RÓMAI SZENT CECÍLIA

SZENT CECÍLIA

+Róma, 250 körül

Történetkritikailag lehet kifogásokat támasztani Cecília történetével szemben, mégis ez a törékeny, ifjú szűz vértanú igen nagy tiszteletnek örvend. Élete közismert, és a középkor vége óta a római zarándokok valamennyien találkozhattak szobrával a trasteverei templomában. Nyíltan és komolyan senki sem vonja kétségbe, hogy Stefano Maderno Cecília élethű képét alkotta meg híres szobrában. Ugyanis egy felirat ma is hirdeti, hogy Sfondrati Paulus bíboros ebben a formában és helyzetben látta Cecília holttestét, amikor 1599-ben, a bazilika renoválása alkalmával számos tanú előtt fölnyitották a szarkofágot.

Rampolla bíboros azonban alaptalanul másként vélekedett, amikor háromszáz évvel később egy hasonló helyzetben megtagadta az engedélyt a szarkofág fölnyitásához. Akkor ugyanis a sokáig minden kétség nélkül elfogadott Cecília-legenda annyira a tagadás és a kritika kereszttüzében állt, hogy a neves jezsuita történész, Delehaye szerint ,,az egész római hagiográfia legbonyolultabb kérdése'' volt.

Az új római kalendárium is kifejezi fenntartásait. S hogy Cecília ünnepét nem törölték a naptárból, az csak annak a széles körű tiszteletnek köszönhető, amely a nép oldaláról mutatkozott, s amelynek következtében Cecíliát már a 6. században fölvették a szentmise római kánonjába.

Az irodalmi szövegek fiatal leányként mutatják be Cecíliát, akiben a nemesi származás, a testi szépség és az erények ékessége szokatlan harmóniában találkozott. Hitének jeleként állandóan a szívén viselte az Evangéliumot, és arannyal átszőtt ruhája alatt durva szőrből készült ciliciumot hordott. Szülei úgy határoztak, hogy feleségül adják Valerianushoz, s e tervet Cecília az akkori szokások szerint nem változtathatta meg. Így a családja rangjához illően készült a házasságra.

Abban azonban reménykedett, hogy kiszemelt vőlegénye tiszteletben fogja tartani Krisztus iránti szerelmét. Így várta a menyegző napját, és szíve a lakodalmi muzsika közepette is csak az Úrnak énekelt. Amikor kettesben maradt férjével, föltárta előtte a Király titkát: egy angyal őrzi féltékenyen a szerelmét és teste szűzi tisztaságát; erről maga Valerianus is meggyőződhet, ha ifjú feleségének szíve szerelmét tudomásul veszi. A még pogány Valerianus egy föltétellel fogadta el Cecília magyarázatát: ha ő is meglátja az angyalt. De megfenyegette Cecíliát, hogy ha ez nem történik meg, hazugságáért megöli.

Cecília erre azt válaszolta: megláthatod az őrző angyalomat, ha megkeresztelkedsz! Valerianus teljesítette e föltételt. A Via Appián a harmadik mérföldkőnél koldusok vártak rá, és elvezették Urbán pápához. Ez az ősz aggastyán megkeresztelte és fehér ruhában küldte vissza Cecíliához. Hazatérve a szobájukban meglátta felesége őrző angyalát, aki liliomból és rózsából -- a szüzesség és a vértanúság jelei -- font koszorút helyezett mindkettőjük fejére. Ezután megkérdezte Valerianust, mit kívánna a leginkább. Ő testvérének, Tiburtiusnak a megtérését kérte. Az ég segítségével Cecília Tiburtiust is megnyerte a hitnek, s a gőgös római ifjú megtért az addig annyira megvetett keresztények közé. Cecília azt mondta neki, hogy csak akkor ismeri el sógorának, ha Urbán megkereszteli őt is.

A megtérés után hamarosan a keresztút következett a két testvér számára. Eltemették ugyanis azokat a keresztényeket, akiket Turcius Amalchius prefektus idejében öltek meg, ezért őket is bevádolták és bíró elé vitték. Mivel megtagadták az előírt áldozati ceremóniát, Maximus Corniculariusnak a lehető leggyorsabban a közelben lévő Jupiter-oltárhoz kellett volna vezetnie őket, hogy áldozzanak az isteneknek, vagy karddal azonnal kivégzik őket. Az eljárás gyorsaságának oka a vádlottak nagy vagyona volt, melynek késedelmeskedés nélkül kellett az államra szállnia. Maximus azonban csodálva e fiatalok bátorságát, és szánakozva is rajtuk, magára vállalta a felelősséget és késleltette a kivégzést. Házába vitte őket és mindnyájan ott töltötték az éjszakát. Cecília papok kíséretében megjelent a háznál, hogy Maximust és kíséretét Krisztushoz térítse. Mikor megvirradt, Cecília így bátorította a vértanúságra készülőket: ,,S most rajta, Krisztus katonái! Tegyétek le a sötétség fegyvereit, és ragadjátok meg a világosság fegyvereit!'' A halálba menők pedig ezt mondták neki: ,,Elhisszük, hogy Krisztus valóban Isten. Különben nem gondoskodott volna rólunk, ilyen szolgálót adva nekünk, mint te vagy!''

Barátai eltemetése után hamarosan Cecília is bíró előtt állt. A gyenge szűz a per folyamán olyan bátorságot tanúsított, és olyan meggyőződéssel védte a hitét, hogy a hallgatóságból százan megtértek Krisztushoz, akiket Urbán pápa mind megkeresztelt. A prefektus megmakacsolta magát a hitetlenségben. Annyit azonban engedélyezett, hogy ne azonnal, hanem három nap múlva végezzék ki Cecíliát. Ez neki elegendő volt ahhoz, hogy házát az Egyháznak ajándékozza. De úgy tűnik, maga a prefektus is visszariadt a nyilvános kivégzéstől, ezért úgy rendelkezett, hogy Cecília házának fűtsék túl a fürdőjét, és ott fojtsák meg vagy égessék el. A tervet azonban nem tudták végrehajtani, s amikor a hóhér karddal akarta megölni, három csapással sem tudta lefejezni Cecíliát. Három kardcsapással megsebesítve hagyta ott áldozatát, aki barátai karjai közt halt meg. Még utolsó perceiben is megnyert lelkeket a hitnek.

Lehet, hogy a mai olvasó úgy véli, a legenda túlságosan hangsúlyozza Cecília szüzességét és megtérést kiváltó okosságát. A legenda azonban igazat mond, és ma is megindítja mindazokat, akik megőrizték magukban a ,,tiszta szív hatalma'' iránti érzéket, vagy legalábbis vágyódnak az ilyen szeretet hatalma után.

Cecília a középkor vége felé lépett be a Tizennégy Segítő Szent csoportjába, s egy egészen ártatlan fordítási hiba következtében -- mely szerint az esküvőjén ő maga játszott az orgonán --, lett a szent zene védőszentje.

Ünnepét már 545-ben november 22-én ülték Rómában.

--------------------------------------------------------------------------------

Azt a képet, melyet a hívő emberek Cecíliáról magukban hordanak, Maderno márványszobra határozza meg: mintha mély, gyermeki álmát aludná, úgy fekszik jobb oldalára dőlve az éppen csak kifejlődött leányalak, arcát elfedi, karját hosszan kinyújtja. A nyakán három tátongó vágás hirdeti, hogy ez a gyermek nem természetes halállal halt meg.

A legenda szerint Pascalis pápa ebben a helyzetben találta meg Cecíliát, miután a szűz látomásban maga mutatta meg a pápának, hol van a sírja. Holttestét arannyal átszőtt szövetbe göngyölték, s a vérrel átitatott kendőket a lábához helyezték. Anélkül, hogy a helyzetét megváltoztatták volna, egy márványlapra fektették, és úgy helyezték el a szarkofágban, amelyben átvitték a trasteverei bazilikába.

Cecília legendája olyan nagyszerű mondatokat is idéz, amelyek a mai emberre is hatással vannak. Amikor a prefektus felelősségre vonta, így tett hitvallást: ,,Én nem halok meg, hanem csak elváltozom. Port adok az arany fejében. Ha nektek valaki aranypénzt kínálna cserében ugyanolyan súlyú rézpénzért, vajon nem kapnátok-e az alkalmon, és nem mondanátok-e el rokonaitoknak is, hogy ők is részesei lehessenek egy ilyen nagyszerű cserének? Jézus Krisztus a mi Istenünk, ilyet ad nekünk; amit neki ad az ember, azt ő kimondhatatlanul értékesebbre cseréli.''

Amikor újra meg újra felszólították, hogy tagadja meg a hitét, bátran így felelt: ,,Ti kínpadra vonjátok a gonosztevőket, hogy vallomásra bírjátok őket, tőlünk pedig épp az ellenkezőjét követelitek: meg kellene tagadnunk azt, amik vagyunk, és akkor kegyelmet adnátok. Nagyon szívesen hallanátok ajkunkról a hazugságot - - csakhogy meghalni az igazságért a legszebb győzelem!''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki ezen a napon megörvendeztetsz minket Szent Cecília szűz vértanúd ünnepével, kérünk, segíts, hogy akit áhítattal tisztelünk, annak szent élete példáját kövessük!

Maradj mindég állhatatos hitedben!

 

Az Isten Báránya 3.

Az Isten Báránya 

Jeremiás próféta önmagáról mintázta a szenvedő bárány képét. Prófétai alakja azonban nem előzmény nélküli, az üldözött, megalázott, ennek ellenére a szenvedést némán, beletörődve vállaló Isten Szolgájáról már nagyon plasztikus képet festett Izajás próféta az ún. Ebed Jahveh dalokban (Iz 52,13-53,12) Itt úgy szerepel az egész emberiség, mint Istennek hatalmas nyája. A juhok sokasága elveszti a bárány szelídségét, a nyáj egységének szolgálatát, az összetartozást szolgáló önfeláldozó szeretetet, s ezért kell az egyetlennek olyan rettenetes szenvedéseket némán, a bárány hamisítatlan természete szerint elviselnie: „Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét. Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki a száját, mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját”. (Iz 53,6-7) Ez az alázatos, néma, teljes önmagát szenvedésre átadó magatartásjellemző Jézus Krisztusra. Amikor az etióp királynő, Kandaké, magas rangú udvari tisztje Jeruzsálemből, az igaz Isten temploma meglátogatása után hazafelé kocsikázott, a Szentlélek az út mentére küldte Fülöp szerpapot. Ő a kocsi mellett gyalogolva hallgatta, mit olvas hangosan az utas. Fülöp sejtette, hogy nem érti; amit olvas, ezért segítőkészen megszólította az ismeretlent: „Azt gondolod, hogy érted; amit olvasol? Az így felelt: Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” (ApCsel 8,30-31) Aztán megkérte a beszélgetésre kész fiatalembert, üljön melléje a díszülésre, és magyarázza meg az Írás értelmét. A Szentlélek megértette a pogányból egyistenhívővé lett idegennel, hogy az emberek életüket ösztönösen védelmező szokásával ellentétesen a Messiás, Jahveh Szolgája ellenállás nélkül átadta magát a szenvedésre. Mint a bárány, amikor elnémul, szinte elernyed, hagyja, hogy megöljék. Ez az önfeláldozás olyan elemi erővel hatott a tisztviselőre, hogy a Szentlélek kegyelméből megértette a megváltás lényegét, megtörténtét, egyetemes voltát, és alkalmasnak érezte magát arra, hogy a keresztség felvételével maga is Jézushoz kapcsolódjék. Szent Pál is erre a csodálatos lelkületre hivatkozott, amikor a filippi hívek szemét rányitotta a szenvedés értelmére. „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban; amely Krisztus Jézusban is megvolt. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt”. (Fil 2,5.8-9) Jézus nemcsak testi erővel nem védekezett, hanem csodálatos ékesszólásával sem igazolta magát ellenségei vádaskodásával szemben. Nem hívta fel a főtanács figyelmét, hogy Ő nem názáreti születésű, hanem betlehemi. Júda törzséből, Dávid király családjából származik. Úgy, ahogyan a próféták megjövendölték a Messiásról. Néma maradt: „Jézus csak hallgatott” (Mt 26,63), az ellene felsorakoztatott vádpontokra sem válaszolt. Persze, amikor a főpap tiszte szerint feltette neki a történelmi kérdést: „Megesketlek téged az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondtad. De mondom nektek, most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin”. (Dán 7,13; Zsolt 110,1)(Mt 26,63-64) Jézus tehát nem makacsul hallgatott, hanem a rosszakaratot tűrte el alázattal. Ugyanígy tett a pogány bíró előtt is. Amikor Pilátus meghallotta, hogy Jézust azzal vádolják ellenségei, hogy „Isten Fiává tette magát”(Jn 19,7), megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?” (9) Jézus nem felelt neki, mert a több istenhívő pogánynak nyilván valami babonás félelme ébredt. Amikor komoly kérdés hangzott el, arra ott is válaszolt: „Pilátus azt mondta neki: Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és arra, hogy megfeszítselek? Jézus azt felelte: Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem kezedbe adott, nagyobb a bűne”. (10-11) Lehetséges, hogy negyven napos böjtje után Keresztelő János is próféta elődei nyomán tesz ilyen formán tanúságot: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29)

Évközi 33. hét szombat

Évközi 33. hét szombat

„Ők a két olajfa és a két gyertyatartó, amelyek a föld Ura előtt állnak”

Zakariás próféta könyvében arról szól, hogy egy angyal beszél hozzá, de nem kívül állva rajta, hanem mintegy benne élve. Egy alkalommal úgy szólította meg ez angyal, hogy azt érezte, mintha álmából keltette volna fel. „Azt kérdezte tőlem: Mit látsz? Ezt mondtam: Íme, egy színarany mécstartót látok; a tetején olajtartó van, hét mécses van rajta, s a rajta lévő mécseseknek hét csövecskéjük van; és mellette két olajfa van, az egyik a mécstartótól jobbra, a másik pedig tőle balra. Én pedig megszólaltam és azt mondtam neki: Mi az a két olajfa a mécstartótól jobbra és balra? Ő pedig azt mondta: Ez az a két felkent, akik az egész föld uralkodója előtt szolgálnak”. (Zak 4,2-3.11.14) a Teremtés könyvében olvassuk: „Hénok összesen háromszázhatvanöt esztendeig élt. Az Istennel járt, és eltűnt, mert Isten elvitte”. (Ter 5,23-24) Illésről pedig ezt írja a Biblia: „Miközben így mendegéltek (Illés és Elizeus), s menet közben beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól, s Illés fölment a forgószéllel az égbe. Amikor ezt Elizeus látta, kiáltott: Atyám, atyám, Izrael szekere és szekérvezetője!” (2Kir 2,11-12) Illés próféta Jézus színeváltozásakor Mózessel együtt feljött a pokol tornácáról, hogy Jézussal beszélgessenek jeruzsálemi szenvedéseiről (Lk 9,31). A hegyről lejövet a tanítványok megkérdezték Jézust: Miért mondják a farizeusok és az írástudók, hogy Illésnek előbb el kell jönnie? Ő így felelt nekik: Illés, amikor eljön, először helyreállít mindent”.(Mk 9,11-12) Ezt Malakiás prófétát megerősítve mondja az Úr: „íme, én elküldöm majd nektek Illés prófétát, mielőtt eljönne az Úrnak nagy és rettenetes napja”. (Mal 3,23) János apostol ezt a látomást írja most le nekünk: „Ők a két olajfa és a két gyertyatartó, akik a föld Ura előtt állnak. Ha valaki ártani akar nekik, tűz tör elő szájukból, és megemészti ellenségeiket. Ha valaki bántani akarja őket, akkor azt meg kell ölni. Ezeknek hatalmuk van arra, hogy bezárják az eget, hogy ne essen az eső jövendölésük napjaiban, és hatalmuk van a vizek fölött, hogy vérré változtassák azokat, és mindenféle csapással sújtsák a földet, ahányszor csak akarják. Amikor befejezik tanúságtételüket, a mélységből felszálló fenevad háborút indít ellenük, legyőzi és megöli őket. A holttestük annak a nagyvárosnak utcáján fog heverni, amelyet szellemi értelemben Szodomának és Egyiptomnak hívnak”. (Jel 11,4-8) Ez a város valóságosan Róma, a korabeli nagy keresztényüldöző. „A törzsekből, népekből, nyelvekből és nemzetekből sokan fogják látni holttestüket három és fél napon keresztül, és holttestüket nem engedik sírba tenni. A föld lakói pedig örvendezni fognak felettük, és vigadni fognak. Ajándékokat küldenek egymásnak, mert ez a két próféta gyötrelmére volt a föld lakóinak”.(9-10) a győzelem mámora azonban elszáll, amikor Isten feltámasztja őket, és sokak szeme láttára felemelkednek az égbe.

A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA BEMUTATÁSA A TEMPLOMBAN

A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA BEMUTATÁSA A TEMPLOMBAN

543-ban szentelték fel a jeruzsálemi templom közelében az Új Mária-templomot, a bemutatás templomát.

Ősi hagyomány, a Jakab apokrif evangélium leírása, hogy a gyermek Máriát szülei a templom szolgálatára szentelték, ami Josephus Flavius zsidó történetíró szerint szüzességi fogadalommal járt együtt. A gyermek Mária a Szentlélek indítására Istennek ajánlotta magát, akinek kegyelme eltöltötte őt, szeplőtelen fogantatása pillanatától kezdve.

Keletről terjedt el, hazánkban a 12. századtól ismert. Az ünnepet XI. Gergely pápa az avignoni udvarban vezette be a 14. században. 1585-ben V. Sixtus pápa az egész Egyház számára előírta. Ez az ünnep a bencés obláták főünnepe, mivel Mária is obláta, vagyis Istennek ajánlott lett.

Példája:

Mária gyermekkorától nagy dolgokra készült.

Isten téged is nagy dologra vár:

az üdvösségre vagy kiválasztva!

Az Isten Báránya 2.

Az Isten Báránya 

 
Az Ószövetségben megtaláljuk a bárányhoz hasonlítás gyökereit. Jeremiás próféta, akit szíven ütött az Úr megszólítása, a prófétai hivatásra hívó isteni szózatra azonnal a menekülés kényszere ragadta meg: „Jaj, Uram, Isten! Nem tudok én beszélni, hiszen gyermek vagyok!” (Jer, 1,6) Isten azonban késztette, hogy fogadja el a prófétai küldetést. Ő az utolsó szolga, akivel próbálkozik az Úr, akivel felajánlja a megtérés kegyelmét választott népének. Neki kell Mózes módjára rimánkodnia: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, és más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor – íme, ma előre megmondom neked – elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, melynek elfoglalására átkelsz a Jordánon”. (MTörv 30,15-18) Hatszáz éven át gonoszkodott Istene ellen Izrael. Jeremiásnak kellett megismételni az utolsó figyelmeztetést: „Halljátok e szövetség igéit! Beszéld el azokat Júda férfiainak és Jeruzsálem lakóinak! Mondd meg nekik: Így szól az Úr, Izrael Istene: Átkozott az az ember, aki nem hallgat e szövetség igéire, melyet atyáitoknak parancsoltam azon a napon, amelyen kihoztam őket Egyiptom földjéről”. (Jer, 11,1-4) Isten látja, hogy Izrael a halált választotta az élet helyett. Ezért mondja ki e kemény igéket: „Te pedig ne imádkozz ezért a népért, és ne mondj értük esdeklő imádságot! Mert nem hallgatom meg, amikor hozzám kiáltanak bajuk miatt”. (14) Jeremiás megtudta, hogy bosszújukat rajta akarják kitölteni: „Az Úr tudatta velem, és megtudtam. Akkor megmutattad nekem tetteiket. Én pedig olyan vagyok, mint egy kezes bárány, melyet levágni visznek; és nem tudtam, hogy ilyen terveket szőttek ellenem: Pusztítsuk el a fát gyümölcsével együtt, és vágjuk ki az élők földjéből, hogy nevére se emlékezzenek többé”. (18-19)Mint a még eleven bárány sem rúg-kapál, nem védekezik támadói ellen, Jeremiás is csak Istenhez menekül: „Seregek Ura, igazságos bíró, vesék és szívek vizsgálója, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert eléd tártam ügyemet!” (20)Isten meghallgatja az esengő fohászt: „Ezért így szól az Úr Anatót férfiairól, akik életedre törnek, és azt mondják: „Ne prófétálj az Úr nevében, hogy meg ne halj kezünk által!”; ezért így szól a Seregek Ura: Íme, én meglátogatom őket: az ifjak kard által halnak meg, fiaik és leányaik éhen halnak. És maradékuk nem lesz, mert bajt hozok Anatót férfiaira: látogatásuk esztendejét”.(21-23) Isten saját Fiát is ugyanerre a sorsra szánta. Ő, az igazi Isten Báránya, előképként akarta megmutatni Jeremiás sorsában a magáét, a Fiúét, akit az Atya az utolsó szolga kivégzése után küld a gonosz szőlőművesekhez, hogy a gazda járandóságát, a szeretet adóját beszedje tőlük: Példabeszédjében maga Jézus mondja el: „Végül elküldte hozzájuk a fiát, mondván: A fiamat majd tiszteletben tartják. De a bérlők, mihelyt meglátták a fiút, azt mondták egymás között: Itt az örökös, gyertek, öljük meg és szerezzük meg az örökségét. Megragadták őt, kidobták a szőlőn kívülre és megölték”. (Mt 21,37-39) Isten az egyetlen védője a Báránynak. Amint ezt is jelzi Jeremiás történetében, a jézusi példabeszédben sem maradhat el az igazságszolgáltatás: „Amikor tehát eljön a szőlő ura, mit fog tenni ezekkel a bérlőkkel? Azt felelték neki: A gonoszokat kegyetlenül el fogja pusztítani, a szőlőt pedig más bérlőknek adja, akik megadják neki a termést a maga idejében”. (40-41)

Évközi 33. hét Péntek

Évközi 33. hét Péntek

Jel 10,8-11; Lk 19,45-4

A nyitott könyv

A Jelenések könyve egymás után hozza tudomásunkra a különféle büntetéseket, amelyek az Egyház életében beteljesülnek az Isten ellenes hatalmakon. Az utolsó nagy csapás előtt szól az apostol arról, hogy leszáll az angyal, felhő veszi körül, a fején szivárvány van, arca, mint a nap, lába pedig tűzoszlop. Jobb lábát a tengerre, a balt a szárazföldre teszi. Hatalmasat kiált, amire hét mennydörgés válaszol. Mondásaikat nem szabad leírnia. Ez a hatalmas angyal jobbját felemelve az ég felé megesküszik az örökké élő Istenre, hogy „idő nem lesz többé, hanem a hetedik angyal harsonázásának napjaiban… beteljesedik Isten titka.(6-7) Az Isten titka: a Megváltónak önmagában is, Egyházában is rengeteget kell szenvednie. Megalázzák, majdhogynem tönkreteszik, és ekkor fogja Isten végleg felmagasztalni. „Menj, és vedd át a nyitott könyvet…” (8) Ez akkor már nem hétpecsétes könyv tehát, mindenki olvashatja, sőt tudhatja, megértheti. Az Isten titkos terveit az angyalok is az Egyház sorsából ismerik meg. Az elmúlt sorsból már mindenki okulhat ma is.„Edd meg a könyvet” (9) mondja az angyal. Szádban édes lesz, de a gyomrodban keserű, azaz jó tudni a végeredményt, de megemészteni, = végigélni, borzasztóan nehéz. Beteljesül és vége tér az idő. Ki kell használni hát a jóra. Jézus is a jövendő dicsőségre nézett, úgy lépett fel a keresztfára. Mi, idősebbek már tudjuk, hogy gyorsan szárnyal az idő, és mindenki számára hamar vége tér. De véget ér az emberiség számára is. Csak a megtett jó, az idő gyümölcse marad, a szeretet tényei.

PASSENBERGER SZENT HENRIKA

PASSENBERGER HENRIKA ÉS 4 TÁRSA

 szüzek, III. r. 

(+1875)

Henrika novér és négy társa, Norberta, Aurea, Borbála és Brigitta a salzhotteni ferences reguláris III. rendi közösség tagjai voltak. 1875. dec. 6-án indultak el hajóval Bremerhavenbol, az uticél St. Louis volt. Azonban hajójuk, a Deutschland már a következo napon homokzátonyra futott s kezdett elmerülni. Mentocsónakokkal az utasok egy részét sikerült kimenteni, de nagy részük a hajóval együtt elmerült az óceánban. Amint ilyenkor történni szokott, az utasok pánikba estek, csak a ferences novérek maradtak nyugodtak s a többiekben is igyekeztek felkelteni az Istenbe vetett hitet. Eloimádkozták a hit, szeretet és a bánat imáit. Amikor felajánlották, hogy oket is megmentik, ezt nem fogadták el. „Vannak itt apák, aggódó nok és gyermekek. Nem akarjuk elolük elvenni a megmenekülés lehetoségét” - mondták. A hajó közepén felállva és imádkozva várták a visszamaradt utasokkal együtt utolsó percüket. Amint a víz folytonosan magasabbra emelkedett, a novérek felálltak egy asztalra, térdelve s egymást átölelve, kezükben fogadalmi keresztjükkel merültek alá a hajóval együtt az óceán mélységébe. Négyük holttestét késobb megtalálták, Stradfortba (Anglia) szállították, ahol a papság és a nép nagy sokasága vett részt a temetési szertartáson. Manning bíboros, a szertartás végzoje dicsérte a novéreket, akik a szeretet hosi példáját adták, amikor a bajbajutottakat erosítették s felebarátaik helyett önzetlenül föláldozták saját életüket. Alkalmazta rájuk Jézus szavait: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,14) és: „Bizony mondom nektek, ha a búzaszem nem esik a földbe és meg nem hal, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24). Ezek a ferences novérek ugyanazt tették, mint pár évtizeddel késobb (1912- ben) a Titanic katasztrófájánál a három pap: a litván Juosapas Montvila, a német bencés Josef Benedikt Peruschitz és az angol Thomas Roussell. „O velük fog lakni, azok pedig az o népe lesznek, és maga Isten lesz velük. Letöröl szemükrol minden könnyet. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás. Ami eddig volt, elmúlt.” (Jel, 21,4.)

Imádság:

Istenünk, te Henrika novért és társait hosies lelkülettel ajándékoztad meg, hogy életüket áldozzák felebarátaikért. Add, hogy mi is áldozatos lelkülettel szeressük felebarátainkat. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Az Isten Báránya

Az Isten Báránya 

 
A teremtés csodálatos mozzanatait Isten a Sínai hegyen feltárta Mózes előtt. Amikor óriási léptékekben látta kialakulni a csillagvilágot, a lángoló majd hűlni kezdő égitesteket, köztük örömmel üdvözölte a földgolyót. Aztán porladtak a kemény sziklák, gyarapodott a termőföld. Isten pedig megteremti a füvek, fák, virágok millió fajtáját. Létrehozza az állatokat. Megtelik velük a víz, a lég és a szárazföld. Alakra, termetre mennyire mások! Hosszabb, rövidebb életük alatt táplálkoznak, kifejlődnek, szaporodnak, mindegyik harcolva az életéért. Az Úr teremtett egy négylábút, aki szelíden legelészik a réten, nem fél tőle semmiféle állat. Van szarva, de nem kérkedik vele. A tejéből iszik az ember, különösen a kisgyermek, puha gyapját gyakorta megnyírják, tisztítják, fonják, szövik: pompás ruha készül belőle. Az ember, ha meg akarja enni a húsát nem, rúgkapál: megadja magát nem béget, szótlanul válik meg életétől. Csak egy szomorú könnycsepp ragyog a szemében. Isten mindent azért teremtett, hogy a teremtett lény a másik előnyét, boldogságát szolgálja, miközben védi az egyed és a fajta létét. Úgy tűnik, a bárány szelíd kivétel a négylábúak közül. Ez is lett a jellemző jelzője: szelíd, mint a bárány. Az ember hamarosan felfedezte a bárány előnyös tulajdonságait. Kicsit talán restelkedett is, amikor rádöbbent, hogy az ember is arra van rendelve, hogy szeretetből, mindig mások boldogítására kell élnie, önzését teljesen háttérbe kell szorítania. A férfiből férj lesz, a nőből asszony. Ketten egy szervezetet alkotnak. Az egyik fél a másik boldogításáért él, közösen új életet hoznak létre. A megfogant élet magzatként az édesanya önfeláldozó testében rejtőzik. Ott táplálkozik és növöget, míg meg nem születik. Születése után megtapasztalja, hogy szülei boldogító szeretetéből kap mindent. A jó szülők megtanítják, hogy mindent Istentől kaptunk és ezt a csodálatos jóságot viszonozni illik, amit úgy hívunk, hogy szeretet. Viszonzásul szeretetünk jeleként ajándékot adunk neki. Ez az ajándék: a szelíd, kezes-bárány, az egyedülálló önátadásával fejezi ki a leghűbben az emberi szeretetet. Ádámtól, Évától gyermekei megtanulták az áldozatbemutatást. Két első fiuk szíve nem volt egyformán hangolva a szeretetre. Isten ezt látta, és érzékeltette válaszát: az elsőszülött Kain megérezte, hogy nem kedves az áldozata Isten előtt. Ábelt viszont eltöltötte a boldog tudat, Isten örömmel fogadta el áldozatomat. (Ter 4,1-15) Mikor már sok ember élt a földön, gonoszokká váltak, sem Istennek, sem egymásnak nem váltak örömére. Isten a hegytetőkig felduzzadó vízözönnel elpusztította az embereket állataikkal együtt. Csak Noé és családja maradt életben. Noé áldozattal köszönte meg Isten megmentő szeretetét. (6-9) Isten szánja a későbbi bűnösöket. Megígéri: nem küld több vízözönt a földre, hanem emberi testben-lélekben egyszülött Fiát adja, aki majd szótlanul meghal mindenkiért végtelen szeretettel, szemében szelíd könnycseppel, mert Ő lesz az Isten Báránya.

 

Évközi 33. hét csütörtök

„Méltó vagy, Uram, hogy elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit”

Évközi 33. hét csütörtök

Mennyei látomásában János apostol megrökönyödik: „a trónon ülő jobbjában láttam egy belül és kívül teleírt könyvet, amely hét pecséttel volt lepecsételve. Láttam egy erős angyalt, aki hangosan hirdette: Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje annak pecsétjeit?” (Jel 5,1-2) János ismerhette az Ószövetség könyveit. A próféták írásaiban is szó volt már erről a titokzatos könyvről: Izajás 6,1-ben olvasunk arról, hogy a mennyei trónon ülő Úr ruhájának szegélye betöltötte a templomot. Előtte hat-hatszárnyú angyalok teljesítettek szolgálatot. Felváltva kiáltották egymásnak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége. Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel”.(Iz 6,1-4) Aztán a próféta látja, hogy tovább peregnek az események: „Olyan lesz számotokra a látomás, mint a lepecsételt könyvben a szavak; ha odaadják azt egy írást ismerőnek, s azt mondják: Olvasd el ezt! – ő így felel: Nem tudom, mert le van pecsételve. Ha pedig olyannak adják a könyvet, aki nem ismeri az írást, és azt mondják: Olvasd el ezt! -, ő így felel: Nem ismerem az írást”. (29,11-12) A tartalomra vonatkozóan az ószövetségi látomás csak ennyit mond: „Erre azt láttam, hogy egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt. Kiterítette előttem, és az kívül is, belül is tele volt írva, s ami bele volt írva, az siralom, gyászének és jajszó volt”. (Ez 2,9) Az apostol látomása tovább viszi a titkot: Itt van az ideje a titok megismerésének, „és senki sem volt képes arra, hogy felnyissa a könyvet, vagy abba betekintsen, sem az égben, sem a földön, sem a föld alatt. Nagyon sírtam, mert senkit sem találtak méltónak arra, hogy a könyvet felnyissa, vagy, hogy abba beletekintsen” (Jel 5,3-4) Ekkor feltárult előtte, hogy az Ószövetséget felváltotta már az Új, a titkok megnyílnak, hiszen ez a beteljesülés ideje: „Erre a vének közül az egyik így szólt hozzám: Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja (Ter 49,9)(Iz 11,10), hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak hét pecsétjét”. (Jel 5,5)„Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élőlény között és a vének között a Bárány állt mintegy megölve. Hét szarva és hét szeme volt, amelyek Istennek az egész földre küldött hét szelleme (vö. Zak 4,10). Odament és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet. Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt, mindegyiküknek hárfája és arany csészéje volt, tele illatszerekkel, amelyek a szentek imádságai. Új éneket énekeltek, amely így hangzott: Méltó vagy, Uram, hogy elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted őket és uralkodnak a föld felett”. (Jel 5,6-10) a mi imádságunk is benne van az üdvözültek tömjénfüstjében, a titkok megismerésében.

IZAURIAI SZENT ÁZA

Szent Áza és vértanútársai

Szent Áza Izauriában volt katona Dioklécián császár idején. Egy idő után kivált a hadseregből és elment a pusztába, hogy a mennyei Királynak szolgáljon. Sok csodajelet és gyógyítást tett, közben hirdette az embereknek az evangéliumot Buzgósága miatt Akvilin helytartó elé vitték kihallgatásra. Az érte menő és őt kísérő katonákat útközben tanította a keresztény igazságokra. Azok mindnyájan hittek Krisztusban és kívánták a keresztséget. Áza imádságára forrás fakadt, és mindnyájan megkeresztelkedtek. A helytartó előtt a katonák is keresztényeknek vallották magukat. Ázát megkínozták, de sértetlen maradt. Ezt látva a helytartó felesége és lánya, hittek Krisztusban. A haragvó helytartó lefejeztette őket, aztán a 150 katonát is. Ázának újabb kínzások után fejét vétette. Ez a IV. század elején történt.

A MENNYEI ATYA SZÓL 4.

A MENNYEI ATYA SZÓL

Sok jótéteményt nyújtott az Atya az embereknek. Ezek alapján méltán várja el, hogy viszont szeretetet kapjon, mégpedig szívből jövően: „Úgy adtam nektek életet, hogy hasonlatosságomra teremtettelek meg benneteket. Szívetek tehát éppoly érzékeny, mint az enyém, az enyém pedig olyan, mint a tietek.”(15) Az Atya hivatkozik az emberi szív csodálatos érzésvilágára: „Mit meg nem tennétek azért a felebarátotokért, aki valami kis szívességet tesz nektek, hogy azzal nektek örömöt szerezzen?  A legérzéketlenebb ember is hálát érezne szívében e személy iránt. Egyik-másik ember ilyen esetben még azt is keresné, hogy mi okozna a másiknak még nagyobb örömöt, hogy szolgálatát viszonozza.  Én még hálásabb leszek nektek biztosítva számotokra az örök életet, ha megteszitek, hogy úgy tiszteltek, ahogyan azt elvárom tőletek. Fájó érzés ébred az Atyában, amikor úgy tűnik, kissé elfeledkeztünk róla. Nem féltékenység ösztönzi, amikor ezt szóvá teszi: „Elismerem, hogy Szent Fiam által sokan ismernek Engem, és hogy vannak olyanok is, akik fel tudnak emelkedni Fiam által Hozzám. De ők nagyon kevesen vannak. Ne gondoljátok azonban azt, hogy Fiamat tisztelve nem tiszteltek Engem. Biztosítalak arról titeket, hogy így Engem is tiszteltek, mivel Én Fiamban élek. Tehát mindaz, ami az Ő dicsősége, az az Enyém is. Látni szeretném, hogy az ember Atyja és Teremtője előtt külön tisztelettel, áhítattal is hódol. Minél jobban tiszteltek Engem, annál jobban tisztelitek Szent Fiamat. Hiszen akaratom szerint Ő lett a megtestesült Ige, aki azért jött közétek, hogy megismertesse veletek azt, aki Őt küldte.” (16) Gyakran előfordul, hogy katolikus hívek úgy vélik, csak azok üdvözülnek, akik formálisan is Egyházunk tagjai. A második eucharisztikus imában a halottakért így imádkozik a miséző pap: „Emlékezzél meg testvéreinkről” vagyis akik katolikusok voltak életükben. Majd így folytatja: „és azokról is, akik irgalmadban bízva távoztak el ebből a világból”.Ezek azok az emberek, akik nem jutottak el a Szentháromság ismeretére és így sem hinni nem tudtak benne, sem szolgálni néki, de igyekeztek megtenni mindent, amit a lelkiismeretük parancsolt. Sokan vannak olyanok is, akik csak erőtérnek ismerik a legfelsőbb Lényt, tehát nemcsak a Szentháromságot nem ismerik, de egyetlen személyről sem tudnak, aki az istenséget birtokolja. Az Atya a következőkben feléjük fordul: „Gondoljátok meg, hogy mily sok teremtményem van, akik a megváltás titka által gyermekeimmé lettek, még sincsenek azokon a „legelőkön”, amelyeket Fiam által minden ember számára kijelöltem. Hányan vannak még ismerőseitek között is, sőt az egész világon, akik nem ismerik Atyjukat, aki teremtette őket, pedig létüket én számon tartom. Ó mennyire szeretném megismertetni veletek magamat, mint mindenható Atyátokat, hogy jótéteményeim által végre az egész emberiség Hozzám találjon. Azt szeretném, hogy törvényeim szerint sokkal gyümölcsözőbben éljetek. Azt akarom, hogy menjetek el az emberekhez a nevemben, és beszéljetek rólam. Adjátok tudtukra, hogy van egy Atyjuk, aki miután megteremtette őket, nekik akarja adni a tulajdonában lévő kincseket. Gondolok rájuk, szeretem őket, és meg akarom őket ajándékozni az örök boldogsággal. Megígérem nektek, hogy az emberek így gyorsabban fognak megtérni. Higgyétek el, ha már az ősegyház idejétől kezdve külön hódolattal, áhítattal tiszteltek volna húsz évszázad elteltével már csak kevés olyan ember maradt volna, aki bálványimádásban, pogányságban és hamis szektában élne. Így viszont az emberek csukott szemmel rohannak vesztükbe, az örök tűz mélységei felé. És látjátok, mennyi tennivaló maradt még!”

Árpádházi Szent Erzsébet

Árpádházi  Szent Erzsébet

„Királyi vendégek között bíbor feddhette volna vállad, De Jézus bús szegényei voltak kedves vendégek nálad. Jézust szeretted a szegényben: Légy áldott Szentünk fenn az égben. Wartburgi sziklás hegytetőn midőn leszáll a csendes este: Szemed két ország tájain mindig a bús szegényt kereste. Jézust szeretted a szegényben: Légy áldva, Szentünk, fenn az égben!
Az ószövetségi bölcsességi irodalomban, a Példabeszédek könyvében húsz pótverset találunk: Ez a húsz vers egy boldog családapát szólaltat meg: „Kiállnak fiai és boldognak hirdetik, a férje is magasztalja: Sok nő gyűjtött már vagyont, de te túltettél valamennyin. A kedvesség csal, a szépség mulandó, de az istenfélő asszony dicséretet érdemel!  Adjatok neki keze gyümölcséből, és tettei dicsérjék őt a kapuknál”(Péld 31,28-31) Az ószövetségi szorgalmas feleség, sokgyermekes családanya boldoggá tette a férjét és családját. Értelmes asszony volt, megértette Isten eredeti szándékát: Mindenki keresse az igazságot és szeresse önzetlenül a rábízottak boldogságát, akkor majd övéi is szeretni fogják őt, de a mennyei boldogságot is kiérdemli majd, amikor nem földiek fogadják, mint a városkapunál a helybeliek elismerő dicsérettel, hanem maga a felséges Isten részesíti dicséretben az igazságért: az asszonynak ura a férje, a feleség alkalmazkodik hozzá és a család igényeihez. A szeretet parancsa pedig mindig érvényes: éjjel-nappal a család, a rábízottak boldogságát keresi szolgálja önzetlenül. Tanulhat tőle ma is minden feleség és édesanya. Szent Erzsébet, magyar királylány, gyermek korában kezdte gyakorolni azokat az igazságokat, amelyeket Isten az embereknek az Újszövetség idejére adott híveinek. Isten így rendelkezett: az emberek családba szülessenek. Erzsébet a család gondjaira van bízva, amíg fel nem nő. Ebben az időszakban a felnőtt családtagok biztosítják az újonnan született és nevelkedő gyermek boldogságát. Mint felnőtt családtag, új viszonyok közé kerülve, már az új család tagjainak boldogságáért kell vállalnia áldozatokat, Isten szándékai szerint akár új családfőként, akár feleségként. Ezért változtatta meg Jézus az utolsó vacsorán a szeretet második parancsát: „Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”(Jn 15,11-13) Erzsébetet legkésőbb négy évesen vitték Thüringiába, Wartburg várába, hogy ott együtt nevelkedjék jövendő vőlegényével. Szó nélkül vállalta a távoli idegen országot. Majd újabb próbatételkén átélte azt a bizonytalanságot, hogy üres kézzel hazaküldik, mivel a nászajándékot már elpazarolták a hercegék. A család következő fiútagja azonban menyasszonyának kérte. Igen boldog házasság követte az esküvőt. Három fiúval ajándékozta meg Lajos herceget, a férjét. Nagyon szerette családját, de kapott egy nagyobb családot: a szegények, sőt koldus-szegények sokaságát. Etette, ruházta és ápolta is őket. Huszonnégy évesen halt meg. Hírneve örökké él.

DUCHESNE SZENT FILIPPINE

DUCHESNE SZENT FILIPPINE

 apáca
*Grenoble, 1769. augusztus 29. +Saint-Charles, Saint-Louis mellett, 1852. november 18. 

1769. augusztus 29-én született Grenoble-ban. Apja egy hitetlen ügyvéd volt, akit áthatottak a 18. század filozófiai eszméi, és hosszú időn át rokonszenvezett a forradalommal. A Duchesne család nem mindennapi tetterejéből és szívósságából Filippine is örökölt valamit. Apja nézeteire való tekintet nélkül jó kereszténynek nevelték. Saját közlése szerint már nagyon fiatal korában az volt a vágya, hogy misszióba mehessen, s remélte, hogy majd vértanúságot is szenved. A szerzetesi életre való elhivatottsága határozott módon csak később mutatkozott meg. Némi családi ellenállás után megkapta az engedélyt, hogy kövesse hivatását. Egyaránt vonzotta a szemlélődő és az apostolkodó szerzetesélet. Úgy vélte, hogy eszményét a grenoble-i vizitációs kolostorban találja meg. A kolostornak nevelőintézete is volt, s ott Filippine nevelői képességeit is gyakorolhatta.

1785-ben vette fel a vizitációs nővérek ruháját. Noviciátusi éve után azonban apja nem akart hozzájárulni ahhoz, hogy szerzetesi fogadalmat tegyen. A jövő mind bizonytalanabb lett, és az apa nem akarta, hogy lánya elkötelezze magát a szerzetesi életre. Aggályai jórészt megalapozottak voltak. A forradalom eseményei éppen Grenoble-ban vezettek különösen tragikus fordulathoz. Több incidens után 1791 elején arra kényszerítették a vizitációs nővéreket, hogy saját maguk oszlassák fel magukat. Filippine-nek Grane-ban (Drőme) levő családi birtokán kellett menedéket keresnie. A tétlenség azonban, amelyre ott kárhoztatva volt, ránehezedett, ezért néhány hónap múlva visszatért Grenoble-ba. Rendíthetetlen bátorsággal szentelte magát a politikai foglyok, mindenekelőtt a papok és szerzetesek megsegítésének. 1794-ben a forradalom idején lefoglalt és a ,,nép tulajdoná''-nak nevezett egyházi javakat és épületeket árverésre bocsátották. Ezt arra használta fel Filippine, hogy visszaszerezze a vizitációs kolostor fogháznak használt épületeit.

La Louvesc-ba, Régis Szent Ferenc János (lásd: 309. o.) sírjához tett zarándoklata után azt hitte: az a feladata, hogy újból összegyűjtse kolostorból szétszéledt társnőit. Ilyen irányú kísérletei azonban sikertelenek maradtak. Ekkor egy véletlen folytán kapcsolatba került Joseph-Desiré Varinnal (1769--1850), aki röviddel azelőtt Barat Szent Magdolna-Zsófiával (lásd: 285. o.) együtt Amiens-ben megalapította az ,,Institut du Sacré-Coeur''-t, a Szent Szív Intézetét. Ignáci veretű apostoli felfogásában Filippine felismerte személyes útját. Késedelem nélkül felvette a kapcsolatot Barat anyával, és az alapítónő hamarosan Grenoble-ba érkezett. 1804. december 13-án megalapította a grenoble-i Szent Szív Intézetet. Ezt követően még egy évnél tovább Grenoble-ban maradt, hogy maga vezesse Filippine és néhány más jelöltnő noviciátusát. A két alapítónő kiválóan megértette egymást, mély barátság szövődött közöttük, s ez egész további életükön át tartott. 1805. november 21-én Filippine és első társnői letették fogadalmaikat; néhány héttel későbben Barat anya visszatért Amiens-be, Filippine-nek pedig át kellett vennie a grenoble-i nevelőintézet vezetését.

Néhány hónap múlva azonban, egy átutazó szerzetes által hozott különféle hírekkel kapcsolatban felébredt gyermekkorának missziós irdeklődése. Ez csakhamar olyan erőssé fokozódott: hogy benne Isten felszólítását látta. Kívánságai és tervei mindenekelőtt Észak-Amerikára irányultak. Többször fordult ebben a tekintetben Barat anyához, aki alapjában véve pozitív, de lényegében halogató választ adott, mert úgy gondolta, hogy a Sacré-Coeur még nem eléggé érett ilyen alapításokra. 1815-ben Filippine-t a kongregáció általános titkárnőjévé nevezték ki, és Párizsba kellett költöznie, de ő továbbra is rendíthetetlenül bízott tervei megvalósulásában.

1817 májusában határozott kérés érkezett a louisianai Dubourg püspöktől. Most végre engedett Barat anya. 1818. március 19-én Filippine négy más szerzetesnővel együtt Bordeaux-ban hajóra szállt. Május 29-én érkeztek New Orleansba. Azonnal hozzáfogtak, hogy Saint- Charles du Missouriban ingyenes iskolát nyissanak, anyagi körülményeik azonban túlságosan szegényesek voltak. Tovább kellett menniök Fleurissant-ba, ahol sikerült egy nevelőintézetet létesíteniük. Amikor az első amerikai hivatások jelentkeztek, 1821-ben noviciátust rendeztek be. 1822-ben a nővérek megnyitottak egy másik házat a louisianai Grand Cőteau-ban. Új alapításaik száma csakhamar tekintélyes lett (Saint- Michel, 1826; Saint-Louis, 1827).

A csodálatos fejlődés Duchesne anya műve volt. Társnői tisztelték szentségének erős kisugárzását és határtalan felebaráti szeretetét, tekintélyét azonban mégis kikezdték. Feltétel nélküli engedelmességében Duchesne anya az intézet szabályzatát legapróbb részletében is változtathatatlannak tartotta. A szerzetesnők közül néhányan azt kívánták, hogy a szabályzatot alkalmazzák a helyi körülményekhez, az országhoz és éghajlatához. Ebben a tekintetben azonban Filippine hajthatatlannak mutatkozott.

1840-ben ismét egyszerű szerzetesnő lett Saint-Louis-ban. A következő évben új alapítást terveztek a Missourival szomszédos területeken, Sugar Creekben, a potowatomi keresztény indián törzs vidékén. Kérte, hogy részt vehessen benne, egészségi állapotának fokozódó romlása azonban nem tette lehetővé, hogy hosszabb időt tölthessen az új alapításban. Már 1842 júliusában arra kényszerült, hogy visszavonuljon Saint-Charles-ba. Itt még tíz évig élt alázatosságban és imádságban. Békésen halt meg 1852. november 18-án. Emlékét a legnagyobb tiszteletben őrizték meg. 1940. május 12-én boldoggá, 1988. július 3-án szentté avatták.

A MENNYEI ATYA SZÓL 3.

A MENNYEI ATYA SZÓL

 
A Mennyei Atya sajnálja, hogy sokan a halálra készülve nem mernek hozzá fordulni „Lehetséges volna, hogy ha Atyátoknak hívtok és szerettek Engem, hagynálak benneteket elveszni? Ne higgyétek ezt! Én valóban a legjobb Atya vagyok! Ismerem teremtményeim gyengeségét. Jöjjetek hozzám bizalommal és szeretettel! Ha megbánjátok bűneiteket, megbocsátok nektek. Bármilyen visszataszítóak is bűneitek, bizalmatok és szeretetetek elfeledteti Velem azokat, és nem foglak elítélni benneteket. Igazságos vagyok, a szeretet mindent megbocsát. Ezért szeressetek és tiszteljetek engem, hogy ne kerüljetek ítélet alá, hogy irgalmas lehessek hozzátok. Ne kételkedjetek! Tanúim vagytok, milyen sok kegyelemmel és jótéteménnyel támogatlak benneteket minden pillanatban. Arra következtethettek ebből, hogy olyan Atya vagyok, akinek szeretete minden más apa szeretetét, gondviselését fölülmúlja aki soha sem szűnik meg szeretni, ha ti is akarjátok.” (14) A bűnös maga is érzi, hogy Isten várja a javulását, de nem találja, nem meri keresni az utat amely visszavezetné az elhagyott Atyához. Az Atya két utat készít, a két út: a kereszt és az Oltáriszentség Ő ezek egyikén elindul bűnös gyermeke felé, és várja, hogy a bűnbánó ugyanezt tegye. A kereszt az a számomra is fájdalmas út, amely révén közétek jöhettem, mert ezzel váltottalak meg titeket Fiam által. Számotokra a kereszt az az út, amelyen fölemelkedhettek Szent Fiamhoz,általa egészen Hozzám. Kereszt nélkül soha nem juthattok előre, mert az ember a bűnnel magára vonta az Istentől való elszakadás büntetését. Az Oltáriszentségben köztetek lakom úgy, mint az apa,családjában. Azért bíztam meg Fiamat, hogy alapítsa meg az Oltáriszentséget, hogy minden tabernákulum kegyelmeim és végtelen szeretetem kincstára legyen,és az embereknek, minden gyermekemnek kioszthassam Mindig a kereszt és az Oltáriszentség által részesültök isteni erőmből és végtelen irgalmamból.” (14) Az Atya a harmadik isteni Személyt, a Szentlelket is nekünk adja. Általa mindenütt velünk maradhat és működhet bennünk. „Istenségem e harmadik személyének műve a legnagyobb csendben megy végbe, úgy, hogy az emberek gyakran észre sem veszik. Általa meg tudom tenni , hogy ne csak a tabernákulumban maradjak, hanem mindazoknak a lelkében is, akik a kegyelem állapotában vannak. Szívetekben akarom felállítani trónomat, hogy mindig bennetek lakjak, mint szerető Atyátok, aki óv és támogat titeket. Senki sem értheti meg azt az örömet, amit akkor érzek, amikor egy lélekkel kettesben lehetek.” (15) Az emberi szívben is élnek vágyak. Ady Endre ezt így fogalmazta meg: „Ezért minden, önkínzás, ének, Szeretném, hogy ha szeretnének, Ha lennék valakié”. Az Atyától örökölhettük ezt a vágyat: „Mindeddig még senki sem értette meg teljesen istenatyai Szívemnek végtelen Vágyát, hogy minden ember -igazak és bűnösök – megismerjenek, szeressenek és tiszteljenek. Pedig csak ezt a hármas hódolatot szeretném az emberektől megkapni ahhoz, hogy mindig irgalmas és jóságos lehessek, még a legnagyobb bűnösökhöz is.” (15) Az Atya mi mindent megtett a történelem folyamán, „hogy az ember megadhassa Nekem azt a tiszteletet, amely Engem, - mint Atyját, Teremtőjét és megmentőjét – megillet. Ennek ellenére e különleges tiszteletet, amelyet annyira óhajtottam és óhajtok, még nem adták meg nekem.”(15) Pedig már a Kivonulás könyvében a főparancsban is megfogalmazta az Atya: „Istennek sajátos tisztelettel kell hódolni. Főleg Dávid király zsoltárai tartalmazzák ezt a tanítást. Azokban a parancsokban, amelyeket Én magam adtam Mózesnek, első helyre tettem: „Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, s minden erőddel!” (15)

Évközi 33. hét kedd

„Ő is Ábrahám fia” 

Évközi 33. hét kedd

Próbálom közel hozni önzésbe merülő korunk legnagyobb hiánycikkét a szeretet erényét az emberekhez. Ady Endre fogalmazta meg nagyon szépen a szórakozásba, élvezetekbe merülő modern ember lényegében kielégítetlen vágyát: ”Ezért minden, önkínzás, ének. Szeretném, hogy ha szeretnének, ha lennék valakié, ha lennék valakié” Szent Lukács evangélista egy ilyen régi, Jézus korabeli férfire hívja fel a figyelmünket, Zakeus fő vámosra. Ő az akkori kor egyik sikerágazatának, az adószedésnek és vámolásnak volt közismerten ügyes és szemfüles, nem kevésbé gátlástalan képviselője. Rövid idő alatt nagyon meggazdagodott. Ő is, mint minden szaktársa, közutálatnak örvendett. Kerülték a többi gazdagok is, mert vagyona köztudottan gyanús gyökerekből eredt. Egyszer rádöbbent arra, hogy a pénzen kívül van az embernek más célja is. Például az, hogy tiszta, becsületes, jó lelkű emberrel találkozzék, aki nem veti meg őt. Hallott Jézusról. Talán arról is értesült, hogy egyik apostolát a vámasztaltól szólította el és hívta meg apostolai közé. Ezt a Mestert látnia kellene. Kapóra jött az alkalom. „Jézus bement Jerikóba és áthaladt rajta. Zakeus elérkezettnek látta az időt, hogy közelről megnézze feltűnés nélkül. Mivel egész Jerikó a főutcán tolongott, ő is elvegyült a tömegben. Irigyen nézte a szerencsés embereket, akik a környéken laktak, saját ablakukból vagy házuk tetejéről nézelődhettek. Tudta, hogy őt ezekbe a házakba be nem engedik, hiszen a hithű zsidó tisztátalannak érezte volna magát három napig, ha vele egy levegőt kénytelen szívni. Apró termete miatt viszont csak mások hátát láthatta. Felmászott hát egy vadfügefára. Műveletét harsány, megvető nevetés kísérte. De éppen odaér Jézus. Úgy mondják, szegény ember. De micsoda gyönyörű a termete, arca. Csak ne siessen! Csak kicsit hosszabban láthassa! És Jézus mintha meghallotta volna, megáll. Mit megáll: feléje fordul, egyenesen felnéz rá. És nem neveti ki a vadfügefán trónoló gazdagot. Szólni kezd, és nevén szólítja: Zakeus! Ismer, néven szólít! Micsoda kitüntetés és öröm. De a boldogságnak még nincs vége: „Zakeus, jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom” (7) „Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: Bűnös embernél szállt meg.” (5-6) Ő ezt jól hallotta ugyan, mégsem vágott vissza nekik, hogy ti jó, vallásos embereknek tartjátok magatokat, és ezt a csodálatos jézusi szeretetet így mérgezitek? Én azonban rájöttem, hogy ezt a szeretetet csak viszonozni szabad, nem kritizálni. Mivel nem olyan kapzsi, mohó alak, mint mi, hanem a másokkal törődő színtiszta szeretet követe, vagy még inkább forrása, kedvéért „íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette”. (8)„Jézus azt mondta neki: Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett” (9-10)Jézus ugyan nem jár utcáinkon látható módon, de láthatatlanul, időnként pedig körmenetben az Oltáriszentségben, és leggyakrabban bennünk, híveiben igen is itt jár. Milyen jó lenne, ha a zakeusi történet ebben a mohó, zsugori, pénzéhes, hazug világban általunk, Jézus erejével naponta megismétlődnék. Mi az akadálya?

KRAKKÓI BOLDOG SZALÓME

BOLDOG SZALÓME

*Krakkó, 1211. +Skala, 1268. november 17. 

Szalóme Szőke Leszek krakkói herceg leánya volt. Atyja és II. András magyar király között megegyezés született, hogy az akkor három éves Szalómét eljegyzik András király hat éves fiával, Kálmánnal, akit III. Ince pápa fölhatalmazása alapján az esztergomi érsek halicsi fejedelemmé koronázott. E fejedelemség mindössze három évig volt a gyermekeké, mikor Misztiszláv fejedelem elfoglalta, őket pedig fogságba vetette. Kálmán és Szalóme a fogság idején tisztasági fogadalmat tettek, s nemsokára visszatértek a magyar udvarba.

Szalóme 1227-ben nagykorú lett, de kifejezte, hogy tartja magát szüzességi fogadalmához, Kálmán pedig, amíg atyja élt, Dalmácia és Szlavónia kormányzója volt. 1241-ben egy tatárok elleni ütközetben esett el. Szalóméról ebben az időszakban csak annyit tudunk, hogy támogatta a ferences és domonkos kolostorokat, és tevékenyen részt vett Boldog Kinga és Boleszláv házasságának megkötésében. 1242-ben hazatért Lengyelországba, ahol három évvel később belépett a szandeci klarisszákhoz. Testvérével, Boleszlávval együtt templomot és kolostort alapított a ferencesek és a klarisszák számára Zawichostban, ahová maga is átköltözött. A tatároktól félve 1259 márciusában a nővérek egy része Skalába települt, ahol Szalóme egy új kolostort alapított. Hercegnő létére engedelmességével tűnt ki a többiek közül. 1268. november 17-én halt meg. Testét később a krakkói ferencesekhez vitték át, ahol ma is őrzik. Boldoggá avatását 1650-ben kezdték meg, tiszteletét 1672-ben hagyták jóvá.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Szalome, akit Szalonikának is mondanak, Szandomiria hercegének leánya, Szemérmes Boleszláv lengyel király nővére volt. Három éves korában Magyarországra hozták, hogy megismerje az itteni szokásokat, mert András magyar király fiának, Kálmánnak, a későbbi halicsi fejedelemnek menyasszonyául szánták. Életmódja már gyermekkorában annyira szent volt, hogy a király előtt hamarosan világossá váltak azok a vágyak, melyeket a Szentlélek ébresztett Szalome szívében. Jegyesével együtt tanult, és a tudásban annyira előre haladt, hogy a misében a latinul hallott evangéliumot otthon magyarul is el tudta ismételni. Mikor eljött az ideje, Kálmán hitvese lett. A királyi menyegző befejeztével közös szándékkal megegyeztek abban, hogy külön ágyuk lesz, és tisztaságukat mindketten szűzen megőrzik, Isten és az Ő Szeplőtelen Anyja iránti szeretetből. Szalome az éjszakákat imádságban és virrasztásban töltötte, amennyire csak erejéből tellett. Nagyon egyszerű ruhákban járt, hogy alattvalói fényűző öltözködését fékezze. Testének és lelkének tisztaságát oly gondosan őrizte, hogy a legkisebb veszedelem elől is félve menekült. A kísértések erőssége szerint kétszeres vagy háromszoros ciliciummal sanyargatta testét, hogy a belső ellenségeken erőt vehessen. Mikor hitvese 1241-ben elköltözött az élők közül, Szalome elhagyta a fejedelmi udvar hiúságait. Egyedül Istennek akart élni, ezért vagyonát a szegényeknek, a ferences testvéreknek és a klarissza nővéreknek adta. A klarisszák közé lépett, és az általa előre megmondott napon, 1268. december 15-én jámbor módon meghalt. A körülötte imádkozó apácák a lelkét csillagként látták az égbe szállni.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Boldog Szalómét megtanítottad arra, hogy a földi uralkodás helyett a te országodat szeresse, közbenjárására kérünk, add, hogy tiszta és alázatos szívvel szolgáljunk Neked, és Benned megtaláljuk igazi életünket!

Imádság:

Istenünk, te Boldog Szalómét a földi királyság világi gondjaiból a tökéletes szeretetre hívtad. Példájára és közbenjárására add, hogy tiszta és alázatos szívvel szolgálhassunk neked, és elnyerjük az örök dicsoséget. Krisztus, a mi Urunk által.

A MENNYEI ATYA SZÓL 2.

A MENNYEI ATYA SZÓL

 
Az Ószövetségben a próféták, akkori küldötteim, nem tudtak igazán közel vinni a népemhez. „De mi mást kellett volna még tennem, hogy az emberek között személyesen megjelenhessek? Nem volt más lehetőségem, mint hogy én magam jöjjek el, istenségem második Személyében. Vajon akkor megismernek-e az emberek Engem? Vajon hallgatnak-e rám?” (12) Isten pontosan látja a jövőt, erre a kérdésre is ismerte a választ. „Nem vesznek majd tudomást jelenlétemről, bár egészen közel lesznek majd hozzám. Szent Fiamban bántalmazni fognak engem minden jó ellenére, amit tesz majd velük. Fiamban megrágalmaznak, sőt keresztre feszítenek, hogy megöljenek. Vajon megszűnik-e irántuk való szeretetem? Nem, mert gyermekeim, az emberek iránti szeretetem annál sokkal nagyobb.” (12) Az Atya szeretete a Megváltóban kapott visszautasítások következtében sem csökken. Külön hangsúlyozni akarja a szeretetének nagyságát a következő példával: „Ha elegendő lett volna teremtményeim egyikének áldozata, hogy Fiamhoz hasonlóan életével és halálával levezekelje a többi ember bűneit, haboztam volna ezt kívánni gyermekeimtől. Miért? Mert elárultam volna szeretetemet, ha egy más teremtményemet, akit szeretek, szenvedni hagytam volna ahelyett, hogy Én magam szenvedtem volna Fiamban. Sohasem akartam szenvedést okozni gyermekeimnek.” (13) Csodálatos vallomás! Igen sokan ismerik e kinyilatkoztatást, de kevesen értik meg a lényegét. Isten valóban szeretetből teremtett és szeretetből cselekszik mindent.„Mostanára ez a szeretet feledésbe merült. Ezért szeretnélek benneteket emlékeztetni rá, hogy megtanuljatok engem olyannak megismerni, amilyen valóban vagyok. Hogy ne féljetek úgy, mint a rabszolgák egy olyan Atyától, aki benneteket ennyire szeret.”(13) Isten leszállt Fiában az emberi társadalom kevésbé elismert és kívánatos részébe, egyszerű munkáscsaládnak a tagja lett. Növekvő gyermekként, munkába állt, megtanulta az építőipar csínját-bínját, majd Szent József halála után ő lett a mester, a vállalkozó, teljesítette a megrendelők kívánságait, kifogástalan eredménnyel.„Egyszülött Fiamban,megtestesült istenségemben még mi mindent meg nem tettem értetek? Emberi természetében az istenség van rejtve; kicsiny, szegény és megalázott. Fiam, Jézus áldozatos, munkás életet folytatott, Én őbenne mindent vele együtt tettem. Meghallgattam imáit, hogy az embernek kijelölt útja legyen, hogy mindig igazságban járhasson, s hogy a biztos célhoz, hozzám megérkezhessen.” (13) Istenatyánk nemcsak a fizikai munkát, annak fárasztó voltát, a munkásélet keserveit ismeri meg Jézusban, hanem az ő szemén keresztül az egyszerű emberek gyengeségeit közvetlenül megtapasztalja. Amit isteni méltóságából együtt érző szívvel vett tudomásul, most Jézus kemény munkája közben tapasztalja, hogy milyen könnyű a dolgozó embernek elveszteni a fejét és vétkezni.„Ezért kértem Fiamat, hogy adja meg számotokra azokat az eszközöket, amelyek gyengeségetekben segítségetekre lehetnek. Ezen eszközök által megtisztulhattok bűneitektől, hogy ismét szeretetembe fogadhassalak benneteket. Ezek elsősorban a szentségek, és az a végtelenül tökéletes eszköz, amellyel- bukásaitok ellenére is,- meg akarlak menteni benneteket: a kereszt Fiam szent vérével, amely minden pillanatban rátok hull, amikor megtisztulásra vágytok: akár a bűnbánat szentsége által, akár a szentmise-áldozat által”. (13) Atyánk bizony keserves szívvel említi meg, hogy ezek az eszközök kétezer év óta rendelkezésünkre állnak, ennek ellenére nagyon sokan nem élnek velük. A szerencsétlenek életük végén az örök sötétségbe zuhannak, pedig az Atya szívesen visszafogadta volna őket szeretetébe, és az örök boldogságba segítette volna valamennyit. Milyen kár, hogy nem ismerték ezt a szerető Atyát.

Évközi 33. hét hétfő

„Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, melyet Isten adott neki, hogy szolgáinak megmutassa mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie”.

Évközi 33. hét hétfő

Krisztus Urunk az utolsó vacsorán azt ígérte tanítványainak: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn 14,1-3) a hagyomány szerint János az apostoli kollégiumból egyedül élte meg a század végét. Az első század közepétől kezdve már nemcsak Jeruzsálemben üldözték Jézus tanítványait, akiket Saul megtérése idején Antiochiában krisztusiaknak, krisztiánuszoknak, keresztényeknek neveztek, hanem Néró császár keresztényüldöző parancsának kiadásától Diokléciánusz lemondásáig kínhalállal végezték ki őket az egész birodalom területén. Magát János apostolt is Rómába cipelték, és ott forró olajban akarták megsütni. Ő azonban épen maradt a hatalmas üstben. Jézus ezt évtizedekkel előbb megmondta Péter apostolnak a Genezáreti tó partján: „Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele? Te kövess engem!” (Jn 21,22) így jövendölte meg, hogy Jánost nem vértanúnak, hanem szemtanúnak akarja.„Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, melyet Isten adott neki, hogy szolgáinak megmutassa mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie. Elküldte angyalát, és kijelentette szolgájának, Jánosnak, aki tanúságot tett Isten igéjéről és Jézus Krisztus tanúbizonyságáról, amit látott. Boldog az, aki olvassa, és aki hallja ennek a jövendölésnek igéit, és megtartja mindazt, ami abban meg van írva, mert az idő közel van” (Jel 1,1-3) Könyvének első fejezeteit hét kisázsiai egyháznak írta Jézus parancsa szerint. Az Úr arról ad hírt nekik, hogyan értelmezzék jelen helyzetüket és hogyan álljanak helyt. Az első üzenet az efezusi egyháznak szól.  A hagyomány szerint János is volt annak püspöke, és vele ebben az időben ott lakott a gondjaira bízott Szűzanya. Az üzenet így szól: „Ismerem cselekedeteidet, fáradozásaidat és béketűrésedet, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat; hogy próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és hazugnak találtad őket. Béketűrő vagy, és szenvedtél az én nevemért, és nem fáradtál el. De kifogásom van ellened: az, hogy elhagytad első szeretetedet. Emlékezz tehát arra, honnan estél ki, tarts bűnbánatot, és tedd azt, amit korábban tettél”. ((Ef 2,2-5a) Mindaz, amit dicsér a püspökben az Úr, ma is dicséretére szolgál, ha ezt Jézus üzeni neki, nem hízelgő mondja. Különösen abban az esetben, ha valakinek az igaz hitét kell ellenőriznie. Az igazság ugyanis nem változik, nincs reformálni való rajta. Viszont minden örök igaz és jó felett ott kell lennie az első szeretet pecsétjének. Az első szeretet az a mindent elsöprő vihar, amely civileknél a szerelem szóval fejezhető ki, papoknál, szerzeteseknél, szerzetesnőknél pedig a minden aggályt félreállító lelkesedés.

2014. évi Szent Erzsébet-napi körlevél

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe alkalmából kiadott körlevelét adjuk közre.

Kedves Testvérek!

Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe minden évben arra szólít fel bennünket, hogy ne csak ünnepeljük és csodáljuk benne a szolgáló szeretet példáját, hanem kövessük jótékonykodó útmutatását is. A mindössze 24 évet élt magyar királylány felismerte és radikálisan megvalósította az evangéliumi felebaráti szeretetparancsot. Példája azért tűnik ki a jótékonykodó szentek sorából, mert a saját történelmi korában az uralkodók között nem volt példa arra, ahogyan ő a rászorulókat minden téren segítette.

Számunkra a példája útmutatás és személye égi közbenjárást is jelent, hiszen a Katolikus Karitásznak, a Katolikus Egyház hivatalos segélyszervezetének a védőszentjeként tekintünk rá. Amikor közbenjárását kérve emlékezünk rá, tettekre sarkallnak Erzsébet szavai: „Tegyétek boldoggá az embereket!”

Világunkban számos olyan kihívással találkozunk, mint Árpád-házi Szent Erzsébet a maga korában, hiszen egyre több család került nehéz anyagi helyzetbe, sokan szorultak egzisztenciálisan az élet peremére.

Szentatyánk, Ferenc pápa arra szólítja fel az egyház tagjait, hogy induljunk el feléjük. „Mesterünket követve mi, keresztények arra kaptunk meghívást, hogy tekintsünk testvéreink nyomorára, érintsük meg, vegyük magunkra és tegyünk konkrétan azért, hogy könnyítsünk rajtuk.

E nyomor láttán az Egyház felkínálja szolgáló szeretetét, a diakóniát, hogy segítsen a szükségben, begyógyítsa ezeket a sebeket, amelyek elcsúfítják az emberiség arcát. A szegényekben és a legutolsókban mi Krisztus arcát látjuk. Ha szeretjük és segítjük a szegényeket, akkor Krisztust szeretjük és szolgáljuk.” (2014 Nagyböjti üzenete)

Az Egyház a szolgáló szeretetét sokféle módon teszi a világban, de leginkább a hivatalos segélyszervezetén, a Karitászon keresztül valósítja meg. A Karitász az egyik legnagyobb világméretű segélyszervezet, hiszen 165 országban van hivatalos szervezete és 200 országban segít éves szinten 24 millió emberen. Ezt a nagy munkát 625 000 önkéntese és 440 000 ezer munkatársa végzi. Ennek a világméretű karitatív szolgálatnak része hazánkban a Katolikus Karitász – Caritas Hungarica, amely 800 településen, közel 10 000 önkéntessel teszi a jót.

Magyarországon a Karitász munkája során kiemelten foglalkozik az idősekkel és betegekkel, a gyermekes családokkal, a hajléktalanokkal, a szenvedélybetegekkel, a testi-szellemi fogyatékkal élőkkel, a nemzeti kisebbségekkel, a menekültekkel és a bevándorlókkal.

Negyedik éve működik a Karitász Krízissegély programja, amellyel az egzisztenciálisan kritikus helyzetbe került családokat támogatják gyógyszerrel, élelmiszerrel, ruhával, bútorokkal, rezsi hozzájárulással, lakbérrel, fűtéssel, lakhatással. Ott van a katasztrófáknál, hogy segítsen az életkörülmények helyreállításán. Mindezt az Egyház nevében és az evangélium szellemében teszi.

Ez a nagy kihívást jelentő munka azért valósulhatott meg, mert az elmúlt évben a templomi adománygyűjtések alkalmával híveink nagylelkűen támogatták a Karitász szolgálatát. Szent Erzsébet ünnepéhez kapcsolódva Egyházunk külön is háláját fejezi ki a Katolikus Karitász minden munkatársának, önkéntesének és támogatójának. Ha valaki önkéntesként szeretne kapcsolódni ebbe a nemes munkába, a plébániákon érdeklődhet a helyi lehetőségekről.

Különös értéke hazai egyházunknak, hogy plébániáinkon önálló karitász-csoportok működnek, melyek a plébániák területén élő rászorulók önkéntes segítését szervezik és végzik nagy szeretettel és figyelemmel.

Bizalommal kérjük híveinket, hogy november 23-án, vasárnap perselyadományaikkal is segítsék Egyházunk karitatív szolgálatát és munkáját.

Amikor megköszönjük a testvérek adományait, Árpád-házi Szent Erzsébet közbenjárását kérjük mindnyájunkra, hogy lelkesítsen és erősítsen bennünket a jóban!

Budapest, 2014. Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepén

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia