások felé nyitott szívvel tegyünk. Hogy törekedjünk magának Jézusnak a szemével nézni a valóságot, és hogy nap mint nap átültessük a gyakorlatba és a másokkal való kapcsolatainkba az ő tanításait.

– Valószínűleg ismeri Béranger-nek, egy tizenkilencedik századi francia szerzőnek a jezsuitákról szóló költeményét: „Fekete férfiak, honnan jöttök? / A föld alól jövünk. / Félig rókák, félig farkasok. / A regulánk titok. / Loyola fiai vagyunk.”

– Igazán merész, hogy ezt írta! Sőt talán egyenesen okos… [Ferenc pápa nevet.]

– Több mint kétszáz évvel ezelőtt kiutasították a jezsuitákat Kínából. Kínáról már teljesen megfeledkezett?

– Nem, egyáltalán nem! Kína ott van a szívemben. Itt van [a pápa rábök mellkasára]. Mindig.

– El tudja képzelni, hogy elmenjen egy római pizzériába vagy buszra szálljon egyszerű papnak öltözve?

– Egyáltalán nem hagytam fel a fekete [civil] papi ruha viselésével a fehér reverenda alatt. Nyilvánvalóan örülnék, ha még sétálhatnék az utcákon, Róma utcáin, amely gyönyörű város. Mindig is utakat járó pap voltam. Jézus legfontosabb találkozásaira és prédikációira is az utakon került sor. Nyilván szívesen elmennék megenni egy finom pizzát a barátokkal. De tudom, hogy ez nem olyan könnyű, szinte lehetetlen. Az, ami sosem hiányzik nekem, az a kapcsolat az emberekkel. Rengeteg emberrel találkozom, sokkal többel, mint amikor Buenos Airesben voltam, és ez nagy örömmel tölt el. Amikor megölelem a híveket, tudom, hogy Jézus tart karjában engem.

Szentév 8.

Szombathelyen, amikor befejeztem az első évet a ferences teológián, XII.Pius pápa felszólította az összes katolikus püspököt és a szerzetesrendek legfőbb elöljáróit, hogy vizsgálják meg és tegyenek hivatalos jelentést arról, hogy a katolikusok hiszik-e, hogy Jézus Krisztus Szűzanyját, a Boldogságos Szűz Máriát földi élete végén élő testében vitte fel a mennyországba? Azért volt szükség erre, mert a János apostol „Jelenések könyve” a Szentírást lezárta, abban a Szűzanya mennybevitelének körülményeiről nem lehetett szó. A Szenthagyomány a Katolikus Anyaszentegyház döntése értelmében az Egyház nyugati (latin szertartású) részében I. Nagy Szent Gergely pápa halálával (604), a keleti szertartású Egyházakban pedig Damaszkuszi Szent János halálával zárult. Én,növendék lévén nem járhattam bárhová, de írásos anyagom bőven volt, amit fel lehetett terjeszteni a Római Szentszéknek. Gyűjtésem eredményeit aztán az 1953-ban a Laurea szigorlatra benyújtott disszertációhoz is felhasználtam, majd a 2000-es keresztény szentévre írtam erről a témáról könyv formájában,amely több kiadást ért meg. A 2.kiadásból idézek pár sort a mostani szentévi előkészülethez: Ha „okot is keresnénk, hogyan tudott e maroknyi, testvértelen és jó barát nélküli nép államot alapítani, és azt évezreden át megőrizni, holott nálunk hatalmasabb népeket: rómait, hunt, avart elsodortak a történelmi viharok? Valami belső erőnek köszönhető ez az ezer éves keresztény államiság? Van ugyan népünknek sok jó tulajdonsága: tud harcolni nemes célokért, bajtársias, de közismert széthúzása inkább pusztulásra ítélné. Más, külső tényezőben, hatalomban kell keresni a fennmaradás okát. Ha pedig ez a természetes síkon nem található akkor a természetfelettiben kell keresnünk: Ez az ok: Az irgalmas Isten ajándéka: Nagyboldogasszonyunk (Kovács Bánk: Magyarok Nagyasszonya 2.kiad.)

Évközi 28. hét szombat

Évközi 28. hét szombat

"Azt az ígéretet ugyanis, hogy a világ örököse lesz, Ábrahámnak és utódainak nem a törvény közvetítésével adták, hanem a hitből való megigazulás alapján”

Szent Pál azzal foglalkozik, hogy a nemzetek a zsidókon keresztül kapták-e a megváltás ígéretét, vagy közvetlenül Ábrahám hitéből? Itt a zsidók neve alatt Ábrahám utódai közül kizárólag Jákobnak, Ábrahám egyik unokájának az utódait értjük. Azok közül is közvetlenül az ő negyedik fiának, Júdának törzsét. Egyébként a magyaroknak a francia nyelv közvetítésével jött az a szó, hogy zsidó: Júda > Jude > zsidó. A kérdés azért lett nagyon fontos már az első keresztények esetében, mert azt kellett véglegesen eldönteni, hogy a pogány nemzetek közül megkeresztelkedni vágyóknak előbb zsidó vallásúvá, azaz körülmetélkedetté kell-e válnia, és úgy lehetnek-e krisztusi emberek (keresztények), vagy közvetlenül a keresztséget felvéve lesznek a Megváltó testvéreivé. Szent Pál megtérésétől kezdve megtanulta Jézustól, hogy a zsidók elvesztették vallási előjogaikat, amikor Jézust kitagadták maguk közül, és a népük hivatalosan ma sem fogadja el Őt megváltóak. A mai levélrészletben pedig azt tisztázza az apostol, hogy Ábrahámnak vannak test szerinti leszármazottjai, olyanok is, akik nem tagjai a választott népnek, Jákob házának. Sára halála után Ábrahám újra megnősült és hat fia született. Ezeket és leszármazottaikat Ábrahám ajándékokkal kielégítve elküldte más vidékre, és mindenét fiának, Izsáknak hagyott messiási áldásával együtt. (Ter 25,1-6) A mai szöveg azt magyarázza, hogy amikor Ábrahám az ígéreteket kapta, miszerint benne nyer áldást a föld minden nemzetsége, (Ter 12,3) akkor Ábrahám, hitből megigazultan kapta ezt a nagy kitüntetést, nem pedig a halála után hétszáz év elmúltával adott isteni törvény alapján. A következő érv is nagyon fontos: „Azért hitből, hogy minden kegyelemből legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvényből vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitéből vannak, aki mindnyájunknak atyja. Isten előtt, amint meg van írva: sok nemzet atyjává rendeltelek (Ter 17,5). Ő hitt annak, aki életre kelti a holtakat, és aki nevet ad a nem létezőknek, hogy létezzenek. Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondotta neki: Annyi lesz a te utódod, mint égen a csillag”. (Ter 15,5) (Róm 4,16-18) Lehet, hogy nem mindenkit érdekel ennyire aprólékosan ennek a tisztázása, de ez nehézséget okozott a kezdet kezdetén a nem zsidó keresztényeknek, és manapság is sokan berzenkednek az ellen, hogy a kereszténység a zsidóságból ered. A zsidók boldogan és büszkén vallották, hogy ők Ábrahám fiai. Igen, azok, test szerint. De amint Ábrahámnak nem minden utóda örököse Isten kegyelmének, úgy el kell fogadniuk a fenti érvelés alapján, hogy vannak Ábrahámnak lélek szerinti utódai is. Az ószövetségi kinyilatkoztatást azért kell elfogadnunk kötelező erővel, mert az Isten szava, és Jézus garantálja, hogy teljes egészében őróla szól. (Jn 5,39)

 

SZENT HEDVIG SZILÉZIAI

SZENT HEDVIG SZILÉZIAI 

HERCEGNŐ

*Andechs vára (Bajorország), 1174 körül +Trzebnica, 1243. október 14.

Amikor Andechsi IV. Berthold és felesége, Groitzschi Ágnes öt éves kislányukat, Hedviget a kitzingeni bencés apácákra bízták, nem az volt a szándékuk, hogy véglegesen ott hagyják a kolostorban apácának. Az Andechs-Meráni család, amely Barbarossa Frigyes császártól hercegi rangot kapott, messzenéző terveket szőtt gyermekei sorsáról, köztük Hedvigéről is: Ágnes nevű leányukat a francia, Gertrúdot II. Endre magyar királyhoz adták férjhez, és Hedvig számára is kezdték keresni a királyi családból való vőlegényt. Addig azonban Hedvignek meg kellett szereznie a bencés apácák között a rangjához szükséges műveltséget.

A Kitzingenben töltött évek Hedvig számára mégis sokkal többet jelentettek egy puszta iskolánál. A bencés élet ritmusa, az Isten jelenlétében élő testvéri közösség megragadta a gyermek lelkét. Az 1300 körül írt legenda az általános erények felsorolása mellett feljegyzett Hedvigről két sajátos jellemvonást: szorgalmasan tanulmányozta a Szentírást, és mindenben a Szentlélek volt különleges tanítómestere. Ebből a két forrásból merítette élete végéig az erőt.

1186 körül az akkor tizenkét éves Hedviget kiragadták a békés, kolostori környezetből, mert a család meglelte a vőlegényt: Henriket, a sziléziai herceg fiát. A német főúri családok és a lengyel Piast család között addig is sok rokoni szál szövődött, Hedvig szívét mégsem derítette fel a gondolat, hogy követnie kell vőlegényét egy idegen országba.

Szilézia földjét szlávok lakták, 1163-tól önálló hercegség volt a lengyel tartományok között. A föld lakói Hedvig számára ismeretlen nyelvet beszéltek, erkölcseik és szokásaik is idegenek voltak, mert a kereszténység éppen akkor kezdett gyökeret verni a lengyel nép szívében. Henrik herceg atyja, I. Boleszláv herceg tizenhét évet töltött számkivetésben német földön, s mikor hazatért, magával vitte német barátait és lovagjait. Így Hedvignek voltak honfitársai is a hercegi udvarban.

A tizenkét éves grófnőre igen nagy feladatok vártak ebben az idegen környezetben. Első éveiről csak annyit tudunk, hogy a férjét ,,Istenben szerette mint erényes és népe javát kereső embert'', és hét gyermekkel ajándékozta meg.

1201-ben meghalt I. Boleszláv herceg, és Henrik lett az utóda. Heves harcokat vívott ezután a Piastokkal, melyekből győzelmesen került ki, s ennek következtében a sziléziai hercegség addig soha nem látott fénykort ért meg. Henrik óvatosan és okosan kormányozta megnövekedett országát. Uralkodói erényei közül kitűnt óvatossága és az, hogy alattvalóival szemben szelíden igazságos volt. Úgy gondolta, hogy országának gazdasági és kulturális felemelkedését szolgálja, ha német telepeseket hoz. Ennek eredményeként Sziléziában mindenfelé telepes falvak és városok keletkeztek. Hedvig pedig, akinek eleinte semmi része nem volt ebben a tisztán politikai meggondolásból fakadó telepítésben, feladatának tekintette, hogy idegenbe került honfitársait vigasztalja és szükségükben mindenben segítségükre legyen. Férjét elkísérte országjáró útjaira, s ha az bírói székébe ült, Hedvig mellette foglalt helyet. Ilyenkor a legszegényebb és a legelhagyatottabb emberek is tudták, hogy kérésük eljut a herceg füléig.

Hedviget segítőkészsége és határtalan jósága miatt méltósága ellenére a szegények is megtalálták, s ő ezzel hamarosan megnyerte a lengyel nép szívét; s az emberek, szeretetük jeleként a maguk nyelvén Jadvigának nevezték el.

A hercegnő hamarosan belátta, hogy az országban nagyon hiányzik az a kovász, amely a kereszténység hatását nagy mértékben tudná segíteni: a női kolostor intézménye. Henrik elődei férfi szerzeteseket már megtelepítettek az országban, de egyetlen női kolostor se volt, ami azt jelentette, hogy a leányok számára nem volt nevelési lehetőség, és életüket sem szentelhették egészen Krisztusnak. Hedvig ,,megkérte a férjét, hogy saját vagyonukból alapítsanak egy kolostort a ciszterci apácáknak'' -- mondja a legenda. 1202-ben meg is történt a kolostor alapítása Trzebnicában. Ezzel valóra vált Hedvig vágya. Mivel azonban ciszterci apácák sem Cseh-, sem Lengyelország területén nem éltek, Bambergből hívták a nővéreket, élükön Petrusszával, aki korábban Hedvig mesternője volt Kitzingenben.

Hedvig számára később Trzebnica volt az a hely, ahol otthonra lelt. Ő maga soha nem tett szerzetesi fogadalmat, akkor sem, amikor özvegyként beköltözött a kolostorba, melynek ekkor már egyetlen életben maradt gyermeke, Gertrúd volt az apátnője. Tudta és elfogadta, hogy az ő helye a hercegi udvarban van. A szemlélődés azonban egyre nagyobb teret foglalt el az életéből, és alapja lett minden tevékenységének. Napjait az irgalmasság lelki és testi cselekedetei töltötték ki. Bármit tett, soha nem önmagáért tette, mert tekintete állandóan Krisztusra figyelt és a hite felebarátaiban is az Urat elevenítette meg.

Két csoport különösen közel állt a szívéhez: a papok és a szegények. A papság iránti tisztelete olyan fokot ért el, hogy megnyilvánulásai előtt ma megütközve állunk: pl. a víznek, amelyben a papok mosdottak, gyógyító erőt tulajdonított. Ajándékul elkérte a trzebnicai apácáktól az ételmaradékot is. A papság iránti tisztelete az Eucharisztia és a szentmise áhítatos szeretetéből fakadt.

A papok és szerzetesek mellett különös szeretettel volt a szegények és a betegek iránt. Boroszlóban az ő kezdeményezésére nyitották meg Szilézia első ispotályát, amelyet a neumarkti leprás otthon követett. A legenda állandóan emlékeztet arra, hogy akkoriban -- rendkívüli módon --Hedvig saját kezűleg szolgálta ki a szegényeket és a betegeket, maga osztotta ki az alamizsnát, s csak akkor bízta ezt másra, ha maga már nem boldogult a sok teendővel.

A szegényekben is Krisztust szolgálta. Ez abban nyilvánult meg, hogy tizenhárom szegény állandóan volt a környezetében, akikkel egy asztalnál evett. Ezek a szegények akkor is követték, ha úton volt férjével az országban, s ha megérkeztek egy várba vagy más szálláshelyre, először mindig róluk gondoskodott. Nemegyszer a neki készített finom ételeket tálalta fel nekik. Ezért az udvari emberek körében elterjedt a mondás: ,,Inkább vagyok koldus a hercegnő asztalánál, mint vendég a hercegnél!''

A hősiesség azonban, amellyel Hedvig a felebarátainak szolgált, csak külső burok volt, amely elrejtette Krisztushoz egyre hasonlóbbá váló belső életét. Lépésről lépésre követte az Urat a kereszt hordozásában. ,,Nem szégyellte, hogy áldozati báránya legyen Annak, aki túláradó szeretetéért minden emberért megfeszíttetett.'' Ebből válik érthetővé az a kegyetlenségig menő szigor, ahogyan önmagával bánt. Fegyelmezettsége az étkezésben, a ruházkodásban és általános életformájában felülmúl minden elképzelést. És feltűnő, hogy mindebben semmi külső támaszt, lelki vezetést nem kapott, sőt a környezete épp az ellenkező irányba befolyásolta volna. Ahhoz azonban elég alázatos volt, hogy kopott köpenyét kicserélje, amikor egy egyszerű apáca figyelmeztette: nem méltó hozzá, hogy a hercegi fogadásokon így jelenjék meg. De amikor a boroszlói főesperes szemrehányást tett neki böjtölése miatt, annak csak ennyit mondott: ,,Eszem annyit, amennyi nekem elég!''

Az Úr pedig kemény próbára tette a kereszt iránti szeretetét: hét gyermeke közül hat a szeme láttára halt meg, 1238-ban pedig elvesztette a férjét is itt a földön. Különösen érzékenyen érintette Henrik fiának halála, akinek követnie kellett volna atyját a hercegi trónon. 1241-ben ugyanis a tatárok nemcsak Magyarországot pusztították, hanem heves viharként végigdúlták Lengyelország déli területét is. Henrik, a fiú egy kisebb lovas sereggel vonult fel és Legnicánál megütközött velük. A csatát elvesztette, maga is holtan maradt a csatatéren. A támadók azonban, látván, hogy milyen elszánt ellenállásba ütköztek, elvonultak a vidékről. Hedvig korábban megjövendölte fia halálát. Fájdalmának nagyságát csak sejteni lehet szavaiból, melyekkel leányát és menyét vigasztalta: ,,Isten akarata ez, és nekünk kedvünket kell találnunk abban, amit Isten akar, s ami neki tetszik''.

Hedvig 1243. október 15-én halt meg, majdnem hetven éves korában, a trzebnicai kolostorban. A kolostor templomában temették el. Tisztelete azonnal megkezdődött és a sírja körül történt csodák hatására hamarosan megindították a szentté avatását. IV. Kelemen pápa 1267-ben iktatta a szentek sorába. Ünnepét 1680-ban vették fel a római naptárba, október 17-re. Mikor azonban ünnepelni kezdték Alacoque Szent Margitot, 1929-ben október 16-ra helyezték át.

--------------------------------------------------------------------------------

A sziléziai hercegnőről, akiről saját népe tanúsította, hogy ,,szeretetből élt'', mert ,,mindenkit megvigasztalt, akivel csak találkozott'', legendája, egy fiatal kortársának műve mond el apró részleteket.

Miután Hedvig Sziléziába került és a férje, Henrik átvette atyja örökségét, a krónikás szerint ,,a férje egyre több sikert ért el a kormányzásban, mert nemcsak támogatta felesége szent életét, hanem annak erényeit serényen követte is. S ha a törvény szerint alávetettje volt is a férjének, az erények és a jámborság útján a vezetője lett''.

Hedvig a személy szerint őt illető jövedelemből alig egy századrészt tartott meg önmaga és a családja számára, minden egyebet a szegények gyámolítására és az Egyház fenntartására fordított. A régi krónikában ez áll: ,,Volt egy Schawoine nevű birtoka, melynek jövedelme bőségesen fedezte szükségleteit. Egyszer a vidéken nagy ínség támadt. Akkor Krisztus szolgáló leánya kihirdette, hogy minden rászoruló jöjjön a majorba, ha Isten nevében akar kapni valamit. A szegények nagy számban sereglettek oda, ő pedig szétosztott közöttük minden gabonát. A gabona elfogytával kiosztotta a húst, amit abban a majorban tároltak. A hús után a sajtok következtek, s mikor az is elfogyott, minden fellelhető élelmiszert szétosztott a szegények között. Hűséges szolgálónak bizonyult az Úr házában, aki a maga idejében mindenkinek kiosztotta eledelét... Arra azonban gondosan ügyelt, hogy mindenki egyformán részesüljön adományaiból, nehogy veszekedés és féltékenység támadjon az emberek között.''

Razlaus, gnieznói kanonok igen öreg korában mondta el a következőt: ,,Boroszlóban én teljesen szegény, pénztelen diák voltam. Akkor hírét vettem azoknak a jótéteményeknek, amelyeket Krisztus szolgálója a szegények között nap mint nap végbevitt. Barátaimmal együtt háromszor mentünk el Röchlitzbe és Lissába, ahol a hercegi udvar éppen időzött, és mindhárom alkalommal örömmel tértünk haza, mert egy-egy ezüstpénzt kaptunk!''

Életrajzírója újra meg újra kiemeli Hedvig szokatlan emberszeretetét és szociális érzékét: ,,Ha valaki a szolgák közül megbetegedett, orvosokat küldött hozzá, gyógyszerekről maga gondoskodott, és úgy ápolta őket, mintha a gyermekei lennének. Ha hallott egy betegről, bármilyen messze lakott is, felkereste, vagy legalább elküldött hozzá valakit ajándékokkal. Különös képessége volt az özvegyek és árvák megvigasztalására. Sok leányt, akinek sem szülei, sem rokonai nem voltak maga köré gyűjtött, és ahogyan Isten előtt jónak látta, gondoskodott róluk: az egyiket férjhez adta, a másikat kolostorba irányította... Mindig sok pénzt hordott magánál, hogy a rászorulóknak azonnal adhasson. A kíséretében lévő szegényeket senki nem merte elkergetni, ámbár a szolgák számára olykor nagyon terhesek voltak.''

A szent hercegnő elég gyakran megszegte a feudális rend szabályait: ,,Ha szükséghelyzetbe kerültek alattvalói, elengedte adójukat, szolgálataikat és adósságaikat. Ezért egyszer az udvari káplán, Ottó pap kifakadt: ťÚrnőm, annyi adót engedsz el alattvalóidnak, hogy mi, a te szolgáid, éhen fogunk veszni!Ť Hedvig pedig nyugodtan csak ennyit mondott: ťLégy nyugodt, Isten majd gondoskodik rólatok!Ť''

Amilyen bőkezű volt másokkal, olyan szigorú volt önmagával szemben. Kása, hüvelyesek, kenyér, hal, tej és sör volt az eledele. Negyven éven át nem evett húst, sem zsíros ételt, amin a környezete meg is ütközött. De ha hivatalosan kellett megjelennie a férje oldalán, eleget tett az illem követelményeinek. 1217-ben készült pecsétje ünnepi öltözékben ábrázolja. Unokahúga, Árpádházi Szent Erzsébet akkoriban nagyon ellenezte a ruhák hosszú vendégujját, mert a hiúság megnyilvánulását látta benne. Hedvignek pedig semmi nehézséget nem okozott, hogy ezt a pecsétet használja.

Egész különös botránkozást keltett a környezetében -- gondoljunk csak Hedvig méltóságára! --, hogy gyakran járt mezítláb. Így elbeszélik, hogy a gyóntatója egyszer csináltatott neki egy pár cipőt, és megparancsolta, hogy hordja. Hedvig követte is a parancsot, és hordta a cipőt -- de nem alábán, hanem a kezében. Mikor pár év múlva a pap észrevette, hogy a cipő használatlan, Hedvig megjegyezte: ,,Pedig én engedelmeskedtem és gyakran hordtam!''

Legendaírója ezzel magasztalja Hedvig vezeklését: a szent lába nyoma a hóban olyan meleget sugárzott, hogy a nyomába lépő, didergő szegények lába felmelegedett tőle!

Olykor beleszólt férje dolgaiba is. Így például egy kivégzés után keserű szemrehányást tett férjének ítélete kegyetlenségéért, s ezzel elérte, hogy a későbbiek során Henrik gyakran megkegyelmezett a halálraítélteknek. Az adósok börtönében sínylődők közül sokan Hedvig váltságdíjának köszönhették a szabadulásukat.

Döntő módon avatkozott be abba a testvérháborúba, amely 1229 tavaszán a férje és I. Konrád mazoviai herceg között robbant ki. Henrik két csatában is legyőzte Konrádot, s miután bevette Krakkó városát, elbocsátotta a katonáit. Ám egy mise alkalmával a krakkói lovagok rajtaütöttek a hercegen, elfogták és Konrád fővárosába, Plockba hurcolták. A fogoly herceg fia, Henrik azonnal sereget gyűjtött, hogy kiszabadítsa atyját. Hedvig azonban ellenezte az újabb vérontást, s magára vállalta férje kiszabadítását. Elindult Plockba, személyesen tárgyalt Konráddal, és kiszabadította a férjét. Két unokája később Konrád fiaihoz ment férjhez, s ezzel tartós lett a családok közötti béke.

Hedvignek sokat kellett szenvednie életében. Hat gyermekét temette el; férje a gnieznói érsekkel való vitája miatt kiközösítve halt meg. Unokája, II. Boleszláv, aki ,,Kegyetlen Boleszláv'' néven ismert a lengyel történelemben, saját testvérei, kolostorok, papok és saját népe elleni harcaival és megszámlálhatatlan erőszakos cselekményével keserítette a környezetét. Az egész vidék feljajdult, amikor Neumarktban a templomban és a temetőben nyolcszáz embert, férfiakat és nőket mészároltatott le válogatás nélkül.

A legnehezebb óra Hedvig számára mégis Henrik fia halála volt. Mikor hírét vitték, hogy elesett a csatában, ,,nem ontott könnyeket, a fájdalom külső jeleit egyáltalán nem mutatta, hanem leányát, a trzebnicai apátnőt és a menyét vigasztalta, aki majdnem belehalt a fájdalomba. Ő pedig így imádkozott, égre emelt tekintettel: ťKöszönöm, Istenem, hogy ilyen fiút adtál nekem... vedd magadhoz a lelkét!Ť'' Aztán kiment a csatatérre, hogy megkeresse fiának holttestét.

Nem csodálkozhatunk azon, hogy a szentek, akik hasonlóvá váltak a megfeszített Krisztushoz, a kereszten élték át a vele való egyesülést. ,,Hedvig egy alkalommal -- mondja a legendája -- elmélyült imádságban térdelt a trzebnicai kolostor templomának feszülete előtt. Egyszer csak a feszület megmozdult, a Megfeszített jobb karja eloldódott a kereszttől, átölelte Hedviget, és megáldotta. Az Úr így adta tudtára, hogy meghallgatta imádságát.'' -- De ez a jelenet Hedvig életének legbenső misztériumát is jelzi, és az összes nagy misztikus rokonává teszi őt.

Röviddel a halála előtt úgy rendelkezett, hogy ne rendkívüli sírba temessék el, hanem egészen egyszerűen, a többi hívő közé, a temetőbe. Ezzel is kifejezte, hogy az egyszerű emberek testvérének tekinti magát. A halálos ágyán kérte azt a fátyolt, amelyet unokahúga, Szent Erzsébet viselt, és a fejére kötötte. Így akart megjelenni a szentek közösségében, és azonnal meg is pillantotta a szent asszonyok seregét, akik hívogatóan jöttek elébe.

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható Istenünk, ki Szent Hedvig csodálatos életét az alázatosság példájaként állítod elénk, kérünk, engedd, hogy közbenjárásával szerezze meg nekünk égi segítségedet!

Figyelj fel erre!

Családanya, családapa is lehet szent! Bárki! Még Te is!!!

Ferenc pápa üzenete a 2015. évi missziós világnapra

A katolikus egyház 1926 óta minden évben október harmadik vasárnapján, idén október 18-án tartja a világmisszió napját. Az alábbiakban közreadjuk Ferenc pápa missziós világnapra írt üzenetét.

A 2015. évi missziós világnapot a megszentelt élet évének keretében tartják meg, s ebből nyer ösztönzést az imára és az elmélkedésre. Valóban: ha minden megkeresztelt ember arra kapott meghívást, hogy tanúságot tegyen Urunkról, Jézusról, és hirdesse az adományként kapott hitet, ez különösen is igaz az Istennek szentelt életet élő személyekre, mivel a megszentelt élet és a misszió között szoros a kapcsolat. Jézus követése, amely meghatározta a megszentelt élet létrejöttét az egyházban, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a keresztet, és kövessük Őt, vegyünk példát arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának, ahogyan előttünk járt a szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy újra megtalálja azt. És minthogy Krisztus egész élete missziós jellegű, az Őt szorosan követő férfiak és nők teljes mértékben magukra öltik ezt a jellegzetességét.

A missziós dimenzió, amely az egyház természetének velejárója, benne rejlik a megszentelt élet minden formájában, és el nem hagyható belőle anélkül, hogy a karizma csorbát ne szenvedne ezáltal. A misszió nem erőszakos térítés vagy puszta stratégia: a misszió a hit „nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek hangját, amint felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust követi, az mindenképpen misszionáriussá válik, és tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust” (Evangelii gaudium, 266).

A misszió nem más, mint szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust, és ugyanakkor szenvedélyesen szeretni az embereket. Amikor megállunk imádkozni a keresztre feszített Jézus előtt, felismerjük szeretetének nagyságát, amely méltóságot kölcsönöz nekünk és támogat bennünket. Ugyanakkor érezzük, hogy a szeretet, amely átszúrt szívéből árad, Isten egész népére és az egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy Ő fel akar használni bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez (vö. Uo., 268) és mindazokhoz, akik őszinte szívvel keresik őt. Jézus missziós parancsa: „Menjetek!”, vonatkozik az egyház mindig megújuló missziós feladataira és helyzeteire. Az egyházon belül mindenki meg van hívva az evangélium hirdetésére életünk tanúságtételével. Különösképpen a megszentelt életet élőkre vonatkozik, hogy hallgassák a Szentlélek hangját, amely arra hívja őket: jussanak el a missziók nagy peremvidékeihez, olyan emberek közé, akikhez még nem jutott el az evangélium.

Az Ad gentes zsinati határozat kihirdetésének ötvenedik évfordulója arra szólít fel bennünket: olvassuk el újra és gondoljuk végig ezt a dokumentumot, amely jelentős missziós lendületet adott a megszentelt élet intézményeiben. A szemlélődő közösségekben Lisieux-i Szent Teréz alakja került előtérbe és szólította meg a szerzeteseket. Ő a missziók védőszentje: az ő személye mutatja meg a bensőséges kapcsolatot a szemlélődés és a misszió között. A világban tevékenykedő számos szerzetesrend számára a II. vatikáni zsinat hozott missziós szemléletet, amely rendkívüli módon nyitott az ad gentes (távoli népek felé irányuló – a szerk.) missziók irányába, és gyakran egybekapcsolódott a távoli, az evangelizáció során megismert országokból és kultúrákból érkező testvérek befogadásával: mára elterjedt az „interkulturalitás” a megszentelt életben. Éppen ezért sürgető, hogy a misszió eszményét visszahelyezzük középpontjába, Jézus Krisztusba, aki azt kívánja, hogy teljesen adjuk oda önmagunkat az evangélium hirdetéséért. Ezzel kapcsolatban nem létezhetnek kompromisszumok: az, aki Isten kegyelméből befogadja a missziót, az hivatott a misszióért élni. Ezeknek az embereknek a számára a világ sokféle perifériáján Krisztus hirdetése az Ő követésének módjává válik, és Ő kárpótolja őket fáradozásaikért és nélkülözéseikért. Minden törekvés, hogy valakit eltérítsenek ettől a hivatásától, még ha nemes lelkipásztori, egyházi vagy humanitárius igényből fakadó szándék vezérli is, nem egyeztethető össze az Úr személyes hívásával, hogy valaki az evangéliumot szolgálja. A missziós intézményekben a képzést végzők feladata, hogy világosan és becsülettel rámutassanak az élet és a cselekvés ezen távlatára, és hogy hitelesen végezzék el a valódi missziós hivatással rendelkezők kiválasztását. Főként a fiatalokhoz fordulok most, akik még képesek a bátor tanúságtételre és nagylelkű vállalkozásokra, olykor szemben haladva az árral is: ne engedjétek, hogy elvegyék tőletek a valódi misszió álmát, Jézusnak olyan követését, amely a teljes önátadással jár. Lelkiismeretetek titkos mélyén tegyétek fel magatok számára a kérdést, miért választottátok a missziós szerzetesi hivatást, és mérjétek fel, hogy készek vagytok-e elfogadni mint szeretetből fakadó adományt az evangélium hirdetésének szolgálatában. Ne feledjétek, hogy az evangélium hirdetése, még mielőtt az azt nem ismerők szüksége volna, a Mestert szerető ember szükséglete!

Napjainkban a missziónak szembe kell néznie a kihívással, hogy minden nép szükségét érzi a saját gyökereihez való visszatérésnek és saját kultúrája megőrzésének. Meg kell ismernünk és tisztelnünk kell más hagyományokat és filozófiai rendszereket is, és el kell ismernünk minden nép és minden kultúra számára a jogot, hogy saját hagyományából merítsen erőt Isten misztériuma megértéséhez és Jézus evangéliumának befogadásához, amely a kultúrák számára fényt jelent és egyben az erőt, amely képes átalakítani ezeket.

Ennek az összetett helyzetnek a tükrében feltesszük a kérdést: „Kiknek szól elsősorban az evangélium hirdetése?” A válasz világos, és magában az evangéliumban bukkanhatunk rá: a szegényeknek, a kicsinyeknek, a betegeknek, azoknak, akiket gyakran lenéznek és elfelednek, azoknak, akik nem tudják viszonozni (vö. Lk 14,13–14). Az az evangelizáció, amely elsősorban őfeléjük fordul, Isten országának a jele, amelyet Jézus akart elhozni a számunkra: „Egyértelműen állítanunk kell, hogy elszakíthatatlan kapcsolat van hitünk és a szegények között. Soha ne hagyjuk őket magukra!” (Evangelii gaudium, 48). Ennek különösen is világosnak kell lennie azon személyek számára, akik a missziós megszentelt életben élnek. A szegénységi fogadalommal azt választják, hogy Krisztust követik ezen preferenciájában, nem ideológiailag, hanem úgy, ahogyan ő tette: azonosulva a szegényekkel, együtt élve velük a mindennapi élet esetleges körülményei között, lemondva mindenfajta hatalom gyakorlásáról, hogy a legutolsók testvérei lehessenek s hogy elvigyék számukra az evangélium örömének tanúságát és az Isten szeretetének kifejeződését.

A keresztény tanúságtétel érdekében, hogy az Atya szeretete megmutatkozzék a kicsinyek és a szegények között, a megszentelt életet élőknek elő kell segíteniük, hogy a világi hívők is jelen legyenek a missziós szolgálatban. Már a II. vatikáni zsinat kijelentette: „A világi hívek működjenek együtt az egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az egyház üdvösségszerző küldetésében” (Ad gentes, 41). Szükséges, hogy a misszionárius szerzetesek egyre bátrabban megnyíljanak azok felé, akik készek velük együttműködni, akár csak rövidebb időszakokra is, hogy tapasztalatot szerezzenek ezen a területen. Ezek a testvéreink arra vágynak, hogy osztozzanak a keresztségben kapott missziós hivatásukban. A missziók házai, szervezetei olyan természetes csatlakozási pontok, ahol fogadni lehet őket, és emberi, lelki és apostoli támogatást lehet nyújtani számukra.

Az egyház missziós intézményei és művei teljes mértékben azoknak a szolgálatában állnak, akik nem ismerik Jézus evangéliumát. Hogy ezt a célt hatékonyan meg lehessen valósítani, szükségük van a szerzetesek karizmájára és missziós elkötelezettségére, ugyanakkor a megszentelt életet élőknek is szüksége van a szolgálat szervezetére, amely Róma püspöke részéről a koinonia (szeretetközösség) biztosításának kifejezése, hogy az együttműködés és a szinergia (összedolgozás) a missziós tanúságtétel részét képezzék. Jézus azt mondta, hogy a tanítványok egysége a feltétele annak, hogy a világ higgyen (vö. Jn 17,21). Ez az összetartás nem jelenti a jogi-szervezeti alárendeltséget bizonyos intézményekkel szemben, vagy a sokféleséget ösztönző Lélek fantáziájának lefojtását, hanem arra szolgál, hogy hatékonyabb legyen az evangéliumi üzenet átadása és közös szándék formálódjon, ami ugyancsak a Lélek gyümölcse.

Péter utódának Missziós Műve az egyetemes apostoli küldetés látóhatárát jelenti. Ezért szüksége van a megszentelt élet számos karizmájára, hogy ezen a széles horizonton végezze az evangelizációt, kellő jelenlétet biztosítva a határokon és a már elért területeken.

Kedves testvéreim, a misszionárius szenvedélyének középpontja az evangélium. Szent Pál ezért mondhatta: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Az evangélium az öröm, a felszabadulás, az üdvösség forrása minden ember számára. Az egyház tudatában van ennek az ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse mindenkinek azt, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk” (1Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és világiaknak – az a küldetése, hogy mindenkit kivétel nélkül személyes kapcsolatba hozzanak Krisztussal. Az egyház missziós tevékenységének hatalmas területén minden megkeresztelt ember hivatásának része, hogy személyes helyzetének megfelelően a lehető legjobban megélje a missziót. Erre az egyetemes hivatásra adott nagyvonalú választ kínálnak fel a megszentelt életet élő férfiak és nők, intenzív imaéletükkel, az Úrral és megváltó művével tartott szoros kapcsolatukkal.

Miközben Szűz Mária, az egyház édesanyja és a missziós lelkület példaképe szeretetébe ajánlom mindazokat, akik az evangélium hirdetésén fáradoznak, akár ad gentes, vagyis távoli népek között, akár saját területükön, bármilyen életállapotban, szívből adom mindnyájatokra apostoli áldásomat.

Vatikán, 2015. május 24., pünkösd ünnepén

FERENC pápa

Szentév 7.

Négyezer éve annak, hogy az ősbűn következtében az emberek elszakadtak az egy igaz Istentől, az akkor élő összes ember bálványt imádott. A Magasságbelit, az örökkön örökké élőt teljesen elfelejtették. A sátán mindenkivel, aki abban az időszakban élt elhitette, hogy ő az isten, életet tud adni fűnek, fának, embernek, állatnak egyaránt. Az emberek annyira elbutultak, hogy készek voltak az istenfogalmat kiforgatott formában is elfogadni. Isten Ábrahám egyik ősének, Noénak azért kegyelmezett meg, és építtetett vele és fiaival: Szem-, Kám- és Jáfet-tel egy 300 könyök (150 m) hosszú, 50 könyök széles és 30 könyök magas hajót, mert ők apjukkal együtt az eget és földet teremtő és fenntartó Él-t, ünnepélyesebb formában Elochim-ot ismerte és imádta, őrizve a kevés ős hitét. A többi ember Isten helyett anyagi dolgokat imádott. Ezért az igaz Isten megneheztelt és zt mondta Noénak: „Eltörlöm a föld színéről az embert, akit a földön teremtettem: az embert az állatokkal, a csúszómászókkal és az égi madarakkal együtt, mivel megbántam, hogy teremtettem őket’. Noé azonban kegyelmet talált az Úr szemében” (Ter 6,7-8) „ Ugyanis vízözönt bocsátok a földre, hogy eltöröljek minden testet, amely az ég alatt létezik. El fog pusztulni minden, ami a földön van. Veled azonban szövetséget kötök. Te beszállsz a bárkába, te és veled együtt fiaid, feleséged és fiaid feleségei. Minden élőlényből, minden testből vigyél kettőt a bárkába, hogy veled együtt életben maradjanak, egy hímet és egy nőstényt. A madarak minden fajtájából, az állatok minden fajtájából kettőt-kettőt vigyél be, hogy életben maradjanak. Vigyél magaddal mindenféle ételt is, ami táplálékul szolgál, halmozz fel készletet, hogy nekik és neked eledelül szolgáljon. Noé úgy is tett, pontosan úgy járt el, ahogy Isten megparancsolta neki” (17-22) Isten büntetni kényszerült, de irgalmat is gyakorolt, nemcsak büntetett, hanem megkímélte, átmentette az összes élőlény fajtáját.

 

Évközi 28. hét péntek

Évközi 28. hét péntek

„Ábrahám hitt Istenek, s ez megigazulásul tudatott be neki” (Róm 4,3)

Tegnapi elmélkedésünkben a megigazulásról gondolkodtunk. Az volt a végkövetkeztetésünk, hogy az eredeti bűntől, ettől a bűnös állapottól, Isten tud csak megszabadítani bennünket a Jézus Krisztus által megszerzett megváltás következtében: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik”. (Mk 16,15-16) Ma a liturgia keretében Egyházunk is ezt a megállapítást olvastatja a Római levél keretében, mint az Ószövetségben közölt igazságot (Ter 15,6) Amikor Isten megszólította Ábrahámot, és bemutatkozott neki, hogy Ő az a hatalmas, örökké élő Isten, aki az eget és a földet teremtette. Tudtára adta a kiválasztott férfiúnak, hogy bűnökben él, mert ócska anyagot imád a szellemi létű mindenható Isten helyett. Hagyja el apja és rokonsága bálványozását, higgyen neki, és hite bizonyságául Istennek engedelmeskedve települjön át egy teljesen ismeretlen földre. Ott egyelőre vándorként kell majd élnie, a föld füvéért ott is bért kell fizetnie, de majd születik fia, annak leszármazottai megkapják Istentől azt a bizonyos földet örökös tulajdonul. Még azt is hozzáfűzte: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Vagyis az ő késői utódja lesz majd a Megváltó. Ábrahám ekkor még nem tett Istenért semmi foghatót. „Csak” elhitte szívből, amit Isten közölt vele, és készséges volt eme hitnek megfelelően mindent megtenni, amire parancsot kapott. „Mert mit mond az Írás? Ábrahám hitt Istennek, s ez megigazulásul tudatott be neki”Isten látta a hitét, Ő számította be neki megigazulásul, vagyis az eredeti bűntől és a bálványimádással elkövetett bűnöktől és minden más vétektől megszabadította az Úr, és gyermekévé fogadta igazán. Ennek a betetőzése volt az az ígéret, hogy benne nyer áldást a föld minden nemzetsége is. Pál apostol kihangsúlyozza, hogy itt nem jöhetett szóba fizetés, mivel fizetni a munkát, a bért szokás. „Annak ellenben, aki nem visz végbe tetteket, hanem hisz abban,, aki megigazulttá teszi a bűnöst, annak a hitét számítják be megigazulásul Isten kegyelmének végzése szerint. Mint ahogy Dávid is hirdeti annak az embernek a boldogságát, akinek Isten beszámítja a megigazulást tettek nélkül: Boldogok, akiknek megbocsátották gonoszságait és elfeledték bűneit. Boldog a férfi, akinek az Úr nem számítja be bűneit” (Zsolt 32,1-2 Róm 4,5-8) Egyházunk is ugyanígy gondolkodik a megigazulásról. A kisbaba nem tud sem jót, sem rosszat tenni, mert sem az értelme, sem az akarata nem tud működni testi gyengesége miatt. A katolikus anyaszentegyház és a görögkeleti is, nyugodtan megkereszteli a csecsemőket, mert elfogadja Isten nevében a szülei hitét. A kisbaba így tudta nélkül megkapja a megigazulást, az istengyermeki méltóságot, mint ahogyan szüleitől és a lelket teremtő Istentől megkapta tudta nélkül a természetes emberi életet is. A szülőknek, legalább az egyiknek, viszont garanciát kell vállalnia azért, hogy amint szellemi fejlődése megindul, tudatosítja benne azt, hogy van neki mennyei Atyja is, aki őt végtelenül szereti, gondoskodik róla és egy még szebb világot akar neki adni örökös otthonul.

 

SARZIANOI SZENT ALBERT

SARZIANOI ALBERT

 (1384-1450)

A toszkánai Sarzianoban született előkelő szülőktől. 15 éves korában a ferencesekhez adták magasabb tanulmányokra, később maga is a rend tagja lett: nagy tudású és erényekben is kíváló tagja. Latinosan Sarteanoina.k is nevezzük. A 15. század olasz obszerváns mozgalom négy oszlopos tagjainak egyike. Ezek: Sienai Bernardin, Kapisztrán János, Sarteanoi Albert és Márchiai Jakab. Firenzében Guarino mester előadásait hallgatta, a görög nyelvet tanulta nála. Itt ismerkedett meg Szent Bernardinnal, akinek tanítványává szegődött. Mint igehirdető nagy eredménnyel működött az 1420-as, 30-as években. Szószékét néha 50 ezer ember is körülvette. Egyesek a szónokok királyának, Kapisztrán Szent János a Szentlélek trombitájának nevezte. Beszédeinek hatására jellemző, amit egy ferrarai egyetemi tanár mondott tanítványainak: „Tőlem azt hallottátok, amit tudnotok kell, most hallgassuk meg Albertet, hogy halljuk azt, amit tennünk kell.” IV. Jenő pápa 1439-re Firenzébe egyetemes zsinatot hívott össze, ezen célul tűzte ki az egység előmozdítását a keleti egyházakkal. Pápai megbízottnak kinevezte Albertet India, Ethiópia, Egyiptom és Jeruzsálem komisszáriusává. Albert hatalmas utakat tett meg. 40 hithirdetővel Velencéből indult Jeruzsálembe, Konstantinápolyba, Perzsiába, majd Egyiptomba. Abessziniába nem tudott eljutni, ideje nem futotta, de az egyiptomi kopt pátriárka követeivel elindult a zsinatra. (Megbízottai, Firenzei Tamás testvér és társai később sikertelenül próbálkoztak bejutni Ethiópiába.) A firenzei zsinat eredménye rövid életű volt, a keleti papság, szerzetesség és nép igazában nem fogadta el az egyesülést. 1442-ben, amikor mind a konventuálisok vikárius generálisa (Casali Vilmos), mind az obszervánsoké (Sienai Bernardin) lemondott, IV. Jenő Sarteanoi Albertet nevezte ki az egész rend generális vikáriusává. A következő évben azonban a Páduában tartott választási káptalanon a konventuálisok Albert ellen szavaztak, mivel hogy obszerváns volt, így Albert kénytelen volt visszavonulni. Érdemekben gazdagon, szentség hírében halt meg Milánóban 1450. aug. 15-én. Kapisztrán János látta lelkét az égbe szállni. Ha nincs is hivatalosan boldoggá avatva, a kiváló szentéletű testvérek között tartjuk számon. 1439 nyarán két csapat találkozott össze Cortona határában: az egyik élén Albert lovagolt a pápai követ jelvényeivel, kíséretével, a másik csapat Vincenzo testvér és Bernardin volt. Amint Bernardin szeretett tanítványa közelébe ért, az úton keresztbeállította csacsiját, s ezeket mondta Albertnek: „Albert testvér, gondolj a halálra!” Albert sohasem felejtette el az alázatosságnak ezt a tanítását.

Imádság:

Istenünk, te boldog emlékű Albert testvért rendje és Egyháza szolgálatában naggyá tetted. Segíts, hogy példájára hivatásunkban hűségesen kitartsunk és eljussunk a tökéletességre, melyet megmutattál nekünk Fiadban, Jézus Krisztusban. Aki veled él és uralkodik mindörökké.

Szinódusi sajtótájékoztató október 14-én

A családnak szentelt szinódusi ülésről tartott szokásos sajtóértekezleten október 14-én a közgyűlésen elhangzott felszólalásokat ismertették Rúben Salazar Gómez bíboros, a Latin-amerikai Püspöki Tanács elnöke és Philippe Ouédraogo afrikai bíboros, Ouagadougou érseke részvételével.

Federico Lombardi szentszéki szóvivő megállapította, hogy a megérdemeltnél nagyobb visszhangot váltott ki a néhány bíboros által a pápának írt levél.  (A levelet hivatalosan nem tették közzé, ám a sajtóban kiszivárgott. Állítólag 13 bíboros írta alá és fenntartásokat fogalmaz meg a szinódusi megbeszélések menetével kapcsolatban.) A szóvivő azt mondta a sajtóértekezleten részt vevő újságíróknak, hogy lépjenek túl a kérdésen és törődjenek a szinódus tényleges megbeszéléseivel. Vincent Nichols angol bíboros hasonlóképpen mindenkit biztosított arról, hogy az említett levél nem váltott ki különösebb érdeklődést.

Federico Lombardi válaszolt több újságírói kérdésre azzal kapcsolatban, hogy Ferenc pápa a szerdai általános kihallgatás során váratlanul bocsánatot kért a Vatikánban és Rómában kirobbant botrányokért. A Szentszék Sajtótermének igazgatója pontosította azonban, hogy a Rómára történő utalásnak nincs köze a polgármesterhez (aki ezekben a napokban lemondott), az ugyanis politikai, nem pedig egyházi kérdés. „A pápa tudatában van annak, hogy az általános kihallgatásra érkező zarándokok között van sok egyszerű ember, akiket zavarba ejtenek és fájdalommal érintenek azok a hírek, amelyeket a sajtóban olvasnak. Ebben az értelemben történt a pápa bocsánatkérése, tehát amennyiben az egyházat és egyházi embereket terheli felelősség. Vagyis amikor nem építő és nem pozitív, hanem egyenesen negatív példákról van szó.”

Rúben Salazar Gómez bíboros, Bogotá érseke hozzászólásában arra kérte a szinódust, hogy előre tekintsen és adjon választ a felmerült kétségekre és táplálja a reményt. Azt is hangsúlyozta, hogy mindannyian „óriási erőfeszítést” tesznek arra, meghallgassák a családok és főként azok hangját, akik helyzete szorongató és akiknek ténylegesen szükségük van a segítségre. Az egyház erre vonatkozó tanítása legyen állandó forrása bármely válasznak.

Philippe Ouédraogo, az afrikai Burkina Faso bíborosa véleménye szerint a kiscsoportos megbeszéléseken főként a nyugati nézőpont az uralkodó, míg az elváltak és újraházasodottak, valamint a poligámia eseteiben mindig a kulturális hátteret is szem előtt kell tartani. Emlékeztetett arra is, hogy a földrész országai valójában még első evangelizálásuk fázisában vannak és a szinóduson most lehetőség nyílik arra, hogy a püspökök jobban megértsék „mi Isten terve a férfi, a nő, a házasság és a család számára”.

A délelőtti ülésen a Szentatya nem volt jelen, míg a délutáni 9. közgyűlésen ő is részt vett. A pápa a szinódusi atyákat köszöntve elmondta, hogy a szerda délelőtti általános kihallgatáson értesült arról, hogy nagyon sok hívő imáival kíséri a megbeszéléseket. A délutáni ülésen az atyák a szinódusi munkadokumentum harmadik részével foglalkoztak, nevezetesen azzal, hogy mi az egyház küldetése a mai világban. Ezen belül számos kérdés volt napirenden: az elváltak és újraházasodottak eucharisztiához járulása, bizonyos rendkívüli esetekben, a házasságra való alaposabb felkészítés, az esküvői szertartással kapcsolatos észrevételek, az elváltakkal való törődés, a gyermektelen házasságok kérdése. Ennek kapcsán érintették a béranyaságot is. Szóba került a migráció és az emiatt csonka családok problémája, továbbá a terrorizmus csapása miatt szenvedő családok helyzete, főként Szíriában és Irakban. A szinóduson sürgető felhívás hangzott el, hogy érjen véget a fájdalom és szenvedések e helyzete.

Végül megemlékeztek Szent XXIII. János pápáról, különösképpen arról a beszédéről, amellyel 1962. október 11-én megnyitotta a II. Vatikáni Zsinatot és ezt mondta: „Krisztus Jegyese az irgalmasság orvosságát jobban szereti, mint a fegyverragadás szigorát.”

 

Szentév 6.

Ferenc pápa már 2015.április 11-én átadta a Szentévnek megnyitó bulláját.  

Evvel akarta érzékeltetni, hogy rendkívüli fontosságot kell kapnia annak a gondolatnak, hogy az Istent hűtlenül elhagyó világunk hosszasan gondolkodjék hűtlenségén, és találja meg visszatérés útját a végtelenül szerető Mennyei Atyához. A bulla kihirdetésének időpontja húsvét második vasárnapjának előestéjén történt. Ez már önmagában is jelzés értékű. II. János Pál pápa 2000-ben rendelte el, hogy Megváltónk feltámadásának nyolcad napján (a megváltás legfőbb ünnepének, húsvétnak a nyolcad napján) öntudatosodjék minden keresztényben: az emberiség vétkei ellenére sem vetett el, és nem is vet el bennünket Atyánk az Isten, mert végtelenül irgalmas, végtelenül szereti az embereket, legkedvesebb teremtményeit. 1932.július 1-én Mennyei Atyánk egy francia alapítású missziós rend nővérnek, az olasz származású Eugenia nővérnek egy hosszú levelet diktált erről a nagy szeretetről. „A festőnek örömet okoz az általa festett kép szemlélése; így Én is örülök és felvidulok, ha az emberek teremtésem remekművei közé jöhetek! Az idő sürget, szeretném, hogy az ember minél hamarabb megtudja, hogy szeretem, és hogy a legnagyobb boldogságot érzem, ha együtt lehetek és beszélhetek vele, mint egy atya gyermekeivel. Az Örökkévalóság vagyok, és amikor egyedül éltem, már gondoltam rá, hogy minden képességemet felhasználom arra, hogy hasonlatosságomra lényeket teremtsek. De előbb került sor az anyagvilág teremtésére, hogy ezek a lények a megélhetőségükhöz szükséges javakat megtalálják: akkor teremtettem a világot. Megtöltöttem mindazzal, amiről tudtam, hogy az embereknek szükségük lehet rá: ilyen a levegő, a nap, az eső és sok egyéb, amiről tudtam, hogy megélhetőségükhöz szükséges. Végül megteremtettem az embert! Meg voltam elégedve művemmel. Az ember elkövette a bűnt, de éppen akkor nyilvánult meg végtelen jóságom” (Az Atya szól gyermekeihez. 23) Az Ószövetségben prófétákat választottam ki, hogy teremtményeim, az emberek között éljenek; Nekik mondtam el óhajaimat, aggodalmaimat és örömeimet, hogy azokat mindenkivel közöljék. Minél inkább növekedett a rossz, jóságom annál inkább arra sürgetett, hogy közöljem magam az igaz lelkekkel, hogy továbbítsák rendelkezéseimet azokhoz, akik a rendetlenséget okozták. Ezért néha szigorúnak kellett lennem, nem azért, hogy büntessem őket, mert ezzel csak fokoztam volna a rosszat, hanem azért, hogy visszatartsam őket a bűntől és Atyjuk és Teremtőjük felé irányítsam őket, akit hálátlanságukban elfelejtettek és félreismertek. Később a gonoszság annyira elárasztotta az emberek szívét, hogy kénytelen voltam csapásokat is küldeni a világra, hogy az emberek a szenvedés javainak pusztulása, sőt életének elvesztése által is megtisztuljon:A vízözön, Szodoma és Gomorra pusztulása, az embernek ember elleni háborúi (uo. 23-24) Ábrahám négyezer éve az említett igaz lelkek közé tartozott.„Az Úr így szólt Ábrahámhoz:”Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra földre amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, és akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3-) Ausztráliában élő egyetemi történészprofesszor kutatásai szerint őseink a Perzsa öböl mellett együtt éltek Ábrahámmal. Ott is az igaz Istent imádták.