A
püspöki kar körlevelet tett közzé a hit évének kezdete alkalmából, amelyet
október 14-én, vasárnap minden templomban felolvasnak.
Kedves
Testvérek!
Szentatyánk, XVI. Benedek pápa meghirdette a hit évét, amely 2012. október
11-től 2013. november 24-ig, Krisztus Király ünnepéig tart. 50 évvel ezelőtt,
1962. október 11-én nyitotta meg ugyanis Boldog XXIII. János pápa a II.
Vatikáni Zsinatot. Ez a nap akkor Szűz Mária Istenanyaságának ünnepe volt.
Ehhez a dátumhoz kapcsolódik egy másik fontos esemény, amelyre a Szentatya
hivatkozik. Boldog II. János Pál pápa 20 évvel ezelőtt adta ki a „Katolikus Egyház
Katekizmusát”, mint a II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcsét, „hogy a hit
szépségét és erejét minden hívőnek bemutassa” (Porta fidei, 4).
Mit
szeretne elérni a Szentatya a hit évével? A hit kapuja kezdetű
apostoli levelében írja, hogy „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre
világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig
megújuló életerejét” (Porta fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem fogadhatjuk
el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot”
(Porta fidei, 3).
A
kereszténységet ma sajnos a hagyományosan keresztény országokban is sokan csak
szociális, kulturális vagy politikai szempontból tekintik, és legfeljebb szép
szokást látnak benne. A kereszténység hajnalán, Szent Pál korában a vallást az
akkori pogány gondolkodók is szokásnak tartották, és ezzel elősegítették a
pogány vallások megszűnését, mert életet, hitet nem lehet tartósan szokásra
építeni, hanem csak az igazságra. A Szentatya, XVI. Benedek pápa az 1967-ben,
teológus professzorként írt, Bevezetés a keresztény hit világába című
könyvében hivatkozott Tertullianusra, a második-harmadik században élt
teológusra, aki szerint: „Krisztus igazságnak, nem pedig szokásnak nevezte
magát.” Ezzel valóságos forradalom történt a hit világában: a kereszténység
ugyanis nem szokásra építette a hitét, hanem az igazságra: Krisztusra. A
keresztény vértanúk sem egy szokásért adták oda az életüket, hanem az
Igazságért: Krisztusért. A mi hitünk is csak Krisztusra, az Igazságra épülhet,
és csak a vele való élő kapcsolat adhatja meg azt a szívbéli örömet, amit
sugározni tudunk a világban. De hogy a hit örömét sugározni tudjuk, először
nekünk kell megújulni hitünkben.
A
Szentatya októberre összehívta Rómába a Püspöki Szinódust, amelynek a témája: Az
új evangelizáció a keresztény hit továbbadása érdekében. A világ összes
püspöki konferenciájának küldöttei a Szentlélek megvilágosító kegyelmét kérve
vitatják meg az evangélium hirdetésének mai kihívásait. Tapasztaljuk ugyanis,
hogy olyan népek körében is, ahol hosszú évszázadok vagy akár ezer év óta is
jelen van a Katolikus Egyház, sokan vagy hitetlenek, vagy egyáltalán nem tudnak
semmit Jézus Krisztusról. Talán könnyebb elmenni egy olyan országba Krisztust
hirdetni, ahol még soha nem hallottak Róla, mint egy hagyományosan keresztény
környezetben, ahol sokan azt mondják: „ezt már hallottuk, ezt már ismerjük”, de
valójában sem nem ismerik, sem komolyan nem gondolkodtak el róla. Aki azonban
komolyan veszi, aki hisz Krisztusban, az Igazságban, annak számára a mi
katolikus hitünk ma is az élet, az örök élet boldogító forrása.
Mit
jelent a Jézus Krisztusba vetett hit, amit a hit évében szeretnénk elmélyíteni
és élővé tenni? A hit mindenekelőtt személyes találkozás Istennel. Az ember nem
egy arcnélküli végső okban hisz, nem egy világmagyarázatban vagy ideológiában,
hanem a személyes Istenben. Paul Claudel foglalta így össze megtérését:
„elindultam valaminek a keresésére, és íme VALAKI lettél számomra, Istenem.” A
találkozás mindig Istentől indul el. Ő adja a kegyelmet, és Ő szólít meg az
Egyház igehirdetése által. Szent Pál szerint: „A szívbéli hit megigazulásra, a
szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,10). Szentatyánk, XVI.
Benedek pápa így tanít: „A szív azt jelenti, hogy a hitre jutás első aktusa
Isten ajándéka és a kegyelem műve, amely hat és átformálja a személyiség
mélyét” (Porta fidei, 10). Szent Lukács írja az Apostolok Cselekedeteiben, hogy
Filippiben egy bizonyos Lídiának „az Úr megnyitotta a szívét arra, amit Pál
mondott” (16,14), vagyis a hit tartalmának ismerete önmagában még nem elég.
Szükséges, hogy a szívet – vagyis az emberi személy szentélyét – megnyissa a
kegyelem, hogy lásson és értse, miről szól valójában Isten hirdetett szava.
Tehát a személyes találkozás a kegyelem és az igehirdetés révén az első. Aki
ezután rábízza magát Istenre, Krisztusra, az elfogadja az általa adott
kinyilatkoztatást is, amelyet szájjal kell megvallani, hirdetni és az életével
tanúsítani.
A hit
a legszemélyesebb aktus, ugyanakkor közösségi is. Az Egyház hitében részesülünk
a keresztség szentségében, így leszünk Isten népének tagjai, hogy elnyerjük az
üdvösséget. A „hiszek”, amit a kereszteléskor személyesen megvallunk, az Egyház
hite. A „hiszünk”, amit a liturgiában közösen imádkozunk, szintén az Egyház
hite. A II. Vatikáni Zsinat azt írja a hitről: „A kinyilatkoztató Istennek ’a
hit engedelmességével’ tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész
önmagát, ’értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten
előtt’, és önként elfogadja a tőle adott kinyilatkoztatást” (Dei Verbum, 5).
Mivel a kinyilatkoztatás nem az ember istenkeresése, hanem Isten embert kereső
lehajló szeretete, azért a keresztény hit nem akármilyen emberi hiedelem, hanem
Isten kinyilatkoztatására adott hívő válasz. A kinyilatkoztatás az Egyház
igehirdetése, Szentírása, imája, szentségei, különösen is a Szent Eucharisztia
révén jut el hozzánk, így keresztény hitünk elválaszthatatlan Jézus Krisztus
Egyházától. Az apostolokra épülő katolikus keresztény egyháznak szól Jézus
kijelentése: „...tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket
az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a
megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ
végéig” (Mt 28,19-20).
A hit
évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus Krisztust, Katolikus
Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit, hogy megújuljunk
hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem személyes találkozás
Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a szentségek teszik
hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a tanúságtételhez. Erkölcsi
életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha kapcsolatban van a hittel, a
liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11). Mindezt csodálatosan tárja
elénk a II. Vatikáni Zsinat tanítása, valamint a Katolikus Egyház Katekizmusa,
amelyről Boldog II. János Pál pápa írta, hogy: „igen fontos segítség lesz az
egész Egyház megújításának a munkájában… Hatékony és törvényes eszköz (…) az
egyházi közösség szolgálatára, mint a hit tanításának biztos normája” (Porta
fidei, 11 idézi a „Fidei Depositum”-ból).
A hit
éve különösen is rávilágít a gyermekek és fiatalok hitoktatásának fontosságára,
katolikus egyházi iskoláink értékére és a hit ismeretében való állandó
előrehaladásra a felnőttek és a családok körében is.
Lelkipásztorainkat
külön is buzdítjuk és bátorítjuk, hogy sorozatos előadásokban, katekézisekben
ismertessék meg katolikus hitünk tanításának tartalmát, és különféle lelki
programokban (így pl.: szentóra, misszió, zarándoklat, lelkigyakorlatok stb.)
kérjék a plébániai közösségek számára a hit drága ajándékának megértését,
megőrzését, megélését. Ebből az élő hitből fakad majd a karitász, a
szeretetszolgálat tanúságtétele is. Ahogy a Szentatya írta: „A szeretet nélküli
hit terméketlen, míg a hit nélküli szeretet kétségek között vergődő érzelem
marad” (Porta fidei, 14). A hit örömének sugárzása, továbbadása révén tesszük a
legnagyobb szolgálatot a minket körülvevő világ számára is.
Az
apostolokhoz hasonlóan visszük kérésünket Mesterünkhöz és az egész Egyházzal,
Róma püspökével együtt kérjük: „Uram, növeld bennünk a hitet” (Lk 17,5). Ezért
imádkozunk most, hogy a Szentlélek felélessze bennünk az élő hitet Jézus
Krisztusban, akit az Atya küldött a világba az emberek üdvözítésére. Hitünk
váljék szerető bizalommá az Egyház megújulására. „A Hit évében a kegyelem ezen
idejét Isten Anyjára bízzuk,” – írja a Szentatya – „akit ’boldognak’ mondunk,
’mert hitt’ ” (Porta fidei, 15). Ámen.
Budapest, 2012. október 8.
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia