HIRSAUI BOLDOG VILMOS

HIRSAUI BOLDOG VILMOS 

bencés apát
*Bajorország. +Hirsau, 1091. július 5. 

A gyermek Vilmos nevelését a szülei a rengensburgi Szent Emmeram apátságra bízták. Képzésének kezdeteiről ő maga írta később: ,,Mivel kis gyermekként adtak iskolába, és gyorsan megtanultam az olvasást, jóval a szokásos idő előtt, tanító irányítása nélkül kezdtem el tanulni az írás művészetét is. Lopva és szokatlan módon, minden útmutatás nélkül tanultam meg írni. Eközben a tollnak olyan ügyetlen tartását szoktam meg, és ebben olyan javíthatatlannak mutatkoztam, hogy később mindazok, akik észrevették, biztosítottak róla: sohasem lesz jó kézírásom. Isten kegyelméből azonban másképpen történt, mint sokan gondolták.''

Vilmos korán felébredt tudásszomja magasztos célhoz és nagy sikerhez vezetett. Egyetemes zseninek nevezhetjük: rendkívülit teljesített a filozófia, a csillagászat és a zene területén. Egy általa szerkesztett csillagászati óra feltűnést keltett. -- Mindenekelőtt azonban a regulához hű, igaz szerzetes akart lenni. Úgy írják le, hogy szigorú volt önmagához, s barátságos mindenki iránt.

A Szent Emmaram kolostor szerzetesének életműve összefonódik Hirsau nevével. 1069-ben kapta meg a felszólítást, hogy vegye át a kolostor vezetését. Ettől kezdve pontosan fennmaradtak életének dátumai.

1069. május 28-án ment a Szent Aurelius kolostorba, amely első alapítása (830) után csak rövid ideig állt fenn; 1048--1054 között Szent IX. Leó pápa helyreállíttatta, s 1065-ben Einsiedelnből vonultak be oda szerzetesek. Az első, amit Vilmos megkövetelt, a kolostornak a világi hatalmaktól való teljes szabadsága volt. Csak kemény küzdelmek után állította ki a kívánt okmányt IV. Henrik 1075-ben. Ugyanebben az évben Vilmos Rómába utazott, hogy Szent VII. Gergely pápával (lásd: A szentek élete, 216. o.) megerősíttesse kolostora szabadságát. Egyidejűleg belekeveredett a király és a pápa közti harcba. Az egyháznak három dolog okozott igen nagy károkat: a püspökök kiválasztásánál a nemesi származást mindennél többre tartották, hagyták, hogy vásárolják e tisztséget és a személyes rátermettséget semmibe vették. -- Vilmos bátran pellengérre állította a kor visszásságait. Elképzelhetjük, mennyire felfortyantak azok, akik találva érezték magukat. Az ellentétek fokozódtak. 1077 pünkösdvasárnapján Vilmos befogadta a Szent Aurelius kolostorba Rheinfeldeni Rudolfot, IV. Henrik ellenkirályát. Vilmos és Henrik korábban békésen találkoztak, most viszont császári csapatoknak kellett volna a politikai ellenfélre támadniok. Ez azonban végül elmaradt.

Nem csekélyebb Vilmos jelentősége a szerzetesség történetében. Hirsauban, ahogy Einsiedelnben és Regensburgban is, eleinte a lotharingiai rendi szokásokat követték. A pápai legátus és Ulrik clunyi prior látogatása alkalmával azonban Vilmos meggyőződött a clunyi szokások előnyéről. Ezekre tért át Hirsau 1079-ben, de nem utánozták szolgai módon a clunyi mintát. Clunyi szent Hugó (lásd: 241. o.) maga ajánlotta, hogy mindent az ország jellege és szükségletei szerint kell alkalmazni. Így hát a clunyi szokásokat átdolgozták Hirsau viszonyaira.

E szokások lettek a világi gyámkodástól való mentesség eszméjével együtt a hirsaui reformmozgalom alapjai; ez aztán gyorsan elterjedt. (Húsz éven belül több mint harminc új alapítás következett, s összesen száznál több kolostor vette át a hirsaui reformot.) Laikus testvérek felvételével, a harmadrendszerű oblátus intézmény kialakításával és alkalmas igehirdetők küldésével olyan mozgalom indult meg, amely a nép széles rétegeit érintette.

Hirsau Németország legnagyobb kolostora lett. 1082--1091 között építtette fel Vilmos a Nagold folyó mellett az egyik dombon a Szent Péter és Pál bazilikát. III. Gebhard konstanzi püspök, az egykori hirsaui szerzetes szentelte fel. Tizenegy héttel később Vilmos apát meghalt. Utolsó gondja az egységre irányult: ,,Könyörgök nektek, hogy az Egyház egységében és az Apostoli Széknek való alávetettségben töretlenül tartsatok ki a halálig, ahogy rátok hagyományozták a kolostorban.'' Halála előtt még egyszer kifejezte azt a meggyőződését, hogy az olyan ember halálát, aki Istennek szolgált, voltaképpen nem halálnak, hanem sokkal inkább cserének kell nevezni, mert a mulandót a halhatatlannal, a földit a mennyeivel cseréljük fel.

„Bátorság, remény és szolidaritás”

„Bátorság, remény és szolidaritás” – Ferenc pápa beszéde a fiatalokhoz

Kedves Fiatalok! - kezdte beszédét Ferenc pápa, megköszönve, hogy olyan nagy számban és örömmel jelentek meg a találkozóra. Az ünnepi lelkesedés és hangulat, amelyet ti tudtok teremteni, ragályos. A lelkesedés ragályos: de tudjátok, hogy honnan jön ez a szó, lelkesedés? Görög eredetű szó és azt jelenti: bennünk van valami Istenből, vagy mi vagyunk Istenben. Az egészséges lelkesedés ezt jelenti: van bennünk valami Istenből, és ezt örömmel fejezzük ki. Nyitottak vagytok ezzel a lelkesedéssel a reményre és kívánjátok a teljességet, értelmet akartok adni jövőtöknek, egész életeteknek.

De megfelelő életút, kiválasztani az utat, mit jelent mindez? Nem egy helyben állni – egy fiatal nem tud egy helyben maradni – és haladni. Ez azt jelenti, hogy valami felé kell menni, mert valaki mozoghat, de ez nem jelenti, hogy előre halad: lehet egy tévelygő, aki körbe-körbe jár az életben. Az élet pedig nem arra való, hogy körbe járjunk. Arra szolgál, hogy egyenesen haladjunk előre és ez a ti kihívásotok!

Egyrészt keresitek azt, ami valóban számít, ami szilárd és végleges marad az időben, olyan válaszokat kerestek, amelyek megvilágosítják értelmeteket és melegítik szíveteket nem csak egy rövid időre, hanem örökre. Fény a szívnek, fény az értelemnek, örökre. Másrészt attól féltek, hogy tévedtek. Ez igaz: aki mozgásban van, aki előre halad, tévedhet. Féltek attól, hogy túlságosan elkötelezitek magatokat. Fennáll annak a kísértése, hogy mindig nyitva hagyjatok egy kis rést a menekülésre új lehetőségek felé. Én ezt az irányt választom, de nyitva hagyom az ajtót: ha nem tetszik, visszajövök, és másfelé megyek. Ez az ideiglenesség nem tesz jót: nem tesz jót, mert elsötétül az agyad és a szíved hideg lesz.

A mai társadalom és uralkodó kulturális modelljei - „az ideiglenes kultúrája” – nem nyújtanak kedvező légkört szilárd kapcsolatokkal rendelkező stabil életformák választásához, amelyek a szeretet és a felelősség sziklájára, nem pedig a pillanatnyi érzelmek futóhomokjára épülnek.

Az egyéni önállóságra való vágy olyan méreteket ölt, hogy mindig mindent megkérdőjelez, és viszonylagos könnyedséggel megszakít fontos és régóta fontolgatott választásokat, olyan életutakat, amelyekre a személyek elkötelezettséggel és odaadással léptek. Ez táplálja a felületességet a felelősség vállalásában, mivel fennáll annak a veszélye, hogy az emberek lelkük mélyén úgy érzik, hogy a felelősségektől végül is meg lehet szabadulni. Ma ezt választom, holnap azt, ahogy a szél fúj, arra hajlok én is; és amikor véget ér a lelkesedésem, másik útra lépek…

Ez az, amikor körbe járunk az életben, olyan, mint egy labirintus. Az előrehaladás nem labirintus. Amikor egy labirintusban találjátok magatokat, álljatok meg. Keressétek meg a labirintusból kivezető fonalat. Keressétek a kivezető utat: nem pazarolhatjátok el életeteket pusztán körbe-körbe járva.

Kedves fiatalok! Az ember szíve nagy dolgokra vágyik, fontos értékekre, mély barátságokra, olyan kapcsolatokra, amelyek az élet megpróbáltatásai során inkább megerősödnek, semmint megszakadnak. Az ember arra vágyik, hogy szeressen és szeressék, végérvényesen. Ez a leghőbb vágyunk. Az ideiglenes kultúrája nem fokozza szabadságunkat, hanem megfoszt bennünket valódi elrendeltetésünktől, a legigazabb és leghitelesebb végcéloktól. Darabokra tört élet. Szomorú, ha elérkezünk egy bizonyos életkorhoz és visszatekintve életünkre, látjuk, hogy különböző darabokból áll, egység nélkül, véglegesség nélkül: minden ideiglenes…

Ne hagyjátok, hogy ellopják tőletek azt a vágyat, hogy életetekben nagy és szilárd dolgokat építsetek fel! Ne elégedjetek meg kicsiny célkitűzésekkel! Vágyódjatok a boldogság iránt, legyen hozzá bátorságotok, hogy kilépjetek önmagatokból, és teljes mértékben megvalósítsátok jövőtöket Jézussal együtt.

Egyedül erre nem vagyunk képesek. Az események és a divatok nyomásával szemben egyedül nem találjuk meg a helyes utat és még ha meg is találnák, nem lenne elegendő erőnk ahhoz, hogy kitartsunk, hogy szembenézzünk a meredek utakkal, az előre nem látható akadályokkal. És itt lép közbe Jézus Urunk meghívása: „Ha akarsz, … kövess engem”. Meghív, hogy elkísérjen bennünket az úton, nem azért, hogy kizsákmányoljon bennünket, nem azért, hogy rabszolgává tegyen bennünket: hanem azért, hogy szabadok legyünk. Ebben a szabadságban meghív bennünket, hogy elkísérjen bennünket az úton. Csak Jézussal együtt, imádkozva és őt követve találjuk meg a tiszta világnézetet és az erőt, hogy kitartsunk mellette. Jézus végérvényesen szeret bennünket, véglegesen választott ki bennünket, véglegesen mindnyájunknak odaajándékozta magát. Ő ami védelmezőnk, idősebb testvérünk és ő lesz egyedüli bíránk. Milyen szép, hogy a lét váltakozó eseményeivel Jézus társaságában nézhetünk szembe, hogy velünk van Személye és üzenete! Ő nem veszi el önállóságunkat vagy szabadságunkat; éppen ellenkezőleg, megerősíti törékenységünket, megengedi, hogy valóban szabadok legyünk, szabadok, hogy jót tegyünk, erősek, hogy folytassuk a jó cselekedeteket, hogy képesek legyünk megbocsátani és bocsánatot kérni. De ilyen Jézus, aki elkísér bennünket: ilyen az Úr. Szeretem megismételni ezt a szót, mert gyakran elfelejtjük: Isten nem fárad bele, hogy megbocsásson. Ez igaz, nemde? Olyan nagyon szeret bennünket, mindig mellettünk áll. Mi vagyunk azok, akik belefáradunk, hogy bocsánatot kérjünk, de Ő mindig megbocsát, mindig, amikor bocsánatot kérünk Tőle. Ő véglegesen megbocsát, eltörli és elfelejti bűneinket, ha alázattal és bizalommal fordulunk Hozzá. Segít nekünk, hogy ne bátortalanodjunk el a nehézségekben, ne tekintsük azokat leküzdhetetlennek; ha bíztok Benne, ismét kivetitek a hálókat egy meglepő és bőséges halászatra, lesz bátorságotok és reményetek arra, hogy szembenézzetek a gazdasági válság eredményeiből származó nehézségekkel is.

A bátorság és a reménység mindenkinek megadatott, de különösen jellemző a fiatalokra. A jövő Isten kezében van és Ő egy gondviselő Atya. Ez nem azt jelenti, hogy tagadjuk a nehézségeket és a problémákat, hanem úgy tekintünk azokra, mint amelyek ideiglenesek és leküzdhetők. A nehézségek, a válságok Isten segítségével és mindenki jóakaratával leküzdhetők, legyőzhetők, átalakíthatók – fejtette ki Ferenc pápa.

Nem akarom befejezni anélkül, hogy ne szólnék jelenlegi problémátokról, ami a munkanélküliség. Szomorú ha „sem-sem” fiatalokkal találkozunk. Mit jelent ez a „sem-sem”? Se nem tanulnak, mert nincs rá lehetőségük, se nem dolgoznak. Ez az a kihívás, amelyet közösségileg le kell győznünk. Nem törődhetünk bele abba, hogy elveszítsük fiataloknak egy egész nemzedékét, akik nem rendelkeznek a munka erőteljes méltóságával. A munka méltóságot ad és mindnyájunknak mindent meg kell tennünk, hogy ne veszítsük el fiatalok egy nemzedékét. Vegyük elő kreativitásunkat, hogy a fiatalok érezzék annak a méltóságnak az örömét, amely a munkából fakad. Egy munkanélküli nemzedék a jövő kudarca a haza és az emberiség számára. Küzdenünk kell ez ellen. Segíteni kell egymásnak, hogy megtaláljuk a segítség és a szolidaritás megoldását. A fiataloknak van bátorságuk, reményük és képesek a szolidaritásra. Ez a szó, szolidaritás nem tetszik a mai világnak. Egyesek azt gondolják, hogy egy illetlen szó: nem illetlen, hanem egy keresztény szó: azt jelenti, hogy előre haladunk testvérünkkel, segítve a problémák leküzdésében. Bátorság, remény és szolidaritás.

A Fájdalmas Szűzanya kegyhelye előtt gyűltünk össze, amely azon a helyen épült, ahol ennek a földnek két lánya, Fabiana és Serafina, 1888-ban Isten Anyja látomásában részesült, miközben a földeken dolgoztak. Mária mindig segítségünkre siet: amikor dolgozunk, amikor munkát keresünk, legyenek bár világosak vagy zavarosak gondolataink, amikor imánk spontán fakad szívünkből, de akkor is, amikor szívünk sivár. Mária, Isten és a mi Anyánk, az egyház Anyja. Sok-sok férfi és nő, fiatalok és idősek fordultak hozzá, hogy köszönetet mondjanak neki vagy kegyelemért könyörögjenek. Mária Jézushoz vezet el bennünket, és Jézus adja meg nekünk a békét. Forduljunk Máriához bizalommal, kérjük segítségét bátran és reménnyel. Az Úr áldjon meg mindnyájatokat – fejezte be a fiatalokhoz intézett beszédét Ferenc pápa, majd közösen elimádkozta velük az Üdvözlégy Mária imát.

Végül ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlük:
„Arra kérlek benneteket, hogy imádkozzatok értem: kérem, tegyétek meg! Ne feledjétek el: az életben mindig haladjatok előre, soha ne járjatok körbe-körbe! Köszönöm szépen!”

Évközi 13. hét szombat

Évközi 13. hét szombat

Jézus világba érkezése új korszakot indított el az emberiség számára. Erre utalnak a mai evangélium példázatai a régi ruháról és az új szövetről, valamint a régi tömlőről és az új borról. A hasonlatok ugyanakkor a bűnösöket megmentő jézusi küldetésre is rávilágítanak, amiről az elmúlt napokban többször olvashattunk. Jézus egy új élet lehetőségét kínálja fel minden embernek, köztük a bűnösöknek. A régit és az újat szembeállító példák arra utalnak, hogy a megtérő ember nem ragaszkodhat korábbi bűnös életéhez, hanem egy új, kegyelmi korszak kezdődik számára. Jézussal érdemes új életet kezdeni!
Ha a régi ószövetségi törvényre és a Krisztus által adott új törvényre vonatkoztatjuk a kijelentéseket, úgy tűnhet, hogy Jézus semmibe veszi a zsidó emberek mindennapi életét és vallásosságát meghatározó törvényeket, és tanítványaitól sem kéri azok megtartását. Valójában Jézus nem eltörölni akarja ezeket, hanem – ahogyan ő mondja – teljessé akarja tenni azáltal, hogy rámutat azok mélyebb értelmére. Mindezen szabályok célja az, hogy az embert Isten felé segítsék. E cél érdekében Jézus új szempontból láttatja azokat. A kiüresedett, holt törvények új tartalommal élednek fel. Mert nem lehet tovább vinni a holt dolgokat, ezért fel kell hagyni mindazzal, ami hátráltat. Néha érdemes megszabadulni a régitől, hogy helyet kapjon az új. Talán érdemes megszabadulnom régi önmagamtól, hogy Isten új embert formáljon belőlem.

Drága Jézus! Sokszor olyan nehéz az élet. Teszem a dolgom, és nincs elismerés. Vonj magadhoz engem fáradtságomból. Köszönöm, hogy ezerszeres jutalmat ígérsz minden erőfeszítésemért. Neked akarok dolgozni, tisztességes akarok maradni, ha mások tisztességtelenek is, szolgálni akarok, ha mások uralkodnak is. Szelíd és alázatos szívű Jézus, hiszem, hogy csak benned találom meg lelkem nyugalmát, te adsz új erőt a mindennapokhoz. Igád édes, terhed könnyű. Köszönöm megnyugtató szavaid!

AUGSBURGI SZENT ULRIK

AUGSBURGI SZENT ULRIK 

püspök
*Augsburg, 890. +Augsburg, 973. július 4.

993-ban került első ízben sor arra, hogy a Lateráni bazilikában a pápa nyilvánosan szentté avasson valakit; addig az egyházmegyék és a kolostorok maguk emelték oltárra szentjeiket. Ettől kezdve a Kúria igyekezett a szentté avatás jogát a kezébe venni, a különféle egyházak pedig arra törekedtek, hogy egy-egy szent tiszteletéhez megszerezzék Róma jóváhagyását. Az első, aki így került a szentek sorába, Augsburg püspöke, Szent Ulrik volt. ,,Miután segítségül hívta a Szentlelket a zsinat -- a szentszék és az egybegyűltek egyetértésével --, úgy határozott, hogy a tiszteletre méltó Ulrik augsburgi püspököt Isten templomaiban mindig megünnepli, és ezzel is gyarapítja a fölséges Isten dicséretét'' -- hirdeti a pápai bulla, amelynek Gallia és Germánia püspöki kara volt a címzettje. Ulrik harmadik utóda, Liutolf érte el, hogy húsz esztendővel azelőtt elköltözött előde, akit mindenütt szerettek és már előbb szentként kezdtek tisztelni, a kanonizált szentek sorába kerüljön. Így az augsburgi egyházmegyének a saját püspöke lett a patrónusa Szent Afra vértanú mellett, akinek templomában Ulrikot -- saját kérése szerint -- eltemették. (A Szent Ulrik és Szent Afra templom -- mai alakjában a kései gótika és a reneszánsz alkotása - - a dómon kívül Augsburg leglátogatottabb zarándokhelye lett.) Az augsburgi szent neve csakhamar ismertté vált a német határokon túl is. Otloh Sankt Emmaram-i szerzetes 1050 körül azt írta, hogy Ulrik szentségének ,,jó illata'' az egész keresztény világot betöltötte. A kései középkorban gyakran folyamodtak hozzá segítségért mindenféle gondban, bajban.

Ulrik életéről részletes és megbízható beszámolót a Vita Udalriciben találunk. Ezt az életrajzot bizalmasa, Gerhard kanonok írta, minden bizonnyal a szentté avatás előkészítésére. Ulrik egy sváb nemesi nemzetségből származott, amelynek Wittislingen körül voltak birtokai, és amely egészen a 13. századig fennmaradt; az utolsó sarj Hartmann augsburgi püspök volt. Anyai részről rokonságban állt a sváb hercegekkel és Szent Adelheid (lásd: 625. o.) császárnővel.

Miután az előkelő Sankt Gallen-i kolostorban tanulmányait befejezte, az augsburgi püspök kamarása lett, akinek föltehetően rokona is volt. Amikor a püspök meghalt, Ulrik visszavonult, és özvegyen maradt édesanyja birtokait vette kezébe. 923-ban a családnak sikerült elérnie, hogy Ulrikot meghívják augsburgi püspöknek. Élete vége felé maga is gondolkodott azon, hogy unokaöccse, Adalbero javára lemond a püspökségről; a császárt sikerült is tervének megnyernie, de a német püspöki kar Ingelheimben nemet mondott az agg püspöknek, s bár egyébként tiszteletet nyilvánítottak iránta, nepotizmusát nem engedték érvényesülni.

A birodalom szolgálatában Ulrik püspök két kiemelkedő sikert ért el. Az I. Ottó elleni utolsó nagy felkelés idején, amelyben I. Ottó fia, Liudolf sváb herceg is részt vett, a püspök 954-ben elérte, hogy apa és fia, akik már készen álltak az ütközetre, fegyverszünetet kössenek. Ez az ország belső békéje szempontjából igen nagy jelentőségű tettnek számított. A következő évben a magyarok ellen lépett fel Ulrik, akik meg akarták támadni Augsburgot; irányította a védelmet, ellenőrizte a védő falak építését és könyörgéseket tartott. Bár a 955. augusztus 10-i lechmezei csatában nem vett részt, mint ahogy a legenda tartja, mégis jelentős része volt a győzelemben, mert ha a város védelme nem járt volna sikerrel, a birodalmi sereg sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe került volna.

Egyéb kedvezmények mellett azt a kiváltságot is elnyerte a püspök jutalmul a királytól, hogy saját pénzt verethessen, amit akkor csak kevesek tehettek. Számos törvénynapon részt vett, és gyakran ő hitelesítette az okiratokat. A birodalom lelki fejedelmeként becsvágy nélkül igyekezett feladatainak megfelelni.

952-ben az Augsburg közelében megtartott nagy zsinaton a püspökök a papság és a szerzetesség megreformálását határozták el. Augsburg tekintélyes főpapját később püspökszentelésekre is felkérték. Már 934- ben az ő tanácsára választották meg a szomszédos konstanzi egyházmegye püspökévé Konrádot (900--975).

Ulrik ötven esztendőn át volt egyházmegyéjének és városának buzgó főpásztora és atyja. Beiktatása idején a sváb és a bajor földön sok gondot okoztak a külső ellenség támadásai és a belső bajok. Amit a püspök huszonöt esztendő alatt épített, az Liudolf felkelése és a magyarok betörése idején elpusztult. Újra nekilátott a dóm, az Afra- kolostor, a város és a városfalak újjáépítésének, és országszerte előmozdította a templomépítést, de nem tartozott a művészetek nagy mecénásai közé. Pályafutását intézőként kezdte, s ennek püspök korában is hasznát vette, hiszen mint püspök is hatalmas birtok ura volt. Ha a szükség megkívánta, igénybe vette a püspöki javakat. Legtöbbet azonban az egyházi élet megújításáért tett: rendszeresen összehívta az egyházmegyei zsinatot, ellátogatott a legeldugottabb helyekre is, bérmált, személyesen vezette a káptalant és hozott döntést egyházjogi ügyekben, s ilyenkor sem időt, sem fáradságot nem sajnált, hogy az igazságot kiderítse és érvényre juttassa. Hatásos prédikációival küzdött a visszásságok és a babonaság ellen is. Előmozdította a papság képzésének ügyét, papjaival szoros kapcsolatban állt és a szerzetességet is támogatta. Az akkori nehéz időkben fontosnak tartotta, hogy a kolostorok a püspök keze alá kerüljenek, így akarván biztosítani, hogy Szent Benedek regulája szerint éljenek.

Ulrik életében az aszketikus gyakorlatok is helyet kaptak, vonzotta az imádság és a zsoltározás, s föltehető, hogy titokban a szerzetesi szabályok szerint élt. De lényéhez az is hozzátartozott, hogy ünnepi alkalmakkor tudta kedvelni a vidám társaságot is; volt szeme a természet élvezéséhez. Vidámsága nemegyszer jelentett erőt és vigaszt környezete számára. Szoros barátság fűzte Szent Konrád konstanzi püspökhöz, Boldog Eberhard einsiedelni apáthoz (934--958) és Szent Wolfgang (lásd: 567. o.) regensburgi püspökhöz. Másfelől barátja volt a szegényeknek is, akiktől soha nem tagadta meg bőkezűségét; az asztaláról étkeztek és bizonyos alkalmakkor ajándékokat is kaptak, a róluk való gondoskodást pedig saját alkalmazottai egyik fontos feladatává tette. Amikor egyházmegyéjét látogatta, csapatostul követték a szegények, s ezeknek a háborúk utáni nehéz időkben mindig többet juttatott az okvetlenül szükségesnél. Kísérőit, valamint azokat a papokat és világiakat, akik a környezetébe kerültek, jól megválogatta, s nemcsak a kormányzásban számított szolgálataikra, hanem ha kellett, reprezentált is. Az ünnepélyes formáknak a liturgiában is igyekezett teret adni Isten dicsőségére és a szentek tiszteletére.

A földi élethez hozzátartozik az emberi tevékenység, a munka és a kormányzás öröme vagy az öregség és annak méltósággal és alázattal való elviselése is. S Augsburg püspöke e téren is elöl járt jó példával. Harmadik római útján (971--72) már vinni kellett, a már említett ingelheimi zsinaton pedig már nem védekezhetett személyesen. Unokaöccse, Adalbero halála után az agg Ulrik törődött annak házával; még egyszer gazdagon gondoskodott a papokról és a szegényekről, és külön gondja volt arra a nyomorékra, aki Kemptenben a temetőben élt.

Megindító, ahogy a források Ulrik haláláról beszámolnak. A haldokló azt, ami személy szerint az övé volt, már jóval előbb szétosztotta a szegények és a szolgái között. Egy nap, miután a szentmiseáldozatot bemutatta, kereszt alakban hamut szóratott a földre, ráfeküdt és Nagy Szent Gergely (lásd: A szentek élete, 511. o.) műveiből felolvastatta a másik életről szóló fejezetet. A hatalmas egyházfejedelem koldus módjára halt meg, a puszta földön fekve. Regensburg püspöke, Wolfgang temette el, aki a betegágyához igyekezett, de mire odaért, Ulrik már halott volt.

Az iraki pátriárka felháborítónak tartja a nyugati világ közönyét

Louis Raphael Sako káld pátriárka tájékoztatása szerint Irakban káosz uralkodik és a felosztás veszélye fenyeget. Szaúd-Arábia Irakkal közös határvonalán harmincezer katonát felsorakoztattak, miközben tovább tart az ISIS iszlám mozgalom előretörése – közli a Vatikáni Rádió.

Az iraki hadsereg csapatai meghátráltak, és átengedték a teret az iszlám milíciának. Az iraki és levantei iszlám állam megteremtését célzó ISIS vezetők felhívást intéztek a világon élő minden muszlimhoz, hogy segítsék elő az iszlám birodalom létrejöttét. Az iraki keresztény közösségek így halálos veszélybe kerültek.

Louis Raphael Sako káld pátriárka a Vatikáni Rádiót tájékoztatta a helyzetről: az országban káosz uralkodik, és a felosztás veszélye fenyeget. Kurdisztán már autonóm, és a szunnita tartományokat a központi kormány nem tudja ellenőrzés alatt tartani. Irak déli része valamivel stabilabb, mert majdnem teljes egészében síita ellenőrzés alatt áll.

„De velünk, keresztényekkel mi történik? Nem tudhatjuk, mikor robban a helyzet.” Nagy a valószínűsége, hogy polgárháború lesz a szunniták és a síiták között. Mindez rendkívül meggyöngítené mindkét felet, és nem lenne más megoldás, mint az ország három részre osztása.

„Én a magam részéről döbbenetemet és felháborodásomat fejezem ki a nyugati világ önzése és közönye miatt. Felszólítok mindenkit, minden egyházat és püspöki konferenciát, minden keresztényt és vallási közösséget, hogy csináljanak valamit, emeljék fel szavukat, és ítéljék el mindazt a szörnyűséget, ami itt történik. Miért félnek attól, hogy kimondják az igazságot?” – hangzik az iraki pátriárka kétségbeesett felhívása.

Évközi 13. hét péntek

Évközi 13. hét péntek

Ám 8,4-6. 9-12;Mt 9,9-13

„Halljátok meg ezt ti, akik tiporjátok a szegényt, és sanyargatjátok a föld szűkölködőit!”

A próféta a kirabolt, eladósított, tönkretett szegényekhez és nyomorultakhoz fordul, miután a nyomor okát megmutatta nekik: azt, hogy felszámolták a világot teremtő és fenntartó Istenhez fűződő ősi kapcsolataikat, helyette egy hatalomféltő királyi család bálványainak hódolnak. Eltűrik, hogy a palota fenntartására, hadseregfejlesztésre szánt adók címén eladósítják őket, míg végül saját magukat kell eladniuk rabszolgának. A bajoknak azonban más gyökere is van. Akadnak olyan honfitársaik is, akik egyszerűbb módon igyekszenek gyorsan, de becstelenül meggazdagodni.” Ügyes” emberek rájöttek, hogy a helyben meg nem szerezhető iparcikkeket, élelmiszereket az előállítóiktól olcsóbban meg lehet szerezni távoli vidéken és településükre átszállítva drágábban el lehet adni, a haszon gyorsabban gyarapszik. Nyereségvágyukat gúzsba köti, hátrányosan befolyásolja a heti pihenőnap, a szombat. Alkonyattól alkonyatig tart a kereskedés tilalma, éppúgy, mint a munkaszüneti előírás. A próféta a nyereségvágyat marasztalja el, amikor a szombat és az újhold ünnepe miatt lázadnak a kereskedők: „Mikor múlik el az újhold, hogy eladhassuk az árut és a szombat, hogy feltárhassuk a gabonát, megkisebbíthessük az éfát megnagyobbíthassuk a siklust, és csalárdul meghamisíthassuk a mérleget” (5) Ezek mind az igazságosság elleni csalások, bűnök, amelyeket Isten súlyosan elítél. A gazemberség csúcsa, „hogy pénzért megszerezhessük magunknak a szűkölködőket, és egy pár saruért a szegényeket, és eladhassuk a gabona hulladékát”(8) Ezt az emberi gaz tettet kell szóvá tennie a prófétának, amit az Isten képére alkotott embernek a végszükségben kell elszenvednie. Azok a súlyos büntetések, amelyeket a próféta Amasziásznak felsorolt, mindent sorra megbosszulnak:„ És azon a napon, mondja az Úr Isten, délben nyugszik le a nap és fényes nappal sötétséget borítok a földre. Gyászra fordítom ünnepeiteket, és siralomra minden dolgotokat, szőrruhát hozok mindnyájatok derekára és kopaszságot mindnyájatok fejére. Olyanná teszem az országot, mintha az egyszülöttet gyászolná, végnapjuk a keservek napja lesz. Íme, jönnek napok, mondja az Úr, és éhséget bocsátok a földre, éhséget, de nem kenyérre, szomjúságot, de nem vízre.” 

BOLDOG RAJMUNDUS LULLUS

BOLDOG RAJMUNDUS LULLUS 

misszionárius

*Palma, 1232. +Bougie-ból Mallorcába vivő útján, 1316.

Születése és ifjú évei Aragóniai I. Jakab (1214--1276) idejére esnek, aki visszafoglalta az araboktól a Baleári-szigeteket, Valenciát és Murciát. Rajmund apja jelen volt Palma ostrománál. Egyetlen gyermeke, Rajmund apród a királyi udvarban, majd a harmadik fejedelmi sarjnak, mallorcai II. Jakabnak a nevelője lett.

A tüzes Rajmund mohón szívta magába az aragóniai udvar trubadúr légkörét. 1256-ban megházasodott.

Midőn egyszer egy nagyon is kétes értékű dalt költött egy hölgy számára, megjelent neki a keresztre feszített Jézus; megjelent még egyszer, majd újból, és mikor 1263. október 4-én a ferencesek templomában a püspök megragadó szavakkal festette le Assisi Szent Ferenc teljes önátadását Szegénység Úrnőnek, Rajmund véglegesen elhatározta, hogy új életet kezd. Hosszabb zarándokutat tett Francia- és Spanyolországba. 1264-ban Pennaforti Szent Rajmund (lásd: A szentek élete, 34. o.) tanácsára visszatért családjához (két gyermeke volt) Mallorca szigetére. Életét különféle tanulmányoknak szentelte (arab nyelv, szabad művészetek, filozófia), és feltehetően egy domonkos rendi pap vezetésével, tanulva és imádkozva elmélyítette hitbeli ismereteit. A Randa-hegy magányában kilenc év alatt szívós kitartással megszerzett ismeretei egy mindent átfogó szemléletbe rendeződve megadták a hőn óhajtott felkészültséget a messzire vezető, megnyugvást nem ismerő missziós utakra. Most már semmi sem tartotta vissza: sem a felesége, sem a gyermekei, sem a vagyona. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy Isten nagyobb munkára választotta ki, ezért elbúcsúzott övéitől. -- Tudományos szemléletét Isten szent adományának tekintette.

Annak az eszmének a megszállottjaként, hogy újból megnyeri a hitnek Afrika és Kisázsia elkereszténytelenedett vidékeit, Rajmund többször is beutazta a Földközi-tenger nagy részét, s megkövezései, megbotozásai és börtönbe vettetései ellenére sem mondott le arról, hogy alkalmas vagy alkalmatlan időben nagy bátorsággal hirdesse a keresztény hitet -- a Szentháromság és a Megtestesülés misztériumát -- mohamedánoknak és zsidóknak, és egyre újabb himnuszokat szerzett a szeplőtelen Szűzanya tiszteletére. -- Előrelátó módon követelte a keresztények mozgosítását a tatárok megtérítésére, akik egyébként -- mint helyesen megjövendölte -- mohamedánokká lettek, és a bizánci birodalom határain Nyugatot fenyegető veszéllyé növekedtek. -- Keresztes hadjáratok részletes katonai és gazdasági terveit dolgozta ki, és 1292-ben, egy évvel Akkó eleste után IV. Miklós pápa (1288--1292) elé terjesztette őket. Meglátása szerint az ilyen tervek végrehajtását egységes központból kell irányítani, valamennyi lovagrendet eggyé kell összefogni, egyetlen katonai vezérnek kell az élükön állni, a nem keresztény országok misszióinak ügyét egyetlen kuriális bíborosnak kell irányítania. Ha Rajmundon múlt volna, a Propaganda Fide pápai intézetét 1622 helyett már a 13. században felállították volna. Azt javasolta, hogy a keresztény seregben a vezénylés nyelve csak egy (a latin) legyen, a hithirdetők viszont különleges nyelviskolákon tanulják meg a munkájukhoz szükséges nyelvet. -- Szorgalmazta az első ,,nyelvi kolostor'' megalapítását Miramarban mallorcai II. Jakab segítségével, XXI. János pápa (1276--1277) pedig ünnepélyesen megerősítette egy 1276- ban kelt bullájával. Miramarban Rajmund is oktatott egy ideig tizenhárom ferencest az arab nyelvre. Az alapítás azonban összeomlott a katalán ferenceseknek a Szegénység Úrnőhöz való csaknem aggályos hűsége miatt. 1312-ben viszont V. Kelemen pápa (1305--1314) a vienne-i zsinaton, amelyen Rajmund is jelen volt, aláírt egy dekrétumot öt európai nyelviskola létesítéséről. Egy kis reménysugár volt ez a rendíthetetlen harcos számára. Útjain gyakran kísérte sikertelenség, de Rajmund kitartott.

Aragóniai II. Jakab, mallorcai II. Jakab unokája igyekezett védeni és segíteni a nyolcvan éven felüli Rajmundot, amikor 1314-ben utoljára vitorlázott el Tuniszba. Tunisz uralkodójához szóló ajánlólevéllel látta el, s Katalónia ferences elöljáróihoz több kérést intézett, hogy az agg misszionárius után küldjenek Afrikába egy testvért segítőül.

A hagyomány szerint Rajmund 1316 elején lemondott a királyi oltalomról, elhagyta Tuniszt, és Bougie-ba indult, ahova a belépést halálbüntetés terhe alatt tiltották meg. El is fogták és megkövezték. Ezt túlélte, de a hajón, amelyen menteni próbálták, a nyílt tengeren belehalt sebeibe.

1448-ban Palma Szent Ferencről elnevezett gótikus csarnoktemplomában fehér márványból pompás síremléket emeltek Mallorca védőszentjének. X. Leó pápa (1513--1521) e templom számára boldog Rajmund tiszteletére zsolozsmát engedélyezett. 1763-ban XIII. Kelemen megerősítette a fennálló kultuszt a mallorcai egyházmegye számára. 1847-ben IX. Pius még egyszer megerősítette elődei határozatát, és a kultuszengedélyt kiterjesztette az egész ferences rendre.

Jóváhagyták az Ördögűzők Nemzetközi Szövetségének statútumait

A Kléruskongregáció 2014. június 13-án jogi elismerésben részesítette az Ördögűzők Nemzetközi Szövetségét (Aie). Az Egyházi Törvénykönyv 322. kánonjának első paragrafusa szerint, amely megállapítja, hogy a krisztushívők magántársulása jogi személyiséget nyerhet, jóváhagyta a szövetség statútumait. A szövetség, mint hívek nemzetközi magántársulása, a 116. kánon második paragrafusa szerint rendelkezik a törvénykönyv által meghatározott összes joggal és kötelességgel.

Az 1925-ben született Gabriele Amorth atya, a Szent Pál Társaság tagja kezdeményezte még a nyolcvanas években a szövetség létrehozását. Akkor ugyanis egyre inkább terjedtek az okkult gyakorlatok, és sok hívő fordult ördögűzőkhöz, mivel veszélyben érezte magát. Ekkor érlelődött meg Amorth atyában az a gondolat, hogy szövetségbe tömörítse az ördögűzőket, hogy kicserélhessék tapasztalataikat és ezáltal konkrét, hatékony segítséget tudjanak nyújtani a hozzájuk fordulóknak. Így született meg 1991. szeptember 4-én az exorcisták olasz szövetsége, amely később nemzetközivé bővült.

Az Ördögűzők Nemzetközi Szövetségének elnöke, Francesco Bamonte atya, a Mária Szeplőtelen Szíve Szolgái kongregáció tagja megállapította: „A szövetség szentszéki jóváhagyása nemcsak a tagok, hanem az egész egyház számára örömet jelent”. Isten néhány papot arra hív meg, hogy teljesítse az exorcizmus és a megszabadítás értékes szolgálatát. Az az ördögűzők feladata, hogy alázattal, hittel és szeretettel kísérjék azokat a személyeket, akiknek különleges spirituális és lelkipásztori figyelemre van szükségük. Támogassák és bátorítsák őket a megszabadulás útján és élesszék fel bennük a reményt.

Bamonte atya reményének adott hangot, hogy minden pap tudatára ébred ennek a drámai valóságnak, amelyről gyakran nem vesznek tudomást, vagy nem értékelik megfelelő módon. Az exorcizmus is a szeretet egyik formája, amely a szenvedő személyek javát szolgálja; minden bizonnyal a testi és lelki irgalmasság művei közé tartozik – mondta az Ördögűzők Nemzetközi Szövetségének elnöke. Ma a szervezet 250 ördögűzője 30 nemzetet képvisel – olvassuk az „Osservatore Romano” c. vatikáni napilap július 2-án megjelent cikkében.

Szent Tamás apostol

Szent Tamás apostol

Ef 2,19-22; Jn 20,24-29

„Hacsak nem látom kezén szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem”
Az emberi megismerés mindig az emberi érzékszerveknél kezdődik. Őseink, akik a filozófia alapjait igyekeztek lerakni, így fogalmazták meg az erre vonatkozó alaptételt: „Nihil est in intellectu, nisi prius fuerit in sensu” Semmi sincs az értelemben, hacsak előbb nem volt meg az érzékben. Ez a tétel nemcsak a filozófia világára érvényes, hanem minden biztos megismerésre is. A hit világa sem kivétel. Biztos ismeretre három féle módon tudunk szert tenni: az érzékeinkkel, következtetéssel és hittel. A fizikai, anyagi dolgokat kizárólag öt érzékszervünk egyikével vagy több érzékszervünkkel együttesen tudjuk megtapasztalni. Ha a megismerendő tárgy anyagból van, és ott található, ahol én vagyok, tapintással, nézéssel, hallással, szaglással és ízleléssel gyűjthetek róla biztos ismereteket. Ha érzékelés útján egy anyagot (a fát) megismertem, eszemmel csalhatatlanul következtetni tudok arra, hogy a belőle készült bútor anyaga ugyanolyan fa volt egykor, mint ami most az erdőn nő. Ha ez a két tapasztalati mód nem áll rendelkezésünkre, viszont van valaki, aki ismeri az általam keresett valamit, s ennek a közvetítőnek a becsülete biztos tény, akkor tőle teljesen biztos ismereteket fogadhatok el. Ez az ismeretforma nagyon fontos az iskolában és a gyakorlati életben is. Amit tanítanak nekem, igen nagy százalékban csak hittel használhatom fel. Nekünk a hit a vallás terén fontos. A mai evangéliumban olvasott történet kiváló példa erre. Az apostolok és a Szűzanyán kívül mindenki más nagypénteken elvesztette Jézus Krisztus istenségébe vetett hitét. Az Úr egész húsvét vasárnapja azzal telt el, hogy a feltámadásába vetett hitet elsősorban azok kapják vissza, akik most nem tudnak hinni. „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik”, tanítja maga Jézus. Az apostolok sem kivételek. Ezért mutatja meg nekik sebhelyeit kezén, lábán és oldalán. Ezt a testet ismerték három éven keresztül. Látták keresztre feszítve függni, látták holtan, és most élve. Következtetés: feltámadt. Ha fel tudott támadni, akkor Isten. Egy hét múlva ugyan ezt külön bebizonyította Tamásnak is. Ettől kezdve ő is nyugodtan látta Jézust és hitt neki újra. Mivel társaival együtt ők lettek a történelem összes hívő emberének a hitéhez a szemtanúk, hogy hinni tudjanak, nekik ezért kellett a tapasztalati biztonság. Köszönjük meg Jézus biztos tanítását.

BAMBERGI SZENT OTTÓ

BAMBERGI SZENT OTTÓ

 érsek

*Schwaben, 1060 körül +Bamberg, 1139. június 30.

Bamberg érsekségét, illetve püspöki székét még ma is szívesen nevezik Szent Ottóénak. Vele, a nyolcadik püspökkel kezdődik az 1007-ben alapított keleti frank püspökség történetének második korszaka. Máig is ő az, aki a leghosszabb ideig volt ezen a széken. Élete és tevékenysége kiemelte őt elődei és utódai közül. A püspökség császári alapítói, Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) és Szent Kunigunda (lásd: 125. o.) mellett az egyházmegye harmadik védőszentje lett. Sírja a Bamberg melletti egykori bencés kolostor Szent Mihály templomában mindmáig nagyon látogatott kegyhely.

Nagy tekintélyét Ottó nem a szülői házának köszönheti (feltehetően egy kevésbé vagyonos sváb nemesi nemzetségből származott), hanem egyedül személyiségének. Fiatal éveiben összetalálkozott Regensburgban Judittal (1047--1102), IV. Henrik császár nővérével (akinek első férje Salamon magyar király volt), és vele együtt ment udvari káplánként Lengyelországba, amikor az Salamon halála után egybekelt Wratislaw herceggel. Eme összeköttetések révén kapcsolatba került a császári udvarral, sőt magával a császárral is. Henrik császár (1056--1106) személyes szolgálatára akarta megnyerni. Először a lassan haladó speyeri dómépítés felügyeletét bízta rá, s Ottó már ekkor bebizonyította szervezőképességét. Láthatóan meggondolás nélkül állt a kiátkozott császár rendelkezésére, aki 1097-ben királyi káplánná tette, kevéssel utóbb a birodalom kancellárjává, 1102-ben bambergi püspökké emelte.

Ottó ezzel a birodalom papi fejedelmeként és a császárokkal különleges kapcsolatban álló egyházmegye püspökeként belekerült kora nagy küzdelmeibe. Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) óta a császár és a pápa közt nyílt küzdelem tört ki a püspökségek betöltésével kapcsolatban; a császárnak a hagyományból és a birodalmi alkotmányból fakadó igényeivel a pápa szembeállította az egyházi választás előjogát. A viszálykodást -- amelyet a püspöki hivatal jelvényeinek az adományozásáról ,,invesztitúraharc''-nak neveztek -- mindkét oldalon teljes erővel, kölcsönös megalázással és lealacsonyítással, letétellel és átokkal folytatták. Ottó azon fáradozott, hogy ebben a villongásban mindkét féllel szemben igazságosan járjon el és közvetítő is legyen. Egyforma hűséget tanúsított az Egyház és a birodalom iránt. Már a püspöki méltóság átvétele azt mutatja, hogy Ottó nem szándékozott egyoldalúan a pártjára állni egyiknek sem; bár 1102 karácsonyán a császár kinevezte, s gyűrűvel és pásztorbottal is beiktatta, felszentelését addig halogatta, amíg 1106 pünkösdjén Anagniban II. Paszkál (1099--1118) fogadhatta. Ekként a kereszténység mindkét vetélkedő feje törvényesítette a bambergi püspököt. Hasonlóképpen igyekezett távol maradni a politikai zűrzavaroktól, amíg a jogi helyzet nem tűnt számára elég világosnak. Ottó ereje nem valamely párthoz csatlakozásban, hanem a közvetítésben rejlett. Így 1107-ben V. Henrik megbízásából Châlonban tárgyalt az invesztitúra kérdéseiről. Ott volt azon a nevezetes római úton is, amely a császárnak koronázást, a pápának pedig súlyos megaláztatást hozott; Ottó ezúttal is közvetíteni kívánt. Amikor azonban minden fáradozása reménytelennek tűnt, visszavonult a birodalom ügyeitől. Csak 1121-ben, amikor kilátás nyílt a sikerre, fogott hozzá ismét a közvetítéshez. Tekintélye és befolyása végül megérlelte a wormsi konkordátumot, a nagy békeművet, amely 1122-ben kompromisszumos formában véget vetett a küzdelmeknek.

Néhány évvel ezután teljesen személyes és egyházi feladatot bíztak rá. III. Boleszláv lengyel herceg, Judit fia, országába hívta, hogy az éppen meghódított Pomerániát megnyerje a keresztény hitnek. Ottó nagy pompával indult útnak 1124 májusában. Ezen az első missziós útján, amelyen nem hiányoztak a veszélyek és a bajok, prédikált és keresztelt, sok templomot alapított, és művének folytatására missziós papokat hagyott hátra. 1125 márciusában ismét Bambergbe érkezett. Három évvel később másodszor is Pomerániába kellett vonulnia, hogy a hitehagyottakat visszavezesse a hitre. Számos helyen miszszionálva meghozta az országnak a kereszténység végleges megerősítését. Pomerániai vállalkozásaira is jellemző diplomáciai ügyessége; úgy igyekezett eljárni, hogy senkinek a jogait meg ne sértse. Első útja Lengyelországon és érseki székhelyén, Gnieznón, a második a Kelet felé misszionáló német érsekségen, Magdeburgon át vezetett. Ottót joggal nevezik Pomeránia apostolának.

Egyházmegyéje határain messze túl ismert volt mint kolostoralapító és a szerzetesség ügyének előmozdítója. A kor irányzatait anélkül követte, hogy előnyben részesítette volna bármelyiket is az egymással vetélkedő reformirányzatok közül. Támogatta a hirsaui reformot, amely a clunyi mozgalom folytatójaként Németországban az egyházi fegyelem megújításáért küzdött, és teljesen a pápai párt felé fordult; ugyanígy támogatta a ciszterciek és premontreiek új rendjét is. Életrajzírói hét egyházmegyében huszonhét kolostort sorolnak fel, amelyeket Ottó alapított vagy megújított. Hozzá, mint tapasztalt szervezőhöz fordultak, ha valamely régi vagy új kolostor nehézségekkel küzdött. Így segített a bambergi egyházmegyében Michelfeld és Langheim, a würzburgiban Aura és Vessra, az eichstättiben Heilsbronn és a Regensburg melletti Prüfening, a passauiban Aldersbach, Karintiában Arnoldstein és a halberstadti egyházmegyében Reinsdorf megalapításában. Működésének legfőbb területe a bambergi püspökség volt.

Fontos helyeket szerzett meg a bambergi egyház számára: Kronachot, Pottensteint, Gössweinsteint és sok mást. A Rajnától Karintiáig terjedő birtokai meglehetősen független cselekvést tettek lehetővé számára. Mindennél azonban fontosabb az egyházi tevékenysége, a vallási élet megújítása a békétlenség évei után. Ezt a célt szolgálta az 1134-ben és 1137-ben tartott egyházmegyei zsinat mellett a plébániák alapítása és megerősítése vidéken. Bambergben befejezte a dóm építését és az 1117-es földrengés által ledöntött michelsbergi kolostor újjáépítését; az utóbbi egyébként különleges szeretetét és bőkezűségét élvezte. Karitatív gondoskodásának a tanúja volt Bambergben az általa alapított Szent Egyed és Szent Gertrúd kórház. Nagy buzgósággal támogatta az egész birodalomban híressé vált bambergi dómiskolát, és az ő korában virágzott a michelsbergi apátság íróiskolája, amelynek a tagjai közé tartoztak későbbi életrajzírói, Ebo és Herbord (+1168) is.

1139. június 30-án halt meg Bambergben, s a michelsbergi kolostorban helyezték örök nyugalomra. 1189-ben III. Kelemen pápa avatta szentté.

 

A nyugatot jobban érdeklik a focimeccsek, mint az iraki vagy a szíriai dráma

Louis Rafael Sako iraki káld pátriárka a Szükséget Szenvedő Egyház pápai jogú alapítvány képviselőjével találkozott a főként keresztények lakta iraki kurd főváros, Erbil külnegyedében, a káld egyház évi szinódusa napjaiban – közli a Vatikáni Rádió.

 „Irak továbbra is osztatlan állam marad, de csak akkor, ha a szomszédos országok és Nyugat is ezt kívánja” – fejtette ki a pátriárka.

Az összejövetelt Bagdadban kellett volna megrendezni, ehelyett – az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ILIÁ) fegyvereseinek támadásai miatt – az iraki Kurdisztán székhelyén tartották meg június 28-án.

A pátriárka elmondta, hogy a szinódus egyik fő témája természetesen a jelenlegi politikai helyzet volt. Felállítottak egy öt püspökből álló bizottságot, amelynek tagjai: három káld főpásztor, továbbá Moszul szír-katolikus érseke és szír-ortodox püspöke. A főpásztorok a harcok által sújtott térségek egyházmegyéit vezetik; feladatuk, hogy megszervezzék és biztosítsák a segítségnyújtást a menekültek számára.

Az ILIÁ csapatainak megérkezésekor sokan elhagyták otthonukat, és június 10. óta több ezerre nőtt a kitelepítettek száma. A Szükséget Szenvedő Egyház rendkívüli, százezer eurós segélyt adományozott a moszuli káld főegyházmegyének.

A pátriárka szerint reménytelen, hogy Irak egysége a közeljövőben helyreálljon. Jelenleg síiták, szunniták és kurdok osztották fel területét. Az ország talán megtartja jelképes egységét, de ténylegesen három független zónára oszlik fel gazdasági és katonai szempontból. Az Iraki és Levantei Iszlám Állam célja, hogy a kalifátus létrehozásával iszlamizálja a világot, és ez veszélyt jelent mindenki számára – szögezte le Louis Rafael Sako.

Kifejezte: ami ma Irakban történik, az nem kapcsolódik a keresztényüldözéshez, mert számos muszlimnak is menekülnie kellett Moszulból és környékéről. Azonban rohamosan csökken a keresztények száma, és ha ez a folyamat tovább tart, tíz év múlva csupán ötvenezren lesznek – tette hozzá a káld főpásztor.

Sako ellenzi az Egyesült Államok esetleges katonai beavatkozását. „Az USA már jelen volt itt, és számos hibát követett el. Most káosz, zűrzavar és anarchia uralkodik. Nem lehet a nyugati demokráciák modelljét csak úgy egyszerűen importálni”. A pátriárka csalódásának adott hangot a Nyugatot illetően: „van néhány keresztény, aki támogat minket, de a legtöbben pusztán szenvtelen megfigyelők. Jobban érdekli őket egy focimeccs, mint az a dráma, ami Irakban vagy Szíriában zajlik” – fejtette ki Lousi Rafael Sako iraki káld pátriárka.

Sarlós Boldogasszony

Sarlós Boldogasszony

Szol 3,14-18 vagy Róm 12,9-16b, Lk 1,39-56

„Izrael királya, az Úr, közötted van, nem kell félned semmi bajtól”
Izrael közössége nem volt nagy lélekszámú. Viszonylag kicsi, zárt közösségnek bizonyul, ha figyelembe vesszük a közelében időnként kialakuló nagy birodalmakat. Ábrahám száz éves koráig gyermektelen volt. Amikor panaszt emelt Ura Istene előtt, hogy nem csak népe nincs, de egyetlen fia sincs, az Úr kivezette az éjszakába, és ezt mondta neki: „Néz fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha tudod. Éppen ilyen lesz az utódod is” (Ter 15,5) Unokája, Jákob tizenkét fiával és azok családjával, összesen hetvenen voltak, amikor Egyiptomba költöztek. Négyszázharminc év alatt lettek milliós nagyságú nép. Isten segítsége tette őket szabaddá, adott nekik rangot, amikor szövetséget kötött velük, és adott nekik önálló hazát Kánaánban. Az a föld azonban felvonulási terület volt két nagy birodalom között: Babilon északról, Egyiptom délkeletről fenyegette létét. A kisebb ellenséggel is mindig Isten segítségével tudott győzedelmeskedni. Szofóniás próféta Jozija király idejében (Kr.e.641-609) működött Jeruzsálemben. Hirdetnie kellett, hogy Isten engedi elpusztítani Jeruzsálemet és egész Júdát népe bűneiért. Fogság vár királyra és népre, de Isten a büntetés idején is népével marad, majd hazahozza őket hetven év múlva. Ezt az örömöt idézi az Egyház Isten újszövetségi népének, a keresztényeknek. Mi, magyar katolikusok egy újabb nagy pártfogót is kaptunk a mindenség Királyától, Jézus Krisztustól: a testestül-lelkestül mennybe vitt és a világ királynőjévé koronázott édesanyját, Szűz Máriát. Ő maga ígérte meg Géza fejedelemnek: „Fiút szül neked a feleséged, ő királyi rangban uralkodik a magyarokon, és az igaz Istennek kiváló tisztelője lesz. Én pedig megígérem neked, hogy érdemeiért, amelyeket Fiam előtt szerez, a te országodnak védője és különleges patrónája leszek”. (Schwandtner, Scriptores rerum Hungarorum Tom. I. 583-584.) Az Egyház Mária-ünnepeit szíves-örömest fogadja népünk, de többet sajátságos módon nevezett el az évszázadok alatt. Február 2-át hivatalosan Urunk bemutatása címen ünnepeljük. Magyar elnevezése: Gyertyaszentelő Boldogasszony. Népünk minden újszülöttet Isten égi fényforrásának tartotta. A mai ünnepet Sarlós Boldogasszony néven ismerjük. Úgy építi bele hitéletébe magyar népünk, hogy az Istengyermek foganása után kapott hírt, miszerint Mária idős rokona is gyermeket vár, azért mondta az angyal, hogy Mária rendkívüli foganása egy idős asszony rendkívüli foganásával legyen megerősített isteni tény. A Szűzanyának arra hívta fel a figyelmét, hogy az idős asszony szülése idején a család segítségére szorul, ezért Máriának sürgősen hozzá kell mennie. Mária, amíg rangrejtve végigviszi pár napos magzatát az egész Zsidó országon, bemutatja neki ősei ezerkétszáz esztendős hazáját, dolgozó népét, eléje tárja viruló virágait, bontakozó termését, Isten bőséges áldását esdi le rá. Így most magyar népével, amikor az aratás igen nehéz munkáját végzi, hogy kenyeret tudjon adni családjának, népének, mintha a sarlót markoló asszonyok között állna Mária is. A Boldogasszony segítené munkájával a hajnaltól késő estig hajladozó asszonyokat, édesanyákat, akik esetleg már szülés közeli időszakban rászorulnak a segítségére. Édesanyánk, a segítségedre, gonoszoktól védő hatalmadra most is rászorul néped. Járj közöttünk most is.

Az Élet Igéje − 2014. július

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani azt a magyarázatot, amelyet Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója havonta a Biblia egy-egy mondatához fűzött, s amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”(Mt 18,19-20)

Úgy vélem, ez egyike Jézus igéinek, melyek hallatán felujjong a szívünk. Mennyi szükséglet van az életben, mennyi jogos és igaz vágy, amelyeket nem tudsz kielégíteni, nem tudsz csillapítani! Mélységesen meg vagy győződve arról, hogy csak egy égi közbeavatkozás, egy mennyei kegyelem tudná kielégíteni mindazt, amire egész lényed vágyik. S ekkor fénylően, tisztán és acélos bizonyossággal hallod Jézus ajkáról ezeket a reménnyel és ígérettel teli szavakat:

„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”

Biztosan olvastad az evangéliumban, hogy Jézus nem is egyszer bátorít, imádkozzunk, és beszél arról is, mit kell tennünk, hogy megkapjuk, amit kérünk. Jézusnak most idézett szavai szerint ahhoz, hogy kérésünkre választ kapjunk a mennyből, több személyre, közösségre van szükség. Azt mondja: „Ha ketten közületek”. Ketten. Ez a legkisebb létszám, amely már közösséget alkot. Jézus számára nem annyira a hívek száma a fontos, mint inkább az, hogy többen legyenek.

Már a zsidóság is tudta, hogy Isten nem veti meg a közösség imáját, de Jézus valami újat mond: „Ha ketten közületek egyetértenek”. Több személyt akar, de azt kívánja, hogy váljanak eggyé: egyetértésükre, egységükre teszi a hangsúlyt, azt akarja, hogy legyenek egymásra hangolva.

Természetesen meg kell egyezniük abban, amit kérnek, de ennél többről van szó: kérésüknek a szívek összhangjára kell támaszkodnia. Jézus azt állítja, hogy a személyek közötti kölcsönös szeretet a feltétele annak, hogy megkapjuk, amit kérünk.

„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”

Azt kérdezheted: De miért hatol el jobban az Atyához az egységből fakadó imádság? Talán mert ez az imádság letisztultabb. Hiszen mire is korlátozódnak gyakran imáink? Csupán egy sor önző kérésre. S így inkább hasonlítunk egy királytól kéregető koldusra, mint egy gyermekre, aki atyjához fordul.

Ha viszont másokkal együtt kérünk, akkor bizonyosan kevésbé állunk az egyéni érdekek befolyása alatt. A másokkal való kapcsolatban az ember alkalmasabbá válik arra, hogy jobban megérezze és megossza szükségleteiket. Sőt két vagy három személy azt is jobban megérti, hogy mit kell kérniük az Atyától. Ha tehát azt akarjuk, hogy imánk meghallgatást nyerjen, a legjobb, ha ahhoz tartjuk magunkat, amit Jézus mond:

„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”

Maga Jézus mondja meg nekünk, mi a titka annak, hogy ez a fajta ima hatékony. Szavainak kulcsa ez: „összegyűlnek az én nevemben”. Amikor így jövünk össze, akkor Ő van jelen közöttünk. S mindazt, amit Vele együtt kérünk, könnyebben megkapjuk. Hiszen Jézus – Aki jelen van ott, ahol a kölcsönös szeretet egyesíti a szíveket – maga kéri velünk együtt az Atyától a kegyelmeket. El tudnád képzelni, hogy az Atya ne hallgassa meg Jézust? Hiszen az Atya és Krisztus egy.

Nem érzed, hogy milyen csodálatos ez? Nem nyújt biztonságot számodra? Nem önt reményt beléd?

„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”

Most bizonyára azt szeretnéd tudni, hogy Jézus akarata szerint mit kell kérned. Ő maga világosan megmondja: „Bármit” (Mt 21,22). Nincs semmiféle korlát.

Ezentúl tehát vedd be ezt az imádságot is életed programjába! Családod, te magad, barátaid, a közösség, amelynek tagja vagy, hazád, a téged körülvevő világ talán azért nem részesült eddig számtalan kegyelemben, mert te nem kérted.

Egyezz meg szeretteiddel, azokkal, akik megértik és megosztják veled eszményeidet: készek akartok lenni arra, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan az evangélium parancsolja. Így kiérdemlitek, hogy Jézus közöttetek legyen, és aztán kérjetek! Kérjetek korlátlanul! Kérjetek a liturgikus együttléteken, kérjetek a templomban, kérjetek bárhol vagytok; kérjetek mielőtt valamiben döntenétek; kérjetek minden ügyetekben!

De ne úgy kérjetek, hogy Jézusnak csalódnia kelljen közömbösségetek miatt, miután ekkora lehetőséget adott számunkra. S akkor az emberek többet fognak mosolyogni, a betegek reménykednek majd, a gyermekek védettebben nőnek fel, a családi élet harmonikusabbá válik, és kevesek is alkalmassá lesznek, hogy a nagy problémákkal megküzdjenek. S mindezek által elnyerjük a mennyországot, mert az élők és holtak szükségleteiért való imádság is az irgalmasság cselekedete. S az utolsó ítéleten ezt kérik majd számon tőlünk.

Chiara Lubich

BOLDOG JUNIPER SERRA

BOLDOG JUNIPER SERRA 

misszionárius 

(1713-1784)

Az Újvilág (Amerika) nagy misszionáriusa. Mallorca szigetén született. Miután belépett a Ferenc-rendbe és pappá szentelték, Mexikóba ment, ott és a szomszédos másik országban végzett igehirdető munkát. Céljául tűzte ki a bennszülöttek (indiánok) evangelizálását, hogy „ők is legyenek megszentelve az igazságban” (Jn. 17,19). Aztán Kalifornia földjére ment. Abban az időben kezdtek az Európából jövő vegyes jövevények letelepedni ezen a vidéken. A misszionáriusokra nehéz feladat várt. Juniper nem a világi hatalom segítségével, hanem az ige erejével igyekezett eredményt elérni. Tudatában volt az indiánok kiváló tulajdonságainak (akadtak köztük szentek, mint Tekakwita Katalin). Törekedett előmozdítani művelődésüket is, amihez a keresztény vallás elfogadása nagyban hozzájárult. A hatalmasokat Szent Jakab szavaival intette, hogy ne nyomják el a szegényeket és a gyengéket. „Feladata teljesítésében Szent Ferenc hű fiának mutatkozott” - mondja róla a szentatya. 1749-ben, amikor rendtársaival megérkezett Kaliforniába, keresztény közösségeket (redukciókat) alapított, melyeknek misszionáriusok voltak a vezetői s akiknek az indiánok szívesen engedelmeskedtek, különösen, ha az a misszionárius olyan volt, mint Juniper atya: nagy tudományú, szentéletű ember s az indiánok barátja. A hetvenes évek közepe táján kis csapattal behatolt Kalifornia eddig felfedezetlen, északi vidékeire. Igazi felfedező út volt ez, tele veszéllyel, járvány, ellenséges törzsek s egyéb veszélyekkel. Ezek elől nem hátrált meg, jelmondatához hűen: „Csak előre, mindig előre, sohasem hátra!” 1776-ban szept. 17-én (Szent Ferenc sebhelyeinek ünnepén) megalapította San Francisco városát, megadva ezzel Észak-Amerika ferences jellegét. Nem messze a várostól, Monterey-ben halt meg 1784. aug. 28-án. II. János Pál avatta boldoggá 1988-ban.

A szentatya beszédéből (Boldog Juniper sírjánál, a San Carlos misszióban 1987. szept.17-én):

„Isten gyakran támaszt férfiakat és nőket, különösen kritikus időkben, akikre nagy jelentőségű szerepet bíz a jövő fejlődést illetően mind a társadalom, mind az Egyház javára... Örülünk mindig amikor az ilyen személyek működése életszentséggel párosul, melyet méltán nevezhetünk hősiesnek. Így vagyunk Serra Juniperrel, akit Isten gondviselése Kalifornia apostolául rendelt s kinek műve ennek az országnak és népének lelki örökségét képezi.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Junipert gondviseléseddel Kalifornia térítő apostolául rendelted és a viszontagságok elviselésére erővel övezted fel, add, hogy a hivatásunkkal járó nehézségeket mi is bátran legyőzzük és felebarátaink földi és mennyei javáért tevékenykedjünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Imavirrasztás Rómában a szíriai és iraki békéért

Július 2-án, szerdán este hét órai kezdettel a római egyházmegye Jean-Louis Tauran bíboros, a Vallások Közti Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke vezetésével imavirrasztást tart Szíria és Irak békéjéért – tájékoztat a Vatikáni Rádió.

A találkozót a római helynökség migrációs hivatala és az egyházak közti missziós együttműködési központ szervezte az Ablak a Közel-Keletre elnevezésű szervezettel együtt. A tizenkét apostolról nevezett templomban szentségimádás követi az imavirrasztást. Jelen lesz Matteo Zuppi püspök is, az egyházak közötti missziós együttműködés felelőse, valamint a Rómában jelen lévő közel-keleti közösségek.

Zuppi püspök elmondta: az iraki és szíriai helyzet napról napra egyre drámaibbá válik. Emberek ezrei, köztük számos keresztény kénytelen elhagyni lakóhelyét és súlyos veszélyben van. Az iraki püspökök nemrég felhívást intéztek a gyors megoldás érdekében, amely megállítaná az erőszakot. A Szentatya a vasárnapi Úrangyala elimádkozásakor újra leszögezte, hogy a párbeszéd jelentheti az egyedüli utat a békéhez. Nem maradhatunk közönyösek. Tauran bíborossal, a Rómában élő szíriai és iraki közösséggel együtt akarunk mi is fohászkodni a békéért.

Ahogy Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű buzdításában megállapította: a közbenjárás segít, hogy új dimenziókat fedezzünk föl, amelyek az adott helyzeteket megvilágítják és megváltoztatják. Mi is csatlakozunk a felhívásokhoz a párbeszéd keresése és az olyan városok megmentése érdekében, mint Aleppo. A Béke Istenéhez fohászkodunk, hogy Ő sugalljon utakat a párbeszédhez és az emberséghez és így azonnal enyhítse a mérhetetlen és elfogadhatatlan szenvedést – nyilatkozta még az olasz püspök.

Évközi 13. hét Kedd

Évközi 13. hét Kedd

Ám 3,1-8,Mt 8,23-27

Ámosz próféta küldetése

Izraelben működik, bár tekoai születésű,(Betlehemtől délre feküdt Tekoa) II. Jeroboám (782-747) király idejében. Béke van, virágzik a kereskedelem a szomszéd népekkel. A bálványok papjai kiválóan működnek, külső ellenség sem mutatkozik. Ámosz mégis kemény ítéletről beszél. Mondanivalója: Isten kiválasztotta Izraelt, hogy kedvenc népe legyen, gyermekeként bánt vele, Ura, királya volt, minden polgára szabad. A földje Istené, és minden család örökre bérbe kapta, el nem adhatja véglegesen. A királyi uralom alatt megváltozik minden. A király és tisztségviselői Isten helyét foglalják el. Urak. Az államapparátust az adófizetők tartják el. Ha nem tudják a mind magasabb adóterheket fizetni, rabszolgák lesznek. Isten nem tűri el az igazságtalanságot, ezért büntetés jár. Mindennek a gyökere a bálványkultusz. Isten helyett valaki, vagy valami más az Úr. Utána már minden galádság következhet.Elgondolkodtató üzenet Isten részéről, ahol Őt és törvényeit kiszorítják az életből, kiszorulnak a lehetőségek a jóra. Portugáliában 1910 után az ateisták földi paradicsomot ígérgettek. 1917-ben már teljes volt az államcsőd. Ezután meglátogatta őket a Szűzanya. Portugália jól élő, virágzó ország lett. Magyarország Mária országa, gondolkodjunk el rajta.

RÓMA ELSŐ VÉRTANÚI

RÓMA ELSŐ VÉRTANÚI

 
+64. 

Róma városának vértanúi a város égését (64. július 17--23.) követően haltak meg, csak azért, mert Krisztus hívei voltak. Nevüket nem ismerjük, valamennyien Szent Péter és Szent Pál tanítványai voltak. Valószínűleg az ő szenvedésükre utal Szent Péter, amikor első levelében ezt írja az Asia tartományában élő keresztényeknek: ,,Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul érnek titeket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulásának napján majd ujjongva örülhessetek'' (1Pét 4,12--13).

Magáról az eseményről Tacitus római történész (54--120) ad egészen pontos tudósítást:

Egy általános megbotránkozást keltő orgia után ,,következik a csapás (a tűzvész), véletlenül-e, vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan, de súlyosabb és szörnyűbb mindannál, ami csak ezzel a várossal tűzvészek során megesett. A cirkusznak azon a részén lobbant föl a tűz, amely a Palatinus és a Caelius heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt fölhalmozva. Egyszerre több ponton kezdődött, és azonnal erőre kapva s a széltől szítva a cirkuszt egész hosszában magával sodorta, mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok, vagy egyéb akadályok nem voltak a közben. Rohamával a tűzvész először a sík területeket száguldotta végig, majd magasra fölcsapott, és a baj, ismét az alacsonyabban fekvő részeket pusztítva, gyorsaságával megelőzte az orvoslást, mivel a város szűk, ide-oda kanyargó utcáival és házsoraival ki volt neki szolgáltatva -- már amilyen a régi Róma volt... némelyek elvesztvén minden vagyonukat, egy napra való eleségüket is, mások szeretteik miatt, akiket kimenteni nem tudtak, még ha nyitva állott is a menekülés útja, a halált választották. De gátat sem mertek vetni a tűznek, mert sok ember sűrűn fenyegetőzve az oltást tiltotta, mások meg nyíltan csóvákat hajigáltak, s hangoztatták: ťVan, aki ezt parancsolta!Ť -- akár, hogy annál szabadabban rabolhassanak, akár valóban parancsra...

Néró vigasztalásul a kizavart és menekülő népnek megnyittatta a Marsmezőt és Agrippa épületeit, sőt még a maga kertjeit is, és sebtében épületeket huzatott a nélkülöző sokaság befogadására; Ostiából és a közeli községekből közszükségleti cikkeket szállíttatott föl, s a gabona árát mérőnként három sestertiusra csökkentette. Bármennyire népszerű, mégis hiábavaló intézkedések voltak ezek, mert híre terjedt, hogy miközben a Város lángokban állott, ő házi színpadán lépett föl, és Trója pusztulását énekelte, a csapást a hajdani szerencsétlenség párjaként tüntetve föl.

Végül a hatodik napon (július 17-től számítva) az Esquilinus alján véget vetettek a tűznek... Ez a tűz több mendemondára adott alkalmat, mivel Tigellinus aemilianai birtokain tört ki, s az volt a látszat, hogy Néró új és önmagáról elnevezendő város alapításának dicsőségére pályázik. Mert Róma tizennégy kerületre oszlik; ezek közül négy maradt épen, három a föld színéig lerombolódott, a többi hétben is kevés épület maradt fenn, csonkán és félig leégetten.

Az elpusztult paloták, háztömbök és templomok számát nem volna könnyű meghatározni; de az az ősök óta tisztelt szentély, amelyet Servius Tullius Lucinának, és a nagy oltár s a templom, melyet az ott megjelenő Herculesnek az arcadiai Euander szentelt, s a Iuppiter Stator-szentély, Romulus fogadalma s Numa királyi háza és Vesta szentélye a római nép házi isteneivel együtt -- mind elégett. Azután az oly sok győzelemmel szerzett kincsek és a görög művészet remekei; továbbá nagy írók műveinek régi és hiteles példányai, melyeket -- bár az újjászülető város annyi szépsége közepette az idősebbek sok mindenre emlékeztek -- pótolni nem lehetett...

Néró egyébként hasznot húzott hazája romlásából, s olyan palotát építtetett, amelyben nem annyira a gyöngyöt és az aranyat lehetett csodálni, e rég megszokott és a fényűzés következtében közönségessé vált dolgokat, mint inkább a tavakat, mezőket és -- mint magányos vidékeken -- erdőket, nyílt térségeket és kilátóhelyeket. Severus és Celer kezdeményezte és tervezte az egészet, akikben volt annyi tehetség és merészség, hogy művészetükkel még azt is megkíséreljék, amit a természet megtagadott: azt is megígérték, hogy az Avernus tótól a terméketlen tengerpart mentén vagy az útba eső hegyeken keresztül hajózható csatornát fognak ásatni a Tiberis torkolatáig...

Egyébként a várost nem összevissza építették föl, hanem kimérték a házsorokat, széles utcákat vágtak, s korlátozták az épületek magasságát, továbbá szabadon hagytak udvarokat és hozzájuk csarnokokat, hogy a háztömbök homlokzatát védjék. Ezeket a csarnokokat a maga pénzéből fogja fölépíttetni, s a telkeket megtisztogatva fogja tulajdonosaiknak átadni -- ígérte Néró. Megtoldotta ezt jutalmakkal, kinek-kinek rendje és vagyoni állapota szerint, s megszabta, mennyi időn belül nyerik el jutalmukat -- ha befejezik a palotákat vagy a háztömböket. A törmelék befogadására az ostiai mocsarakat rendelte, s hogy a hajók, amelyek gabonát szállítottak föl a Tiberisen, ilyen törmelékkel megrakodva menjenek vissza; valamint, hogy maguk az épületek bizonyos magasságig ne gerendákból, hanem Gabiiból vagy az albai hegyről való sziklakőből készüljenek, mivel ezt a követ a tűz nem járta át...

De sem az emberi szó, sem a princeps ajándékai, sem az istenek engesztelése nem volt képes fölszámolni azt a gyalázatos hiedelmet, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Néró másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt, és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus prokurátor kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Júdeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál.

Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt a vallást vallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve és amikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Néró a kertjeit ajánlotta föl e látványosság céljára, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből -- bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték -- szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett elpusztulniuk.'' (Tacitus összes művei II. 398--403. ford. Borzsák István. Magyar Helikon, 1970)

Római Szent Kelemen levele szerint a zsidók féltékenységének és irigységének is része volt abban, hogy a császár és a nép a keresztények ellen fordult.

Vértanúságuk helye a Vatikán dombjának déli lejtője volt. A római egyház, mivel e vértanúk az Apostol-fejedelmek tanítványai voltak, Szent Péter és Szent Pál ünnepe körül emlékezett meg róluk: a 12--13. században június 22-én, a 16. század végén június 24-én. Az újabb időkben, 1900 óta a Vatikánban, a Camposanto Teutonico, a német temető templomában ünnepelték különös fénnyel e vértanúkat. 1969-ben június 30-ra tették a napjukat.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a római egyház gazdag vetését vértanúk sokaságának vérével tetted termékennyé, kérünk, engedd, hogy szenvedésükből erőt merítsünk, és hősi győzelmüknek mindenkor örvendhessünk!

Gondolat:
    Az életeddel tanúskodj hitedről,
        élj példamutatóan, Isten gyermekéhez méltóan!