Nikodémiai Szent Hermolaosz

Szent Hermolaosz 

és vértanútársai

Hermolaosz és társai: Hermipposz és Hermokratosz felszentelt vértanúk, a nikomédiai egyház papjai voltak. Azoknak a vértanúknak maradékai voltak, akiket Makszimián császár tűzhalálra ítélt (vértanúságukat december 28-án ünnepeljük). Mindhárman elrejtőztek különböző helyeken a pogányoktól való félelmük miatt, de alkalmas időkben és helyeken keresztény hitre tanították a pogányokat, és Krisztushoz térítették őket. Így szent Hermolaosz, meglátva a pogány Pantaleimon orvost, beszédeivel kereszténnyé tette. A keresztény hit terjesztése miatt mindhárom papot elfogták és az ítélőszék elé állították, A kihallgatás közben bátran Istennek vallották Krisztust, és gyalázták a bálványokat és azok imádóit. Mindnyájukat lefejezték 305 körül.

A skót püspökök a lelkiismereti szabadság védelmét kérik a miniszterelnöktől

Hugh Gilbert, a skót püspöki konferencia elnöke július 9-én arra kérte Skócia politikai vezetését, hogy erősítse meg a lelkiismereti szabadságot, és tekintsen tisztelettel azokra, akik hűek maradnak lelkiismeretükhöz még azon az áron is, hogy vesztenek személyes népszerűségükből vagy politikai előnyeikből.

Hugh Gilbert püspök levelet küldött Nicola Sturgeon skót miniszterelnöknek, amelyben aggodalmának adott hangot egy közelmúltban történt szavazás kapcsán. Június 9-én a Skót Nemzeti Párt egyik tagja, Lisa Cameron a brit parlamentben az Észak-Írországot érintő törvénymódosítás ellen szavazott, amely arra irányult, hogy eltörölje a meg nem született gyermekre vonatkozó életvédő felfogású jogi védelmet Észak-Írországban. Észak-Írország az Egyesült Királyság, illetve Írország egyetlen olyan területe, ahol az abortusz illegális. Bár egyetlen Észak-Írországból származó parlamenti képviselő sem szavazta meg a törvénymódosítást, az mégis nagy többséggel elfogadásra került a brit alsóházban.

Lisa Cameront a szavazást követően erős támadások érték saját pártjából is, ahol azzal fenyegették meg, hogy a következő választásokon lekerül a listáról, vagyis a párt színeiben nem indulhat képviselőként. „Ez egy szabad, lelkiismereti szavazás volt. Nem szavaztam a párt irányvonala ellen. Most mégis biztosnak tűnik, hogy gyalázkodó pártaktivisták ellehetetlenítik indulásomat a következő választáson, és elvesztem a munkámat, amit szeretek” – nyilatkozta Lisa Cameron.

Hugh Gilbert püspök levelében azt kérte a skót miniszterelnöktől, hogy nyilvánosan erősítse meg: Cameront nem éri megtorlás szavazata miatt. Emlékeztette a miniszterelnököt arra, hogy „régóta fennálló parlamenti hagyomány, hogy az ilyen etikai kérdések esetében a szavazást lelkiismereti jellegűnek tekintik, és nem tartozik a párt irányvonalának körébe”. A püspök továbbá megjegyezte, hogy Cameron pozícióját a szavazás előtt már megerősítették. Utalt rá, hogy helyi képviselők figyelmeztették Lisa Cameront: az életvédő szemlélet összeférhetetlen a képviselőjelöltséggel a Skót Nemzeti Pártban, amely Skócia legnagyobb politikai formációja.

Hugh Gilbert, a skót püspöki konferencia elnöke végül felidézte a Skót Nemzeti Párt társalapítója, Sir Compton Mackenzie szavait 1962-ből: „Az erkölcsi bátorság annyit jelent, hogy az ember készen áll kitenni magát olyan szenvedésnek vagy kényelmetlenségnek, amely nem jár következményekkel a testére. Ez az erkölcsi alapelvek szilárdságából fakad és független a fizikai felépítéstől.”

Az észak-írországi püspökök azt kérték a brit miniszterelnöktől, hogy törölje el az új törvényt, az ugyanis nem fér össze az 1998-ban megkötött nagypénteki egyezmény szellemével, amely lezárta a küzdelmes éveket és nagymértékű hatalmat ruházott a tartományra – írja a Crux hírügynökség.

Szűz Mária szülei

Szűz Mária szülei

A Boldogságos Szűz Mária szülei az evangélium szavai szerinti igaz emberek. Valószínűleg nem is sejtették, hogy ők az Istenszülő szülei, mégis igaznak, vagyis szentnek nevezi őket az írás, mert kívánták látni a Messiást. Ők még csak nem is azok közé tartoznak, akikről Jézus ezt mondta: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek”, mert ők Krisztus megdicsőülése előtt éltek, a várakozás sötétjében és csendjében, amelyet azonban betöltött az Istenre figyelés és az ő akaratának keresése. Kívánták látni a Messiást, vagyis reménységben éltek.

Mennyire nem mindegy az, hogy van-e reményünk! És mekkora a felelősségünk, hogy ezt a reményt, az igazság utáni mélységes vágyakozást, az Istenre szomjazást átadjuk-e gyermekeinknek, unokáinknak! Amint a nagy művészekről, a történelem nagy alakjairól ki lehet mutatni, hogy zsenivé válásuk nem minden előzmény nélkül való volt, hanem többnyire az őseiktől örökölt tehetség koncentrálódott bennük, úgy a szentek sem – még a Szűzanya sem – közvetlen isteni beavatkozás folytán váltak szentté, hanem széles körben sugárzó életszentségük névtelen szentek sokaságának imáiból és könnyeiből sarjadt ki. Ezért nagyszülőként nem szabad azzal megelégednünk, hogy a családnál kiharcoljuk, hogy az unokák legyenek megkeresztelve, esetleg eljussanak az elsőáldozásig, bérmálkozásig, hanem mindenekfelett ezt a reményt, az Isten utáni vágyakozást kell átadnunk nekik.

Urunk Jézus, Édesanyád és Te is olyan családban nevelkedtetek, amelyet Isten imádása és a jelenlétében való járás tartott össze. Add nekünk kegyelmedet, hogy a Te jelenlétedben élve hitelesen tudjuk felmutatni gyermekeinknek, unokáinknak a legnagyobb emberi értéket, amely az embert egyáltalán emberré teszi: hogy nem éri be a láthatóval, kézzelfoghatóval, hanem a végtelen jóra, szépre és igazra törekszik. Szent Joakim és Anna közbenjárására segíts, hogy ne csüggedjünk akkor sem, ha nem látjuk keresztény nevelésünk eredményét, hanem az imádságban állhatatosan kitartva bízzuk Rád, hogy az elvetett mag kikeljen, szárba szökkenjen és termést hozzon.

Lyciai Szent Kristóf

Lyciai Szent Kristóf

vértanú
 [250. július 25.]

Kristófot megkeresztelkedése előtt Reprobusnak nevezték, de utána Kristóf (Christophorus), azaz ‚Krisztushordozó’ lett a neve, mivel négyféle módon hordozta Krisztust: vállán, midőn a folyón átkelt; testében, midőn sanyargatásokat szenvedett; lelkében, midőn áhítatba mélyedt; száján, midőn megvallotta, hogy vétkezett, avagy midőn hirdette az igét.

Kristóf a kananeusok népéből származott, óriás termetű, félelmetes tekintetű volt, magassága tizenkét könyök. Egyik élettörténetében olvassuk, hogy egyszer, midőn a kananeusok királyának szolgálatában állott, eszébe vette, hogy megkeresi a világ legnagyobb fejedelmét, és hozzá csatlakozik. Eljutott hát egy hatalmas királyhoz, akiről azt tartották, hogy nála nagyobb fejedelem nincsen a világon. A király Kristófot meglátva szívesen fogadta, és udvarában marasztalta. Egy napon azonban az énekmondó egy dalt adott elő a király előtt, s a dalban gyakran emlegette az ördög nevét. A király, mivel keresztény volt, az ördög nevének hallatára mindannyiszor keresztet vetett. Látta ezt Kristóf és igen elcsodálkozott, hogy mit csinál a király, és mi akar lenni az a jel. Meg is kérdezte, de a király nem akart nyíltan felelni. Erre Kristóf azt mondta: „Ha meg nem mondod, nem maradok tovább nálad!” A király kénytelen volt megmondani: „Ha az ördög nevét hallom, ezzel a jellel erősítem meg magam, mert félek, hogy a hatalmába kerít és ártalmamra lesz.” Mire Kristóf: „Ha félsz az ördögtől, hogy árthat neked, bizonyára nagyobb és hatalmasabb tenálad, amit az is bizonyít, hogy ennyire rettegsz. Csalatkoztam hát reményemben, hogy megtaláltam a világ legnagyobb és leghatalmasabb urát. El is búcsúzom most tőled, mert meg akarom keresni azt az ördögöt, hogy urammá tegyem, s szolgálatába álljak.”

Elhagyta hát a királyt és igyekezett az ördög nyomára akadni. Egy nagy pusztában járva, meglátott egy nagy sereg katonát. Közülük az egyik, vad és rettenetes vitéz, odalépett hozzá és megkérdezte, merre tart. Kristóf azt felelte neki: „Az ördög urat keresem, hogy urammá tegyem.” Erre amaz: „Én vagyok az, akit te keresel.” Megörült Kristóf és elszegődött hozzá örök szolgálatra, elfogadván az ördögöt urának.

Együtt mentek tovább, és valahol az országúton egy útszéli kereszthez értek. Ahogy az ördög meglátta a keresztet, rémülten menekült, letért az útról, és a kietlen pusztaságon át, rángatta magával Kristófot. Később visszatért az útra. Látva ezt Kristóf, csodálkozva kérdezte, mitől ijedt meg annyira, hogy elhagyta a sima utat, és akkora kerülőt tett úttalan utakon a kietlen pusztaságban. Az ördög semmiképpen nem akarta megmondani. Kristóf erre azt mondta neki: „Ha nem mondod meg, rögtön itt hagylak!” Az ördög erre kénytelen-kelletlen megmondta: „Egy embert, akinek Krisztus a neve, keresztre feszítettek, s valahányszor meglátom keresztjének jelét, nagyon megrémülök, és rettegve menekülök.” Kristóf erre: „Az a Krisztus tehát nagyobb és hatalmasabb tenálad, hogy a jelétől ennyire félsz? Hiába fáradoztam hát, még mindig nem találtam meg a világ legnagyobb fejedelmét. Búcsút veszek most tőled, mert azt a Krisztust akarom megkeresni.”

Már jó ideje kutatta, hogy ki vezethetné Krisztus nyomára, amikor eljutott egy remetéhez, aki prédikált neki Krisztusról, és alaposan kitanította a hitre. Így szólt a remete Kristófhoz: „Az a király, akit szolgálni kívánsz, elvárja, hogy gyakran böjtöljön az ember.” Kristóf erre: „Más szolgálatot kérjen tőlem, mert ezt nem tudom megtenni.” Ekkor a remete azt mondta: „Sokat kell imádkoznod!” Kristóf erre: „Nem tudom, mi az. Efféle szolgálatot sem tudok teljesíteni.” A remete végül így szólt: „Ismered ezt és ezt a folyót, melyen veszélyben forog, aki csak átkel rajta, és sokan bele is vesznek?” Kristóf így válaszolt: „Ismerem.” Erre a remete: „Mivel hatalmas termetű vagy és jó erős, ha letelepednél a folyó mellett és mindenkit átvinnél rajta, ez igen kedves lenne Krisztus királynak, akit szolgálni akarsz. Remélem, hogy ott meg is mutatkozik neked.” Kristóf ekkor azt mondta: „Erre valóban képes vagyok, e szolgálatra elszegődöm hozzá.”

Oda is ért a mondott folyóhoz, és a partján egy kalyibát épített magának. Bot gyanánt egy rudat fogott a kezébe, erre támaszkodott a vízben, és mindenkit készségesen általvitt. Sok nap eltelt már, mikor egyszer a kunyhóban pihenvén, egy fiúcska hangját hallotta, amint őt hívja, mondván: „Kristóf, gyere ki, és vigyél át engem!” Kristóf felriadván kiszaladt, de senkit nem talált. Visszatért a kunyhóba, de ismét hallotta az előbbi hívó hangot. Ismét kiszaladt, de most sem talált senkit. Amikor harmadszor is kiment a hang hívására, egy kisfiút pillantott meg a folyó partján, aki nagyon kérte, hogy vigye át a túlsó partra. Kristóf a vállára emelte a fiúcskát, és botját a kezébe fogva a folyóba lépett, hogy átkeljen.

Íme, a folyó vize egyszer csak emelkedni kezdett, a fiúcska meg nehéz lett, mint az ólom. Ahogy ment előre, úgy nőttek a hullámok, és a gyermek egyre elviselhetetlenebbül nyomta a vállát. Kristófot nagy szorongás fogta el, mert látta, hogy veszélybe kerültek. Amikor végre nagy nehezen átgázolt a folyón, letette a fiút a földre, és azt mondta neki: „Nagy veszélybe sodortál engem, te fiú, olyan nehéz voltál, hogy ha az egész világot magamra veszem, az sem lehet súlyosabb.” A fiú azt felelte neki: „Ne csodáld, Kristóf, mert nemcsak az egész világ terhét cipelted a válladon, hanem azt is, aki a világot teremtette. Én vagyok Krisztus, a te Királyod, nekem szolgálsz ezzel a munkával. Hogy megbizonyosodj arról, amit mondok, visszatérve szúrd a földbe botodat a kunyhó mellett, s meglátod, reggelre kivirágzik, és gyümölcsöt hoz.” Ezzel eltűnt a szeme elől. Visszatért Kristóf a házához, leszúrta a botot a földbe, s reggelre kelve látta, hogy pálma gyanánt kilombosodott, és datolyát termett.

Ezután Lyciába, Samos városába érkezett, de nem értette a helybéliek nyelvét. Kérte az Urat, hogy tegye érthetővé számára. Míg imádkozott, a bírák azt gondolták, hogy eszelőssel van dolguk, és otthagyták. Kristóf pedig elérvén, amit kívánt, arcát eltakarva a vesztőhelyre sietett, ahol a keresztényeket és mindazokat, akiket éppen kínoztak, megerősítette az Úrban. Ekkor az egyik bíró arcul ütötte. Kristóf feltárva kilétét, így szólt: „Ha nem lennék keresztény, menten megbosszulnám ezt a jogtalanságot.” Ekkor botját a földbe szúrta, és kérte az Urat, hogy a nép megtérítésére fakadjon rajta lomb. Ez rögtön meg is történt, és nyolcezer ember megtért.

A király kétszáz vitézt küldött érte, hogy vezessék elé. Azok imádságba mélyedve találták Kristófot, s nem merték zavarni. Újra ennyi katonát küldött érte, azok meg vele együtt kezdtek imádkozni. Felállt ekkor Kristóf és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok meglátván orcáját, így szóltak: „A király küldött minket, hogy téged megkötözve elébe vezessünk.” Erre Kristóf: „Ha akarnám, se szabadon, se megkötözve nem tudnátok elvezetni engem,” A katonák azt mondták: „Ha nem akarsz jönni, menj szabadon, ahová csak kívánsz, mi pedig azt mondjuk majd a királynak, sehol sem találtunk.” „Nem úgy – mondta –, veletek megyek.” Hitre térítette mindnyájukat, hátraköttette saját kezét, s megparancsolta, hogy vezessék megkötözve a király elé.

A király meglátva őt, rémületbe esett és lehanyatlott a trónjáról. Szolgái fölemelték, s ekkor Kristófot neve és hazája felől kezdte faggatni. Kristóf azt mondta neki: „Megkeresztelkedésem előtt Reprobusnak hívtak, most pedig Kristóf a nevem.” Erre a király: „Ostoba nevet választottál magadnak ezzel a névvel, mivel Krisztust keresztre feszítették, és sem magán nem tudott segíteni, sem pedig neked nem tud. Nos, átkozott kananeus, miért nem áldozol az isteneinknek?” Kristóf így válaszolt neki: „Méltán Dágon a neved, mert te magad vagy e világ halála, az ördög cimborája, az isteneid pedig csak emberi csinálmányok.” A király erre: „Vadállatok közt nevelkedtél, úgy is beszélsz, mint egy vad; eszes ember meg sem érti. Most pedig vagy áldozol, és nagy jutalomban részesülsz, vagy nem, és akkor kegyetlenül meglakolsz.” Midőn Kristóf nem volt hajlandó áldozatot bemutatni, a király börtönbe vettette, azokat a katonákat pedig, akiket érte küldetett, Krisztus nevéért lefejeztette.

Ezután két szépséges leányzót záratott mellé, az egyiket Niceának, a másikat Aquiliának hívták, s nagy jutalmat ígért nekik, ha Kristófot bűnbe viszik. Meglátva őket, imádkozni kezdett Kristóf, de amikor a lányok simogatással és ölelgetéssel kezdték ingerelni, fölállt és így szólt: „Mit kerestek itt? Miért küldtek ide titeket?” Azok pedig orcájának ragyogásától megrémülvén, azt mondták: „Könyörülj rajtunk, Isten szentje, hogy hihessünk Istenben, akit te hirdetsz!” A király meghallván ezt, magához vezettette a két lányt és így szólt: „Titeket is rászedett? Az istenekre esküszöm, ha nem áldoztok az isteneknek, szörnyű halállal végzitek!” Azok így feleltek: „Ha azt kívánod, hogy áldozzunk, üríttesd ki a tereket, és hívass össze mindenkit a templomba!” Így is történt. Ők meg beléptek a templomba, levetették övüket, az istenek nyakába akasztották, s a földre rántották a szobrokat, hogy porrá törtek. Így szóltak ekkor a körülállókhoz: „Eredjetek, hívjatok orvost, aki meggyógyítja isteneiteket!” Ekkor a király parancsára fölakasztják Aquilinát, a lábára pedig egy hatalmas követ kötnek, úgyhogy minden tagja szétszakad. Miután elköltözött az Úrhoz, nővérét, Niceát tűzbe vetik, de sértetlenül jön ki belőle. Ezután lefejezik.

Kristófot ekkor a király elé állítják, aki megparancsolja, hogy vasvesszőkkel ütlegeljék, és húzzanak a fejére izzó vassisakot. Ezután egy vaspadot csináltat, és rákötteti Kristófot. Tüzet gyújtat alá, amit szurokkal táplálnak. De a pad, mint a viasz, szétmállik, és Kristóf sértetlen marad. Ezután egy karóhoz kötteti, és négyszáz katonával nyilaztat rá, de a nyílvesszők a levegőben megállnak, és egy sem éri el őt. A király azt gondolván, hogy már lenyilazták Kristófot, gúnyolódni kezdett rajta. Ekkor egy nyílvessző a levegőben megfordult, eltalálta a szemét, s menten megvakult. Kristóf így szólt hozzá: „A holnapi napon bevégzem. Te pedig, zsarnok, csinálj sarat a véremmel, kend meg vele szemedet, és visszanyered szemed világát.”

A király parancsára elvezetik Kristófot a vesztőhelyre, és miután imádkozott, lefejezik. A király összegyűjtött egy keveset a véréből, és szemére helyezve így szólt: „Isten és Szent Kristóf nevében.” És rögtön gyógyulást nyert. Ekkor a király hinni kezdett, és parancsot adott, hogy ha valaki Istent vagy Szent Kristófot gyalázni merészelné, azonnal karddal vágják le.

Ambrus a Praefatiójában azt mondja a vértanúról: „Uram, te Szent Kristófot az erényeknek olyan bőségével és a tudásnak olyan kegyelmével halmoztad el, hogy ragyogó csodáival 48000 embert térített a pogány tévelygésekből a keresztény hit megvallására. Nicea és Aquilina, akik a bordélyban hosszú időn át szolgálták a testi fertőt, tiszta életre tértek, és tanítása nyomán elnyerték a vértanúság koronáját. Az égő máglyán, vaspadhoz kötözve nem félt a forróságtól, és egy egész napon át egy sereg katona sem volt képes nyilával eltalálni. Az egyik nyílvessző a hóhérnak szemét ütötte ki, de a szent vértanú vérével összekevert föld visszaadta szeme világát. Kristóf a testi vakságtól megszabadítva megvilágosította elméjét is, mivel, irgalmat eszközölt ki számára nálad Uram. Alázatos könyörgésével elérte, hogy a betegségeket és nyavalyákat elűzze.”

A pápa kinevezte a Szentszék Sajtótermének új igazgatóhelyettesét

A pápa kinevezte a Szentszék Sajtótermének új igazgatóhelyettesét

Ferenc pápa kinevezte Cristiane Murray-t, a Vatikáni Rádió brazil szerkesztőségének munkatársát a szentszéki szóvivő helyettesének.

Cristiane Murray 1962-ben született Rio de Janeiro-ban. A város pápai katolikus egyetemén tanult vállalatvezetést és marketinget. 1995 óta dolgozik a Vatikáni Rádióban, amely néhány éve a Kommunikációs dikasztérium részét képezi. Szerkesztőként a missziós egyház tevékenységéről készített hírműsorokat. Pápai szertartásokról, Úrangyala imádságokról, általános pápai kihallgatásokról közvetített élőben és tudósított a pápa számos nemzetközi útjáról az adott helyszínekről. 2018 óta együttműködik a püspöki szinódus főtitkárságával a Pánamazóniáról idén októberben megrendezésre kerülő rendkívüli szinódus előkészítésében. Beszél olasz, portugál, spanyol, francia és angol nyelven.

„Meghatottan fogadtam a kinevezés hírét. Nagy elismerés ez a Kommunikációs dikasztérium újságírói és munkatársai munkája iránt, amelynek részeként mindennap elvisszük az Evangélium, a pápa és az egyház üzenetét a világba. Elsőként a Szentatyának fejezem ki saját és mindannyiunk, elsősorban a nők köszönetét a kinevezésemért ebbe a fontos pozícióba. Köszönet Paolo Ruffini prefektusnak, Andrea Tornielli főszerkesztőnek és a püspöki szinódus főtitkárságának, amelyet Lorenzo Baldisseri bíboros vezet. A főpásztorral több mint egy éve együtt dolgozom az Amazóniával foglalkozó szinódus előkészítésén. Biztosítom a Szentszék szolgálata iránti elkötelezettségemről és lelkesedésemről Matteo Bruni szentszéki szóvivőt és a Szentszék Sajtótermének csapatát” – nyilatkozta Cristiane Murray.